tirsdag den 31. januar 2012

AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 6.


Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!



 HATODIK RÉSZ
Csapdák az úton:
Klinikai ügyek

Transzcendencia és transzperszonalitás nélkül betegek leszünk, erôszakosak és cinkusak, vagy tehetetlenek és apatikusak. Szükségünk van valamire, ami "nagyobb, mint mi", amit tisztelünk és át tudjuk magunkat adni neki valamely új természetes, tapasztalati, nem egyházi módon. Talán úgy, mint Thoreau, Whitman, William James és John Dewey tette.

Abraham Maslow1


    Kultúránkban széles körben elterjedt elképzelés, hogy a transzperszonális fejlôdés zavartalan örömöt és jóllétet teremt, enyhítô keverékét az ellazulásnak és lágy üdvözülésnek. A valóságban persze a transzperszonális fejlôdésnek éppúgy, mint bármely hasonlónak megvannak a maga kihívásai és nehézségei. Ezek az út minden szakaszán felbukkanhatnak, és olykor olyan nehézzé válhatnak, hogy klinikai kezelésre szorulnak. 


    A történelem során a transzperszonális kríziseket gyakorta vallásos összefüggésben kezelték például egy kolostorban, de új idôket élünk. A kontemplativ prakszis, korábban gondosan ôrzött ezoterikus diszciplinákat is beleértve nagy számú laikus által gyakoroltatik. Ehhez jön még az is, hogy a pszichiátria és pszichológia fejlôdése oda vezetett, hogy a mentális és érzelmi területek szakemberei nem kontemplatívek ma, hanem orvosok. A nyugati pszichiátria és pszichológia a történelemben elôször kutatja és kezeli a transzperszonális kríziseket inkább pszichológiai mintsem vallásos keretek között. 

    Ennek elônyei: A nagy elôrelépés a nyugati pszichiátria és pszichológia területén alkalmassá tette a szakmát, hogy megértse, és kezelni tudja a transzperszonális kríziseket is. A terapeuták speciálisan kiképzettek a pszichológiai nehézségek kezelését illetôen, és széleskörû diagnosztikai, kutatási és terápikus készségekkel bírnak. 

    Veszélyek: A legtöbb nyugati terapeuta roppant keveset tud a transzperszonális prakszisról és kríziseirôl. Továbbá nagyon sokan közülük filozófiailag materialisták, akik a legjobb esetben tagadják a transzperszonális tapasztalatok értékét, legrosszabb esetben pedig komoly patológia jeleként kezelik. 

    Diagnosztikailag két dolog az, ami különösen veszélyes, és mindkettô tükrözi annak különbözô aspektusait, amit Ken Wilber "pre/transz tévedésnek" hív. Az egyik redukcionista miután nem ismer el semmiféle transzperszonális krízist, hanem tisztán patologikus esetként kezeli. Például egy embert, aki átélt egy halálközeli állapotot, ami gyakorta különlegesen üdvözítô és sok szempontból elônyös pszichotikusnak diagnosztizáltak, nyugtatókat kapott, sôt egy esetben kényszerkezelésre utaltak valakit egy kórházba ez ügyben. Az elenkezô irányú hiba "elevacionista" ['felülemelô'], amikor az ember félrért valamely komoly patológiát, mint pld. a skizofrénia, mert transzperszonális processzusként diagnosztizálja. 

    Nem mindíg könnyû megkülönböztetni a személyelôtti regressziót egy transzperszonális elôrelépéstôl. A szükséges kritériumokat csak a közelmúltban fektették le, és a feladatot nehezítik a hybrid formációk, amiken belül transzperszonális és patologikus elemek fedezhetôk föl egy idôben.2 A hibás diagnózisok különben mindkét irányban gyászos eredménnyel végzôdhetnek. Ezek a hibák hibás terápiákat okoznak, és el nem ismert transzperszonális krízisek könyörtelenül valamely pszichofarmakológiai gyógyszeres alávetettségbe vezethetnek. 

    Amit keresünk az ideálisan a kontemplatív bölcsesség és a modern klinikai és tudományos készségek érzékeny integrációja. Ez nagy klinikai kihívás és lehetôség a transzperszonális pszichológia számára. 

Goya - vajh milyen 'határeset' volt?!;-)

          A transzperszonális nehézségek sokszínûsége


   A transzperszonális nehézségeket három [fô!] kategóriába lehet besorolni. Az elsôben a transzperszonális tapasztalatok egy komoly patológia kellôs közepén bukkannak föl. A másik fajta a mentális fejlôdést érinti, és vagy beindítja, vagy komplikálja a magasabb szintû fejlôdést. Ezekkel ellentétben a harmadik tipusú nehézség a transzperszonális tapasztalat hiányából fakad. 

   Az elsô kategóriában a transzperszonális tapasztalat váratlanul jelenik meg valamely komoly patológia, mint például pszichózis kezelése közben. Egy ilyen esetet úgy lehet értelmezni, hogy a kognitív [értelmezô képesség] funkciók 'feloszlanak', és a pszichét elárasztják a tudattalan elemei, magasak, mélyek, patológikusak és transzperszonálisak. A "pszichotikus zavar misztikus vonásokkal" kifejezést használták hasonló krízisek diagnosztizálása során.3 Az ehhez illô kezelés a paciens természetétôl és korától függ. 

A második kategóriában az, ami elsôre tiszta patológiának tûnik, potenciálisan hasznos fejlôdési krízis lehet. Ritkán értékeli az ember, hogy pszichológiai krízisek, igen a pszichózisok is idônként mint növekedési élmények léphetnek föl, amik nagyobb pszichológiai és szellemi jóllétet eredményezhetnek. Több mint kétezer éve jelentette ki Szókratész, hogy "a legnagyobb áldásokat ôrület formájában kapjuk feltéve, hogy ez isteni ajándék."2 Legújabban Menninger a ragyogó pszichiáter jegyezte meg, hogy "némely betegem mentálisan beteg, de egyre jobban lesz ettôl! Úgy vélem, hogy jobban lesznek, mint valaha is voltak... ez egy szokatlan és ritkán elismert igazság."2

    A szokásos menet egy ideiglenes pszichológiai zavar, amit feloszlás követ, majd javulás egy magasabb funkcionális szinten, mint a krízis kezdetén volt. Ebbôl a perspektívából tekintve az, ami elsôre úgy nézett ki, mint megzavarodottság és betegség végül úgy fogható fel, mint a fejlôdés és növekedés egy állomása. Az ilyen krízisek sok címkét kaptak, amelyek mindegyike a krízis valamely aspektusát emeli ki. Például nevezték a növekedést beindító zavarokat "pozitív feloszlásnak", "kreatív betegségnek", "újjáépítô processzusnak" és "megújulásnak". Amikor ezek a krízisek különösen kötôdnek misztikus, vagy transzperszonális élményekhez "isteni betegség", "misztikus élmények pszichotikus vonásokkal", "spirituális vészeset", "metanoia-utazás", "vízionárius állapot", és a "transzperszonális krízis" neveket is kaphatják.2,3


   Ha ezek a krízisek szerencsésen lezárulnak a feloszlás és zavarodottság lehet az a szer, ami megszabadít a beszûkült, elavult élet szokásaitól. Régi meggyözôdések életcélok, identitások és életmódok értékelôdnek át és inkább életadó módozatokkal helyettesítôdnek be. Úgy néz ki, hogy a spzichés fájdalom és zavarododttság az egyik oldalon a pszichés szenvedés és elesettség szimptómái lehetnek, míg másfelôl egy mentális fejlôdési átmenet és növekedés tünetei is lehetnek. Az eredmény természetesen a helyes diagnózison és kezelésen múlik. 


   Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy minden pszichés szenvedés mentális fejlôdési, netán transzperszonális krízis szerencsésen kezelhetô, és nagyobb növekedést és jóllétet eredményez. Persze, hogy néhányan megsérülhetnek. A transzperszonális pszichológia nagy kihívása, hogy mi módon azonosíthat be és kezelhet fejlôdési krízistôl szenvedô embereket. 

   Ezek a krízisek elôhívódhatnak stressz hatására, vagy felgyórsíthatóak pszichológiai vagy spirituális prakszis nyomán. Spontán is elôfordulnak és ez annak jele lehet, hogy belsô erôk kényszerítik ki a fejlôdést, akár kívánja ezt az ember, akár nem. Ezen fejlôdést elômozdító erôket nevezték individualizációs hajtóerônek, selv-aktualizálásnak, és selv-transzcendenciának is. Dinamikus feszültséget keltenek a növekedési erôk és az illetôk vonzalmai, valamint a transzcendens vonzóerô és a rutinok között. John Weir Perry jungiánus pszichológus jegyezte meg, hogy:

A szellem állandóan keresi a megszabadulás lehetôségét a rutinok vagy a konvencionális mentális struktúrák rabságából. A szellemi munka kísérlet ezen dinamikus energiák kiszabadítására a régi fojtogató formákból...

Az emberi psziché a fejlôdési folyamat során - hogyha a szellem megszabadítása szükségessé válik, de ez nem történik meg önként és céltudatos erôfeszítéssel - hajlamos átvenni és eluralni a tudatos személyiséget... Az individualizálódó psziché gyûlöli a statikusat, amint a természet utálja a vákumot.4 



   Más szóval a psziché inkább teremt kríziseket amik elômozdítják a fejlôdését, mintsem tolerálná a stagnációt. Klasszikus példa erre a sámánok bevezetô krízise, ami életpályájukra lódítja ôket. A nyugati kutatók hosszú idôn keresztül elutasították ezt a magyarázatot, és hisztériaként, epilepsziaként, vagy skizofréniaként osztályozták ezeket a kríziseket. Mára elismerik ôket, mint kezdô transzperszonális krízist, vagy spirituális szükséghelyzetet. A törzsi kultúrák régóta ekként fogadták el, és úgy vélik ezek olyan emberekkel esnek meg, akik alkalmasak sámánná válni. 

   Ám a pszichológiai krízisek nem csak bevezethetik, hanem komplikálhatják is a transzperonális fejlôdést. Ezek a bonyodalmak általában három félék lehetnek: korábban megoldatlan pszichológiai problémák felbukkanása, kontemplatív gyakorlat különleges állomásaival kapcsolatos problémák, és személyközi kapcsolatok nehézségei. 
   Korábban tisztázatlan pszichés problémák az út bármely állomásán felbukkanhatnak, amikoris az önvédelem nívója lecsökken, és az éberség egymás után bevilágítja a tudattalan mélyebb rétegeit. A traumatikus anyag feltárását átélni fájdalmas is lehet, de hoszabb távon tisztító hatású és 'ugródeszkaként' mûködhet a további haladáshoz. A kontemplatív tradíciók a transzperszonális fejlôdésnek, és nehézségeinek raffinált térképeit dolgozták ki. Most, amikor minden tradíció elérhetô, elôször a történelemben képesek vagyunk egy kultúra közi mentális fejlôdési térképet alkotni minden állomásával, problémáival és az illô terápiákkal együtt. Ez az, amit Ken Wilber kezdett el a maga "patológiák spektrumával". 
   De személyközi nehézségek is felléphetnek ám. Ha az ember belefog valamely szellemi gyakorlatozásba, és csatlakozik a gyakorlók közösségéhez, akkor mind az új társaságban, mind a családban és barátok között kialakulhatnak olyan helyzetek, amik legyengítik az egyén prakszisát. Némely spirituális csoport és vezetô nagyon sokat  követelô lehet, még patológikus [terápiás] vonatkozásban is. Az autonómia, személyes határok, felelôsség, a magabiztosság, önátadás és egyensúly kérdései nagyon érzékeny ítélôképességet igényelnek. 
   A haramadik típusú probléma a transzperszonális tapasztalatok hiányából ered. Hoszabb távon ez okozhatja a legnagyobb károkat. Ez a hiányosság tudatlanságból fakad, avagy egy eltökélt kísérlet a lehetôség elfojtására. 
   Ennek is hosszú története van. A törzsi kultúrákban úgy találták az emberek, hogy akikben megszólalt a sámánista hivatás hangja egészségüket, az elmebajt, sôt az életüket kockáztatják.3 Joshep Campell ezt az elkerülô magatartást a "hivatás elutasításának" nevezte, és rámutatott arra, hogy a világmítoszok szerint ez kemény bûnhôdéssel járhat. Ez az alapja Maslow figyelmeztetésének, hogy amennyiben "tudatosan megpróbálsz kisebb lenni, mint amire képes vagy akkor mélységesen boldogtalan leszel egész életedben."5
   Egyre növekszik azon jelek száma, amik arra utalnak, hogy a transzperszonális tapasztalatok hiánya lehet az alapja korunk személyes, kultúrális és globális patológiája jelentôs részének. Maslow leírásában ez a metapatológia az eredménye annak, ha az ember elkerüli a meta (transzperszonális) motívációi és szükségletei kielégítését. Amint megmutatkozik e könyv fejlôdést tárgyaló fejezetében, a transzperszonális tapasztalatok hiánya az alapja a legkülönbözôbb pszichés és szociális zavarnak. Az életközép idejének kríziseitôl, ami számtalan embert érint, akik életébôl hiányzik az 'értelem', egészen a globális krízisekig, amik tükrözik a kielégíthetetlen konzumálás tüneteit, és ez sok sok millió embert érint. 
   Az is lehetséges, hogy a transzperszonális tapasztalatok iránti éhség jelentôs, ám nagyrészt nem is felfogott szerepet játszik a betegségek okainak értelmezésében és így a különös klinikai zavarok kezelésében is. Például a különféle függôségeknek nagyon sok oka van - biológiai, szociális és pszichológiai, és legújabban a biológiaira helyezôdött a hangsúly. 
   Tegyük föl, hogy így van, de a függôségi követelések lehetnek valamely olyan kielégülés keresésének tünetei is, ami megpróbálja helyettesíteni a transzperszonális élményeket. Jung úgy írja le ezt, hogy "alacsony szinten megfelelnek lényünk szellemi szomjúságának a kiegészülés iránt. Középkori megfogalmazásban: az Istennel való egyesülés iránt."6



   A kielégülés szurrogátumok ötlete a magva annak, amit Ken Wilber Atman-projektnek hív, aminek alapján igazi emberi hajtóerônket, igaz lényünk Atman el és felismerését háttérbe szorítja a dolgok és élmények iránti szenvedélyes vágy. Amint Wilber fogalmaz: "Amikor elkülönült önmagunkról van szó, akkor a belsô meggyôzôdés, hogy a Mindenség vagyunk lezüllik addig, hogy birtokolni akarunk mindent. Ahelyett, hogy az egész akarnánk lenni, csak begyûjtenénk az egészet. Ez az oka a kielégülés szurrogátumok használatának, ez az olthatatlan szomjúság, ami az elkülönült tenmagunk lelkében leledzik."7 De miután soha nem kaphatunk eleget abból, amit alapjában nem is kívánunk, minden szurrogátum, legyen az pénz, szex, hatalom, vagy hírnév elkerülhetetlenül frusztrációkat gerjeszt, és szenvedésbe torkollik. 


   Ha a függôségi követelés a transzperszonális tapasztalatok hiányát tükrözi, akkor ezen élmények elôsegítése terápiás értékkel bírhat. Ez a szempont sok helyrôl támogatott. Sok beszámolót ismerünk emberektôl - közöttük Bill W. az Anonym Alkoholisták alapítója - akik felhagytak az alkoholfogyasztással amint transzperszonális tapasztalatokhoz jutottak. 

   A transzperszonális gyakorlatok, mint a meditáció lecsökkentheti mind a legális, mind az illegális szerek konzumálását. A szellemi orientációjú kezelési programok, mint például a tizenkét lépcsôs megújulási csoportok [A.A.] azt mutatják, hogy a szellemiség [vallásosság?] gyígyító hatással lehet bizonyos emberekre. Ugyanakkor emlékeztetnünk kell arra, hogy másokat pedig ez elriaszthat, és néhányan meg is alapítottak egy alternatív "Secular Organisation for Society-t". Továbbá, az általános vélekedéssel ellentétben nincs bizonyíték arra, hogy az A.A. nagyobb arányban lenne eredményes, mint más kezelési formák, noha az igaz, hogy széles körben elterjedt és olcsó az 'üzemeltetése'.  

   Transzperszonális nézôpontból úgy néz ki, hogy a függôségek sokkal inkább okai a szenvedésnek és patológiának, mint legtöbben ezidáig feltételezték. Amint Arthur Deckman pszichiáter kifejezte: "Nehéz olyan neurotikus szimptómát, vagy emberi gyengeséget-terheltséget találni amit ne lehetne visszavezetni a birtoklási vágyra és a veszteségtôl való félelemre."10 Természetesen ez nem valami újdonság, ez az egyik központi tétele a világ bölcsesség tradícióinak, amik kinyilvánítják, hogy:

Úgy bolondulsz bele a dolgok iránti vágyakozásba, mint ahogy a lepke a lámpa fényébe.11

   Buddha ezt a második nemes igazságban egyszerûen így fejezte ki: "A vágyakozás az oka a szenvedésnek." 

   A transzperszonális megközelítés képes megvilágítani a szenvedés fajtáját, okát és a függôség kezelési lehetôségeit. Úgy véli, hogy az ételtôl és szerektôl való függés - többé-kevésbé amikre a nyugati társadalom vágyai irányulnak, és ez a fô sodor a pszichológiában is - csak a jéghegy csúcsa, a probléma sokkal nagyobb és dinamikusabb. A függôség állhat egy nagyon hosszú sor emberi szenvedés mögött. A gyakorisága általános lehet, sokkal inkább, mind egyéni, származását tekintve lehet egzisztenciális, lényében inkább ontológikus, mint csupán pszichológiai. Ha pedig ez a helyzet akkor minden tartós eredményre törö gyógyításnak szükségszerûen egzisztenciálisnak és transzperszonálisnak kell lennie, csakúgy mint gyógyszeresnek [esetleg:] és viselkedésváltoztatónak. 

   Ha össze kívánjuk foglalni, a transzperszonális perspektíva diagnosztikában, a betegség okainak felfedezésében, és a terápiákat illetôen egy sor klinikai dolgot tud felkínálni. Diagnosztikailag leír egy sor (nyugati pszichológusoknak) új klinikai szindrómát és figyelmeztet a hibás diagnózis, és patologizálás veszélyére, amikoris a tüneteket megpróbálják a tradicionális diagnosztikai kategóriákba kényszeríteni. Etológiailag úgy néz ki, hogy a transzperszonális oksági faktorokon keresztülnéztek eddig ami az olyan zavarokat illeti, mint a függôség és a spirituális vészhelyzetek. A terápiát tekintve érvek szólnak amellett, hogy a transzperszonális krízisek potenciálisan hasznosak is lehetnek, hogyha inkább pszichterápiásan kezelik ôket, mint patológiaként gyógyszerezik. Végül pedig az a vélemény kezd kialakulni, hogyha nem sikerül lényünk transzperszonális szükségleteit elismertetni, és kielégíteni, akkor ez nagyon sokban felelôs lesz a mindannyiunkat körül [belül:] vevô személyes, kultúrális és globális szenvedésért.
   Az ebben a fejezetben szereplô írások átfogóan szólnak a transzperszonális klinikai problémákról. Az elsô kettôben Christina és Stanislav Grof, akik egy új klinikai mezô feltárását jegyzik, átnézik a sokszínû problematika okait és a lehetséges kezelési módokat. Sorra veszik azokat a megközelítési lehetôségeket, ahogyan a függôség leleplezhet, vagy megmutathat egy spirituális krízist, és azokat a nehézségeket, amik különbözô függôségi formációk megértése, és kezelése során léphetnek fel. 
   Katasztrófálisan széles körben elterjedt felfogás az, hogy a szellemi vezetôk teljesen mentesek a neurózisoktól, amiket mindannyian nyögünk. Míg a transzperszonális tapasztalat és fejlôdés megszabadíthat, de legalábbis gyengítheti a pszichopatológiát, tisztázatlan, hogy a személyiség milyen dimenziói és patológiái változnak meg, és melyek maradnak továbbra is problémásan érintetlenül. Ez a jövôbeli transzperszonális kutatás fô területe, amit Georg Feurestein világít meg "A megvilágosodott guru árnyéka" címû dolgozatában. Végül pedig Ken Wilber vet egy pillantást azokra a nehézségekre, amik a transzperszonális fejlôdés különleges eseteivel járhatnak együtt. 

   Christina és Stanislav Grof
   Szellemi krízis: A transzperszonális krízisek értelmezése és kezelése
   Egyre több jel mutatja, hogy sok esetben, amikor az ember szokatlan tudatállapotokat él meg, ez inkább fejlôdési krízis semmint valamely mentális betegség. Ennek a ténynek fontos gyakorlati és elméleti következményei vannak. Ha ezeket a tapasztalatokat helyesen értékeljük és kezeljük, mint a természetes mentális fejlôdés nehéz állomásait, akkor a szellemi, vagy transzperszonális krízisek érzelmi és pszichoszomatikus gyógyulást, kreatív probléma megoldást, a személyiség átalakulását, és tudati fejlôdést eredményezhetnek. Ez kifejezôdik a "szellemi krízis" fogalomban, ami szükséghelyzetre utal, de annak lehetôségére is, hogy a lét egy magasabb szintjét érhetjük el. 
   A tradicionális pszichológia nem ismeri el a különbséget a misztikus és a pszichotikus élmények között. Minden szokatlan tudatállapotot alapvetôen  patológikusnak tartanak. Nem ismerik el, hogy a drámai élmény magában hordozhat olyan tudatváltozásokat, amik terápiaként és transzformálisan is mûködhetnek. A pszichiátria ezért rutinból, válogatás nélkül elnyomó és ellenôrzô módozatokat használ, hogy leállítsa ezeket az élményeket. Ám a transzperszonális krízisek esetén az elnyomó módszerek érzéketlen használata a nyugtatóktól, vagy más gyógyszerektôl való  krónikus és hosszantartó függôséghez vezethet, a szokásos mellékhatásokkal és a személyiség gyengülésével járhat. Éppen ezért nagyon fontos, hogy teoretikusan tisztázzuk a transzperszonális krízis fogalmát, és megértô, hatásos módokat dolgozzunk ki a kezelésére. 
   Szellemi szükséghelyzetek (transzperszonális krízisek) spontán is elôállhatnak bármilyen vakmerô cselekedet nélkül, vagy kirobbanhatnak érzelmi stressz, fizikai kimerültség, betegség, szerencsétlenség, intenzív szexuális élmények, gyerekszülés, pszichedelikus szerek, vagy különféle gyógyszerek használatának következményeként. 
   A spirituális krízis fogalmat megtámogató kijelentéseket nagyon sok helyrôl be lehet gyûjteni: a történelmi, antropológiai, valamint összehasonlító vallástudomány, klinikai pszichiátria, újkori tudat-kutatás, pszichedelikus terápia, jungiánus pszichológia a legújabb kísérleti pszichoterápia, és sok más hasonló kínálkozik erre. 
   Fontos aláhúzni, hogy nem minden szokatlan tudatállapot, és intenzív fogalmi, érzelmi, viselkedésbeli, vagy pszichoszomatikus változás esik a szellemi krízis kategóriába. Sok mentális zavar egyenesen visszavezethetô valamely agymûködési hibára, vagy más szerv, testrész betegségére. Éppen ezért nagyon fontos, hogy mielôtt valami más terápia lehetôsége felmerül keresztülvigyünk egy alapos orvosi és pszichiátriai vizsgálatot. Maga a tisztán pszichológiai munka is olyan emberekkel, akik problémája nem elsôsorban orvosi jellegû nehézségekbe torkollhat, amikor orvosi kezelést kapnak. Ide tartozik például az egészséges táplálkozás szorgalmazása, az ásványok és vitaminok kiegészítésével, kielégítô alvás és a kiszáradás elkerülése. 
   Az alábbiak fontos kritériumok annak megállapítására, hogy valaki szellemi krízisben van e, és ezért ajánlatos-é az alternatív kezelés számára:
   1. Szokatlan élmények epizódjai, amik tudatváltozást okoznak, és fogalmi, érzelmi, viselkedésbeli és pszichoszomatikus változásokkal járnak, amikben a transzperszonalitás nagy szerepet játszik, mint például vad halál és (újjá)születési folyamatok, mitológikus és archetipikus jelenségek. 
   2. Az agyban nem található nagyobb szervi zavar.
   3. Semmi fizikai betegség más szervekben, ami felelôs lehet a mentális zavarért. 
   4. Megfelelô testi, szívbéli állapot, ami megengedi a paciens számára a fizikai és érzelmi stresszt ami a kísérleti kezeléssel és feltáró stratégiával jár. 
   5. Képesség arra, hogy az állapotát belsô pszichológiai folyamatként lássa, és úgy tekintse, mint belsô [szellemi?] utat, és készség arra, hogy jól mûködô kapcsolatba kerüljön a terapeutával. 
   6. Nincs hosszú konvenciánlis kezelési elôzmény, kórházba való befektetéssel, ami tendenciózusan megnehezíti az új megközelítési módok használatát. 


Goya
   A szellemi krízis formái
   A transzperszonális krízis minden formáját úgy kell tekintenünk, mint az osztatlan, több dimenziós folyamatos, tiszta határok nélküli emberi psziché mély-tudattalan és 'felsôtudati' [over...] területeinek dinamikus külsôvé válását. Ezért belátható, hogy a szellemi krízisek különbözô típusainak éles elválasztása gyakorlatilag lehetetlen.
   Ugyanakkor úgy találjuk, hogy lehetséges, és hasznos megkülönböztetni a sûrûn jelentkezô nagy kísérleti mintázatokat. Noha átfedik egymást mindegyiknek megvannak a saját karakterisztikus vonásai.
   1. A 'kígyóerô' (kundalini) ébredése.
   2. Sámánutazások
   3. Pszichológiai megújulás a központi archetípus aktiválása révén.
   4. Pszichés kinyílás.
   5. Megszállottság.

   A 'kígyóerô' (kundalini) ébredése.
   A hindu és buddhista tanításokat követve a kundalini az univerzum teremtô energiája, és lényét tekintve 'feminim' erô. Külsô aspektusában a jelenség-világ manifesztációja. Belsô aspektusában az ember gerincének tövében alszik; ebben a formájában tradicionálisan és szimbólikusan kígyóként ábrázolják amely három és fél karikában önmaga köré tekeredett. Amikor egy guru segítségével, vagy spontán aktiválódik, akkor aktív energiaként, vagy-is shakti-ként fölemelkedik a 'finomenergia test' csatornahálózatában, a nádik-ban, amint kinyitja, megtisztítja és megvilágítja a csakrák-nak hívott pszichikai központokat.
   Noha nem történik ez sem veszélyek és csapdák nélkül a kundalini felemelkedését nagyjában egészében olyasminek kell tartani, ami pszichoszomatikus gyógyuláshoz, a személyiség pozitív újjáépítéséhez, valamint a tudat evolúciójához vezet-het. Szokatlan ereje miatt azonban az írások nagyon komolyan veszik, és azt ajálnják, hogy aki ezt kívánja gyakorolni támaszkodjon egy tapasztalt tanító segítségére.
   A kundalíni ébredését erôs fizikai és pszichológiai jelenségek kísérik, amiket kriyas-nak neveznek. A legfigyelemreméltóbb közülük az a meleg energiahullám, ami a gerincen keresztül felfelé áramlik és remegést, görcsöket, erôs reszketést, valamint komplex kicsavarodott mozgássorozatokat okoz[-hat]. Sokszor elôfordul akaratlan nevetôroham, vagy sírás, mantra éneklés, érthetetlen extatikus hadarás, ordítás, állati hangok, valamint jóga kéztartások (mudrák), és testtartások (asanas) spontán megformálása.
   Az illetô láthat geometrikus formákat, tisztán sugárzó fényt, komplex víziókat szentekkel, istenségekkel, és olykor egész mitológiai jelenetsort. Akusztikus jelenségek is elôjöhetnek különféle 'hangszerelésben'. Érzelmileg a kundalini ébredése az eksztázistól az orgiasztkus elragadtatáson keresztül a leírhatatlan béke, és nyugalom állapotáig vezethet, de depressziós hullámok, rettgés, és hisztérián keresztül az ôrület és/vagy halál határáig terjedhet.
   A kundalini ébredése nagyon sok pszichológiai zavart és orvosi problémát szimulálhat. Annak, hogy az ember egy korrekt, differenciált diagnózist tudjon felállítani lényegi feltétele a kundalini szindróma személyes ismerete.
  
      [Amint az Elôzményekben http://transzperszonalis-ervin.blogspot.com/2011/08/tema-vilagcsoda.html említettem volt, jómagam mintegy 'beleestem' egyfajta taoista kundalini gyakorlásba, amikor egy népfôiskolai alapozó gyakorlatot próbálgatván kialakítani megfejtettem Az aranyvirág titka taoista 'jóga-alkímia' légzôgyakorlatának titkát. Talán ezért van az, hogy noha a fenti tünetek nagy részét átéltem és ismerem (ugyan a 'komplex víziókat' határozottan kivéve!), de hála az égnek csak viszonylag enyhe formában. Egyetlen kivétellel, amikor erôltettem a dolgot egy tantrikus légzés-képlet segítségével és a szivem tájékán megállt, majd 'felrobbant' a hullám, soha nem találtam igazán ijesztônek a felsoroltakat. Nem tudom persze ki mit látna-látott volna kívülrôl...:]

   Sámánutazások
   A transzperszonális krízisek ezen típusa erôsen hasonlít arra, amit az antropológusok sámán avagy kezdô betegségnek hívnak. ez valami drámai esemény ami szokatlan tudatállapottal jár, és sok sámán életpályájának kezdetét jelenti.
   A legfontosabb tapasztalat egy sámán utazásának során a halállal való találkozás és az ezt követô újjászületés. A kezdô álmokban és víziókban bennefoglaltatik az alvilágba való leszállás az ôsök kalauzolásával, démonok támadása, felfoghatatlan érzelmi és fizikai kínok, és végül a totális pusztulás. Ezt követi tipikusan az újjászületés és felszállás a mennyei régiókba. Noha a megpróbáltatásokat illetôen tekintélyes különbségek találhatóak a különbözô törzsek hagyományai között, de mind osztozik az általános atmoszférában és az embertelen szenvedésekben.
   Akiknek transzperszonális krízise kifejezetten sámánikus jegyeket mutat fizikailag erôsen szenvednek, konfrontálódnak a halállal és az ezt követô újjászületéssel, és valamely felszállást, vagy mágikus repülést élnek át. Tipikusan megjelenik a természet elemeivel való erôs kapcsolat érzése is. De az sem szokatlan, hogy erôszakos emelkedô energiát és gyógyításra való ösztönzést éreznek.
   A "sámánbetegség" és a hétköznapi élet integrációja abszolút szükséges, hogyha az ember el akarja fogadtatni magát, mint sámánt. Éppen úgy mint a kezdô krízist illetôen a sámáni karakterû transzperszonális epizódok - ha megfelelô támogatásban részesülnek az alanyok - jó beilleszkedéshez vezethetnek, bizonyos területeken fölényesen jó mûködéssel.

   Pszichológiai megújulás a központi archetípus aktiválása révén.
   Ezt a fajta transzperszonális krízist John Perry jungiánus analitikus kutatta. Fiatal pszichotikus paciensekkel végzett klinikai munkája során megmutatkozott, hogy amikor érzékeny támogatást kaptak akkor a pszichopatologikus fejlemények drámaian megváltoztak, és érzelmi gyógyulást, pszichológiai megújulást és a paciensek erôs személyiségváltozását eredményezték.
   Ebben a krízisben az emberek magukat a világ középpontjaként, vagy minden dolog centrumaként élik meg, amit Perry az általa centrális archetípusnak nevezett tényezô aktiválódásaként ír le. A halállal foglalkoznak, és olyan témákkal, mint a rituális gyilkosság, mártírium, keresztrefeszítés, és a halál utáni élet. Egy másik fontos téma a visszatérés a világ kezdetéhez,  a teremtéshez, az eredendô paradicsomi állapothoz, vagy az elsô ôsatyához.
   Ezek az élmények tipikusan az ellentétes erôk valamely hatalmas összeütközésérôl szólnak globális, netán kozmikus színtéren, jellemzôen szent csatában, vagy földi formájukban kapitalisták és kommunisták, amerikaiak és oroszok, a fehér és a sárga faj, vagy titkos társaságok a világ többi része elleni háborúban mutatkoznak meg. Az archetipikus formációk ezekben a konfliktusokban a fény és a sötétség erôi, Krisztus és az Antikrisztus, vagy az ördög, Armaggedon és az Apokalipszis.
   Jellemzô eleme ennek a folyamatnak az ellentétes erôk fellépése. Különösen erôsen jelentkezik ez a szexuális területen. Intenzív félreértések lépnek föl az ellentétes nemmel kapcsolatban, homoszexuális kívánságok, pánik, vagy félelem a másik, vagy ellentétes nemet illetôen. Ezek a problémák tipikusan az ellentétek egyesülésében oldódnak fel, különösen hierogasmosként - mennyei menyegzôként. Ez az egyesülés mitologikus természetû, a maszkulin és feminim aspektus archetipikus összeolvadása egy személyiségben.
   A folyamat apoteozisban [isteni rangban?], a felemelkedés élményében kulminál. Ez gyakran kötôdik az újjászületettség érzéséhez is, ami a döntô téma, a halál 'másik oldala'.


   Perry munkája tisztán megmutatja, hogy az archetipikus processzusnak milyen óriási a jelentôsége, amint újra és újra játszódik ebben a tipusú transzperszonális krízisben, és mekkora a szükséglet ezek tiszteletteljes kezelésére. Ha az ember megérti és igazán támogatja a pacienseket, akkor gyógyító és transzformatív képességek mutatkoznak. Így a személyiség pozitív módon újjáépül pszichésen és szellemileg megújúlva. 


   Pszichés kinyílás

   A transzperszonális krízisnek ezen fajtáját a parapszichológiai jelenségek elsöprô felhalmozódása jellemzi. Akutt esetben az ilyen folyamat során szó szerint elárasztják az embert a szokatlan paranormális élmények. A testen kívüliség átélése is köztük lehet.
   Sok spirituális hagyomány úgy fogalmaz, hogy a paranormális képességek felbukkanása általános, ámbátor bosszantó állomás a tudat fejlôdésében. Úgy vélik nagyon fontos, hogy az ember ne legyen túlságosan elfoglalva ezen új készségekkel, de fôleg ne fogja fel magát egyedülállóként. Annak veszélye, amit Jung "az egó inflációjának" nevez valószínûleg nagyobb ebben az esetben, mint a szellemi krízisek többi fajtájában.
   De a mi kultúránkban, amikoris kritika nélkül elfogadjuk a mechanikai tudomány részben sikeres, ámde beszûkült szemléletét, az ellenkezô irányú veszély talán még inkább releváns. Ebben a helyzetben sok ember hajlamos rá, hogy az olyan tapasztalatokat, mint a telepátia, clairvoyance, vagy a szinkronicitás önbecsapásnak, ha nem éppen elmebajnak tekintse, miután napjaink tudománya tagadja ezek létezését.

   Karmikus mintázatok felbukkanása
   Teljesen kifejlett formájában az ilyen fajta transzperszonális krízis során az ember olyan drámai eseményeket él át, amik különbözô idôkben és terekben, más történelmi periódusokban és más országokban játszódnak. Ezek a tapasztalatok lehetnek nagyon reálisak erôs negatív, vagy pozitív érzelmekkel kísérve, és intenzív fizikai érzetekkel járhatnak. Az érintett személy tipikusan meg van gyôzôdve arról, hogy újjáél valamely epizódot, ami korábbi reinkarnációi emlékei között található. Ehhez jön az, hogy az esemény különleges aspektusai hirtelen új fényt vetnek különbözô érzelmi, pszichoszomatikus és személyközi problémákra az ember aktuális életében, amik addig homályosak és érthetetlenek voltak.
   Korábbi élet(ek) teljes átélése és a mostaniba való jó integrációja hatalmas terápiás hatással bírhatnak és a személyközi problémák könnyebbé válhatnak, vagy teljesen eltûnnek az erôs karmikus élmény nyomán. Ezen okból a perapeutáknak tisztában kell lenniük a jelenség fontosságával, és el kell tekinteniük saját hitüktôl, vagy az események történelmi leírásaitól.

   Megszállottság   Ez a transzperszonális krízis a kísérleti pszichoterápiában, pszichedelikus kezelés során, vagy az egyén fejlôdése folyományaképpen spontán fordulhat elô.
   Akár egy munkaülés során, vagy hétköznap bukkan fel a gonosz archetípusa az érintett a benne dúló energiát tipikusan démonikusnak fogja fel, és megpróbálja elnyomni minden áron. Egy ilyen lappangó mintázat állhat olyan komoly pszichopatológiák mögött, mint pld. a depressziós öngyilkossági gondolatok, gyilkos agresszió, antiszociális impulzusok, vagy éppen az alkohol, és különféle szerek utáni vágy. Az ilyen megnyilvánulások gyakorta eltaszítják a családtagokat, barátokat, olykor még a professzionális terapeutákat is.
   Ennek a problémának megoldásához olyan emberek segítségére van szükségük, akik nem félnek ezektôl a manifesztációktól, és meg tudják akadályozni a megszállottsag teljes kibontakozását, netán el tudják távolítani az archetipikus mintázatot.


   A feloldás gyakran drámai körülmények között zajlik, fuldoklásérzettel, erôs hányással, vagy háborodott mozgásokkal és minden kontroll ideiglenes elvesztésével  járhat. Ha megfelelô támogatást kap a paciens, akkor az ilyen tapasztalatok igazán felszabadítóak és gyógyítóak is lehetnek. Újabban a személyiséghasadás kutatásának felerôsödésével megnôtt az érdeklôdés az ilyen jelenségek iránt. 


           A transzperszonális krízisek alatti terápiás asszisztencia

   Az elsô és legfontosabb feladata a segítônek, hogy jó és bizalmas kapcsolatba kerüljön a kliensével. Ezen az alapon lehetséges közvetíteni a számára a folyamat újraértelmezését, hogy el tudja fogadni ennek gyógyító és transzformatív természetét. Ez az eljárás szöges ellentétben áll a tradicionális pszichiátriai stratégiával, ami elnyomó módon úgy használ patológiai megnevezéseket, hogy nem tesz különbséget a szokatlan tudatállapotok között. Az új stratégia alapvetô princípiuma, hogy a folyamat támogatásával együttmûködés alakuljon ki a pozitív lehetôségeket kihasználandó.

   A transzperszonális krízisek szerencsés végkifejletéhez döntô módon szükséges, hogy a kliens megértse a a szokatlan tapasztalatok mögött álló intrapszichikus természetét.
   Az, hogy milyen fokozatúnak kell lennie a segítségnek az a folyamat fajtájától, komolyságától és intenzitásától függ. Vannak kliensek, akik zavarodottak, és nagyon törik a fejüket a tapasztalataikon, de bizonyos fokig normális életet tudnak élni. Az ô számukra, megkönnyítendô az új tapasztalataik integrációját többnyire elegendô átértelmezni a problémákat, releváns olvasnivalót ajánlani, és idônként támogató beszélgetésre invitálni ôket. Az általános stratégia itt az, hogy olyan helyzetbe hozzuk ôket a mindennapok során, hogy szembe nézhessenek a felbukkanó anyaggal, mint például a meditáció, vagy befelé forduló vizsgálódás, amit jól segíthet a zene is. Úgy néz ki, hogy ez elegendô a hétköznap hátralévô részére 'törölni' a zavaróan felbukkanó tudattalan elemeket. De lehetséges olyan technika is, amely letompítja a folyamatot, ha a körülmények például szükségessé teszik a teljes koncentráltságot valamely praktikus feladat végrehajtása okán. Lehet ajánlani átfogó diétát, erôs cukor, vagy méztartalmú italok fogyasztását, intenzív fizikai gyakorlatokat, mint a futás például, kirándulásokat, úszást és kerti munkát, a stresszes és túlstimuláló helyzetek elkerülését, valamint a szellemi gyakorlatozás megszakítását, szélsôségesebb esetben pedig enyhe nyugtató is felírható.
   Ha a folyamat olyan nagyon intenzív, hogy beleszól a hétköznapi életvitelbe a fenti módszerek alkamazása ellenére, akkor szükségessé válhat szabályos kísérleti ülések bevezetése, ami megkönnyítheti a folyamat menetét különféle feltáró technikával, amit a humán és transzperszonális pszichológia, vagy a különbözô szellemi világtradíciók dolgoztak ki. [200. oldal a könyvben. Már 'csak' 160 van hátra!:] A gestalt terápia, a pszichoszintézis, jungiánus aktív imagináció és mandala rajzolás, [http://hamvasklub.parknet.dk/alom-mandalak.html] bizonyos új-reichiánus eljárások, koncentrált testmozgások zenehasználattal és kifejzô mozdulatsorokkal mind kiváltképpen hasznosnak bizonyultak.
   A folyamat minden állomása idején a mûvészi kifejezési formák, mint a mandala rajzolás, pszichodrámák színrevitele, kifejezô tánc és mozgásorozatok, valamit a kreatív írás hihtetlenül hatásosak lehetnek.


   Christina és Stanislav Grof

   Függôség mint sprituális krízis

   Lehetséges, hogy sok ember szerek és alkohol utáni ácsinkózásában valójában a transzcendencia, vagy kiegészülés iránti vágyakozás áll. Ha ez igaz, akkor az alkoholtól, vagy más szerektôl való függés, csakúgy mint számos más függôség, sok esetben spirituális szükséghelyzetet takar. A függôség különbözik a transzformatív krízisek többi fajtájától abban, hogy a spirituális dimenziók el vannak fátyolozva egy láthatólag destruktív és önpusztító betegség által. A spirituális krízisek más változataiban az ember a szellemi vagy misztikus elmeállapota okozta problémákkal áll szemben. Evvel szemben a függôket illetôen sok nehézség azért jelentkezik mert nem keresik a mélyebb dimenziókat.

   Az alkoholisták és más függôk úgy jellemzik a függôségbe esésüket, mint "szellemi csôdöt", vagy "lelki bajt", és tehetetlen lelkük gyógyulását, mint "újjászületést". Miután sok szellemi válságban lévô megy hasonló folyamaton keresztül a krízis transzformációs processzusát illetôen, tapasztalatok sora alkalmazható azokból a kezelésekbôl, amik sikeresnek bizonyultak az alkohollal és különféle szerekkel való visszaélést illetôen.
   A szerek és alkohol, valamint más függôséget okozó dolog utáni vágy sok függônél a magasabb Selv, vagy Isten utáni vágyakozást takar. Sokan, akik magukhoz tértek mesélték, hogy miként kerestek valamit nyugtalanul ami az életükbôl hiányzott, sokféle dologban, ételben, kapcsolatokban, tulajdonban, vagy befolyásos pozíciókban, hogy ki tudják valahogy elégíteni a vágyakozásukat. Visszatekintve bevallják, hogy tragikus zavar volt az elméjükben, az a félreértés, hogy amit keresnek rajtuk kívül található.
   Néhányan egyenesen úgy nyilatkoztak, hogy az elsô részegségük, vagy valamely szer bevétele volt az elsô spirituális élményük; olyan állapot amiben a korlátaik eltûntek és a mindennapi fájdalmuk elmúlt. Pszeudo-egység állapotba kerültek, amint ezt William James fogalmazza a The Varieties of Religious Experience címû könyvébôl származó alábbi idézetben:
   Az alkohol ember fölötti hatalma kétségen kívül azon alapszik, hogy szimulálni képes az emberi természet misztikus oldalát, ami ugyan késôbb lezuhan a földre a hideg tények hatására, sôt amint a józanság jelentkezik a kritikus belátást is elbírja.

   Miután elérték a betegségük mélypontját, és részt vesznek egy szellemi újjáépítési programban a gyógyult függô így tör ki: "Ez volt az, amit kerestem!" Az újonnan felfedezett tisztánlátás a magasabb hatalommal, és más sorstársakkal való kapcsolatot illetôen megadja nekik az egységnek azt az élményét, amit kerestek, és olthatatlan szomjúságuk elmúlik.
   Az alkoholtól, szerektôl és más függôséget okozó dolgoktól való függés egy fajta szellemi gyötrelem. És, mint a szellemi krízis többi fajtájánál ez a függô ember útja a fenékig és a késôbbi újjáépüléséig, ami gyakorta egó-halál és újjászületési processzusban kulminál.
   Az egó halála során, akár spontán szellemi ébredés, vagy az ivászatban a  fenékig való zuhanás nyomán történik ez meg - minden kapcsolat és támaszkodási pont, minden racionalizálási kísérlet és védekezés összeomlik és ott áll az ember csupaszon, mindentöl megfosztva, kivéve lényének legbensô magvát.
   Ebben az abszolút félelmetes megadásban az embernek nincs hová menekülni, csakis felfelé. A szörnyû halált követô újjászületésben könnyen nyílik út a szellemileg orientált egzisztencia irányába, amiben a szolgálat vágya egy jelentôs impulzust képvisel. Sokan döbbennek meg, amikor felfedezik, hogy végtelen jótevô forrás található 'bévül', ami erôt ad és utat mutat. Belátják, hogy a szellemiség nélküli élet triviális és elégtelen.
   Bill Wilson, aki az Alcoholics Anonymous szervezetét alapította meggyôzôen írt és beszélt arról, hogy szükség van egy szellemi dimenzióra ha az ember magához akar térni az alkoholizmusból. Wilson átváltozása egy kórházi szobában kezdôdött, ahol félelmetesen betegen kezelték egy szokásos ivászata nyomán. Az életrajzírója így beszéli el:


Most azután nem volt hátra más, mint a halál vagy az örület. Itt volt a vég, az ugródeszka. "A szörnyû sötétség totális volt". Teljes kiszolgáltatottságában így tört ki: "Bármit odaadnék, ha..." Elért a teljes odaadás állapotába. Felsikoltott: "Ha van Isten most mutatkozzon meg!" 


(Itt saját szavai következnek:) "Hirtelen leírhatatlanul fehér fény árasztotta el a szobát. Extázisba estem, amit semmivel nem tudok magyarázni, ott álltam (egy hegy tetején), erôs szél fújt. De ez nem a levegô mozgása volt, hanem a szellemé. Tiszta erôvel keresztül fújt rajtam. Ekkor egy lángoló gondolat bukkant fel bennem. "Szabad ember vagy." Hatalmas békét éreztem és felfigyeltem a Jelenlétre, amit az élô lélek [Szentlélek?] igazi óceánjaként azonosítottam. Egy új világ partján hevertem. Elôször éreztem magam igazán otthon életemben. Szerettek és tudtam, hogy én is képes vagyok ezt viszonozni."

   Bill Wilson soha többé nem ivott.


[> Nos, magam is iszákos lévén kénytelen vagyok, legalábbis röviden kommentálni az ügyet. Hosszú éveken keresztül használtam az 'alkoholt' (fôleg a bort) az illumináció elérésére, hogy legalább átderengjen a betonszürke cucilista, totálisan hazug hétköznapi 'valóságon' az, amit minden porcikámban éreztem, hogy a Világcsoda kellôs közepén élünk, és a világcsodából vagyunk, és... No meg az extázis 'hátoldalának', a rettegésnek, - hogy talán még sem így van - az eltompítására. Jó ideje nincs szükségem igazán semmiféle 'segédeszközre' ahhoz, hogy ne csak sejtsem, hanem tudjam, valóban csodában élünk, csodából vagyunk és... leszünk;-)


A kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor kénytelen voltam diagnosztizálni, hogy esetemben sajnos nem csak a szüntelenül utat, magyarázatot, és ünnepet keresô fickó illuminációs 'üzemanyag' használatáról volt-van szó. Hanem, (amint e fejezet bevezetésében is említôdik, hogy manapság mintha erre helyezôdne a hangsúly)  'biológiai oka' is van. Magyarán, tisztán láthatóan (pld. családfa, szüleimen kívül számtalan közeli rokon...) örökölt, genetikai, bio-kémiai, mondhatni karmikusan durva testi igényrôl. 

Hangsúlyozottan személyes hozzáállásomat vázolom itt és nem várom el senkitôl, hogy ezt elfogadja, és nagyon határozottan eltanácsolnék mindenkit attól, hogy ebbôl akár saját magára, akár családtagjaira, vagy másra nézve bármilyen következtetésre jusson!

Természetesen felmerült bennem az is nem egyszer, hogy na most 'le kellene-lehetne szokni', de ezen próbálkozások nyomán kénytelen voltam belátni, hogy (egyelôre?? - vannak jelek, amik a kontempláció-k nyomán komoly változásokat ígérnek!) ennek erôltetése olyan zûrzavart vált-ana ki a 'rendszerben', hogy semmiképpen nem érné, éri meg. Úgy döntöttem ('döntöttünk' - a szervezettel;-), hogy az elviselhetô minimumra korlátozom a fogyasztást, ami mindenekelôtt azt jelenti, hogy nem zavarhat, akadályozhat semmi fontosban, lényegesben sem engem, sem mást. Ennyi.

Végül azért hozzáfûzném, hogy mindez persze nem ment föl az illuminált (hajdanában nem egyszer seggrészegségig vedelô) fickó által mások ellen elkövetett bûnök alól! Csak remélni tudom, hogy volt, van, aki mára megbocsájtott, és dacára a múltnak most képes elfogadni azt az ajándékot, amiért a sokszor eszeveszett ittas rohangálás is volt.<]




   Georg Feuerstein


   A megvilágosodott guru árnyéka



   Az, hogy a megvilágosodott ember és a fejlett misztikus személyisége nagyrészt intakt marad tisztán látható amikor megvizsgáljuk a biográfiáikat, önéletrajzaikat, a régieknél éppúgy mint a maiaknál. Mindannyian kimutatnak ugyan különleges pszichológiai vonásokat, amiket vagy örököltek, vagy az életmenetük diktálta azokat. Némelyek passzivitásra hajlamosak, mások szembeötlôen dinamikusak. Egyesek barátságosak, mások erôszakosak. Akadnak közöttük akiket nem érdekel a tudás, de vannak nagy tudósok is. Az a közös bennük, hogy többé nem az egyébként megnyilvánuló személyiség komplekszumukkal azonosítják magukat, hanem tenMAGukkal (Selv). A megvilágosodás az egó-szokások emghaladása, de nem törli a személyiséget.

   Ez egy döntô kérdést is felvet avval kapcsolatban, hogy a megvilágosodás netán hoz olyan új vonásokat, amik egy nem megvilágosodott esetében neurotikusnak tekinthetôek. Úgy találom ez így is van. Ha igaz tanítók, akkor a fô céljuk nem lehet más, mint a többieket a transzcendens Valóságra ébreszteni. A külvilágban való tevékenységükre mégis mindíg személyes stílusuk nyomja rá a bélyegét. Természtesen a hívek szeretnék azt hinni, hogy az ô ideális gurujuk mentes a szeszélyességtôl, és hogy a látható furcsaságok mások tanítására szolgáló találmányok. De kis vizsgálódás is kimutatja, hogy ez a felfogás fantáziára alapozott kivetítés csupán.
   A bölcs személyisége egészen biztosan selv-transzcendentálisan orientált inkább, mint selv-kitöltô. Ami amúgy jellemzôen nem egy selv-aktualizált életpálya. Ezt a selv-aktualizált fogalmat itt sokkal szûkebb értelemben használom, mint Abraham Maslow: 'a pszichikus egész realizálására irányuló szándék az árnyék integrációjával.' Az árnyék a jungiánus fogalmak szerint a személyiség sötét oldala, az elnyomott dolgok összegyûlt tömege.
   A tradíciók szellemi útja többé-kevésbé vertikálisan orientált kiszabadulás a test-elme kettôs gondolkodás befolyása alól. Éppen ezért arra fókuszál, amit a legmagasabb jónak tekint - a transzcendens Lényre. Ez a spirituális céltudatosság félretolja az emberi pszichét: aminek személyes ügyei jelentéktelenné válnak, és a struktúrájukon mielôbb túl kell tenni, nem csak átalakítani azt. Természetesen minden ön-határtúllépô módszer bizonyos fokig ön-átalakító is. De szabály szerint ez nem vezet az árnyékkal való tudatos munkához, hogy pszichikai integrációt hozzon létre. Talán ez a magyarázat arra, hogy annyi bölcs és misztikus nagyon excentrikus, autoratív és szociálisan rosszul integrált személyiségnek mutatkozik.


   A transzcendációval ellentétben az integráció horizontálisan mûködik. Ez kiterjeszti az egész ideáját a személyiség állapotjára és ennek szociális kapcsolataira is. De ennek az integrációnak csak akkor van értelme, ha a személyiség és a külvilág nem úgy kezeltetnek, mint a magasabb Valóság visszavonhatatlan ellentéte, hanem megnyilvánulásainak tekinthetôk. Amikor a adeptus megtalálja az istenit saját lelke mélyén, akkor meg kell találja ezt minden élôben. 


   Ken Wilber

   A patológiák spektruma

   Pszichikai zavarok


   "Pszichés patológia" alatt különösen azon spirituális krízseket, és patológiákat értem, amik 1. spontán lépnek fel; 2. amik alacsonyabb fejlôdési szintekrôl gerjednek fel erôsen stersszes periódusokban (: pszichotikus epizódok); 3. amik kezdô kontemplációt gyakorlókat gyötörnek.
   1. Spontán
A legdrámaibb pszichés patológia spontán és valószínûleg nem kívántan bukkan föl szellemi-pszichikai energiák vagy képességek formájában. A legjobb esetben ezek a krízisek csak kényelmetlenek, de a legroszabb esetben tönkre is tehetnek valakit. A kundalini felszállás például lehet ilyen módon pszichésen dinamikus.
   2. Pszichotikusnak látszó epizódok
A múló skizofrénia rohamok, vagy pszichésen ehhez hasonló epizódok legveszélyesebbikje gyakran vezet meglehetôsen mély szellemi belátásokhoz, de ezt egy olyan neurotikus selv-struktúrában teszi, ami határos a pszichotikussal, ha nem éppen már az (kiváltképpen a paranoid skizofrénia).
   3. Kezdô gyakorlók
   A kezdôket gyötrô patológiák:
   a. Pszichés gôg. Az egyetemes transzperszonális energiákat és a psziché szintû belátásokat kizárólag az egó használja, és ez eksztrém kilengésekkel jár (különösen nárcisztikus hajlandóság maradékai esetén).
   b. Struktuális kiegyensúlyozatlanság a rosszul használt spirituális technika okán. Ez általános a tisztulás és kitisztítás alatt, valamint a kriya, és charya [tantrikus] yogában fordul elô, és az olyan kifinomultabb technikák estén, mint a mantrayana. Szokásososan mint finom, szabadon lebegô szorongás jelenik meg, vagy pszichoszomatikus-átalakító-szimptómaként (fejfájás, kisebb szívritmus zavarok, kellemtelen érzések a belsô szervekben, stb.)
   c. A lélek sötét éjszakája. Amint az 'istenség élmény' elhalványul (aminthogy mindíg ez történik elôbb-utóbb), a lélek félelmetes elhagyatottsági depresszióba eshet (amit nem szabad összetéveszteni határpszichózisokkal, neurózissal, vagy egzisztenciális depresszióval).
   d. Elváló életcélok. Például: "Maradjak a világban, vagy vonuljak vissza meditálni?" Ez a kérdés hihetetlenül fájdalmas és pszichésen bénító lehet. Ez egy fajta mély szakadék a magasabb Selv és az alacsonyabb selv szükségletei között.
   c. Pszeudó dukkha. A meditáció bizonyos formái (pld. vipassana) az éberség gyakorlat elsô stádiumaiban az egzisztenciális szenvedés növekvô felismerésével jár. Amikor ez a felismerés elárasztja az embert, és túlnyomóvá válik akkor beszélünk "pszeudo-dukkháról". Ez gyakran megmaradt egzisztenciális pszichoneurózis eredménye - vagy még gyakrabban megmaradt határeset-pszichotikus szennyezettségé. Az illetônek nincs érzéke az élet egészséges oldala iránt, egyszerûen haragszik az életére.
   f. Pánikszerû zavarok. Ez a hibás kundalini-energia vonalvezetés következménye a felszállás elsô stádiumaiban. Bizonyos pszichikai (pránikus) csatornák túl vagy alulfejlettek, rövidrezártak vagy túl korán nyílnak meg: "szél-ló" (rlung) a tibeti buddhizmusban. A pánikszerû zavar gyakran elhibázott vizualizációk és hibás koncentráció eredménye is lehet. Gyakorta drámai pszychoszomatikus szimptómák uralják, amik izomgörcsöket, vad fejfájást, és légzési nehézségeket, stb. okoznak, amiket nehéz kontrollálni.
   g. "Yogi betegség" (Auribindo szava). Ez a fajta zavar akkor lép föl amikor a kinyíló magasabb pszichikus szintek a fizikai-érzelmi testet túl nagy nyomás alá helyezik, és sokféle problémát okozhatnak (Auribindo szerint) az allergiáktól a bélproblémákon keresztül a szívritmus zavaráig.


   [Máris sok minden a helyére ekerült a prakszisomat követô tünetekbôl!:]



   Szubtilis zavarok

   A felbukkanó finom tudat-struktúra lehetôséget teremt a szubtilis szinten a selv-fejlôdésre, a következôképpen: új önérzékelés új objektum-kapcsolatokkal, új motívációk, új életmód, új halálforma - no és új patológiák.

   A két sérülékeny területet érinti: 1. Az elôzô mentális-pszichikus dimenziók differenciált-elválasztás-transzcendenciája, és 2. A szubtilis archetipikus selv és ennek objektum-kapcsolatai identifikációs-integrációs-konszolidációja. Ez a patológia szemlátomást gyakrabban jelentkezik azoknál a meditálóknál, akik már úton vannak, vagy fejlett gyakorlók. A sok forma közül néhány:


   1. Integrációs-identifikációs hiba

   A szubtilis alapstruktúra - amint ez felfogható és érzékelhetô különféle úton-módon mint egy lény, egy erô, egy belátás, egy istenség formájában, vagy önfényû jelenlétként (mindezt a könnyebb felfogás kedvéért hívjuk itt egy archetípusnak, vagy éberségnek) - kezdetben úgy fogható fel metafórikusan mondva, mint  "elô, vagy utó" mentális-pszichikus-tudatosság. [Ha érteném pontosan...:] Végül, amikor a meditáció elmélyül, a megváltozott selv eloldódik pszichikus kötelékeitôl és felemelkedik ehhez a bázishoz, belátáshoz, archetipikus jelenléthez, vagy éberséghez egy intuitíve felfogott identifikációban. Fokozatosan elismerjük, hogy az isteni megjelenés, vagy jelenlét a mi 'saját' archetipusunk, a magunk esszenciális lényének képe. Ez az identitás kísérô jelensége a stabil tanú állapotnak a szubtilis tudat objektum-kapcsolatait illetôen: végtelen tér, hallható információk (nada), Brahma világok a legmagasabb tudással. Ennek a elô-identitás-éberségnek hibás felismerése vagy, hogy a meditáló tényszerûen strukturálisan képes e erre, központilag meghatározott patológiája ezeknek a szindrómáknak, mert ebben a stádiumban egy törés a selv és az archetípus között keresztény szóhasználattal: a lélek patológiája.


   Ennek a törésnek egyetlen alapvetô oka: ha az embernek azonosulnia kell az archetipikus jelenléttel vagy éberséggel (netán azzá kell lennie) ez a mentális-pszichés selv halálát is hozhatja, ha szükségessé válik. A selv inkább szenved ettôl a megaláztatástól, és összehúzza magát a maga elszigetelt létében, mintsem szakítson a a magasabb és pre-archetipikus identitással. 


   2. Pszeudó-nirvána

   Ez egész egyszerûen azt jelenti, hogy az ember összetéveszt kifinomult, vagy archetipikus formákat, illuminációkat, elragadtatásokat, eksztázisokat és belátásokat, vagy beleoldottságot a végsô megszabadulással. Ez nem patológia, hacsak az ember tényszerûleg nem hajszolja a tudatnak ezeket a kauzális, avagy végsô szintjeit és beragad az egész szubtilis szintbe összes élményével együtt. Akkor mondhatjuk, hogy ez patologikus "makyo", szubtilis illúzió, amint a zen-buddhizmusban hívják: "a zen betegség".


   3. Pszeudó-realizáció

   Ez a szubtilis szinten megfelel a pszeudó-dukkhának a pszichikai területen. Amikor a vipassana (éberség) meditáció eléri az éberség szubtilis szintjét jön egy belátás-állomás, amit "realizációnak" hívnak. A tudat egész tartalma félemetesen elnyomónak, undorítónak, fájdalommal telinek és rondának néz ki; az ember erôs fizikai fájdalmakat, és intenzív mentális-pszichés kényelmetlenséget él át. [Még mindíg nyögöm olykor!:] Ezen a szinten egyébként ez nem patologikus, hanem teljesen normális, miután ez magával hozza a jelenségeknek a noumenontól elválasztottan nézve teljesen elégtelen, állhatatlan természetébe való belátást. Az erôs fájdalom és utálat motívációként mûködik, hogy túllépjünk minden felfogható manifesztáción, és 'belépjünk' a nirvánába. A pszeudó-realizációs patológia akkor jelentkezik, ha a folyamat nem gyorsul fel, és a lélek zátonyra fut a saját haláltusája partján. [Sic!:] Valójában úgy néz ki, hogy ez a patológia mély-strutúrájában azonos avval, amit korábban úgy írtunk le, hogy hibásan feltételezett archetipukus éberség és stabil tanú pozíció az összes objektum kapcsolatot illetôen a szubtilis szinten.


   Kauzális (oksági) zavarok



   A selv-fejlôdés utolsó fordulópontja két ága hever a mérlegen: a forma nélküli, meg nem nyilvánult és a teljes megnyilvánult formavilág. A normális fejlôdés magával hozza az igazi megkülönböztetésüket. (az okságban), és a végsô integrációjukat (a magosban). A patológia akkor lép fel, ha mind a két döntô mozzanat sikertelen.


   1. Amikor a megkülönböztetés elhibázott

   Hiányzó képesség az archetipikus selv (ami csak a legfinomabb szintje a szeparált selv-felfogásnak) végsô halálának elfogadására és ílymódon a tudat rögzül a megnyilvánult világ némely aspektusához. A Nagy Halál soha nem történik meg és ezért nem sikerül a forma nélküli tudatnak megkülönböztetni vagy túllépni a megnyilvánult területen, ebben megakadályozza a szubtilis korlátozás, valamihez tapadás, valami vagy valaki után vágyakozás. Az utolsó leblokkolás a megszabadulás iránti vágy. 



   2. Amikor az integráció elhibázott, avagy az arhat-betegség

   Itt sikeresen megszabadul a tudat minden tartalmától, vagyis az egész megnyilvánult területtôl olyan fokon, hogy semmilyen tárgy nem bukkan föl még az éberségben sem (jnana szamadhi, nirvikalpa szamadhi, nirvana). Noha ez némely gyakorló legmagasabb célja, mégis visszamarad valami szubtilis elválasztódás, dualizmus, vagy feszültség, éppenséggel a megnyilvánult és meg nem nyilvánult területek között. Csak amikor ez az elválasztódás is megszûnik mutatkozik a megnyilvánult terület mint a tudat egy modifikációja, és nem mint valami amitôl el kell határolódni az embernek.

A teljesség nyomán: Transzperszonális terápiák





  


torsdag den 5. januar 2012

AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 5.

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!






A könyv MÁSODIK FELE
A további fejlôdés sora

ÖTÔDIK RÉSZ
A transzperszonális fejlôdés dimenziói
           

            Az emberi természet legmagasabb tartományainak és legszélsôségesebb lehetôségeinek kutatása... számomra azt jelentette, hogy folyamatosan ki kellett írtanom nagyra tartott axiomákat, megállíthatatlanul küzdenem kellett látszólagos paradoxonokkal, önellentmondásokkal, bizonytalansággal, és esetenként az engem körülvevô hosszú ideje elfogadott, igaznak tartott és láthatólag támadhatatlan törvények összeomlásával.
(Abraham Maslow1)

                Minden változik, a fejlôdésrôl alkotott elképzelések is. A régóta elfogadott felfogással ellentétben a pszichológiai fejlôdés egy emberéleten keresztül tarthat. Motívációk, érzelmek, morál, elismerés, életmûvek és az identitáshoz való érzék, mind fejlôdhet az ember érett korában. Egyre tisztábban látszik, hogy a konvencionális felnôttkor nem reprezentál teljes pszichológiai érettséget. Az elôrehaladott érettségre olyan példákat találunk, mint Abraham Maslow metamotívációi, Lawrence Kohlberg posztkonvencionális morális gondolkodása, és Ken Wilber posztformális operacionális megismerése. Ehhez jön még, hogy a világ vallási tradíciói áttekintést nyújthatnak a kontemplativ technikák fejlôdésérôl.
            Itt van nekünk a mentális fejlôdés térképe a gyermekkorról, a felnôtt korról, és a kontemplatív forrásokból származó beszámolók. Ken Wilber nemrégen egymásba vonta ezeket, hogy be tudjon mutatni egy "full-spectrum" fejlôdéselméletet. Ez az elmélet összeköti a három fázist egyetlen spektrumban, és arra utal, hogy a fejlett konvencionális stádiumok a személyiségi és pszichológiai fejlôdés során egymásba mennek át a transzkonvencionális, transzperszonális, és spirituális állapotokban. Noha az nyílt kérdés, hogy szükség lesz-é jelentôs kutatásokra az elmélet kipróbálásához, és finomításához, de egy ilyen átfogó spektrum-teória ütôs implikációkat hozhat napvilágra a normalitást, a patológiát, a kontemplatív prakszist és az emberi lehetôségeket illetôen.
            Az egyik döntô implikáció az, hogy amit mi "normálisnak" tartunk az tény szerint a leállt fejlôdés egy formája. Ez a gondolat ugyan nem új. Ez inkább csak egy kicsit pontosabb megfogalmazása Abraham Maslow megjegyzésének: "Amit normalitásnak ismerünk el a pszichológiában az valójában pszichopatológia az átlagembernél, és ez olyan elterjedt és drámaiatlan, hogy észre sem vesszük."1 De ha ez a leállott fejlôdés egy formája, akkor az a kérdés, hogy mi állította le? Úgy néz ki, hogy retardáló [hátráltató] erôk mûködnek mind az egyénekben, mind a társadalomban.
            A növekedés azt jelenti, hogy az ember elôremozog az ismeretlenbe, és ehhez fel kell adnia az ismert létmódokat. Ezért félünk a növekedéstôl. Az a gyászos eredmény, amit mind a pszichológusok, mind a filozófusok elismernek, hogy megtagadjuk és védekezünk a saját nagyságunk és lehetôségeink ellen. Ez a metavédekezésnek hívható dolog sokféle módon megfogalmazódott már. A humánpszichiáter Erich From "kitérési mechanizmusoknak" látta ôket, míg Maslow ezt a gátló mûködést "Jónás komplexusnak" hívta, a bibliai Jónás után, aki megpróbált kitérni az isteni feladat elôl. Søren Kierkegaard az egzisztencialista filozófus leírja miképpen is keresünk "megnyugvást a triviálisban", míg más "a magasrendû elnyomásáról" beszél. A döntô tény az, hogy transzperszonális képességeink nem csak kifejletlenül maradnak, de aktívan ellenük is dolgozunk. 
           A transzperszonális fejlôdés elleni védekezés a társadalomban is mûködik. A kultúrák nem csak tanítják a hozzájuk tartozókat, hanem kollektív konspirációként behatárolják a tudatot. Imígyen tükrözve és fölerôsítve a személyes ambivalenciát a határátlépéssel szemben.
            Egy a lehetséges mechanizmusok közül ebben a fejlôdést érintô szociális beavatkozásban a "a bio-szociális átlagosság kényszere", egy olyan jelenség amikoris a szociális erôk kompenzálják a genetikai szélsôségeket. Egy ember valamely erôs genetikus dominanciára való hajlammal szociális bíztatást kap az önkorlátozásra, míg egy alázatos embert önmaga megerôsítésére ösztönöznek. A társadalomnak hatalmas befolyása van arra nézve, hogy a népség a szociális normák keretei között maradjon.
            Úgy néz ki ugyanez a princípium mûködik a vertikális fejlôdési dimenziót illetôen is. Más szóval a társadalom a normái betartására ösztönöz, de megakadályozza az ezen túllépô fejlôdést. Erre jó példa a tehetséges gyerekek frusztrációi és viselkedési problémáik, amikor normális de a számukra lapos szívonalú iskolába küldik ôket. Mindez azt a sorsot is megmagyarázza, amin oly sok szent és bölcs osztozott a történelem folyamán akiket megmérgeztek, keresztrefeszítettek vagy máglyára kerültek. 


            A végsô eredménye mindennek az, hogy a latens képességeink és zsenialitásunk burkoltan elfojtódik ahelyett, hogy a kifejtésükre ösztönöznének bennünket. A társadalom mentális fejlettségének szintje imígyen határokat állít tagjai elé mindegy milyen tehetségesek is legyenek. Erre hozott Aldous Huxley klasszikus példát amikor azt a kérdést tette föl, hogy ugyan "Miként nézne ki egy CroMagnoni zseni?" A Cro-Magnoni emberek koponyaûrtartalma hasonló volt az akkori idôk Homo sapienséhez, talán egy kicsit még nagyobb is. Ezért feltehetôen megvoltak számukra a mi lehetôségeink mind pszichológiailag, intellektuálisan és a vallási fejlôdést tekintve is. De amint Huxley kifejtette a Cro-magnoni zseni biztosan jó vadász és gyüjtögetô lehetett, de semmi több.
            Vajh milyen erôk rejlenek bennünk felfedezetlenül? Milyen felfoghatatlan lehetôségek hevernek még mindíg alva, és mit tudunk tenni, hogy fel tudjuk ébreszteni ôket? Ez csak egy szerény kérdés, ami arra emlékeztet minket, hogy dacára annak mi mindent is tudunk már az igazi képességeink túlszárnyalják a legvadabb álmainkat. Plotinosz szerint az ember félúton található az állat és az istenek között. Ez talán csak más mód annak kimondására, hogy félúton vagyunk a fejlôdésünkben az evolúciós életvonalunkon a teljes emberi potenciálunk kifejtéséhez.
            Ha olyan lehetôségek vannak bennünk amikrôl még csak nem is álmodtunk, ha a normalitás valójában lefagyott kibontakozás, és ha az egyéni, szociális, és globális szenvedés nagy része ezen frusztráló 'fejlôdés' következménye, akkor csak egy kérdés marad hátra. Miképpen jutunk át ezeken az akadályokon, hogy egyénileg és kollektíve érettebbek legyünk? Ez az egyik legdöntôbb kérdés a mi idônkben, a bolygónk és a mi sorsunk jövôje függ a választól.
             Miután a visszatartó erôk mind személyes, mind társadalami szinten mûködnek ezért nekünk is mindkét szinten kell válaszolnunk. A személyes fronton a pszichoterápia és a meditáció felolvasztja és katalizálja a fejlôdési folyamatot. Ezek a fogások olyan fontosak, hogy két külön fejezetben tárgyalandók majd.
            A szociális szinten mind az oktatásnak, mind a körülményeknek döntô jelentôségük van. Az oktatás során informál-ód-hatunk a kibontakozási lehetôségekrôl és a transzkonvencionális létmódokról. Vitális jelentôsége van ezen lehetôségek bemutatásának, hogy valósággá tehetôk kiváló gyakorlatokkal, no és hogy kielégítôbbek mint az a futó kielégültség ami "a materiális triumvirátussal" jár, vagyis amihez a pénz, szex és hatalom révén jutunk mely 'örömöket' isteníti a média és az ügyesen manipulált reklámok.
            A legdöntôbb oktatási kihívás ezért nem az amivel a politikusok és pedagógusok olyannyira el vannak foglalva a nyugaton, vagyis miképpen javíthatóak fel a jegyek matematikából és kelthetô fel az érdeklôdés a tudomány iránt. A fô kérdés a mi idônkben globális és transzperszonális perspektívából is, hogy miként tehetô az oktatás elérhetôvé a világszintéren mint kultúrális segédeszköz az élethossziglani érlelôdés elôsegítôjeként a gyermekkor gazdagításától a transzperszonális kibontakozásig.
            Nehéz lenne túlbecsülni az oktatás formáját amikoris, mint H.G. Wels aláhúzta: "Az emberi történelem egyre inkább versenyfutás az oktatás eredményessége és a katasztrófa között." Ebbôl a transzperszonális globális nézôpontból még az is lehetségesnek tûnik, hogy végül a "a tanulás, mûvelôdés lesz az emberi élet fô feladata", amint ezt Lewis Mumford jósolja.2
            Egy másik szociális eszköz lehet a transzperszonális fejlôdés elôsegítésére amit Abraham Maslow eupszichonális [?] környezetnek nevez, vagyis olyan körülmények amik elôsegítik a pszichológiai kibontakozást. Szociálisan ez annyit tesz, hogy az ember azokkal találkozik sûrün, akik értékelni tudják a transzperszonális utat, akik gyakorolnak ennek érdekében, akik képesek az interperszonális biztonság atmoszféráját megteremteni amely helyet ad a védtelenség érzésének is a kísérletezéshez. Történelmileg az ilyen emberek az elvonulásban, illetve vallásos közösségekben gyûltek össze. A mi idônkben is összegyûlnek szemináriumokon vagy workshopokon, vagy nemzetközi kollektívákban aholis segíteni tudják egymást rituálék, képzések révén, példamutatással és szociális megerôsítéssel.
            Egy teljes skálájú fejlôdési spektrum-teória magába foglalja azt is, hogy az ember megérti és kezelni képes a pszichopatológiai jelenségeket. A kibontakozás hibás is lehet és több szinten torkollhat pszichés betegségbe. A diagnózisnak és kezelésnek az élet ezen tényeit is számításba kell vennie. Például nagyon sok zavar volt a pszichoterápia és a meditáció relatíve negatív hatásai és elônyei körül. Akadt olyan is, aki a meditációt egyetemes  pszicologiai és spirituális csodaszerré nevezte ki. A meditáció különben nagyon hatékony lehet a transzperszonális kibontakozás szintjein, de kevésbé olyan embereknél, akik elakadtak a korábbi állomásokon. Ez okos következtetésnek tûnik ha emlékszünk rá [  A KÔNYV 3.  ], hogy a kontemplativ gyakorlatokat speciális katalizátorként használták a transzperszonális ösvényen. A transzperszonális fejlôdés ugyanis rávesz bennünket annak belátására, hogy sok vallás kontemplativ magjában megtaláható a térkép és a technika ami - igen - a transzperszonális növekedéshez vezet.
            De míg korábban az ember olykor azt mondta, hogy a különbözô eljárások és hagyományok csupán eltérô utak amelyek ugyanarra a hegycsúcsra vezetnek, mostanra egyre tisztábban látható, hogy a különbözô tradíciók és csoportok a hagyományokon belül is különbözô fejlôdési szinteket céloztak meg. Vagyis ezek nem csak eltérô típusok, hanem különbözô lépcsôfokok is a transzperszonális tapasztalatokat illetôen, keresztül-kasul a hagyományokon.

             Míg az elôrehaladó fejlôdés célja az a transzperszonális tapasztalat amit a kontemplativ eljárás hoz létre, ugyanezen tapasztalatok maguk elôsegíthetik a fejlôdést. Egyetlen transzperszonális élmény igazán meg tudja változtatni egy ember életét. Egy sámántanítvány például, aki megvilágosul a "a sámáni fénytôl" ezáltal maga is sámánná lesz. Ehhez hasonlóan egy átmeneti halál-közeli élmény úgy meg tudja változtatni egy ember elméjét, hogy a személyisége is radikálisan átalakul.
            Miképpen is kategorizálható a mélyre ható transzperszonális tapasztalat? A szavak különbözôek, de az egész világon egyetértés mutatkozik abban, hogy a központi felismerés átható betekintés a saját identitásba. Ez a lény nem csak transzperszonális, de transzverbális, azaz kimondhatatlan, túl  idôn téren és minden határon, és határozottan túl van mindazon, amit szavakkal, vagy gondolatokkal fel-meg lehetne fogni. Amint Yasutani Roshi hangsúlyozta: "Igaz természetünk túl avn minden kategórián. Bármit ért, vagy képzel el az ember az csak egy töredéke saját magának."3 Többek vagyunk annál, amit hiszünk, de annál is többek, mint amit tudunk. Radhakrishnan indiai filozófus így fogalamazott: "Az igazi transzcendencia ami körül [belül] ölel bennünket messze meghaladja a szegényes kategóriáinkat."4
            Ha szavakat vagyunk kénytelenek használni, akkor az igazi természetünk végtelen, feneketlen Szellem, Elme, tenMAGa [selv], Buddhatermészet, Atman, az Egyetlen, Szat-Csit-Ananda. Ezen Szellem, vagy az Egyetlen mindazon kijelentés forrása, mint például az alábbiak, amik a nagy vallási hagyományok misztikus magvát mutatják be:
            Ô és ô eggyé lesznek (abulafia, judeaizmus).
            A Mennyei Birodalom bennetek van (kereszténység).
            Nézz magadba, te vagy Buddha (buddhizmus).
Atman (individuális tudat) és Brahman (egyetemes tudat) egy (hinduizmus).
Ha az ember megérti tenMAGát, megérti az egész univerzumot (Upanishádok).
Aki ismeri magát ismeri az Urat (iszlám).
Az Ég, a Föld és az Ember egy test (újkonfucionizmus).

Az élmények jönnek, mennek, kezdetben fényvillanás és illumináció, de bármely méyre hatóak is legyenek végül ezek is eltûnnek. És akkor még egy célt kell elérni, állandóvá alakítani az ideiglenesen megváltozott tudatállapotot, a pillanatnyi csúcsállapotot magaslati élménnyé változtatni, avagy amint Huston Smith oly szépen fogalmazta: a fényvillanásokat állandó fénnyé kell tenni. Tradicionális hindu megfogalmazásban a nirvikalpa samadhit sahaj samadhivá kell bôvíteni, a TM meditáció transzcendens tudatát kozmikus tudattá, a keresô buddhista tudatot nem-keresô, vagy spontán tudattá alakítani, és a klasszikus keresztény misztikus elragadtatását istenivé kell állandósítani. Az átalakult tudat stabilizációját hívják megvilágosodásnak, megszabadulásnak, megváltásnak, wu-nak, moksha-nak, és a szenvedés végének.
No és akkor evvel a stabilizálással még csak nem is értünk a feladat végére. Amikor az ember választ kapott egzisztenciális kérdésére, és a személyes szenvedést felszámolta, akkor a többiek szenvedése közelebb kerül ami együttérzést generál. "Amit az ember megkap a kontemplációban azt tovább kell adnia a szeretetben." - mondta Mester Eckehart.5 A kezdô illuminációtól fogva, és a maradandó fény esetében is a feladat a fény továbbadása a világban.
Errôl sokszínû metafórák tanuskodnak. Platónnak ez a barlangba való újrabelépést jelentette. A zenben az ökörpásztor sorozat azon képe amikoris "a piacra segítô kezekkel kell újra belépni". A kereszténységben ez "a lélek termékenysége", amikoris a misztikus menyegzô isteni egysége hoz gyümölcsöt a világ számára. Joshep Campbell errôl a záró felvonásról úgy beszélt, mint a "hôs hazaérkezésérôl", míg Arnold Toynbee leírta az egész ciklust, és a külsô szolgálatot "visszavonulásnak és visszatérésnek" nevezte, és azt mondta, hogy ez azok életére volt jellemzô, akik a legtöbbet adták az emberiség számára. A transzperszonális fejlôdés ezért számos lépcsôböl áll: Ahhoz, hogy átlássunk a konvenció szûk határain, és felfedezzük a sokkal nagyobb kibomlási lehetôségeket. Ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni gyakorolni valamit, ami alkalmas mindezt lehetôvé tenni. Ahhoz, hogy a felvillanó fényt állandósítani tudjuk, és kivigyük ezt a fényt a világba mindenki hasznára. A nagy bölcsességtradíciók szerint ez a legmagasabb cél, és az emberi létezés legnagyobb ajándéka.
Ebben a fejezetben az írások a transzperszonális fejlôdés számos dimenziójáról tudósítanak. Abraham Maslow számára a transzperszonális tapasztalatra való vágy az emberi természet lényeges eleme. Ez éppolyan reális, mint amennyire biológiailag megalapozott, és végülis ugyanannyira jelentôségteljes az emberi fejlôdés szempontjából, mint az, hogy enni és lakni kell valahol. Azt állította, hogy ennek elhibázott értékelése, és az ha nem követjük a transzperszonális vonzalmunkat pszichés szenvedéshez vezet, vagyis "metapatológiához" ha az igazi lény és igaz céljai csak ritkán ismertetnek el. Bizony meglehet, hogy a mai nyugat rosszul-léte mögött ilyen metapatológia gerjed, miután az egyének kielégülés helyettesítôként vigaszfogyasztanak, hogy kitöltsék az ûrt, amit a kielégületlen transzperszonális szükséglet teremt. A transzperszonális filozófiai és esztétikai dimezniókat életben tartani és értékelni tudni, jelentôségteljes mind az egyén mind a kultúra egészsége számára.
A The spectrum of Transpersonal Development címû írásában Ken Wilber áttekinti a világ pszichológiáit és vallásait, az emberi fejlôdés magasabb szintjeire adott magyarázataikat, és a nagy tarnszperszonális állomásokat, amik mindegyike mindegyik tardícióban felbukkan. E könyv késôbbi fejezetiben pedig ismerteti azon patológiákat amik ezen állomásokon felléphetnek, és ezek lehetséges terápiáit.
Ezen magasabb fejlôdés közös vonása, hogy identitásunk, egónk megváltozik, és végülis elveszti betokosodott szilárdságát és elkülönültség érzését amint transzperszonálissá lesz. Nagyon sok szó esett az egó elvesztésérôl, áthatolhatóságáról, avagy meghaladásáról. De a szó, ego oly sokféleképpen, és rosszul definiált módon bukkant már fel, hogy nem mindíg tiszta mit is értünk az egótlanság alatt. The Varieties of Egolessness címû könyvében Mark Epstein megmagyarázza, hogy milyen módon is használható az egótlanság fogalma.
A Becoming Somebody and Nobody: Psychoanalisis and Buddhism címû mûvében John Engler mentális fejlôdési összehasonlítást vázol a pszichoanalízis és buddhizmus, pszichoterápia és meditáció között. Különbözô szempontjaikat a tenMAGát [selv], az egészséget és a patológiát illetôen szembe állítja egymással együtt a különféle betegségekkel és életállomásokkal együtt úgy ahogy az a legtöbbet ígérô.
A The Pre/Trans Fallacy címû írásában Ken Wilber kimutatja, hogy az ember gyakorta összetévesztette a transzperszonális élményeket korábbi regresszív tapasztalatokkal. A redukcionisták félresöpörték a transzperszonális tapasztalatokat, mint betegeseket, míg az "evolucionisták" infnatilis, primitív, vagy patologikus tapasztalatokat neveztek ki transzperszonális állomásoknak. Wilber beszámol néhány ilyen pre/transz formátumról, és arról hogy az ilyen hibás megítélés milyen káros is tud lenni.

Ken Wilber
A trasznperszonális fejlôdés spektruma

1. Vízíós logika. Számos pszichológus (például Brunner, Flavell, Arieti) mutatott rá, nagyon sok minden szól amellett, hogy Piaget "formális operációs" rendszerén fölül, avagy mellette léteznie kell egy kognitív [megismerô] struktúrának is. Amit hívtak már "dialektikálnak", "integratívnak", "kreatív szintetikusnak", stb. Jómagam elônyben részesítem a "víziós logikát". Ez legalábbis annyit megmutat, hogy míg a formális elme relációkat teremt, a víziós logika ezen kapcsolatok hálózata. Egy ilyen vízió, avagy panoráma logika ideák tömeg-hálózatait foglalja magában, és hogy miképpen is vannak kapcsolataban, valamint milyen befolyással bírnak egymásra. Így beszélhetünk a kezdetben egy magasabb rend valódi szintézis teremtô kapacitásáról, amely kapcsolatokat hoz létre, igazságokat viszonyít, ötleteket koordinál, és fogalmakat integrál. Érdekes, hogy ez majdnem pontosan megfelel annak, amit Auribindo "magasabb elmének" hívott, amely "szabadon ki tudja fejezni magát egyszerû ideákban, de a legjellemzôbb vonása a tömeg-elképzelés, az igazságfelfogás rendszere, avagy totalitása egyszerû látványként, idea kapcsolása ideához, igazságé igazsághoz." Szemmel láthatólag egy magasabb integráló struktúra, ami felfogásom szerint a legmagasabb a személyes tartományban, efölött fekszik a transzperszonális kibomlás lehetôsége.
2. Psziché. Úgy kell elképzelnünk a psziché szintjét, mint a víziós logika, és a vizionárius betekintés kulminációját. Talán jobban látható, mint a hatodik csakra legjobb reprezentánsa, "a harmadik szem", ahol kezdôdik, illetve kinyílik a transzcendens, transzperszonális, vagy kontemplatív fejlôdés kapuja. Az egyén megimerô képessége és fogalmi kapacitása megtöbbszörözôdik és általános érvényûvé válik, így kitágul a szûk személyes perspektíva, és ügyeinek jellege is megváltozik. A leginkább kontemplatív tradíciók szerint ezen a lépcsôn az egyén kezdi megtanulni finoman megvizsgálni az elme megismerési és fogalmi kapacitását, és ebbôl következôen ezek határainak túllépését. Ez Auribindo "megvilágosult elméje", "a bevezetô állomások" a meditációba a hinduizmusban és a buddhizmusban - szerinte:
A belsô (pszichés) látás fogalmi képességei nagyobbak, és közvetlenebbek, mint a gondolatok fogalmisága. Éppúgy, mint a magasabb elmeszint (víziós logika) tágabb tudatot teremt, mint az idea és ennek igazság készsége, a megvilágosodott elme (a psziché szintjén) teresebb tudatot nyit... amint illuminálja a gondolat-elmét egy direkt vízíóban.

3. A szubtilis (finom). A szubtilis szint a tulajdonképpeni archetipusok székhelye, a platoni formák, a finom hangok, a transzcendens belátás, a hallható illuminációk (nada, shabd) abszorpciós helye. Bizonyos tradíciók, mint a hinduizmus és a gnoszticizmus azt állítják, hogy ez a szint a közvetlen jelenségértés szerint a személyes istenforma (ishadéva a hinduizmusban, yidam a mahayanában, demiurgosz a gnózisban, etc.) ami egy olyan stádiumban fogható fel, amit savikalpa szamádhinak hívnak a hinduizmusban. A theradavin buddhizmusban ezt a területet a négy "jhana forma" névvel illetik, avagy az archetipikus "illuminációs" kontemplatív meditáció négy stádiumának, vagy "Buddha-világoknak" nevezik. A vipassana meditációban ez a pszeudó nirvána terület-állomása, az illumináció, az elragadtatás helye,  a transzcendens belátás itt dereng fel elôször. Ez Auribindo "intuitív elméje", geburah és chesed a kabbalában, etc.

4. Kauzális (oksági). A kauzális szint a meg nem nyilvánult forrása, vagy transzcendens oka minden kisebb struktúrának, a gnoszticizmusban abyss, a mahayana üressége és a védanta forma nélkülisége. Ez a hinduizmusban nírvikalpa szamádhinak nevezett tudatállapotban valósul meg, a védantában jnana szamádhi, a zenben a nyolcadik kép az ökörpásztor sorozatban, a hetedik és nyolcadik jhanas, a nehézségek nélküli belátás, ami a nirvánában (vipassana) kulminál. Auribindo "felettes elméje". Ezt az állomást úgy is be lehet mutatni, mint az általános forma nélküli tenMAGát (Atman), ami/aki azonos minden lényben. Auribindo azt mondja: "Amikor a felettes elme (a kauzális) leereszkedik, a központi ego érzék, ami eddig dominált legyôzetik, elveszti a létlehetôségét, és végül eltûnik, és behelyettesítôdik a határtalan tenMAGa kitárult kozmikus érzékelésében... egy egységtudat határok nélkül, ami mindent áthat... olyan lét, ami lényében egy Legmagasabb tenMAGával."

Az ultimatív. Amikor a tudat túllép a meg nem nyilvánult abszorpció stádiumán úgy mondják olyan, mint felébredni az eredeti és örök 'lakhelyünkön', az abszolút szellemben ami ragyog és mindent áthat, egy és sok egyszerre, a teljes integráció és azonossság megnyilvánult formájában a meg nem nyilvánuló forma nélküliségnek. Ez a klasszikus sahaj és bhava szamádhi, turiya és turyatita stádium, az abszolút és meghatározhatatlan TUDAT mint olyan, Auribindo "felettes elméje", a zen "Egyetlen Elméje", Brahman-atman, Svabhavikakaya. Egészen pontosan azt lehet mondani, hogy a legvégsô nem valamely nívó a többi között, hanem a valóság, alapfeltétel, és minden szint olyansága [ilyensége:].

John H. Engler
Valakivé lenni és senkivé:
pszichoanalízis és buddhizmus

Mind a buddhista pszichológia, mind a pszichoanalitikus objektum-reláció-teória hasonlóan definiálja az egót: mint szintézis és adaptációs processzust a belsô élet és a külsô valóság között, amibôl a személyes folyamatosság érzés származik, az hogy az élményt átélô valamely "tenMAGa" (selv-self). Ezért azután mindkét pszichológiában az én-érzés - a személyes egység és folyamatosság, mint változatlan ugynaz a "selv" idôben és térben, keresztül a tudatállapotokon - úgy kezeltetik, mint ami nem veleszületett a személyiséggel, vagy benne 'lakik' a pszichológiai, spirituális összetételekben, hanem a dolgokkal kapcsolatos élményeinken keresztül alakul ki. Ez a bizonyos "selv" szó szerint az objektumokkal való találkozásainkban konstruálódik. Amit tenMAGunknak vélünk, és oly közelinek és valóságosnak tartunk, az valójában egy kép, amit bennsônkben alkottunk, valamely összetett reprezentáció, ami szelektív és imaginatív "emlékképe" az objektív világgal való korábbi találkozásainknak. Ez a "selv" valójában pillanatról pillanatra konstruálódik ismét, és ismét. Viszont mindkét felfogásmód egyetért abban is, hogy ezt a selv-et általában nem így éljük meg. Sokkal inkább valamely állandó folyamatosság érzés kíséri, valamivel kapcsolatban, ami mindíg ugyanaz marad az idôk során.
Ennek az "selv"-nek a sorsa a központi klinikai témája mindkét pszichológiai rendszernek. De a sorsot illetôen azután a két megközelítés bizonyos pontokon szöges ellentétben áll egymással. A pszichoanalitikus objektum-reláció-teória nézôpontjából a tényleges pszichopatológiai probléma a selv-érzet távolléte. A legkomolyabb klinikai szindrómák - infantilis autizmus, szymbiotikus és funkcionális pszichozis, határesetek - olyan hibák, leállás, visszafejlôdés kifejezôdései, ahol csak egy összefüggô integrált selv létrehozása segíthet.
Ezzel ellentétben a buddhista szempont szerint az alavetô pszichopatológiai probléma a selv jelenléte, illetve ennek érzete. A buddhista diagnosztika szerint a szenvedés voltaképpeni oka annak erôltetése, hogy a selv megmaradjon, haszontalan önbecsapási kísérlet. A pszichopatológia legkomolyabb formája szerintük az attavadupadana, vagyis a személyes egzisztenciához való ragaszkodás. 
A terápiás fôkérdés a pszichoterápiában és a pszichoanalízisben az, hogy miképpen lehet az alapvetô selv érzetet "újra növeszteni", valamint hogyan lehet integrálni valamely stabil, állandó, tartós selv-reprezentációt. A buddhizmusban a fôkérdés az, hogy miképpen is lehet "keresztüllátni" ezen az illuzórikus selv-igényen.

[Amint látjátok feleim itt igencsak bírkózom a, én, egó, tenMAGa, selv, self fogalmak magyarításával. Lehetséges, hogy a késôbbiek során fény derül majd 'árnyalatnyi' különbségekre a fenti dolgozatot illetôen, de egyelôre ennyire futotta. Remélem azért azt mindenki sejti legalább, hogy itt alapvetôen "ôróla", vagyis az önmagáról alkotott képrôl van szó!:]

Kizárja ez a két terápiás cél egymást, amint kinéz a dolog? Vagy ténylegesen egyesíthetôk egy magasabb nézôpontból? Lehet egyik a másik feltétele netán? Ez  utóbbi szempont mellett állok ki. Nagyon egyszerûen fogalmazva: az embernek valakivé kell lennie, mielôtt senki lehetne.
A buddhizmusnak nincs fejlôdés-pszichológiája nyugati értelemben. Semmi gyermekfejlôdési elmélete. A buddhista pszichológia és gyakorlata ehelyett elôfeltételez egy többé kevésbé normális fejlôdési folyamatot, és egy intakt "normális" egót. A kezelés során feltételez valamely szintet a személyiségorganizációban amin belül az objektív relációk kifejlôdnek, és ahol speciálisan egy integrált én-érzet máris teljes. Természetesen veszélyes lehet, ha az ember nem érti ezt a normális énséget. A tanítóknak olyan technikákat kell oktatniuk, amely netán a személyiség-organizáció egy másik szintjére 'készült', és ez szerencsétlen hatással lehet néhány tanulóra.
A belátás-meditáció [éberség-meditáció?] épp úgy mint a pszichoanalízis egy "feltáró-technika", noha ami feltárul természetesen különbözô. Az olyan ember, akinek gyér, gyenge a rész-objektum relációi integrációja, nem tûri a feltárás-technikákat. A feltárás és a feltárt értelmezése sikertelen lesz, ha a vizsgált egó - hibás selv-objekt megkülönböztetés miatt - nem tud távolságot teremteni attól, amit vizsgál.
Az éberség-meditáció ezért kockázattal terhes azon tanulók részére akik ezen a szinten próbálkoznak. Valahány intenzív és/vagy nem konstruktív terápia jelentôs veszélyeket hordoz olyan embereknél, akiknél további töredékesség érzést okozhat  egy már elôzôleg törékeny és sebezhetô énben.
De azt hiszem szerencsére a legtöbb ilyen esetben a gyakorlat szigorú elôfeltételei miatt nehéz, ha éppen nem lehetetlen az ilyen tanulóknak keresztülvinni a tréninget. Valószínûleg található valamely beépített ön-szelektáló, önvédelmi mechanizmus erre.
A meditáció nem alkalmas a pszichopatológia ilyen eseteiben, ez nem olyanoknak való akiknél ez valószínûleg ellenkezôleg mûködne, noha bizonyos gyakorlatok segíthetnek néhányuknak.

A mentális zavarodottság három szintje

A buddhista diagnózis a szenvedés három szintjét különbözteti meg; mindhárom az objektum-reláció-élmény más-más szintjén lép fel. 1. Dukkha-dukkha, vagy "általános szenvedés", ami megfelel a neurotikus konfliktusnak valamely impulzus és tiltás között egy amúgy stabil selv-struktúrában, teljes objektum relációval, mint "általános emberi boldogtalanság érzés", amit Freud annak idején a neurotikus 'megoldás' helyettesítôjének nevezett ki. 2. Dukkha-viparinama vagyis "a változás okozta szenvedés" ami megfelel a határeset állapotoknak, és a funkcionális pszichózisoknak, amikoris a selv-folyamatosság megzavarodik, és az indulatok valamint a mûködés ugrál, ingadozik., ellentmondásos, és összefüggéstelen egó állapotok jellemzik. A hiányzó stabil sev-struktúra, és az állandótlanság a tuljadonképpeni probléma. Ezen a szinten a személyiség állapotát, identitás képzését az objektív-állandóságot tekintve a változás a legátfogóbb fenyegetés a törékeny selv ellen. 3. Sankhara-dukkha, avagy "szenvedés a feltételes állapotoktól" a nyugati pszichológiában egy teljesen új pszichopatológiai kategóriának felel meg ami áthat minden szintet mind a normális mind az abnormális személyiség struktúrában. Ezen a szinten az ember objektum keresése maga patológikusként tapasztalható, bármilyen ellentmondásosnak is tûnjön ez az éppen érvényes fejlôdéselmélet szerint. Már csak annak kísérlete is, hogy valamely selv-et kapcsolatba hozzunk bármilyen objektummal ami folyamatosan állandó, terápiás problémaként mutatkozik. A két döntô prezentáció az objektum-reláció-fejlôdést tekintve, - az identitás és objektum-állandóság - még mindíg bizonyos fixálást és berögzöttséget jelent. Ebbôl a perspektívából a "normalitás" a fejlôdésben való megállásként mutatkozik.
A pszichopatológia harmadik szintje a személyiségösszetétel, és az a pszichopatológia amire speciálisan az éberség-meditáció [satipatthana] a 'gyógyszer'. Ezt nem igazán tisztán érti sem a buddhista, sem a pszichoanalitikus pszichológia, de a szokásos kutatói paradigmák sem érintik. A két szisztémát a legroszabb esetben konkurrensként, a legjobban alternatív kezelésmódszerekként fogják fel ugyanarra problémára; de nézték már ôket egymás kiegészítôjeként is.

[Mint Jes Bertelsen dán dzogcsen mester és csoportja. Az alábbi idézet a Tudat megszabadítása címû könyvébôl való:
"A Freud paciensek incesztusról álmodnak. A Jung által analizáltak az árnyékról, animáról/animusról és a bölcs archetípusáról. Reich paciensei orgazmusreflexeket produkálnak, a nárcizmus terapeuták kliensei nárcisták lesznek, a sokkterapeuták betegei ppedig mind sokkot kapnak. Minden Grof terapeuta felfedezi a mátrix fixációt. Mindez ismert dolog. A modellektôl függ mindez, amivel az én-ség-ek dolgoznak. E modellek tapasztalatokkal járnak. Avagy a modellek modellezik a vizsgált anyagot a modell formájára. A tudat igen kreatív. Társteremtôje a valóságnak sokkal nagyobb mértékben, mint ez általában tudott."
Ellentében avval, amit az idézet sugall-na J.B. szerint a nyugati - különösen az északi 'protestáns' - ember nagyon jól teszi ha aláveti magát a fenti módszereknek, avgy legalábbis egyik-másikuknak, leginkább akkor, hogyha a TUDATa megszabdulására áhítozik - mielôtt komoly gyakorlatozásba fogna. Magam részérôl kételkedem benne, hogy ez mindenkinek kivétel nélkül ajálnható lenne, sôt kötelezô, amint a mester feltételezi. De még gondolkodom a dolgon...:]

 A tudat megszabadítása / Meditatív betekintéssel a tudat forrásába
Középen a RIGPA, tibeti fogalom a tudat forrására


Az objektum-reláció fejlôdésének teljes spektruma

Az embernek valakinek kell lennie, hogy senkivé válhasson. A személyiségfejlôdés fô kérdése nem a selv vagy nem-selv, hanem a selv és nem-selv. Mind a selv-érzet, és ennek látszólagos folyamatossága, és szubsztancialitása végsô illúziójának belátása a szükséges cél. A józan és teljes pszichológiai jól-léthez mindekettôre szükség van. Az a kísérlet, hogy kikerülendô a fejlôdés feladatait az identitás teremtéssel és az objektum állandótlansággal kapcsolatban valamely sikertelen spirituális "egó kiirtással" próbálkozzunk sorsdöntô patológikus következményekkel járhat. Pedig ez az, amit sok tanuló, sôt némely tanító is a meditációs gyakorlatozás vonzó bûvkörében megpróbál. Szükség van a mind klinikai, mind meditatív nézôpontból hiányzó mentális fejlôdési pszichológiára amely magában foglalja az egész mentális fejlôdési spektrumot.
A megszokott klinikai felfogás szerint, a régi kraepeli [Emil Kraepelin német orvos, a pszichiátria 'atyja' 1800-as évek vége] szabályok szerint a terápia nem alkalmazható egy elmebeteg emberrel kapcsolatban, hanem a feladat újraéleszteni egy kisiklott, megtorpant, vagy eltorzult mentális fejlôdési folyamatot. A vipassana is a mentális fejlôdés folyamatával foglalkozik, amit megtorpanni lát az objektum-relációs-szinten az identitás és objektum változatlanság' [hitében?] és úgy indítja be újra, hogy elérhetô legyen a selv és a valóság ultimatív, teljesebb felfogása.
Mind a selv és ikke-selv (ebben a sorrendben) érzékelése szükségszerû, ha az ember el akarja érni az optimális pszichológiai jóllét álapotát, amit Freud anno úgy foglamazott, hogy "az ideális fikció", és Buddha sokkal korábban "a szenvedés végetérésének" nevezett, és csak ezt tanította, mint mondta.

Mark Epstein
Az egótlanság sokszínûsége

Pillnatnyilag ['70-es-'80-as évek] nagyon sok a félreértés a buddhista kulcsfogalom anatta, vagyis egótlanság körül. Elôszöris nagyon sok új meditáló összetéveszti az egótlanságot a freudi egó föladásával. Az egó konvencionális felfogása szerint, mint amely a szekszuális és agresszív viselkedést modulálja, sok embert arra bírt, hogy az egótlanságot valamely elsôdleges harcnak lássa, aminek végére megszabadítja magát minden gátlástól. Ílymódon az egótlanság megfelelésbe kerül Wilhelm Reich orgazmus-potencialitásával, és az egó a testet megfeszítô olyan erônek tûnik, amely meggátolja ennek kellemes kibontakozását, vagyis a "szabadság" érzésének elérését. Miután ezt így népszerûsítették a hatvanas években ez gyökerezett meg a széles közvéleményben. Ilymódon az út az egótlansághoz úgy mutatkozik, mint valami felszabdítási folyamat, aminek során letörik a civilizáció bilincseit és visszatérnek a gyermeki egyensséghez. Mindehhez jön a regresszió, pszichózis és minden gátlástalan érzelmi kitörés egyfajta romantizálása.
Egy másik népszerû félreértés szerrint az egótlanítás az egység elérése a selv elfelejtésével, mig egyidôben azonosulás avval, ami az egón kívül fekszik, és transzállapotot, vagy eksztatikus egyesülés érzetet okoz. Freud ezt az "óceán-érzést" úgy diagnosztizálja, hogy ez kísérlet "a határtalan nárcimus helyreállítására", és "az infantilis kiszolgáltatottság érzés újraéledése". E módon az egótlanság egyenlôvé nyilváníttatik avval az infantilis állapottal, ami megelôzi az egó kifejlôdését, vagyis a csecsemô az anya kebelén, aki nem tud különnbséget tenni maga és az anyja között, hanem szimbiotikus és differenciátlan egyesülésben leledzik.
Ezt a megfogalmazást nehézkessé teszi az a tény, hogy a meditációban valóságosan elérhetôk olyan állapotok, amelyek igenis megteremtik a harmónia ezen érzéseit egy magasabb egységben és az egó határainak elvesztésével, de ezek az állapotok nem azonosak a buddhista egótlanság leírásaival.
Az egótlanság nem visszatérés a csecsemô állapotba - ami egy differenciátlan üdvösségérzetben egybeolvadás az anyával - noha sok ember keresi a hasonló érzéseket amikor elkezd meditálni, sôt sokan találnak is valamit, ami erre hasonlít.
Egy harmadik és inkább személyközi szempont az egótalansággal kapcsolataban az egyik selv alárendelése egy másiknak. Olyan ez, mintha az egyik idealizált önérzése "valakiben" kivetíttetik a személyközi kapcsolatba, amit a gestaltterapeuták "összeolvadásnak" hívnak és ami a személyközi egóhatárok elvesztése. Ez igazából egy fajta álcázott mazochizmus.
Anne Reich pszichoanalitikus klasszikus cikkében a nôi ön-kép-regulációvál kapcsolatban így fogalmaz: "A nôiséget gyakorta komplett önfeláldozásként jellemzik". A szükséges selv-image visszanyerésének egyetlen módja eggyé válni egy glorifikált, vagy idealizált másikkal, akinek nagyságát és erejét a nô megtestesíti. Szellemi körökben hasonló történik mindkét nem esetében. A meditálók evvel a félreértéssel sebezhetôek a tanárhoz, guruhoz, vagy más bizalmashoz fûzôdô erotizált kötôdésükben, aki-k felé irányul az a vágyuk, hogy szabaddá legyenek az "odaadásban".
Egy negyedik általános félreértés, am transzperszonális körökben sûrûn elôfordul, Ken Wilber és Jack Engler cikkeinek félreolvasásából ered. Az itt a felfogás, hogy az egótlanság az egy fejlôdési állomás túl az egón, amikoris az egónak egzisztálnia kell elôször, hogy azután elhagyható legyen. Ez a hátoldala annak a felfogásnak, hogy az egótlanság fontosabb az egó kifejlôdésénél - és itt ez úgy értendô, mint ami az egó után következik.
Ezen megközelítés szerint az egó, ami fontos a tudatfejlôdés során, valamilyen módon túlléphetô, vagy elhagyható. Itt azután belefutunk egy szerencsétlen szógabalyodásba. A rendszer, amire itt céloznak a nyugati pszichodinamikus pszichológia egó-fejlôdési felfogása. De miután átugrunk a keleti spirituális szóhasználatra kezd úgy kinézni a dolog, hogy a kialakult egó egyezik avval, ami elhagyandó. Figyeljük csak mit mond a Dalai Láma: "Az ön-zetlen-ség nem azt jelenti, hogy valami, ami egzisztált elôbb mostmár nem egzisztál. Többrôl van szó, ez a fajta "selv" soha nem is egzisztált. Az szükséges, hogy úgy azonosítsuk be, mint ami soha nem is létezett."
Nem a freudi értelemben vett egóról beszélünk itt, a buddhista alapállásból nézve sokkal inkább valamely ön-értésrôl van szó, az egó reprezentatív komponensérôl, a selv bensô felfogásáról.
Amit meghaladunk itt az nem az egész egó, hanem sokkal inkább az ön-reprezentáció az ami nélkülöz bármi konkrét egzisztenciát. Tehát nem valami létezôt szüntetünk meg, hanem egy alaptalan 'lényt', amit annak nyilvánítunk, ami mindíg is volt. A Dalai Láma szavaival: "Ez a látszólag állandó, konkrét, független, önteremtette Én önmaga birtokában, amint látható ténylegesen egyáltalán nem egzisztál."
A meditálók, akik férleértik ezt gyakran nyomás alatt érzik magukat, hogy megtagadják bizonyos vonásait saját lényüknek, amiket evvel az "egészségtelen egóval" azonosítanak. Legtöbbjük számára ez a szekszualitás, agresszió, mások kritizálása, netán felhagynak az egyes szám elsô személyes névmás használatával, abban a hitben, hogyha ezeket a dolgokat elhagyják, akkor elérik az egótlanságot. Az ember saját maga bizonyos aspektusait ellenségként kezeli, és a meditációban próbál ezektôl megszabadulni. Csakhogy ezek az erôk amiket egészségtelennek neveznek ki, valójában csak felerôsödnek a kiirtásukra tett erôfeszítésektôl.
Az egótlansággal kapcsolatos utolsó félreeértés az amikor úgy tekintünk rá mint valami dologra, olyan állapotra, amit el kell érni, de legalábbis ezt remélni. Látható az a sóvárgás, hogy beazonosítsunk valamit, ami önmaga birtokában egzisztál, és így az egó, mint konkrét létezô most átalakul az egótlanságban való hitté, és ez lesz a konkrét létezô. A valóságban nem így tûnik el az egó; a szolídságába vetett hit, az egó reprezentációjával való azonosulás amit elhagyunk, amikor az egótlanság realizálódik.

Ken Wilber
A pre/transz tévedés

A fogalom (pre/transz tévedés) egyrészt a mentális-fejlôdés-filozófiából - nyugaton leginkább Hegel képviseli, keleten Auribindo - másrészt pedig a mentális-fejlôdés-pszichológiából származik, amit Baldwin és Piaget foglalt össze nyugaton, és a kundalini-jóga képvisel keleten.
Ha az ember mentális fejlôdési szempontból néz a világra általában, akkor úgy néz ki, hogy egy határozott irányba fejlôdik, éspedig a fejlettebb struktuális összetétel, az átfogóbb teljességlátás, integráació, éberség, tudatosság, stb irányába. Egy rövid pillantás a fejlôdéstartományra határozott növekedést mutat a növekvô komplexitás és az éberség vonalán.
Nagyon sok filozófus és pszichológus, akik figyelik ezt a fejlôdési menetet úgy összegzik, hogy maga a fejlôdés iránya tisztán a noumenon [amit nem érzékekkel fogunk fel; a fenomenon 'ellentéte'] felé mutat. Mindannyian ismerjük Theilhard de Chardin mentál-evolúciós kulcsfogalmát az omega-pontot, és Auribindo fejlôdést hajtó-erejét a szuperelme irányába, de hasonló felfogást képviselt a nyugaton már Arisztotelész és Hegel is. Az a "befejezés" amirôl Hegel beszél nagyban hasonlít a szuperelemére és az omega pontra - ami "az abszolút tudás" állapota, amikoris "a Szellem felismeri magát Szellem formájában".
A történet (evolúció) az volt Hegel számára, mint az örök filozófia általában, a Szellem processzusa tenmaga aktualizálására. Jelentôs, hogy Hegel kitartott amellett, hogy ez a mentális fejlôdési folyamat három nagy állomáson keresztül történik. Kezdôdik a természettel - az anyag és az egyszerû testi érzékek felfogásának területén. Ezt fogjuk személy-elôtti [pre-], avagy a tudatalatti tartományának hívni. Hegel gyakorta úgy nevezte meg a tudatalatti természetét (vagyis a személyiség elôtti tartományát) mint "lehullást" (Abfall) [szó szerint a fogalom ugyan, Hull-a-dékot jelent, amivel nem tudok mit kezdeni pillanatnyilag:], de itt nem a természet, ami fellázad a Szellem ellen, avagy elszabadul tôle. A természet leginkább az "alvó Szellem", vagy "Isten a maga másságában". Még pontosabban a természet az "elidegenedett Szellem".
A  Szellem visszatérésének, avagy az ön-elidegenedettség-e legyôzésének második fázisában a fejlôdés elôre mozog a (személy elôtti) természetbôl a Hegel által ön-tudatosnak hívott stádium felé. Ez tipikusan egoista vagy mentálisan éber állapot - olyan, amit mi személyes, mentális és ön-tudatos tartománynak fogunk hívni.
Hegel szerint a fejlôdés végül abban kulminál, hogy az Abszolút, vagyis a Szellem [újra?!] felfedezi, hogy Szellem, ezt az állapotot hívjuk transzperszonálisnak, avagy szuperTudatnak.
Figyeljük meg a fejlôdés sorrendjét a természettôl az emberin keresztül az istenségig, a tudatalattitól az ön-tudatin keresztül a szupertudatig, a személyiség elôttitôl a személyiségen keresztül a transzperszonálisig. Ezt illusztrálja az ábra:
Mostmár csak egy utolsó elméleti munkaeszközre van szükségünk. Ha az alsó szintrôl a felsôbbek felé mozgás evolúció, akkor az ellenkezô irányú fentebbrôl lefelé irányuló folyamat involúció. Nézzük csak az ábrán:

A természet "aláhullott", vagy az "alvó Istenné" lett, vagyis "ön-elidegenedett Szellemmé" vált az involúciós processzusban, avagy a leszállásban és a magasból a mélybe "zuhant". Hívhatja az ember ezt "big bangnak", amikor az anyag - a legalacsonyabb terület - az 'Ürességbôl' (sunyata) a létbe dobódik. Az evolúció ezért a Lehullás ellentéte, a Szellem visszafordulása a Szellembe e fejlôdésen keresztül.
Miután a fejlôdés a személy elôttiségbôl a személlyé váláson keresztül a transzperszonális felé 'mozog', és miután mind a személy elôtti, mind a transzperszonális a maga módján személytelen, így hasonlitanak egy bizonyos módon egymásra, a tanulatlanok számára identikusnak is látszhatnak. Más szóval létezik egy olyan tendencia aminek során összetévesztôdik a pre és a transzperszonális dimenzió, és ez a tévedés a magva a ptt-nek [pre/transz tévedés).

E tévedésnek két fô jellemzôje van: a transzperszonális leértékelése személyelôttiségre, amit ptt1-nek nevezünk, és a személyelôtti felértékelése transzperszonálissá, ez a ptt2. Amikor az elsô ábrát nézzük [alább!], azt látjuk, hogy az A és C közötti különbség nem ismertetik fel, ezért a fejlôdési lehetôség két véglete egymásba dôlt, illetve A-vá redukálódott (és ilymódon megszûnt C-ként egzisztálni). A ptt2-ben az A emelkedett C-vé(és ilymódon megszûnt A-ként egzisztálni) A fejlôdés két pillére ['lába'] helyett így csak egy 'tengelyt' kapunk.
Ez a két egybeesés amúgy két különbözô világfelfogásra ad lehetôséget. Miután a valóság A-t, B-ét és C-ét is tartalmaz, mind a ptt1, mind a ptt2 állandóan ütközik a lét teljes spektrumával, de mindkettô szükségszerûen a saját hiányosságának fényében értelmezi a világot. És imígyen jött létre a két nagy különbözô világszemlélet, pontosan amint az ábra mutatja.
Minkét világnézet elismeri ugyan a személy területét, és mindkettôben a személyben kulminál a fejlôdés.
Az egyik világfelfogás (WV1) a fejlôdési folyamatot úgy látja, hogy a természetbôl egy személyelôtti állapotból csírázik ki, majd több lépcsôn keresztül eléri a evolúció csúcspontját, az emberi értelmet. Nem ismer el további magasabb célt, és szenvedélyesen tagadja a szükségességét - akár csak névleg is - valamely feltételezett "magasabb" szintnek. Az ember észlény, és az értelem minden ami csak szükséges az univerzum megértéséhez, és 'kezeléséhez'. Mindez nagyon hasonlít a tudomány álláspontjához.
A másik világfelfogás (WV2) viszont úgy tekint az evolúcióra, mint ami egy szellemi szintrôl ("menyország") kulminál egy "mélyponton" az elidegenedésben, a bûnös emberiségben, avagy az egyedi egóban. A történelem itt a magasból leesés, nem pedig felfelé mozgás, és az emberiség (vagy a személyes egó) ezen zuhanás végpontja. Ez nagyon emlékeztet a vallások alapállására.
A bonyodalom és nehézség most az, hogy a pre/transz hiba nyomán mindkettô egyszerûen tévelygés, mert mindkét világfelfogás úgy jött létre, hogy a két ptt félig igaz, és félig hamis, és igen nehéz megítélni ôket a relatíve jó oldalaik szerint. Igaza van mindkettônek a fejlôdés felét tekintve, amit se nem értékeltek magasabbra, se nem csökkentették az értékét, de a másik felét rosszul kezelték. Pontosabban: mindkét világnézet tartalmaz két fontos igazságot, és két nagy hibát.
A WV1 korrekt, amikor ahhoz tartja magát, hogy van egy személyelôtti, irracionális és tuadalatti komponensünk, ami tényleg megelôzi a racionális és személyes evolúciót, és a történelmi folyamat valóban az alsóbbtól a felsôbb felé irányul. De hibázik akkor, amikor tagadja a transzperszonális elem létét, és ezért nem fogadja el, hogy beszélhetünk egy szintén valódi lefelé tartó mozgásról is, avagy a Szellem alászállásáról, egy involúciós Abfall-ról az egységbôl, az istenibôl és vele.
A WV2 korrekt, amikor határozottan azt állítja, hogy a kozmosznak van egy transzperszonális összetevôje, és ezért valamilyen módon mindannyian "a bûnben" élünk, vagyis elszakadtunk, és elidegenedtünk a legmagasabb identitástól, a Szellemtôl. Ugyanakkor hibádzik abban, amikor kitart amellett, hogy az egyéni egó, vagyis a racionális személyiség a csúcspontja a Szellemtôl való elidegenedettségünknek, és az is hibás, hogy azt állítja volt egy igazi Éden, ami elôbb létezett volna az evolúcióban, mint az egó (vagy, hogy a személyes egó az ôsbûn felelôse).
Amint Hegel és Auribindo is rámutatnak az eredeti elidegenedettség, avagy az elidegendés csúcspontja az anyagi természettel kezdôdik. A természet, a személyelôtti világ már ön-elidegenedett Szellem, bármiféle egó segítsége nélkül. Továbbá a természet a Szellemtôl való elidegenedettség legszélsô pontja. Az egó (B) csak az elsô struktúra, amely eléggé kifejlôdött ahhoz, hogy tisztába jöjjön avval, a világ elszakadt/lehullott a Szellemtôl/bôl.
A WV2 összekeveri az igazi leszállást, ami az involúció során történik, egy olyan feltételezett lehullással, ami az evolúció során esik meg. Imígyen azt mondja, hogy a Szellem az egó evolúciós megjelenésében éri el az elidegenedettség tetôpontját, miközben a helyzet az, hogy az egó kialkulásában a Szellem félúton van hazafelé. A természet személyelôtti tudalalattiságából vándorol az egó-elme személyes öntudatán keresztül a Szellem transzperszonális szupertudata felé.
Az ember pszichológiai fejlôdésére tekintettel két fô példa Freud és Jung tévedése. Freud elismerte korrektül a személyelôtti id-et (A) és a személyes egót (B), de minden szellemi és transzperszonális tapasztalatot (C) a személyelôtti szintre redukálta; a transzperszonális tapasztalatokat prenatalis id-impulzusokként értékelte [id= koordináltalan ösztön impulzusok készlete]; a transz-szubjektum/objektum-szamádhi nála visszaesés volt a pre-szubjektum/objektum-nárcizmusba, a transzperszonális egység pedig szemelyelôtti fúzió élmény. Freud a WV1 híve. Ez persze nem csak rá jellemzô. Ez az egységes, ortodox, vitathatatlan nyugati hithûség - Piaget-tôl Kohlberg-ig, és Koevingertôl Arieti-ig.
              Szerintem Jung viszont következetesen a másik irányba-n hibázik. Következetesen, nagyon korrektül és világosan kifejtve elismeri a transzperszonális és numinôz dimenziókat, de gyakorta összekeveri és összetéveszti személyelôtti struktúrákkal. Jung számára csak két fô terület létezik: a személyes és a kollektív. Imígyen Jungnál elmosódik a nagy és jelentôs különbség az alsóbb szintû kolektív tudattalan és a felsôbb szintû kollektív tudattalan között; vagyis a személyelôtti kollektív és a transzperszonális kollektív terület között. Ezen a módon esetenként glorifikál bizonyos infantilis misztikus gondolatformákat, de gyakran kezeli a szellemet regresszíven. Mindenesetre Jung és követôi hajlamosak csak két területet elismerni - az egót és tenMAGát (a Selv-et) - ezért azután szerintük az emberi fejlôdés az egó-Selv vonalon mozog. Ez így egy tiszta WV2, és nagyjából elfogadott a transzperszonális pszichológusok által, még azok által is, akik próbálnak távolságot tartani Jungtól.
              Esetenként a jungiánusok is elismerik, hogy a fejlôdés két fô fázison megy keresztül, az egó kifejlôdése majd ennek transzcendálása során. Ez így rendben is volna. De miután többé-kevésbé csak egy fejlôdési 'lábbal' dolgoznak (B-C) kénytelenek ennek a tengelynek dupla jelentôséget tulajdonítani. Ahelyett, hogy belátnák, a fejlôdés A-tól B-éig majd tovább a C-re vezet, úgy veszik, hogy C-tôl B-ig tart, majd vissza C-be. Semmi személyelôtti tudattalan, hanem tudattalan transzperszonális a személyen keresztül a transzperszonálisba.
              Ezekben az elméletekben a személyelôtti területnek semmi jelentôsége. Ami azonban e teoretikus színpad díszletei mögött zajlik egyszerûen az, hogy a személyelôtti állapot kvázi transzperszonális státuszt kap. De míg nyugodtan bemerjük vallani, hogy a gyermekkor mentes bizonyos fogalmi nehézségektôl szerény véleményem szerint ez a "szabadság" nem valamely transzperszonális védelem, hanem személyelôtti tudatlanság, amely szempont mellett Maslow is igen erôteljesen érvelt.
             A ptt-2 félreértés ami leértékeli az egót és/vagy felértékeli a személyelôttit szerencsétlen dimenziókat idéz, amikor ezek bizonyos (de persze határozottan nem minden) formájukban "avantgardá", avagy "emberi lehetôségekké", netán "humán/transzperszonális" pszichoterápiákká avanzsálnak. Röviden szólva a gond az, hogy a sok, ha nem a legtöbb ember, aki keresi, vagy tényleg szüksége van terápiára a legtöbb esetben személyelôtti fixációktól, disszonanciáktól vagy megszállottságtól szenved, és nincs elég egó-ereje, hogy áttörjön a haragnak, impulzusoknak, hajtóerôknek ezeken az ember alatti formáin, amik ezért teljes egzisztenciája felborításával fenyegetnek. Egy WV2 terapeutához beutalva arra szólíttatnak fel, hogy "engedjék el magukat", vagyis struktúrájukat - az egó önértését és integrációját feladva - miközben olyannyira önmaguk megerôsítésére vannak szorulva.
            A legtöbb neurotikus nem az egó-transzcendenciája hiányától szenved, hanem elôrehaladott egó-értékelés hiánytól, amiért is aterápiának elsôsorban az egó erôsítésérôl kellen szólnia, és csak utána lehet megpróbálni az egó-transzcendeciát elôsegíteni.

Csapdák az úton:
Klinikai ügyek