tirsdag den 8. maj 2018

Jes Bertelsen tanítása


A szeretetrôl szól 

Jes Bertelsen tanítása


Szerkesztette, valamint az elô és utószót írta Peter Høeg 
ROSINANTE kiadó 2013

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, kiadóé, és a fordítóé!

Remember! The translation is a voluntary process, and all rights are rights holders and translator.
Husk! Oversættelsen er en frivillig process, og alle rettigheder tilhører rettighedsindehavere og oversætteren.




Tartalomjegyzék

Peter Høeg elôszava

Az alap
A dzogcsen központi ideája
A szükséges alapok
Kettôs irányultságú tudat
A természetes etika
Részcél

Elmélyülés
A nyugati pszichológia mélystruktúrája
A nagy séma
C.G.Jung Vörös könyve
Az archetipusokkal való kontaktus fokozatai
A saját archetipikus tapasztalatok nyomán
Jungtól az eljövendôhöz
Álomból ébredni. A spirituális praxis, mint szükséges illúzió
Földközeliség (Grounding), energia és az álomtudatosság lehetséges fejlesztése
Találkozás a kollektív tudattalannal
Praxis és álom
Élménytípusok és a bensô szintek
Munka az árnyékkal, az ellentétes nemmel, és a bölcsesség archetípusaival
Egy spirituális tanító
A tanítóval való viszony jógája
Fizikai kapcsolat
A fény megmutatkozása

A szív jelentôsége
Fokozatos és azonnali leírás
Kontroll és megértés
Az empatikus érzelmek jelentôsége
Az empátia állapotában való elmélyülés
A tapasztaltak kétségei
A nem-tevés határa
A rigpa egy másik dimenzió
A józanság megôrzése
Praxis és archetípusok
Karizma
A cselekvés és a nem-cselekvés a kettôs tudatirányultság praxisában

A folytatás
Az elvonulás folyamata
A rámutatás (The Wiew)
A természetes állapot
A pillanat és a természetes állapot
Kant koanja
Az elvárások megtörése
A természetes beavatási folyamatok
Az öröm a választott valóság felett
Elmélyülés a praxisban
A praxis állapotai
Önmegszabadulás
Ösztöke a gyakorláshoz
Az elutasítások belátásában rejlô progresszió
Fel 5000 méterre. És tovább
Az utolsó fátyol
Hosszú elvonulások
A vonal védelme
Továbbadás

Peter Høeg Utóirata

Szólista ábécé sorrendben

A képek

Péter Høeg elôszava

Amikor gyerek voltam a 60’-as évek Koppenhágájában volt egy évi egyszeri esemény, a ’körülnézés-látogatás’ napja’.
Amit az úgynevezett ’körülnézési-látogatói’ füzetben reklámoztak. A brosúra árát – amit a telefon kioszkokban árultak – a szegény gyerekek körülményei javítására áldozták.
Maga a ’Látogató füzet’valójában belépôjegy gyûjtemény volt. Olyan helyekre és eseményekre szólt, amiket a köz nem élhetett át másképpen. Nem azért mert ezek a helyek vagy események titkosak voltak, hanem mert intenzív és kifinomult voltuk zavartalan munkahelyi légkört igényelt napról-napra.
Emlékszem, hogy egy évben meg lehetett látogatni a Svanemølle (Koppenhága egyik ’negyede’) Elektromos Mûveket, amely épület ami a mai napig olyan vonzó, mint egy elektromos katedrális. Egy másik belépôjeggyel Koppenhága csatornáit lehetett körbejárni vezetéssel. Vagy a Zoo-t (állatkertet) meglátogatni zárás után. Egy negyedikkel pedig a Fælledpark (’népliget’) alatt fekvô cyklotront lehetett felfedezni szakértôi irányítással.
Ezen a látogató napon megnyitották például az amúgy mindig zárt katonai objektumot a Holmenen (a koppenhágai kikötôben). Magam ott nem jártam, de szüleim mesélték, hogy többek között bemutattak egy ritka, valamely egzotikus helyrôl származó szôlô fajtát, amibôl állítólag a Flotta szakértôi némi bort is elô tudtak állítani évrôl évre.
Számomra ez a gyûjtemény itten Jes Bertelsen tanításaival, 2010 júliusától, 2011 áprilisáig olyan, mint egy ’Látogató füzet’, és látogató nap egyben.
Amikoris az olvasót olyasmi eseményre invitáljuk, amire amúgy nagyon nehéz belépôjegyet kapni. ; - egy autentikus tanító foglakozik intenzíven praktizáló tanulókkal.
Egy autentikus spirituális tanító olyan ember, aki elérte – vagy, amint mondják: realizálta – a teljesen elôítéletmentes, természetesen együttérzô nyitottságot, a megvilágosodott, nonduális tudatállapotot, amiben hosszan képes jelen lenni, miközben tanít, és mindezt saját mestere [Tulku Urgyen] visszaigazolta.
Egy ilyen ember egzisztenciálisan megvalósítja a tanítást, amirôl szó van. És csakis egy ilyen személy töltheti be a szigorú feltételeket, amit például a magas zen, a keresztény szívima tradíció, az advaita védanta, és a dzogcsent kimûvelô tibeti vadzsrajána buddhizmus tanítójától el lehet várni.
Nagyon is érthetô követelményekrôl van szó. Minden elmélyült tanulás útmutatást igényel. Mindenki, akinek volt valamely komolyabb hobbyja, mint asztalos, vagy virágkötözô, modern tánc, szertorna, akvarell festés, furulyázás, borkóstolás, avagy a saját robogó, bicikli megszerelése tudja, hogy milyen fontos találni egy szakértô tanítót. No és milyen öröm, amikor ez sikerül is.
Egy olyan tanító, aki tényleg tudja mirôl beszél soha sem csak információkat közvetít. Személyében kénytelen képviselni a tanítását, azzá kell válnia, amit tanít. Magának is a gyalulás mesterévé, igazi magasugróvá, vagy táncossá kell lennie.
Minél elmélyültebb a hobby, annál mélyebbre ható útmutatásra van szükség.
Ha pedig egy hobby egy szép napon az ember szakmája, szenvedélye, élete feladata lesz, akkor lesz csak hatalmas jelentôsége a tanítónak. Akkor pedig döntô, hogy meg tudjuk-é ítélni, vajon milyen szakmai és emberi szinten is tart az illetô.
Minden író tanult és tanul a nagy – élô és halott – kollégák könyveibôl. Minden muzsikusnak volt, és gyakran marad is nagy támogatója (mentora), és példaképe.
A fizikus Michael Polányi a 20. század elsô felében átfogó vizsgálatokat folytatott a vezetô természettudósok körében, amely tanulmány azután megjelent alaposan kommentálva Richard Rhodes: The Making of the Atomic Bomb (1986) címû könyvében. Ebbôl kiderült az, ami eladdig nem igazán volt tisztázva, hogy a nemzetközi tudomány nemzetközi mesterkurzusoktól függ, amik, mintegy a mentor-tanuló kapcsolatok hálózataként összekötik a tudós világot.
Teljesen világos egy módon. Egy komoly hobbyban, terápiában, a tudományban és mûvészetben – no és a tudat kutatásában – az ismeretlenbe lépünk, nézünk, és ehhez segítségre van szükségünk. Mennél nagyobb a megteendô lépés kockázata, annál alaposabban meg kell vizsgálni azt, akire ráhagyatkozunk.
A valóságban az egész létünk errôl a lépegetésrôl szól. Anélkül a bátorság nélkül, ami ahhoz kell, hogy kimerészkedjünk az üres térbe (empty space), az ismerten túl, valamint az ehhez való emberi segítség nélkül nincs kutatás, nincs fejlôdés, semmi tudati evolúció, semmi személyes, vagy kollektív elôrelépés, de nincs az az intezitás és változatosság sem, ami életet ad a hétköznapoknak.
Minél mélyebbre, vagy magasabbra irányul valaki, annál mélyebb-magasabb tudású tanárra van szüksége.
Amikor a 80’-as évek vége felé elôször került a kezembe Jes Bertelsen egy könyve – a Magasabb tudatállapot (Højere bevidsthed) – az elsô oldaltól kezdve óriási megkönnyebbülést adott. Olyannyira világos volt, hogy ráakadtam egy szakértôre. Egy olyan emberre, aki komolyan tudja mirôl beszél. És teljesen tisztában volt avval, és ôszintén közölte is, hogy hol vannak a tudása, és tapasztalatai határai.
Sok év eltelt mire felkerestem Jes-t. Arra gondoltam, hogy ha már oly sokat lehet tanulni a könyveibôl, miért ne meditáljak velük?
Ez egy módon egészséges gondolat. Azért mert naív. Ezért nem is tart sokáig az úton. Amikor azután leblokkoltam, és így eltelt némi idô meglátogattam Jes-t.
Azóta kitartó tanítványa vagyok.
De kritkus is. Ellenôre vagyok, és az is szándékozok maradni. Le egészen a mikroszkópikus részletekig, és kegyetlenül jó emlékezetem van. Nézem és láttam, látom mit csinál a hatalmával, a pénzzel, milyen a privát élete. Miként is viszonyul a legközelebbi társaihoz, miként tanít, és általában hogyan is bánik az emberekkel.
Elô kívánom adni a konklúziómat, miután személyesen ismerem 15 éve, amúgy pedig 25 éve praktizálok az instrukciói szerint: A konlúzióm pedig az, hogy Jes Bertelsen élete reggeltôl estig, sokszor a fél éjszakával együtt keresztül van szôve intenzív együttérzéssel, és mélyen etikus segítô készséggel, hogy másokat is hozzásegítsen az ébredéshez.
Higgyétek el, nem voltam elnézô vele, 15 éve fikszírozom (stírölöm?) közvetlen közelrôl. Azért, hogy tetten érjem, ha valami hézag lépne fel aközött, amit mond és amit tesz.
Semmit nem találtam.

A hála, és megkönnyebbülés, amit az elsô naptól éreztem, és ami 25 éven át kiállta a legélesebb tesztet is, aminek ki tudtam tenni egy embert, ez a személyes motívációm, hogy megszerkesszem ezt a könyvet. Hogy teljesen ôszinte legyek.
De olyan motívációm is van, ami kevésbé személyes.
Itt jön be megint a ’Látogató füzet’.
Amennyiben sikerül a keleten kimûvelt tudat és szív tudományokból behozni valamit hazánkba és kultúránkba, akkor a kulcsszavaknak a bizalomnak és objektivitásnak kell lenniük.  
A dzogcsen, amit Jes tanít, és amirôl e könyv szól ezen tudományok közé tartozik.
Teljes meggyôzôdéssel használom a tudomány fogalmát. A nyugati tudomány sikere azon alapszik, hogy sikerült olyan objektivitást elérni, ami a szakmai egységre épül, interszubjektív megegyezéssel.
Ugyanez megtörténhet a tudat tudományokkal is. Igen, bizonyos értelemben már megvan ez az egység lokálisan, amint a természettudományokkal is történt, mielôtt a reneszánsszal, és onnantól kezdve elkezdtek nemzetközivé válni.
A sok száz ember között, aki Jes ’szupervízionálásával’gyakorol napról, napra több órán keresztül, vannak olyanok, akiknek már 10-tôl 30 éves tapasztalatuk van a dologban, és elkezd lassan kialakulni ez a bizonyos megegyezés. Megjegyzendô, hogy nem valami szektás, önmegerôsítô, egymás vállát lapogató módon.
Örvindenék neki, ha az olvasó legalábbis megsejtené ezt a csírázó egységet e könyvben. Merthogy jó okból Jes szavai dominálnak majd a következôkben, ám ténylegesen, le a legkisebb részletig párbeszédekrôl beszélhetünk leginkább.
Minden kifinomult szakmaiságban van valami megközelíthetetlenség. Ez pedig az ellenkezô irányba mutat, mint ahová a tudomány és a tudat tréning igyekszik, hogy a közért is tenne, az emberi életszinvonalat emelve úgy általában.
Ezért is jó egy látogatás Koppenhága csatornáiban, a Svanemølle Elektromos Mûvekben, vagy a Niels Bohr Intézet cyklontronjában a Fælledpark alatt.
Na és ezért jó egy spirituális körülnézés a Vækstcenteret Kék Csarnokában a Limfjord-nál. [’Növekedési központ elvonulási helyének meditációs terme’] Aholis a könyvben szereplô tanítás nagy része folyt.
Maga az, hogy beinvitáljuk a nyilvánosságot ebbe az egyébként zárt térbe, úgy hiszem jót tesz mindenkinek. Akár részt veszünk a gyakorlásban, amirôl szó van, akár csak mint külsô érdeklôdôk figyelünk barátságosan, nyitottan, és talán picikét kritikusan.
A nyitottság remélhetôleg az ellen mûködik, hogy a tudattréninget szükségszerûen vallásnak, new age-nek, vagy szektásnak fogjuk fel. A gyakorlók környezetében pedig a nyitottság arra emlékeztet, hogy mélyebben nézve mindannyian azon munkálkodunk és álmodunk, hogy meg tudjuk nyitni köreinket mindenki számára, aki érdeklôdik, vagy akár csak kíváncsi.

Azután itt van, amit a könyv praktikus céljának nevezhetünk.
Ez pedig – meggyôzôdésem szerint, és amint az utószóban majd kifejtem – az, hogy e könyv tartalmazza Jes csoportos tanításainak esszenciáját az utolsó 20 évet tekintve.
Ez azt is jelenti, hogy lehetséges egyfajta gyakorlási kézikönyvként is használni.
Ezen utolsó lehetôség, és kívánatosság lebegett a szemeim elôtt, amikor szerkesztettem a könyvet. Elképzeltem, amint az olvasó felnéz olvasmányából és nekiül kipróbálni, amit Jes javasolt.
Miképpen is lehet legjobban hasznosítani ezt az anyagot? - kérdezheti valaki.
Nos, a személyes és nem autorizált meggyôzôdésem szerint, ami a legfontosabb az egészben, az a szív lehetôségeire való rámutatás.
Hiszem, hogy ha sikerül valakinek – például valamely olyan gyakorlatozással, és tartással, amit e könyv javall – a szivét jobban megnyitnia, az olyan radikális élményt jelent, mintha még egy érzékkel gazdagodna az ember.
Szándékosan nem nevezem ezt a ’hatodik érzéknek’. Azért mert ezt össze szoktuk kapcsolni valami ködös spirituálissal. Amirôl beszélek a szív lehetôségeit illetôen, az pedig konkrét és valóságos.
Ha most azt a mikroszkópot, amit korábban említettem magunkra, és egymásra alkalmazom, nem úgy mutatkozik, mintha mindannyian máris úton volnánk a szív mélyebb lehetôségeinek megvalósításában valamilyen fokon? Igaz, csak egyedekre, és egyedi jelenségekre tekintettel. És csak kurta pillanatokra.
Emlékszünk, amikor az óvodába mentünk a gyerekünkért. Letérdelünk és nézzük miként játszik. Élveztük a pillanatot, amikor ô még nem vett észre, és örültünk annak, hogy láthatjuk, amint tagjává válik egy csoportnak, amint ez majd visszavonhatatlanul bekövetkezik, amikor végleg elhagy bennünket.
Azután egyszercsak megfordul és észrevesz. Arca felderül. Ebben a pillanatban történik velünk valami, aminek központja és kiinduló pontja a szívben van. Egy pillanat alatt minden kétség megszûnik, a lét értelmével kapcsolatos problémák eltûnnek, mert az egész értelme ez, maga ez a szeretet, amint világlik.
Vagy mondjuk együtt sétálunk egyet idôs édesanyánkkal. 86 éves. Nézzük napégette, használt, eres kezét. És hirtelen átéljük, amint tízezredszerre is felemelt magához. Szoptatott. Etetett. Kitörölte a fenekünket. Kézen fogott és irányt mutatott.
Egy pillanat alatt elszállnak a traumák. Ebben a pillanatban csak az eláradó hála létezik. A megrendülés, hogy milyen közel van a halálhoz. A kapcsolat legmélyebb megélése.
Vagy gondoljunk egy barátra, aki meghalt. Túlságosan korán. Rákban. Ez az emlékezés is megmozdít valamit a szívben. Valami megnyílik. Barátunk eltûnt, de a szeretet megmaradt, és hirtelen megérzi az ember, hogy a mély szeretetnek van valami idôtlen karaktere. Ami mond, de legalábbis súg valamit, amit senki nem tud elvenni tôlünk többé.
Ezekben a helyzetekben a szív teljes kapacitása aktív, tárva-nyitva. És mindannyian ismerjük ezeket, mindannyian értjük a lényeget.

A nehézség a dologban az, hogy ezek a pillanatok bizony kurtácskák. Na és mondhatni telve vannak avval a személlyel, vagy szituációval, ami elôhívta ôket. Az ember csak a gyerekét látja, csak a kedvesét, a hiányoltat, azt, ami a szeretetet kiváltotta. Amivel pedig keresztül néz magán a szeretet képességén, a maga részén a helyzetben, a saját érzelmi kapacitásán. Elfelejtôdik az ok, ami egyáltalán lehetôvé tette a pillanatot. 
Ílymódon kisebbé tesszük magunkat, mint amekkorák vagyunk. Vagy lehetnénk. Valójában rányílhatnánk sokkal többre és nagyobbra, mint aminek helyet adunk általában. Lehetôségünk van arra is, hogy a szívnyitottság állapotainkat a léttel való találkozásaink alapjává tegyük.
A nyitott barátságosság ára magától értetôdôen a sebezhetôség. Mernünk kell sérülékenynek, és kiszolgáltatottnak lenni. De elnézést, ez nem egy elfogadható alternatíva? Egy sérülékeny nyitottság fenntartása, ha jobban megnézzük, nem az egyetlen helyes módja az érdeklôdésnek, amivel másokkal érdemes találkozni? Vagy egy könyvel?

Na de mirôl is szól ez a könyv?
Két témát dolgoz fel.
Bemutatja a spirituális processzust, vagy utat, a normális hétköznapi tudatállapottól a rigpa, a tudat megvilágosító esszenciája ’újrafelismeréséig’.
Ez a bemutatás, vagy összefoglalás mindenek elôtt a könyv elsô részében található. Az alap (fundament) részben. Amiben a hangsúly a fejlettebb gyakorláshoz szükséges feltételek leírásán van.
Innen zummol – a második, Elmélyülés részben – az általános ébrenléti állapottól az elsô transzcendentális tapasztalatokhoz vezetô út, gyakorlás egy különleges vonására. Arra, hogy a tudat és a szív sokkal mélyebben, éberebben, intenzívebben képes mûködni, mint amit megszoktunk. És tovább megy, ezen tapasztalatok elmélyülésének kezdetei felé.
A harmadik rész, a Folytatás innen indul, annak leírásához, hogy miként is érhetô el, majd stabilizálható a magasabb éberség, egész ’fel’ a kettôsség nélküli egységtudat határáig.
Ha ismét azt a képet használjuk a spirituális folyamatra, hogy ez egy út, és a tanító errôl szóló leírása olyan, mint egy térkép, akkor ez esetben ez igencsak kicsi léptékû, azaz egy olyan térkép, ami nagyon közel van magához a valósághoz.

Ha összehasonlítjuk a következôket Jes tudatról szóló – már nagyon részletes - saját korábbi könyveivel, és azt mondjuk, hogy ezek bemutatják a spirituális folyamatot a megvilágosodásig 1: 100.000-es léptékben, akkor ennek a könyvnek a léptéke 1: 10.000-hez, vagyis mindenesetre tízszer részletesebb.
Ez a kísérlet persze, hogy összehasonlítsuk az utat, a térképet és a léptékviszonyokat nem teljesen pontos. De nem is teljesen megtévesztô. És rámutat egy másik térképpel kapcsolatos hasonlóságra a következôket illetôen: áttekinthetô.
A földrajzi térkép a fizikai valóság projekciója egy jól definiált földrajzi és grafikai referencia rámában. Ami következik, az a spirituális ébredési folyamat bevezetésének projekciója a nyugati elképzelésvilágba, tömör mindennapi beszéd szinten, inspirálva a pedagógia tisztaság és a tudományos, fokozatos ellenôrizhetôség modern követelményei szerint. 
A legdöntôbb pedig: A térképet olyasvalaki rajzolja, akinek hitelesített a látása. Amint mestere Tulku Urgyen, egyike a legtiszteltebb spirituális személyeknek a 20. században megerôsítette, Jes-nek van belépôje a csúcsra, ahonnan az egész egyszerre látható.

A szerkesztô feladata az is, hogy csökkentse a beszélt nyelv ismétléseit. Amit meg is tettem.
Mégis, amikor a tudat mélyebb aspektusainak tanításáról beszelünk ez csak egy bizonyos fokig lehetséges.
Ugyanis a valóságban, ami ismétlésnek tûnhet az gyakorta finom árnyalás. Noha úgy néz ki, hogy például fárasztóan sokszor esik szó a kettôs irányultságú tudatról, vagy a semleges megfigyelésrôl, közelebbrôl megvizsgálva kiderül, hogy ez szinte soha nem ismétlés. Minden alkalommal újabb metszettel találkozunk a kiemelt tudatállapotokkal kapcsolatban Minden egyes alkalommal tapasztalható az oktatás terében, a tanító és a többi résztvevô kapcsolatában egy új, addig soha nem látott szituáció, ami olyan megközelítést kíván, ami állandó, ám soha sem ugyanaz.
Az alapigyekezet mindig változatlan: felébredni a fátylak közül, amik elfedik és tompítják az itt és most természetes együttérzését és az egzisztenciális intenzitást.
De a valóságban a szakadatlan kreatív folyam minden új alkalommal finom új ’kezelést’ igényel. Amit a tanító segít kijelölni.
Marianne, Jes párja mondta egyszer nekem, hogy gyakran olyannak látja Jes-t, mint egy kis termetû izlandi pásztor kutyát [’pulit’] amint állandó mozgásban van, hogy vigyázzon a nyájra.
Szívembôl szólt. És ha az ember a szívével hallgatja megértheti, amit a kutya akar. Ez pedig nem akar összetartani, terelni, vagy valamely határozott helyre vezetni senkit. Csupán segíteni akar a szabadság felfedezésében, ami az elmélyült önállóságból ered.
Ez volt hát a ’látogató invitáció’ Jes Bertelsentôl a dzogcsen tradíció szívébôl.
Meghívás tudatos emberségre.



A 'Növekedésközpont' (Vækstcenteret) udvara Nørre Snede falván Jyllandon

Az alap

A dzogcsen központi ideája

Legyetek üdvözölve! {Velkommen)
Nagyon örülök ennek a tanításnak, a találkozásunknak.

Azt javaslom, hogy tisztázzuk magunkban mindenek elôtt, hogy akik itt üldögélünk egy úgynevezett prakxisorganizmus része vagyunk. Amely organizmus minden esetre 20 éves – a kezdetét 1989-re, Urgyen Tulkuval való találkozásomra lehet tenni – és amelynek nagyságát konzervatív módon megsaccolva 1000-re lehet kerekíteni. Amit annak a ténynek alapján számoltam ki, hogy 1000 és 2000 közötti azok száma, akik rendszeresen járnak képzésre a Növekedés központba.
Ebbôl a csoportozatból mintegy 400 azon személyek száma, akiket intenzíven praktizálóknak lehet nevezni. Ami azt jelenti, hogy ôk minimum naponta egy alkalommal legkevesebb 50 percet gyakorolnak.
Érdekes lehet tudatosítani és rákészülni, hogy az ember része egy ilyen organizmusnak. Egy minimum 1000 tagú csoportból 400, akik nagyrészt jó egyensúlyban tartják életük kifelé, a család, a társadalom felé forduló részét, és a befelé fordulót, a praxist.
Érdemes arra is emlékeztetni magunkat, hogy globálisan is sok hasonló organizmus van, amelyek többsége a második világháború után született és növekedett napjainkig. És egyre terjed a dolog. Fontos tudni, hogy egyre többen, mint mi, úgy vélik – az eljövendô tudatklíma szempontjából is, - hogy fontos csoportosan is megpróbálni realizálni valamit abból a bölcsôben kapott ajándékból, lehetôségbôl, amit a magunkkal és egymással való mélyebb kapcsolat jelenthet.
Eza realizáció, amint magam látom, a legkifejezôbben a magas spirituális tradíciókban mutatkozik meg, a dzogcsen az egyik ilyen.
Megkísérlem röviden összefoglalni elôször a dzogcsen központi ideáját, majd azt a pedagógiai formát, amit ennek gyakorlása alakított ki nálunk az utolsó 20 évben.
A dzogcsen kiinduló pontja annak elismerése, hogy magasabb szintrôl nézve egy embernek két fô aspektusa van, avagy két processzusban vesz részt, amelyek egyként fontosak, és értékesek.
Az egyik aspektus az egyéné, az a tény, hogy minden egyes ember a Földön unikum. Mindenki kivétel nélkül egyedülálló kreatív impulzust realizál, amit soha nem lehet megismételni.
Ez döntô fontosságú – spirituális szempontból. Ezért van az, hogy az én kibomlása, a személyiség árnyalása, amirôl az önmegvalósítás szól abszolút pozitív és szükségszerû, spirituális szempontból is.
A dzogcsenben nagyon fontosnak tartják, hogy valakinek legyen érzéke a gyakorláshoz, és kapjon lehetôséget felfedezni, kikutatni, kibontani a saját különlegességét. Szabadon ünnepelhet és szabadon lehet hálás a tanításért.

Ezt az önkibontó folyamatot persze, ha az eredménynek egész-életnek kell lennie, ki kell egyensúlyozni a másik fô aspektussal: avval, hogy amiben az individuális tudatunk nyugszik, aminek a személyes kifejezôdése, a háttere mondhatni, az a közös tudat. Ami mindent és mindenkit áthat, az individualitás alapja, és amely transzperszonális.
A mi idônkre az a jellemzô, hogy – mindenesetre a nyugati világban – az egyén maximális  önimádata dominál elsôsorban.
Ez elvonatkoztatva nem is teljesen célszerûtlen. A nehézsége abban van, hogy az empátia rovására értük el ezt a maximumot, a többi emberrel való összefüggésünk kárára. Kollektíve nézve az utolsó 500 évben mondhatni minden erônket arra összpontosítottuk, hogy kimûveljük a modern, individualizált ént, a társadalmi jelenségekkel együtt, ami evvel jár: nemzetállamok, liberalizmus, természettudományok és a technológiai forradalom, demokrácia, a katonai és ipari komplexumok, a modern mûvészet, hogy csak néhányat említsünk a fô pontokból. Nem elég, hogy ez a fejlôdés sokba került, - illetve elkerült döntôen fontos részeket az emberközi viszonylatokat illetôen, hanem képtelen volt megértetni az ember felelôsségét is a fizikai környezetével kapcsolatban, és a kollektív, mélyebb spirituális tudatot tekintve.
Ez az érzék ugyan megtalálható az összes nagy vallásban, a nyugati kereszténységben is. Leginkább dogmatikus formában, és összekeverve feudális politikai struktúrákkal, de megtalálható.
Ez az érzék azonban széles körben kiveszett, legalábbis az euroamerikai, nyugati világértésbôl, szinkronban a vallásos befolyás térvesztésével.
Döntô fontosságúnak látom, hogy mi mint kultúra, mint emberiség helyreállítsuk kapcsolatunkat mélyebb, általános, esszenciális részünkkel.
Ez a szint, a közös tudat nem individualizált és nincs átszôve a nyelviséggel, mint az én, test, elme, amelyeknek ez kötelezô.
Nem is elônyelvi, nem egy részben vagy egészében öntudatlan állapot összefolyva a körülményekkel olyan értelemben, ahogy ezt Mircea Eliade elnevezte: participitacion mystiqe. [misztikus részvétel?!] Egyáltalán nem.
A közös tudat állapota magasabb tisztaságú.
Az a tisztaság, amit az ember esszenciája keresése jelent. Keresi azt a ’helyet’, ahol az individualitás csodája betér a kollektív csodába, ami tartja – soha nem ellentétként – magát az individualitást.

Az ember esszenciájának a felfedezése a dzogcsen alapideája.
Minél inkább erôltetjük egyoldalúan a mi saját felfogásunkat, abból az illúzióból kiindulva, hogy ez az egyedül valóságos, annál kevésbé van kapcsolatunk a közös esszenciával.
A praxis abból áll, hogy az ember megtanulja magát úgy beállítani – viszonyát tenmagához legbévül, és a többiekhez, a világhoz, – hogy növekedjék mélyebb esszenciája megközelítési lehetôsége.
Mármint, ha ezt akarja!
Ha pedig ez nem így volna, és mégis itt üldögél valaki velünk, akkor… rossz kompra szállt.
Megesik ez is idônként. Azt hiszi az ember, hogy a Rómába induló vonatra szállt – ez velem megesett biza – és Limone lett a végállomás.
Ez a komp [átkelô hajó?] az esszencia felé tart.
Azt hihetnôk, hogy nem is olyan nehéz ezt az irányt tartani. Könnyedén elérjük a kikötôt. Miután mindannyian evvel az esszenciával születtünk ugye. Születésünk elôtt is megvolt. Mindig evvel élünk. Sôt, mindenki az esszenciába fog belehalni.
Azt hihetnôk megint csak, hogy könnyû megtalálni, hiszen el sem tudjuk veszteni.
Nem úgy van ám ez, hogy itt mondjuk háromnegyed tíztôl öt percig szünetel az esszencia kapcsolatunk. Mindig aktuális, miért olyan nehéz felfedezni hát?
Miért olyan nehéz megtalálni valamit, ami minden emberben mindig van, és soha nem is veszthetô el, hiába is próbálná valaki bárhogyan. Miért hát?
Merthogy tényleg nagyon nehéz, ezt mutatja minden evvel kapcsolatos tapasztalatunk e szép kék bolygón.

E miatt a nehézség miatt gondoltak ki különbözô eszközöket a különféle vallások és spirituális praxis rendszerek. Amelyek mélyebben nézve mind kommunikációs eszközök.
Ez – hogy a spirituális tréning mélyebben nézve a kommunikációról szól – mindenesetre érvényes a dzogcsenre, errôl meg vagyok gyôzôdve.
Jómagam ’89 óta munkálkodok ezen a közvetítésen, amikoris megkaptam Urgyen Tulkutól a felhatalmazást a tanításra. Ami csak megerôsített abban, hogy elsôsorban a kommunikációról szól az egész.
Ha az ember kommunikálni tudná ezt az irányzatot a mi helyi kovácsunkkal – akinek, amennyire tudom nincs különösebb meditációs tapasztalata – ha képes lenne az ember megfelelô pontossággal bemutatni ezt az utat, akkor ô pedig képes lenne akár néhány perc alatt felfedezni az esszenciáját.
Ebben az esszenciában ugyanis nincs semmi idegen. Nem valami újdonság, ami keveseknek van, másoknak meg nincs. Nem lehet felajánlani, vagy kikölcsönözni másoknak. Ez olyasmi, ami mindannyiunknak van.
Hát nem furcsa, hogy az ember nem képes egy pillanat alatt helyre rázni magát és felfedezni?!
Merthogy nem képes. Szóval a kommunikációról van itt szó, és ebben egyre biztosabb lettem az utólsó 20 év során.
Nincs mindenféle egyébrôl szó, amint az ember hiszi. Ha valóban tisztán be tudnánk mutatni, és a másik tényleg fel is fogja, és ezután bensô meggyôzôdéssel meg is teszi, amit a felismerése követel, akkor ez a valaki elkerülhetetlenül felismerné esszenciáját, és evvel a megvilágosodott dimenziót saját magában.
Ezért olyannyira fontos, hogy a kommunikáció közöttünk pontos, és az is marad: Amirôl itt szó van elsôsorban: elmélyíteni a lehorgonyzottságunkat és éberségünket a sziv és a tudat által [Az itt és mostban!?]. Ez az egyik fô stratégiánk az elôttünk álló napokban. Ezt fogjuk megkísérelni – óvatosan.
A másik fô stratégia, pontosítani a magunkhoz való viszonyunkat.
Ez a két viszonylat amirôl a dzogcsen szól. ezt próbálja a tanító átadni, elsôször nyelvileg, azután pedig növekvô mértékben gesztusokkal és szimbólikusan, megkísérelve segíteni a tanítványokat megszabadulni azoktól a támpontoktól is, amik a szavakkal és a nyelvhasználattal járnak.
Végül pedig – amikorra az oktató és tanítványai közötti kommunikáció olyan pontos lett, hogy egy érzelmi, empatikus közösség létesült, amelynek már nincs szüksége sem nyelvre, sem gesztikulálásra, vagy szimbólumokra – rá lehet mutatni a csend esszenciájára. Miáltal az információk és a kapcsolat átalakul egyfajta közvetlen, azonnali empatikus, tudatátviteli kommunikációvá.
Alighanem ez az, amit a gyakorlásunk igazából megcéloz.
Ezért próbálunk olyan körülményeket teremteni, mint ezeket itt, amik remélhetôleg segíthetnek a kommunikációban közöttünk, ami fokozatosan egyre pontosabb lesz. Ezt használjuk az itteni oktatásunk elsôsegítésére.
Azonban mielôtt ide, ehhez – a valódi célunkhoz – elérkeznénk meg kell értenünk, hogy ehhez gyakorolnunk muszáj. Létre kell hoznunk a szükséges alapot.


A szükséges alap

Az összes nagy spirituális tradícióban megtalálható – peldául az Athos félsziget kolostoraiban gyakorolt Jézus, vagy szív ima tradícióban (heszykasme), az advaita védantában, a hinduizmusban és a vadzsrajána buddhizmusban, amelyben-bôl a dzogcsent kaptuk – teljesen biznyos tapasztalat, hogy mielôtt valaki belefoghat valamely elmélyült spirituális folyamatba, muszáj azt megalapoznia.
Ezen egzisztenciális és pszicho-fizikai alap nélkül esély sincs arra, hogy a mélyebb praxis meggyökerezhessen valakiben. Ezért azután nem is gyakorol mélyebb befolyást az életére.
A Növekedés központban kifejlesztett alapozás a modern nyugati személyiséget célozza meg. Némi skandináv sajátságot is figyelembe véve. Ám mélyebben nézve nem nevezhetjük eredetinek ezt sem. Ellenkezôleg, arra emlékeztet, hogy mit is értek el mások máshol. Különben is, ugyanazokkal az alapvetô viszonylatokkal dolgozik, mint a többi spirituális tradíció. Részben közös eszközöket is használva.
Azzal kezdeném, hogy mi itt a professzionális terápiát ajánlatosnak tartjuk. Az elmélyült tudatfolyamatoknak nagyon jót tesz – szabály szerint e nélkül nem is igazán megy – a professzionális vissza-tükrözés.
Ez nem pontosan ugyanaz a terápia, amit az ember akkor keres, ha például a neurotikus struktúrái lehetetlenné teszik, hogy normális emberi életet éljen. A személyiség elmozdulása a transzcendens felé természetesen megköveteli a tudatos részvételt. De még többet is. Mély önkonfrontációt. Elmélyült tudatosságot a lehetôségekrôl, gyenge pontokról, homályosságról a többiekkel való kapcsolatokban, etc. Annak tudatosítását, hogy az ember mennyire meghatározott a családi struktúrája által. Ami pedig mélyebben nézve a legtöbbünk esetében azt jelenti, hogy minden férfi, akivel találkozunk bizonyos értelemben az apánk, és minden nô az anyánk. [Vö. a tibeti buddhista szólást, hogy mindenki volt már szülônk, édesanyánk!:] Ez pedig elkerülhetetlenül ad a viselkedésünknek némi (bio-psizcho) robotszerûséget.
Ami a konfrontációt illeti, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a legjobban professzionális terapeuta segítségével megy. Szerencsére a nyugati világban megtalálhatók a kimûvelt – és ma is tovább fejlesztett – ragyogó terápiás stratégiák, amik a Freud és Jung által teremtett alapokra épülnek, majd tovább finomítottak, árnyaltak többek között Reich, Lown és Grof által.
Az alapos terápiás elômunkálat egyike a mi elôkészítésünk (preliminaries) alappilléreinek, felkészítés a spirituális tréningre. A legtöbben a kb. 400 ’intenzíven praktizáló’ ember közül, akik a központhoz köthetôk egy, vagy több intenzív terápián menetek keresztül.
Ezek után pedig – vagy akár egyidejûleg – úgy véljük, hogy szintén elkerülhetetlen valamely önfejlesztônek nevezhetô tréning.

Az önfejlesztés kifejezés a hatvanas-hetvenes évekbôl származó nem mindíg pontos zsargon. Jobb híján ezt használjuk, mint közös fedôszót azokra a technikákra, amik hozzásegítik az embert álmai funkciói megértéséhez. Annak tisztázásához, hogy miként is függ össze a tudat, az elme a testtel. Miként is kapcsolódhatnak rá – és szabadíthatják fel egzisztenciálisan - a tehetségeik, képességeik legtöbbjét. No és miként is javíthatják föl munkás és szerelmi életüket. 
Azaz, röviden fogalmazva: minden olyan procedúra, és rendszer, amely hiteles módon hozzá segíti az embert, hogy felfokozza a teljességel való integrációja érzését, amint áramlik benne.
Ezután következik az, amit mi bennsô gyakorlásnak hívunk.
Jelentésének összefoglalása az ötszögünkben található (pld. az Egy esszé a bennsô szabadságról-ban, 2010). Ezek olyan gyakorlatokról szólnak, amik tudatosítják, összekötik, és felerôsítik a szív érzelmeit, a testet, légzést, az élet megnyilvánulásait, spontán kreativitását, valamint a tudatot, mint olyat.
Úgy tekintjük ezeket, mint valami desztillátumát mindannak, amivel a nagy spirituális rendszerek foglalkoznak. Mindegyiknek van hasonló tréningje, ami elengedhetetlen része az alapozásuknak.
Az alábbi három terület: 1) a terápiás önkritikus folyamat, 2) az önfejlesztô tréning alátámasztása a személyiségen átáramló integrált teljességgel, 3) a bennsô gyakorlatok, amik növelik a tudatosságot az öt velünk született lehetôséget, az úgynevezett természetes kompetenciákat illetôen. Ez a három terület alapozza meg az elmélyült praxist.
Minderre alapoztunk – amint Tibetben a dzogcsen tradícióban mindig is volt – egy olyan pedagógiát, ami megmunkálja amit Jung árnyéknak, ellenkezô nemûségnek, és bölcsességnek hívott.
Árnyékkal dolgozunk, megtisztulunk, avagy megdolgozzuk az érzelmi világunkat, amit amúgy karakterstruktúrának ismerünk.
A folyamat etikus, morális jellegû, ami többek között arról szól, hogy képesek legyünk megérteni, elfogadni a hiányosságainkat, kisebbrendûségi érzéseinket, kibontatlanságunkat, gyerekes, vagy más módon kétséges mívoltunkat.
Ez egy igen kényelmetlen folyamat. Úgy tûnik sokkal könnyebb és kifizetôdôbb a hiányosságainkkal együtt élni, amikor kivetítjük ôket, mint ellenség képeket. A szomszéd terrorizál. [He-he:] Husszein gonosz. Kadhafi majdnem annyira, de mindenesetre gonosz.
Így azután az okok messzire tûnnek. Ami finom békét ad bévül.
Nekiállni feltépni az ilyesmi gyökereit nagyon kényelmetlen. Elkezdeni tudatosítani a mi saját agressziónkat, egoizmusunkat, figyelmetlenségünket, meggondolatlanságainkat; huh.

Az ötszög - avagy empátia csillag - az öt alapvetô, velünk született potenciál összefoglalása (...) egyszerûen átirányítja a figyelmet bármilyen egzisztenciális helyzetrôl a mélyebb emberi teljességre, amennyire csak lehetséges.

Morális hiányosságainkat. Hogyan csaljuk el az adót. Csapjuk be a partnerünket. Csapunk be lassan bárkit, saját magunkat is beleértve; - semmiért.
Egy bizonyos fokig elismerjük, hogy van valami, amit elhalogatunk az életvitelünket tekintve. De mindig megtaláljuk az enyhítô körülményeket. Ezért azután, amikor kiszámoljuk, a végeredmény azt mutatja, hogy ami sokaknál hibának mutatkozik, az nagyrészt o.k. saját magunkkal szemben.
Az árnyékkal való munka arra való, hogy belássuk, hibás a számításunk. No és így el lehet kezdeni javítani a dolgozaton.
A következô megmunkálandó nehéz terület a szerelmi élet. Ez abból áll, hogy el kell érnünk a férfiség-nôiség kiegyensúlyozottságát, mélyebb megértését. Elôször kívül, azután pedig bévül.
A legtöbb ember számára nehézséget okoz, hogy egyáltalán elismerje: mindkét pólus feszültségét hordozza magában. További komplikáció, hogy miként is ülteti át a felfedezést a gyakorlatba, miként tudja meggyökereztetni a testben, szívben, energiarendszerben. Végül pedig aktivizálni és integrálni kell az ellenkezô nem kvalitásait, amik ugyan amúgyis megvoltak már csírájukban.
Országunkban és kultúránkban a nôk általánosságban a férfiak elôtt járnak ebben az integrációs folyamatban. A nôi értékek társadalmi elnyomása okán a hölgyek maguk kényszerültek felfedezni yang-szerû férfias oldalukat.
A férfiak elôtt sokkal hosszabb út áll. Ha utol akarják érni a nôket sokkal több gyerekezés, és házimunka várja ôket. A némi-nemû elôrehaladás dacára. A munka világában is sok még a tennivaló az egyenjogúság elérése terén a férfiak részérôl.
A férfiak még mindig nem igazán értik a nôi energia, és tudat jelentôségét a szakmai kérdéseket, döntési folyamatokat és vezetôi struktúrát illetôen.

Keleten mindig átfogó energetikai gyakorlatokkal kezelik a bennsô ellenkezô-nemiséget. Ennek szükségességét mi itt nyugaton csak most kezdjük felfedezni. Ehhez mi késôn értünk el, és akkor is csak pszichológiai szempontok szerint, amint ezt Freud és Jung jól példázza. Wilhelm Reich azután komolyan behozta a testet és energiáit a terápiába és az önfejlesztô munkába. A tanítványai, mint Lowen tovább is fejlesztették ezt a területet. De nyugaton még mindig nem értjük teljesen, hogy mennyi bennsô gyakorlat szükséges, mennyi munka az energia rendszerrel, hogy egyensúlyba kerüljön a szerelmi élet mind a külsô, mind a belsô aspektusait illetôen.
Bob Moore munkája Dániában és más helyeken ebben az összefüggésben nagyon fontos. Nagyon nagy súlyt fektetett éppen az energetikai folyamatokra. Körülötte kialakult egy kultúra, amely igazán érti, hogy az ember egy spirituális processzus során kénytelen az energiáival is foglalkozzon.
A Növekedés központban nagyon sokat köszönhetünk Bob Moore tanításának. Magam is követtem a kurzusait, és a továbbadásban is inspirált bennünket a gyakorlataival. Amelyek ráadásul sokunk számára szinte szinte összetéveszthetôek a tibeti buddhista tradíció anuttara-jóga gyakorlataival.
A következô jókora feladat az elmélyült spirituális úton a mentorral való kapcsolat. A gyakorlási stratégiákat ezen a területen Keleten ’tanító-kapcsolat jógának’, avagy guru jógának hívják. Mélypszichológiailag nézve ekkor avval foglalkozunk, amit Jung a bölcsesség archetípusának nevezett.
Jung a kollektív tudattalan feltérképezésével, az árnyék, az ellenkezô-nemiség, a bölcsesség és a ’self’-el (tenmaga szubsztanciájával?) való integrációjával – amire mindjárt visszatérünk – számomra úgy tûnik, egy általánosan érvényes térképet alkotott. Mindenesetre nagyon hasonlít – noha más nyelven formálódott – a szufi, a hinduizmus, és a tibeti buddhizmus mélypszichológiájához. Felfogásom szerint Jung evvel a leírással olyan felfedezést tesz le az asztalra, amit nyugodtan hívhatunk egyetemes feltételrendszernek, vagy igazságnak, és örömmel nagy hasznát vehetjük a kutatásainak.
Különösen a tanítókapcsolatot illetôen, a bölcsesség archetípussal való munkálkodáson kívül nem sok más tudás kínálkozik a nyugati világban, legalábbis a vallásos intézményeken kívül.

Vagyis: Ha az ember olyan gyakorlásba fog, ami túlmutat a személyiségen, azaz transzcendens, akkor bizony kötelezôek az elômunkálatok. A különbözô tradíciókban másképpen, de úgy néz ki – muszáj úgy kinéznie – hogy az árnyék integrációja, az ellenkezô-nemiség, a hozzátartozó energia munkával, és végül a tanítóhoz, vagyis a vonalhoz való viszony munkálandó meg elsôsorban. A vonal, a megvilágosodott tudatok sora, amellyel a konkrét, autentikus tanító mindig kapcsolatban van.
Ezen felül – de a valóságban gyakorta mindemellett – a fenti munkát követi egy folyamat, aminek tartalmát úgy foglalhatjuk össze, amit mi itt a Növekedés központban ötszögnek nevezünk. Ami pedig az öt velünk született alap potenciál: 1) testi ellazulás, 2) légzéselmélyülés, 3) a pszichofizikális rendszer folyamatos, spontán, kreatív mûködésének tudatosítása és megértése, 4) az empatikus érzések szívhez kötôdése jelentôségének éber figyelése, 5) végül pedig a semleges nyitottság tudatosságának edzése.
Az a gyakorlás, ami a fenti öt pontból indul ki különbözik az árnyékkal, szerelmi élettel, és tanárkapcsolattal való foglalkozástól, mert a figyelmet a nyelvrôl arra irányítja, ami a nyelviség feltétele. Az archetípusokkal való foglalkozás mentális megértést követel, képalkotásokhoz és sszimbólumokhoz való viszonyulást igényel, amihez hozzá tartoznak a karakterstruktúrák és a biográfia (önéletrajz) feldogozása is. Az ötszög öt ’kapujával’ való foglalkozás viszont elsôdlegesen soha nem történeti, vagy pszichologizáló. Egyszerûen áthelyezi bármely egzisztenciális helyzetben az éberséget a lehetô legnagyobb mértékben a mélyebb emberi teljességre, és innen megy át egy mélyen ellazult semleges elfogadásba.
Ezt a befelé tartó mozgást az ábrán a nyilak szimbolizálják, amelyek az emberi esszenciára mutatnak. A kifelé mutató nyilak pedig a környezetünkkel való kapcsolatunkat és aktivitásunkat jelzik, melyek, ahogy egyre mélyebben kapcsolatba kerülünk legbensőbb lényegünkkel, annál világosabban nyilvánulnak meg együttérző, természetszerűleg barátságos precizitás formájában, amit Helle Jensen pszichológus és Jesper Juul családterapeuta kapcsolati kompetenciának nevez. (Pædagogisk relationskompetence, 2002). Innen kezdôdik a valóban elmélyült praxis: ami a szívbe és a tudatba ’tart’, lehetôleg egyidejûleg, megkísérelvén látni és elmélyülni a tudat és a szív forrásában.
Tehát a gyakorlás során a formákkal való foglalkozást elhagyjuk, és a formanélküliség irányába haladunk. A szív nyitottsága felé. A tudat nyitottsága felé. Ahol nincsenek szavak, nevek, vagy szimbólumok, nincs semmi élmény.


Ez a kifinomultabb praxis újra és újra az öt alapbeállítottságból indul ki, a fizikai ellazulásból, a légzéssel való kapcsolatból, a szeretteinkkel kapcsolatos szívbéli érzésekbôl, a barátságosságból, együttérzésbôl és toleranciából, valamint a tudatból, ahogy éppen van, telve – amint a tudat általában ugye – bármivel.
Innentôl kezdve próbál az ember megszabadulni a tartalmaktól, formáktól, mind a tudatban, mind az empatikus érzéseket tekintve. Amennyiben eddig azokra fókuszáltunk volna, amelyek kedvesek a számunkra, most magát a megjelenés lehetôségét, képességét hagyjuk elôlépni.
Ez a képesség nem absztrakt, amint elôször beazonosítottuk követhetô, konkrét, érzékelhetô kapacitás, ami a szívbôl ered. Ez az a képesség, amivel beleéljük magunkat mások örömeibe és gyászába, hogy együtt létezhessünk embertársainkkal. Ez nyilvánvalóan olyan fajta, aminek semmi köze a fejhez, hanem a szíven múlik.
Ez egy folyamat. Odaadás, amely befelé irányul, és minden formaképzést magára a tudatra hagy. Semmit nem utál, vagy szeretne, semmi magába kapaszkodás, vagy bárminek megtartása. Mindent elengedünk, és békén hagyunk. Ebben az állapotban a tudat befelé mozdul. Nem hátra, nem fel vagy le, hanem - befelé. Hogy ébren legyünk itt és most, egészen a forma nélküli éberségig.
Egyidejûleg evvel a befelé gyûrûzô mozgással a szív kapcsolatban marad empatikus kapcitásával, együttérzô képességével.
Ez nem valami küzdelem, nincs feszültség. Hanem önkéntes lemondás a gondolatokkal, képekkel, intuícióval való azonosulásról. Szabad lemondás a szív érzéseinek szokásos hajlamáról, hogy valamely tartalmat tapasszon bizonyos személyekre: a kedvesére, gyerekeire, és barátaira. A nyitottságban jól érezhetô valamely szeretet, de ez nincs fenntartva bizonyos személyek számára. Egyidejûleg pedig a tudat felold minden formaképzôdést.
Hihetetlenül megnyugtató, ellazult helyzet. Miközben az ember ébren marad.
Az a behatároltság, amit a szubtilis, ám megállíthatatlan feszültséget okozó, kényszeresen produkált gondolatok, formaalkotás, és asszociációk jelentenek fokozatosan szabadsággá válik. Egyre növekvô szabadsággá. Növekvô ébrenlét és jelenlét.
Mindezt a kettôs tudatirányultság processzusának hívjuk.

Kettôs irányultságú tudat

Az, hogy a tudat kettôs irányultságú azt jelenti, hogy nyitott, mind kifelé, mind befelé.
Figyel mindarra, ami benne felkél, vagy érkezik, a tartalomra, és érzéki benyomásokra, ám leginkább magára az ébrenlétre, és a szív nyitottságára (nem-?) koncentrál.
Egyik helyen sem – vagy egyik irányban sem – akar semmit megváltoztatni. Mindent elismer az ember, és mindent magára hagy.
Minden alkalommal, amikor valamely formaképzôdés beindul eltávolodunk a dologtól. Ha jön a gondolat: Isten tudja, jól csinálom-é? – a válasz az, hogy nem ugrunk a gondolatra. Nem válaszolunk a kérdésre. Hanem ehelyett arra figyelünk, ami gondol, és elengedjük. Evvel azután vissza is kerültünk a helyes vágányra.
De ez csak egy pillanat. Ekkor talán meleget érzünk, testi felmelegedést. Ahelyett, hogy elfoglalnánk evvel magunkat, a megértéssel, a magyarázattal, tolmácsolnának, örülnénk, vagy megpróbálnánk elnyomni, egyszerûen elfogadjuk. Ez is jöhet, itt a helye, velkommen. Ezután anélkül, hogy ambícionálnánk a megértést megpróbálhatunk ráérezni az érzékelés forrására.
Ezt a procedúrát ismételjük bármilyen formaképzôdés estében.  Stressz nélkül. Lágyan, nem támadunk a formákra, nem olyasmi ez, mint az agyaggalamb lövészet. Inkább nôi beállítást igényel. Defókuszált teresség, amely mindenütt felfedezhetô.
Ha így praktizál az ember a szükséges szupervízós segítséggel, akkor ez bizony megmozdít, semmi kétség effelôl. Ebbôl a szempontból ez a gyakorlási forma autentikus.

Ám ez még nem a dzogcsen. Ez a legjobb analógia, megközelítés vagy a dzogcsen szimulációja, amit ezen az energia szinten elérhetünk. A legjobb módja annak, hogy kapjunk egy szippantást, vagy ráérezhessünk mirôl is van szó valójában. Azonban a dzogcsen távolabb található ezen a sínpályán.
Minél elmélyültebb a tréning, annál több paradoxonba futunk bele. Itt jön egy:
Az elôzôekben úgy mutattuk be az utat, a gyakorlást a transzcendens felé, mint valami zarándoklatot, amikoris az ember határozott sorrendben kél át határozott tájakon.
Muszáj így fogalmaznunk, ám ez túlságosan le van egyszerûsítve. Három dimenziós térbe képzeljük a tudatot, pedig a valóságban multidimenziós. Maga a három jungi archetípus területe, az árnyék, az ellenkezô-nemûség és a bölcsesség sem választott el határozottan egymástól az elôrehaladott folyamatban. A velük való munka tipikusan úgy kezdôdik, hogy összeszedjük magunkat, a testünket, szívünket, és a tudatunkat amennyire csak bírjuk, hogy megtapasztalhassuk az archetipikus erejû jelenségeket. A legtöbben közülünk az árnyékot illetôen olyan sok emberrel és formával vagyunk könnyedén negatív viszonyban, hogy mintegy felhígultan tapasztaljuk csak, ahhoz képest, hogy milyen is sötétebb és koncentráltabb formájában. Az erotikus és szerelmi elragadtatásunk is olyan megosztott, szétszórt és letompított, hogy valamely egyértelmûbb képletet elérni az ellenkezô-nemûséget illetôen normálisan évekbe kerül.
Ugyanilyen komplex az egzisztenciális telítetségünkkel, az energiákkal, és az ötszög alapbeállításaival való munka.
Továbbá a dzogcsen tradícióra éppen az a jellemzô - arról híres -, hogy a legkifinomultabb gyakorlattal kezdôdik, az úgynevezett point out-tal, ami közvetlenül a megvilágosodott tudatra mutat, vagy legalábbis az irányába, egy szippantásra ad lehetôséget az illatából.
Ez azt jelenti, hogy a dzogcsenpának ideálisan nézve – és tényleg így van a gyakorlatban gyakran – van egy különleges navigációs eszköze a kollektív tudattalannal való konfrontációhoz: a kettôs tudatirányultság praxisa.
No és mindez azt is jelenti, hogy vándor tájképünk, amin úgy tûnik szépen haladunk elôre a három dimenzióban, a valóságban sokkal komplikáltabb. Ezért is van szükség az útmutató, kísérô tanítóra.

A természetes etika

Nagyon fontos, hogy a gyakorló képes legyen érzékelni valahogyan, amint a praxisa befelé tart, az esszenciához.
Az, hogy valójában miként és mikor is érkezik meg a bizonytalan jövôben, az kevésbé jelentôs kérdés. Ám, hogy maga a praxis, az életutazás értelmes, intenzív, és beteljesítô legyen amennyire csak lehetséges, az igencsak fontos. Ez pedig összefügg avval, hogy az ember valamely haladást tapasztaljon.
Mindannyian magatok meg tudjátok ítélni a praxisotokat. Nem annyira bonyolult követni ezt a mozgást.
Az elsô, amire figyelni kell, hogy a tréning közben egyensúlyban van é a tudat és a szív.
Az empatikus dimenzió, ami a szívre tartozik valamilyen formában egyensúlyba kell kerüljön a tudat dimenziójával. Amit pedig semleges megfigyeléssel és kettôs irányultságú tudatállapottal trenírozunk. E két aspektust valahogy egyeztetni kell.
Gyakorta a gyakorló maga megfigyelheti, hogy a tudat – gyakorlás közben és azon kívül – elôrébb tart-e, mint a szív, avagy fordítva. Ezáltal van egy eszközünk, amivel magunk végezhetjük el a finom beállításokat. Ha a szív tart elôrébb, akkor természetesen a tudattal kell elébb rukkolni, amikor a szív empatikusan nyitott. Ha pedig fordítva van, akkor természetesen olyan helyzeteknek kell helyet adni, amikben a szív aktív lehet. Amikben az együttérzés, szeretet, és hála dominál.
Figyelmesnek kell lenni arra, hogy ezeknek az érzzéseknek helyet adjunk, amikor spontán elôállnak. Figyelni kell arra, hogy kifejezôdhessenek. Megadni nekik az egzisztenciális valóságot, amire szükségük van. Egyidejûleg avval, hogy így a praxist is bevetetettük a valóságba-n, és az aktuális helyzetben.
Ez az egyik rendelkezésünkre álló legegyszerûbb, és legjobb eszköz a spirituális folyamatunk rendszeres vizsgálatára, hogy ugyanis egyensúlyban van-é a praxisunk és az életünk a tudattisztaságot és az együttérzést tekintve.
Amint már sok alkalommal elmondtam – és nem lehet eleget ismételni: Urgyen Tulku mesélte, hogy az ebben a tradícióban felébredôk túlnyomó többsége spontán kiáradó erôs hála, vagy együttérzés közepette ébredt fel.
Ha az ember egy ilyen kiáradás közepette tudatilag korrektül praktizál, - azaz elenged minden jelenséget, hagyja az érzéseit magukra, és mintegy háton úszva lebeg a forrás felé – akkor lehetôsége van az esszencia felfedezésére.

Ezt a dzogcsen tradícióban tudtuk immáron minimum 1500 éve. Mindezt pedig fontos tudnunk, mint praktizálóknak, és emlékeznünk kell rá, amikor elönt bennünket valamely szívbéli érzés.
Hagy ismételjem meg: Nagyon ajánlott, hogy rendszeresen megvizsgáljuk kiegyensúlyozottan gyakorlunk-e. Például rákérdezünk magunktól: ebben a praxismomentumban – egy pillanatra befelé fordulunk – nem vagyok túl mentális, nagyon fent a fejben? Avagy túl messzire tolódtunk az odaadás és érzelmek oldalára, és így a tisztánlátás, a tájékozódási lehetôség elveszôben van.
Egyensúlynak kell lenni. Azt kell átéljük, hogy érzelmileg odaadjuk magunkat befelé pontosan annyira, amint kifelé nézünk es hallgatunk. Pontosan ugyanannyira! És ez érvényes az életünkre is.
Ugyanígy nagyon konstruktív és szükséges rendszeresen megkísérelni áttekinteni, hogy állunk az egyensúlyt tekintve az életünkben, amikor nem üldögélünk a meditációs párnánkon.
Kétségtelenül minél integráltabb valaki, annál többet kaphat a praxisától.
Mit akar ez jelenteni?
Egyszerûen fogalmazva: Integráltnak lenni azt jelenti, hogy azt, amit az ember a szívében érez, amikor teljesen tenmaga, azt mondja, és azt is cselekszi.
Nem olyan bonyolult ez. Amikor majd itt ültök csendben és nyugodtan magatokban a következô napokban, próbáljátok azt is áttekinteni, mit is éreztek a munkátokkal kapcsolatban. A szerelmi életetekben? A világgal kapcsolatban? Mit is éreztek ténylegesen legbelül?

No és ezek a legbennsô érzések összhangban vannak vajon avval, amit kifejeztek a külvilág felé? Amit mondtok – amiért kiálltok mentálisan és verbálisan – az, amit kifejeztek, közvetítetek a külsô tetteitekkel és egzisztenciális választásaitokkal?
Úgy éltek, ahogy éreztek? Mélyen átérzitek azt, amit mondtok és véltek? Merthogy minél inkább egybeesik a belsô és külsô élet, annál jobbak a feltételek a gyakorláshoz.
Egyezzünk meg valamiben: Senki közülünk nem él teljes egységben tenmagával. Senki közülünk.
Nem kéne megegyeznünk ebben, mindjárt itt a kezdetekben? Merthogy, ha valaki azt hiszi, hogy teljes az egybeesés, avval nem közös a valóságunk.
Amennyiben azonban teljes az integrációnk, akkor bizony igen közel vagyunk ahhoz az állapothoz, ami a rigpa. Merthogy ’benne’ teljes az egybeesés.
Amennyire meg tudom ítélni, életetek nagy területein sikeresen elértétek ezt az egybeesést, sokszor nagyon pontosan. Ám – találgatok – vannak más területek, ahol ez nem jött össze. Eltaláltam?
Ha valaki azt hiszi, hogy a spirituális tréning csak a párnán érvényes, vagy csak a szívben lakozik, akkor nem értette meg mirôl is szól a dzogcsen. A dzogcsen a természetes etikán nyugszik. Aminek a képlete: Amit legbévül érzek, amit mondok, és amit teszek az egy.

Erre a képletre épül a dzogcsen. A praxis nem képes elérni azokat a területeket bennetek, amelyeken nem a természetes etika az úr. Megállítódik a bennsô ellentmondások által. Nem lehet a párnán üldögélni, és áttörni a hiányzó etikán. Semmilyen gyakorlás, vagy visszavonulás nem segít a hiányzó integráción. Ezt csakis az egzisztenciátokkal tudjátok megoldani. A megnyilvánulásaitokkal, cselekedeteitekkel.
Azt hiszem, hogy nagyon sok minden, ami akadályoz bennünket az elôrelépésben, pontosan ebben a dimenzióban található. Sokunknak van olyan érzése – amit magam is ismerek, és nektek is kéne, - hogy: Nem tudok tovább lépni.
Ismeritek? Olyan, mintha az ember valamely határhoz érne, amit képtelen átlépni?
Hányan ismeritek ezt az érzést? Természetesen, halló, úgy néz ki, hogy ezt mindannyian ismerjük!
Egy ilyen helyzetben gyakran megéri a tehetetlenséget jelentô ’képtelen vagyok’-ot kicserélni az ’akarom’-ra.
Vagy tisztességesen bevallani, hogy nem akarok tovább menni. Merthogy az egyeztetés a között, amit legbévül érzek, és amit tennem kellene túl sokba kerülne, amit nem akarok megfizetni.
Mert az egzisztenciális változtatások ahhoz, hogy amit legbelül érzek, és amit kifelé mutatok fedésbe kerüljön, például, amikor tanítok, a tanulók felé, a kliensek felé, a partnerem és a barátaim felé olyanok, amiket nem kívánok vállalni.
Azaz mélyebben nézve nem akarok tovább haladni a praxisomban.
Ez sok esetben nagyon tisztességes és konstruktív módja a magunkra tekintésnek. Nem éppen vidám dolog, muszáj hozzátennem a magam tapasztalatából. De gyakran sokkal precízebb.
Egy magasabb perspektívából nézve úgy tûnik, nagyon ritkán igaz a kijelentés, hogy: Nem tudok továbblépni a praxisomban. Sokkal igazabb lenne megtalálni azt a helyet, ahol az illetô nem akar!
Ha kivégzitek a mítoszt, hogy nem tudtok – a régi páli [apostoli] nyugati alapmítoszt: Nem tudtok tenni semmit, hogy elérjétek az istenit – elengeditek ezt, és egy pillanatra megkísérlitek felébreszteni a tapasztalatokra épülô reményt, ami minden misztérium tradícióban megtalálható, és ami így szól: Természetesen tudunk tenni érte! – akkor oda érkeztünk, ahová kell, szemtôl szembe a fenntartásokkal: ’Nem akarom’, vagy ’Nem merem’
Innetôl azután megkérdezhetitek magatokat: Mitôl is félek voltaképpen?
A ’nem tudom’, vagy ’nem tudom kitalálni, túl nehéz ez nekem’ elképzelések fátyolba borítják a spirituális projektet. Ezekkel az átírásokkal lemond az ember az alap felelôsségérôl, hogy kihasználja képességeit saját esszenciája felfedezésére.
Természetesen jó okai lehetnek ennek, igazán erôs okai. Úgy is lehet ez, hogy valaki élete egyszerûen jobban formálódik, ha kihagyja a radikális befektetést, és hát ezért nem lép elôre a praxisában. Elgondolható, hogy egy bizonyos bölcs része a selv-nek megvéd a mélyebb önkonfrontálódástól, ami minden spirituális elôrelépéssel együtt jár. Ez az egészséges rész véd attól, hogy az egész (-ség) veszélybe kerüljön, merthogy az illetô az adott idôpontban nem kész még erre a követelô feladatra.
Ha valaki úgy érzi, hogy itt tart, úgy hiszem egzisztenciálisan és spirituálisan legjobb, ha ezt tudomásul veszi. Ahelyett, hogy próbálná formulázgatni a’la ’nem vagyok képes’ alapon a praxis állapotát.
Érthetô ez így?
Ez az általános és egyszerû mód a saját praxisunk hatásfokának megmérésére. És egy olyan procedúra, ami nem szorul rá más segítségére – az enyémre sem.
Az ilyen tiszta szabályok szerint nem kell egymást méregetni.
A legfontosabb, hogy józanul tudjuk szemlélni magunkat. Nem ütlegelni, hanem csupán józannak lenni.
Ezt evvel a három eszközzel próbáljuk megtámogatni:

1) Megvizsgálni a szív és tudat egyensúlyát a praxispillanatban a párnán üldögélve.
2) Áttekinteni hogyan is állunk az egzisztenciális etikai képletet illetôen a meditáción kívüli életünket tekintve. 
3) Megkísérelni, szeretettel, de teljesen ôszintén kideríteni, hogy készek vagyunk-é befektetni az egzisztenciánkat, megfizetni az elôrelépés árát, amit ez igényel, és igényelni fog a következôkben is.


Egy példa: Mondjuk, az ember zöldfülû frissen konfirmáltként a mamája révén bekerül egy irodába tanulóként, és sokéves szorgoskodás után bankigazgató lesz belôle. De valójában, legbévül más szeretett volna lenni, mondjuk ápoló.
Na most, ha így van, akkor bankigazgatónk, hívjuk Ole-nak, legbévül tudja, hogy neki ápolónak kellett volna lennie, és ez a tudás a harmadik konyak után mindig a felszínre is tör, úgyhogy nem tud továbblépni mielôtt változtat az élethelyzetén.
Lehetséges, hogy megtalálható olyan praxis forma is, amiben ez nem lenne szükséges – azt hiszem tényleg található – de nem a dzogcsenben.
Könnyen lehet, hogy nem muszáj dobnia az igazgatóságát, és felvételizni az ápoló képzésre. Ám kénytelen komolyan venni az impulzust.
Meg kell vizsgálnia, mi rejlik a dolog mögött. Lehet valami olyasmi ösztöke, hogy muszáj valamit tennie szükségben lévô emberekért. Ebben az esetben meg kell találnia azt a lehetôséget, ami ezt a szükségletét tettre váltja, hogy ezt a részét is egzisztenciálisan beválthassa.
Csakis íly módon hozhatja összhangba amit érez, gondol és cselekszik. Csakis ezután léphet elôre a spirituális folyamatban.
Ellenkezô esetben az élete olyan lesz, mint egy modellvasúté, ami egy körbe futó sínpárhoz van kötve. A középpontban található a vágyott spirituális cél, ám Ole egy körpályát konstruált magának, amitôl valójában nem mer, de nem is akar eltérni.
Úgy találom, hogy fontos ne használjunk túl fellengzôs beszédet a spirituális tréningünket illetôen. Olyat, ami vágyaink és életünk összhangja reális megteremtése akaratának viszonyát nem tisztázza. A túl fellengzôs beszédmód olyan ködös, amibôl nem derülhet ki, hogy milyen nagy követelményt is támaszt az egzisztenciális élességet tekintve ez a praxis.

Ezekben a napokban, amiket együtt töltünk itt, elképzeljük – vagy azt játsszuk – hogy elérhetünk valamely fokozott közös élességet. Megértjük, hogy az ember nem tudja összeüldögélni magát egzisztenciálisan, - mert nem ám, ezt nyugodtan kimondhatom. A mélyebb változásokért cselekedni is kell.
Hányan tudtok azonosítani valamely területet mélyen magatokban, ahol úgy vélitek van összefüggés? Ahol érvényes az etikai képlet?
Legyetek szívesek jelezzétek! Igen! Na ugye, természetesen, örülök, hogy találtatok ilyet. Csodálkoztam is volna, ha nem.
Akkor most mindannyiunk munkapontjaihoz fordulunk.
Hányan tudtok azonosítani olyasmit, lehet szinte eltûnôfélben lévô és kicsi, ahol azt mondhatjuk, érezzük, hogy nem teljesen jó az összhang?
Persze, hogy van ilyen!
Ennek is örülök, így vagyok magam is. Ez a közös tapasztalat jó kiindulásnak arra az idôre, amit együtt fogunk itt tölteni.
Tisztában kell lennünk avval, hogy mindannyiunknak vannak területei, ahol a szívünk, a kifejezéseink, és a cselekedeteink kevésbé vannak összhangban.
Amint közeledünk – és bizony konfrontálódunk ezekkel az eljövendô napokban – fontos egyetértenünk abban, hogy a belsô határokat, amik ezekben az esetekben a személyiségben találhatóak, nem hághatjuk át abban a dialógusban, amit itt folytatunk egymással.
Nem is lehet ezeket keresztül meditálni, és abban sem bízhatunk, hogy valamely isteni beavatkozás során megoldódnak.
Ezeket az akadályokat, amik megzavarják az etikai átláthatóságot és összefüggéseit mindenki csakis a választásaival és cselekedeteivel tudja feloldani, és eltávolítani.
Amikor azután beazonosítottuk ezeket az akadályokat – azokat a helyeket, ahol nincs egyenlôségjel az ’érzem’, ’teszem’, ’mondom’ között – akkor türelmesen, nem elkapkodva megmunkáljuk az életünk során.
Ez a türelem és a megbocsájtás magatoknak, kitartással ötvözve visz bennünket elôre.
Elôre örülök, mindez nagyon fontos.


A Növekedés központ Nagycsarnoka

Jó helyre értünk, érzitek ti is?
Ahhoz képest, ahogy gyakorta beszélnek a praxisról, mi ebben a pillanatban elértünk a saját felelôsséghez, és megértettük az életkörülmények jelentôségét a spiritualitásunkban.
Figyeljétek meg miben is különbözik ez a látásmód attól, ami a terápiához kell alapként.
Amikor elérünk egy határhoz, és azt gondoljuk: Evvel bizony terápiára kell járnom, akkor kiköltöztetjük a nehézséget a mostból, vissza az idôbe.
Egy rossz szót sem a terápiáról. Amint mondtam, szükséges eszköz lehet az út bizonyos szakaszán.
Ám, ha a mélyebb praxisról van szó, akkor ez már nem terápia kérdés. Vagy, hogy valaki majd ad nekünk valamit; - nem, sem a szüleink, a tanárunk, a terapeutánk vagy az istenség. Sokkal inkább szól ez a saját választásainkról, és a felelôsségünkrôl.
A kommunikáció a közös eszközünk, és az átláthatóság életünkben az individuális eszköz.
Jól megy a dolog? Nem mintha kicsit tisztább lenne a levegô?


Részcélok

Ebben a folyamatban, amirôl itt beszélünk három rész célunk van.
Az elsôben a gyakorló megérti, és egzisztenciájában rögzíti a kettôs irányultságú tudat praxist. Ez azt jelenti, hogy az embernek annyi gyakorlata van, és olyan mély értése e gyakorlási formát illetôen, hogy felépíthet valamely úgy-ahogy stabil szaktudást mondhatni.
Ám ez nem azt jelenti, hogy mindig egyformán kész, és nem lehetnek kétségei többé. De azt igen, hogy a kétség – egy nagyon haladott szintig újra, és újra elkerülhetetlenül jelentkezô fenomén – ismételten múlékonynak mutatkozik. Világosan érezhetô, hogy megvan a praxis, és ez az érzés újra és újra megerôsíttetik egzisztenciális tapasztalatok és tudatállapotok által, amit evvel érünk el.
A második részcél a létezés három nagy területének egyensúlyát jelenti, amikhez mindannyiunknak viszonyulni kell. A szerelmi és családi élet a legszélesebben értve. A munka. Na és élet a praxisban, azaz a napi meditatív rutin, a napi pontpraxis a mindennapokban, és a kurzusokon.
Ennek a három területnek egyensúlyba hozása egyike a spirituális folyamat fô feladatainak.
Ez az egyensúlyozás igényli a tiszta fontossági sorrendet.
Legtöbben a szerelmi életet tartják a legfontosabbnak. Legtöbbünknek az az érzése, hogy pontosan ez az aspektus a létezésünk legfontosabbja.
Ebbôl kiindulva a munka jön mindig a második helyre, és a praxis a harmadik.
Az az idô, amit az ember naponta áldoz e három területre tükrözi a fontossági sorrendet.
Ha azt nézzük miként is hasznosítjuk a 24 óra ébren töltött részét, akkor megállapíthatjuk, hogy legtöbbünknél a praxis szerepel az utolsó helyen. A szerelmi élet, a legszélesebb értelemben véve a család, gyerekek, szerelmek, egy apa, anya, barátok, a munkával együtt messze a legtöbb idôt veszik el.
Olyan is van persze közöttünk, akinél a munka az elsô. De második mindannyiuknál a szerelmi élet. Náluk is a praxis az utolsó.
Egyeseknél – a mi esetünkben kb 1000 személybôl kevesebb, mint tíz – a praxis az elsô. Ami után jön a szerelmi élet és végül a munka.
Nem egy általános tapasztalat, hogy nehéz egyensúlyt teremteni e három területet illetôen? Hogy nem elég a 24 óra? Hogy szinte úgy érezni, a három terület egymástól lop idôt?
Ismeritek az érzést, amikor éppen lefekszünk, közelg az éjfél, és rájövünk még hiányzik fél óra praxis, ahhoz képest  amire elhatároztuk magunkat? Úgyhogy megpróbáljuk. Fekve. Om Ah Hum, vagy kyrie eleison. Három légzés és már alszunk is. A jó szándék megvolt. De a mindennapi élet alvásszükséglete legyôzött.
Emlékeztek, amint gyerekként ’országot’ játszottunk? Egy lábon állva vettünk el más országából… [Nem találom e régi gyerekjátéknak nyomát sem – egyelôre:] Könnyen érezhetjük hasonlónak játékunkat a rendelkezésünkre álló idôvel. Attól letekintve, hogy itt magunkkal játszunk.
Egy szó, mint száz a második részcél elfogadható egyensúlyt teremteni a három nagy élettartomány között, amit itt leegyszerûsítve szerelmi életnek, munkának és praxisnak hívunk.
Úgy saccolom, hogy 4-500-an, akik követik az itteni tréninget elérték ezt a célt. Ami bizony imponáló szám. Idáig elérni azt követeli, hogy meg kell oldani egy sor nagy egzisztenciális problémát. Na és sok kompromisszumot és rengeteg kreativitást igényel.
Számomra az is világos, hogy ez a 4-500 ember magasabb életnívón él, megemelt létértelem telítettségben.
Lépjünk tovább. Most szeretném bemutatni a harmadik részcélt. Ami feltétele annak, hogy egy olyan spirituális organizmus, mint a miénk reprodukálhassa magát.

Pont, mint egy fizikai organizmus amely sok millió, netán milliárdnyi sejtbôl áll, és képes olyan feltételeket teremteni, hogy újratermelhesse magát, egy spirituális organizmus, amely praktizáló emberekbôl áll, szintén képes ugyanerre.
A harmadik részcél feltétele, hogy a spirituális organizmus elért egy bizonyos nagyságot, ezt többek között indiai forrásokból is tudjuk. Amennyire emlékszem ezt találjuk több helyen, például Bhagwan Rajnesh-nél és Meger Babánál is.
Ezentúl szükségünk van igazi vonal ’vezetésre’, ami szerencsénkre, köszönhetôen Urgyen Tulkunak nekünk is megvan.
Amennyiben ezek a feltételek megvannak, megnyílik a lehetôség arra, hogy létrejöhessen a transzmisszió a tanító/vonal szignál, és a tanulók csoportja között. Amikoris a rigpa átadásra kerül, és ebbôl kiindulva alakulhat egy új, autentikus, életképes organizmus.

Ha egy pillanatra elfogadjátok ezeket az állításokat akkor talán érthetôvé válik majd, hogy Marianne és jómagam miért választunk olykor egy éves elvonulást, dacára a nehézségeknek, amik a szervezetre hárulnak. Amikoris mi ketten távol vagyunk, és egy jelentôs csoport is követ bennünket, amely együtt üldögél velünk, mintegy kifosztva a központot és megnehezítve az itteni fontos munkát. Amennyiben feltesszük egy pillanatra, hogy ténylegesen közel vagyunk a reprodukcióhoz, akkor világosabb lesz az is, hogy mit is nyerünk, mit ér egy ilyen hosszú elvonulás. A tény az, hogy csakis ezen a módon tudjuk elônyösen kihasználni, ami az elmélyülés és intenzív tréning egy ilyen helyzetében, amiben most is vagyunk hiányzik, hogy a transzmisszió sokkal valóságosabb legyen.
Sokkal valóságosabb pedig akkor lesz, ha egy, vagy több ember felismeri az tudat természetét, pontosan, ahogy kell, és stabilizálja a folyamatot, ami követheti e felismerést.
Az, hogy mi közeledünk egy ilyen lehetôséghez összefügg a harmadik részcéllal, amit noha ilyen csûrcsavarosan, de lassan elérek bemutatni: A komplikáció a következô magyarázatot illetôen az, hogy olyasmirôl szól, amit nagyon kevesen értek el idáig. Ha feltesszük, hogy 3-500-an teljesítették az elsô két részcélt, akkor a harmadikat mintegy 60-an realizálták. Mégis érdemes – amennyiben igazságosak kívánunk lenni a szervezetünket illetôen – bemutatni ezt is.
Elôször még egy viszonylatot kell tisztáznunk: Normálisan egy határozott, mondhatni mindennapi energia szinten praktizálunk.
Semmi misztika ebben, egészen banális, hogy amikor gyakorlunk, akkor azon energia ’készleten’ belül mûködünk, amit a személyünk tartalmaz, illetve ami rendelkezésünkre áll. Ez pedig egyedi, van, akinek rengeteg energiája van, másoknak meg kevesebb. Legtöbbünknél a tudat és szív edzése során az energia a normális szinten van.
Ahhoz, hogy közelíthessünk a transzcendenshez a legtöbbünktôl, ha nem éppen mindenkitôl több befektetést követelne naponta.
Ez egy nehéz pont. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon komplikált például egy extra 50 perces gyakorlást beiktatni naponként. Nagyon nehéz.
Noha az ember tudna javasolni valamit, hogy honnan is vegyük ezt az idôt el. Például a tv nézés idejébôl.
A dánok átlag 3-4 órán keresztül néznek tv-ét naponta. Talán avval, hogy itt üldögélünk nem emeljük az átlagot tovább. De mondhatjuk nyugodtan, hogy pár órát nézünk tv-ét naponta. Egyet csak elvehetünk ebbôl gyakorlási céllal? Vagy nem?
Nicolas Carr amerikai újságíró, író, internet szakértô kiadott egy könyvet The Shallows (Sekélység?) címmel 2010-ben. Ebben összehasonlít sok létezô kutatást és elméletet a digitális médiák esetleges negatív hatásait illetôen. Nem igazán a tartalomra, hanem mûködésük formáira koncentrálva. Annak következményeire, hogy olyan sok idôt töltünk velük amennyit. Mit is tesz az agyunkkal és pszichológiánkkal ez a rengeteg idô, erre kérdez rá a könyv, errôl szól.
Carr írja, hogy az amerikaiak átlag 8 ½ órát töltenek digitális képernyôk, elsôdlegesen tv-ék, mobiltelefonok és PC-ék elôtt naponta. Elgondolkodtató. És nem hiányzik ebbôl valami rémisztô sem.

Az egyik konklúziója az, hogy a digitális médiák struktúrája, és amint használjuk ôket átfogó elsekélyesedést okozhat. Szerinte az internet az ezidáig legátfogóbb kollektív zaklató-zaklatottság instrumentuma, arra az információs libidóra alapozva, amit az emberiség szült.
Nem egy érdekes perspektíva? Nem érdemes megfontolni, amikor arról döntünk, hogy miként is éljünk a rendelkezésünkre álló idôvel? Mérlegeljük, hogy megtalálhatjuk-é azt az extra idôt, amit a következô szint követel?
Az a szint, amit gyakorta úgy szoktunk bemutatni, hogy a tudat megnyílása.
A megnyílás jellemzôen a normális praxisból nô ki, miközben az ember csak úgy üldögél, ahogy szokott. Hirtelen olyan, mintha az ellazulás elmélyülne [öblösödne?]. Vagy mintha a gondolattól a gondoló felé mozdulás másként kezdene mûködni, mint normálisan. Amire azonnal jön a válasz. Az energia szintje mind a testben, mind az elmében megnövekszik, olyan mintha a tudat sebességet váltana.
A legtöbbetek átélte ezt már. Nem mindennapi dolog ez, és még csak nem is minden heti. De ha visszatekintünk az elmúlt 5-10 évre találunk ilyen tapasztalatokat.
Megeshet ez szeretkezés közben is. Vagy egy koncerten, netán egy mosolygó gyermeket látva a sétáló utcában (Strøget). Hirtelen felbuzog az energia, és megnyílik a tudat.
Ez a megnyílás általában rövid. De el is tarthat egy darabig, és akkor a jelenségek, amik ilyenkor születnek felerôsödnek. Az energia szétárad az egész testben, a tudat állapota megváltozik, az érzelmek is felbuzognak. Azután bezárul minden megint.
Aki ezt átélte tudja mirôl beszélek.
A harmadik részcél eléretik, amikor az ember a megnyílás ideje alatt is képes praktizálni.
Egy ilyen megnyílás során átélhetünk felmelegedést, és áramlatokat a testben. Lehet olyan érzésünk, hogy eláraszt a kegyelem, a gyógyító teljesség. Aspektusai a megnyílás lehetséges energetikai formáinak.
Ha egy ilyen szituációban a szív is megnyílik, akkor olyan szeretetet érez az ember, ami sokkal átfogóbb a mindennapinál, amibe legfeljebb az öt nyolc közeli hozzátartozó-barát fér bele. Szeretetet, ami kiárad a szívbôl, és amit kísérhet a világ fájdalmainak megérzése is. De lehet ez olyan erôs átélése az együttérzésnek vagy hálának, hogy a szív beleroppanni érzôdik.
Amennyiben megnyílik a tudat világossága növekedhet az éberség. Átélhetôek belsô vagy külsô fényjelenségek, amelyek olyan intenzitásúak lehetnek, mintha több delelô nap gyulladt volna ki egyszerre több helyen. A fénnyel esetleg szín jelenségek, látomások és információk jöhetnek elô.
Amikor egy vagy több ilyen jelenség mutatkozik, akkor normálisan pozitívnak éljük meg. Láttam ilyen százszor, kivált visszavonulás alatt, és a gyakorlók majd minden esetben pozitívnak találták ezeket a tapasztalatokat.
Ám a megnyílás lehet olyan túláradó, hogy akár fenyegetônek is érezhetô. Még fizikai fájdalamakkal is járhat.
Akár pozitív, akár negatív, csak a legkevesebben emlékeznek rá közben, hogy praktizálniuk is kéne.
Egy ilyen megnyílás után tipikusan azt mondják, akikkel megesett, hogy nem tudták kitalálni, hogyan is tudnának meditálni közben. A belsô klíma egy pillanat alatt úgy megváltozott, hogy a prakszis nem tudott tájékozódni ebben.
Ezért általában több ilyen megnyílás kell ahhoz, hogy a gyakorló képes legyen praktizálni közben is. Addig a spirituális lélek érzelmi éhsége olyan túlnyomó, hogy a praxis lemarad.
A harmadik részcél elérése tehát az, ha az ember elfogadható sûrûséggel – több alkalommal hetente, de legalább havonta – a felemelô megnyílás ideje alatt, ami lehet egy töredék másodperctôl egy fél, vagy egész perc is, képes praktizálni.
Csak úgy lehet elôsegíteni a szív és a tudat megnyílását, hogyha megtanulunk praktizálni az ilyen megnyílások alatt. Ennek tudása a következô szint elérésének kulcsa.
Urgyen Tulku mondta egy alkalommal, – és ez nagyon erôs benyomást tett rám – hogy a normális energia szintrôl lehetetlen felismerni a tudat esszenciáját. Csakis egy megnyílás során lehetséges elérni a rigpát. Egy olyan megnyíláskor, amikor az ember praktizál közben.
Ez nem azt jelenti, – ismétlem – hogy a legtöbbünk számára a legtöbb gyakorlás nem a normális energia szinten folyna, mert azon folyik, mindannyiunk estében. A visszavonuláson is. Gyakorlatilag senki nem tud parancsszóra elôhívni egy megnyílást. Nagyon kevesen képesek rá, hogy leülnek és bármikor megengedhetik maguknak az amúgy mindig rendelkezésre álló éberséget a manifesztációhoz. És ezeket az embereket leginkább a Himalájához közel lehet megtalálni. Na és olyanokról van szó, akik leginkább csak gyakorolnak életükben.
A megnyílásnak van valamilyen kegyelmi jellege is, ami messze a folyamatban úgy tûnik, mintha bizonyos mértékig kívülrôl adódna.
Amit viszont legalább tényleg megtehetünk, felkészülhetünk arra, hogy amikor megnyílik, akkor ne hagyjuk lenyûgözni magunkat a jelenségtôl, hanem próbáljunk praktizálni közben. Anélkül egyébként, hogy teljesen tönkretennénk a lenyûgözöttséget, de nem ragadjuk meg, és nem próbáljuk megtartani.
Amennyiben sikerül, akkor lehetséges megemelni az egész egzisztenciális, empatikus, és tudati szintünket.
A három részcél feltételezi egymást a következô módon: Ahhoz, hogy kiegyensúlyozzuk a szerelmi, munka és praxis életünket – ami a második részcél – elôszöris meg kell alapozni a praxist, amiben megbízunk és idônként gyümölcsöt is hoz. Vagyis elérjük az elsô részcélt. Ahhoz pedig, hogy elérjünk a rendszeres megnyíláshoz, továbbá praktizáljunk is közben – harmadik részcél – el kellett érjük, hogy életünk három fô területe kiegyensúlyozott, és minimum két alkalommal, de inkább háromszor naponta le tudunk üldögélni és gyakorolni, no és idôt tudunk találni az éves hosszú elvonuláshoz is, legalább három hónapra.
Úgy becsülöm, hogy 40-60 társunk elérte ezt a részcélt, amit roppant imponálónak tartok. Ezen a szinten már közelítünk ahhoz, amirôl a dzogcsen valójában szól.
Gyakran mondtam, és szívesen megismétlem ebben az összefüggésben, hogy felôlem úgy néz ki a spirituális és egzisztenciális hozam, hogy a befektetéshez, erôfeszítéshez képest, amit ez követel biztosabb, hogyha az ember elégedett már a két elsô részcél elérésével is. A harmadik elérését illetôen van egy porció hazardírozás, egy fajta spirituális Monte Carlo. [Kaszinó.]

Statisztikailag úgy van ez, és mindig is így volt, hogy a legtöbben, ha fogalmazhatom így, az elsô két szinten nyernek leginkább, merthogy ténylegesen elérték ezeket a szinteket. A harmadik szinten tudni kell, hogy nagy a valószínûsége, hogy az ember nem éri el a célt, nem nyer, noha nagyon sok idôt, pénzt és reménykedést áldozott a rulettre.
Az embernek soha nem szabad belefognia egy ambíciózus spirituális projektbe, csak azért, mert mások ezt teszik. Vagy, mert abban reménykedik, hogy valamikor egyszer majd történik valami. Ha valaki ezt teszi, akkor nagyon nagy a valószínûsége annak, hogy komolyan csalódni fog.
Csak akkor érdemes növelni a gyakorlásra szánt idôt, a hosszú elvonulást választani, egzisztenciális döntéseket hozni, ha az ember napról napra érzi, hogy szükséges ezt megtennie, mégha talán irracionálisnak tûnik olykor. Ez a napról-napra nagyon kifizetôdô. Tudni, hogy meghalhatok a folyamat közben, anélkül, hogy elérném a harmadik, vagy talán a negyedik, ötödik részcélt, és mégis abban a tudatban meghalni, hogy azt tettem, amit kellett. Csak, hogy megengedjek magamnak némi kis pátoszt.

Ha valaki többet gyakorol, mint amire szívbéli, és egzisztenciális fedezete van, akkor bizony elkerülhetetlen lesz egy számla. Amikor esedékessé válik a behajtása, bizony keserû lesz konstatálni: A francba mennyit üldögéltem! Ráment a családi és munkás életem is! És mit kaptam ki belôle voltaképpen?


A Nagycsarnok - a könyvben szereplô tanítások egyik fô helyszíne - kupolája.


Elmélyülés
A nyugati pszichológia mélystruktúrája

A nagy hitszakadás
1054-ben a pápa Rómában kinyilatkoztatja, hogy a Konstantinápolyi pátriárka bûnös. [eretnek?]
E miatt a a keleti és nyugati egyház formálisan is ketté szakad.
Természetesen hosszú elôjátéka van e szakadás formalizálásnak. Mégis fontos az évszám, 1054. Mert innen gyorsul föl egy világtörténelmi folyamat.
Mi is az ami elválik – ha össze kívánjuk foglalni – két keresztény szimbólum:
A hegyi beszéd – és a folyamat, amit szimbolizál – kisiklik-csúszik a nyugati egyházból, és a keleti egyház fô szimbólumává válik. A nyugatiban a keresztrefeszített megváltó a legfontosabb ikon.
A hegyi beszéd a fô szimbóluma az Athos pedagógiának, és részben az egész orosz ortodox egyház mögött is ez áll.
Az idea e mögött az, hogy Jézus a mintakép, akit közvetlenül utánozhatunk. A nyugati egyház elképzelésével, - a megváltó, mint manifesztáció, mint ami-aki tôlünk visszavonhatatlanul különbözik - szöges ellentétben áll. Ennek szimbóluma a keresztre szögezett Krisztus.
A keleti egyház elképzelése szerint mi emberek szintén elérhetjük a theózist, azaz megistenülhetünk. Ha megtisztítjuk a viselkedésünket, morálisan, testileg, más módokon, és megfelelôen pontosan gyakoroljuk, értô útmutatással az imát és meditációt mi is elérhetjük az isteni, megvilágosodott állapotot, amit theózisnak hívnak, és ami pontosan le van írva a hagyományban.
A tapasztalatokra alapozott meggyôzôdés, hogy egy ilyen radikális transzformáció lehetséges a földi élet keretein belül majdnem teljesen kiveszett a nyugati egyházból. E helyett kapjuk a megfeszített Jézust, mint fô szimbólumot. A bûn egész sötét komplexumával, bûn és szenvedés örvénylik a szenvedéstörténetben.
A nyugati egyházban a paulinista kereszténység variációja dominál. Sok egyházkutató szerint a nyugati kereszténység egyszerûen paulinizmus. Az az idea, hogy Jézus kereszthalála megváltott bennünket a bûntôl, nem az evangéliumokból jön, és nem lehet visszavezetni a történelmi Jézushoz sem.
Így van-e vagy sem nem tudom megmondani, mert nem vagyok valláskutató. Ám számomra valószínûnek tûnik. Pál leveleinek fô motívuma, hogy tehetetlen bûnösök vagyunk, nem tehetünk semmit, Jézus kell megváltson minket.


Felül: A Sínai hegyi Katarina kolostor mozaikja (kb. 550-565). A hegyi beszéd fô szimbóluma az Athosz pedagógiának, és részben az egész orosz-ortodox egyháznak.

Alul: A római Szent Klement templom mozaikja. A nyugati egyházban a Megfeszített lett a legfontosabb ikon.

Ez a nézôpont vált azután Luthernél extrémmé a De servo arbitrio-ban, A megkötözött akarat-ban, amit ô maga is egyik filozófiai fô mûvének tartott, és egyértelmûen kitûnik, hogy az ember abszolút nem tehet semmit a saját megváltásáért, ez elôre el van döntve, Istenre tartozik. Egy olyan szempont, ami mélységes tehetetlenség érzést okoz.
Ez a hitszakadás a keleti és nyugati egyházak között nagyon jelentôs, és a mai napig közvetlenül hat a spiritualitásunkra. A kollektív nyugati tudatállapot keresztényi alapja mély önfeladáson nyugszik, egy elképzelés amely szerint az ember döntôen nem tud változtatni a tudati és szívbéli feltételein a létezésben, ha mégis megpróbálja az bûn, amit Luther ’önmegigazulásnak’ [? valaki református kijavíthat-na, ha…?] hívott.
A hitszakadás azt is jelentette, hogy a nyugati egyház kapcsolata a sivatagi atyák tradíciójával nagyon lecsökkent.
A sivatagi atyák, mint remeték és aszkéták praktizáltak már a legkorábbi kereszténység idején is. Vannak leletek 150 évvel Krisztus utánról. Vagyis nagyjából az elsô evangéliumok megírásával egy idôbôl.
Úgy vélik, hogy a sivatagi atyák tradíciója közvetlenül az ôsgyülekezetbôl ered. Megtartottak egy inspirációt Jézustól, hogy gyakoroljanak, és a tudást ahhoz miként érhetik el a megistenülést, elérvén a közvetlen kapcsolatot az üdvösséggel, a fénnyel, és az együttérzéssel magukban.
Ebben a tradícióban úgy lép föl Jézus – több kutató, praktizáló szerint, és szerintem is – mint egy megvilágosult tanító, sokkal inkább, mint Isten fia. Ez egy olyan elképzelés, amit szerintem erôteljesen alátámaszt az, amint Jézus mond a Tamás (apokrif) evangéliumban. Ezt az írást sok kutató – talán a legtöbb – a megmaradt szövegek közül a legközelebbinek tartja a történelmi Jézus bemutatását illetôen.
A sivatagi atyákhoz fûzôdô kapcsolat a keleti egyházban mindenesetre megmaradt egészen 800-ig, és bizonyos fokig tovább élt Athosz-on egészen napjainkig.
Ez a kapcsolat a nyugati egyházból kiveszett az egyházszakadással.
Evvel a veszteséggel együtt járt az, hogy a tanítói vonal jelentôsége is elfelejtôdött. A nyugati egyház misztikusai között láthatunk néhány, igen kevés példát arra, hogy valamely tanító találkozik egy tanítvánnyal, és bemutatja miként is kell bánni a bölcsesség archetípussal. Nagyon ritka viszont – ha egyáltalán – hogy a kapcsolat elérjen olyan mélységet, ami lehetôvé tenné a transzformációt.
Tudjuk, hogy Eckhart találkozott Tauler-el, de mi is történt közöttük, arról semmit. Azt is tudjuk – és ez talán a legjobb ajánlat egy mélyebb tanító-tanuló kapcsolatra, - hogy Avilai Teréz tanította Keresztes (szent) Jánost. De ezektôl az egyedi estektôl eltekintve a keresztény misztikusoknak a katolicizmuson belül maguknak (on their own) kellett megtalálniuk az utat. Ezért azután ez csak keveseknek sikerült, szerény mértékben.
A keleti egyházban ellenben a mai napig figyelmesek a tanító jelentôségére – aki ilyen, vagy olyan fokon realizált valamennyit a tudat és a szív mélyebb lehetôségeibôl – egyenként tanít, és adja tovább az áldást, amint ebben a tradícióban hívják.
Az ilyen tanítás és transzmisszió nagy segítség, és ezért van az, hogy a keleti egyház sokkal több dokumentált példát tud felmutatni emberekrôl, akik mély kapcsolatba kerültek tenmagukkal, mint a többi keresztény tradíció.
Az egyházszakadásról ez alkalommal végül még egy valamit: elveszett az a komplexum, mely elképzelések és tapasztalatok az eredeti egyházban Szûz Máriához kötôdtek.
Például a ’három Mária’, a ’négy Mária’ és a ’fekete Mária’ jelentése, és jelentôsége.
Ezek a szimbólum komplexumok kimúltak a nyugati egyházban. Míg Athoszon a mai napig világos, hogy Mária a ’létra’, ami a praktizáló Jézushoz vezet.
Igaz, hogy a szimbolika A Szent Szûz körül elsôsorban férfi szempontból mutatja a spirituális progressziót. Ez egy olyan egyoldalúság, amire figyelnünk kell, és a mi idônk feladata ezt orvosolni. De legalább tartalmazzák ezek a szimbólumok a nôiség döntô szerepét a felébredési folyamatokban. Ez elveszett a nyugati egyházból, ahol a nôiség vagy eljelentéktelenedik, mint a protestantizmusban, vagy lecsavartatik és bûnössé tétetik, mint a katolicizmusban.

Rómában található a híres mozaik a Santa Maria Trastevere templomban, ami egy nagyon régi épület, még az egyházszakadás elôttrôl.

A mozaik hasonlít a Ravenna mozaikokra, és a 8-900-as években készült. Ezen a képen Mária és Jézus egymás mellett ülnek teljesen egyenrangúan az égi dimenzióban. Kék, fehér és arany dominál rajta. Fantasztikus.
Ha eljuttok valaha Rómába, ajándékozzátok meg magatokat avval, hogy megnézitek személyesen. Annyira fenséges (numinous), hogy egyszerûen érzékelni lehet milyen mély a megértés abban a viszonylatban, amibôl a  nôiség és férfiasság teremtôdött. Olyan megértés, ami kiveszett egész Nyugat Európából.
Csak 1954-ben, az assumptio-dogmával [Szûz Mária mennybemenetele] ismeri el a Vatikán, hogy Szûz Mária is isteni entitás, egy vonalon a három másikkal a szentháromságból. 1954-ben! Ilyen hosszú idôbe tellett, hogy a katolicizmus újra feltalálja azt, amit Krisztus maga – teljesen világosan a Tamás evangéliumban – félreérthetetlenül kijelentett.
Amint magam látom, három – tudat alapon – döntô következménye lett a nagy egyházszakadásnak:
A nyugati egyházban a hangsúly áttevôdik az átváltozásról a keresztrefeszítésre, abba az irányba, hogy az ember semmit nem tud tenni a megistenülésért, és a Krisztussal való egybeolvadásért, és amely felfogás azután extrémmé lesz a protestantizmusban.
Légvégül pedig kivész a nyugati egyházból a nôiség jelentôségének érzékelése. Ami, amint a vitatott indiai tanító Rajneesh mondta, egy sajátos homoszexuális jelleget ad a szentháromságnak, ami abból jön, hogy elfordult a nôiségtôl.
Igen, szerette magát provokálóan kifejezni. De jól lehet érteni mire is célzott.
Néhány teológus az idôk során megpróbálta ezt a képet kicsit feldíszíteni avval, hogy a Szentháromságot galambként szemléltesse. Miután nehéz ránézésre megállapítani, hogy egy galamb hím, vagy nôstény, így akár a nôiség is bekerülhetett a képbe.
Többek között ehhez, a nyugati kollektív tudat keresztény alapjaihoz fordul C.G. Jung – illetve kénytelen forduljon – amikor az elsô világháború idején egy drámai belsô konfontrációba bonyolódik önmagával. Egy olyan folyamat ez, amint az emlékiratában elmondja, ami egész további életét megalapozza. Ezt dokumentálta a Vörös könyvében, Liber Novus, ami napjainkig titkos maradt – csupán legközelebbi tanítványai kis csoportjának mutatta meg – ám szerencsére unokái ezt feloldották és közzétették a könyvet 2009-ben.


A persona Jung általi feltérképezése - az ember 'önelôállítása' - az árnyékból, a másnemûségbôl, a bölcsesség archetípusból, és a selv-bôl olyan mély és részletes, hogy mára vélhetôen elfogadottan általános érvényessége van. 



C.G. Jung Vörös könyve

A vörös könyv annak dokumentációja, hogy miként sikerült Jungnak 1913 körül egy teljesen szokatlan módon leszállnia a tudattalan mélységeibe.
Anélkül, hogy elmebeteggé vált volna, de a nélkül is, hogy a kolosszális archetipikus erôk, amelyekkel kapcsolatba került marionettet csináltak volna belôle.
Ebbôl a leszállásból – és a sok éves elôkészítô munka eredményeibôl – készített egy egyedülállóan értékes térképet a nyugati ember pszichológiájáról. Egy olyan térképet, ami utasításokat tartalmaz arra nézve, miként is talál utat az ember a mi kultúránkban a mély önmegismeréshez, és önkronfontációhoz egy biztonságosabb és védhetôbb, okosabb és teljességorientáltabb módon, mint korábban lehetséges volt.
A persona Jung általi feltérképezése - az ember 'önelôállítása' - az árnyékból, a másnemûségbôl, a bölcsesség archetípusból, és a selv-bôl olyan mély és részletes, hogy mára vélhetôen elfogadottan általános érvényessége van. Ez nem Jung sajátosságai, vagy az átmeneti értékek leírásai miatt van, amiket minden további nélkül helyettesíteni lehetne másokkal. A térkép olyan pontos, és mai napig érvényes – és még sokáig a jövôben – hogy kiválóan használható segédeszköz a psziché mélységben való tájékozódásra.
Ez érvényes Jung kollektív tudattalan és archetipikus struktúrájának leírására is, amely mint egy fajta kreatív mátrix, a lehetôségek rendezett mintázata.
Hálásnak kell lennünk Jungnak. Egy megerôltetô és veszélyes utazás során egyedülálló és értékes információkat hozott napvilágra.
Felhívta a figyelmet arra, hogy az archetípusoknak van egy szimbólikus, vagy képi oldala, és egy energia oldala. Ô a Vörös könyvében, és a többi írásaiban is a képi oldallal foglalkozik elsôsorban. Ezek megértéséhez, és a bennük való tájékozódáshoz szolgál egy sor eszközzel. Viszont nem ad ennek megfelelô instrukciókat a jelenségek energetikai oldalához.

De nem neheztelhetünk rá ezért. Volt dolga bôven, hogy abban rendet teremtsen, amit maga tapasztalt. Ezt az óriási – és megrázó – anyagot organizálni és megfogalmazni, magában egy kolosszális munka volt.
De számba kell vennünk, hogy mindenki, aki megpróbál leszállni a maga tudata kollektív szintjére sokkal magasabb energia szinttel fog találkozni, mint amit a hétköznapok normális tudatállapotaira érvényes.
Jung leírja, hogy az archetípusoknak miként is van egy pozitív és egy negatív oldala.

Egész írói munkásságában próbálja korrigálni a páli, nyugati kereszténységet, amely, amint írja az istenirôl leválasztotta az úgynevezett gonoszt. Jung saját tapasztalata az volt, hogyha az ember konfontrálja a tudattalant, kénytelen visszavezetni a gonoszt az istenibe. Úgy találta, hogy az isteni archetípusnak két oldala van, egy pozitív – amit konvencionálisan az egyetlennek tartanak – és egy negatív, ami konvencionálisan az Ördögé.
Ám, mondja Jung, Isten és ördög ugyanannak az archetípusnak az alapformája. Csupán két különbözô kifejezési lehetôség és forma.
Evvel nagyon sokat foglakozik utolsó, nagy mûvében – ami sokak szerint a legfontosabb, a Mysterium Coniuncutionis-ban. [Az Alkémiai Konjukció] Nehéz olvasmány. De tartalmaz egy sor nagyon mély megfigyelést a nyugati alkímiáról. Amit követ egy sor jelentôségteljes bölcs esszencia leírás.
Az, hogy Jung térképészete olyannyira mentes a személyes hátterétôl ebben az esetben, az oka – gondolom én – annak, hogy annyira beolvadt a nyelvbe, és az általános tudatba. Mindenki egy bizonyos mûveltséggel tud az archetípusokról, és használja a fogalmat. És ismeri az elmélet formálás elemeit.
Jung képes volt elérni egy széles körû, nagy olvasótábort, és megérinteni nagyon sok embert. Ezért a széleskörûségért is hálásak lehetünk neki. Ennek befolyása van arra a klímára is, amiben mi ma mûködünk. Jung felszántotta a földet, hogy megérjen a modern dogmák nélküli spiritualitás.
Tisztában volt vele, hogy a kollektív tudattalan kutatása, és megírása olyan nyelven, ami érthetô a modern nyugati világ számára is, nem egy olyan feladat, amit egyetlen ember meg tud oldani. Ez egy kollektív projekt. Ez a felismerése több helyen megjelenik a mûveiben, és a Jungszakértô Sonu Shamdasanis Vörös könyvhöz írt kommentárjaiban. Kifejezôdik ez azokban a mûvekben is, amiket Jung számos tanítványa hátrahagyott.
Jung azt is tudta, hogy a legintenzívebb tapasztalatait a saját elmélyülési folyamatát illetôen csak kevesekkel lehet megosztani. Tudta, hogy a legkevesebben képesek befogadni a felismeréseit, arról nem is szólva, hogy kövessék egy direkt konfrontációval a tudattalanba.
Mégis volt egy kis csoport – öt és tíz fô között – akiket ténylegesen tanított e konfrontációt illetôen, és akiket felhívott, hogy próbáljanak az övéhez hasonló tapasztalatokra szert tenni. . Ám fontos tudni, hogy nem akképpen, hogy utánozzák az ô processzusát. Úgy vélte, hogy az ilyen megismerési folyamatnak valamilyen fokon individuálisan különbözônek kell lennie. De legalább olyan mélyre hatolónak, vagy ha úgy tetszik magasra repülônek.
Ezeket a tanítványokat megtanította arra, miként juthatnak introvertált energiához a tudat kiürítése által, mint ô maga, és amit többek között az emlékirataiban is ismertet. Megmutatta nekik a Vörös könyvet, és elmondta nekik, hogyan léphetnek be a tudattalanba azon alagútfantáziák révén, amit ô maga is használt.
A tanítványok egy része ezen az úton nagyon intenzív, és mély tapasztalatokhoz jutott. Erre jó példa Jolande Jacobi. Aki késôbb nagyon szépen megírta, hogyan is tud az ember dolgozni az álom és a fantázia kreatív kifejezôdéseivel.
Több mûve is született ebben a tárgyban, amit melegen ajánlok mindenki figyelmébe.
Jung elképzelése szerint nem csak az egyének és csoportjuk cikkein és könyvein keresztül, hanem az egészet tekintve azon a befolyáson keresztül, amit az ilyen személyiségek, és személyiség konstellációk ki tudnak fejteni, lehetséges a nyugati tudatállapotot befolyásolni.
Ez a bizalom akár egy kisebb csoport saját elfojtásaival és tudatukkal való munka pozitív hatásában Jung különleges vonása.
A két világháború között ez a hozzáállás egy sor olyan cikkben jelent meg, amelyek a mai napig nem csak mély emberségrôl és együttérzésrôl tanúskodnak, hanem olyan aktuálisak, mintha csak ma írta volna meg ôket. Ezekben elôáll avval a tézissel – és meggyôzôen meg is indokolja – hogy azok a feszültségek a kollektív tudattalanban, amik az elsô világháborúhoz vezettek, és ami jóslata szerint a másodikhoz fognak vezetni, nem oldhatók meg egyedül gazdasági és politikai változásokkal a külsô világban. Legalább annyira szükséges, mint a külsô reformok, hogy az egyes emberek, és csoportok nekilássanak a nagy munkának, hogy tudatosítsák a maguk haragját, és felelôsséget vállaljanak érte. Ami azt jelenti, hogy a saját kivetítéseiket visszavonják a környezetükbôl.
E lehetôség mellett, ami Jung szerint csak keveseknek volt fenntartva – több helyen írja, hogy a valódi individualizációs processzust, vagyis egy radikálisabb befelé mozdulást bizonyítottan csak nagyon kevesen érik el – úgy látta, hogy kutatásainak nagy része általánosan érthetô, és elérhetô. Úgy találta belátásai inspirálhatják a terápia és a pszichoanalízis fejlôdését.
Ebben a fejlemények igazat is adtak neki. Sok felfedezése mutatkozott értékesnek a nem igazán jungiánus terápia irányzatok számára is. Mind a mûvészetben, mind a spirituális folyamatok megértését illetôen elméletei igen jelentôsnek mutatkoztak.

Az archetipusokkal való kontaktus fokozatai

Avval összefüggésben, hogy miért is üldögélünk itt úgy hiszem megéri megpróbálni bemutatni, mit is jelent kapcsolatba kerülni az archetípusokkal.
Evvel a ténnyel maga Jung is sokat foglalkozott. Ez egy olyan pont, aminek nagy jelentôsége van annak megértését illetôen is, hogy miért is nem hagyta megjelenni a Vörös könyvet életében.
Több alkalommal nyilatkozta, hogy úgy érezte – rögvest érthetôen – félô, hogy a könyv anyaga szél lenne ellenfelei vitorláiba, akik megvádolták mindennel, attól kezdve, hogy fantaszta egészen addig, hogy elmebeteg, vagy skizoid.
De ezentúl volt még egy ok, amit csak egyszer nevezett meg, ami ugyan kevésbé közvetlenül, de a személyes, és szakmai státuszát érintette a nyilvánosságot tekintve.
Az elsô kontaktus, vagy tapasztalat általában akkor jön létre, amikor az archetípusok ereje lecsökkent, vagy legyengült. Például, amikor álmunkban találkozunk velük.
Még a nagyon erôs archetipikus álmok is tompítottak. Mert ugye nem úgy van az, hogy amikor az ember egy ilyen álomból ébred továbbra is látja az archetipikus képalkotásokat. Elhalványulnak, és eltûnnek a felébredéssel egyidejûleg, tompák, és távol tartja ôket az a fal, vagy firewall, ami a normális tudatállapotunkat védi attól, hogy elárasszák a kollektív tudattalan energiaformái.
Megeshet, hogy egy álom olyan erôs energiaszintet ér el, ami áttöri a tûzfalat, és az álomképek megmaradnak az álmodó felébredése után is. De magam is csak kevés emberrel találkoztam, aki átélt ilyesmit. Ijesztô tapasztalat ez, ami elülteti a félelmet, hogy az ember elvesztette a kontrollt a valóság felett, és úton van egy pszichózisba, nem tud különbséget tenni álom és valóság között. Biztosítják, hogy a különbözô archetípusok ambivalens formákban jelenjenek meg, amik lehetôvé teszik, hogy viszonyulhassunk hozzájuk, és manôverezhessünk közöttük.
Ezekkel az ambivalens (kétértelmû?) formákkal találkozunk a terápiában, a jungiánus terápiában is, és az önfejlesztô folyamatok során. Nem dobatunk az archetípusokkal közvetlen konfrontációba.
De Jung ezt tette magával. A Vörös könyv errôl szól, olyan vad tapasztalatokról, hogy úgy vélte ennek befogadására a nyilvánosság még nem érett meg.
Fontos különbséget tennünk az olyan indirekt manifesztációk, - amilyenek az álomban jelennek meg, a mesékben, szimbólumokban, mítoszokban, vagy olyan intenzív élethelyzetekben mutatkoznak, mint az esküvô, születés és halál, valamint a direkt manifesztációk között, amelyek mondhatni berobbannak az életünkbe. Amelyekben a formák annyira erôsek, hogy nagyon nehéz kezelni ôket. A Vörös könyv egy ilyen közvetlen vad konfrontáció dokumentációja.
Ahhoz, hogy fogalmunk legyen róla milyen vadságról is van itt szó, gondoljunk olyan valakire, akin például erôt vesz a pszichózis. Az illetô, akivel ez megesik nem úgy van, mint mi, amikor például az erdôben sétálgatunk félsötétben, és azt találgatjuk, hogy amott egy nyugtalanító formájú fa esetleg a valóságban egy lény, avagy nem.
A pszichózisban ez az élmény egészen másképp néz ki. Ebben a hallucinációk teljesen valóságosként lépnek fel. Hirtelen meglát az ember egy óriási farkaskutyát az egyik sarokban, és nem érti, hogy a többiek a teremben miért nem húzódnak el tôle. A kutya látványa félelmet kelt, és ez még rosszabbá teszi a látványt. Most farkassá változik világító szemekkel, ami tovább növeli a félelmet. Az ember azt gondolja: Kezdek megbuggyanni! Erre a kutya démonikussá válik, és az emberben kitör a pánik.
Amikor az elme tûzfala összeomlik az valami nagyon durva tapasztalat, és normálisan nem is fordul elô, ha az ember egyensúlyban van. Ám, ha kibillen, mert például túl sok feszültséget kell túlélni, akkor jöhet egy pszichotikus összeomlás, és az archetipikus világ valósággá válik.
Egy másik tapasztalati terület erôs hallucinogénekkel ér el ilyen tapasztalatot, mint lsd, psilocybines, és ketamin. Ezek és hasonló szerek megnyithatják a kollektív tudattalan kapuját.
Nem ajánlom ezek használatát. De fontos tudni, és megérteni, hogy az a hely, ahová ezek vezetnek a leplezetlen archetípusokkal való találkozás lenyûgözô helye. Amit, mint tudjuk Stanislav Grof kikutatott, és segítette a pacienseit is integrálni mindezt, és közlekedni a területen.
Végül pedig vannak, akik közvetlen kreatív víziókon keresztül élték meg a találkozást. Nem álomszerûen haloványan, hanem intenzív alakokként, szimbólumokként, és események folyományaként. Mindezt pedig rettentô erôs hatásfokkal. Az ilyen élmények intenzív kreatív folyamatokat indítanak be, amennyiben nem vezetnek elmebetegséghez tegyük hozzá. Hildegard von Bingen – és Jung maga is – azon emberek példája, akiknek voltak ilyen vízióik. Kettejüknél az élmények történelmi jelentôségû írásmûveket teremtek.
A direkt archetipikus tapasztalatok utolsó típusa azoknál található, akik felkészítették a tudatukat az ilyen megnyílásokra. Az ilyen jellegû élmények dokumentációját leginkább a nagy világvallások ezoterikus vonulataiban találhatjuk meg. Aholis megdolgoztak a szív és a tudat nyitottságán, ami lehetôvé tette az archetipikus anyag közvetlen megjelenését az érzékek szintjén is.
Ezt a lépcsôt elérni nem könnyû. Mindig is nagyon sok meditációt illetve imát követelt, és sok gyakorlást, fizikai, lélegzetvételi, valamint vizualizációs gyakorlatokat.
Az archetípusok ilyen megközelítése azért elônyös, mert a kollektív tudattalannal való találkozás evvel a tréningháttérrel kiegyensúlyozottan történhet meg. A hátránya az, hogy csak nagyon keveseknek van elég energiája, és kitartása ilyen messzire eljutni a gyakorlási folyamatban.
Azaz: Tisztában kell lennünk avval – és Jung is így értette – hogy a kollektív tudattalannal való tapasztalataink az archetipikus manifesztációs szint skáláján az indirekttel, és megoldhatóval, álommal, mesével, az élet mítoszaival, születéssel, halállal, temetéssel startol.
Más születésével, halálával és temetésével tegyük hozzá. Amennyiben maga hal, illetve születik valaki, elkerülhetetlenül konfrontálódik a tudat legmélyével. Többek között ezért ajánlják a spirituális tradíciók, és személyiségek, hogy gyakoroljuk ezeket a konfrontációkat most, amíg erre lehetôségünk van. Halj meg most, és akkor többé nem kell, amint Goethe fogalmazta.
A skála másik, erôsebb végén találhatók a közvetlen konfrontációk, amire a Vörös könyv jó példa.
Jung kevés kivétellel úgy választotta bemutatni a tapasztalatait és elméleteit, hogy érthetô legyen, és asszimilálható kora embereinek, pedig ez az idô nem sok hasonló tapasztalattal bírt. Többek között ezért is tartotta vissza a Vörös könyvet. Meg akarta kímélni tanítványait, és kortársait ettôl, mert úgy vélte, hogy a közzétételhez sokkal nagyobb készség kell legyen a kultúrában.

Amennyiben közelebbrôl megnézzük a Vörös könyv képeinek sorát, akkor ide vezetnek... és elkerülhetetlenül arra gondol az ember, hogy ami itt mutatkozik, az a csakrákon keresztul felemelkedô megismerési folyamat.

Az a készenlét, amire a könyvnek várnia kellett a kultúra felkészültségét illeti, hogy megértse mit is tesz Jung valójában, amint bemutatja egy processzus kezdetét, majd ennek folyományaként egy új, modern módot a kollektív tudattalan provokálására.
Anélkül, hogy kolostorba kéne vonulni Athoszon, cölibátus nélkül, az abbénak való alárendelôdés nélkül, és anélkül, hogy minden tulajdonról le kellene mondani fizikai világban.
Egy olyan folyamatról van szó, amelynek során elegendô energiát gyûjtünk föl a tudatban, imával, gyakorlással, meditációval, hogy keresztezhessük a tudattalan határát, és közvetlenül konfrontálhassuk az archetípusok vizuális és auditív szintjét.
Ha fel akarjuk fogni e prezentáció formátumát, akkor fontos, hogy empatikusan figyelembe vegyük Jung személyiségét és életvitelét is. Szerette a vörösbort, a nôket, és talán volt érzéke a Bugatti autókhoz is, - ha értitek mire gondolok. Nem volt remete, nem vonult ki a sivatagba, hogy megtagadja a modern valóságot, és nem hagyta el a szexualitást sem. Megpróbált egy új képletet felállítani, - vagy ha úgy akarjuk: A sorsa állított új képletet arról, hogyan is nézhet ki a modern introverzió. Hogy lehetséges, legalábbis keveseknek megállni helyüket a társadalomban, és mégis beljebb vonulni egy mély konfrontációval.
Ráadásul leírt és demonstrált néhány eszközt is, amire az embernek szüksége van, hogy ez a konfrontáció konstruktív lehessen.
Talán érvelhetnénk a mellett, és mindenesetre reménykedhetünk benne, hogy a Vörös könyv ma, bizonyos körökben megtalálhatja azt a készséget, ami Jung szerint hiányzott az ô életében.
A nyugati világ egy részében úgy tûnik meg van a lehetôség arra, hogy a könyv belátásai visszhangot váltsanak ki.
De térjünk csak vissza a könyv kollektív aspektusaira.
Jung észrevette, amint az élményein dolgozott, hogy bizonyos összefüggések vannak a tapasztalatai és azon leírások között, amikkel az indiai tantra tanulmányozása során találkozott. Mind abban, hogy milyen sorrendben, milyen archetipikus víziók jönnek, és abban is, miként is csoportosulnak, voltak megegyezések az indiai leírásokkal.
Mindezt azután határozottan végigvette egy szemináriumán, ami a jóga-tantrának volt szentelve, és mára ez is megjelent. De amikor jómagam a Jung Intézetben voltam 1974-75-ben, csak ott lehetett megkapni.
A szeminárium anyaga egy volt a 12 kötet közül, aminek megszerzéséért három sárkányt kellett legyôzni.
Az elsô Frau Bauer volt. Ô volt az Intézet fôtitkára, és meg kellett gyôzni arról, hogy az ember megszolgálta ezt a kitüntetést.
Ezután meg kellet gyôznie az analitikusát. Nekem nô volt az analitikusom, és ez nem volt olyan nehéz. Nô és férfi jól elvannak, amikor sûrû és szabályszerû kapcsolatban vannak. Noha az ember jobban viselkedett, mint maga Jung, ezt az engedélyt nem volt nehéz megszerezni.
Végül pedig találni kellett egy szószólót a Kuratóriumban, ami akkor tizenkét csúcsanalitikusból állt. Ebbôl három szupervizionálta az intézet analitikusait. Magam Frau Brenner-t néztem ki, egy igazán erôs nôt, akinek láttára kicsit mindig megroggyantak a térdeim. Ô azután igazán elmélyült Jung munkásságában.

Amikor a harmadik sárkány is legyôzetett engedélyt kaptam rá, hogy letegyem az óriási, több ezer svájci frankra rúgó árat, ami biztosította a számomra a 12 kötetet. Amit azóta is ôrzök. És amivel kapcsolatban aláírtam, hogy írásban soha nem fogom idézni. Amit nem is tettem soha. De miután a Vörös könyv megjelent megengedem magamnak, hogy kicsit bemutassam a tartalmukat.
A jóga-tantra szemináriumon (Tantra-Yoga Semiar 1932) Jung nagyon érdekes dolgokat mondott a csakrarendszerrôl.
A csakrarendszer, amint azt Keleten bemutatják elôször 1919-ben érte el Európát, amikor egy Indiában állomásozó angol, Sir John Woodroffe, aki megtanult szankszrit nyelven, közzétette a könyvét The Serpent Power címen. Arthur Avalon író névvel jelent meg, és alapos forrástanulmányokra és mély tapasztalatokkal rendelkezô jógik beszámolóira volt felépítve.
Remek könyv, tudományosan és empirikusan is megalapozott. Ez megvolt Jung könyvtárában, és el is olvasta. Láttam Jung példányát, és látszott, hogy elolvasta, teli volt aláhúzásokkal. Mikor volt ez nem tudjuk. De mindenképpen 1919 után ugye. Azt viszont tudjuk, hogy azoknak a vízióknak nagy részét, amik a Vörös könyv alapjait képezik, már 1913-ban átélte Jung.
Az említett szemináriumon a csakrák jelentôségét Woodroffe könyve alapján mutatta be. Végigvette a színeket, és szimbólumokat, amik az egyes csakrákhoz kötôdnek, és bemutatatta a kifejlôdésük dimenzióit. Vagyis amint a csakrák intenzív bennsô folyamatok hatására határozott sorrendben megnyílnak és aktíválódnak.
Ennek kapcsán megemlítette azt az indiai elképzelést, hogy az emberiség tudatfejlôdése elérte a szívcsakrát, és fajtánk magasabb evolúciós potenciálja a torokcsakrában, a tobozmirigyben és a koronacsakrában rejlik.
És ezt az álláspontot Jung láthatóan elfogadja. Ebben az idôben már meglehetôsen öreg, és egy intenzív és nagyon mély személyes elmélyülési folyamat áll mögötte. Azt mondja, hogy egyetért az indiai tradícióval abban, hogy az emberiség principiálisan, azaz elvileg elérte a szívcsakrát. Elvileg! Ez azt jelenti, hogy noha mi nyilvánvalóan nem mindig vagyunk empatikusak és együttérzôek, a tudatszintünk lehetôvé teszi a számunkra, hogy mégis így cselekedhessünk. Nem szükséges tovább kifejlôdnünk ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessünk a tudatunk empatikus és szívbéli potenciáljával.

Ez egy nagyon izgalmas álláspont. Ha körülnézünk a bolygón akkor nyilvánvaló, hogy csak nagyon kevés, és kis helyen sikerült tartósan empatikusan berendezkedni.
A családokban fellelhetô bizonyos szívbéliség, amit nagy nehézségek közepette tartanak fenn. De mindennek ellenére az egyes családok, globálisan is empatikusak alapkarakterüket tekintve. Bizonyos társadalmi típusokban széles körben megtalálható egy fajta klán összetartás, ami tartalmaz empatikus elemeket. De egyetlen társadalom, mint egész sem alapul az empátián, nem is beszélve a bolygóról. Pedig Jung egyetért az indiai tradícióval, hogy meg lenne erre a kapacitás.
Ha tovább gondoljuk, az emberiség következô feladata elterjeszteni és realizálni az empatikus potenciált.
E feladat szükségessége – amint ez kifejezésre jut azokban a krízisekben, amik nemzetközi együttmûködést kívánnak – láthatólag egyre több emberben felmerül. Obama azon befolyásos államférfiak példája, akik ki is mondják, hogy például a bolygó nyersanyagai elosztásának problematikája, a folyamatos népességnövekedés következményei, a klímaváltozások, és a financiális piac kormányozhatatlan fluktuációja (ingadozásai), valamint a kölcsönös függés, mind olyan nagyságrendûek, amik globális együttmûködést követelnek. Ez pedig csakis empatikus egyetértésben történhet meg.
Továbbá azt is mondta Jung a tantraszemináriumon, hogy az ember magasabb tudati lehetôségei egyelôre csupán egyes emberekben, úttörô figurákban valósultak meg. Néven nevezi Assisi (Szent) Ferencet, és Ávilai Terézt. Hozzátehetnénk Jungot magát is. Az ô mûködése, úgy hiszem Keleten így mondanák, magán viseli olyan tudatállapotok jegyeit, ami a torokcsakrára utal, talán a tobozmirigyre is. Ha közelebbrôl megnézzük a Vörös könyv képsorát, akkor a fent mutatott képhez vezetnek, amit úgy fogok fel, hogy megkísérli szimbolizálni a selv esszenciáját, úgyhogy elkerülhetetlen a gondolat, hogy amit látunk, az a csakrákon keresztül emelekedô megismerési folyamat leképezése.
Jung írásai, és speciálisan a Vörös könyv, valamint Jung élete példája erôs érvek a mellett, hogy ha realizálni akarunk valamit a magasabb lehetôségeinkbôl, akkor muszáj konfrontálnunk a kollektív tudattalant, és arhcetipikus struktúráját közvetlenül.
Nem lehet elérni magasabb tudatállapotot egyedül önfejlesztéssel, álomanalízissel, terápiával, imával, meditációval, amint általában értjük ezeket a stratégiákat. Jungot egyszer megkérdezték, hogy elérhetô-e magasabb tudatállapot, ha valaki elég hosszan jár hozzá terápiára. Azt válaszolta, hogy nincs kizárva. Heti egy üléssel – 1000 éven át!
Számomra Jung felfedezéseinek esszenciája a következô: Készített számunkra egy archetipikus térképet, leírta miként is konfrontálódik az ember a perszónával, az árnyékkal, az ellenkezô nemûséggel, bölcsességgel és a selv-el egy intenzív kibomlási folyamatban – tömören fogalmazva, ebben a sorrendben is. Túl ezen azt is leírta, mi módon is szükséges e konfrontáció során annak felismerése, hogy az archetípusoknak van egy negatív és egy pozitív oldala, valamint egy képi és egy energia oldala.

A saját archetipikus tapasztalatok nyomában

Mi, mondhatni átlagemberek, nem vagyunk képesek a kollektív tudattalannal közvetlenül találkozni. Nem bírunk, de nem is kell.
Amit tehetünk – ebben az összefüggésben itten – az, hogy megkísérlünk valamit, ami legalább egy kicsit hasonlít a feladathoz.
Elárulok nektek egy titkot: az ezoterikus gyakorlási rendszerek tapasztalataiból tudjuk, hogy minden egyes ember találkozik mundus archetypus – al legalább egyszer, de van aki háromszor is életében. Azaz, az archetipikus világgal, és a magasabb tudatállapotok potenciáljával. Minden egyes ember.
Ez egy empirikusan alátámasztott szabály, megfigyelték, hogy ez így van.
Ha feltesszük, hogy ez így van, akkor a számunkra is lehetséges megtalálni így, vagy úgy amikor e jelenség fellépett az életünkben.
A legeslegintenzívebb tapasztalatot keressük, amit valaha átéltünk. Ez lehet egy olyan trauma, mint egy halálközeli élmény. Lehet valami erôszak, vagy valami hasonló, amkor a tudat olyannyira ’kilökôdik’, hogy a védelmezô firewall részben, vagy egészben kikapcsol, és ezáltal az ember az archetipikus dimenzió közelébe kerül.
Az ilyen negatív fajta esemény mindig nagyon, nagyon rémísztô.
És hagy fûzzem hozzá mindjárt, hogy az, aki elôtte nem foglalkozott a dologgal, terápiásan, vagy egyéb módon az nem fogja felfedezni ezt az összefüggést sem.
De lehet ez pozitív élmény is. Olyan élmények, amelyek testileg a szívhez köthetôk, vagy még ennél is feljebb.
Na és az ilyen intenzív tapasztalatok átfogó utómegmunkálást követelnek, akár pozitívként, akár negatívként éltük meg. A pozitív megnyílás, lett légyen ez a természetben, zene által, szeretkezés nyomán, vagy meditációban, átfogó egzisztenciális változásokkal is jár ám.
Olyan helyzetek után kell néznetek, amikor a legintenzívebben jelen voltatok teljes egészetekben.
Az ilyen helyzetek beazonosítása az elsô mozzanat a tudatosításra, és ha ez elmélyül elkezdenek aktiválódni azok a tudati lehetôségek is, amik amúgy megmaradnának tétlenül a kollektív tudattalanban.
A következô lépcsôn fontos megérteni, hogy egy ilyen intenzív helyzetben elôször elháríthatatlanul azonosulunk avval, ami az elmére dôl.
Mondjuk például, hogy autót vezetünk és hirtelen felbukkan egy kocsi, ami szembe jön 120 kilométeres sebességgel.
Ez aktivál egy sor automatikus folyamatot a testünkben és a tudatunkban. Az adrenalin olyan szintre szökik, ami sokszorosa annak, amit valaha átéltünk. Az idô megálltnak érzôdik. A szembe jövô autó, mintha mozdulatlanná vált volna. Az ember képtelen az autóját irányítani, tehetetlennek érzi magát. Mindez élesen és tisztán a látótérben. Olyannyira jelen vagyunk, mint még soha.
Megtörténik a katasztrófa. A kórházban ébredünk fel.
Egy ilyen élmény során a tudatunk magasabb tartománya is aktiválódik. Errôl van egy sor jó leírásunk. A extrémsportokat mûvelôktôl is, akik elragadtatása feltehetôleg az ilyen elôhívott tudatállapotokból ered.
Nem ajánlom senkinek, hogy közlekedési balesetet szenvedjen el (netán okozzon), vagy kezdjen ’Bázisugrást’ gyakorolni. De az ilyen emberek tapasztalatait szívesen vesszük. Ismételten arról számolnak be, hogy a csúcsélmény (peak experience) során úgy érzôdik, mintha az élet menete addig egy álomkóros ködben tekergéséhez hasonlított volna. Mintha az ember egy zsákkal a fején botorkált volna össze-vissza valami halovány álomban. Ismételten elmondják, hogy azokban másodpercekben, amíg a helyzet tart igazán élnek. Utána pedig nem lehet ide eljutni valamely kontrollálhatóbb úton.
Többeknek azok közül, akik a Növekedésközpontba jöttek – vagy hozzám fordultak – vannak ilyen intenzív élményeik a poggyászukban, és beszámoltak halálközeli tapasztalatról, erôszakról, avagy spontán misztikus élményekrôl is.
Mindegyikük azonosult az eseménnyel, akár negatív, akár pozitív volt.
Lehetetlen, hogy valaki – még ha maga Eckehart mester lenne is – ne azonosuljon egy ilyen elsô élménnyel. Ez azt jelenti, hogy egyszerûen elsodródik vele az élvezetben, vagy a borzalomban, mert nem lehet ilyen helyzetben távolságot tartani az érzelmektôl, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy szabadon tudjunk manôverezni abban az energia tömegben ami mindez mögött áll.

Jung Vörös könyve dokumentálta, hogy maga Jung is a kezdetben azonosult az archetípusokkal sorban egymás után, alacsonnyal és magassal egyaránt.
Szóval tisztában kell lennünk avval, hogy a sok elsô alkalommal a váratlan megnyílások azonosuláshoz vezetnek. Ha fényt tapasztalunk, akkor teljesen a közelébe kívánunk úszni. Ha ez szeretet, akkor hirtelen úgy tûnik, hogy nem csak az apát, anyát, szeretôt, és a gyerekeket szeretjük, hanem az egész emberiséget, mint olyat, és talán a növényeket, állatokat is, belefulladunk a szeretetbe, elönt az üdvösség, mert a szív teljesen nyitott.
Ha az élmény negatív, akkor a sokk olyan erôs, hogy a halálfélelem, vagy a megsemmisülés érzése miatt nem tudunk távolságot tartani a helyzettôl, és ezért elveszítjük az irányítás lehetôségét.
Üldögéljünk most csendben néhány percig, és külön-külön próbáljunk felidézni hasonló helyzeteket és nézzük meg miként is azonosultunk velük. De ismétlem: Azt ajánlom, hogy tartsuk magunkat távol a traumatikus élményektôl, kivéve, ha alaposan meg vannak munkálva egzisztenciálisan és terápiában.

Nos, eltelt három perc.
Sokan közületek máris regisztrálták mi is történik az után, hogy az ember beazonosította az élményt és az elkerülhetetlen azonosulást.
Ami erre föl szintén elkerülhetetlen, hogy próbáljuk megérteni mi is történt.
Lehetséges, hogy az élmény, vagy élmények olyan erôsek voltak, hogy kitörlôdtek az emlékezetbôl, és csak a védelmezô tûzfalon kívül mutatkoznak meg. Ám ebben az esetben, ha tovább kívánunk lépni, késôbb felidézhetjük és integrálhatjuk ôket.
Nem lehetséges megközelíteni archetipikus erejû tapasztalatokat anélkül, hogy ne játszanánk le ezeket újra és újra a tudatban, ne árnyalnánk az érzelmeket, amiket elôhívott, és ne próbálnánk megérteni a szituációt. A Vörös könyv egy ilyen megértési és integrációs folyamat egy részének kifejezôdése.
Amikor terápiára járunk az idô nagy része arra megy el, hogy megtaláljuk a traumatikus kulcspontokat és megdolgozzuk ôket. Ritkább hogy a fölsôbbre nyitást próbáljuk beazonosítani, mind azokat, amelyek beágyazódtak a negatív élmények közé, mind pedig azokat, amelyek valami más módon jelentkeztek. A nyugati világ terápia formái a negatív és neurotikus struktúrákra, karakterbéli megkötöttségekre és elzárulásokra, valamint a felidézésük és feloldásuk megkísérlésére irányultak elsôsorban. Ehhez képest csak korlátozott mértékben volt érzékük a biográfia (élettörténet) pozitív csúcspontjainak felleléséhez, netán egészen a születés pillanatától kezdve, hogy kiemelkedjenek az elfojtásból, ami gyakorta megesik velük. Éppen olyan gondos feltárásra, és megértésre van szükség velük kapcsolatban, mint a negatív tapasztalatok esetén. Ezt immáron kezdik megérteni mind Európában, mind az USA-ban. Mármint azt, hogy a pozitív megnyílások is lehetnek elfojtottak, és tudatosítást, megértést és integrációt igényelnek. Az úgynevezett negatív tapasztalatok pedig lehet, hogy az intenzív éberség csomagolásai csupán.
Azt javaslom, hogy most használjunk néhány percet arra, hogy csúcs intenzív helyzetekre próbálunk emlékezni. Ám ezúttal azt próbáljuk érzékelni, miként is próbáljuk spontánul és elkerülhetetlenül megvilágítani és megérteni az eseményt.

Így. Eltelt három perc.
Megismételjük a procedúrát. De ezúttal a kiindulópont az azonosulás az érintett élménnyel, amirôl immáron tudni akarunk.
Próbáljunk ráérezni, hogy az azonosulás szigorúan véve szükséges e egyáltalán.
A következô lépcsô már fejlettebb. Ezen megpróbálnunk beállítani egy semleges, nem ítélkezô hozzáállást avval kapcsolatban, ami történt. Vizsgálgatjuk, megvizsgáljuk az eseményeket és tapasztalatokat, de nem próbáljuk megérteni ôket.
Elállunk a megértéstôl, az analízistôl és az asszociációktól. E helyett létrehozunk egy semleges vizsgálódó atmoszférát, vagy mindfullnes-t az intenzív pont körül. Elôhívjuk amennyire csak tudjuk, azután csendben elüldögélünk evvel. Anélkül, hogy elhúzódnánk tôle, vagy megpróbálnánk megragadni.
Ez az eljárás létrehoz valamely belsô feszültséget, vagy polaritást. Az egyik oldalon található valamely különösen erôs tapasztalati pont az életünkbôl, kellemes, vagy kellemetlen, a másikon pedig van nekünk egy tiszta, semleges, nem nyelvi pozíció, ahol ezt az emléket regisztráljuk. 
Ha a tudatnak innen a magasabb és éberebb szintek felé kell elmozdulnia tenmagában, akkor két operációt kell végrehajtania egyszerre: Részben be kell mozdulnia a semleges megfigyelô állapotba. Részben pedig mondhatni ki  kell mozdulnia a megfigyelôbôl.
A megfigyelt, az intenzív életesemény nem eltávolítandó. Nyugodtan maradhat a figyelem szintjén, igen azt kell elônyben részesíteni, hogy ott maradjon. Ám a tudat fókuszáló figyelmét át kell helyezni róla egyfajta odaadással, vagy beeséssel, süllyedéssel abba, ami megfigyel.

Ez az út befelé. Ez egy olyan folyamat ami elvezethet oda, hogy találkozunk avval az extrém éberséggel, ami magában a dramatikus helyzetben fellépett.
Éppen ez a lenyûgözô az extrém csúcs és mélypont élményekben, hogy találkozhatunk a tudatminôséggel, amely szabad mind a képi, mind az energia oldaltól. Igaz, hogy tompább az ultimatív szabadsághoz képest, de még mindig radikálisan szabadabb, mint a normál tudatállapot.
Magával az éberséggel találkozhatunk, amely elôlép, amint az élménytôl megszabadítjuk. A felszabadított éberséghez vezetô út pedig azon a tudat ’beállításon’ keresztül vezet, ami megfigyeli az eseményt.
Az ember nem érheti el a szituáció éberségét avval, hogy egyenesen bemegy az élménybe, vagy ennek emlékébe. Azt az intenzitást kell felidézni, amit átéltünk.
Ebbôl az emlékbôl kiindulva, mintegy hátrafelé megyünk be az élménybe.
Próbálkozzatok csak evvel, míg beszélek. Felidézitek az intenzív eseményt, szemmel tartjátok. nem ítéltek, nem mérlegeltek. Ezután próbáljátok elengedni az eseményt figyelô tudatot, be a figyelembe, ami tudja mit is életetek át.
Próbálgassátok az elengedést többször egymás után. Olyan ez, mintha beleesnétek az éberségbe. Nem esünk ki az esemény emlékébôl, hanem visszaesünk az éberségbe. Még több éberség, teljesen ellazulva.
Tulku Urgyen nem beszélt a csakrákról, amit a tibeti anujóga ír le. De ha szempontjait lefordítjuk erre a nyelvre, akkor azt magyarázta el, hogy a három belsô szint, amely a torokcsakrához, tobozmirigyhez, és a koronacsakrához köthetô, normálisan nincs aktiválva. A testérzékelésünk, energiarendszerünk, szexualitásunk, érzelmeink és a szívünk aktivált, mindaz, ami a gondolatokat, csendet és szeretetet illeti.

Ám ha a belsô szinteket kívánjuk aktiválni, akkor erre legjobb pontosan az a ’hely-zet’, ahol a tudat nyitott a kollektív tudattalanra, a megszûretlen archetipusokra.
Úgy praktizálni, hogy benézünk a megfigyelôbe egy ilyen nyitott helyzetben, a királyi út a magasabb éberséghez – mondá Tulku Urgyen.
Ahhoz, hogy ezen az úton járhassunk, annyit kell gyakorolnunk, hogyha egy archetipikus élmény jelentkezik, nem azonosulunk vele, és nem zárulunk be elôle. Nem kíséreljük meg analizálni, vagy megérteni sem. Nem lépünk hátra egy lépéssel, hogy jobban meg tudjuk figyelni, nem rohanunk elébe izgatottan, és még a semlegességet sem kíséreljük meg vele kapcsolatban.
Ehelyett abban a pillanatban, amint megtörténik közvetlenül a tudatba ’nézünk’, ami átéli az egészet. Ha sikerül, az ember egyszerre a magasabb tudatszinteken (nem-) találja magát.
Ezt így magyarázta Tulku Urgyen. És ez a legjobb, amit a mi szintünkön elérhetünk. Hogyha tanítását a praxisban egyesítjük Jung fantasztikus térképeivel.

Ha összegezzük, ez a gyakorlat kezdete lehet a befelé tartó mozgásnak, a direkt találkozónak a kollektív tudattalannal:
Megtaláljuk a legintenzívebb szituációt az életünkben, és tudatosítva óhatatlanul azonosulunk vele, és megpróbáljuk integrálni. Az elsô alkalommal ez nem csak nem elkerülhetô, de a legmegfelelôbb eljárás. 

Folyt. Köv.