A HALÁLRA VALÓ FELKÉSZÍTÉS
JES BERTELSEN és tanítványa JENS-ERIK RISOM

JES BERTELSEN: PRAXIS A HALÁLFOLYAMATBAN

ELŐKÉSZÜLET

Ez a rövid írás az utolsó 25 év tapasztalataira és Tulku Urgyen halálfolyamat magyarázataira épül.

Pszichológiailag nézve a halál felé közeledvén az ember egy sor természetes reakcióval és érzéssel szembesül.

Ezek lehetnek a tagadás, düh, félelem, a halállal való egyezkedés lehetőségének kívánása, depresszió és végül remélhetőleg annak elfogadása, hogy az ember a halálhoz közeledik. Mindannyiunknak bizonyos fokig végig kell mennie ezen, és meg kell kísérelni elfogadni a helyzetet.

Azután nagyon fontos, hogy a haldokló amennyire csak lehet, kész az elengedésre. Ez a készenlét csak fokozódik, ha békét köt a lehető legtöbb személyes és egzisztenciális problémájával.

Megoldatlan nehézségeket le kell kerekíteni, és arra is késznek kell lenni, hogy lemondjon az ember azon kívánságairól, amelyek nem teljesültek. Valamint attól is el kell búcsúzni, amit sikerült elérni.

A HALDOKLÓHOZ

Az alábbiakban összefoglaljuk a tanácsokat és emlékeztetőket a halálfolyamat szellemi aspektusával kapcsolatban, amint leírunk egyszerű és alapvető gyakorlatokat és praxisbeállításokat is. Egy asszisztens felolvashatja e rövid szöveget a haldoklónak, ha ezt megbeszélték korábban.

Az esszencia a szeretet

Emlékezz a legmélyebb szeretetre, amit valaha éreztél.

Nyugodj el szeretettel a szívedben.

Emlékezz a legmagasabb, legéberebb pillanataidra.

Hagyd, hogy ez töltse el a tudatot.

Emlékezz a legmagasabb spirituális princípiumra, vagy szimbólumra – például a fényre, szeretetre, az istenire, Jézusra, Máriára, Tarára, Buddhára, egy megvilágosodott tanítóra.

Fontold meg jól: Mi az élettapasztalatod esszenciája?

Mit szeretnél másoknak továbbadni, milyen bölcsességet, tanácsot, meglátást?

A bioenergia természetes mozgása

A halálfolyamatban a természetes energiamozgás a kezekből és lábakból a – a perifériáról a szív felé tart.

Tarts evvel a természetes mozgással a belégzéskor.

A kilégzést pedig hagyd a tudatot és szívérzést felfelé vinni, ki a koronacsakrába, fel a legmagasabb szimbólumba vagy princípiumba.

Gyakorold ezt oly sokszor amennyire csak lehetséges.

A spirituális praxis

Amennyiben gyakoroltál valamely - benső – szellemi praxist, akkor használd, gyakorold időnként, oly gyakran, amennyire csak lehetséges.

Tedd egyszerűen – például szívima, mantra, légzőgyakorlat, tudatpraxis, tanúhozzáállás, kettős tudatirányultság, dzogcsenpraxis.

Utolsó kilégzés – maga a halálpillanat

Egység az eredendő időtlen fénnyel.

A szív és tudat legbensőbb megvilágosult forrása és alapja.

Üdv a fényben!

Nyugodj el a fényben.

Maradj benne, tudd a fényt!

Ismerd fel, és ismerd fel, ami [aki?] tud a fényről.

A legbenső csupasz valóság.

A szeretet ősalapja.

Otthon, egység.

Megszabadulás. 

- amennyiben segítheti a haldoklót ezeket elmondani:

Az ellentétek ébersége

Ha nem érnéd el a felismerést és a halálpillanat eredendő fényében való megmaradást, pozitív és negatív spirituális archetipikus figurák fognak megmutatkozni előtted, fényes és sötét látomások.

Emlékezz, hogy ezek is a ’saját’ legbensőbb forrásodból jönnek.

Amit látsz és átélsz a ’saját’ legbensőbb eredendő fényedből valók.

Érezd ezt, emlékezz rá, ismerj fel minden formát és látományt, mint ’saját’ fényedet – az ősfényt.

Ne feledd a praxist!

Maradj a fényben, nyugodj el benne. Megszabadulás.

Az újjászületés perspektívája

Ha tovább nem tudsz megmaradni benne, vagy fel sem ismered már a legbensőbb forrást, szeretkező párt fogsz látni. Vonzódj hozzájuk.

Menj a fény és a szeretet felé.

Emlékezz a praxisodra! Gondolj a vonal mestereire.

Vonzódj a fényhez és szeretethez a szeretkező párban és körülöttük.

Új fogantatás.

Új születés.

Jes Bertelsen • Vækstcenteret november 2006 

***********************************************************

Jes Bertelsen: 

HALÁLFOLYAMAT és PRAXIS

Nyersfordítás: Lázár Ervin Üldögélő

Koppenhága 2023 májusa.

A korábbi rövid kézirat, a Praxis a halálfolyamatban 2006-ból leírja a legáltalánosabb körülményeket a halált illetően, kombinálva egy spirituális praxissal.

Ez az írás inkább azokhoz szól, akiknek praxisa mélyebbre jutott, avagy elérte a haladó szintjét. Ám remélhetőleg többen, mások is találhatnak inspirációt a szövegben.

A gyakorlók egy része rákérdezett, hogy lehetséges e a halálfolyamatot értelmezni egy kicsit stabilabb és elmélyültebb praxis szintjén. Esetleg az utolsó 25 év összegyűjtött tapasztalatai alapján, azon tényleges halálfolyamatok kapcsán, amik velünk, közöttünk történtek időközben. Amikoris az elmélyültebb praxis több alkalommal pozitív nyomot hagyott a haldoklóban, és a folyamathoz való viszonyában, magában a halálfolyamatban.

Jes Bertelsen

Louns (az elvonulási hely a Limfjorden partján) 2020 áprilisában

 *******************************************************

A praxis aspektusai közül azok, amelyek különösen kedvező befolyást gyakoroltak és gyakorolhatnak egy haldoklóra a praxisalapú megértés és belátás a következő öt területen, amelyek mindegyike a bizalomhoz kapcsolódik.

* Egyensúly az együttérzés, hála, továbbadás, és a kettősirányú tudatállapot között, a dzogcsen felé nyitva.

* Hosszabban tartó munkálkodás a spirituális archetípusok jógáját illetően – vagyis vizualizálás, a pozitív és negatív férfi és női spirituális archetípusok felépítése és lebontása: isteni bölcsesség aspektusok a nem kettős rigpadimenzióból.

* A tanítókapcsolat és a tanítók vonala jógája.

* A természetes beavatás folyamatok:

Ébrenlét, álom, alvás és nem kettős tudatállapot.

* Hosszantartó elvonulások tapasztalata.

A. TERMÉSZETES ÉLET – TERMÉSZETES HALÁL

Gyakran úgy néz ki, hogy egy természetes halálfolyamat hasonlít annál az embernél, akinek meg kell halnia arra, amint élt: a halála úgy néz ki, mint az élete természetes folytatása.

Anyósom, Marie elmesélte az ő anyja halálát. 80 fölött volt, elég élménydús életet élt, mint átlagos háziasszony az 1900-as évek elején. Azután özvegy lett, egy kis házban lakott, gondozta a kertet, minden reggel bevetette az ágyát, maga főzte ételeit és rendezte a virágait. Mindig volt friss virág a szobájában. Ágyazás végén az ágytakaró kisimításának mozdulata közben halt meg. Eltelve a napokkal, Marie véleménye szerint.

Egy gazdálkodó – 80 fölött – ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer utoljára neki fogjon a tavaszi szántásnak. Később megtalálták a traktort egy kerítésbe hajtva. A gazda a volánnál halt meg. A pacsirták énekeltek. Ragyogott a nap. Kétség nem fér a dologhoz.

Egy üzletember a 80. születésnapját ünnepelte a nagy villájában. A család és a vendégek ettek ittak, koccintottak és beszédeket tartottak. Ebéd után kiült a hallba és örvendezett egy jó életnek, jó bulinak, ült a székben, egyik kezében szivar, a másikban konyak. És meghalt.

Ezek példák arra, amikor valaki úgy hal meg, hogy az természetes folytatása annak, ahogyan élt.

B. PHOWA ÉS PRAXIS PILLANAT

Ezért nem kell csodálkozni azon, hogyha az ember egy sor éven át (5-10-20 év) naponta rendszeresen praktizált, szintén lehetősége van rá, hogy átéljen egy olyan természetes halálfolyamatot, amit áthat ez a spirituális gyakorlat. Lehet ez jóga, mindfulness, átadás [?], az ötszög gyakorlatai [J.B. pedagógiájának egy része], kettős tudatirányultság, avagy a dzogcsen.

Egy helyen Søren Kierkegaard összegyűjtött műveiben vélhetőleg van egy tiszta instrukció, vagy javaslat, ami a neutrális megfigyelést – mindfulness – ajánlja a halálban, a halál pillanatában. A Lezáró tudománytalan utóirat-ban kérdezi, hogy ’A Halál csak a Haldoklónak a Halál Pillanatában a Halálról való elképzelésével ’oldható fel’ vajon?’ 

A következőkben azt javasoljuk, hogy mind a haldokló mind, aki mellette ül kísérelje meg a kettős-irányultságú figyelem praxisát integrálni a halálfolyamatba tekintettel magára a halál pillanatára és az ezt követő állapotokra. Ami éppen az, amit a legtöbb gyakorló, akik halálfolyamatát lehetőségem volt követni így is tett 

A közös esszencia az öt területen, amikor a halál tapasztalata jelentőség teli úgy néz ki, mint megnövekedett bizalom a saját praxisban. Amely bizalom azokra a tapasztalatokra épül, amiket a napi benső praxis természetesen magával hozott.

Ez a bizalom összefonódik avval a relációval és kölcsönösséggel, amit kifejlesztett a mentorával kapcsolatban, akitől tanult. A bizalom elmélyülhet a vonal tanítóival kapcsolatban is, akik gyakran egy igazi tanító mögött ’állnak’.

Egy halálfolyamatban a legfontosabb tehát a bizalom a saját praxisban és a bizalom a magasabb, univerzális nem-kettős szív és tudatdimenzióban, ami ’hordozza’ az életet és a praxist.

* A halálra való felkészülés során lehet kapcsolódni a bizalomhoz és a hálához, és integrálni ezeket az érzéseket éberségpraxissal vagy meditációval.

* Elnyugodván a praxisban való bizalomban és hálát adni a szeretetért és az életért, amit kaptunk, evvel hagyjuk a figyelmet ellazultan odaadni magát az éberség eredetének.

* Ami működik az a fenntartás nélküli önáttetsző odaadás a saját eredendő forrásnak. Feltétlen odaadás, különösen magában a halál pillanatában.

* Praxislehetőség: Az éberség felemeltetik természetes módon és feloszlik az éberség eredetében.

E fenti beállítottság jelentős segítség lehet – amint ez be is bizonyosodott – a nehezebb helyzetekben, amik csak ritkán elkerülhetőek a halálfolyamatokban, úgymint: a fájdalmak, rettegés, düh, kétségbeesés, gyász és búcsú.

Az elmúlt 25 évben számos gyakorló, akik halálfolyamatát követni tudtam, közben elmondta, hogy a praxisuk miként is volt segítségükre, támogatásukra és enyhítette a folyamat nyersességét.

Magát a halál pillanatát is számtalan esetben döntően a haldokló éber praxisa hatotta át ebben az egyedülálló momentumban. Minden esetre kívülről ez így nézett ki. 

A dzogcsenben le van írva, hogy a halál pillanatában az életenergia miként áramlik fel a test alsó részeiből a szívbe, és onnan is feljebb a korona csakrába, ahol ez a spontán feláramlás szabadsággal és fénnyel találkozik.

Sok alkalommal voltam tanúja ennek. Az első esetben Tulku Urgyen még élt. Amikor azután elmondtam neki a tapasztalatomat azt mondta, hogy ezt az ő tradíciójában spontán phowa-nak nevezik.

Egy másik alkalommal, amikor a legközelebbi családtagokkal együtt ültem a haldokló mellett, ugyanez történt.

A halál pillanatában nyitott szemmel és gyakorlásban áramlott az életenergia fel és felszabadult a korona csakrában. Ez a jelenség annyira erős volt, hogy három a családtagok közül közvetlenül megtapasztalta a felfelé áramlást és megszabadulást a saját rendszerében.

Végül egy harmadik példa, amiben a halálfolyamat során ismét résztvevő voltam. Ezért tudom elmesélni. A haldokló egy fiatalember volt, kész a halálra, ébren volt és nem voltak fájdalmai. Együtt ültem a három legközelebbi hozzátartozóval mellette. A haldokló körülnézett és a szemünk találkozott. Bizalom volt a tekintetében, nyitottság és a praxistudatossága közvetlenül a forráson nyugodott. A légzése leállt, és nagy, szabad, fénylő csend állt be. Nem áramlott felfelé a bioenergia. Az egész a szemekben zajlott le, a pillantásban, a praxismegnyílásban, majd jött a találkozás a nem-kettős szív – és tudatdimenzióval.

A dzogcsenben szó van róla, hogyha a praxis elég precíz, akkor lehetséges meghalni közvetlenül ebből a nyitott praxispillanatból. Talán hasonlóképpen történt a mi esetünkben is, egy szerényebb változatban?

Ezeket a pozitív példákat azért hoztam ide, hogy talán inspirálnak egyeseket a napi praxisra.

Ugyanakkor, noha érthető, hogy a haldokló gyakorló, és a szintén gyakorló asszisztense szeretné a legjobbat, a legéberebben elérni amennyire csak lehet, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ambíció, és a halálfolyamat és a halál pillanatának feladattá tétele felesleges elvárást, nyomást eredményez.

Mind a három fent ismertetett szituációt éppenséggel az jellemezte, hogy a haldoklónak bizalma volt az életben, amit élt, bizalma a spirituális praxisában, és bízott benne, hogy a halálfolyamat természetesen az életük és a praxisuk meghosszabbítása lesz. Rendbe jöttek az életükkel és halálukkal, és rájöttek, hogy nem szükséges erőlködniük, vagy előadniuk valamit. Mindhárman úgy voltak vele, hogy a halálfolyamat és a halál természetesnek vehető. Nem, mint küzdelem, hanem, mint egy gyümölcs, egy esély, nyitott kapu az ismeretlenbe.

Számomra minden egyes esetben nagy ajándék, hogy részt vehetek egy ilyen szép eseményben.

C. HALÁLPILLANAT ÉS HALHATATLANSÁG

Annak valószínűsége, hogy a halál pillanatában felismertetik a nem-kettős, önfényű dimenzió fokozódik, amennyire közelkerült az ember a szív és a tudat legbenseje felismeréséhez a praxisában és életében. Így mondják a dzogcsenben.

Minden ember (és minden érző lény) találkozik az alap nem-kettős dimenziójával a halál pillanatában. A nem-kettőség dimenziója átfogja, átszövi és hordozza az összes érző és tudatos életet. Ez a dimenzió transzcendálja az időt, teret és elmét. Áthatja a téridőt és az elmét, de különbözik tőlük. Csakúgy, amint a harmadik dimenzió áthatja, és mindenütt ott van a két dimenzióban, ugyanúgy a nem-kettősség dimenziója jelen van és elvileg elérhető mindenütt a téridő és az elme duális világában.

Ami zárt a két dimenzióban, egy kör például, az nyitott a három dimenzióban. Ami zárt a téridő és az elme dimenziójában, az nyitott a rigpa dimenzióban. Egy gömb, egy test, egy elem, egy individum, egy ház ajtók és ablakok nélkül, zárt hétköznapi felfogásunk szerint. Ám nyitott a nem-kettősség magasabb dimenziójában.

Sok ember érzi magát fogolynak a testében és elméjében. Ez az érzés feltehetőleg egy reflex-ió a nem-kettősség magasabb dimenziójára.

A rigpában a szabadság túl van az énen, testen, elmén és dualitáson.

Amikor az ember két dimenzióban van, mint egy elképzelt kétdimenziós lény, akkor nincs áttekintése túl ezen a világon. Csak pontokat és vonalakat lát mindenhol.

A három dimenzióból viszont áttekinthető a két dimenzió.

A mi világképünk a tér és idő által strukturált és felosztott, a duális megismerésre korlátozott, minden csak darabonként és felosztva élhető át.

A nem-kettős szabadság rigpa dimenziójából viszont egész világunk áttekinthető. Minden, ami duálisan zárt és elválasztott – az énem a testemben, a testem egy zárt térben, amiben a kint különbözik a benttől, az ok az okozattól, a szabadság különbözik a szabadságtalanságtól [sic!] – mindez nyitott a rigpában. Minden felosztott egész.

Amikor egy ember a praxisában felfedezi és felismeri az elme és a világ legbensejét, akkor felismertetik a szabadság magasabb, mindent átható dimenziója is:

* Nincs fókusz, nincs vándorlás. Sem szelf [tenmagunk], sem mások.

* Ellazultan elnyugodván az emlékező nem-gondolkodásban.

* Nincs felejtés, sem gondolkodás.

   Ám emlékezve és érzékelve és megmaradva a szív legbenső nyitott éber tágasságában.

A halál pillanatában megnyílik ez a nem-kettős szabad dimenzió, a haldokló találkozik a rigpával.

Ez az egyedülálló esély a halál pillanatában.

Mondják a dzogcsenben.

* Ebben az egzisztenciálisan éles és visszautasíthatatlan helyzetben, amikor az ember éppen meghal, alkalmanként a figyelem elnyugodhat a praxisban való bizalomban, a szeretetképességben, és a hála képességében.

* Ki haldoklik? Mi hal meg? Az éberség és bizalom nyugodalmat találhat a halálfolyamatban és magában a halál pillanatában is, elvihet oda, ahonnan az életfolyamat mindig is elindult: a szabadság időtlen dimenziójába, túl mind életen és halálon.

* Az ember a halál pillanatában oda érkezik, ahol időtlenül mindig is volt: túl az „emberen”, az „énen”, és a „te-n”, „halálon” és „életen”.

* Az osztatlan szabadság felismerése. Időtlen. Hely-telen. Halhatatlan.

Longcsenpa azt javasolja a halálra való felkészülést illetően, hogy gyakoroljuk a praxist és állítsuk be magunkat a halálpillanattal összhangban a természetes beavatásra, és rámutatásra, és a megnyilvánuló halhatatlan dimenzióra. Az önmagáról tudó éberség a szív legbensejében túl önmagán és máson.

Az osztatlan egység a mindenséggel.

Egy élő kék cinege landol lágyan a gyakorló korona csakráján.

Egy sárga pillangó lebeg a tavaszi napfényben.

***********************************

A magát tudó

éberség

megvilágosult szándékoltsága [?]

soha nem halhat meg

Longcsenpa

D. A HALÁL ÓRIASI MEGSZABADÍTÁSA

És itt végül egy rövid és koncentrált praxis szöveg Longcsenpától a halálfolyamatról.

Itt előfeltétel az, hogy a haldokló még élve praxisában megkapta a rámutatást és ráismert a tudat természetére, a nem-kettős rigpa dimenzióra. Ráadásul hosszan tartó visszavonulásokon megbarátkozott a spontán rigpa állapottal, ami meg tud nyílni egy ilyen gyakorlás során.

Mindazonáltal a szöveg alighanem inspirálni képes gyakorlókat az úton, noha még nem fedezték és ismerték fel a halhatatlanság időtlen dimenzióját.

Azok a tapasztalatok, amikkel az embernek gyakorlóként találkoznia kellett, az időtlenség villanása, a beavató folyamatok, spontán megnyíló áradó együttérzés, spirituális archetípusok vizualizálása, és a tanítóhoz való viszony folyamatossága növelheti annak megértését, amit Longcsenpa ír.

És mindez a bizalmon és a kettős-irányultságú tudat meditatív vizsgálatain alapszik annál, aki meghal.

Odaadás, be a kérdező válaszhiányába felhívás lehet, és elmélyülésre bíztató a saját halálpraxist illetően, mind az előkészületeket, mind magát a halálpillanat lehetőségeit illetően.

Imígyen a szövegben Longcsenpa felajánl a haldokló számára egy direkt rámutatást a halálpillanatban a halhatatlan nem-kettős rigpa dimenzióra.

E.

LÉTFONTOSSÁGÚ TANÁCSOK:

TELJESÉRTÉKŰ ELŐÍRÁSOK A BARDÓKKAL

KAPCSOLATBAN

Longcsenpa

A legmélyebb tisztelettel meghajolok fenséges tanítóim lábainál.

Még ha ezt az életet szabadságjogokkal és előnyökkel is kaptad, mindez elpusztul és tovább kell menned. Ezért emlékezz ezekre az előírásokra a halál pillanatában.

Ezek között a körülmények között, ebben az életfázisban születés és halál között,

Muszáj realizálnod azt, hogy az éberség mely tud magáról az maga a dharmakaya,

Muszáj fenntartanod a fénylő meditatív állapotot, ami ennek a kisugárzása,

És mindezt megerősíti a természetesen manifesztálódó bölcsesség. 

I.

A halálfolyamatban, amikor a négy elementum összeolvad,

Illuzórikus tapasztalványok – hullámzó, rázkódó, illékony – fognak mutatkozni,

A föld, tűz, víz, levegő elem feloszlik a térben, stb.

Amikor mindennek tanúja vagy – annak, ahogy az érzékek felszámolódnak – maradj tudatos: „Most halok meg, de nem muszáj megijednem.” Vizsgáld meg: Mi a halál? Ki hal meg? Hol zajlik le mindez?

A halálban csak a négy kölcsön elementum adatik vissza. 

Rigpa perspektívából nincs se halál, se születés.

Vizsgáld meg a dharmakaya természetes formáját, egységét a rigpával és az ürességgel, az eredendő tisztaságot:

Mi a halál? Ki hal meg? Hol zajlik le mindez?

Miután [a halál] nem egzisztál sehol, ez az, amit az ember halálként él meg, nem igaz?!

Mutass bátorságot és bizalmat, miközben átéled mindezt.

Az a mód, ahogyan a rigpa manifesztálódik tökéletesen akadálytalan, és a föld, tűz, víz és levegő, a tudattal együtt feloszlik a térben.

Azután a tér is feloszlik a tiszta fényességben,

Feloszlatja a hat érzéktudatosságot és megalapozza magát

az alapvető térben.

Amint az éberség elhagyja a testet, rigpa állapotban az összes jelenség kiüresedik.

Amikor a racionális elme is kiüresedik, előáll a dharmakaya, mint a nagy eredendő tisztaság.

Ebben az időpontban, ha felismered, amit praktizáltál,

Egyetlen pillanatra akadálytalanul szabad vagy.

Ez a dupla tisztaságú dharmakaya elérése.

II.

Így mutatkozik a folyamat, ám amennyiben nem ismernéd fel,

Ezután fényformációk jelennek meg, amik az alap látszatai.

A tér megtelik hangokkal, fénnyel és fénysugarakkal, valamint békés

és haragos isteni lényekkel.

Hogyha ezt az összes fenomént úgy ismered fel, mint belőled eredő manifesztációkat,

Akkor az eredendő állapotba felszabadulsz, ezáltal eléred a tökéletes felébredést.

Éppen ezért döntő annak tudása, hogy mindez a manifesztáció saját termék.

Amennyiben felismered az esszenciát teljes megvilágosodást érsz el.

III.

Ezen a fenti módon mutatkozik [a halálfolyamat], de ha nem volnál képes felismerni előáll a teremtődés bardoja, mint egy álom.

Ebben az időpontban jó ha az ember emlékszik egy tiszta buddha mezőre,

És menedéket vett a tanítónál és yiddam-istenségénél,

Némelyek megszabadulnak és újjászületnek egy tiszta Buddha mezőben,

Míg mások elérik a hét kiválóságot avval, hogy egy magasabb világban születnek újjá, és biztosított megszabadulásuk a következő életükben. 

Ezért ez a nagyon mély, esszenciális instrukció olyan

Mintha a kezedbe kapnád a megvilágosodást.

Ez örömet fog okozni szerencsés szív tanítványaimnak.

A Természetes Nagy Tökéletesség jógija,

A jó Longcsen Rabzsam írta le mindezt.

Ezen szolgálat révén az érző lények, egyenlőek a térrel,

kivétel nélkül el kell érjék a megvilágosodást az eredendő alaptérben.

Ezt a tökéletes instrukciót a haldoklók számára, mint titkos és páratlan bevezetést a győztesek fia Drimé Özer írta, mint választ az odaadó tanítványoknak a Khotang Rincsen Ling elvonulási helyen.

Rigpa perspektívából nincs se halál, se születés.

JEGYZETEK

A tibeti szöveg Bar do’i gdams pa thsangs sprugs su gdab pa Kyi man ngag, és egy angol fordítása, írta Adam Pearcey, megtalálható a Lotsawahouse.org honlapon. Ennek a szövegnek egy része megtalálható Tulku Thondups könyvében a Peaceful Death, Joyful Rebirth-ben is.

Mindkét fordítás nagy segítség volt a dánra fordításhoz.

OLVASÁSI TÁJÉKOZTATÁS

A piros csillagokkal * jelölt bekezdések olyan esszenciát jelölnek, ami elegendő lehet segítségnek, amennyiben a haldokló ezt kívánná. Ez elég lehet akkor is, ha valaki kómában fekszik. Egy asszisztens felolvashatja ezeket a szövegrészeket a haldoklónak.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet mindenkinek, aki nyitott szívvel és nagylelkűen megosztotta velem és Marianne- val tapasztalatait a praxis halálfolyamatba bevitelét illetően.

Jens-Erik Risom
FELÉSZÜLÉS A HALÁLRA

Megtalálni az utat meditáció és életismeret által

Hátoldali szöveg:

A szülésre való felkészülés ismert és elterjedt módszer, megtanulni fogadni egy új életet.

De fel lehet-e készülni egy olyan határkőszerű, kifürkészhetetlen és a legtöbbünk számára mélységesen ijesztő jelenségre, mint a halál?

Nagyon sok különböző spirituális hagyomány szerint igen. És ezt szintén így gondolja az ember egy modern fejlődési úton, többek között a mélypszichológia, a buddhizmus és a dán dzogcsen tanító Jes Bertelsen által inspiráltan.

Itt olvasható részletesen annak leírása, hogy mi is történik a halálfolyamat során, amikor a tudat eloldódik a fizikai testtől, és Mikor a halál utáni állapotban el kell engedni a személyiséget, és az én identitást is.

A kézikönyv megszemlél négy döntő dimenziót a felkészülés kapcsán. Valamint utal egy buddhista bölcsesség szövegre, ami arra a lehetőségre mutat rá, hogy még élve arra irányulhatunk, ami nem hal meg.

*************************************** 

„Minden lény illékony, mint korábbi és jövőbeni vendégek:

Az öregek eltűntek, ahogy fiatalok is el fognak tűnni.

Ez a generáció nem fog tartani még száz évig sem.

Értsd ezt meg alaposan itt és most.”

LONGCSENPA

Now that I kom to Die

***********************

„Gyere a cirógató fénybe. Nem félek

a halottak látványától. Amikor jönnek,

joguk van elnyugodni a pillantásunkban,

mint minden más dolognak.”

RAINER MARIA RILKE

Rekviem egy barátnőmért

****************************************

Tartalom

Bevezetés

1. rész: Pszichológiai reflexiók, és bensô praxis

Pszichológiai gyakorlatok

Meditatív praxis

Munka a nyugtalansággal

2. rész: Egzisztenciális kontemplációk

Titkok és egyeztetés

Kibomlás és felszabadulás

Konkrét előkészületek 

3. rész: Energetikai gyakorlatok

Kanalizációs gyakorlatok

Az elválasztási folyamat a csakrákon keresztül

4. rész: Spirituális meditációk

Viszony egy spirituális archetípushoz vagy egy tanítófigurához

Tudás továbbadása

Felkészülés a bardo állapotokra

Társulás egy éber személlyel

Asszisztálás egy másik ember halálához és a halál utáni állapotokhoz

A születés és az élet bardoja

Utószó

Bibliográfia 

Appendix: egy vezetett meditáció

*****************************************

Előszó 

A háttere ennek az írásnak az, hogy érdeklődő kurzisták és tanulók hiányolták, akiknek az utóbbi években felajánlottam a halálfolyamat tanítását egy meditatív és – kísérletként – spirituális megvilágításban. Ennek folytatásaként dolgoztam ki ezt a kis kézikönyvet, ami elsősorban azokra a kurzusokra épül, amiket 2022-ben tartottam. Ez döntő volt az írás szempontjából, miután ott és akkor került a négydimenziós modell először bemutatásra.

A könyvecske úgy kezelendő, mint egy javaslat az élet nagy átmenetének perspektíváit illető mérlegelésre. Aláhúzandó, hogy természetesen nagyon sok más ajánlat található arra, hogyan lehet felkészülni [a halálra] – például tradicionális nyugati vallásos, és modernebb pszichológiai változatokkal. Ezen írás inspirációs forrása nem utolsó sorban Jes Bertelsen sok éves tanítása, kiegészítve saját tapasztalatokkal és távlatokkal.

Köszönet Finn Haarh-nak azért, hogy egy házat adott kölcsön, Thomas Jensen-nek a korrektúra olvasásért, és Michael Stubberup-nak a munkafolyamat végigkíséréséért. Nem kevésbé jár szerető feleségemnek Lisbet-nek a köszönet kitartó támogatásáért kreatív és meditatív visszavonulásaimat illetően.

Reményeim szerint ez az írás segíthet egy kissé jobban megvilágítani egy a kultúránkban meglehetősen ismeretlen perspektívát a halál és élet folyamatát tekintve.

Bevezetés

A könyv célja tehát az, hogy átvegyünk néhány központi tudatossá tételt és elmélyülést, ami fel tudja készíteni az elmét az élet nagy átmenetére. Nem csak a halálfolyamatra és a halál pillanata utáni periódusra tekintettel, hanem az aktuális élet lehetőségeit is tisztázva.

A háttér pedig, amint az előszóban említettem elsősorban Jes Bertelsen tanítása és publikációi éveken át, az első halálkurzus a Vækstcenteret-ben 1984 óta, legutóbb pedig a rövid „Halálfolyamat és praxis” 2021-beni kiadása. [Olvasható a Dzogcsen Fórumon korábbi posztként!] Jes Bertelsen tanítása azon az ezoterikus tudáson alapszik, amit többek között a tibeti buddhista tradícióból merített. Ő ugyan képes arra, hogy ezt az idegen tradíciót kapcsolatba hozza a modern élettel és emberképpel, nem utolsó sorban mélypszichológiai szempontból. Imígyen épít hidat a tanítása a tradíció és modernitás, vallás és tudomány között. Ez teszi könnyebbé az instrukcióihoz való hozzáállást a mai keresőknek.

Másodlagos forrásként e sorok írójának tapasztalatai szolgálnak. Részben benső praxis felismerések, részben pedig meditatív részvétel egyes haldoklókkal kapcsolatosan, részben pedig az ’anyag’ iránt érdeklődők és gyakorlók tanítása révén. Az írás egy része korábban szerepelt a Spiritualitás korunkban című könyvemben (2020), ami Jes Bertelsen tanításait több különböző szempontból vizsgálja. A halálfolyamat spirituális elmélyítésének megismeréséhez ez a könyv ajánlott.

A kézikönyv itten négy részből áll. Az első és alapvető rész a pszichológiai mechanizmusokra fókuszál, amelyek akkor aktiválódnak, amikor valaki döntő módon szembesül a haláljelenséggel, a magáéval, vagy másokéval. Itt az alapfeltételekkel való közvetlen konfrontációról van szó, és azokról az érzésekről, amiket ez a találkozó kiválthat. Gyász, szorongás, aggodalom, tagadás és düh a példái az ilyen érzéseknek. Az érzések másik oldalán, avagy rajtuk keresztül maga az alapfeltétel mutatkozik meg meztelenebbül. Meg kell halnom, hogyan fog ez kinézni, milyen reakciókat vált ez ki belőlem? Miképpen is képzelem el helyzetet, mind a magam, mind a hozzám közelállók szemében? Mi történik, amikor konfrontálódom az elkerülhetetlen búcsúval és meglazulnak eddigi kötöttségeim? Mindennek folytatásaként bevezetődik néhány meditatív technika, ami összhangban [a történtekkel] lehetővé tesz egy másmilyen, szabadabb alapállást a szenvedéssel kapcsolatban, ami általában szintén egy része az élet ezen átmenetének.

A második rész az egzisztenciáról szól, a konkrét életről, ami a gyerek és ifjú koron át vezetett a mosthoz. Azt mondják, hogy az ember gyakran úgy hal meg, amint élt. Ha van ebben egy cseppnyi igazság, akkor döntő lehet felfedni a viselkedést és az élet döntéseit, amik jellemezték az illető létezését. Ez többek között arról szól, hogy be kell ismerni azt a negatívumot és nehézséget, amiknek kitett másokat, és esetleg hátrahagyott valami kellemetlenséget, szégyent, vagy le és megtagadást. Arról is szól, hogy észre kell venni minek is adhat helyet az élet, hogy az élettér optimálisabban legyen kitölthető. Ez érvényes például a kapcsolatokra, élményekre, kreativitásra és minden jelentőségteljes aktivitásra összességében. 

A harmadik rész közvetlenebbül szól bizonyos benső gyakorlatokról, hogy [a haldokló] megdolgozza az energia rendszerét, ezen a módon megnyitva és tisztábbá téve a finom csatornákat, hogy a legmegfelelőbben hagyhassa el a fizikai testét. Tipikusan olyan gyakorlatok ezek, amik a légzést használják fel arra, hogy az energiát és érzéseket a perifériáról a szívbe vezessék és onnan tovább ki a fej tetején át. Vannak olyan gyakorlatok is, amik utánozzák a halálfolyamat stádiumait, és átmennek az organizmus energia központjain szintén az alaptól a tetőig.

A negyedik és utolsó rész a spirituális dimenzióról szól, ahol a benső szellemi bizalom szolgálhat vezérfonalul a halálfolyamatban. Itt az élet pozitív és lényeges belátásait is tisztázni lehet, amikhez az ember egy esetleges további létezésben is bejárást szeretne. A szív, mint fókuszpont működik, nyitás valami magasabbra, és a mély belátások bekötésének eszköze egy olyan dimenzióba, ami túl van a halálon. Végül pedig egy spirituális perspektíva magában foglalhatja a mindfullnes-el (semleges megfigyeléssel) való munkát, a kettős tudatirányultságot, archetipikus vizualizációkat, és a mélyebb érzéseket, mint a szeretet, együttérzés és hála – megcélozván a tudatosabb navigációt a halál utáni állapotban. E szemle részeként azt is számba vesszük, hogy mit is jelent egy másik ember asszisztense lenni a halálfolyamatban.

Együtt e négy munkaterület egy olyan platformot alkothat, amit a gyakorló kiépíthet, kifinomíthat esetleg több évig, mielőtt a halálfolyamata ténylegesen aktuális lesz. E folyamatról való tudás alkalmazható lehet mások megtámogatására is, ha jelen lehet egy hozzátartozó vagy spirituális barát halálfolyamatánál. Mélyebben nézve a szív kifinomításáról és a tudat megtisztításáról szól az egész, összhangban a létezés energetikai, pszichológiai és egzisztenciális viszonyaival. A következő áttekintés arra szolgál, hogy részletezze a négy dimenzió hatását az élet-halál folyamatban.

A kézikönyv egy tibeti dzogcsenmester Dudzsom Rinpocse írásával kerekíttetik le, amiben leír egy benső praxist, tanítóval való viszonyt, életfelfogást, és cselekedeteket, mint döntő felkészülést a halálra.

További perspektívaként legvégül egy vezetett meditációt lehet olvasni. Mint a benső praxis támasza felsejlik egy tréning mind a tudatot, mind az empatikus minőségeket illetően, mint a mélyebb megismerés felerősítője.

1. rész

A halál gondolata nagyon sok érzelmet kelthet fel. Távolabbról nézve is, akkor is, ha valaki közeli hozzátartozót érint, vagy amikor betegség vagy öregség okán saját ajtón kopogtat. Leggyakrabban azonban a halál árnyékéletet él. [Sic!] Valami olyasmi, ami messze a jövőben dereng, vagy másokat érint. Legjobb esetben egy filozófiai gondolat, vagy távoli érzése valami kellemetlenségnek. Ám a halállal való foglalkozás – a sajátunkkal vagy máséval – nem szükségképpen valami morbid dolog. Ellenkezőleg, fényt hozhat a létezésbe az alapkérdéseket illetően: miért élek, mit helyes tenni, mi a célja az életemnek? A halál gondolata kiemeli az életet, jelentőséget és fontosságot tulajdonít neki, amik amúgy elhomályosodhatnak a hétköznapok rutinjában és bosszúságai közepette.

A régi időktől fogva a kereső emberekben tudatosították, hogy az élet alapfeltétele az elmúlás, minden, aminek formája van múlékony, és minden, ami élt egy időben meg kell halnia. Buddha egyenesen azt javasolta leendő tanítványainak, hogy töltsenek el néhány hónapot meditációban egy hullaégető helyen, közvetlenül szembe nézve a valósággal. Csak amikor ezt megtették lehetnek a tanítványai és kezdhetik meg vándorlásukat a nyolcrétű ösvényen, ami a buddhizmus kerete a spirituális fejlődéshez.

A Vækstcenteret [’Növekedésközpont’] pedagógiájában Jes Bertelsen felkérte tanítványait és a kurzusok látogatóit, hogy válaszoljanak a kérdésre: mit éreznek, amikor a halállal állnak szemben? Mi mozdul az elmédben, amikor elképzeled, hogy előtted fekszik a saját hullád, egy lélektelen test? És mit gondolsz, a többiek miként fognak reagálni, amikor már te nem vagy itt? Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban javasolt néhány reflexiót, vagy gyakorlatot, amikkel vizuálisan és érzésbelileg ’megrendezik’ a leendő halálukat. Ezek a gyakorlatok viszonylag egyszerűek, mindenki képes kivitelezni őket, de dacára látszólagos könnyedségüknek mély érzésekre képesek rányílni. Ezek a pszichológiai gyakorlatok különféle szemszögből fókuszálnak arra, hogy az egyén esetleg miképpen is fog viszonyulni saját halálfolyamatához. Természetesen senki nem tudja valójában mi is fog történni, és miképpen is fog reagálni a helyzetre. Ám mindez egy fajta főpróbát reprezentál a végső átmenethez vezető úton.

A következőkben közelebbről megnézünk három hasonló élettapasztalatot, amiknek a saját halál a témája. A leírások kicsit megszerkesztett kivonatok a könyvemből (Spiritualitet i vor tid). Az idézetek a szövegben Jes Bertelsen: A halál és a halálfolyamat című lejegyzett előadásaiból (1984-1994) valók.

Pszichológiai gyakorlatok

1. gyakorlat

A halál realitásához való viszony. Képzeld el, hogy a saját hullád mellett ülsz, és érzékeled az élet teljes hiányát. Engedd, hogy a szívedet megérintse a helyzet. Érzékeld milyen érzések jelentkeznek Aggodalom? Gyász? Kétségbeesés? Hatalmazd fel magad, hogy mélyen átérezd ezeket az érzéseket, és praktizáld a semleges megfigyelést ezeknek a testre, energia rendszerre és elmére gyakorolt hatásaival kapcsolatban.

2. gyakorlat

A környezet reakcióinak tudatosítása. Képzeld el, hogy halott vagy, mozdulatlanul, élettelenül fekszel. Ezután képzeld el, hogy miként is fognak reagálni azok, akik szerettek. Vagy, ha esetleg senki nem szomorodna el a halálodon, akkor érezd azt a nagy ürességet, ami ebből következhet.

3. gyakorlat

Elengedés. Ennek a gyakorlatnak három lépcsője van, ahogy Jes Bertelsen leírja ezt. „Az első lépcső azt elképzelni, hogy az ember abszolút egyedül van, esetleg olyan helyzetekkel kísérve, ahol magányos is volt; azaz egyedüllét hangulat. Második lépcső annak elképzelése, hogy az embernek öt perce van a haláláig, nincs senki, akit riasztania lehetne: teljes egyedüllét. A harmadik lépcső a maga egyszerűségében arra megy ki, hogy kapcsolatba kell kerülni valamely szeretetobjektummal, amit [akit?] a halál közelségében el kell engedni. Minden lépcsőt 3-5 percig kell gyakorolni.” (A halál és a halálfolyamat 34. o.) Erről a processzusról: „Amennyiben ezeket a halálgyakorlatokat minden alkalommal praktizáljuk, amikor kötődést érzünk, az élmény olyan lesz, mintha a szeretetobjektumok feltámadnának halottaikból, és így az ember még boldogabb és csodálkozóbb lesz. Evvel több érzés, több szeretet és kevesebb ragaszkodás jár együtt. A gyakorlattal nem csupán magára a halálkészültségre célzunk, hanem célja elválasztani az igazi szeretetteli kapcsolatot a ragaszkodás igényétől és a szimbiotikus alvástól egy másik emberrel.” (Ugyanott.)

Meditációs praxis

A pszichológiai gyakorlatok, és a később leírásra kerülő energetikai és kontemplatív praktikák meghosszabbításaként az ember közvetlenül is dolgozhat az állapotain a halált illetően a valódi meditációs praxissal. Ez mindenekelőtt a mindfulness-re vonatkozik, a semleges éberségre a kibomló most-tal kapcsolatban. Ez a tudatos jelenlét, amint szintén hívják, azt a képességet jelöli, ami nem ítél, nem zavartatja magát és nem kommentálja az aktuális pillanatot. Van egy szubjektum, egy tanú az élményben, de ez a tanú igyekszik olyan viszonyt ápolni a jelenségekkel, ahol nincs azonosulás, nyelviség, elutasítás, avagy kötődés. Ezt a praxist olykor tanúmeditációnak is nevezik. 

Elmélyülésként a neutrális alapállásban a jelenségekkel kapcsolatban lehetséges kitágulni egy panorámás nem fókuszált éberséggé, amely képes egyöntetűen viszonyulni az összes dimenzióhoz, amely pillanatnyilag hozzáférhető. Ez érvényes a benső testiségre, a külső érzékiségre, amint az elme gondolataira, érzéseire és benső képeire is. Ez azt jelenti, hogy az élmények és információk az összes csatornán keresztül egyidejűleg bomlanak ki anélkül, hogy a megfigyelő tudat választana egy fókuszt valamely másik helyett. E panorámás figyelem állapota mélyebb elnyugvásra invitál, és a határozott problémás területek és aggodalmak automatikus fixálását elengedi. A praxis még további elmélyítése megtalálható a Nézz be – a mindfulness elmélyítése című könyvemben.

Ebből a panorámás figyelemből – vagy közvetlenül egy mindegy milyen állapotból, amiben az ember van, vagy egy gondolatból, amivel azonosult éppen – lehetséges a kettős tudatirányultsággal dolgozni. Ahelyett, hogy a testre, vagy az elme tartalmaira, esetleg a meditatív állapotra, mint olyanra figyelnénk, azt vizsgáljuk, hogy: ki is lenne az, aki [ami?] átél itt valamit? Ez nem valami intellektuális gyakorlatozás. Nem egy új gondolat, amibe belefeledkezik az ember. Ez egy nyelvtelen elengedés a tudat részéről a forrás irányába, amiből minden származik. A láthatatlan szubjektum, amely megtapasztal mindent, most tárgya lesz az önvizsgálatnak. A figyelem megszabadul az elfoglaltságaitól, vagy az elmetartalmak semleges megfigyelésétől, és inkább hagyja a benne rejlő éberséget egy pillanatra felfedezni tenmagát, avagy a saját forrására orientálódni. Ha ez visszhangozza a mélyebb szívbéli érzéseket is, mint a barátságosságot, együttérzést vagy hálát, akkor a kettős tudatirányultság praxispillanata még inkább elmélyülhet. Különben ahhoz, hogy az ember korrekt módon praktizálhassa a kettős tudatirányultságot legtöbbnyire szüksége van személyes instrukciókra egy képesített tanítótól. A kettős tudatirányultság pontosabb leírása Jes Bertelsen A tudat legbenseje című könyvében található. [Magyarul megjelent a Dzogcsen Fórum kiadásában, kapható a Sambhalában!]

Ez a két praxisforma – a tanúmeditáció és a kettős tudatirányultság – gyakorta összefonódnak, miután a kettős tudatirányultság pillanatának hitelessége azon a képességen múlik, hogy minden kötődést és ellenérzést elenged az átéléssel kapcsolatban. Ugyan egy folyamat lesz a dologból, ahol a praxisklíma semleges és nem válogat, és a valódi elmélyülés a momentán orientáció afelé, ami [aki?] átél.

Ha az ember, mint gyakorló ismeri ezeket a gyakorlatokat természetes lehet bevenni őket a halálra való felkészülésbe. Ez azt jelenti, hogy amikor érzelmi nyugtalanság támad, fizikai fájdalmak és más negatív állapotok, akkor emlékezni kell a tanú pozícióra és hagyni kell a kettős irányultságú praxismomentumokat kibomlani. Amint Jigme Lingpa egy nagy dzogcsen-misztikus a 18. századból mondta: „Ne vidd a betegséget az elmébe. Vidd a praxist a betegségbe,” Vagyis: ne gondolj a szenvedéssel, hanem hagyd a meditatív praxist befogadni azt. Ez természetesen sok rutint és sok korábbi elengedést és elmélyülést követel, hogy döntően pozitívan befolyásolni tudja az ember a komoly betegséget és a halálfolyamat kísérő jelenségeit. De ha valaki ismeri a praxist, akkor a lehetőség mindig adott.

A nyugtalansággal való foglalkozás

Tapasztalatilag van egy sor pszichológiai és fizikai nyugtalansági forrás a halálfolyamatban, attól függően, hogy ezek a tünetek rövidek, vagy hosszabban tartóak. Röviden összegezzük őket.

Egy elnyúló halálfolyamat gyakran avval jár, hogy a test némely képességei és funkciói megszűnnek, a kognitív és érzésfunkciók pedig életlenné válnak. A halálra való kilátás végülis magának az életnek az elvesztését jelenti, az összes a világban ismert és csodálatos és kínzó egzisztáló jelenséggel. No és nem utolsó sorban a közeli kapcsolatok elvesztése, a végső búcsú általában mindent eldöntő konfrontáció. Fájdalmak és szenvedés is lehet a halálhoz vezető folyamatban. Mind fizikai, mind mentális. A halál pillanatától való rettegés is felléphet, hiszen elveszítjük a világot, magunkat és így lépünk az ismeretlenbe.

Íly módon sok érzés és reakció lehet ’játékban’ a legvégső átmenet felé haladva. Tapasztalatilag, meditatív nézve van néhány egyszerű módszer dolgozni e nyugtalansághoz vezető forrásokkal:

Mindenekelőtt mélyebbre lehet hatolni a mindfulness-be – nem kívánni, hogy a helyzet, vagy az érzés más legyen. Azt is meg lehet kísérelni, hogy elnyugszunk a szívben és úgy nézzük és érezzük a feltételeket, szintén nem kívánva másképpen. Azután ott a lehetőség megnyílni valami magasabbra – ez egyénenként máshogy nézhet ki – imán keresztül, érzelmi beleéléssel, esetleg vizualizálva egy spirituális alakot, vagy energiát. Mindhárom megközelítés kiegészíthető a kettős tudatirányultsággal való munkával.

Később majd rátérünk néhány konkrét gyakorlatra, ami arról szól, miként is hozzunk létre mélyebb és precízebb spirituális kontaktust.

2. rész

Egzisztenciális kontemplációk

A konkrétan megélt élet mindig jelen lesz a halálfolyamatban kiváltképpen, ha elhúzódik időben. Miképpen is éltem, milyen tapasztalatok és értékek bizonyultak fenntarthatóknak, vagy mit is találok most teljesen közömbösnek. Ilyen és hasonló kérdések merülhetnek fel az élet nagy átmeneténél. Két aspektust kell kiemelnünk az egzisztenciális mérlegelésnél, amik felmerülhetnek. Részben befejezetlen ’gestaltok’ [alaklélektani fejlemények] a múltból, nem kevésbé azok, amelyekért magunk vagyunk a felelősek. A téma itt a titkok és megbékélések. Részben pedig a benső impulzusok, amik döntőbben kitölthetik az egyén életterét, így azután „eltelvén napjaival” halhat meg, megoldatlan szükségletek és lehetőségek nélkül. A téma itt kibomlás és felszabadítás.

Titkok és megbékélések

A többi emberrel való kapcsolatban a befejezetlen ügyek (’gestaltok’) a létezés feltételei közé tartoznak. Különbözőségek, szakítások, beteljesületlen elvárások, kötődések, kudarcok és félreértések úgy tűnik megszórják az élet útját különféle nagyságú és hegyű tüskékkel. Némelyik különösen bántóként lép fel. Leginkább azok, amelyekért az embert magát terheli a felelősség. Többnyire erős érzelmekbe burkolva, amit az egyén nem képes kezelni, de amelyek átvették a kontrolt rövidebb hosszabb időre. Az ilyen pontok, vagy szakaszok az élet útján lappanghatnak, mint begyulladt sebek többnyire elrejtve a tudat felszíne alá. Ám különleges helyzetekben felébreszthetők és emlékezhetők, hogy azután ismét lelökődjenek a tudattalan homályba.

Ismert dolog, hogy az ilyen titkok tendenciózusan a fényre kívánnak kerülni az élet nagy átmenetei során. A halál előtt pedig ezek a témák extra nehéznek érződnek. Egy impulzus arra késztet, hogy meggyónjuk őket a halállal való konfrontáció során. Ilyen érzés lehet: muszáj elmondanom valakinek, elő kell vegyem, hogy hallja meg valaki, mielőtt késő lesz. Nem vihetem ezt a titkot a sírba. Világos, hogy nem mindenki hordoz körbe súlyos titkokat, de sokaknak van valami, aminek felszínre kerülése egészséges lenne a léleknek. Legalábbis neki magának. Bevallani a hibákat, bántalmazást, hűtlenséget valakikkel kapcsolatban lehet egy a halálra való felkészülések közül. Hangosan kimondva valakinek, aki képes ítéletmentesen, vagy szemrehányás nélkül meghallgatni gyógyító lehet, amit megtapasztalhattunk a Növekedésközpont pedagógiáján belül. Néha az is jót tesz, ha felkeressük azt, akit elhagytunk vagy megsértettünk, hogy kapcsolatba lépjünk vele, netán bocsánatát elnyerjük. De miután ez nem mindig segítség a másiknak, egy ilyen lépés óvatosságot és érzékenységet követel.

Mint a halálra való felkészülés egy része – esetleg jóval a fizikai halálfolyamat beindulta előtt – a következő kontempláció ajánlott.

Egzisztenciális kontempláció: A titkok előhozatala

Emlékezz vissza az életrajzodra és találj egy, vagy több olyan szituációt, amikoris egy (vagy több) embert valamilyen negatív, sértő, vagy lekezelő helyzetbe hoztál. Engedélyezd magadnak, hogy olyan tisztán lásd ezeket a helyzeteket, amennyire csak lehetséges. Érezd át az érzéseket, légy őszinte és kerüld el a félremagyarázást vagy megszépítést. Érezd át annak kényelmetlenségét, amit tettél. A testedben érezd át  mindezt, a lehetséges szégyenérzést, azt ami az esemény elrejtésére kényszerítene. Tedd az ellenkezőjét. Hívj elő minden aspektust, és kíséreld meg semleges perspektívából megvizsgálni a helyzetet. Ez azt jelenti, hogy nem ítélkezve, nem kommentálva, semmi mást azon kívül, hogy úgy láss, ahogy a dolgok vannak. Éppen ebben a pillanatban. Végül pedig lépj kapcsolatba a szíveddel, hogy megvizsgáld, a szív mélyebb érzései be tudják e fogadni az egész szituációt, az emlékeket és amint most vagy, valamint azt, hogy ember vagy, hibákkal és hiányosságokkal. 

E kontempláció kiegészítése képen azokra a helyzetekre is vethetünk egy pillantást, amikor az ember maga volt szenvedő alanya más emberek támadásának, cserbenhagyásának, közönyösségének, vagy hasonlóknak. Mindez természetesen olyasmi, amit fel lehet vetni a pszichoterápiában. Na és ez a munka gyakorta a benső gyermek feltételei alapján történik. Egyidejűleg azonban ott van egy további fázis, mégpedig az, hogy az ember felnőtt szempontból befogadja és talán meg is bocsájtja a történteket annak, vagy azoknak, akik elkövették ezeket. Természetesen nem mindig érhető el az igazi megbocsájtás. Talán túl sérülékeny, talán háttérbe szorítja a szituációt más érzelem, mint a düh és keserűség. De olykor lehetséges – netán sok éves munka és processzus nyomán – elérni belülről megélt megértést és megbocsájtást. Egyik legközelebbi hozzátartozóm álmodta egyszer azt, hogy magasabb helyről elhangzott: „A megbocsájtás az együttérző tudat megértése.” Egy ilyen megbocsájtási folyamattal való konkrét munka kiindulópontja ugyebár a szív képessége az empátiára és együttérzésre. Ha ez a mély szívkontaktus befelé fordulhat saját maga felé, és kifelé is másvalaki felé, akkor ez a feltétele teljesül a megbékélésnek és az igazi gyógyulásnak.

Kibomlás és felszabadulás

„Gyakran úgy néz ki, hogy egy természetes halálfolyamat hasonlít annál az embernél, akinek meg kell halnia arra, amint élt: a halála úgy néz ki, mint az élete természetes folytatása.” írja Jes Bertelsen (Halálfolyamat és praxis – olvasható a Dzogcsen Fórumon!) Amennyiben ez igaz, akkor az is lehetséges, hogy tehetünk valamit egy az élettől való optimálisabb búcsúért. Mi úgy hívjuk, hogy jól kitölteni az egyén életterét. Renget impulzus, szükséglet és ösztönzés van az emberekben. Egy részük követhető a magtól a csírázáson át a növekedésig és érettségig. Mások szunyókálnak, talán elnyomva, vagy elkerülve megfeleléskényszerből és elvárások miatt maguk, vagy mások által. Az ember talán elfelejt valami esszenciálist, ami a sajátosságait és az élete meghatározottságát illeti. Az ilyen tények feltárása is belefér a halálra való tudatos felkészülésbe.

Noha az egyén, mint személy, valamint a társadalom szabad a nyers túléléstől és életfenntartástól mégis van nyomás és elvárás másoktól, ami felülírja azt, amit az ember akarna. Elfátyolozódott benső hangok a mamától, apától, iskolai tanároktól, partnerektől és más alakoktól az ember életéből régről és most. Hajlik az ember, hogy későbbi időkre halassza, vagy elnyomja teljesen az igazi szükségleteit az életvitelében. Aminek eredménye gyakran egyfajta zsémbes elégedetlenség, hiányérzet, valami megoldatlanság, ami ha az ember nem tesz ellene ’elszínezheti’ az időt egészen a haláláig.

Egy vizsgálat és tudatosítása annak, hogy mi is kéne az élettér minőségi kitöltéséhez döntőnek tűnik. Mélyebbre kell nézni a napi rutin, a korlátok és gátlások másik oldalára. Meg kell keresni, hogy az ember miért is van oda valójában, vagy mi az, amit jól tud, vagy amit meg kell változtatni, vagy átállítani. Nagyon sok módon lehet tisztázni, hogy mit is szeretne az ember az élettől, leginkább, ha a mélyebb lehetőségeken van a fókusz. Ekkor lesz aktuális egy a csakrarendszer pszichológiai ’válaszaira’ épített kontemplatív gyakorlat áttekintése.

Egzisztenciális kontempláció: a tényleges élet lehetőségeinek feltárása

A hét centrális energia központ olyan, mint gyöngyök egy függőleges zsinóron legalulról a fejtetőig húzódva. Ez általában láthatatlan, ám tréningezve érzékelhető lesz, mint életmegnyilvánulások különböző frekvenciákban és színekben. Olykor az álmokban tükröződnek, mint a kollektív tudattalan mélyéről felbukkanó szimbólumok, amint például C. G. Jung leírta ezt. Maga a gyakorlat így néz ki:

Gyökérközpont. Először érzékeljük a test alsó részét, a medencefenék, keresztcsont és a farok csont régiójának centrumát. Ez az energia központ a létezés anyagiságát ’képviseli’: a konkrét életet a tulajdonnal, javakkal, munkával, gazdasággal, materiális készletekkel és a szociális alkalmazkodást is amúgy. A kérdés a következő: mit is kell kibontanom itt, hogy teljesen elégedett legyek? Mit kell igazítanom, vagy kreatívan kiépítenem?

Haraközpont. Ezután érzékelünk egy hasközépi energiacentert (hara japánul hasközepet jelent [?]). Menjünk néhány centimétert a köldök alá és innen mélyen be a testbe. Tudatod pihentesd ebben a központban, aminek a szervezet ’nyereségeivel’ van dolga: életöröm, szexualitás, spontaneitás, testi jólét és kivirágzás. A kérdés: Van valami életem e dimenziójában, amit jobban meg kell fognom, eléggé élő vagyok, testem örömtere kap e elég helyet, vagy egyre szűkösebb, netán soványabb lett? Mit tehetek konkrétan azért, hogy az életem kapjon egy új esélyt?

Solar plexus. A figyelem kapcsolatba lép most a rekeszizom területével a szegycsont alatt. A napfonat többek között az érzelmek helye és az ösztönös túlélési mintázatoké, ami közös az állatokéval. Düh, gyász, féltékenység, félelem és fásultság a központi érzések és elmeállapotok, amik jellemzik az ébrenléti élményeket. A gondolatok és emlékek kompozíciója képezi az emocionális élet alapját, az identitást és az élet értékeit illetően. Ugyanakkor szintén itt található a személyiség tüzének ereje, a lelkesedés és szimpátia képessége. Az érzelmi nyugalom élményét pozitív életminőségként szeretjük átélni, és a kérdés ezért itt az lehet, hogy miként is szabályozhatom a negatív érzéseket vagy, hogy találom meg a benső békét, miként is nyithatok a szenvedélyre, lelkesedésre? Van, amikor pszichoterápia szükséges, hogy navigálhassunk az érzelem tengerének kihívásai közepette – nem kevésbé egy elnyomásokkal és sokkokkal, traumákkal teli felnövekvéssel a poggyászunkban.

Szív. A mellkas centrumában található az ember magasabb érzelmi életének forrása. A szülők, gyerekek, partnerek és barátok szeretete, a bizalom, az odaadás, bensőség, együttérzés és hála képessége. A szívnek felteendő kérdéseknek ezek szerint ilyeneknek kell lennie: vannak nekem olyan mély, tápláló kapcsolataim, amikre szükségem van? Képességem arra, hogy megnyissam a szívemet mások és a magam számára intakt talán súlyos benyomások után is? Van képességem a szív hangját meghallani? Igaz, amit a szív mond, arról mit kell tennem egy adott helyzetben, most és a továbbiakban? Az ilyen és hasonló kérdések be tudják határolni mire is van szüksége a szívnek, mitől bomlik ki, lesz kifinomultabb, megfogalmazottabb. Kutatások bizonyítják, hogy a legdöntőbb a haldoklók számára, amikor visszanéznek az életükre, a másokhoz fűződő viszonyuk. Itt találhatóak a legmélyebb értékek.

Torok központ. A torok közepén kapcsolja össze ez a centrum a hallás és a beszéd képességét, hogy kifejezhessük azt, ami jelentőséggel teljes. Egyidejűleg ez az ember kreatív impulzusainak is a székhelye, mind a művészi, mind a tudatosabb és teremtő formáknak is az élet navigációját tekintve. A torok központ nyitottsága fokának, és finomságának vizsgálata hozzásegíthet annak tudásához, hogy mi is kellene a megújuláshoz, az új lépésekhez az életben, ami új utakra vezetne. A kérdések itt ezek lehetnek: vajon saját feltételeim szerint élem az életem? Igazi a benső békém? Képes vagyok kimondani az igazságom, még ha a környezetemnek nehéz is azt felfognia? A döntő szeretetkapcsolatokkal együtt az, hogy ki tud állni magáért magában az ember, döntő feltétele az egyöntetű életnek és az optimálisabb halálnak is.

Tobozmirigy. Ez a központ a fej közepében található. Hagyományosan az intuícióval kapcsolják össze, amely közvetlenül, azonnal tudni véli, mi történik, mi jön, avagy mit is helyes tenni. Az agy centrumában a tobozmirigy központ a direkt belátás, vagy megismerés képességével is bír, ami olykor túlmutat a szokott logikán, ám ha igaz, akkor nincs ellentétben a józan ’paraszti’ ésszel. A kérdések itt ilyenek lehetnek, mint: használom az intuícióm a hétköznapokban? Megvan a saját látomásom a létezésről, mint vezérvonal az életvitelben és tájékozódásban? Vagy inkább rutinok és a betanultak alapján élek?  Vagy szembe merek nézni az újjal, és üdvözlöm a váratlant?

Koronacentrum. Itt futnak össze a többi központ forgalmának szálai. Ez a központ tükrözi a többi központ állapotát és az egyensúlyukat. Valamint székhelye a személyiség legmélyebb értékeinek és etikájának, kapcsolatban van a spirituális minőségekkel és benső vezető szálaival. A kérdések itt ilyenek lehetnek: élem e amit legbévül a legigazabb értéknek tartok az életem számára? Oda tudok hallgatni a spirituális impulzusokra, amiket szív radarja felfog, vagy amit a tudat közvetlenül felismer? Megértettem, hogy mi a legjelentősebb, amit előnyben kell részesítenem minden mással szemben, az életfeladataim és esszenciám javára?

Lelkiismeretesen és szisztematikusan megkísérelve egy dialógust a csakrák hét életterével világossá válhat, mi követel több érettséget, esetleg változást. A következő lépés természetesen a cselekvés. Amit tesz az ember, az határozza meg a további utazást. Buddha mondta volt: „Ha ismerni kívánod a jövendő életed, akkor nézd, mit teszel a mostaniban.”

Vagyis a döntő kérdés az: mi hiányzik (ha egyáltalán) ahhoz, hogy az életem teljes legyen, és megbánás nélkül meghalhassak? Amint öreg apám mondta ismételten, amikor a nagy átmenete előtt állt: „Fantasztikus életem volt.” nem mintha nem lettek volna benne fájdalmak és veszteségek, de itt és most nincs semmi megbánás, semminek nem kellett volna másképpen lennie. Innen azután meghalhatott szabadnak érezvén magát.

Konkrét felkészülések

Az élet természetesen nem csak a benső, még a halálhoz képest sem. Mindaz a konkrét körülmény, ami jellemez egy életutat számít a létezés nagy átmenetét illetően. Úgy is fel lehet készülni rá, hogy a praktikus, gazdasági és jogi viszonylatokat tisztázzuk, ami jelentős lehet a leszármazottak számára, amikor az ember elbúcsúzik. Kellő gondossággal kell eljárni. Nem utolsó sorban tisztázni kell, hogy ki fogja örökölni a tulajdont. Házasságban, biológiai gyerekekkel vannak bizonyos szabályok. Egy testamentum pedig kifejezheti az utolsó akaratot, és lehetővé teheti annak tovább adását másoknak is, nem csak a legközelebbi családtagoknak. Ha az ember elég éber itt, a döntések elejét vehetik későbbi szükségtelen konfliktusoknak és kétségeknek. Az is nagy segítség lehet a hátra maradottaknak, hogyha az ember alaposan rendet rak a dolgaiban, és minden fölöslegest és érdektelent eltakarít. A leegyszerűsítés egy művészet, és természetes része lehet a spirituális processzusnak.

Ami a test további útját illeti a halál után az is okos dolog, ha előre el van döntve mi legyen vele, esetleg bevonván a legközelebbi családtagokat is a döntésbe. Miként is kívánjuk a temetést, milyen templomi, spirituális, vagy nem vallásos módon? Van valami zsoltár, ének, zene, amit az ember szeretne, ha elhangzana? Ha hamvasztásról van szó, hova kerüljön a hamu, vagy hol szórasson szét? Mindenkinek magának kell eldöntenie milyen részleteseknek kell lenniük ezeknek az előkészületeknek. Ám akármilyen előkészület is legyen, ráfókuszálja a figyelmet arra, hogy itt egy befejezés következik. Tudatosítása annak is, hogy az élet mindazokban folytatódik, akik tovább élnek.

3. rész

Energetikai gyakorlatok

Olyan emberek, akiknek kiterjedt képességük van a test életenergiáinak érzékelésére, leírtak némely határozott mozgást az energia rendszerben a halált illetően. Amikor a halálfolyamat többé-kevésbé optimális, a mozgás a perifériáról és alulról a szív felé tart, majd tovább a fej felé. Az ilyen megfigyelésekkel a háttérben az ember kifejlesztett olyan energia gyakorlatokat, amik leutánozzák mi is történik egy normális és optimális halálfolyamatban.

Jes Bertelsen kiemeli, hogy gyakran nagyon ambivalens és küzdelmes a halál előtti időszak. Még azoknál is, akik tudnak annak jelentőségéről, hogy ébernek kell lenni a halál pillanatában olyan, mintha maga az életerő és a test maga akadályozná a megszabadulást a felemelkedő folyamatban. Ennek okán fejlesztett ki az ember olyan gyakorlatokat, amik a folyamatban, és egyenesen a halál pillanatáig segíthetnek kanalizálni a bioenergia mozgását felfelé, és teszik ezt szinkronban a pszichológiával és lelkiséggel, ami szintén jelen van.

Itt jön egy sor gyakorlat, ami szintén megtalálható a halálról szóló fejezetben a Spiritualitás a mi időnkben című könyvben, és amik többek között azokra a kurzus jegyzetekre épülnek, amik megjelentek A halál és halálfolyamat című füzetben 1995-ben.

Kanalizációs gyakorlatok

1. gyakorlat

Belégzés a gyökér központból energikusan és figyelemmel a szívbe, kilégzés a szívből a korona központba. Jes Bertelsen így írja ezt le: „Az ember azt képzeli, hogy közeleg a halála, és ezt el is fogadja. Ezután a belégzés a gyökér központból a szívközpontba tart… A kilégzés pedig a szívből a korona központba és ott elengedtetik. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, képesek leszünk magasabb fokon kihasználni a halál misztériumát. A tudat a halál pillanatában magától követi a bioenergia pályáját, és így az ember elkerüli, hogy túl sok energiát használjon a haláltusában, ami tiltakozás a bioenergia saját útja ellen a test elhagyása közben. E helyett a rendelkezésre álló erők meg tudják tartani a legmagasabb spirituális elképzelést, amin keresztül érdemes meghalni.” (Halál és halálfolyamat)

2. gyakorlat

Belégzés a gyökér központból a szívbe; kilégzés fel a korona központba és tovább egy vizualizált spirituális szimbólumba, vagy lénybe. Jes Bertelsent követve: „Egy belégzéssel felhúzzuk az energiát a gyökér központból a szív központba, majd a kilégzéssel fel a korona központba és tovább ki. Egyidejűleg elengedünk mindent és belelazulunk teljes bizalommal a legmagasabb spirituális elképzelésbe, amit választottunk. Ez a gyakorlat könnyen megfoszthat a földhöz kötöttségtől, mert azt az utat utánozza, amit a tudat követ, amikor végleg elhagyja a testet. Ez a gyakorlat típust nem ajánlott praktizálni naponta, hanem mondjuk minden második hónapban és utána ’földközeliség’ (grounding) gyakorlatokat kell végezni. (Halál és halálfolyamat) 

 

3. gyakorlat

Belégzés a tobozmirigy központból és fel a koponyán belül. A kilégzés a koponyán keresztül ki és fel, míg egyidejűleg az ember csinál egy kis spirálforma mozgást közvetlenül a koponya fölött. Mindeközben azt képzeljük, hogy a benső fülünkkel hallunk egy magas frekvenciájú hangot. A magyarázat arra, hogy miért is lenne ez a gyakorlat idevágó a következő: „A gyakorlás alatt némelyek érzékelni fognak egyfajta leállást. Olyan ez, mintha a tudat, amikor megemeltetik a tobozmirigy központból nem hatolna át a koponyán, hanem szakadozva ugrálna és kimenne.” (Halál és halálfolyamat) Jes Bertelsen így írja le: „A gyakorlás a tobozmirigyben kezdődik és a belégzés a koponya benső oldalán emelkedik felfelé. A kilégzés során az ember három dolgot csinál: kilélegez, és amikor áthatol a koponyán, egy nagyon kicsi mozdulatot kreál, éppen a koponya külső felén. Ez a mozdulat, ahogyan az ember elképzeli árnyalatnyira hajlított, mint egy kicsi spirál, és mindegy milyen irányba tekeredik. Ennek oka az, hogy ha valaki egy húztomban lép ki, akkor az energiájával tart és nem a tudattal, […] A harmadik feladat elgondolni egy magas frekvenciájú hangot pontosan egyidejűleg a kis spirál mozzanattal, ami kilégzés közben történik.” (Halál és halálfolyamat)

4. gyakorlat

Az ember elképzeli, hogy a legmagasabb spirituális elképzelésének vagy tapasztalatának az oválisában ül. Nézd a minőséget, mint egy képet, vagy érezd, mint valami érzelmet. Lélegezz be az ovális benső oldalának minden részéből a szívedbe. Lélegez ki a szívből és engedj el mindent. A gyakorlatot rendszeresen el kell végezni és nagyon jó a halál előtti utolsó percekben is. Jes Bertelsen részletes instrukciója a gyakorlathoz így néz ki: „A következő gyakorlatot, ami segít megtartani a spirituális [hozzáállást-ülést] egyszer-egyszer kell végezni, majd felerősítve, és többször, közeledvén a halálhoz. El kell képzelni azt a minőséget, ami a legmagasabb spirituális ideállal jár, mint képet, érzést, vagy élményt, amit az ember átélt életében. Úgy képzeljük, hogy beleburkolózunk ebbe. … Ezután használandó egy légzés, amit magunkon kívülről kell indítani, mintha egy oválisban, vagy tojásban lennénk. A belégzés a teljes benső tojásfelületből jön, ami a legmagasabb minőség és minden oldalról a szív közepébe fókuszálva tartanak a belégzés sugarak. A kilégzésben az ember mindent elenged, beadja a derekát és ’kifolyik’. Ekkor az elképzelés az, hogy kívül vagyunk az oválison, nem benne. … A gyakorlatnak úgy kell működnie, hogy az ember egy sokkal nagyobb lényként érződjék, mint a teste. (Halál és halálfolyamat)

A felbomlási folyamat a csakrákon keresztül

Energetikailag nézve a természetes haldoklási folyamatban fokozatos lazulás és felbomlás történik az energiaformákban és struktúrákban, ami a csakrarendszert illeti. A következő vizualizációs gyakorlatok utánozzák a test energia központjainak felbomlását a halálba vezető úton.

Először érzékeljük a gyökércsakrát, a test szilárdnak érződik a csontokkal és izmokkal, miközben a súlya is érezhető. A következő lépésben elengedjük a szilárdság érzetét, elérjük a haracsakrát, ahol a testi folyadékokat érzékeljük, mindent, ami folyós, miközben próbálunk előhívni hideg, vagy fagyos érzetet. Ezután a figyelmet a testi-energetikairól a pszichikaira helyezzük át és a solar plexus-ban elengedjük a vízzel és földel kapcsolatos gondolatokat és érzéseket, ezek helyett lángokat vizualizálunk. Nem azt kell átélni, hogy a lángok égetnek, hanem a melegítő lángok minőségét. A testi meleg és sok minden, ami a vágyainkat és érzelmeinket jellemzi úgy vizualizálható, mint egy lángoló struktúra, és a szomjúság is bekapcsolható. Amikor elérjük a szívcsakrát elképzelhetjük, hogy a légzés egész idő alatt kitölti a kozmoszt. A kilégzés hangsúlyos a belégzés pedig elvan magával. A torokcsakrában próbálunk hangokat elképzelni, olyanokat, amiket kedvelünk, komplikált hangzásokat, esetleg zenét is szívesen veszünk. A tobozmirigycsakrában szórt fényt képzelünk el. Ahogy egyre feljebb jutunk lassan elvész a testiség érzése. Elképzeljük, hogy egyre légiesebbek leszünk és könnyedebbek, lebegőek, szabadok és kiterjedtebbek. Utoljára vizualizálunk a kornacsakrában egy tiszta fényt, ami össze van kötve a spiritualitással.

Jes Bertelsen ezt mondja minderről: „A halálfolyamat úgy írható le, mint egy felbomlási folyamat, ahol a föld elementum szimbólikusan feloszlik a víz elementumban; ez pedig felemeltetik a harába. A vízből kivonatik az energia és a solar plexus tűzeleméhez adódik, ami ezután a szívcsakrához, torokcsakrához, tobozmirigy csakrához és a koronacsakrához vezet, ami után maga az inkarnációs struktúra lesz ’kész’ [?], és beáll a halál. Ez történik bioenergetikailag pszichológiai csakra értelmezési szinten bemutatva. Igen jelentős lenne, ha az ember a saját halál folyamatát így tudná követni, miután a felbomlási folyamat elfogadása nagyon sok fájdalomtól és a halálfolyamat felesleges késleltetésétől kímélné meg a haldoklót.” (Halál és halálfolyamat) A továbbiakban: „Ez a meditációs gyakorlatsor sok embernek egy nagyon szép élmény. Amennyiben a leírás alapján praktizálják a gyakorló közvetlenül nem is érzi, hogy sok köze van a halálhoz, ám ez mégiscsak annak a leírása, hogy miként is jöhet létre egy igazán szép, konstruktív és folyamatos halálprocesszus.” (Halál és halálfolyamat) 

A csakrák helyeit a tradícionális színekkel jelöltük. 

4. rész

Spirituális meditációk

Valószínűleg az ember minden kultúrában kiművelte a szellemiről szóló elképzelést, hogy valami értelmet tulajdoníthasson a halálnak. Hit abban, hogy van valami, amit el kell érni, a halál nem az abszolút lezárás, hanem egy új kezdet. Az ilyen elképzelésből vigaszt lehet meríteni. Vannak kultúrák, amikben részletes útleírást dolgoztak ki avval kapcsolatban, hogy mi is történik a halál küszöbén túl. Ilyen például az Egyiptomi Halottaskönyv és a Tibeti Halottaskönyv. Akármilyen különbözőek is legyenek az alapkijelentés egy, hogy található egy másik, nem fizikai dimenzió, amin a halottnak át kell kelni. A hinduizmusban, a tradicionális buddhizmusban, a görög misztikában, kereszténységben, iszlámban és az asa-hitben [Thor és Odin, stb.] megtalálhatóak az elképzelések a mennyországról, pokolról, fényről és sötétségről, megváltásról és elveszettségről. Némelyik a reinkarnációt is tartalmazza: azt, hogy a mélytudat ismételten fizikai formába költözik. Mások ezt elvetik, és úgy vélik, hogy csak egy fizikai életünk van. Miután ezek a felfogások annyira különbözőek nem lehetnek mind igazak. Legjobb esetben metaforái egy alapfolyamatnak, amihez természettudományos és modern pszichológiai értelemben nehéz lehet viszonyulni. Általában hitbe torkollik. Mert valami van. Amiben hinni lehet. Vagy abban, hogy nincs. És ez a nincs bizony egy kegyetlen zárás.

A tradíciók alapján, de az újabb, mélyebb meditatív tapasztalatok alapján is lehetségesnek tűnik, hogy egy olyan létfelfogás felé orientálódjunk, aminek leírása tartalmazhatja a magasabb dimenziót. A tudatelmélyülésen keresztül, az én-identitás másik oldalán a gondosan praktizáló fokozatosan felfedezhet egyre több kollektív tudatformát, amik a közönséges személyiség mélységeiben élnek. Jes Bertelsen ezeket teljességtudatnak, közös-tudatnak és egységtudatnak hívta. Az utolsó dimenzió, ami minden élő közös eredete és forrása, teljesen éber, tudatos és együttérző, születetlen és halhatatlan. Ennek elismerését a zen buddhizmusban „az életről és halálról szóló nagy kérdés tisztázásának” hívják.

E végső (ultimativ) perspektívához vezető úton felfedezhető néhány folyamat, ami kibomlik a fizikai halál túloldalán. Egy párhuzam evvel az útleírással megtalálható a fent említett tibeti halottaskönyvben. Itt a halál utáni állapot három fázisával, úgynevezett bardók-kal operálnak. Később majd rátérünk mit is tartalmaznak ezek a bardók. Itt csak annyit említünk meg, hogy a harmadik és utolsó bardó szól arról, amikoris a tudat újra beköltözik egy fizikai formába. Itt nem az én-tudatról van szó, hanem a tudatfenomén egy kollektívebb dimenziójáról, amit olykor self-nek, vagy tudatfolytonosságnak neveznek. Ez a folytonosság tartja fent, amint mondják a személyiség pozitív és növekedésserkentő minőségeit. Ez egy hang, ami ott van a megtermékenyítés pillanata előtt, és amit árnyal majd a tényszerű életút, és ami hidat épít a halálon keresztül, át a halálon túli állapoton egy jövőbeni életbe.

Ebbe a self dimenziójába való nyitás részeként az ember kiművelt olyan praktikákat, amik a magasabbról való elképzelésre épülnek. Amikor a tudatnak az én perspektívájából kell tájékozódnia, tekintetét felfelé kell irányítania. Ez érvényes a napi benső praxisra, amikor például az ember könyörög a magasságoshoz egy szimbólumhoz, vagy spirituális lényhez, gyakorta a koronacsakrába helyezve, vagy az esszencia pontba a fejtető felett. Ez szerepelhet abban a praxisban is, ami precízebbé teheti a navigációt a halál pillanatában. Például a japán szívima buddhizmusban van egy mantrapraxis, amiben talán évekkel a halál előtt vizualizál az ember egy vörös buddhát, – Amida Bucu-t (japánul az Amitabha Buddha), fohászkodik hozzá, és amivel [akivel?] a tudat azután találkozhat a halál pillanatában, hogy segítséget kapjon a további utazáshoz. A második részben, az energetikai halálra készülés kanalizálós gyakorlataiban már bemutattunk egy ilyen figurát. Ezt saját tapasztalataink alapján kell megformálni és a fejtetőre helyezni. 

A továbbiakban ezt a praxist árnyaljuk majd tovább.

Viszony egy spirituális archetípushoz vagy egy tanítófigurához

A létezés egyik legdöntőbb jelensége a kötődés. Amint az étel szükséges a test növekvéséhez és túléléséhez, az egészséges érzelmi kötődés is döntő a gyermek fejlődéséhez és érlelődéséhez. Egyedül jövünk e világra és egyedül is hagyjuk el, ám az első évek kötődései képezik az alapot az összesített életkibomláshoz. Amint a kötődések eleresztése a halálba induláskor lehetővé tesz egy szabadabb és döntő elengedést. Természetesen az embrió egy biológiai kötődésben nyugszik az anyaméhben, mint élettérben. És ugyanilyen természetesen nyugodhat a haldokló a másokkal kapcsolatos autentikus szívbéli érzéseiben.

Ebből a kiinduló pontból az ember a halálfolyamatban tájékozódhat egy magasabb princípium, egy spirituális megszemélyesítés, vagy lény felé is. A mester szívén keresztül kell meghalni, mondják a tibeti buddhizmusban. Egy mélyebb tanítói kapcsolat és kötődés egy meghatározott tradícióhoz, vagy tanítási vonalhoz az idők során döntőnek lett elismerve a spirituális folyamatban. Az út a megismeréshez, felébredéshez egy másik emberhez fűződő kapcsolaton keresztül vezet, aki már felismerte a nyilvánvalót és képes erőfeszítés nélkül elnyugodni ebben. Az út az összhanghoz a spirituális impulzussal egy speciális tradícióra, és talán egy spirituális archetípusra való nyitottságon keresztül vezet. Imígyen a szív kapcsolódási képessége döntő betalálni mind a self folyamatosságába, mind az abszolútum valóságába. 

A halálra való felkészülésben felveheti az ember a könyörgés fonalát a napi praxisban. Emlékezhet és vizualizálhat egy lényt, amelynek hangja felcsendül a szívben, és ami értelmet ad a gyakorlásban. Vagy a fejben, ahol az ember a szívből kér támogatást a praxishoz és elmélyüléshez. Vagy maga előtt tartja, mint a jelenlét élő hologramját és töltetét. Mindenkinek magának kell betalálnia a tradícióba, és tanításába. A szekularizált kultúrában nem csak egy út vezet a magasba. Az embernek meg kell kérdeznie a szívét, használnia kell az eszét és kipróbálni a dolgokat.

A gyakorlat abból áll, hogy az ember elképzel egy spirituális lényt, vagy archetípust: Jézus, Buddha, Szűz Mária, Tara, Kuan yin, Assisi Szent Ferenc, Padmasambhava, vagy hasonló figurák. Vagy kapcsolatba lép egy speciális mesterrel valamelyik tradícióból, esetleg saját élő tanítójával. A legnagyobb részletességgel kell elképzelni és nyitva hagyni a szívet az odaadásban és erényben. Az ember megadja magát, és ha a meditatív beállítottság – semleges megfigyelés, kettős tudatirányultság – fenntartható, elengedi magát a nyitottságban és határtalanban, ami a ’modell’ mögött található.

A tudás továbbadása 

Az alábbi gyakorlatot eredetileg Jes Bertelsen mutatta be egy kurzuson 1988-ban. Itt egy egyszerűbb variációt veszünk, amit kezdők is használhatnak. A gyakorlat ötlete abból az igényből jött létre, hogy kapcsolatba lépjünk a tudással, ami a tudat folytonosságban rejlik. Ezt mindenekelőtt úgy közelítjük meg, hogy találunk két mély belátást az életünkben, ha lehet egy érzelmit és egy tudattal kapcsolatosat. Ezeknek olyanoknak kell lenniük, amikkel szívesen kezdenénk egy esetleges jövendő életet. Fogalmazd most meg e két belátást egy mondatban. Jes Bertelsen ezt használja példaként: „Emlékezz a benső praxisra, és szeress.” De az embernek saját élményeit, belátásait és értékeit kell megtalálnia! A meditációban azután ezt a bizonyos mondatot kell ismételnie sokszor egymás után, mígnem a szívben érződik annak szükségessége és elkerülhetetlensége, amiről a belátás szól. Ezután avval a tudással kell kapcsolatba lépni, ami a belátásban van, nem nyelvi módon. Ezt a nem nyelvi tudást kell beolvasztani a szívbe.

A gyakorlatnak két hatása lehet. Részben elmélyülhet a kapcsolat a mély belátásokkal itt és most, és megnyílhat a self dimenziója irányába. Részben pedig, amint jeleztük, utat mutathat arra, hogy a következő én a self folyamatosságában gyorsabban talál rá arra az egzisztenciális tudásra, amivel születik amúgy. Jes Bertelsen kiemeli, hogy sok ember születik mély tudással az életről és az etikáról spirituális sajátosságokkal, amikkel sokszor 30-40 év múlva kerülnek kapcsolatba, és érik utol a saját szintjüket. A gyakorlatnak abban is segítenie kell, hogy képződjön néhány vezető vonal, aminek hatására egy jövendő én nagyon korán, esetleg már gyermekkorban kapcsolatba kerülhet a benne lakó tudással. A két megfogalmazott belátás jelentős lehet a halálfolyamatban is, miután Jes Bertelsen látásmódja szerint adnak néhány vezető vonalat, amikbe a tudat ’kapaszkodhat’: „A vezető vonalak azok a belátások, amelyek a self-el foglalkoznak, és azok a struktúrák, amelyek a legbeépültebbek, és amikre támaszkodva kormányoz az ember.” (Halál és halálfolyamat)

A szívnek is megvan a maga jelentősége itt, miután a többi csakrával ellentétben különleges képessége, hogy közvetlenül átadja a tudást a tudatfolytonosságnak. Ez lehet az oka annak, hogy a szívima gyakorlatok és a meditáció más formái a szívvel olyannyira fontosak az egyén spirituális fejlődésében. Nem csupán ebben az életben, hanem tovább is. Jes Bertelsen leír különben még további két pontot, amiket kozmikus pontoknak hív a mentális aurában, amiknek ugyanez a szerepük. Ez megjelenik a fent nevezett gyakorlat részletes változatában is, ami a Spiritualitás a mi időnkben olvasható.

Felkészülés a bardo állapotokra

Amint említettük a tibeti buddhizmusban speciális halál utáni állapotokkal, bardo-kal operálnak, amiken átmegy a tudat a halál pillanata után. Ez három nagyon különböző fázisa ennek a folyamatnak. Az első bardo az abszolút és csupasz találkozás minden élmény és manifesztáció forrásával. A második bardo egy elhúzódó folyamat, ahol a testetlen tudat találkozik az elme fénylő és sötét erőivel. Ez a folyamat, arra szolgál, hogy leszerelje az én-tudatot, a személyiség identitását és beljebb érkezzen a tudat inkább kollektív formájába, ennek folytonosságába. A harmadik és utolsó bardo egy létesülés fázis, amikor a tudatfolyam ismét kapcsolódik egy fizikai lénnyel a fogantatás pillanatában. A következő gyakorlatok a felkészülést célozzák a bardo állapotokkal való találkozásra. Jes Bertelsen 1984-ben adott halálfolyamat tanításából származnak. Igazított formában benne vannak a Spiritualitás a mi időnkben című könyvben is.

1. gyakorlat

Felkészülés az első bardo-ra. Tiszta fény manifesztálódik a halál pillanata utáni pillanatban. Ezt a fényt összehasonlították avval az intenzitással, ami a nap legbelsejében lehet. Amint már említettük a legtöbb ember ezt nem bírja ki és megmarad tudattalannak. Az optimális az, ha vannak tapasztalatok a határozottan magasabb tudatállapotokkal és megvilágosodás villanásokkal kapcsolatban, vagy az egységtudat állapotait illetően. Jes Bertelsen javaslata a fénnyel való találkozás megtámogatására két szívminőség trenírozása kombinálva a dupla tudatirányultsággal. Az első szívminőség az igazi szeretet, amit az ember egy másik iránt érezhet. A másik a mély együttérzés képessége. Ez a két érzés gyakorolandó meditatív külön-külön – úgy, hogy az ember előhívja realitásukat és helyet ad nekik elméjében és testében. Megtartván ugyanezt a tudatteret egyidejűleg praktizáljuk a dupla tudatirányultságot. 

2. gyakorlat

Felkészülés a második bardo-ra. A halál utáni állapot az, ami akkor áll elő, ha az ember nem ismerte fel a tiszta fényt. Ezt az állapotot a polaritás (sarkosság) jellemzi, erős negatív és pozitív erők. A nem edzett tudat menekülni fog a rémálomszerű negativitástól, és vonzódni fog a paradicsomszerű pozitív erőkhöz, ám nem talál nyugalomra ott, ahol a folyamat magasfeszültségben váltogatja e kettőt. A kiegyensúlyozott beállítás edzéséhez két praktikával kell dolgozni.

i. Az asztrális mandala: Elképzeljük, hogy egy kör van a testünk körül a solar plexus szintjén. Képzeljünk egy négyzetet a körbe. A négy sarokba helyezzünk archetípusokat, szimbólumokat, vagy valós eseményeket és dolgokat ebből az életből. Előttünk megképződik egy negatív férfialak, vagy érzés, és a megfelelő negatív női változat. Hátunk mögé pedig egy pozitív férfi és pozitív női alakot, érzést, vagy helyzetet vizualizálunk. Ezt a négyzetet pedig egyensúlyban kell tartani a tudatban, úgyhogy az ember egyik extremitásban sem tűnjék el.

ii. A semleges megfigyelés: Ez a meditációs alapbeállítás avval jellemezhető, hogy az ember azt a képességét edzi, hogy ne kövesse a pozitívot és ne utasítsa el a negatívot, hanem inkább egyenlő módon próbálja befogadni és békén hagyni őket, hogy kibomoljanak. Mennél inkább ez a beállítottság aktiválódik erősen pozitív és negatív helyzetekben, annál hatékonyabb lesz. A bardo állapotokban nincs ott az általános akarat a gyakorlásra. A praxisnak spontán kell beindulnia a sok-sok órás meditációval a valós háttérben.

3. gyakorlat

Felkészülés a harmadik bardo-ra. Egy új fizikai egzisztencia felé. Itt tudatosítja az ember legmélyebb belátásait ebből az életből. Ezeket azután szó nélkül behajtogatja [?] a szív mélységeibe, amint azt leírtuk a tudás továbbadása részben. Hagyjuk, hogy vezető vonalak legyenek a következő élethez. Az újjászületés perspektívája lehet, amikor a harmadik bardo elkezdődik Jes Bertelsen szerint; „Ha tovább nem tudsz benne maradni, vagy emlékezni saját legbensőbb forrásodra, szeretkező párt fogsz látni. Vonzódni fogsz hozzájuk. Keresd a fényt és szeretetet. Emlékezz a praxisodra. Emlékezz a vonal tanáraira. Találd meg a fény és a szeretetet a szeretkező párban és környezetükben. Új fogantatás. Új születés.” (Praxisszöveg a halálfolyamatról)

Társulás egy éber személlyel

Halálfolyamat és praxis című kis dolgozatában [Lásd fentebb!] Jes Bertelsen három olyan példát ír le, amikor jelen lehetett emberek halálfolyamatában, amelyek különleges fordulatot vettek, mert a rigpa, az egységtudat, a nem-kettős tudatállapot aktív volt e helyzetekben. Amint írtuk az előbbiekben a halott legelőször a tiszta, eredendő fénnyel találkozik. Ez a tudat örök esszenciájával való konfrontáció kifejeződése, ami itt csupaszon és közvetlenül manifesztálódik. A legtöbben, - mondják a tradícióban - nem képesek befogadni azt az erőt és intenzitást, ami a fényben van. A tudat kómába esik, vagy elszédül és csak a második bardo-ban ébred magára ismét, a negatív és pozitív erők dimenziójában. Ám ha jelen van valaki, aki a rigpa állapotban stabil, az éppen meghalt, aki maga is praktizált korábban olykor megsegíthető, hogy megmaradjon a fényben anélkül, hogy elszédülne. Ezáltal a folyamat radikálisan megváltozik. Más útra tér, mint a második bardo, egy szabadabb útra, sokkal nagyobb manőverezési lehetőséggel.

Ha valaki már életében megalapozta kapcsolatát a rigpával egy tanító segítségével, és bizonyos fokig ismerőssé vált a számára, akkor az is lehetséges, hogy úgy ismerje fel a fényt, mint a rigpát, amivel már találkozott. A gyermekfény találkozik az anyafénnyel, amint a tibeti tradícióban mondják (pld. Namkhai Norbu emlékeztetett erre a The Light of the Sun című könyvében). Természetesen nem lehet előre tudni, hogy a tudat képes lesz e erre. Nagyon sok tényező közrejátszik ebben, és az ügy természete nem teszi lehetővé ugye, hogy valaki visszatérve elmondja mi is történt. De egy éber praktizáló, aki stabil a rigpatudatában, mint asszisztens vagy segítő regisztrálhatja és leolvashatja a folyamatot.

Ez az egyik oka annak, hogy egy rész tibeti tanító és praktizáló életveszélyes betegsége esetén inkább Katmanduban szeretne kórházba kerülni, mintsem Nyugaton. Mert Nepálban sokkal több fejlett gyakorló található, aki a fentebb leírt módon asszisztálni tud a halálfolyamatban.

A rigpa-kapcsolat ritkaság a mi szélességi fokunkon. Sokkal valószínűbb, hogy a praxis környezetben olyan emberek találhatóak, akik a kettős tudatirányultságban járatosak, ami egyfajta előtréning a rigpa irányába. Ha egy haldokló olyan emberekkel van körülvéve, akik közül egy vagy több mélyen praktizálja a kettős tudatirányultságot visszhanggal a szívben, tőlük ’kölcsönözhet’ ebből a tágas és éber állapotból. Ami nyugodtabbá és tisztábbá teheti a halál kapuján való átkelést. És a halál utáni állapotokat is könnyebben kezelhetővé teheti.

Kultúránkban még mindig nagyon hiányos a tudásunk ezeket a folyamatokat illetően. Mind a halálhoz közeledést, magát a halál pillanatát és a halál utáni állapotokat illetően is. Csak a sok praktizáló tapasztalata a következő évtizedekben, netán évszázadokban teremthet talán egy szélesebb konszenzust a tibeti buddhizmus történelmét és perspektíváját tekintve, és korunk tapasztalatai is, pld. Jes Bertelsené.

 *******************************************************

Asszisztálás egy másik ember halálához és a halál utáni állapotokhoz

A fenti megfigyelések alapján most egy másik ember halálánál való asszisztencia jöhet a fókuszba. Természetes része az életnek megpróbálni segíteni más halálfolyamatában. Lehetnek szülők, nagyszülők, barátok, ismerősök, tanítványok, kliensek vagy paciensek, akik beállították magukat egy ilyen csatlakozásra. Mi itt jövünk némely tapasztalattal egy ilyen embertársi meditációs kapcsolatot illetően.

Jes Bertelsen adott egy sor tanácsot és javaslatot arra nézve, hogy miként is segíthetünk másokat a halálfolyamatban. A következő néhány előírás a halálfolyamattal kapcsolatos korábbi tanításaiból származik.

Mindenekelőtt figyelmesnek kell lenni a saját érzelmekre. Kiváltképpen a gyász, szomorúság, düh és félelem az, ami természetes módon előállhat a halállal kapcsolatban. Fontos, hogy ne ilyen érzelmekkel legyünk megtöltve a haldoklóval való közvetlen kontaktusban. Az érzelmek természetesek, de amennyire csak lehet, tartsuk kívül a téren, ahol a haldokló tartózkodik. Ha az ember spirituális perspektívában nyugszik a halállal kapcsolatban – ami, mint átmenet valami nagyobb, vagy magasabb felé – és egyidejűleg meditációs praxisban van a szívre fókuszáltan, akkor a jelenléte támogató lehet a másikat illetően. Ez érvényes a halál beállta előtt és a halál pillanata utáni peridusban is. Erről Jes Bertelsen imígyen szólott: „Egy nagy rész a saját gyászból, érzelemből és a halott utáni vágyakozásból átalakul abban a pillanatban, amikor az ember magasabb értelemben véve segít pld. őrködve, meditálva, vagy imádkozva. A magasabb értelmezés transzformálja az érzelmeket, így helyénvalóan megsegíthető a haldokló.” (Halál és halálfolyamat)

Az is nagyon fontos, hogy őszinték és tiszták legyünk amennyire csak lehetséges bármi is történjék. Természetesen nem kényszeríthetjük a haldoklót ki egy esetleges tagadásból, de ha az ember nyíltan beszélhet a valóságról, és az illető belátja mi is a helyzet akkor sokkal könnyebb lehet használni valamely halálra felkészítő módszert, vagy mindenesetre megfelelni a feltételeknek. A halál pillanatához közelítve az a legjobb, ha a haldokló felül, esetleg néhány párnával a hátában. Ez segítheti a felfelé áramlást, ami természetes az energia rendszernek. Ám, ha túlságosan beteg, gyenge, vagy nincs ehhez kedve, magától értetődően nem próbáljuk meg kényszeríteni az illetőt. Néha támogató lehet szelíd zenét bejátszani, amiről tudjuk, hogy a haldokló szereti és hallgatni kívánja.

A halálhoz vezető fázisokban és magában a halál pillanatában az ember, mint asszisztens próbál a szívre összpontosítani és innen praktizálni a kettős tudatirányultságot, amennyiben ismeri ezt a praxist. A haldokló tudata ekkor már gyakorta kitágul és árnyalódhat környezete pszichikai állapotai hatására. Minél mélyebb a szívérzékenység és minél tisztább a tudat, amivel az asszisztens kapcsolatban van, annál inkább segíthet a haldoklónak.

A halál pillanatában és közvetlenül ez után fontos elkerülni a halott test érintését. A halott tudatának optimális nyugalmat adhat, hogy már nem fókuszál a fizikaira. Üldögélj egy ideig a haldokló mellett, ha ez lehetséges, és kövesd az utolsó kilégzést annyira mélyen a meditációban, amennyire csak tudod. Hosszabban maradj azután a holttest mellett, és tartsd meg a fókuszt három napig a halál pillanata után. A meditációs őrködés ilyen módon, úgy mondják, segítheti a találkozást az eredendő tiszta fénnyel a halál utáni állapot első fázisában.

A három nap után, és egy hónapig előre a halott a második halál utáni állapotban van, abban a dimenzióban ahol az én tudat felolvad. Ekkor avval lehet segíteni, hogy praxisunkban vizualizáljuk a pozitív és negatív archetípusokat (…). Ezt az úgynevezett szakrális mandalát kell megtartani avval egyidejűleg, hogy az ember a halottra koncentrál, miközben kapcsolatban van valami magasabbal. Alternatívaként fehér fényt lehet küldeni az esszencia pontunkból [fejtető felett néhány ujjnyival] le a szívbe és innen tovább a halottnak.

Ha ez megfelel a haldoklónak, fel lehet olvasni Jes Bertelsen Praxis a halálfolyamatban című rövid írását mind a halálhoz vezető időben, a halál pillanatában és közvetlenül utána is. A hallás képessége az egyik legutolsó, ami eltűnik, úgyhogy a haldokló hallhatja, amit mondanak neki, pedig úgy néz ki, hogy a tudat már elvált az összes külső kontaktustól.

Befejezés képen kiemelendő, hogy a legnagyobb tapintatot és szelídséget követeli a meditációs asszisztencia. Elkerülendő, hogy az ember ráerőltesse saját elképzeléseit a helyzetre az „igazi” halálról, ehelyett meg kell hallgassa, hogy a haldokló és/vagy legközelebbi hozzátartozói mit kívánnak, vagy mire van szükségük. Fontos használni az intuíciót éppúgy, mint a helyzetfelismerést, és egész idő alatt tudni kell, hogy minden a haldoklóról szól. Ugyanakkor fontosak a szünetek is mindkét félnek. Egy sor tapasztalat arra mutat, hogy a haldokló elengedi magát, amikor a hozzátartozói kimennek a szobából. Ekkor nincs senki, aki ragaszkodik bármihez, és az elengedés megtörténhet. Arra is vannak példák, hogy ha az asszisztens őszintén praktizál, esetleg csupán szívbélileg mélyebben van jelen akkor a haldokló bizalommal telve elbúcsúzhat a nyitott kapcsolódásban.

 **************************************************

A születés és az élet bardo-ja

A tibeti hagyományban egy negyedik bardo-ról is beszélnek, a születés és az élet fázisáról. Ez a bardo kiegészíti a három már ismertetett bardo állapotot, ami a halálról, a halál utáni állapotról és a reinkarnációs folyamatról szól. A születés és az élet bardo-ja a tényleges életünk az első lélegzetvételtől az utolsóig. A teljes életmenet a gyermekkortól az ifjúságon és felnőtt koron keresztül az öregségig. A tibetiek itt is adnak néhány előírást, hogy a praktizáló, spirituális kereső miként is viselkedjen a legelőnyösebben. Például egy tibeti-buddhista vezető a 20. századból, Dudjom Rinpocse néhány konkrét tanácsa nyugati tanítványai számára avval kapcsolatban, hogy a valós életben miként lehet előkészíteni a halálfolyamatot egy lehetséges értékes spirituális végkimenettel.

A következőkben átvesszük egy részét ezeknek az előírásoknak az ő életmenetére és tetteire vetítve, Light of Fearless indestructible Wisdom. A rinpocse leírásában érinti azt a négy dimenziót a halálra való felkészülést illetően, amit bemutattunk korábban, és íly módon szintézist reprezentál ebből a szempontból. A kiindulópontja viszont egy nagyon magas, ultimatív spirituális perspektíva. Ezért döntő megkísérelni lefordítani tanítását mai nyugati életvitelünkre érvényesre,  nem kevésbé a benső praxist illetően a kettős tudatirányultsággal, mint ami elérhető a számunkra. Ugyanis Jes Bertelsen szerint ez a praxis egy előzetes tréning a dzogcsenre irányulva, a nagy tökéletesség útja felé, aminek Dudjom Rinpocse, csakúgy, mint Jes számottevő képviselője. 

Itt először a szöveg a maga teljességében, idézet a Light of Fearless indestructible Wisdom 146-48. oldala dánra fordítva a szerző (J-E R) által:

„Döntő fontosságú kiművelni a rendületlen bodhichitta-t [a teljes megvilágosodás elérésére irányuló akaratot] a számtalan érző lény javára, akik rengeteg tartós nehézséget éltek át összes életükön keresztül. Fejleszd ki a fenntartás nélküli szeretetet és együttérzést, hogy minden lény megszabaduljon a szenvedéstől. Ismételten praktizáld a boddhichitta kívánságot annyiszor, ahányszor csak lehetséges, és kombináld ezt az ürességmeditációval…”

„A guru jóga kombinálva a shamata-val és vipashana-val a vadjarana út esszenciája, amivel gyorsan el lehet távolítani az akadályokat, és fel lehet halmozni a pozitív minőségeket. Aki képes kihasználni ezeket a módszereket jelentőség-teljessé teszi az életét és evvel a születés és élet bardo-ját is.

Amint mondám, a születés és élet bardo-ja nagyon fontos. Ha képes vagy felismerni ezt a bardo-t, mint egy álmot, egy mágikus képernyőt, és kombinálni tudod ezt a felismerést a bodhicitta-val, ami a szívedből született, akkor mestere lehetsz a születés és élet bardo-jának. Evvel pedig mestere lehetsz az összes bardo-nak. Ha ez sikerül neked, akkor te egy hős, vagy hősnő leszel, akit nem rémiszt többé a születés, betegség, öregség és halál. Ekkor pedig nincs már igazán szükséged instrukciókra a halál és a halálfolyamat bardo-jában.

Ne feledd azért biztosítani magadnak, hogy a halál és halálfolyamat bardo-ja egy olyan utazás, amit neked kell kontrollálni. Légy biztos benne, hogy igazán érted, a halál időpontja ismeretlen, a halál oka is ismeretlen és az élet múlékony… Ezért a gyűjtésnek a vége az, hogy a dolgok szétszóratnak, az épület vége a rommá válás, és a találkozás vége az elválás. Ezért olyan a samsara, mint egy álom. Közeli barátaid köre olyan csak, mint laza ismeretségek, amik egy piacon köttetnek. Mindez egy nagy mágikus előadás. Ez így volt korábban, most is így van, és a jövőben is így lesz. Miért is nyugtalanítana a félelem és ragaszkodás? Ez nem segít semmin. Gondold ezért, hogy: soha nem fogok félni, vagy ragaszkodni bármihez, és gondold ezt egész mostani életedben. Áldozd fel mindenedet, beleértve a testedet is a buddháknak és bodhiszattváknak a tíz irányba, speciálisan Amitabhának.

Pont úgy, ahogy megtervezel egy utazást, a halálodat is meg kell tervezned, mérlegeld hogyan és hová akarsz eljutni. Az úti célod Dewachen [Amitabha égi mandalája] a praxisod a powa, tögal és trekcsö, az alapállásod túl félelmen és gyászon az öröm és a bizalom. Éppen most, amikor még élő vagy és minden képességed birtokában itt az idő a bőkezűségre, adni annyit, amennyit csak bírsz a többieknek, és így felhalmozod az érdemeket. Ha most nem tudod mindezt megtenni, hogyan leszel képes rá, amikor közeledsz a halálhoz? Ha beteg leszel, az elméd is megzavarodik. Érzelmeid a kötődéseidet illetően, és aggodalmaid az életed miatt, azok miatt, akiket szeretsz, a tulajdonod miatt egyre erősebbek lesznek, miután az egyetlen, ami lehetséges elhagyni az egészet. Hogy mindezt elkerüld, most kell felkészülnöd, végrehajtani a jó tetteket, és biztosítani, hogy ne maradjon félelem és megbánás.

Most van szerencsénk fogadni a tisztán fénylő Dzogcsen tanításokat. Ha ezeket praktizálod örömteli erőkifejtéssel és elkötelezettséggel, akkor akár ezen életedben elérheted egy vidyadhara [’bölcsesség tartó’] szintjét. Ha ez mégsem sikerülne, az elméd minden esetre tiszta, stabil és ellazult lehet a halál pillanatában. Ismételgesd a tanítód instrukcióit, mint egy színész/nő, aki a tükörben nézegeti magát, mielőtt a színpadra lépne. És halj meg mosolyogva az örömtől és bizalomtól. Bátorsággal, ami a megingathatatlan látásmódból fakad, hagyhatod a feloszlási fázisokat fokozatosan megtörténni, és megérkezel a boldogságos lehetőségbe, a megszabadulásba a dharmakaya-ban, vagy a sambhogakaya-ban.

Néhány központi pont:

„Döntő fontosságú kiművelni a rendületlen bodhichitta-t… Ismételten praktizáld a boddhichitta kívánságot annyiszor, ahányszor csak lehetséges, és kombináld ezt az ürességmeditációval.” Mindenekelőtt azt hangsúlyozza a Rinpocse, hogy milyen fontos kiművelni a szívet. A bodhichitta olyan elme, amely az együttérzésen keresztül megérti, hogy a feladat minden élőlény megszabadítása. A továbbadás ezen az elképzelésen alapszik. Az egyedi praktizálónak nem csak saját megszabadulására kell gondolnia, hanem arra, hogy a benső praxis mindenki javát kell szolgálja. Az üresség meditáció annak megértése, hogy minden forma eredendő üresség – hogy semmi nem marad meg, hogy végső soron felbomlik minden – és, hogy magának a tudatnak valódi természete is ezen az ürességen, vagy nyitottságon alapul.

„A guru jóga kombinálva a shamata-val és vipashana-val a vadjarana út esszenciája, amivel gyorsan el lehet távolítani az akadályokat, és fel lehet halmozni a pozitív minőségeket.” Itt a hangsúly a vadjrayna, a gyémántút központi gyakorlatain van. A guru yoga annak ultimatív elismerése, hogy a tanító tudata nem különbözik a sajátunktól. Az úton az ember odaadást és bizalmat praktizál a tanító funkció iránt az egység elismeréseként. A shamatha és vipashana a meditatív praxis két aspektusa: a fókuszált és a mostban nyugvó éberség kombinálva a tudat belátásra való képességével. Az autentikus mindfulness mindkét aspektust tartalmazza.

„Ha képes vagy felismerni ezt a bardo-t, mint egy álmot, egy mágikus képernyőt, és kombinálni tudod ezt a felismerést a bodhicitta-val, ami a szívedből született, akkor mestere lehetsz a születés és élet bardo-jának. Evvel pedig mestere lehetsz az összes bardo-nak.” Evvel a megfogalmazással a Rinpocse valami egészen központi dolgot állít. Azt, hogy ennek a mostani konkrét életnek a megértése a szabadság kapujának kitárulása. A születés és élet bardo-ja a létezés olyan látománya, ami többé nem jelentőségteljes. Folyósabb, álomszerű, nem igazán valóságos. Luciditásnak hívják a jelenlétben: mint egy éber álom, amikor az ember tudja, hogy álmodik. Ha ez a megértést, vagy sejtelmet kombináljuk a szív empatikus beleérző képességével, elengedhetővé válik a ragaszkodás. Ez az elengedés teszi lehetővé a szabadabb áthaladást a többi bardo-ban, mert ez jellemzi magát a halálfolyamatot és az utóéletet is.

„Miért is nyugtalanítana a félelem és ragaszkodás? Ez nem segít semmin. Gondold ezért, hogy: soha nem fogok félni, vagy ragaszkodni bármihez, és gondold ezt egész mostani életedben. Áldozd fel mindenedet, beleértve a testedet is a buddháknak és bodhiszattváknak a tíz irányba, speciálisan Amitabhának.” Itt a pszichológiai és egzisztenciális dimenziót érinti Rinpocse. Természetesen nem tudja csak úgy az ember azt mondani magának, hogy: nem félek, vagy nem ragaszkodom. Ám a mindfulness által elkezdheti megvizsgálni ezeket az érzéseket, és talán idővel teremt egy olyan légteret, ahol ezek nem dominálnak. Akkor pedig jöhet minden anyagi elengedése, beleértve a testet is. Mint benső impulzus felajánlható lesz minden tulajdon és kötődés a magasságosságnak, formailag a buddháknak, és kivált Amitabha Buddha van itt a fókuszban, miután ez a megvilágosodott buddha minőség a praxison keresztül jelentős lehet a halálfolyamatban.

„Pont úgy, ahogy megtervezel egy utazást, a halálodat is meg kell tervezned, mérlegeld hogyan és hová akarsz eljutni. Az úti célod Dewachen a praxisod a powa, tögal és trekcsö, az alapállásod túl félelmen és gyászon az öröm és a bizalom.” Itt mind a cél, mind a módszerek le vannak írva, amikkel oda el lehet jutni. Dewachen (szankszrit: Sukhavati) hagyományosan Buddha Amitabha nyugati paradicsoma, egy magasabb nem fizikai dimenzió, ahol a halál által megszabadított tudat, mint mondják, korlátlanul folytathatja fejlődését. A dzogcsenben Dewachen a rigpának felel meg, az egységtudatnak, amiből minden ered, és ami kitartó praxis és egy tanító segítségével realizálható. Tögal és Trekcsö a legmélyebb dzogcsenpraxis formák, amik közvetlenül a nem-kettős megvilágosodott dimenzióhoz viszonyulnak. A mindennapi praxiséletben, amint említettük ezek helyett a kettős tudatirányultsággal dolgozhatunk, mint dzogcsen előzetes gyakorlatozással. A powa a tibeti szó arra az energia praxisra, ami megnyithatja az átmenetet a központi vonalon a koponyába és azon is túl. Ezek annak a praxisnak különböző oldalai, amikre Jes Bertelsen utal, és amikről az energetikai gyakorlatok fejezetben referálunk.

„ Éppen most, amikor még élő vagy és minden képességed birtokában itt az idő a bőkezűségre, adni annyit, amennyit csak bírsz a többieknek, és így felhalmozod az érdemeket.” Az életpraxis ugyanolyan fontos, mint a benső praxis – az a mód, ahogy éljük az életünket, a prioritásaink, a választásaink. Itt Rinpocse az adakozás kultiválására helyezi a súlyt – a másoknak adásra. Nem sokat használ, hogyha evvel egészen a halálunk közeledtéig várunk. Ez itt és most érvényes – és ez a bőkezűség ugyanolyan döntő, mint a benső diszciplína.

„Most van szerencsénk fogadni a tisztán fénylő Dzogcsen tanításokat. Ha ezeket praktizálod örömteli erőkifejtéssel és elkötelezettséggel, akkor akár ezen életedben elérheted egy vidyadhara [’bölcsesség tartó’] szintjét. Ha ez mégsem sikerülne, az elméd minden esetre tiszta, stabil és ellazult lehet a halál pillanatában.” Az örömteliség és az erőfeszítés központi elemek az elme természetének felismeréséhez vezető úton. Egy vidyadhara – a dzogcsen fényében – egy olyan ember, aki realizálta az egységtudatot, a rigpát, és aki stabil ebben a viszonylatban a nap mind a 24 órájában. Miután ez nem igazán lehetséges túl sok gyakorlónak ugye, ezért örömteli az, ahogy Rinpocse mondja, az elménk minden esetre nyugodt és tiszta lehet.

„Ismételgesd a tanítód instrukcióit, mint egy színész/nő, aki a tükörben nézegeti magát, mielőtt a színpadra lépne. És halj meg mosolyogva az örömtől és bizalomtól. Bátorsággal, ami a megingathatatlan látásmódból fakad, hagyhatod a feloszlási fázisokat fokozatosan megtörténni, és megérkezel a boldogságos lehetőségbe, a megszabadulásba.” A szöveg utolsó része aláhúzza a gondosság fontosságát a praxisban és megértésben. Keresd fel tanítód szavait és instrukcióit újra és újra, hogy idővel pozitív lenyomatot képezzenek az elmédben. Amennyiben pedig lehetséges a halál idején, nyugodj el a tanítóval és a praxis vonallal való kapcsolatodban bizalomteljes beállítottságban. Mert előbb utóbb, ebben vagy egy másik életben, esetleg a halál pillanatában a tanítóval való kapcsolatod és a saját praxisod lehetővé fogja tenni, hogy közvetlenül felismerhesd saját természeted – ezt hívja itt Rinpocse megszabadulásnak.

Amitabha, A határtalan fény Buddhája,
a buddhizmusban egy fontos figura a halálfolyamatban

Utószó

Lekerekítésként valami saját kultúránkból, egy vers Rainer Maria Rilke-től, ami költőien megszólaltatja a halálos utazást ahhoz, ami halhatatlan:

„Hullanak a levelek, örvénylenek körbe hosszan,

mintha elhervadtak volna az ég távoli kertjeiben;

esnek, tiltakozva, nagy fordulatokkal.

Éjjelente zuhan a Föld, nehezen, némán,

a csillagoktól az egyedüllét terébe.

Mindannyian zuhanunk. Ez a kéz is le fog esni.

Nézz a többiekre, lásd: ez mindenkiben benne van.

Van ugyan egy, és minden zuhanás

végtelenül óvatosan  az Ő kezében végzi.”

(Egy nagyon nyers fordítás dánból!)

***********************************

Bibliográfia 

Dán címek:

Jes Bertelsen: Døden og dødsprocessen/Halál és halálfolyamat (Vækstcenteret 1995)

Jes Bertelsen: Bevidtshedens inderste/A tudat legbenseje (Rosinante 1999) [Magyarul kapható a Sambhalában!]

Jes Bertelsen: Praksistekst om dødprocessen/Praxis a halálfolyamatban (Vækstcenteret 2010)

Jes Bertelsen: Dødsprocessen og praxis/ Halálfolyamat és praxis (Vækstcenteret 2021)

Padmasambhava: Dødebogen – Bardo Thödol/Tibeti halottaskönyv – A bardo útmutatás nagykönyve (Borgen 2010)

Rainer Maria Rilke: A szív hegyére kitéve (Gyldendal 1998)

Jens-Erik Risom: Spiritualitet i vor tid/Spiritualitás a mi időnkben (Indblikbøger 2020)

Jens-Erik Risom: Se ind – fordybelse af mindfulness/Nézz befelé – elmélyülés mindfulness-el (Soma forlag 2022)

Tibeti tradicionális szövegek angolul:

Kenpo Tsewang Dongyal: Light of Fearless Indestructible Wisdom (Snow Lion Publications 2008)

Longchenpa: Now that I Come to Die (Dharma Publishing 2007)

Chögyal Namkhai Norbu: The Light of Sun (Shang Shung Institute 2014)

Élet és halál - és az élet ismét

Appendix

Egy vezetett meditáció az ellenállás tudatosítása, az együttérzés engedélyezése és nyitás a forrás felé

Mint az életpraxis és a benső elmélyülés egy része ez a szöveg utat mutat néhány meditációs alap-tapasztalathoz, amik a halál idején is relevánsak lehetnek. A szöveg öt részből áll:

1) Előkészület

2) Az ellenállás tudatosítása

3) Elnyugvás a nyitottságban

4) Az együttérzés engedélyezése

5) Praxishorizont

 

1) Előkészület

Először érkezzünk meg a testbe.

Érzékeljük a teljességet, lazuljunk el.

A jelenlét egyenlően felosztja magát,

a feszültségek feloldódnak.

A lélegzetvétel kitágítja a benső teret,

feléleszti a hátat és hasat, karokat és lábakat,

kezeket, lábfejeket és a fejet.

Végül egy feltöltés a mellkasból, barátságos áramlatok,

ahol a szív kifinomult hangjai helyet kaphatnak.

 

2) Az ellenállás tudatosítása

A figyelem most az elme tartalmára irányul,

minden gondolatára, érzésére és érzékelésére,

mind a könnyebbekre úgy a nehézkesebbekre is.

Majdnem mindig egy állásfoglalás.

Érte és ellene. Vonzódás és taszítás.

Itt a feladat az ellenérzés felfedezése a nem kívánttal szemben,

ami rág, ami fájdalmat okoz, ami irritál.

Ami lehet a testben, vagy valami jelzés a környezetből,

valami egzisztenciális kapcsolat, viszonyok, életfeladatok.

Mindegy mivel kapcsolatban mutatkozik az ellenérzés,

tudatosítani kell.

Nézz a formájára, érezd a kvalitásait,

érzékeld, mint lakik a testben és légzésben.

Mindaz, ami lehetne másmilyen,

minden, ami nem működik,

mindaz, ami szúr, tüske az élményben.

Itt és most: légy teljesen figyelmes a fenntartásokra.

Hagyd a belátó tudatnak az ellenérzést viselni.

Hagyd egyenlővé válni az összes többi elmetartalommal,

és manifesztációkkal.

Hagyd békén.

Láthatóvá lett.

 

3) Elnyugvás a nyitottságban

Ezen keresztül egy lehetséges szabaddá tétel.

Akadálytalan mozgás,

lét fenntartások nélkül,

mély elnyugvás a nyitottságban.

 

Ismét a test, légzés, szív.

Ismét ellazulás, mély elnyugvás

a benső térben, ami fénylik.

Megnyílik tágulásában és mélységében.

A tudat tudja, mi történik.

Nem kell tenni semmit.

Csak lenni.

Nézni. Érzékelni. Elengedni.

Engedélyt adni.

Hagyni a szívet helyet foglalni.

 

4) Az együttérzés engedélyezése

A szív e töltöttségéből

felfedezhető egy csíra, egy impulzus, ami követhető,

amiről gondoskodni lehet.

Hagyd a gondoskodni akarást helyet foglalni.

Engedd a sebezhetőség felé irányulni,

arra, ami fájdalmat okoz, vagy ami aggaszt.

Az önegyüttérzés beburkolhatja a testhelyet, élettémáját,

vagy alapérzés a szelídség egy felhőjében,

gyógyító gondoskodás, védő filmréteg.

És az együttérzés kifelé is irányulhat

a sebezhető társ felé.

Minden lény szenved.

Nem mindig, de alapfeltételként állandóan megvan.

Az együttérzés érti ezt, és együtt lendül

a szenvedés szállal.

 

A tudat most felfedezheti,

hogy ez ugyanaz az együttérzés,

akár befelé, akár kifelé irányul.

A két irány teremt egy teret,

ahol az együttérzés megformálatlanul és fenntartások nélkül

kifejtheti magát.

5) Praxishorizont

Ebben a benső szívtérben lakik az éber tudat.

Itt tudja elismerni saját jelenlétét

az együttérzés áramlásában.

Egyszerre elengedhet minden ragaszkodást,

tudást és értelmezést

és innen nyithat rá a forrásra,

ami nem egy hely,

ám mindenben ott van, ami van.

Ez minden, ami van.

A tisztázott önelismerés pillanata,

ahol a tudat érzékeli tenmagát,

az egzisztencia harmatcseppje

a tökéletes értelem.

Ez az!

Minden létező forrása,

minden gondolaté és érzésé,

identitásé és megformálódásé,

együttérzésé és megszabadulásé,

a szeretet ajándéka valakinek –

mindez éppen itt a praxispillanatban,

ahol az én és mindez

feloszlik a láthatatlan fényben.

Az ökölbe szorított kéz

minden további nélkül kinyílik

és a világ felé nyúl.

Nyersfordítás: Lázár Ervin Üldögélő

Koppenhága 2023 június-júliusában