torsdag den 15. september 2016

A MOST MENNYORSZÁGA


Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, kiadóé, és a fordítóé!


Mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor egy nyári napon a strandon heverészve megszûnik a gondolkodás, a követelôdzés, eloszlanak az elvárások, aggodalmak, és tervezgetések. Nem alszunk, teljesen éberek vagyunk ezekben az áldott pillanatokban. Az ember énje ideiglenesen tényleg fel van függesztve.
Az állapot roppant hasonló ahhoz, amit az ember néma imával, vagy a tudatban való meditációs elmélyüléssel el tud érni. A különbség csupán annyi, hogy az elsô élmény csak villanásnyi, míg a második tartós állapot.
A MOST MENNYORSZÁGA útmutató ezen fényesen világló állapot eléréséhez. A folyamat idôigényes ugyan, viszont mindenki által megtanulható. (A hátsó borítóról)

A tudat lényegét megvalósítani szótlan imával, és meditatív elmélyüléssel. (A címlapról)



A mottó pedig Urgyen Tulkutól (J.B. beavató mesterétôl):
HAGYD RIGPÁDAT ÉGBOLTNYIVÁ TÁGULNI!

TARTALOM

Elôszó

I. A HOLDRA MUTATÓ ÚJJAK
Az ima és a meditáció célja
A pôre tudat
Alvásba merülni
Szabadság és veszély
A tudat arca
A természetes szív

II. A NYITOTT MENNY
Megvilágosodási folyamat
A tudat misztériuma

III. VIZET HORDANI ÉS FÁT APRÍTANI
Folyamatos imádkozás
Amikor a praxis áthatja az álmot és alvást
A halál processzusa

ELÔSZÓ

Ez az írás arról szól, hogy tudat gyakorlással – értsd, szótlan imával, és meditatív elmélyüléssel – megközelítjük a tudat lényegét, és esszenciáját. Egyfajta spirituális kézikönyv.
Magát az anyagot 3 fô fejezetre osztjuk. Az elsô a tudat esszenciájára mutatás különféle módozatait tárgyalja, valamint azokat a technikákat, amik a megközelítési módokból adódnak.
A második fejezet azon pedagógiát kísérli meg bemutatni, ami megvalósításhoz vezethet.
Végezetül pedig, az utolsó fô fejezet a tartós gyakorlás jelentôségét tárgyalja, és hogy egészében véve a spirituális gyakorlás miként hatja át a mindennapokat, az álmokat, az alvást és a halált.
A hangsúly ezért a spirituálison van, miáltal ez az írás kötôdik a Magasabb tudat (Højere bevidsthed, Borgen 1983), és a Tudat felszabadítása (Bevidsthedens befrielse, Borgen 1991) címû könyvekhez. Szakmailag nézve ez a három egyfajta trilógia, anélkül, hogy emiatt szükséges lenne ismerni az elôzményeket ahhoz, hogy ezen utolsó mûvet elolvashassuk.
Nem szól önfejlesztésrôl, netán terápiáról, vagy énkibontásról. Ez persze nem azt jelenti, hogy az említett három téma, megközelítés egyáltalán nem fontos. Sôt, egy biztonságos, józan spirituális tréning folyamat alapfeltétele, - kiindulva a magam sokéves tapasztalatából – hogy ezen a három területen az emberek kellôen meg és feloldottak, és kiegyensúlyozottak. Ezeket a témákat úgy gondolom megfelelôen tárgyaltam más írásaimban.*

A cím, A MOST MENNYORSZÁGA, a megvalósított transzduális tudat jelenlétének, és nyitottságának költôi megfogalmazása.
Sokféle képpen lehetünk jelen a mostban, aminthogy sokféle módon lehetünk távol is tôle.
Egy mindennapi tudatállapot, egy én, jelen is lehet, meg nem is. A leggyakoribb az, hogy az én nincs teljesen jelen. Az elme gyakorta fogva van a múltban, vagy elveszett a jövôben. A tudatforgalom szakadatlan, és az elme szabály szerint telve van emlékekkel, avagy aggódik, tervezget, és vágyakozik. Amikor pedig a tudat végre jobban figyel az itt és mostra, akkor a gondolatok, és kommentárok uralják az elmét avval kapcsolatban, ami éppen történik.
Azért mégis csak lehetséges jelen lenni a mostban. A figyelem a testi állapotra, és az érzések, érzelmek áradatára irányul. Kifelé az érzékelés kapui nyitottak, és mindent regisztrálnak. Az én pedig kész a kommunikációra, kifejezésre, a hallgatásra, vagy cselekvésre. Valahogy így lehet leírni a mindennapi éntudatot, amikor helyén van egy itt és most szituációban. Ez egy meglehetôsen éles, és intenzív helyzet.
Egy olyan ember viszont, aki sokat megélt, átment terápián, és önfejlesztésen, össze tudja magát szedni a mostban, szintén teljesen helyben és jelen van, de egy sokkal szélesebb spektrumban. Egy ilyen személy sokkal elmélyültebb, integráltabb, és jobban összhangban van a világgal, és embertársaival, sokkal gazdagabban, és koncentráltabban, mint általában az emberek. Sokkal teljesség irányultabb, de egyúttal éber, áttetszô jelenlét. Ez egy igazán kielégítô, a duzzadó éberség, és a mindennel összefüggés állapota.
Végül azután itt van a transzduális tudat nyitott mostja. Ez itt egy minôségileg másmilyen létezés, az egységtudat különleges perspektivájából nézve. Ez egy közel extatikus állapot és beteljesülés. Fénylôn éber üdvözültség, miközben a tudat ellazult, oly módon, hogy nem erôlködik megtartani az üdvözültséget, nem vágyakozik az extázisra, csak egyszerûen áttetszôen nyitott. Csudálatos mennyei állapot. A transzduális jelenlét nyitott az égre, és ez a mennyország itt van a Földön az éppen mostban.
Mester Eckehart ezt így fogalmazza:

„Most van, amikor Isten megteremti az elsô embert, és most van, amikor az utolsó ember elpusztul, és amit mondok éppen most Istenben van, és nincs is semmi más, mint a most.”

Mester Tilopa:

„Ne kövesd a múltat
és ne hívd a jövôt

Ne gondolkozz a moston
és ne meditálj az eszeddel

Kerülj minden logikus gondolkodást
tudatodba lazulva teljesen.”

Egyik oka annak, hogy összeszedtem a bátorságomat még egy spirituális tudtapraxissal foglalkozó könyvet írni, sok módon összefügg a Tudat megszabadítása (Bevidsthedens Befrielse) meglepôen jó és lelkesítô fogadtatásával. No nem a széles nyilvávnosságot értve ezalatt, hanem a számos egyént, akik meggyôzô módon magukévá tették e nehéz anyagot. Ez nem kevésbé megmutatkozott több hosszabb elvonuláson is, ahol kisebb csoportokkal együtt praktizáltuk a szótlan ima, és a kettôs irányultságú tudatállapot leírt formáit.
A tudat-tréning elôremutatóbb formáit csakis élô emberekkel együtt lehet kipróbálni élénk konzultációk közepette. Lehet igazi inspirációt találni a könyvekben is, mindenek elôtt a praxis belátásait, és impulzusait repetálni, de sajnos nem lehet olvasni a finom gyakorlati beállításokat, egyedi árnyalatokat, és korrekciókat, amik alapvetôen fontosak, hogy ne álljunk le, vagy tévedjünk el a tudat elképzelhetetlen gazdag útjai, és állapotai közepette. A pedagógia ezen formája tapasztalataim szerint csak egy egzisztenciális, és felelôs, a teória és a praxis kölcsönöségébe invesztált módon fejlôdhet ki.
Ez az írás sokféle módon azokra a tapasztalatokra épít, amik ebbôl a kölcsönösségbôl nôttek ki. Ezért nagy köszönettel tartozom azoknak akik résztvettek a hosszú elvonulásokon. Csakis ezekkel a különösen élô, és érdekes csoportokkal való együttmûködésben volt lehetséges kifinomítani, korrigálni, és árnyalni az itt ismertetendô pedagógiát. Ezek a csoportok nagyon különbözô emberekbôl álltak, de az közös volt bennük, hogy igen sok élettpasztalat, ’énkiélés’ volt mögöttük, keresztülmentek igen mélyen ható pszichoterápián, no és évek óta foglalkoztak önfejlesztéssel, naponta gyakoroltak, meditáltak imádkoztak. Ráadásul legtöbbjük munkája is emberekkel való foglalkozás (ápolók, pedagógusok, tanárok, pszichológusok, terapeuták), vagyis munkájuk révén is mélyen benne gyökereznek, behorgonyzottak a társadalomba.
Szélesebb kollektív platformon újabban az is örömöt okozott, hogy egy német kiadó jelentkezett, amely le kívánja fordíttatni, és kiadni a Magasabb Tudat (Højere Bevidsthed), és a Tudat Felszabadítása (Bevidsthedens Befrielse) címû könyveket.
Ezért is merem remélni, hogy ez a kis kézikönyv képes inspirálni egyeseket spirituális keresésükben, netán praxisukban is. Megkíséreltem az anyagot olyan formába önteni, ami remélhetôleg felismeréshez vezet. Megppróbáltam elkerülni régi dicsô tanarak szóhasználatát, és az egész tanárságot. De ugyanakkor igyekeztem hû maradni ahhoz, amit a múlt nagy spirituális tanítóitól tanultam. Amennyiben valami sikeredett ebben az írásban az teljesen tisztán a régi mestereknek köszönhetô. Ami pedig hibás, vagy nem tiszta az sajnos az én rovásomra írandó.
A kézirat nyomtatásra elôkészítéséért ismét Neel-nek tartozom nagy köszönettel. Míg az inspiráló érzékeny környezet megteremtéséért, amiben a tisztázó felkészítés történt Marianne-t, nejemet illeti a köszönet.

1994 március.


I. A HOLDRA MUTATÓ ÚJJAK

AZ IMA ÉS A MEDITÁCIÓ CÉLJA

Az az alapterv, ami azt mozgatja, aki elmélyül az imába, és a meditációba sokféleképpen karakterizálható.
Klasszikus leírása az, hogy amit ilyenkor az ember keres az egyesülés az istenivel.
Némileg haloványabban fogalmazva a spirituális vágyakozás, törekvés a végsô beteljesedés egy nem egészen meghatározott formája után. A homályos határozatlanság oka az, hogy a vágyakozó keresô a leggyakrabban egyáltalán nem ismeri azt az állapotot amit megcélzott magának. A vágyakozás az elégedetlenségébôl fakad. Az elme sejti, hogy muszáj lennie valaminek, ami beteljesülhet valamely mélyreható és végleges módon.

A mélyebb lelki, szellemi elégedettség villanásai, amiket a legtöbb ember megél túl rövidek, és nem elég tiszták ahhoz, hogy pontosan kijelöljék a spirituális keresés célját.
Az istenivel egyesülés, avagy a végsô beteljesülés leggyakrabban mint egy tudatállapot íratik le. A tudat ér saját esszenciájához mondják, avagy magához tér a tudat, ’realizálja’ [’Ford.’] tenmagát pôre tisztaságában, fátyol nélkül, teljesen nyitottan.
A meztelen tudat egyenlô a megvilágosodott tudattal. Ami pedig a szeretet forrása.
A különféle leírások úgy is felfoghatóak, mint ugyanazon alaprealizáció aspektusainak sora. Márpedig ez az, amit az ima és a meditáció el akar érni.
Az egymást kiegészítô ideiglenes leírásai a mélyebben nézve egyáltalán nem leírható alaprealizációnak így néznek ki:

Egység az istenivel
A végsô beteljesülés
A tudat esszenciája
A pôre tudat
A megvilágosodott tudat
A szeretet forrása.

Az a sok ember, aki az idôk során elérte az alaprealizációt úgy tünik egyben egyetért. Az, amit kerestek nem magukon kívül találták meg. Ìgy, vagy úgy megvolt már, amit az ember nem él át, és ezért keresi.
Van aki azt éli meg, hogy elvesztett valami döntô fontosságú ’dolgot’, más meg, hogy soha nem is volt meg neki, de mégis hiányolja.
Ha az igaz, hogy a megvilágosult tudatállapot mindenkié, a legátlagosabb embernek is sajátja, akkor oly módon rejtett, hogy az átlagos tudat nem találja az ’utat’ ezen isteni tudatállapothoz. Helybôl nem megvilágosodottnak éljük meg magunkat ugye, és egyáltalán nem, mint beteljesedettek. Teoretikusan nézve a feladat akkor az, hogy felderítsük mibôl is áll a megvilágosodott tudat kamuflázsa, ami megakadályozza, hogy közvetlenül felismerjük. Praktikusan nézve pedig a feladat egy olyan pedagógia megfogalmazása, ami elsôsegítheti, hogy a kincskeresô tudat megtalálja célját saját magában: a szeretet forrását.
Egy olyan ember, aki szenvedélyesen kutat az élet-lét értelme után, és szenved tôle, hogy nem találja a megoldást a szegény emberhez hasonlít, aki nyomorúságos kunyhóban lakik, éhezik, szenved, mert nem tudja, hogy a tûzhelye alatt egy arasznyira hatalmas aranykincs rejtôzik.
Imájában azért fohászkodik, hogy a rejtôzködô Isten megmutatkozzék a számára.
A meditációjában azért kutat a tudatában, hogy ráleljen a megvilágosodott tudatra az álcázás alatt. A misztikusok, és a megvilágosodott tanító mesterek mind ugyanazt mondják: a megvilágosodott tudat az ember saját szívének [és tudatának] mélyén lakik.
Mélységes elégedettségemre szolgál az a tény, hogy kivétel nélkül mindenkinek ugyanakkora lehetôsége van megtalálni a kulcsot a végsô beteljesedéshez.

Ellenben mélyen igazságtalannak, és értelmetlennek tartanám, hogyha csak néhány kiválasztott, vagy maroknyi tehetséges ember reménykedhetne a megvilágosodásban.
Gazdag, vagy szegény, tehetséges és tehetségtelen, jó vagy rossz, mi kedves mindannyian tudatunk esszenciájában egyformán közel vagyunk az isteni egységtudathoz. A legtöbben ugyan úgy élnek-halnak,, hogy nem lesz valós számukra a tudat esszenciája. Még mindig csak egy relatív kisebbség, aki sokéves küszködés után eléri ezt az alaprealizációt.
Az isteni tréfa ebben az, hogy a különbség aközött, hogy a tudat ráismer-é saját esszenciájára, avagy sem, szédítôen kicsi az alapvetô egyenlôségünkhöz képest: ahhoz képest, hogy ez az esszencia mindig adott volt, és el nem veszthetô, attól függetlenül, hogy ezt felismerjük-é, avagy sem.


A PÔRE TUDAT

A teljesen átlagos tudat rejti a megvilágosodott tudatot. Az a tudat amely éppen olvassa ezeket a sorokat rejti a pôre tudatot. A mindennapi tudatunk be van öltözve és egy sor fátyol és köpönyeg mögé rejtôzik. Ez a rejtettség fundamentális. Képletesen szólva a tudatunk olyan mint a víz. Az átlagos víz oxigénbôl és brintbôl van. Az oxigén – no és a brint is – egy módon rejtve vannak a vízben. Az oxigén gyúlékony, és a brint robbanásveszélyes. Mindkettô légnemû. Kémiai összetettségükben H2O, mint víz, az alapösszetevôk a felismerhetetlenségig rejtettek. A víz éppenséggel tûzoltásra is szolgál ugye. És az oxigén ilymódon – H.C. Ørstens szavával – konstitutiv (alkotó, szerves, fontos, lényeges) része a tûznek.
Ha ezt a képet használjuk – és ez csak egy hasonlat, ezért nem teljesen igaz, és pontos – mondhatjuk, hogy az átlagos tudat a vízhez hasonlít. A tudat ’alapanyaga’ – a maga csupaszságában hasonlít az oxigénhez. Míg némelyik az alapvetô elmebéli és tudatfunkciók közül a brinthez hasonlít. Amit e képpel illusztrálni kívánunk az, hogy a tudat esszenciája, ennek ’alapanyaga’ döntô módon rejtett az átlagos, mindennapi tudatban. E rejtettség pedig annak köszönhetô, hogy a csupasz tudat összeolvad más tudatfunkciókkal azon egységgé, ami általános tudatként ismert és használt minden ember részérôl.
A következôkben vázolunk négy réteget, vagy aspektust, amelyek fundamentálisan egybekötöttek a pôre, tiszta tudattal. Ez a „kémiai” kötöttség a csupasz tudat és a négy módosító tudatfunkció között adja ki a mindenki által ismert hétköznapi tudatot, amely éppen összetettségének ereje révén rejti el a pôre tudatot.
E négy réteget le lehetne írni más módon is, amint másként is fel lehetne osztani a mondandónkat (lehetne 3, 5, netán 6 réteget venni).

1. Az elsô funkció a tudat, illetve az elme automatikus méricskélése, vagy viszonyulása a dolgokhoz, amint állandóan igent, vagy nemet mond a saját tartalmait illetôen. Amint valami megjelenik a tudatban az elme azonnal vagy elfogadással, vagy elutasítással reagál. Ez a sajátosság, vagy funkció úgy néz ki igen mélyen beleszövôdött az ösztönhálózatba. Amikor egy egér megpillant egy macskát azonnal elutasítással reagál, és elmenekül. Ha netán elfilozófálna azon, hogy a macska baráti, avagy ellenséges-é, alighanem ez a mérlegelô gondolat lenne az utolsó az egér életében.

Az azonnali tudás azt illetôen, hogy egy érzéki benyomás jót tesz-é, avagy káros, úgy tünik egy evolúciós túlélési stratégiai húzás. Szükségszerû spontán, gyorsan megítélni, hogy ami felbukkant (kívül, késôbb belül) jó, vagy káros.
A mindennapi tudatunk megállás nélkül használja ezt az automatikus beosztást és mérlegeli az összes tudattartalmat, ami keresztüláramlik az elmén. Rögvest tudja, hogyha egy emlék kellemes. Máris elmélyül ebben a kellemességben. Azonnal elutasíttatik minden fájdalom, a kezünket elrántjuk a tûztôl, a gondolatot egy sokktól. Ez megítélô funkció az elsô fátyol a pôre tudaton. Mert a tudat esszenciája, és ez az igenlés, tagadás automatikusan egybe kötött, ezért elrejti a meztelen tudatot.
Pedagógiailag lehetséges azon munkálkodni, hogy elválasszuk ezt a kettôt (a pôre tudatot, és az ítélkezést) avval, hogy azt gyakoroljuk, amit semleges megfigyelésnek hívhatunk.
A neutralitás hagyja a tudat, az elme tartalmait szabadon áramlani, anélkül, hogy megítélné, vagy prioritálna, anélkül, hogy igen, vagy nemet mondana bármire. Csak üldögélni nyugodtan, és újra, és újra gyakorolni a semlegességet mindavval kapcsolatban, ami felbukkan.
Valójában a tréning abból áll, hogy ismételten felfedezzük amint már megint régen igent, vagy nemet mondtunk valamire. Ezt a tényt tudatosítjuk, és határozottan, és ismételten kiemelkedünk ebbôl az automatikusan máris leszögezett ítélkezésbôl.
Begyakoroljuk, hogy csupán tanúi legyünk a tudatáramlásnak. A semleges megfigyelésnek olyannak kell lennie, mint egy tükörnek: a tükör megvesztegethetetlen, mindegy neki, hogy szépséget, vagy szörnyeteget, Rómeót, vagy Júliát, ördögöt, vagy angyalt tükröz.
A semleges megfigyelés az elektrolízis, a pôre tudat, és az ösztönös ítélkezés kémiai kapcsolódásának elválasztása.

2. A tudat esszenciája összeolvadt egy komplex funkciócsoporttal. Az elsô ezek közül az ítélkezés. A neutrális vizsgálódás begyakorlásával eltávolítjuk ezt az elsô fedô réteget. Vagyis a funkciókomplexum elsô elemét lebontjuk.
A következô réteg, avagy komponens a fókuszáló képesség. A közönséges tudat nagyjából mindíg fókuszált. A figyelem mindig valamin kotlik, egy hangon, egy képen, valamely bensô érzékelésen, egy gondolaton, stb.
A közönséges tudat valójában azt hiszi, hogy a tudat egyszerûen a fókuszálás.
De a mélyebb tapasztalás, és gyakorlás szerint ez nem korrekt.

Amint a pôre tudat nem ítélkezik, az esszenciális tudat nem fókuszált.
A közönséges tudat ellenben igent mond és nemet, és általában fókuszált valamire. A pôre tudat többek között e két funkció mögé bújva rejtôzik. A fókuszálás felosztja az elôálló tudattartalmakat valamely elôtérben álló figurára és a háttérre. A figyelmünk kiemel. Ez kerül a fókuszba. A tudatnak van egy gyújtópontja mondhatni.
Ha valaki megvizsgálja a saját tudatát felfedezheti, hogy az úgynevezett figyelmetlenség mélyebben nézve szintén fókuszálás. Csak éppen lazább, vagy könnyedébb, mint a teljes figyelem éles fókusza.
A fókuszálás egyfajta automatikus kiválasztás. A tudat szinte mindig valamin ’pihen’. Ez a valami pedig éppenséggel kiemelt a háttér haloványabb sokféleségébôl.
A tréning abból áll, hogy elválasztjuk a fókuszált tudatot – magát a fókuszálást – az esszenciálisan defókuszált tudattól.

Minél többet gyakorolja az ember a semleges megfigyelést, annál könyebben éri el a tudat nyitott, defókuszált létmódját. A tréning azonos, mint a semleges megfigyelésnél, de kiegészítve egy laza, lebegô defókuszálással. A tudat nem lesz álmos, unatkozó, vagy életlen. Tiszta és éber, tükrözô, és ezért lebegô, nyitott és laza. Ez egy inkluzív tudatállapot. Nem kikapcsolt, vagy exkluzív. Ha azt a tudatállapotot hívjuk semleges megfigyelônek, amely leszerelte az automatikus értékelését, akkor azt az elmélyülést, aminek szintén ez a leszerelés a célja, hívhatjuk súlytalan éberségnek. Ez sokkal inkluzívabb, lazább és nyitottabb, mint a semleges megfigyelés.
A nyitottság ereje folytán ez a gyakorlás közelít a kettôs irányultságú tudatállapothoz. Ami azt jelenti, hogy a tudat nem téveszti szem elôl a szubjektumot sem. Emlékszik az elgondolóra, amikor egy gondolatot vizsgál. Figyeli a figyelôt a figyelés közepette. Ez a kettôs irányultság rányílik a tudat forrására.
A semleges megfigyelés és nem-fókuszálás lebontja a tudat hipnotikus kötôdését a tárgyi pólushoz. Amikor a tükrözô, defókuszált gyakorlás elér egy bizonyos stabilitást, a tudatelmélyülés teljes atmoszférája mmegváltozik, és a néma ima is karaktert vált.
Egész egyszerûen az ember szive, és tudata kivirágzik. A közönséges tudat tárgyvilága, és élményvilága mögött szinte észrevétlenül elôtérbe kerül valamely nyitott érzékenység. A mérlegelés, és fókuszálás, mint falevelek, amelyek amikor lehullanak helyet adnak valamely teljesen más fajta szirmoknak: csendesség, nyíltság, érzékenység.  És a szív és tudat esszenciája mint fénylô illat terjed szét az ember közvetítésével. Olyan illat, amely már sejtelmében is együttérzést és barátságot hordoz, ami minden igaz spiritualitás védjegye.


3. A tudat következô megjelenési formája a cselekvés. Ami mélyen összekötött magával a tudattal. Az aktivitás pedig elfátyolozza a pôre tudatot, ami maga a nyugalom. Az elme és a tudat állandóan aktív. Gondolatok, érzelmek, érzékelések, események. A tudatnak mindig nyomja valami az elméjét. [Sic!:] Ami változtat, tervez, emlékszik, képeket futtat. A tudat és az elme nyugtalan, avagy kreatív nyüzsgése olyannyira fogós, hogy csak kevés embernek van spontán tapasztalata arról, hogy az elme képes abszolút nyugalomra is, anélkül, hogy elaludna, vagy elájulna.
Az eddig említett tudat funkciók alap jellemzôi, a mérlegelés, fókuszálás és aktivitás kölcsönösen kapcsolatban vannak. Ezért nehéz eldönteni, melyik funkció az, ami a legkönnyebben hagyja magát elválasztani magától a tudattól. 
A fókuszálás ugye egyfajta automatikus, avagy önindított választás, és így aktivitás. A mérlegelés is választás és aktivitás. A gyakorlat kimutatta, hogy ajánlott a semleges vizsgálódás tréningjével kezdeni annak érdekében, hogy leválasszuk, lebontsuk a mérlegelô elfogadással, vagy elutasítással való azonosulást.
A szótlan ima, és tudatelmélyülés mutatja, hogy a következô, ami hagyja magát leválasztani és konrollálni a fókuszálás hajlama. A tapasztalat éppígy kimutatja, hogy éberen és lazán tréningezni a tudat leválasztását minden aktivitásról igen nehéz, és talán a legmélyebb beavatkozás az eddig megnevezett három összefüggô funkció mûködésébe.
A feladat realizálni, hogy a tudat maga, a pôre esszencia nem azonos az aktivitással és mozgással. A tréning – a semleges megfigyelés állapotában, ami nyitott a választás nélküli éberségbe – feladni minden cselekvést.
A gyakorlás – a szótlan ima és a tudatelmélyítés formája – elnyugodott, nem feszült, és békén hagyja a tudatot a nem-cselekvés állapotában.

A közönséges tudat a pôre tudat és egy sor komplex funkció egybeolvadva. Éppen ez az összetettség amiben a tudat esszenciája rejtôzik. Beöltözve, és elfátyolozva az alapfunkciók által: mérlegelés, fókuszálás és aktivitás.
A semleges megfigyelés az a tréning, ami azon munkálkodik, hogy elválassza és leszerelje a pôre tudatot a mérlegeléssel, elfogadástól és elutasítástól való automatikus azonosulástól.
A semleges megfigyelés levetkôzi a tudat mérlegelés funkcióját.
A nem válogató éberség leszereli a fókuszfunkcióval való automatikus azonosulás kényszerét.
A válogatás nélküli éberség révén a tudat levetkôzi a fókuszfunkció kényszerét.
Imígyen lesz a tudat a szótlan ima és tudatelmélyülés gyakorlata folytán egyre nyitottabb és pôrébb, és egyre kevésbé nyugtalan és nyüzsgô.
Az imában és meditációban közeledik a tudat a pôre tudat, maga az esszencia realizációjához, az emberi tudat és lény legbennsô szivéhez.

4. A negyedik, és ebben a sorban utolsó funkció a nyelv. A tudat elválaszthatatlanul kötôdik a nyelvhez. Megnevezi és formát ad mondhatni automatikusan minden tartalmának. Amikor az ember sétál a tengerparton és a távolban feltûnik egy pont, vagy valami, azonnal próbálja dekódolni az egyelôre meghatározatlan ismeretlent. Hajó lehet? Vagy egy ember, aki a strandon üldögél? Vörös színû? Hosszúkás? Mindent, ami a tudathoz közelít kívülrôl az érzékeken keresztül, vagy belülrôl, a belsô érzékelés révén, felbukkan a tudattalanból, avagy az intuíció horizontján megpróbálja spontán kibontani, megérteni, leírni, navigálni. Minden újat is megkísérel megnevezni az ismertek alapján.
A közönséges tudat ezen aspektusa éppoly elemi és ismert, mint az elôzôekben vázolt három aspektus. Mindenki tapasztalta. Egészen egyszerû. Ha netán bonyolultnak tünik az az író hibája. A valóság napi tudtarutinjában mindez teljesen magától értetôdô.
Az elme igent vagy nemet mond a tartalmaira. Elfogadja a kellemest, próbálja elutasítani, vagy elfelejteni a kellemetlent. Mindig van valami a gyújtópontjában. A figyelem olyan, mint egy rúdelemlámpa fénye, azt világítja meg, amire irányítjuk. Vagyis: fókuszált.
És mindig mozog valami az elmében. Gondolatok, tervek, asszociációk folyamatos forgalma. Örök áramlás. Az elme aktivitás.
Valamint nyelvi. Szavakban, vagy képi nyelven, szimbólikusan, netán nevek és formák gondolatvillanásaiban.
Mindez remélhetôleg rögvest felismerhetô mindenki számára.
A szótlan ima, és a meditatív tudati elmélyülés nem kevesebbet, mint a tudat ’isteni’ esszenciáját célozza, próbálja feltárni, megtalálni. Miközben a közönséges tudat elfátyolozza ezt a pôre tudatot, az elemi és életfontosságú alapfunkcióival.
Az ima és a meditáció tréning, egy processzus, ami levetkôzteti a tudatot. Lépésenként mélyebben és még mélyebben engedi el az ismert funkcióit, anélkül, hogy a gyakorló elaludna.
A tudat felfedezi, hogy képes semlegesen tükrözni. Nem mond se nemet, se igent. Semmi elfojtás. Semmi invitáció.
Elmélyülés saját esszenciája irányába a nem-fókuszálás révén. Laza, nyitott, éber, és tiszta.
A tudat és az elme felfedezi, hogyha nem avatkozik közbe, nem tesz semmit az ellazulás során, áttetszôvé és nyugodttá lesz.
Mint a szennyes víz esetében. Nem lehet kavarással megtisztítani. De ha békén hagyjuk, egy idö után leülepszik a szenny, és áttetszôvé válik a víz.
Az utolsó aspektus a nyelv. Szokatlan az elme számára, hogy ne nevezze meg az ismeretlent, hanem hagyja úgy, amint van. Elôször meg kell tapasztalnia, hogy milyen erôs is hajlama a névadásra, bármi is bukkanjon fel. Ez történik masszívan és közvetlenül. Ráadásul a kulisszák mögött. Mielôtt egyáltalán megfontolhatná, máris kinevez, ravaszul és finoman. Az ember úgy formálgat és ’nevez, ahogy lélegzik.

Ennek az egész tréning folyamatnak az irányultsága a tudat esszenciája, illetve forrása. Nem valamely tárgy, vagy élmény. Nem mérlegelés árán. Nem a fókuszálás révén. A meditáció sem cselekvés, se nem nyelvi. A szótalan ima olyan, mintha háton úszva lebegnénk a végtelenben Istenhez. Távol az igenléstôl, vagy valami nemtôl. Távol a fókuszálástól. Semmi cselekvés és semmi nyelviség. A tudati elmélyülés leírása során használunk útmutatókat, de ezek nem a cél, csak azt mutatják mirôl kell lemondanunk. 
Az elfogadás és elutasítás segítségével jelölünk, de oly módon, hogy egyforma távolságot tartunk mindkettôtôl. Mindkét bólyától elúszunk. Sem igen, se nem semminek.
A hipnózisról pedig a [nem-] fókuszáláson keresztül mondunk le. És nem esünk az ellenkezô végletbe, vagyis nem alszunk el, ami ugye egy defókuszált tudatállapot.
Feladunk minden szerkesztgetést, és irányítást, minden beavatkozást és cselekvést. Az utolsó, amit feladunk a szótlan ima, avagy a medutatív elmélyülés cselekedete.
És végre elengedjük a nyelvet.
Ez a folyamat vezet a nyitottságba. Minden új. Névtelen. Formátlan. A tudat éber, a szív nyitott, és e kettô egy.

A szótlan ima, és a tudat meditatív elmélyülése avval kezdôdik, hogy a semleges megfigyelést gyakoroljuk. Ez pedig idôbe kerül.Mindenki megteheti, de gyakorlást és idôt követel. Talán 1-2 óra naponta úgy 5-10 évig.
A tükrözô megfigyelés, ami nem mond se igent, se nemet idôvel kimûveli magát nem-választó éberséggé.
A kettôs irányultság egyre nyilvánvalóbbá válik. Az egyik irány a közönséges tudat módja és irányultsága: mérlegelés, fókuszálás, nyelviség és aktivitás.
A másik irány a tudat pôre esszenciáját célozza. A kettôs irányultság a nyitottság egyik megfogalmazása.
A nyitottság, mint ima és meditáció fenntartás nélküli befogadáshoz (inkluzivitás) vezet. Ez egy egzisztenciális alapállás, amely az isteni elfogadást gyakorolja – minden kapcsolatban, legyen az kedvezô, vagy szenvedésteljes. A nyitottságban az én elengedi méricskélô véleményezéseit. ’Ez jó nekem.’ ’Ez rossz nekem.’ Az én létalapja, és felfogása felfüggesztetik az isteni dimenzió egyenértékûségében. ’Minden Istentôl jön’, nem csak a szép és jó, hanem a rettenetes is.
Az ima, és a tudati elmélyülés gyakorlata a semleges megfigyelés, és nem válogató éberség révén vezet a mindent egyöntetûségében felfogó nyitottsághoz. Ami pedig közvetlenül az ember esszenciájához visz, az isteni forráshoz, ami a tudat legbennsô szívterébôl ered.
A tudat pôre esszenciájának realizálása a beteljesülés. Innen ered a legédesebb együttérzés. Valamint a megérkezés az ’édes otthonba’ érzése.
Az ember szellemi sóvárgásában felismerhetô a meggyôzôdés, hogy a kozmosz minden egyes embernek lehetôséget ad erre a realizációra.

Elkerülendô a lehetséges félreértéseket a fenti négy pont sémáját tekintve talán jót tesz, ha kommentáljuk a szerkezetét.
A négy funkció-alapaspektus, és a tudat ezekkel azonosuló automatizmusát blokkoló gyakorlás sémája így nézett ki:

1. Mérlegesés (elfogadás/elutasítás) – semleges megfigyelés.
2. Fókuszálás – válogatás néküli éberség (defókuszálás).
3. Aktivitás – nem-cselekvés.
4. Nyelviség – nyelvtelenség (transznyelviség).

Az lehet a benyomásunk, hogy itt egy kétpólusú modellrôl van szó, vagy kettôs irányultságról, egy amelyik a világba vezet (mérlegelés, fókuszálás, aktivitás, nyelviség – samsara), a másik pedig kivezet ebbôl, egészen az isteni szintig (semleges megfigyelés, defókuszálás, stb – nirvána). 
Azonban nem ezt igyekszünk elérni. Egy ilyen poláris, dualisztikus modell éppenhogy a mintapéldája a közönséges tudat válogatós, fokuszált használatának.
A transzcendens – a pôre tudat realizációja – éppenséggel egyenlô távolságra van mindkét pólustól, vagy másképpen: a séma, a leírás mindkét oldala teljesen érvényes kifejezése a nonduális pôre tudatnak.
Amint a tenger sem ’tengerebb’ a hullámaival, mint a sima, csendes víztükrével, imígyen maga a tudat sincs tenmagához közelebb a semleges megfigyeléssel, vagy kettôs irányultságában, mint fókuszálva, és válogatva. Általában, ’normális esetben’ nem lehetséges csak úgy, direkte realizálni a nonduális tudatot a fókuszált, válogató, aktív nyelvi állapotából. Elôször jön a lassú folyamat a szótlan imával, és meditatív tudati elmélyüléssel sok éven át, és különbözô lépésekben, ami lehetôvé teszi a gyakorlatban, hogy ez a realizáció kivirágozzék és megérlelôdjön.
Az isteni nincs közelebb az elcsendesült kettôs irányultságban, mint az elfoglalt mindennapi, fókuszált tudatban. De ugyancsak valószínûtlen, hogy a nyüzsgô, fókuszált, nyughatatlan elme csak úgy felébredjen. Sokkal valószínûbb, hogy a csendes, gyakorlott, nyitott tudat, netán némi, de döntô segítséggel a magasságokból ébred föl a nonduális realizácóra. A kozmosz mondhatni nem tud hatni az elfoglalt, aktív tudatra.
Van még egy, utolsó gátja a szótlan ima, és meditatív bennsôség leírásának. A dolog természetébôl fakadóan ez az akadály mély gyökerekkel bír, és elsôsorban a nonduálisra irányuló tudattréning szubsztanciáját illetô kommunikációs nehézségekhez köthetô.
Az ember ugyebár a nyelvet próbálja használni olyasminek a leírására, ami éppenséggel leírhatatlan. Megkísérelünk szóban, képben, szimbólumban bemutatni egy megközelítést, hozzáállást, ami túl van mindezeken.
Ez olyan, mint megkérni egy embert, hogy egy vidámpark torzító tükör labirintusában találja meg a tudat igazi arcát. Amikor a keresô bent bolyong természetesen azt a tükröt keresi a sok torz között, ami képes megmutatni az igazi csupasz arcát. De a keresés éppenséggel egy álruha. A keresô képletesen szólva, de szörnyen pontosan egy olyan ’burkot’ visel magán, ami beborítja teljesen, és csak két kicsiny szemnyíláson kukucskálhat ki. A burkon NAGY BETÛKKEL, és csinos szimbólumokkal az áll, hogy: keresni sóvárgás. És mit láthat a keresésbe öltözött ember a tükörben? Hát álruháját: a saját keresését.
Bizony, maga az, ami az imádkozót és meditálót a tükrök elé állítja, hogy kiválassza az igazit, ez több extra álcát jelent, amit magára vesz. Az elsôn az áll, hogy: választás. A másodikon az, hogy: fókuszálás. A harmadikon pedig, hogy: aktivitás. Nem is láthat az ember mást, mint éppen ezeket az álruhákat. A választó találkozik a választással. Aki összeszedte magát az összeszedést látja a tükörben. Aki pedig aktív, imádkozik, és gyakorol az a tükörben az ima és gyakorlás aktivitásával találkozik.
Milyen módon leírható valamely nyelven, hogy az embernek nyelvhasználat, fókuszálás, és választás nélkül kell belépnie a mágikus, de igaz tükörlabirintusba?
Kierkegaard felfigyelt erre a tipikus közlésproblematikára. (Befejezett Tudománytalan Utóirat) Amire itt szükség van, azt indirekt közlésnek nevezte. Ha például azt az igazságot kívánja közölni az ember, hogy a szellem felfedezése mély és erôs, szeretetteli érzést kíván, akkor nem igazán segít, ha ezt közvetlenül, nyíltan leírjuk, vagy közöljük. Lehet úgy hat, hogy a többi ezt fel tudja mondani, megtanulja kívüklrôl. De a közlés értelme éppenséggel az lenne, hogy a többieket az egzisztenciális bennsôséghez vezesse. Az ilyen egzisztenciális kijelentés ezért csak – Kierkegaard szerint – szókratikusan közlendô, vagyis: indirekte.


A paradoxonnal az ember megkísérli – kénytelen ugye – leírni a tudat esszenciáját nyelvileg, mint valamely technika eredményét. Ám a tudat esszenciája nyelvtelen, nem valami technika, és semmilyen technikával el nem érhetô.
A különbség az önfejlesztés, és a szótlan ima, valamint a meditatív elmélyülés között hasonlítható két, különbözô típusú hajóhoz. Az önfejlesztés egy szénkazános fából épített gôzhajóhoz hasonlít. Evvel körbehajózva országról országra, kikötôtôl kitkötôre új és új élmények várnak, miközben minden kikötôben újabb szénadagot is kap a hajó.
Az ima és a meditáció igazi spirituális tanulási folyamatként értve szintén egy fa hajóban ’játszódik’ le. Szintén gôzhajó, de fafûtésû. Az utazás pedig a végtelen tengerre-óceánra visz, úgyhogy csak egy bizonyos mennyíségû tüzelôanyagot vihet magával. Végülis – a végtelen víz ’kellôs közepén’ – az ember kénytelen elkezdeni magával a hajó faanyagával fûteni. Természetesen kezdve a könnyebben nélkülôzhetô palánk faanyagával, de hamarosan kiderül, hogy az utazás elhúzódik, ezért egyre fontosabb farészek is lebontásra kerülnek. Azon a napon, amikor nincs több fa, ami fenntartaná a hajót a vizen, a tudat nyitott, kettôs irányultságú, és nagyon közel van a transzcendencia lehetôsége. 
Abban a pillanatban, amikor az utolsó deszka tûzre kerül, sehol föld a láthatáron, amikor visszafordulni már régen lehetetlen, a hajó süllyedni kezd, éppen ebben a pillanatban a legnagyobb az esély a felébredésre.
Ha pedig nem fullad a tengerbe, hanem felébred, akkor képletesen szólva e realizációs pillanatban az ember belátja, hogy soha nem volt semmilyen hajó, semmi kazán, semmi tenger és utazás. Végig a maga ’isteni’ esszeciájában idôzött, mindig is abban volt, és soha nem is tudja elveszíteni.

Az önfejlesztés abból áll, hogy az ember kibomlik, és integrálja, kiegyensúlyozza az élôvilággal, a többi emberrel és a bolygóval való összetartozását.
A spirituális fejlôdés visoznt az én és a személyiseg feladása, elengedése. Lemondás az élményekrôl és az identitásról. Az egységtudat ára maga az ego. A személyiség érzetet pedig felváltja az együttérzés, a mindenkivel való egybetartozás.

ALVÁSBA MERÜLNI

Az elôzôekben úgy vázoltuk a meditációt, mint életreszóló folyamatot a tudat esszenciájának megvalósítására.  A leírást egy sor állapotra osztottuk fel, amiken keresztül az általános tudat egy életen át tartó gyakorlás révén lassan közeledik ahhoz, hogy realizálja a saját bensô lényegét.  Az állapotok a következôk: 

Semleges megfigyelés
Nem válogató éberség
Nem-cselekvés, mint kétirányú nyitottság
Nyelven túliság
A tudat nem-kettôs esszenciájának megvalósulása

A gyakorlási lépcsôket a napi tudat általánosan ismert, és alapvetôen jellemzô funkcióihoz képest karakterizáltuk. Ezt az utat és ezeket a lépcsôket különbözô módokon felvázolták a misztikusok és a különféle tradíciók spirituális tanítómesterei újra és újra az idôk során. Ugyanis ha egy ember tényleg elkezd egy egzisztenciális átalakulást a meditáció segítségével, és van egy megfelelô, kompetens útmutatója, lehetôleg egy élô mester személyében, akkor minden türelmes gyakorló éveken belül (5-20 év), a napi gyakorlása révén (1-3 óra) maga is át fogja élni a fenti fázisokat és átváltozásokat a szivében és tudatában.
E munkának az alapja, amint a bevezetôben említettük a megfelelô, árnyalt én-kiélés, és egy alapos terápiás integrációs folyamat, lehetôleg valamely okos és széleskörû önfejlesztô menettel együtt.
Az ember jogosan feltételezheti, hogy ezek a lépcsôk és az ezeknek megfelelô tudatállapotok csak kevés ember számára válnak igazi tapasztalattá.
Egy módon ez természtesen korrekt is, míg másfelôl nézve egyáltalán nem így áll a dolog.
Ugyanis egészen pontosan fogalmazva kijelenthetjük, hogy minden ember minimum egy alkalommal huszonnégy óránként ‘végigjárja’ a fenti lépcsôket.
Mindannyiszor amikor alvásba merülünk a tudat keresztülmegy a vázolt állapotokon, mígnem a mély alvásban megérkezik  – ugyan tudattalanul – a nem-kettôs tudatállapotba.
A spirituális tanítók idôtlen idôk óta tisztában voltak evvel. Már az Upanisádokban megtalálható a princípium leírása: a megvilágosodott nem-kettôs állapot rokon a mély álomtalan alvással. Ha egy ember teljesen éber, miközben a csupasz éber tudatosságon kívül minden más funkciója alszik, akkor megvilágosodott állapotban van.

A következôkben az alvásba merülés minden lépcsôjét részletesen, árnyaltan leírjuk, és összehasonlítjuk a meditatív tudatelmélyüléssel.
A megértéshez fontos tisztában lenni avval, hogy két párhuzamos folyamat zajlik, amikor az ember alvásba merül. Az egyik az, hogy a tudat tompulni kezd. Ébersége lassan ‘lecsavarodik’.
A párhuzamos folyamatban pedig a tudat levetkôzi hétköznapi funkcióit miközben közeledik a csupasz tudatállapothoz.
Ez a két processzus rettenesen erôsen össze van kötve. Úgy egymásba vannak szövôdve, hogy valamely elválasztás csak sok éves tréning révén lehetséges. Úgy nézem, hogy gyakorlatilag csak olyan valakinek van esélye egzisztenciálisan és konkrétan megtapasztalni a tudat alvásba merülésének különféle lépcsôit és ezek árnyalatait, aki élethosszan gyakorolta a meditációt.
Amúgy viszont némi türelemmel az ember egész jól tudja követni az elsô fázisokat, ha a leírás elég világos a számára.
Az alvásba merülés elsô feltétele, hogy ellazul a test és az elme. Ha a test feszült, vagy az elme még mindíg a harcmezôn tartózkodik, akkor lehetetlen elaludni. Ugyanez érvényes a meditációra is. Az elsô, alapvetô lépcsô az, hogy a test feszültség nélkül, lazán üldögél (Technikailag ugyan ez az izomzat feszültségi egyensúlyáról szól. De esetünkben az is elég, ha egyszerûen kijelentjük: a testnek és elmének ellazultnak kell lennie a meditációhoz).
A test most nyugalomban van, ellazultan hever, és elaludni készül.

Az elsô, amibe a tudat mintegy belecsúszik éppenséggel a semleges megfigyelés állapota. Az elme elereszti azokat a pontokat, amik a legtöbb energiát lekötötték. Ha tovább tervezgetem a nyaralásomat, vagy megmaradok az aggodalmamnál valami problémát illetôen akkor nagyon nehezen alszom el. Ez valami teljesen banális tapasztalat és mindenki ismeri. Az elmének el kell engednie minden kötôdését és gondját-baját. Még ha a test fájna is valahol, egy pillanatban mégis sikerül az elmének, a tudatnak megszabadulnia ettôl a fókuszolástól is. De ha az elme ragaszkodik valamely tartalmához (egy gondolat, egy emlék, egy terv) elfogadja a jelenlétét, igent mond rá, akkor az alvásfolyamat el sem kezdôdhet. Ugyanígy, ha a tudat valami nem ellen harcol, egy problémával, valamely aggodalommal, az alvásfolyamat akkor is megzavarodik.
A legtöbb ember alig gondol evvel. Talán egyáltalán nem is érzi ezt; de ha kicsit is emlékszik, és ha megvizsgálja elalvási folyamatát közelebbrôl fel fogja fedezni milyen hihetetlen állapotokra képes a tudat: el tudja engedni az igent és a nemet, képes feladni a probléma boncolgatást, és lemond a cselekvésrôl. Lassan, miközben alvásba merül elveszti minden érdeklôdését a saját tartalma iránt.
Amint említettük két dolog történik egyszerre: lecsökken a tudásfény, és a tudat ‘levetkôzik’. Minél inkább leveti a tudat az alapfunkcióit annál inkább csökken a fény és az ébrenlét.
Na ez az, ami a meditáció alatt nem történik meg. Az éberség egyáltalán nem csökken miközben a tudat levetkôzi alapfunkcióit.
Az elalvás elsô két, mindenki által ismert lépcsôje tehát: az elme és a test ellazulása. Az elme és a tudat tartalmai iránti elkötelezettség feladása.
Ez a neutrális figyelem állapota.

A következô lépcsô pedig a nem válogató, nem fókuszált tudati állapot.
Talán többen felismerik a következô tapasztalatot. Az ember kezd alvásba merülni, de még nem alszik. Hangot hall. Egy ajtó csapódott be? Kutyaugatás? Valaki szólít? A telefon csengett?
Az ember ébredezni kezd, és rájön, hogy a kicsi gyerek hívta.
Az az állapot amiben a tudat ilyenkor van, amikor a hangot még tudja regisztrálni, de nem képes azonosítani pontosan megfelel a meditáció válogatás nélküli, nem fókuszált tudatállapotának. Teljesen azonosak. A tudat annyira elengedte a fókuszkényszert, hogy az amúgy igencsak különbözô érzékelés és tartalom kezd eggyé válni. Nincs különbség a kutyaugatás, a becsapódó ajtó, és valaki hívása között. Csak hangok lettek belôlük. A tiszta fókuszálásnak, megkülönböztetésnek és választásnak köszönhetô árnyaltság leredukált és retusáló.

Innentôl kezdve viszont aligha általánosan ismert az alvási folyamat következô lépcsôje.
A testi és elmebeli ellazultság, az elkötelezettség feladása és a lazuló fókusz nyomán a tudat keresztül ’ereszkedik’ az aktivitás funkciókon. A mindent elöntô inaktivitás érzése (fáradtság, elpihenés, ellazulás) lesz az uralkodó. Ebben az inaktivitásban nyílik meg a tudat a forrása felé. A külvilág, a testi organizmus, és az elme világa mostmár olyannyira távoli és oly kevéssé libido megszállott, hogy a tudat átesik ezen a kinyíláson a forrásába. Ez maga az alvásba merülés pillanata. A másodperc töredékébe kerül csak. Míg a korábbi stádiumok (ellazulás – semleges figyelem – fókuszlazulás) percekig, netán órákig is tarthat, maga az elmerülés pillanatnyi. Amikor pedig ez megtörténik a tudat duplairányultságú [egyformán távol és közel a szokásos szubjektum-objektum irányultságtól-hoz] vagyis nyitott a saját csupasz esszenciájára. Olykor úgy éli meg az ember ezt a rányílást mint egy borzongató zuhanást, amibôl megrendülten riad fel újra.

A mély alvás, az utolsó lépcsô, a nem-kettôs állapotnak felel meg. Azonban sajnálatosan ekkorra a tudatfény abszolút kikapcsol. Már az inaktivitás fázisai alatt, no és az elmerülés pillanatában általában a tudat ébersége teljesen kialszik.
Szerintem van valami megható abban, hogy mind között a legáltalánosabb dolog, az alvásba merülés mutatja meg azt az utat, amin a teljesen általános, átlagos tudatnak végig kell mennie, hogy ’realizálhassa’ tenmaga isteni és megvilágosodott esszenciáját.
Érthetô, hogy a mély, álomtalan alvás miért is olyan gyógyító. Azért mert a valóságban ez a teljesség boldogságos állapota. Ugyanaz, mint a megvilágosodott állapota. Az alvó ugyan nem tudja ezt az alvás alatt. Ez az egyetlen különbség.
De az az ember, aki tudatosan végig tudja járni azt az utat, amit mindenki végigjár elalvása közben közelebbi és mélyebb rokonságot fog érezni mindenki mással kapcsolatban is. Ez a rokonság az öröm érzése azért, mert a kozmosz mindenki számára egyformán lehetôvé tette ezt a tapasztalatot. De ez együttérzés avval a kielégítetlen sóvárgással és szenvedéssel kapcsolatban is, ami abból adódik, hogy a legtöbben nem képesek tudatosan elérni az isteni forrást.

Amikor valaki mély álomtalan alvásba merült nem a saját identitásában idôzik. Az alvó ember elfelejti a nevét, és semmit nem tud magáról. Ugyanezen a módon vetkôzi le a tudat az énnel, és a bôvített személyiséggel való azonosulását, amikor a meditációs folyamat során átmegy a dupla irányultság nyitottságán, majd a fogalom nélküliségen keresztül a nem kettôs esszenciába merül. Az identitás ezen felfüggesztése ugyan nem tartós. De ettôl még nem kevésbé provokáló. Amilyen hosszan, vagy röviden a tudat a megvalósulás-a állapotában van addig az identitás iránti érdeklôdés és elkötelezettség föl van függesztve.
A mély álomtalan alvás pre-tudatos és pre-duális. A realizáció nem duális éber állapota transz-duális, és  túl van az általános tudatosság funkcionális szféráin.
A mély alvás állapota nagyjából egészébôl zárt a külvilág, a testi és elmebéli belvilág felé. Az éber nonduális állapot nyitott a külvilágra, a testre és a belvilágra is, noha ez a három tartomány nem úgy határolódik el, és nem is úgy definiálódik mint amit az általános tudat él át.
A pre-duális állapotban az ember alszik.
A transz-duálisban teljesen éber.
Ez ugyanaz az út, és ugyanazok az ajtók, amik az általános tudatot a mélyalvásba, vagy a megvilágosodott állapotba vezetik.
Micsoda felszabadító egyenlôség, hogy a legmagasabb jóba érkezés megadatott minden embernek; és milyen csudálatos bôség, hogy minden ember, és igen, minden egyes lény alvásba merülése során, rádásul minden huszonnégy órában végigvezettetik a mélyére tekintve  általában szenvedô átlagos tudatállapottól az abszolút megelédedettségig.
Nem egy figyelemreméltó poén, hogy a kozmosz a legértékesebb ajándékot a legáltalánosabbba rejtette, a legnévtelenebbe, amit csak el lehet képzelni, éppenséggel az elalvási folyamatba?

A szellemi nem valamely tehetség, netán egy elit privilégiuma; a szellemi mindannyiunkké ugyanolyan mértékben. Talán éppen ez az általános, anonym kvalitás teszi oly nehézzé a spiritualitás realizálását. Ami nem vezet egy még inkább ragyogó énhez. Nem vezet valamely eredeti személyiséghez, vagy zseniális kreativitáshoz. A spirituális élet az örömhöz vezet, mert rányit a hálára. No és együttérzéshez is vezet, mert rányit az együvétartozás élményére, úgy az egyes emberrel, mint az egész emberiséggel kapcsolatban. 


VAKÁCIÓ ÉS VESZÉLY

A tudat és az elme számtalan módosulásra képes. Ezért az ember átláthatatlan, és nagyon is különbözô állapotokkal és véleményekkel bír. Emiatt azután az elme leginkább egy labirintusra hasonlít, utak, és ajtók ezrével amelyek gazdag, és tarka-barka tapasztalatokhoz vezetnek. Útmutatás nélkül nagyon nehéz elkerülni az elmében való eltévedést, ha az ember elkezd kutakodni az isteni esszencia után. Még jó útmutatás mellett is képes a tudat könnyedén elcsábítani saját magát, hogy végtelen lenyûgözô kitérôket tegyen, amik azonban spirituálisan nézve haszontalan élmények és állapotok.
Vegyük például az elalvás vizsgálatát. Egy ilyen tréning viszonylag gyorsan ahhoz vezethet, hogy sokkal több tudat szövôdik a természetes elalvási folyamatba. Ez azután rányílik egy sor érdekes, korábban ismeretlen tapasztalati területre. Az ember talán felfedezi a hypnagogikus (’éber’) álmodást. Ez egy új típusú álmodás, ami már az elalvás elôtt elkezdôdik. Mindenki, aki elalszik elhalad ez elôtt az ajtó elôtt, de csak kevesen nyitnak be, és kezdik megvizsgálni ezt a világot. Azután ott van az asztrális dimenzió, ami szintén nyitva áll az elalvás során, de általában nem fedezik föl. Ebben a tudat egyfajta clairvoyante (’látomásos’) asztrális érzékleteket tapasztal: tér, szimbólumok, alakok, stb. Mindez igazán érdekes, ám spirituális szempontból nem szivesen látott. Az is elôfordulhat, hogy a tudat az alváshatár felé mozogva rátalál egy energia mezôre, ami az úgynevezett testen kívüliség élményét okozza. Ilyenkor a tudat kirepül a térbôl, ahol a test található, és sok mindenfélét megtapasztalhat. Ez is lenyûgözô, de nem különösebben használható egy spirituálisan tiszta átformálódáshoz. Még az is elôfordulhat, hogy valaki alvásba merül, és egy pillanatnyi, és normálisan teljesen sötét, ám szintén a forráshoz vezetô átjáróban az úgynevezett bardo állapotba kerül, amely tudatállapot leginkább csak halál esetén nyitott és aktív.

A nagy spirituális gyakorlási rendszerek (a keresztény misztika, szufi, yoga, tantra, zen, taoizmus, vedanta, buddhizmus, kabbala) mind az elme és a tudat feltérképezésének egy-egy formája, az ezekhez tartozó ösvény rendszerekkel, amik segíthetnek a tudat esszenciájához hazavezetô utazásban.
Ezek a spirituális pedagógiai rendszerek, és kidolgozásuk természetesen magunkon viselik koruk és kultúrájuk különféle jeleit. Alighanem minden újabb ’generáció’ átformálta, és az adott körülményekhez igazította a spirituális pedagógiát is.
A szótlan ima és meditáció erôsen függ az igaz egzisztenciális beállíttottságtól.
Az a mód, ahogyan az elme, illetve a tudat tenmagához viszonyul döntô a szótlan ima és meditáció minôségét illetôen.
Ahhoz, hogy egy újabb módon megpróbáljuk leírni az ajánlott alapállást, talán a legjobb, ha néhány, legtöbbünk által megélt tapasztalathoz fordulunk.
Az ötlet, hogy némely közös, meglehetôsen egységes tapasztalatból induljunk ki arra szolgál, hogy pontosítsuk miként is kell az embernek beállítania magát ahhoz, hogy az igaz utat meglelhesse a gyakorlása révén. Korunk elfoglalt sok dologgal, és lenyûgözô írásokkal. De jelentôs hiányosságot tapasztalhatunk két területen, ami igen sokakat érint: vakáció és veszély. Utazási irodák, napfürdôzés, vakáció. Akciófilm, ejtôernyôs ugrás, bungee jumping, híráradat.
Az ember végre kiér a strandra. A tenger sem nem hideg, sem nem túl meleg, sugárzik a nap, már egyszer meg is merültünk, heverünk a homokban, szárítkozunk a napon. Hanne elpihen, Thomas játszik a vízparton. Egy sirály rikolt a hullámok ritmikus zúgásában. Minden nagyon jó, minden nagyon szép. Semmi tervünk. Semmi tennivalóhoz nem fûlik a fogunk. Csak úgy vagyunk. Semmi gondolat nem zavar, semmi aggodalom. Nap, meleg. A tenger és a szél zúgása. Szabadság (vakáció).
Ezt az állapotot alighanem mindenki ismeri. Ha pedig ugyanarra gondolunk, akkor tudjuk, hogy ez az állapot nagyon rövid. Vagy elalszunk, vagy álmodozni és fantáziálni kezdünk. Vagy kedvet kapunk egy fagyira, egy sörre, esetleg egy hosszú sétára a parton.
De mégiscsak megtalálhatók ezek a rövid közvetlen, tökéletes pillanatok, amikor semmi ösztöke nincs az elmében. Az én ténylegesen fel van függesztve egy ilyen arany pillanatban. Ami valójában egy teljesen anonym és minden dráma nélküli esemény. Az én egy módon elbújt egy szikla mögött.  Nem zavar. Nem akar érvényesülni. Nem követelôdzik, nem kíván szórakoztatást, valami újat. Az ember mégsem alszik. Éber.
Ez az állapot voltaképpen nagyon közel van a szótlan imához, és meditatív tudatelmélyüléshez.
Ami azonos a vakáció hangulatban, és a tudatelmélyülésben a következô:
- A test és elme ellazult.
- A gondolati aktivitás nagyon leredukált. Netán teljesen leállt, aminek három jellegzetessége, hogy nem gondolunk a múltra, semmi emlék, se rossz, se jó. Nem gondolunk (egyelôre) a jövôre: semmi követelmény, vágy, terv, aggodalom. Vagyis a tudat és az elme a mostban tartózkodik. 
- Az aktivitás alapszinten van. A szív dobog. A lélegzés magától mûködik. Az elme üres. Semmi nem foglalkoztatja! A testben nincs nyugtalanság. Meleg, nyugalom, napsütés, boldogság!?
Ebben az állapotban a nôi aspektus, a yin van elôl, és bimbózik. Igen könnyen alvásba merülhet ugyan. Figyelemre méltóan anonym. Nincs senki, aki bármivel foglalkozna.
Ez pontosan a helyes szellemi beállítottság a szótlan imához, és meditációhoz. Egészen biztosan mindenki megtapasztalta már. De a legtöbbünk aligha jön rá, hogy ez kellene az igazi imához és meditációhoz, egy elôrehaladott spirituális praxisban. A különbség a vakációs beteljesültség érzés, és a spirituális között a következô:
- A vakációs, szabadságos elmeállapot horizontja a vakáció. A program is. Az imában és meditációban az alapprogram és a horizont az isteni. Avagy a tudat esszenciájának ’realizálása’, és a szeretet forrásának elérése.
Az indítékhorizont különbözô.
- Ebben az anonym, arany szabadságos pillanatban a tudat belevész az élménybe. Aki éppen így van nem tudja, hogy hogyan is van, amikor kivirágzik a beteljesedettség. Ebben a helyzetben semmi figyelem nem irányul az átélôre. Az élmény maga volt jelen. Máris elfelejtve. A tudat nyitott, és fogadásra kész, ’kívül’ az élményben, távol az átélôtôl. A tudat tenmaga rejtett. Az éberség nem nyitott magára az éberségre. A tudat nem tud a saját tudatáról és éberségérôl.
A szótlan imában és meditációban az út és ideája nyitottnak lenni az imádkozóra, egyidejûleg az ima nyitottságával az istenire.
A meditatív tudat pedig kettôs irányultságú. Az élmény témája a csend, ellazultság, béke. Nyitottság mind a tartalom, mind az állapot felé. De a nyitottságnak a csend átélôje felé is mûködnie kell. MI az, ami átéli a csendet? Hol a tudat, amely nyugalomban van? KI meditál? És ezek a kérdések nem mentális mondatok, amik a fejben keringenek. Ez nyelvnélküli nyitottság a tudat forrására és esszenciájára irányultan.
Ha valaki a szabadsága anonym arany pillanatai közepette is emlékszik az átélôre megfogalamazatlanul, a nyelv nélküli átélésben, akkor megzavarja a bolodogság érzést, és minden hirtelen megint ’normális’ lesz. Vagy határtalan spirituális nyitottsággá változik a tudat.
Ha a békésen napfürdôzôben a tudatnak semmi nem nyomja az elméjét (sic!:), akkor a kettôs irányultság felmagasztosul, a tudat egy villanásra nonduálissá lesz. Isteni.
E pillanatnyi megvilágosultságban a most mennyországa nyitott.
Az ember, aki elhagy egy ilyen élményt nem ugyanaz, aki beleérkezett.
Kétségtelenül sok jó oka van annak, hogy ez nem esik meg minden vakáción (ha egyáltalán valaha is).
A végtelennel való találkozásra fel kell készülni. Általában ez sok éves tréninget, és fôként égô motivációt igényel a találkozóra.
Magában a helyzetben, a teljes személyiség, és élmény nôi módusbanvan. Egy ilyen teljesen ellazult szabadság pillanat yin. Közel az elalváshoz. Kell ehhez egy férfias elme komponens is, hogy a szituáció olyan kiegyensúlyozott legyen, hogy a transzcendencia megeshessen. Ez pedig az tudattisztaság, amely felismeri a kettôsirányultság esélyét. Mely gyógyító frissesség rá tudja nyitni az egyébként perfekt yin helyzetet a tudat esszenciájára és forrására.

Veszélyben fordítva van ez a spontán nyelv nélküli tisztaság jelen. Amikor az élet veszélyben van fellángol a tudat. Testileg-kémiailag adrenalin árad. A tudat intenzíven jelen. Ha az ember nem bénul le, vagy nem sokkolt sehogyan, akkor a tudattisztaság felerôsödik. Nincs idô gondolkodni. A most bomlik ki. A szembe jövô autó szédítô sebességgel közeledik. Mintha a világ, az idô megállt volna. Ebben a pillanatban a jelenlét szinte tudatkristályos yang.
Ez a féfias extremitás válaszol a vakációs yingre.
Ha pedig az ember a veszély pillanatában, amikor minden további cselekvés lehetetlen, képes annyi nôiséget mozgósítani, hogy rányíljon a teljes bizalomra, akkor a tudat transzcendál. A teljes odaadás, ’legyen meg a te akaratod’, a veszély pillanatában, túl bármely cselekvési lehetôségen, közvetlen az istenibe vezet. A tudat ebben a kristályszerû, intenzív tisztaságban teljesen lecsupaszodik a totális odaadás révén. A veszély hatására minden megszokott funkció (mérlegelés, választás, cselekvés) kikapcsol. És az odaadásban lehullik az utolsó fátyol. A tudat saját esszenciájává realizálódik.
Ha analizáljuk a misztikus áttörések gazdag irodalmát, akkor az úgynevezett spontán totalitás élmények között találhatunk egy sort, ami nagyon emlékeztet a fentebb vázoltakra.
Az ellazultság, a lágy yin, érthetô okokból hiányzik a veszély momentumból, de ha ott lenne átalakítaná az esetet meditációvá. Az imában és a meditációban éppen erre a feltámasztott éberségre van szükség. Az embernek – ellazulva – úgy kellene imádkoznia szótalan, mintha az élete függene ettôl. Ez a sajnálatos paradoxon az, ami leginkább bemutatja az igazi hozzáállást az imához és meditációhoz.
Amikor pedig megzavarodva, vagy feladva az egészet azt mondjuk, de hát erre az ember nem képes, a válasz az, hogy tényleg nem, de meg kell tennünk mégiscsak!
A jelenlét felerôsítésére, az egzisztenciális radikalizmus ’elôhívására’ a halál például rendkívül alkalmas.
Meditálni és imádkozni abban a tudatban, hogy a halál a legközelebbi szomszédunk megadja azt a csipet sót, ami a béketeli ellazultság kiegyensúlyozására kell, miközben az elmét semmi nem nyomja különben.

A tudat a vakáció és a halálos veszély egyensúlyi pontjában nyugszik. A vegetatív, szándéktalan nôi nyitottság, és a felálló, éber férfiasság tudattisztasága. Ebben a paradox tartásban nyugszik a szótlan ima, és a meditáció, amikor a spirituálisra irányultsága pontos. Bizalom a szakadék szélén. Èber bealvás. 


A TUDAT ARCA

Az útra, amin a keresô kell járjon van egy sokszor használt ’szókép’: keresse meg saját igazi arcát! (Zen, Eckehardt) Sok módon megfogalmazott stratégia ez, egy közülük a tudat arcának keresése. Ezt úgy bontjuk ki, és értelmezzük, mintha fizikai arcunkat keresnénk.
A szemeinkkel ugye nem látjuk közvetlenül saját arcunkat. Másokét igen, de éppen a sajátunkat nem. De az, hogy állandóan igencsak közel van, az feltétele annak, hogy bármit is lássunk.
Egy etnológus leirt egy találkozót egy olyan törzzsel, amelynek tagjai soha nem láttak még fotográfiát. Amikor csoportképet készítettek róluk mindenki felismert rajta mindenkit, kivéve saját magát.
Ha az embernek nincs valamilyen tükre nem láthatja saját arcát. Amikor legelôször nézi meg magát egy tükörben, a felismeréshez akkor is kell egy másik ember, aki megmondja neki, hogy a kép amit lát az ô maga.
Ha ezt most átvisszük a tudatra, a következô helyzet alakul ki. Azt állítjuk, hogy a tudatnak van arca. Ez az öntudata. Ez az esszenciája. A leleplezett pôre tudat.
Az ima és meditáció feladata, hogy meglássuk a tudat arcát, ami által meg és felismerjük tenmagunkat.
A tudat arca az, aminek révén egyáltalán tudatosak vagyunk bármi felôl. Minden amivel találkozunk, találkozik a tudatunkkal, mindent a tudattal látunk.
Ám a tudatnak még annál is nehezebb saját magát megpillantania, mint a fizikai arcnak. Noha a tudat arca még bennsôbb, és döntô értelemben a legközelebbi. Közelebb van, mint a fizikai arcunk. 
A tudat maga olyan közeli, hogy automatikussá válik, és még csak nem is elismert, mint bármely tudatmozzanat-élet létfeltétele. Amikor pedig a nyelv elkezd igazán mûködni ebben a helyzetben, és megkísérli leírni a mechanizmust, olyan pontosan amennyire csak lehetséges, megmutatkozik a nyelv duális, logikus struktúrája, aminek révén lehetetlen, totálisan, abszolúte lehetetlen a tudatnak tenmagát megpillantania. Duálisan, logikusan a tudat képtelen saját arcát meglátni.
Ahhoz, hogy a nyelv és logika bármit is megláthasson, mindenekelôtt kétfelé kell osztódnia: a szubjektumra, ami néz, és objektumra, amit nézek. Amikor azután a magam énjét kell megnéznem, vagy amikor a nézô tudatnak kell megnéznie saját magát, akkor állandóan fel kell tételeznem a megismerô, és látó szubjektumot. Ha pedig a tudat látni kívánja saját magát, akkor mindenek elôtt két részre kell oszlania, arra a részre, amely után néz – objektum- és arra amely néz – szubjektum. Csakhogy ílymódon nem láthatom meg az elôfeltételezett, és ezért nem hitelesített szubjektumot. A nézô tudat állandóan kibújik, és megismerhetetlen, láthatatlan szubjektumot játszik. Idáig ér nyelv, a logika és a filozófia.
Na most akkor a feladat, a tudat arcának megpillantása vagy megoldhatatlanul lehetetlen, vagy pedig teljesen másképpen kell megpróbálni.
Ez a másik mód nem lehet nyelvi, logikus, avagy filozófiai. Vagyis egy nyelvtelen, logikátlan, nem filozófikus módon kell nézzünk a feladatra.
Tény, hogy a tudat két alapvetô módon mûködik. Az egyik duális, felosztó, nyelvi, logikus és filozófikus.
A másik módnak tehát nonduálisnak, nyelvtelennek, és minden logikán és filozófián túlinak kell lennie. A nonduális lehet prelogikus, és nyelv elôtti. Az újszülött kozmikus szemmel néz a világra. Nem tud még beszélni, és a logikát használni. Ám éber és tudatos. Nyelv elôtti, logika elôtti kozmikus pillantás.
A nonduális persze jelenthet logikán túli transznyelviséget is. A tudat túl van nyelviségen és logikán. Csakis ez a transznyelvi nem kettôsség képes beteljesíteni, amit az ember a szótlan imával és meditációval el akar érni.
Ezért olyan lassú az út, és követel rettenetesen sok gyakorlást.
Csakis a praxison keresztül lehet elérni, hogy tudat megszabaduljon a saját nyelviségétôl.
A tudat nem kettôs ’atommagja’ kötött a közönséges tudat funkció molekulájában. Az alapfunkciók (pld. mérlegelés, fókuszálás, aktivitás, nyelviség) egybe van kötve a nonduális pôre tudattal. A produktum, vagy szintézis pedig a napi tudatunk. Tehát mindenekelôtt ezt a funciókomplexumot kell széthasítani. Erre használjuk például a tudattréninget, a semleges megfigyelést, nem válogató éberséget, kettôs tudatirányultságot.

A közvetelen napi nyelvi tudatnak igaza van: a tudat nem láthatja saját magát.
De az egzisztenciális praxis által átalakított tudat képes magát olyan pozícióba juttatni, ahol megtörténhet a csoda, egy másik ember segítségével, nem feledve a magasságost, átalakul a saját esszenciája realizálása által: a tudat megpillantja arcát a nem kettôs idôtlenségben.


Tegyük fel, hogy a tudat az ezer állapot, tükrözôdés, variáció, és intuíció közepette egy pillanatra meglátja saját igaz arcát. Észreveszi ezt egyáltalán az ember? Átéli, hogy ez itt valami különleges? Vagy keresztül néz rajta? Így néz ez ki bizony. Az ember magától nem képes beazonosítani, amit lát. Ismernie kéne az esszenciáját, hogyha véletlenül véletlenül felbukkan felismerje.
Éppen, mint a fizikai arcunkkal. Ha soha nem láttuk korábban nem ismerjük fel. Elôször valaki kell, hogy kijelentse, amit látunk az mi magunk vagyunk.
Egy igazi spirituális tanító  olyan ember, aki hozzá segíthet bennünket a felismeréshez, hogy a tudat igaz arca a sajátunk.
Találhatóak egyes olyan emberek, akik láthatólag tanító segítsége nélkül elérnek a realizáció pillanatáig. De nagyon kevesen vannak, összehasonlítva azokkal, akik a nem kettôs tudatállapotot egy mester segítségével valósították meg.
Továbbá – mondják Keleten – egyedül csak azok jutnak elôre, akik valamely korábbi gyakorlás során [elôzô élet? Ford.] már célbaértek egy tanító segítségével, vagyis már eleve gyakorlottak. De ezek többsége is rászorul arra, hogy egy mester emlékeztesse arra, amit már tud, és amire képes.

Az viszont mindannyiunkra vonatkozik, hogy minden éjjel, amikor alvásba merülünk a tudat leveti minden fátylát, és meztelenül alszik isteni igazságában.
Már csak ez önmagában felüdítô az alvásban.

Ha viszont az ember nem is keresi igaz arcát, aligha fogja megtalálni.
Ha pedig a tudat arcát keresi, de mint valami tárgyat, nem fogja megtalálni soha. Azután keresgél, ami keres. A keresés maga a poén. Valahányszor úgymond talál valamit, az biztos a rossz irányba mutat. Az abszolút szubjektum (a tudat esszenciája) irányából átlendül valamely objektum felé (egy állapot, egy tapasztalat, érzés, üresség, fény, valami).
Tehát alapvetôen úgy kell keresni, hogy nem akarunk találni semmit.
Amint a hangsúly valamely eredmény elérésére kerül, a keresés ellaposodik, és avval fenyeget, hogy egy tapasztalatban, vagy egy objektumon landol. 
Ez a keresés nyelv nélküli és egzisztenciális. Azt keressük ami gondolkodik, aki átél. Ami fáj keresi a megfigyelôt, magának a tudatnak néz utána, ki vagyok, mi a tudat, hol is van?
Ez a keresés nem avval végzôdik, hogy találunk valamit, hanem avval, hogy keresés és találás eggyé válik. Mind a keresés, mind a keresô eltûnik. Mindkettô helyén az éber, világló, nem kettôs tudat jelenik meg.
Ha nem keressük az igazságot, nem is találhatjuk meg. Ha keressük, akkor se találjuk. Ha objektumként keressük, akkor sem, és akkor sem, ha az igazság szubjektum lenne. Igazán a legvégsôt kell keresni, a ténylegesen mindennek alapja ’szubjektumot’. Itt maga a keresés a döntô.
Ha nyelvileg keressük, akkor duálisan keresgélünk. Amit pedig találunk, avagy nem találunk, az is duális.
Nyelvileg nem találhatjuk meg a transzduálisat, mert túl van a nyelven.
Nyelv nélkül keresni. Néma, szívbôl jövô keresés. A tudat arcát keresni lebegés, albatrosz a tenger fölött, az ég alatt, a pólusok között.


A TERMÉSZETES SZÍV

Az ima és a meditáció nem az intellektus szintjén mûködik. Nem gondolatáradalom, és nem a fejben található.
Miután azonban az emberek többsége a fejben lakozik, és gondolkodással foglalkozik, ezért muszáj nekik ott kezdeni, ahol vannak. Éppen ezért van, hogy a valódi szellemi tréning mindenekelôtt az énkibontással kezdôdik, hogy késôbb a terápia és önfejlesztés révén létre hozzon egy centrumot a személyiségben, ami nem a fejben, és intellektusban található, hanem magában foglalja az érzelmeket, érzéseket, a testet, és az intuíciót is. Ha választanunk kell, vagy szükségünk támad egy középpontra, akkor az ima és a meditáció számára a szív a leginkább alkalmas.
A közönséges kettôs tudat olyan világban él, amelynek centruma az én, és horizontja kívül található. Amikor az ember elkezd valamely spirituális tréninget, akkor még magával viszi egy ideig a duális térképét. Ezért van legtöbbünknek szükségünk egy másik centrumra. Erre pedig abszolút a szív ajánlott. Amikor a szív a középpont, ez nem azt jelenti, hogy fejbôl gondolom ki. A szivet a fejbôl szemmel tartani nem az, hogy a szívközpontban vagyunk.
A kezdetekben a légzést, késôbb a bévül érzékelhetô szívdobogást követve központosítjuk a tudatot a szívben. Amint megvan a kapcsolat, lehet alkalmazni valami szimbólumot (lángot, virágot, egy yantrát), továbbá, vagy ezek helyett egy mantrikus szívimát, kordinálva a légzéssel, avagy még inkább a szívhangokkal (la-illa-il-allah; OM; kyrie eleison; Om-Mani-Padme-Hum). Az összes nagy spirituális tréning rendszer szükségképpen kimûvelt valamely szívimát, hogy tartósan hozzásegítse a tudatot felismerni az istenit a szivvel. 
A napi kettôs tudatban, és az ebbôl következô életélményben a szenvedés mindent átható, és alapvetô strukturális elem. Gondok, fájdalom, betegség, öregség, és a halál, mint az élet végelszámolása. A közönséges duális tudat számára minden találkozást elválás követ. Minden, amit összegyûjtött az ember (gazdagság, tulajdon, hatalom, egészség, és energia) szétszóratik. Minden élô meghal. Semmi nem állandó. Minden múlékony, semminek sincs stabilitása, vagy maradandó szubsztanciája.
Mindez érzôdik a szívben, és ezért érez együtt mindennel, ami él és szenved. Így reagál a természetes szív. Úgy néz ki, minden ember ilyen együttérzô, és nyitott szívvel születik. De a legtöbbünknél már a gyermekkorban annyi sebet, elutasítást, elhagyatottságot, és verést kap, hogy védekezôen bezárkózik. Ez a bezárkózás kimutatható, mint pszichoszomatikus blokkolás az izmokban, késôbb az inakban, rostokban, sejt membránokban, majd magában a szívben. Általában hosszú, gondosságot igénylô terápiát, és önfejlesztô munkát követel mindezen blokkolás, és elzáródás, elzárkózás tudatosítása. A szív nagy mennyiségû ki nem ontott könnyet, és lelki, érzelmi sebet hordoz. Valahányszor hiányolt valamely szeretet megnyilvánulást összébb szorult. Amikor pedig a kiáradt szeretetét nem fogadták el nagyon megszenvedte.
Igen hosszú idôt és sok munkát kell áldozni általában, hogy helyreállítsuk a szív természetes állapotát.
Valójában az ima és a meditáció kiinduló állapotja az érzelmek áradása a szívben, mint például a bizalom, odaadás, hála és együttérzés, azaz a szeretet érzésének árnyalatai.
Most pedig gyorsan elhárítjuk a lehetséges félreértést: az ember nyugodtan imádkozhat szavakat is használva, és meditálhat a fejében. No és megteheti mindezt nyitott szív, és áradó érzelmek nélkül is.
Amit leírtunk az a szótalan ima, és elôrehaladottabb meditáció folyamata, ami inkább a szívbôl indul ki, mint az agyból. És, hogy inkább az érzelmi spektrumban fekszik, mint a gondolat spektrumban.
A központosítás kérdése általában csak több éves gyakorlás után lesz esedékes. A gyakorló fokozatosan felfedezi, hogy csakis az objektumra irányuló, és objektum termô tudat-irányulás (az imát és meditációt illetôen is) az, ami központosítható.
A meditációs nyitottságnak szubjektumra irányuló része nem központosított, vagy fókuszált, ami egyáltalán nem is lehetséges voltaképpen.
A szótlan ima a kettôs irányultságú tudat nyitottsága a szív együttérzô érzéseire. A szív központosítása azt jelenti, hogy a tudat központja a szívben figyelembe veszi ezen érzéseket. A centrum, és a központosítás a tudat fókuszától függ.
De amint próbáltuk leírni a feladat éppenséggel a fókusztalanság elérése, vagyis bármely centrumtól való függetlenség. Nem is keresünk ilyet. No és természetesen nem keresünk sem perifériát, sem horizontot, vagy valamely ’szférát. Mindez csak a centrum szükségszerû másik oldala. Egy és ugyanazon dualitás.
Ne felejtsük a hála érzését például. Ez akkor bukkan fel, amikor a mindennapi duális tudatunk a szívben központosított. A tudat a hálát a szívben, és a szívvel tapasztalja. Lehetünk hálásak egy baráttal, vagy a kedvesünkkel kapcsolatban. Netán a tanítónk irányában, hálásak az életnek, avagy az élet isteni voltáért.
Ebben az áradó hála érzetben az együttérzés nem csak az érzelem tárgyára való nyitásban nyilvánul meg, hanem ráadásul (nem a helyett) a hála érzetének forrására is rányílik. Nem csupán a hálaáradat irányultságára, (tárgyára, a tanítóra, Istenre, vagy a szerelmi társra), hanem arra is nyitott, ahonnan a hála kiárad. 
A kettôs irányultság nyelvtelenül (megfogalmazatlanul?) nyitott mind a tudat tartalmára (hálaérzet és ennen tárgya), mind pedig magára a tudatra, amely úgymond érzi mindezt. Honnan jön az érzelem? Mélyebben nézve ki érzi ezt egyáltalán? Hol a tudat, amely mindezt tudja? Honnan jön? Mindez a kérdés itt ugye szavakban jelenik meg, de az ima és a meditáció a teljes nyitottság éppen ezen kérdéseket illetôen – anélkül, hogy szavakba foglalnánk ôket, miközben egyidejûleg a hála érzése kivirágzik.
A nyitottságnak ez az iránya, avagy dimenziója a tudat esszenciájára, vagy forrására nyílik, nem fókuszált, vagy központosított, és nem is lehet. Amint valamely centrum, avagy fókuszálás merül föl a tudat máris kész valami tárgyat (állapotot, élményt) elôbûvölni.
Amint sokan  megtapasztalják, amikor az ima és meditáció mélyebb, kettôs irányultságú formáját elkezdik gyakorolni (nem fókuszált, korlátlan nyitottság), akkor ez egy módon kikapcsolja az érzelmeket. Érthetôen nem ezt szeretnénk elérni. A szótlan ima, és meditáció egyik körmönfont poénjáról van itt szó. Az elme soha nincs közelebb a transzcendencia lehetôségéhez, mint amikor az empatikus érzések nyitottak. Vagyis, amikor valaki egyidejûleg nyitva tartja tudatát az esszenciára, és annak forrására, akkor tényleg megtörténhet a transzcendálás. De az énünk, és az egész kettôs közönséges tudat megijed ezen a határon, mert mi van ha ezentúl ’én teljesen feleslegessé válok’? Mi van, ha a tudat valóban rányílt az istenire, ’nem fogok eltûnni, és soha többé nem találom meg magamat’?
A leggyorsabb, és legegyenesebb út a nem kettôs tudathoz a kettôs irányultságú tudatállapot nyitottsága, a hála érzése az isteni, a tanító, vagy a szerelmi társ iránt. Keresd a tudat esszenciáját, és forrását az áradó hálaérzés közepette.
Az együttérzés pillanataiban is emlékezzünk az együttérzés, a tudat forrására, tegyük a nyitottságot korlátlanná.
Az odaadásban pedig hagyjuk a nyitottságot fókusztalanná tágulni.


II. A NYITOTT MENNY

MEGVILÁGOSODÁSI FOLYAMAT

A megvilágosodás alapfeltételei közé tartozik az elégséges énkiélés, a biografikus nyomok alapos terápiás megdolgozása, és a mindebbôl is következô önfejlesztés. Ami ugyan közvetlen spirituális gyakorlás nélkül úgy közeledik a transzcendens vonalhoz, hogy soha nem éri el azt. Jung részletesen leírta, hogy a személlyé válás folyama miként tekeredik spirálisan a a ’selv’ (tenmaga?) körül, anélkül, hogy valaha belecsatlakozna. Pedig a selv egy lépcsô a korlátlan nyitottság felé.
Kibontott énséggel, folyamatos terápia alatt, és állandó önfejlesztés nyomán indulhat be a
kimért spirituális processzus mondhatni, amikor belekezdünk a napi, hosszútávú, gyakorlatokból, imából és meditációból álló praxisba.
Életünk nyomán, kivált a fejlôdési folyamat során a legtöbbünk átél egy sor olyan villanást, amiket a spiritualitás képi, és egyéb megnyilatkozásai közé sorolhatunk. Lehet ez fényvillanás, az üdvösség érzete, vagy az átfogó szeretet lenyûgözô élménye. Gyógyító mozzanatok, a kegyelem érzése, transzperszonális események, és nyitás az istenire.

A legtöbb spirituális gyakorlási rendszer három magasabb tudatállapotot különböztet meg. A mentális szféra fölött, bévül, avagy azon is túl fekszik a spirituális tudat dimenziója. ’Mögötte’ a kozmikus tudat dimenziója. Legbévül pedig a hét tudatszint, az egységtudat, a pôre tudat, avagy a megvilágosodás dimenziója. Ez az isteni szeretet szintje. A duális nem csak az ént, és a mentálisat tudat és szív) tartalmazza. Mind a spirituális, mind a kozmikus szint továbbra is a kettôsségtôl fedett, noha mindkét dimenzió sokkal átfogóbb, mint az én. Mondhatni a spirituális fedi a selv transzperszonális tapasztalatait. A kozmikus pedig a nyitottság mezejének felel meg. Elôször az egységtudatban a dualitás nem csak feloldódik, és kitágul, hanem közvetlenül átsiklik az igazi transzcendenciába. Imígyen az én funkciója és struktúrája is a helyén van ugyan a spirituálisban és a kozmikusban, noha inkább homeopatikus ’mennyiségben’. Elôször az egységtudatban függesztôdik fel az én korlátozottsága, és a selv identitása, hogy visszatérjen az egységtudat pillanatához, avagy ezen pillanatok sorozatához. Az egységtudathoz kapcsolódva törik meg elôször az ember irracionális hite az én és a személyiség jelentôségében és méltóságában. Én király és selv királyné végleg trónfosztott lesz a közös tudat és az együttérzés javára.
A spirituális utazást a három legmagasabb tudatszinten különbözô képpen írják le, és osztják fel, noha természetesen az alapszubsztancia ugyanaz a szív tudományában.
A különbségeket, és hasonlóságokat illusztrálhatjuk avval, hogy a három szinten milyen az isteni viszonya az emberhez, és amint e hozzáállás változik a magas szinteken. 
A spiritualitásban az isteni objektumként lép föl. Az ember keresi Istent. A szív vágyakozik az istenire. Itt bizony tisztán láthatóak a pólusok, a szubjektum, amint keres, vágyakozik, imádkozik, és igyekszik. No és az objektum. Az isteni. Vagy egy még absztraktabb formában, vagy az isteni Te formájában. Amikor a spirituális szint megnyílik akkor megtapasztalhatja az ember Istent: a keresztény Krisztust lát. A szufi misztikus találkozik Allah-al. A hinduk Brahma víziókat tapasztalnak, és a buddhisták felfogják kicsoda-micsoda is a Buddha. Ugyanez a szint aktív, amikor a tanuló találkozik igaz mesterével egy lenyûgözô szeretet találkozón. A tréning abból áll, hogy imádkozunk Istenhez, vizualizáljuk az istenit absztraktabbul (yantra, mandala), vagy konkrétabban (ikonok és tankák).
A kozmikus szinten megnyílik az isteni a szubjektív pólusban. Különféle formában lehetséges egyesülni az istenivel. Netán az isteni leleplezi tenmagát a szubjektív legbennsejében. Ezt így ugyan könnyen félre lehet érteni oly módon, mintha a spiritualitás arról szólna, hogy Isten kívül van, míg a kozmikusban bévül lenne. Ám ez nem így van. Isten, mint a szív vágyának tárgya, vagy Krisztus látomása a legmagasabb fokon bennsôségként életik meg, összehasonlítva Isten megjelenésével az Olympos tetején, avagy a vikingek Asgård-jában, netán a Mennyben.
Azonban ez az isteni numinozitás még megformált. Az isteni valamilyen figuraként jelenik meg. A kegyelem áradása bennsô forrásból származik, de a szubjektumon kívül.
A kozmikus szinten megszûnik a szubjektum pólus aktivitása. Egy dolog látni a kedvest, de teljesen más egyesülni vele totális szerelmi összeolvadásban. És pontosan ez a különbség, ami képiesen szólva az ötödik és a hatodik szint között egzisztál. Az istenivel való ezen egyesülést a nagy vallásokban transznyelvileg fogalmazzák meg a misztikusok. (Én és az Atya egyek vagyunk. Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Én vagyok Brahman. Én vagyok Allah (Mansoor: al haqq). Ez a tudat Buddha.) Ezek nyomán a tréning az azonosulás, az odaadás, és a szeretet.
A hetedik szint – a pôre megvilágosodott tudat – túl van mindezen fátylon és polaritáson. Az egységtudat az emberi és isteni dialektikájának transzcendense.
Istennek sok maszkja van, hogy kímélje a szemünket. Azonban ameddig a tudatunk és pillantásunk fátyolos, addig csak fátylakat láthatunk.
A pôre tudat hat fátyol mögött rejtôzik: kozmikus, spirituális, mentális, asztrális, éterikus, és a fizikai. A leplezetlen pôre tudat túl van minden dualitáson, a születésen és halálon is. Mint a hold: újjá születik. Azután teliholddá kerekedik. Végül öreg lesz, kisebb és kisebb, és meghal. Legalábbis így néz ki. És az ember élete-halála is így néz ki. Csakhogy a hold egész idô alatt kerek marad és teli. Fátyol és polaritás teszi, hogy a fázisaival, és ciklusaival lép föl. Az ember tudata is teljes elfátyolozatlan esszenciájában, nem születik és nem hal meg.
Az utazás a bennsô dimenizókon keresztül bejelöli a szintek közötti átmeneteket, az úgynevezett beavatásokat. Egy kezdet, vagy bevezetés egy korábban csak sejtett szintre fontos esemény, hiszen az új dimenzió elôször nyílik meg valakinek. Principiálisan ez természetesen tiszta és döntô élmény, de a valóságos praxisban történhet fokozatosan, vagy részenként is. Ezért azután hihetetlenül sok variáció létezik, és sok különbözô mód az átugrás leírását illetôen is.
Az elsô beavatás az elsô, döntô és totális nyitás a mentálisból az ötödik, spirituális szintre. Ez az archetipikus találkozás a mesterrel. Lehet ez egy autentikus, szeretetteli kapcsolódás egy igazi tanítóhoz. De lehet ez egy ismert, netán ismeretlen mesteraura látomás is. Krisztus, vagy Buddha vízió.
A második beavatás az áttérés az ötödikrôl a hatodik szintre, ami az elsô tiszta és teljes nyitás a kozmikus szintre. Az egyesülés az istenivel szubsztanciális átélése, avagy a tanító megvilágosodott aspektusával, netán a kozmikus tudat egy kevésbé meghatározott egységével való találkozás.  
Miután a hatodik és hetedik szint oly szorosan kötôdik egymáshoz – a minôségi különbség dacára – a második beavatásnak két típusa ismert. Egyedül a hatodik szintre nyitás. Valamint egy olyan nyitás, amelynek magva egészen az egységtudatra nyílik. Ez utóbbi egy ultrarövid villanás.
Az utolsó beavatás nyitás az egységtudatba. Ez magában foglalja, hogy az ember ezután képes kontrollálni a transzduális tudatba, a rigpába* érkezését. (* A rigpa a nem kettôs tudatállapot szava a tibeti dzogcsen tradícióban. Szerzô lábjegyzete.) (...)

Folyt. Köv.