mandag den 31. oktober 2011

AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 3.

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!




MÁSODIK RÉSZ
A meditáció a transzperszonálisba vezetô királyi út

Hunyjuk le a szemünket
és keressünk új módszert a látásra...
oly ébredést, ami mindenki veleszületett lehetôsége
noha csak kevesen veszik igénybe (Plotin1)

Amikor majd a történészek visszatekintenek a huszadik évszázadra azt fogják látni, hogy a nyugati pszichológia két legfontosabb áttörése nem új felfedezés volt, hanem az ôsi bölcsesség újrafelfedezése.
Elôszöris azért mert innentôl a pszichológia messze túl juthat a kultúra által gúzsbakötött, zsarnoki normalitás definíción. Több kibontakozási lehetôség 'lakik', lappang mindannyiunkban. Amint William James fogalmazta: "A legtöbb ember fiikailag, intellektuálisan, vagy morálisan egy nagyon beszûkült körben él szendergô önmagában. Csak nagyon keveset használnak a tudatuk lehetôségeibôl... Olyan tartalékaink vannak, amiket mozgósíthatunk, amirôl nem is álmodtunk."
Másodjára pedig megvannak a technikák arra, hogy realizálhassuk a transzperszonális képességeinket. Ezen technikák egy része olyan mûvészet, vagy technológia, amit évezredeken át, sokszáz kultúra finomított, ami a nagy világvallások tradícióinak kontemplatív magja. Transzcendens mûvészet, vagy technológia, amit arra alkottak, hogy katalizálja a transzperszonális fejlôdést. Ami mint olyan két alapvetô feltételezésre alapul az elme létét, és lehetôségeit illetôen.
Az elsô feltevés az, hogy az általános (napi-ébrenléti) elmeállapotunk az optimális alatt mûködik. Tény, hogy ködösnek, torzultnak, álomszerûnek, elsodortnak írták le, olyannak, ami legnagyobbrészt kontrollállatlan. Ezt mind a keleti, mind a nyugati pszichológusok és misztikusok elismerték. Freud kijelentése, hogy: "az ember még a saját házában sem úr... a saját elméjében (sem)" megrázta a nyugati kultúrát, míg idehallik a Bhagavadgíta elkeseredett felkiáltása kétezer évvel ezelôttrôl:
Nyugtalan az emberi elme,
oly erôs béklyóban
az érzékek fogságában:
nyers és merev a
konokul vágyakozó elme...
Igazán azt gondolom,
hogy nincs ennél vadabb vész.3

Amint Ram Dass kifejezte: "Mindannyian a saját elménk rabjai vagyunk. Az elsô lépés a szabadság felé evvel tisztába jönni." Pir Vilayat Khan még rövidebben: "A kötelék az elmében van." 

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl
 
A szabadság kezdete ellazulás, szabad, mert semmi ok a feszültségre

A második feltevés az, hogy ugyan a gyakorlatlan elme ködös és kontrollunkon kívüli, de megtisztítható, gyakorlóvá tehetô, és ez magával hozza a transzperszonális képességeket is. A bölcsek mind keleten, mind nyugaton, a régiek és a maiak is egyetértettek-nek ebben. Szókratész mondta: "Ha az elme fényt akar látni a sötétség helyett, egész létével le kell szoknia errôl a változó világról, amíg a szeme képes kibírni a valósággal, és a ragyogással, amit  Legfôbb Jónak hívunk való szembenézést. Ezért kell lennie olyan mûvészetnek, aminek célja ennek kinevelése."5 Ramana Maharshi ugyanezt mondja:"Kivétel nélkül minden szentirat azt állítja, hogy a megváltás az elme megzabolázásában rejlik."6
Noha a prakszis és a technika sokféle lehet, de mégis kirajzolódik hat alapvetô elem a transzcendecia magvából: etikus felkészülés, koncentrációs tréning, az érzelmek transzformálása, az egocentrikus motíváció megváltoztatása, hiányérzeten alapuló, magasabbértékû motíváció szüksége, - úgymint önfelulmúlás, az éberség kifinomítása, a bölcsesség kibontakoztatása.
Minden felé az erkölcsöt/etikát tartják a transzperszonális fejlôdés esszenciális alapjának. A kontemplatív tradíciók ugyan nem a konvencionális erkölcs fényében tekintenek az etikára, hanem sokkal inkább, mint az elme megzabolázásának egyik aspektusára. Az elmélyült önvizsgálat fájdalmas tisztasággal mutatja ki, hogy az etikátlan magatartás olyan mentális tényezôkbôl kél ki és erôsödik meg, mint a kapariság és a düh. Evvel ellentétben az etikus magatartás eltávolítja az ilyen érzések alapját, és olyan tényezôket kultivál, mint a barátság, együttérzés és nyugalom. Azt mondják, hogy amikor végre bekövetkezik a transzperszonális érettség, akkor a magatartás nyugodt folyam-at, mintegy természetes következményeként a minden emberrel, és az élet minden formájával való identifikációnak. Egy embernél ezen az erkölcsi szinten, - amint Lawrence Kohlberg fogalmazta - "bárhol és bármikor... maguktól támadnak föl azok a gondolatok, amik szükségesek minden érzô lénnyel kapcsolatban."7
Az éberség, és a koncentráció gyakorlását alapvetônek tartják, ha az ember úrrá akar lenni a nyers elme kósza tekergésén. E.E. Schumacher jegyezte meg az éberség kapcsán: "A tradicionális tanításokban semmi nem foglal el nagyobb, fontosabb helyet, de semmit nem kezel fölületesebben, nem ért félre, és teker ki roszabbul a modern világ."8
Az éberség tréninget igazán féreérti a nyugati pszichológia, ami kérdés nélkül elfogadja William James száz éves konklúzióját; hogy: "az éberséget nem lehet állandóan fenntartani."9 James ugyan hozzátette, hogy: "Az ítélôképesség, a karakter, és az akarat gyökere a kósza figyelem újra meg újra megzabolázása. Senki nem compus sui [felelôs lény?] ha ezt nem tudja. Páratlan képzés lenne, amely ezt elôsegíteni képes lenne... De könnyebb definiálni ezt az ideált, mint praktikus instrukciókat adni, miképpen is lenne ez lehetséges."10 Láthatjuk az erôs kontrasztot: a hagyományos nyugati pszichológia kijelenti, hogy az éberség nem fenntartható, míg a transzcendens mûvészet egyik alapszabálya szerint az éberség fenntartható, és fenn is kell tartani, ha ki akarjuk nôni a konvencionális fejlôdés határait.
Az, hogy akaratunk szerint tudjuk irányítani az éberséget nagyon fontos, mert az elme hajlamos magába vonni azt a minôséget, amit a megcélzott objektumokban talál. Ha például egy dühös ember jut eszünkbe, hajlunk rá, hogy dühöt érezzünk, míg egy szeretô ember képe szeretetet vált-hat ki. Az az ember tehát, aki kontrollálni képes az éberségét, az képes kontrollálni, és elôhívni különleges érzelmeket, és motívációkat. Végsô soron az ilyen ember "saját magát kontrollálja, és nem az elméje uralkodik rajta", amint ezt az indiai bölcs Ramakhrisna fogalmazta.11
Az etikus magatartás, és a stabil éberség megkönnyíti a transzcendes mûvészet harmadik fontos lépését, az érzelmi transzformációt. Ami három összetevôbôl áll.
Az elsô lecsökkenti az olyan romboló érzelmeket, mint a félelem és harag, és ez egy olyan processzus, ami ismert a nyugati pszichológiai terápiában is. Természetesen nem arról van szó, hogy ezeket úm. vissza kéne tartani, vagy elnyomni, hanem inkább tisztán elismerni ôket, és ezt követôen megválni tôlük, amikor ez szükséges.
Egy másik komponens az olyan pozitív érzelmek elônyben részesítése, mint a szeretet, öröm és együttérzés. Miközben a nyugati terápiák kiváló technikákkal rendelkeznek a negatív érzelmek csökkentésére, a pozitívok elôsegítésére jószerivel semmi eszközük nincs. Evvel szemben a transzcendencia-mûvészet gazdag az olyan gyakorlatokban, amik elôsegítik ezeket, amelyek olyan intenzívek, amirôl a nyugati pszichológiának sejtelme sincs. A buddhista együttérzés, a bakhti szeretete, és a keresztény agapé, mint mondják, csak akkor virágzik ki, ha feltétel nélkül, és eltántoríthatatlanul minden teremtméntre vonatkozik, kivétel, és fenntartások nélkül.
Ez a lenyûgözô intenzitás, és a pozitív érzelmek sora megkönnyíttetnek az érzelmi tarnsformáció harmadik komponense által: a kiegyensúlyozott elmeállapot elônyben részesítésével, és az érzelmi stabilitás révén, ami azt hozza magával, hogy a szeretet és együttérzés megingathatatlan marad kényszer és erôszak ellenére is. Ez a képesség, mint a sztoikusok apatheia-ja, a keresztény atyák divine apatheia-ja, a buddhista kiegyensúlyozott elme, a taoizmus "mindenek egyensúlya" princípiuma, ami kiment "abból a nehézségbôl, hogy valamit elônyben részesítsünk valami mással szemben", és amit korunk egyik filozófusa, Franklin Merrel-Wolfs "isteni egykedvûségnek" nevezett. Etikus viselkedés, stabil éberség, és érzelmi transzformáció együttmûködik a meditációban, oly módon, hogy a motívációk egy egészségesebb és transzperszonálisabb irányba vezetnek. A nettó eredmény a kényszerintenzitás lecsökkenése, a céltudatosság, a váltakozások irama, és a fókusz megváltozása. No és talán a legfontosabb az, hogy mind a vonzódások, mind az elutasítások ereje lecsökken...

Amint a motiváció kevésbé lesz szétszórt, jobban összeszedett, a kívánságok kifinomulnak és egyre bennsôbbségessé válnak; már nem annyira a kapni, mint inkább az adni akarásra kerül a hangsúly. Az elérni vágyott 'dolgok' kevésbé egoisták, és inkább önfelulmúlóak.
A régi idôkben ezt a motívációs váltást "megtisztulásnak", vagy "a világhoz kötôdés feladásának" hívták. Manapság Maslow kifejezésével úgy is fogalmazhatjuk, hogy "keresztül a szükséglet-hierarchiában", vagy Toynbee szavával, ez a "kifinomlulás", amivel az ember elérheti Kierkegaard célját, ahol "a szív tisztasága egyet akar".
A követelések lecsökkentése, amint mondják, a belsô pszichikai konfliktusok és szenvedések ennek megfelelô csökkenésével jár együtt, ami egy olyan kijelentés, amit megtámogat a magas szinten meditálók tanulmányozása.12 Amint az athéni filozófus Epikuros mondta: "Ha valakit boldoggá akarsz tenni, ne adj neki több gazdagságot, hanem távolítsd el néhány kívánságát." Mindevvel nem azt mondjuk, hogy könnyû az embernek megváltoztatnia a motívációit, vagy lemondania követelményeirôl. Arisztotelész szavaival: "Sokkal nagyobb hôsnek tartom azt, aki le tudja gyôzni a vágyait, mint azt, aki legyôzi ellenfeleit, mert a legnagyobb gyôzelem az, amikor legyôzzük önmagunkat."
A nagy bölcsességtradíciók egyetértenek abban, hogy a napi ébrenléti gyakorlatlan elmeállapotunkban az éberség, és felfogóképesség legyengült, töredékes, a figyelem ingadozó, különbözô érzelmek által szinezett, és torz a szétszórt vágyaktól. Ezért mondható, hogy a valóság árnyékát tartjuk igaznak (Platon), vagy homályos üvegen keresztül látunk (Paulus), "pici réseken kukucskálunk" (Blake). William Blake ezt így verselte meg [nyersfordítás]:
Ha az észlelésünk nyílásai tiszták lennének,
akkor minden úgy jelenne meg az embernek amilyen: végtelen.
De az ember bezárkózótt, és csak kis réseken les ki.14

A transzcendencia mûvészetében az ötödik elem ezért a felfogóképességet és az éberséget kívánja 'megtisztítani', érzékenyebbé, pontosabbá tenni, és rábírni magát a pillanat tapasztalatának frissességének, újdonságának értékelésére.
Azok, akik meditálnak megfigyelték, hogy mind a külsô, mind a belsô világ jobban elérhetô az "introspektív processzus" [önelemzô folyamat] révén. Ezen személyes tapasztalatok nagyra értékelése újabban támogatást kapott a kísérleti kutatások eredményeitôl, amik kimutatták, hogy a meditáló felfogóképessége érzékenyebbé és gyorsabbá válik, és a beleérzô képessége akkurátusabb lesz.
Henri Ellnberger pszichiátria történész megfigyelte, hogy "az elme természetes tendenciája szerint a múlt és jövô dolgai körül kering, és külön erôfeszítést kíván az éppen aktuálisra összpontosítania." A meditáció pontosan erre megy ki. Az eredmény a mostra koncentrált felfogás, amit a buddhizmus mindfullness-nek, a hinduizmus anuragga-nak, a kereszténység pedig "a pillanat szentségének" hív. Steiner a "felejtés gyógyszerének" tulajdonítja, amikor az ember 'elfelejti' a múltat, és minden pillanatba újként érkezik. Maslow szerint pedig ez az önmegvalósítás jellemzôje. 
Amint a dolgokat tisztán, pontosan, érzékenyen, és egy friss módon látjuk, akkor beléjük tudjuk élni magunkat, és igaz valójukat tapasztaljuk. Imígyen tudnak az ôsi bölcsesség képviselô, és a mai pszichoterapeuták igazat adni a gestalt terápia feltalálójának, Fritz Perl-nek, hogy: "az éberség per se - magában magától - gyógyító lehet."16
A hatodik sajátosság, ami a transzcendentális technológiából kibomolhat a bölcsesség, ami sokkal több, mint tudás. Míg a tudás az, amit megszerezhetünk, bölccsé lenni kell. Önátalakítást követel a kibomlása. Ez az önátalakítás védekezés nélküli kinyílást igényel a valóságra "a dolgokra, amint vannak", beleértve a világban lévô borzalmas mennyiségû szenvedést is. Amint az egyik Dávid zsoltár danolja, ez annak elismerése, hogy "mint anyag... életünk csak munka és nehézség, ami egy sóhajban végzôdik." És: "Milyen ember él, aki soha nem ismeri meg a halált?"
A mi idônkben az egzisztencializmus nagyon erôsen kiemelte ezt a tapasztalatot. A kikerülhetetlen egzisztenciális kihívások leírásában, mint az élet értelmetlensége, a [kényszerû?] szabadság, no és a halál, újra feltalálta Buddha elsô nemes igazságát, ami leszögezi, hogy az elégedetlenség az egzisztencia 'beépített része'. Mind az egzisztencializmus, mind a bölcsességtradíció egyetért abban, hogy "ha létezik út valami jobba, az a legroszabb belátását követeli", amint Thomas Hardy kifejezte ezt.17
De amíg az egzisztencializmus cserben hagy minket, kiélezett figyelmünket az egzisztencia korlátaira és szenvedéseire irányítva, a transzcendens technika felkínálja a kiutat. Az egzisztencializmusban a bölcsesség abban merül ki, hogy felismeri és tisztességesen akceptálja az élet fájdalmas tényeit (Heidegger), bátran (Tillich). De a kontemplativ tradíciókban ez az egzisztenciális alapállás inkább csak felkészülés, mint a végsô bölcsesség, ami arra irányul, hogy elfordítson a triviális egoisztikus igények hajszájától, és bevezessen a kontemplativ gyakorlatba, ami a mélyebb bölcsességhez vezet. Ez a mély bölcsesség érti, hogy a kilátástalan helyzetbe zártság érzése legyôzhetô azáltal, hogy átformálja azt, aki/ami szenved. Ez a belátás érleli meg azt az intuitív bölcsességet, ami túl van a szavakon, képeken, a bölcsesség, ami átformál, és megszabadít. Evvel a megszabadulással pedig eléri az ember a transzcendens mûvészet célját.
E fent vázolt hat esszenciális általános elem alkotja a a transzcendens mûvészet magvát. Természetesen különféle gyakorlatok, és tradíciók hol erre, hol arra az elemre-módszerre fókuszálnak erôsebben. Az indiai filozófiában a különféle jógamódszerek más és más gyakorlatokra összpontosítanak. Mind hangsúlyozza ugyan, hogy az erkölcsi alapállás a leglényegesebb. A Raja jóga a meditáció és az éberség gyakorlata; a bakhti jóga inkább emocionális, és a szeretet gyakorlata; a jnana jóga kiélesíti a megismerést és bölcsülni igyekszik. Úgy néz ki különben, hogy ha egy tradíció igazi - azaz képes elômozdítani a transzperszonális kibomlást18 - akkor a transzcendens technika minden elemét tartalmazza.
No és mindegyik magában foglalja valamiképpen a meditációt. Ez a központ, mert ez közvetlenül megdolgoz egy sor, a transzperszonális fejlôdést elômozdító lényeges momentumot. Amikor sikerül, akkor stabilizálja az éberséget, átalakítja az érzelmeket, és motívációt, élesíti a figyelmet, az érzékiséget kiemeli az erkölcstelen viselkedésbôl, és bölcsességet szül. Ha az álom a királyi úta a tudattalanba, akkor a meditáció a királyi út a transzperszonálisba.
De mi a meditáció? A szó egy sor gyakorlatot fedez, ami fokozza az éberséget, oly módon, hogy a mentális folyamatok erôs akarati kontroll alá kerülnek, megnemesíti ezeket, úgymint az éberséget, belátást, koncentrációt és szeretetet. Célja a tudat optimális fejlôdése és a pszichológiai jóllét.
A jóga alatt pedig olyan gyakorlatokat értünk, amiknek a meditációval azonos a célja, de ezen túl magában foglalja az etikus életvitelt, különféle testhelyzeteket, légzôgyakorlatokat és intellektuális tanulmányokat. A jóga a történelem elôtti idôkbôl származik, de minimum négyezer éves, és valószínûleg még sokkal régebbi, és az évszázadok során kimûvelt egy sor speciális gyakorlatot.
Nagyon sokféleképpen lehet meditálni, és rengeteg tapasztalat kötôdik a dologhoz. A leginkább ismert a csendben üldögélés, de van meditációs séta, tánc, vagy 'egy-szerûen' teljesen éberen végzi az ember a mindennapi teeendôit. Úgyszólván mindenen lehet meditálni, tetemektôl a légzésig, vagy emelt szintû elmeállapotokig. Ez a sokféle gyakorlat természetesen sokféle tapasztalattal jár. Egyetlen tradíción belül, mint például a szufié több gyakorlattípus átfedi egymást, de megvan a sajátos hatása is mindegyiknek.
De végülis két fôtípusra lehet osztani a sokféle gyakorlatot: koncentrációsakra, és éberséggyakorlatokra. A koncentráció egyetlen dologra irányul kimozdíthatatlanul, például a légzésre. Az éberség gyakorlat végülis arra megy ki, hogy az ember egy választási, megítélési kényszerûség nélküli 'alapülést-állást-járást...' vegyen fel mindennel-bármivel kapcsolatban, ami fölmerül-het.
A meditáció nyugati története több elkülönülô fázisra osztható. Hosszú történelme során különbözô periódusokban a judaizmus, kereszténység, és az iszlám [szufi] számos meditatív technikát használt, de soha nem terjedtek el ezek a népek körében, mint a hinduizmus, és a buddhizmus technikái Ázsiában.
A huszadik században az ázsiai meditációs technikák eredményeit szkeptikusan fogadták a nyugati pszichológusok és pszichiáterek. Leginkább a pszichoanalitikus körökben, ahol a legtöbben elutasították, és a sámánizmussal és a jógával együtt, mint primitív és regresszív magatartást, és patologikusnak diagnosztizálták ôket. Franz Alexander ismert pszichoanalitikus például ilyen címmel jelentetett meg egy cikket: "Buddhist Training as an Artificial Catatonia". De, amint Ken Wilber rámutatott "a felületes hasonlítgatás a miszticizmus és a pszichotikus között csak az illetô tudatlanságát árulja el ezen a szubtilis területen". 20 Manapság Alexander kijelentése a klasszikus példája a "korábbi tévedéseknek", amik során összetévesztették a transzperszonálisat a perszonálissal.
1960 után a meditációt széles körben elfogadták, és ezt igazi kirobbanó érdeklôdés követte mind a népi, mind a professzionális, kutatói körökben. Úgy számolják, hogy 1980 körül egyedül az USA-ban mintegy hat millióan tanulták meg a meditáció valamely formáját.
Folyamatosan növekszik a gyakorlók tábora és egyre inkább befolyásolja a nyugati kultúrát. Arnold Toybee történész azt jósolta, hogy a huszadik század egyik nagy eseménye lesz a buddhizmus nyugati elterjedése, de a többi ázsiai kultúrából érkezô meditativ technikákkal kombinálva olyan erôre kapott, ami jelentôsen nagyobb, mint a buddhizmusé egyedül. A meditáció bevezetése, - vagy inkább újrabevezetése - Nyugaton alighanem tényleg a huszadik század egyik legjelentôsebb eseménye lesz [lett!]
Ennek sok különféle befolyása van. Szó szerint milliók meditálnak személyes kibomlásuk elôsegítésére, pszichológiai, avagy pszichoszomatikus zavaraik gyógyítása érdekében.
Mások szellemi gyakorlataik kiegészítéseként használják. Vannak, akiket erôsen vonzanak az ázsiai medticáiókhoz kötôdô filozófiák, vallások. Akadnak, akik paradox módon zsidó-keresztény örökségüket értik meg jobban a meditáció révén, különösen ezek kontemplativ dimenzióit.
Semmi csodálatos nincs abban, hogy a judaizmus és a kereszténység is megérintetett. Egyik oldalon az ázsiai meditáció felkeltette az érdeklôdést a meditáció nyugati formái iránt; a másik oldalon viszont bizonyos fundamentalisták szerint a meditáció az ördög mûve, és közzétették, hogy az elme lecsendesülése csak a sátán befolyását könnyíti meg. A hagyomány válasza mindkét kérdésre és kritikára, hogy tessenek kipróbálni személyesen a dolgot. 

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl  
 Az általános tudatállapotok esszenciálisan egyöntetûek - megvizsgálva ôket kiderül, hogy semmi mások, mint teresség.

Miközben azonban a meditáció hatással volt a nyugati kultúrára, ez is hatással volt a meditációra. Tradicionálisan a meditációt kulturális-vallásos közegben gyakorolták, olyan erôs hitre alapozva, amit mindenki kérdés nélkül elfogadott; olyan emberek által, akiknek igen kevés fogalmuk volt a pszichológiáról, tudományról, kutatásról. Most világi körülmények között is gyakorolják, amikoris illô szkepszissel kísérleteknek, kutatásoknak vetik alá. Ez újabb kérdéseket generál. A tudósok például azt kérdezik, hogy miképpen is lehet a legjobban kifürkészni a meditációt, egészen pontosan milyen következményei is vannak, miképpen is mûködik, milyen gyakorlatok passzolnak kiknek a legjobban.
Vannak orvosok és pszichológusok, akik megkísérlik rögzíteni milyen pszichológiai vagy szomatikus zavarokon lehet segíteni a meditációval, no és milyen komplikációk és kozkázatok járhatnak a dologgal. Történelmileg nagyon ritkán került terítékre ez utóbbi kérdés, de világos, hogy a meditáció, mint minden más 'terápia' megterhelô lehet bizonyos emberek számára. Nyugati orvosok ezért új területet nyitottak meg rámutatva a komplikációkra a meditatív gyakorlatokkal kapcsolatban, és arra is, hogy miképpen kezelhetôk ezek pszichoterápiával.
Miután pedig a meditáció a transzperszonális fejlôdés központi kérdése, mind a praktikus, és a teoretikus oldala nagyon érdekli a transzperszonalistákat. Úgy hírlik, hogy a legtöbbjük próbálta a dolgot, és többségük azóta is gyakorolja.
A közvetlen gyakorlati haszna az, hogy a meditáció elôsegíti a pszichés és fizikai jóllétet. Pszichoterapeuták pedig arról számolnak be, hogy a gyakorlása - a terapeutáké és/vagy a klienseké - kiegészítheti és katalizálhatja a terápiát. Túl azon, hogy elôsegít olyan egészséges tulajdonságokat, mint a nyugalom és kiegyensúlyozottság, a meditáció energiát is generálhat, belátást tehet lehetôvé a mentális folyamatokba, valamint a patológia okaiba. Az ügy elméleti oldalán pedig az elme természetébe, érési folyamataiba, valamint a transzperszonális élményekbe láthatunk bele.
Az elmélet és a gyakorlat szorosan összefügg. Közvetlen tapasztalat hiányában a transzperszonális élmény "üres" maradhat a Kanti értelemben, avagy kísérletileg megalapozatlan. Ezért a meditációs gyakorlatozás létfontosságú a meditációs tapasztalatok mélységének megítéléséhez. Amint Philip Novak filozófus rámutatott: "a mély belátás csak akkor válik érthetôvé az intellektus számára, ha az ezt belátó, és befogadó psziché különösen felkészült, és fogadóképes hosszútávú meditációs gyakorlat folymánya képpen, amikoris hatékonyan elkezdôdik a teljes megvalósítás."21
Meglehetôsen könnyû dolog ajálngatni a meditációt, de bizony nehéz lehet ténylegesen végigvinni. A kezdetben már csak egy fél órácskát csendben üldögélni is igen megterhelô. A legtöbben, akik próbálták elméjüket trenírozni beismerik, hogy ez az egyik legnagyobb, bár a legnagyobb nyereséggel is kecsegtetô kihívás, amivel egy ember találkozhat, amit joggal hívnak "a mûvészetek mûvészetének és a tudományok tudományának."
A következô cikkek ebben a részben leírják a meditációs tapasztalatokat, állapotokat, elônyöket és nehézségeket. Jack Kornfield "A megvilágosodás hét tényezôje"-ként az éberséget, energiát, vizsgálódási kedvet, lelkesedést, a csendes koncentrációt, és a kiegyensúlyozottságot emeli ki, amik a megvilágosodott elme jellemzôi a buddhista pszichológia szerint. Ezeket kell [lehet] elérni a meditáció során. Összehasonlításra kerültek a meditáció különféle formái, és a terápiák, aminek alapján megítélhetô, hogy ezek milyen mértékben segítik elô, és egyensúlyozzák ki a fenti tényezôket.
Roger Walch pedig Meditation Reserarch: The State of Art címû könyvében összefoglalja az eddig végzett kísérleti tanulmányok százainak tanulságait.
Teljesen világos, hogy a meditáció mély tapasztalatokhoz, és gyógyuláshoz vezethet, de nem adható meg egyetlen pszichológiai vagy kontemplativ technika, ami minden esetben hatna. Korunk kutatásainak egyik legérdekfeszítôbb kérdése, hogy milyen pszichológiai dimenziók, vagy problémák gyógyíthatók, vagy transzformálhatók, milyen meditációval, és melyek azok, amiken viszonylag könnyen túl léphet az ember. Történelmi esemény, hogy egy sor fejlett technikájú meditáló és tanítóik elkezdték a pszichopterápiát használni meggyógyítandó olyan eseteket, amiket a meditáció nem volt képes 'kezelni'. Jack Kornfield pszichológus, aki meditációt is tanít úgy véli, hogy "a legjobb meditálóknak is lehetnek gyógyulásra váró régi sebei", és a meditáció és pszichoterápia kombinációja adott esetben jobb lehet, mint csak az egyik, vagy másik módszer.

Jack Kornfield
A megvilágosodás hét tényezôje

Sok nagy tényezôje vagyon a meditációnak. De alapvetô különbség is található a két alaptipus, a koncentráció és a belátás [éberség] módszerei között. A koncentrációs egy sor olyan meditáció, amiben a hangsúly az elme egy bizonyos tárgyra való összpontosításán van. Ez lehet a légzés, egy mantra, gyertyaláng, stb. oly módon, hogy az ember kizár minden zavaró tényezôt, gondolatot, és befolyást. Miután az elme energia, úgy koncentrálható, mint a lézer képes összpontosítani a fényenergiát. A koncentrációs képesség arra szolgálhat, hogy elérje, vagy áthatoljon egy sor tudatállapoton, ami íly módon megváltoztatható, vagy ippeg a felfogás lesz más, mint 'normálisan'. Ezen állapotok gyakran üdvözülten örömteliek, miután zavartalanok, vagy békések, avagy egyszerûen nyugodtak. Azon túl, hogy belépést ad sok megváltozott tudatállapotba, a koncentrációs képesség arra is használható, hogy az ember 'felboncolja' saját magát, lássa, és megértse mi is teremti a világát, tudatát és tapasztalatait.
A tudatréningnek [éberség] ami a másik a nagy kategóriák közül, nem célja gátolni az elmét bármiben, avagy egyetlen tárgyra fókuszálni ahhoz, hogy másik tudatállapotot érjen el. Inkább a kéznél lévô tapasztalattal operál, miután a figyelmet arra az áradatra irányítja, ami kiteszi az életünket - látvány, hang, íz, szag, gondolatok, érzelmek. Mindezt meditációs objektumként használja annak megértéséhez, kik is vagyunk. Az éberségtréning folyamata során a meditáló arra is választ kap, miképpen jelennek meg a negatív állapotok, és hogyan is munkálhatók meg az elmében. Késôbb, amikor az éberség már elég átfogó, elérhetôvé válnak más tapasztalati területek is, amik felülmúlják az átlagos napi tudatállapotot.
Az imát használó, avagy odaadást gyakorló [Krishna bhakti pld.] meditációk is ebbe a kategóriába tartoznak, mert az éberséget gondosan ezen áhítatos gyakorlatra összpontosítják. Minden pillanatban odaadni magát, változtatás nélkül, és anélkül [is lehet], hogy bármiféle ideologikus keretbe helyezôdne a dolog. Ebben az éberség-meditáció tipusban olyan tapasztalati tartományban operál az ember, ami az érzelmek, impulzusok és ideák elnyomása - egyáltalán nem nyom el semmit - valamint a másik szélsôség, az impulzusokra való reagálás között fekszik. Ez olyan elmeállapot, ami teljesen nyitott, és megengedi fizikai és mentális realitások sorának megtapasztalását, anélkül, hogy bele kellene avatkoznia. Ebben a megközelítésben az éberség és koncentráció olyan mértékben fokozható, hogy a megújult megértés fokozatosan elérhetô.


ELME-ÉBERSÉG
Energia > <=> <Koncentráció
Vizsgálódás  > <=> < Nyugalom
Elragadtatás/érdeklôdés  > <=> <  Kiegyensúlyozottság

Örömmel prezentálok itt egy olyan modellt, ami a buddhista pszichológiából származik. Úgy hívják, hogy "a megvilágosodás tényezôi", ami segíthet a meditáció mûködésének megértésében. A tradíció irodalmából származó hét elmesajátosság az egészséges és megvilágosodott elme leírása. Gyakorlásával el lehet érni, hogy az éberség minden pillanatban kész az aktuálisat megtapasztalni.

Az éberség központi fontosságú a hét sajátosságban, a két kísérô csoportnak pedig egyensúlyban kell lenni. Az elsô csoportban az energia, vizsgálódási kedv, és az elragadtatás/érdeklôdés található. A másik készlet a koncentráció, nyugalom és a kiegyensúlyozott elme. Az elsô három az elme nagyon aktív 'részlegét' érinti. Az energia befektetést úgy kell itt érteni, mint erôfeszítést arra, hogy az ember tudatos és éber maradjon. A vizsgálódás pedig azt jelenti, hogy nagyon gondosan megfigyeljük a tapasztalatokat, és megvizsgáljuk a saját folyamatainkat, míg az elragadtatás az elme iránti érdeklôdés örömét jelenti. Ennek a háromnak egyensúlyban kell lennie a koncentrációval, nyugalommal és az elme kiegyensúlyozottságával. A koncentráció céltudatosságot, kitartást és az elmére való erôs figyelmet jelenti. A nyugalom az egyfajta belsô elnémulás, inkább stílszerû vizsgálódás, mint gondolatözön. Az elme-kiegyensúlyozottság nyugodt egyensúlyozás a tapasztalatok változékonysága közepette. Amikor az éberséget kellôen begyakoroltuk magával hozza mind a hét további tényezô megjelenését. Ez a meditáció kulcsfaktora, ami kibontja a többit és egyensúlyban tartja ôket.
A nyugati pszichológiában nagyon nagy súlyt fektetnek az aktív tényezôkre, mint a vizsgálódás, és az energikus kísérlet önmagunk megértésére. De sajnos hiányzik a komplementer faktorok, mint a koncentráció és nyugalom fontosságának megértése. Ezek kidfejlesztés nélkül korlátozott az elme, és a hozzáférhetô megértési terület ezért relatíve kicsiny.
Evvel ellentétben a keleti tradíciók számára gyakorta az okoz nehézséget, hogy túlhangsúlyos a koncentráció és a nyugalom. Ez csudálatos belsô élményekhez vezethet, az elme csendjéhez, transzbaeséshez, és jnana állapotokhoz. De ha ez nem egyensúlyozódik ki a vizsgálódással, és annak energikus megfigyelésével, hogyan is függ össze az egész, akkor ez a prakszis nem vezet tenmagunk mélyebb megértéséhez, megszabaduláshoz, és megvilágosodáshoz.
Ha valaki meg kívánja magát érteni egyszerûen muszáj tisztán praktikus okokból használni az olyan 'eszközöket', mint a fókuszálás, az elme összpontosítása, és ezután együtt alkalmazni az éberséggel és vizsgálódással. Ami a legérdekesebb ebben a modellben az, hogy nem követel valami különleges formát, mint (a) szufi, buddhista, hinduista, vagy akár a pszichoterápia. Amint ezt a The Lazy Man's Guide to Enlightenment - ben mondják: "a megvilágosodásnak mindegy, hogyan is érte el az ember". Minden módszer jó, ami a fenti tényezôket kibontja és egyensúlyban tartja ôket. Bármilyen technika, ami valakit a csend, világosság, és nyitottság állapotába hoz, közvetlenül az alapvetô szellemi igazságok megértéséhez vezet. Saját megfigyelô alaptermészetünk mindíg rendelkezésre áll, ha begyakoroljuk a használatát. Ha úgy értenénk a szellemi prakszist, mint egyszerûen bizonyos mentális képességek begyakorlását, akkor egész jól megértenénk egy sor látszólag különbözô tradíciót.
Úgy tûnik, hogy sok fejlôdési lépcsôt járhatunk meg, és ezek sok módon írhatók le. A legelsôn az ember egyáltalán nincs tisztában avval, hogy mennyire alvajáró, és hát ez az egyik legfontosabb felismerés. Azok, akik megpróbálják megfigyelni magukat, és amennyire csak bírnak jelen lenni a nap folyamán, nagyon meg fognak lepôdni, hogy idejük mekkora nagy részében hagyják magukat a 'pilóta automatára'. Ez a belátás elkezdi megváltoztatni az embereket, miután nyilvánvaló lesz a számukra, hogy milyen elônyökkel is jár az igazi ébrenlét. Ez jobban motiválja ôket a gyakorlásra, és rányitja a szemüket maguk és a világuk igazabb valóságára.
A belátás következô lépcsôje, amit pszichodinamikusnak fogok hívni, avagy személy-kinyilatkoztatásnak. A gyakorlók egyre tisztábban látják a motívációik, viselkedésük mintáit. Valaki rájön például, hogy "A mindenségit, észrevettem, hogy egy meghatározott módon viszonyulok az emberekhez, mert állandóan az elismerésüket akaraom elérni", vagy "mindíg próbálok a legjobban kinézni", esetleg "ettôl, és ettôl mindíg megijedek", stb. Létezik egyfajta belsô megvilágosodás a meditatív éberség gyakorlásban, ami nagyon hasonlít egyfajta önterápiára, amiben csak hallgatni és figyelni kell. Ezen fel, és beismerések, együtt a szokásaink mintázatának nem ítélkezô vizsgálgatásával elôsegítik a mentális egyensúlyt és megértést, mert feloldják a neurotikus azonosulásainkkal járó szenvedést.
A pszichológiai belátás gyakorlatán túl létezik még lépcsô, ami-k-rôl gyakran megemlékezik a keleti klasszikus irodalom. Némely közülük különféle transz, vagy jnana-állapot, igen magas szintû energiafelvétellel járó koncentráció. Ezek hátránya, hogy elsôdlegesen megváltozott tudatállapotokhoz vezetnek, de nem szükségszerûen tartós karakterváltozáshoz.
Egy másik sor tapasztalat a személyiség platform pszichodinamikus éberségén túl fokozódó belátáshoz vezet. Ez az éberség szint világítja meg, hogyan is 'berendezett' az elme. Imígyen az ember kezdi belátni, hogyan is mûködik a vágyak és motívációk szövevénye - teljesen elválasztva valamely speciális vágy tárgyától-tartalmától. További belátás az elme mûködésébe annak intenzívebb felismeréséhez vezet, hogy állandó változásból 'állunk'-élünk. Ekkor bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy 'megszûnünk', és ez gyakran ijedtséget, rémületet okoz, és egyfajta belsô halálhoz vezet. Késôbb ebbôl az éber megfigyelésbôl az egyéni vágyak, motivációk spontán feladása következik, amibôl 'kibomlik' egy olyan állapot, amikor az ember minden élôlényt egyaránt szeret, ez a boddhiszattva tudat. Amint a szolídnak hitt saját-magunk összedôl felismerjük, hogy mindannyian össze vagyunk kötve. Ebbôl azután együttérzés lesz. A magasabb szintû megértés mindenféle altruista beállítottságot hoz, ebbôl pedig végül a legmagasabb megvilágosodási szintet elérve energiahullámként 'látjuk' magunkat a világenergiaóceánban. [Világcsoda tudat, Buddha tudat... stb.:]
Ha a kutatók meg akarják érteni mindezt a meditációs tapasztalatot, akkor meg kell vizsgálniuk a különféle tradíciók technikáit, hogy miképpen is képesek megváltoztatni a mentális tényezôinket. Minden technika átalakítja a tapasztalataink szokásos értékelését, viszont nagyon különbözô technikák gyakran ugyanazokat a belsô képességeket erôsítik meg, mint a koncentráció, nyugalom, nagyobb éberség, és a kiegyensúlyozottság. A megvilágosodás fenti hét tényezôje minden más modellnél jobban bemutatja, vagy leírja hogyan is lehet kiegyensúlyozni az elmét, hogy tisztábban lássuk a tapasztalataink különbözö fajtáit.

Roger Walsh
A meditáció kutatása
"Annyi itt a kutatni való, hogy kutatók hadát tudja foglalkoztatni a következô évszázadokban." Abraham Maslow.

A meditációkutatás egy új és nagyon dinamikus terület. Ezidáig megjelent úgy ezerötszáz publikáció ['70-es évek!] ami  kimutatta a pszichológiai, fizikai, és kémiai változásokat. A különbözô meditációs típusok sok helyen fedik egymást, de vannak különbségek a hatásokat tekintve. A leggyakrabban vizsgált forma a Transzcendental Meditation (TM).
Transzperszonális pszichológusok abban a reményben kutatták a meditációt, hogy találjanak valamely kölcsönösen elônyös kapcsolatot a tudatgyakorlatok és a tudományos kísérleti technológia között. Az idáig vizsgált változók azonban - a szív és légzés területérôl - meglehetôsen félresikerültek és esetlegesek voltak a finom transzperszonális változásokhoz képest, ami az éberséget, érzéseket és értékeket illeti, és amely a tradicionális meditáció célja.

A MEDITÁCIÓ MÛKÖDÉSE

Pszichológiailag
A meditációs tapasztalatok sora hatalmas. Ezek lehetnek jólesôek, és fájdalmasak, olyan intenzív érzelmek, mint a szerelem, vagy éppen düh, amiket azután periódusokban felvált a nyugalom és az elme kiegyensúlyozottsága. Noha a meditációról széles körben az terjedt el, hogy pihentetô ellazulás, ez túlságos leegyszerûsítés, de általánosságban mindaz, amit meditációként gyakorolnak  valóban nagyobb nyugalomhoz, pozitív érzésekhez, a felfogás érzékenységének növeléséhez, és önvizsgálathoz vezet. Haladóbbak mély békét tapasztalhatnak, nagyobb belátást az elme természetébe,  és különféle transzcendens állapotokat érhetnek el, amik a klasszikus misztikus tapasztalatok listáján szerepelnek.1,2
A megemelt felfogóképesség megkönnyíti a pszichológiai folyamatokba és szokásokba való betekintést. Az egyik legelsô dolog, amit az ember belát, hogy milyen ellenôrizetlen, figyelmetlen, fantazmagóriákkal teli, és álomszerû a szokásos elmeállapotunk. A klasszikus állítás, hogy a meg nem fegyelmezett elme olyan, mint "egy halálrészeg majom", és, hogy ennek megszelidítése "a mûvészetek mûvészete, és a tudományok tudománya" hamar világos lesz annak számára, aki elkezd meditálni. Mostanáig azonban a meditációs tapasztalatokról személyes beszámolókból tudtunk és nem volt semmiféle szisztematikus fenomenológiai kutatás.
Mindazonáltal láthattunk elég szép számmal kísérleteket a meditáció személyiségre tett hatásainak tanulmányozására, arra miképpen is lépnek ezek fel, és hogyan foghatók fel. Némely izgalmas felfedezés bizonyítja a megnövekedett kreativitást, érzékenyebb felfogóképességet, a fokozott beleélô képességet, lucid álmokat [amikor az ember tudja, hogy álmodik], az önkontroll pozitív érzetét, valamint a kielégítô házasélet megjelenését. 2,3,4 A TM tanulmányozása azt sejteti, hogy növekszik az egó moralitása, fejlôdik az ember tudása, intelligenciája, jobbak az akadémikus prezentációi, jobban tanul, tudatállapotai gazdagabbak.1,5
Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl  
Referencia pont nélkül - sem a testben, vagy valamely érzéktárggyal, avagy benyomással kapcsolatban - végtelen egyenletes és tágas a teresség

A felfogóképesség egy lenyûgözô vizsgálata során megvizsgálták, hogyan reagálnak a Roschach tesztre buddhista meditálók, kezdôktôl a megvilágosodott mesterekig.2,6. A kezdôk válaszai a megszokott mintát követték, míg a fokozott koncentrációra képesek egyáltalán nem látták bele a foltokba állatok, vagy emberek képeit, csak fény és árnyék mintázatokat észleltek a Roschach kártyákon. Ez azt jelenti, hogy kevéssé voltak hajlamosak a 'fantáziálásra'. A felfedezés kimutatta, hogy a koncentráció összpontosítja az elmét, erôsen lecsökkentve az asszociációkat.
További fontos felfedezés azokra volt jellemzô, akik eljutottak a nirvána 'küszöbére', és így elérték az elsô állomást a négy klasszikus buddhista belsô megvilágosodási állapotból. Elsô pillantásra reakcióik nem nagyon különböztek a nem meditáló átlagétól. Mégis volt egy különbség: ezek a meditálók úgy néztek a képekre, mint saját elméjük termékére, és tisztában volta a processzus minden részletével pillanatról pillanatra, amint tudatfolyamataik a képekké váltak.
Érdekes módon 'a megvilágosodásban kezdôk' normális konfliktusokat prezentáltak valamitôl való függôségüket, a szexualitást, és az agressziv tendenciákat illetôen, de csak gyér ellenállás, és gyenge reakciók jellemezték ôket. Más szóval akceptálták a neurózisaikat, és nem nagyon hagyták zavartatni magukat általuk.
Azon kevesek, akik a megvilágosodás harmadik állomását elérték több szempontból egyedülálló válaszokat adtak. Elôszöris nem csak a képeket, hanem a tintafoltokat magukat is az elme [TUDAT] kivetülésének tekintették. Másodszor pedig semmi jelét nem mutatták annak, hogy konfliktusokkal küzdenének, hanem minden pszichológiai konfliktustól szabadnak mutatkoztak, noha úgy tartják ez kikerülhetetlenül része az emberi egzisztenciának. Ez a felfedezés egybeesik avval a klasszikus kijelentéssel, hogy a pszichológiai szenvedés erôsen redukálódik a fejlettebb meditáció szintjein.
A harmadik egyedülálló mozzanat az volt, hogy ezek a mesterek szisztematikusan összekötötték a válaszaikat mind a tíz kártyával, mint egy integrált választ egyetlen témára. Ennek eredménye szisztematikus tanulság lett az emberi szenvedéssel, és enek felszámolásával kapcsolatban. Más szóval a meditáció mesterei átváltoztatták a Roschach tesztet azok tanításává, akik tesztelték ôket.

Pszichológiai változók
A pszichológiai vizsgálódások elszórt kísérletekkel kezdôdtek, amik a jóga olyan figyelemreméltó tüneteit mérték, mint például a test hômérsékletének változásai, és a szívverés üteme. Amikor azután az ezekre vonatkozó állítások valósnak bizonyultak rendszeresebb vizsgálatokba fogtak. Jobb ellenôrzés azonban ahhoz a felfedezéshez vezetett, hogy sok olyan fizikai tünet, amit a kezdetben egyedül a meditáció számlájara írtak, elöidézhetô más módon is, mint pld ellazulás, biofeedback, vagy önhipnózis.7 Ez arra az éretlen feltételezésre ragadtatta a kutatókat, hogy a meditációnak semmi speciális hatása nincs.
Például az anyagcsere elsô vizsgálatai kimutatták, hogy az anyagcsere figyelemreméltóan lecsökkent - redukált oxigénfelhasználás, széndioxid produkció, csökkentett laktoz, és tejsav termelés is arra mutattak, hogy a TM lelassítja az anyagcserét. Ezt a késöbbi vizsgálatok is megerôsítették, de ugyanakkor arra utaltak, hogy ez nem csak meditációval érhetô el.2
A szív érrendszere is láthatóan befolyásolt. A meditáció alatt a szívverés lelassul, és a rendszeres gyakorlás csökkenti a vérnyomást is. Ezért a meditáció hasznos kezelésnek bizonyulhat enyhén magas vérnyomás esetében, de ezen elônyök megszûnnek, amint a rendszeres gyakorlást abbahagyják. Bizonyos gyakorlók növelni képesek a véráramlást a test legkülsô pontjain, imígyen megnövelni a kéz és lábujjak hômérsékletét. Tibeti tumo-mesterek, akik szakértôi ennek a területnek, úgy demonstrálják világbajnoki címüket, hogy félmeztelenül meditálnak a hóban, a tibeti télben.
A vér kémiai összetevôi is megváltozhatnak.2,4 A hormonális összetétel változtatható, a laktoz szint - amit az ellazulás jeleként is értékelnek - lecsökkenthetô, és a koleszterol is redukálható.
Röviden: a meditációnak jelentôs fiziológiai következményei vannak. De, noha a TM vizsgálata speciális vérnyomás és hormonális állapotokat konstatált, máig nem igazán világos, hogy ezek a változások milyem mértékben köszönhetôk kizárólag a meditációnak.

Elektroenkefalograf (EEG)
Az agy aktivitásának mérésére a meditáció alatt legáltalánosabban az EEG-t használták. Ez kimutatja az agy elektromos aktivitását, ami értékes adat, de meglehetôsen elnagyolt, ahhoz hasonlít, mintha úgy akarnánk Csikágó aktivitását felmérni, hogy egy sor mikrofont helyezünk el körben a városban. Miközben változatlanul kérdéses, hogy a meditáció egyedülálló mintázataiként bukkannak e fel érdekes dolgok.
A legtöbb meditáció alatt az EEG lelassul, és alfa hullámok (8-13 ciklus/másodperc) megsûrûsödnek, mind számban, mind 'kilengésben'. A gyakorlottabb meditálóknál az EEG még jobban lelassul, és megjelenik a theta hullám (4-7 ciklus/mp). Ezek az eredmények megegyeznek a mély ellazulás alatt mértekkel. 
Nem csak lelassulnak az agyhullámok, de növekszik a különféle agyterületek közötti együttmûködés az agykéregben. Némely TM kutató úgy véli, hogy ez az alapja a megnövekedett kreativitásnak, és pszichológiai fejlôdésnek.1
Azonban mindíg nehéz összekötni az EEG-kutatásban az agyhullámokat a különleges elmeállapotokkal, és hasznos alázatosan beismerni, hogy bizony ezen felerôsôdött összefüggések kimutathatók lehetnek az epilepszia és a skizofrénia esetében is.
Néhány kutató megkísérelte úgy (el->) magyarázni a meditációt, mint egyfajta szunnyadozást, alvásfajtát, de ez hibás több okból is. Amikor a meditálók, és kiváltképp a kezdô tanítványok elálmosodnak, ezt külön csapdaként fogják fel - tunya tompaság szennyezôdésnek - a budddhisták festôi leírása szerint. Másodsorban pedig egy nem álmos meditáció tapasztalatai nagyon különböznek az alvásétól. Végül az EEG mintázat is teljesen más, mint alváskor.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a bal és jobb agyféltekének különbözô - bár egymást át is fedô - funkciói vannak. Miután a meditáció képes lecsökkenteni a bal félteke verbális analízis funkcióját, ilymódon ez magával hozhatja a baloldal csökkenô aktivitását, és/vagy a jobb fokozódó aktiválását. Vannak már bizonyítékok a megnövekedô jobb agyféltekei képességekre, mint például a zenei tónusokra való emlékezést, és elválasztásukat tekintve. Az EEG kutatások azt mutatják ugyan, hogy noha a meditáció kezdetén lecsökkenhet a bal agyfélteke aktivitása, de késôbb a mérések szerint mindkét agyfélteke egyenlôen befolyásolt lesz.8,9
A jógik és a zen-meditálók céljaik különbségének megfelelôen  különféleképpen reagálnak az érzéki stimulusokra. A jógik, akik 'bennsôjükre' fókuszálnak, és elvonják figyelmüket az érzékeikrôl az EEG szerint csak kevéssé reagáltak például az ismételt zajra. A zen szerzetesek, akik meditációja nyitott mindenre, folyamatosan reagáltak a zajokra, noha nem 'szokták meg' ôket, amint ez a nem meditálók estében szokásos. Más mérések ugyan kisebb különbséget konstatáltak8, de mégis érdekes, hogy az elektrofiziológiai adatok megfelelnek a különbözô célú jóga, és zen meditációknak.
A zen meditálók esetében kimutatott hiányzó megszokás egybevág más jelentésekkel is. Az állandóan friss felfogási készség jellemzi Maslow ön-aktualizáló, és kontemplatív csoportjait is, akik például a buddhista éberség-jógát, vagy a keresztények "pillanat szentsége" kontemplációját gyakorolják.

Terápiás hatások
A meditáció-k nagyon sok következménye mutatkozik hasznosnak, és a kutatások kimutatták, hogy egy sor különbözô pszichológiai és pszichoszomatikus szenvedésre gyógyító hatással lehetnek. Mint például a szorongás, fóbiák, poszttraumatikus stressz, izomgörcsök, álmatlanság, és enyhe depresszió. Szabályos, tartós meditáció úgy tûnik, mérsékeli mind a legális [alkohol?] mind az illegális [marihuana?] szerekkel való visszaélést, és foglyok estében csökken a szorongásuk, valamint az agresszióra való hajlamuk.
Hasznos pszichoszomatikus hatások lehetnek a magas vérnyomás, és koleszterinszint csökkenése, amint jó hatással vannak a komoly asztma, a migrén, és krónikus fájdalmak estében is.
Ezek a terápiás hatások fokozhatják az általános pszichológiai és fizikai egészséget. A TM meditálók sokkal kevesebbet veszik igénybe a normál pszichiátriai és egészségügyi gondozást, és az ötvenes éveikben járó meditálók vagy tucat évvel fiatalosabban mûködnek, mint a nem meditáló kontrollcsoport tagjai.11

Természetesen nehéz pontosítani, hogy ebbôl az egészségbôl mennyi köszönhetô a meditációnak, és mennyi az ide kötôdô faktoroknak, mint a már korábban is jó egészségnek, vagy az egészséges életvitelnek.
Viszont egy jól ellenôrzött kutatás drámai hatásfokról számol be idôs emberek esetében. Egy idôsotthoni csoport, amelynek átlagéletkora nyolcvanegy év volt, és megtanulta a TM-et, egy sor területen, mint a tanulási készség, és a mentális egészség sokkal jobban 'teljesített', mint azok, akiket megtanítottak ellazulni, vagy valamely más mentális tréningre, no és azoknál is akik semmi ilyen kezelést nem kaptak. A legmegdöbbentôbb az volt, hogy három évvel késöbb a meditálók mindegyike életben volt, míg a másik csoportnak csak 63 %-a élt még mindíg.1 Ezer éveken keresztül állították a jógik, hogy a kontemplatív prakszis meghosszabbítja az életet, és ezt tovább nem lehet tagadni.
 A kutatáson belül a legmeglepôbb az az állítás, hogy a meditálók "távolra is tudnak hatni". A TM kutatók a valóságot általában, mint tudattartományt fogják fel. Ez magában foglalja azt is, hogy az elmék 'össze´vannak kapcsolódva', vagyis egy megfelelô nagyságú meditációs csoport képesek befolyásolni a nem medita´lókat, sôt a társadalmat, mint olyat. Több beszáló állítja, hogy TM csoportok jó irányban befolyásoltak szociális problémákat, csökkentették a kriminalitást, erôszakot, gyilkosságot, a közuti balestek számát, a terrorizmust, és amikor egy csoport a közlekeleten meditált csökkent a konfliktusok ereje Libanonban.12
Ezek a konklúziók persze szenzációsak. De ezen, és hasonló kutatásokat a TM tagjai végezték nagyrészt. Tudatalatti elôítéletesség könnyen befolyásolhatja a következtetéseket, és ezért abszolút lényeges, hogy a TM-tôl függetlenül is folyjanak kutatások. Amennyiben a "távolra is tudnak hatni" kijelentést meg tudják erôsíteni független és megbízható kutatások, akkor ez bizony igen figyelemreméltó, és befolyásolna egy sor területet, kezdve a filozófián, a fizikán át a békefolyamatokig és a politikáig.
Összefoglalva: a meditáció egy hosszú sor következménnyel, és terápiás hatással jár. Voltak azonban bizonyos kísérleti minták, és olyan kontroll csoportok, amelyek összetétele nem volt éppen ideális, mert a legtöbb meditáló kezdô volt a tradicionális szempontok szerint. No és gyakorta az sem teljesen világos, hogy a meditáció szükségképpen effektívebb lenne a klinikus betegségeket tekintve, mint más ön-szabályzó technikák, pld. az autogén tréning, biofeedback, vagy ön-hipnózis. A másik oldalon viszont a meditálók azt mondják, hogy az ô prakszisuk inkább jelentôség teljes, élvezetesebb, és könnyebb folytatni, mint más eljárást, és hogy felerôsíti az ön-kutatás-felfedezés iránti érdeklôdést is.2,10 

Komplikációk
A pszichiátria általános alapelve az, hogy minden terápia, ami elég erôs ahhoz, hogy hasznos legyen, elég erôs ahhoz is, hogy kárt okozzon. Ez érvényes kell legyen a meditációt illetôen is, noha igen ritkán okoz igazi károkat. Noha a meditálók minden lépcsôn találkozhatnak nehézségekkel, leginkább a kezdôknek akadnak gondjaik, azoknak, akik nagyon intenzíven gyakorolnak felügyelet nélkül, és azoknak, akiknek már korábban voltak patológikus karaktervonásaik. Némely ilyen tapasztalat ugyan végülis tisztítónak, és hasznosnak bizonyulhat; egy olyan folyamatba, amit a TM "stresszmentesítésnek" hív.
A nehézségek listája hosszú. Lehet érzelmi labilitás, ami szorongásba torkollik, felizgulás, depresszió, és túlhajtott lelkesedés. Pszichológiai konfliktusok robbanhatnak ki, és szomatikus tünetek, úgymint izom és gyomorgörcsök fordulhatnak elô. A meditáló kényszerképzeteibe szorulhat, avagy fájdalmas egzisztenciális kérdésekkel konfrontálódik. Ritkán, de elôfordulhat pszichotikus összeomlás, de ez leginkább azoknál fenyeget, akik korábban valamely pszichózistól szenvedtek. [100. oldal a fordításban!:] Gyakorlott meditálók is találkozhatnak nehézségekkel, de ezek valószínûleg inkább a szubtilisabb fajtából valók, amelyek egzisztenciális, vagy spirituális ügyeket érintenek.14 Minden lépcsô kihívás.
Miután tudjuk, hogy a meditáció éppúgy lehet hasznos, mint ártalmas, megjósólható e vajjon, hogy milyen embert, mi talál el? A TM vizsgálatok kimutatták, hogy akiknek tartós sikerük van a dologggal, azok rendelkeznek néhány közös vonással. Az átlagnál jobban érdeklik ôket a belsô tapasztalatok, nyitottabbak a szokatlanra, és biztosak az önkontrolljukban. Érzemileg nem labilisek, erôs koncentrációs képességgel, és alfa aktivitással bírnak. Kevéssé zavartak pszichésen, és jobban hajlanak személyiségük nem éppen vonzó vonásainak elismerésére is. További kutatások azonosították azokat, akik optimálisan reagálhatnak, és azokat is, akik negatív hatásokat kockáztatnak, de azokat is, akik képesnek mutatkozhatnak felerôsíteni vonzó vonásaikat.
Még mindíg nem világos teljesen, hogy egészen pontosan mikor hozza elô a meditáció sok hatását. Sok találgatás folyt ezen mechanizmust illetôen. Lehetséges fizikai folyamatok kisebb expozíciós határértékkel bírnak, és jobban szinkronizáltak az agyféltekék által. A lehetséges pszichikai folyamatok magukban foglalják az ellazulást, egyfajta érzéketlenséget, ön és közhipnózissok feloldását, valamit az önkontroll erôsítését, belátást és önértést.2 Talán a legátfogóbb magyarázat a klasszikus: a meditáció elösegíti a pszichés fejlôdést.6

            KONKLÚZIÓ

Noha az ember nagyon sokat tanult a kísérletek útján a meditációról, de a kutatások még mindíg az elsô stádiumban vannak. Ezidáig nem sokat lehet kihámozni a meditáció tradícionális célja és a kísérleti eredmények közötti viszonyról. Jobban el voltunk foglalva a szívritmussal, mint a szív megnyitásával. A jövô kutatásainak figyelmesebbnek muszáj lennie a fejlett meditálókra, és transzperszonális céljaikra, úgymint felerôsített koncentráció, etikusság, szeretet, együttérzés, nagylelkûség, bölcsesség és szolgálat. Egy kölcsönösen elônyös híd-kapcsolat a meditáció és a tudomány között még csak halványan mutatkozik, és gyengén realizált, de mindenképpen maradandóan értékes törekvés.

[A '70-es évektôl napjainkig a Dalai Láma engedélyével és részvételével folynak kutatások, és 'Mind & Life' konferenciák a témában; itt lehet kutakodni: http://www.mindandlife.org/]


Jack Kornfield
A legjobb meditálóknak is van olyan régi sérülésük, amit be kell gyógyítani:
a meditáció és a pszichoterápia kombinációja

A legtöbb emberre érvényes, hogy a meditáció "önmagában nem elég mindenre". A legjobb esetben ez egy része a megnyílás, és ébredés útjának. Korábban úgy véltem, hogy a meditáció vezet egyre magasabbra, univerzális igazságokhoz, és a pszichológia, személyiség, valamit saját kis drámáink egy alacsonyabb szinten elszeparáltan találhatóak. Úgy kívántam, hogy így legyen, de a tapasztalatok, és a természet nem-dualisztikus valósága megerôsített benne, hogy ez nem így mûködik. Ha véget akarunk vetni a szenvedéseinknek, és megszabadulni kívánunk, akkor nem különíthetjük el e két 'területet' egymástól.
Elménk, és testünk különféle szekciói csak félig-meddig áthatolhatóak az éberség számára. Bizonyos meghatározott nézôpontra koncentrált figyelem nem visz tovább automatikusan a továbbiakra, különösen akkor nem, ha sérülékenyek és félôsek vagyunk. Ezért találkozunk gyakran olyan meditálókkal, akik mélyen koncentráltak a légzésre, vagy a testükre, de úgyszólván teljesen figyelmetlenek az érzéseiket tekintve, míg mások értik az elméjüket, de nincsenek jó viszonyban a testükkel.
Az éber elme csak akkor használ, ha eltökéltek vagyunk a figyelmünket a szenvedés minden területére koncentrálni. Ez nem azt jelenti, hogy hagynunk kell személyes történeteink által magunkat elnyeletni, amitôl fél a legtöbb ember, hanem meg kell tanulnunk, hogyan is szabadulhatunk meg az elôéletünk nagy, fájdalmas zárványaitól. Az ilyen gyógyító munkát legjobb egy másik emberrel együtt, terápiás kapcsolatban végezni.
A meditáció és a többi spirituális gyakorlat nagyon könnyen felhasználható az érzelmek elnyomására, elkerülésére, vagy életünk nehézségei elôl való elmenekülésre. Sok ember próbálja elhárítani szenvedése okainak megismerését; olyannyira sok szenvedés kötôdik ahhoz, hogy igazán át-megéljük a testünket, személyes történeteinket, korlátainkat. Ez még a meditáció alatt felbukkanó univerzális szenvedéssel való szembenézésnél is nehezebb lehet. Féljük a személyest, és gyászait, mert nem tanultuk meg, hogyan is szolgálná ez a meditációnkat, és a szivünk megnyitását.
Szükséges azonban életünk egészét nézni, és megkérdezni: "Hol vagyok éber, és mit kerülgetek? Netán bújkálásra használom a meditációt? Milyen területen vagyok tudatos, és milyenen félôs, fogoly, kötött.?"
Nagyon sok növekedési területen járhattunk szerencsétlenül, mint például gyászainkban, befejezetlen ügyeinkben, a kommunikációnkban, éretlen vonzalmainkban, szexualitásban és intimitásban, karrier, és munkakapcsolatokban, valamint különféle félelmekkel és fóbiákkal, ifjúkori sebekkel kapcsolatban, és még sok másban - amikben a nyugati terápia sokkal gyorsabb és sikeresebb, mint a meditáció. Lényünknek ezen döntô aspektusait nem lehet le-írni, mint "valami személyest". Freud azt mondta, hogy segíteni kívánta az embereket abban, hogy szerethessék egymást, és munkálkodásukat. Mit segít a szellemi elmélyedés, ha nem tudunk igazán szeretni, és nincs valamely értelmes munkánk a világban? Valójában a meditáció segíthet mindebben. De ha már üldögéltünk egy ideig, és még mindíg érzünk valami akadályoztatást, találnunk kell egy jó terapeutát, vagy más módot arra, hogy rendezzük ezeket a dolgokat.
Magától értetôdôen sok középszerû terapeuta van, és nagyon sok korlátolt terápia. Éppúgy, mint a meditációban, meg kell találni a legjobbat. Sok új terápiát dolgoztak ki erôs szellemi bázison, mint például a pszichoszintézist. A legjobb terápia, csakúgy mint a legjobb meditáció az éberséget használja, hogy a szivet meggyógyítsa, és nem különösebben foglalkozik a történeteinkkel, hanem félelmeinkkel, kötöttségeinkkel és az ezektôl való megszabadulással, oda irányítva az elme koncentrációját, ahol eltévedtünk, amihez tapadunk, és ahol szükségtelen a szenvedés. Olykor az önzetlenség, és nem-kötôdés legjobb megvalósítását a transzperszonális pszichológia módszereinek segítségével találhatja meg az ember.
Azt jelenti ez, hogy fel kell váltanunk a meditációt a terápiával? Határozottan nem. A terápia sem a megoldás. Az a TUDAT! A tudatosság pedig spirálszerûen fejlôdik. Ha az ember a szabadságot keresi, ezen szellemi prakszis legjelentôsebb tényezôje, hogy ciklusokban mûködik. Ideje van a belsô csendnek, és ideje van annak, amikor az ember a külvilágban él és integrálja a csend felfedezéseit, amint annak is van ideje, amikor segítségért folyamodunk egy másik emberhez egy mély terápiás kapcsolatban. Mindez fontos a szellemi munkához. Nem arról szól a dolog, hogy elôször kimûveljük magunkat, hogy azután megváljunk 'tôle'. Mindkét mozzanat minden idôben 'egyszerre' történik. Minden periódusnak tartalmaznia kell a szamadhit, a csendet, ezt követôen pedig kaphatunk sebeket, drámázhatunk a családdal, ezt követve jöhet a nagy elengedés, majd az üresség megtapasztalása, majd még több személyes probléma. Mindezen szinten lehetséges a munkálkodás összefüggésben a szellemi gyakorlatozással. Abszolút szükséges a bátorság az egésszel szembenézni. Csak ekkor érhetjük el a mély gyógyulást, amire vágyunk - a magunkét csakúgy, mint a bolygónkét.
Röviden, úgy ki kell terjesztenünk a szellemi munkánk ['szárnyait'?] hogy magába foglalhassa az egész életet. Éppen úgy, ahogy a bivalypásztorról szóló zen képsorozaton látjuk, a szellemi ösvény mélyen bevezet az erdôbe, majd vissza a piacra, újra és újra, mígnem képesek leszünk az együttérzésre, és a jó szivünk megnyílik mindenre.

Utalások:

1.Plotinus. The essential Plotinus Trans. E. O'Brien 1964
2. Freud. S. A general introduction to pszychoanalysis 1917
3. Prabhavananda. S. and Isherwood, C. The song af God: Bhagavad Gíta 1944
4. Ram Dass Association for Transpersonal Psychology Newsletter 1975
5. Plato.The Republic Trans. E Cornford 1945
6. Ramana Maharsi. Who am I? 1955
7. Gampopa. The jewel ornament of liberation 1971
8. Schumacher, E. Small is beautifull: Economicas if people mattered 1973
9. James, W. Talks to teachers on pszychology and the students on some of life's ideal 1899
10. James, W. Principles of psychology 1962
11. Ramm Dass. Journey of awakening 1978
12. Walsh, R. Meditation Research. This volume.
13. Schindler, C. and Lapid, G. The great turning: Personal peace and global victory 1989
14. Blake, W. The marrige of heaven and hell. In. Blake: Complete writings1966
15. Ellenberger, H. The discovery of the uniconscius 1970
16. Perls, E. Gestalt therapy verbatim 1969
17. Hardy, T. Copllected poems of Thomas Hardy 1926
18. Wilber, K.A sociable god 1983
19. Alexander, F. Buddhist training as an artificial catatonia (the biological meaning of psychic occurrenes) Psychoanalitic Review 1931
20. Wilber, K. The Atman project 1980
21. Novak, P. Buddhist meditation and the Great Chain of Being: Some misgivins. Listening 24. 1989

Kis kiegészítés:
Részlet Peter Elsass: Buddhas veje címû Bevezetés a buddhista pszichológiába alcímû könyvébôl. (P.S. professzor a Koppenhágai Egyetem klinikai pszichológia tanszékén) 
A meditáció megköveteli egy másik ember közelségét; egy tanítóét, spirituális mesterét. Ez egy szükségszerû kapcsolat. A buddhizmust nem egyedül tanulja meg az ember, és noha olykor évekre izolálja magát, szüksége van egy mester belsô mentális 'képére'.
Egy tibeti elmesélte, hogy azt hallotta az emberek Nyugaton azért meditálnak, hogy átélhessék az önkontrollt, és megszabaduljanak a nyugtalanságtól és stressztôl. De ô azért meditál, hogy szeretetet, loving kindness-t, és compassion-t [együttérzést] teremtsen. Az ô meditációja az összes érzô lényre vonatkozik, és nem csak önmagára. Ezért azután az ô meditációi bizony nagyon kemény munkával járnak, és meglehetôsen 'stresszesek'.
Éppen ez a kapcsolatban gondolkodás, ami a nyugati ember számára oly nehéz. Állandóan csak magunkra koncentrálunk. Egyszer, amikor utazás elôtt álltam megjelent a mesterem a reggelimmel, amit maga készített elô: kenyér, palacsinta, rántotta, mango és narancslé, tea, és kávé. 
Nagyon és sokszor megköszöntem a barátságosságát, és a loving kindness-t, amit kimutatott felém. De erre azt válaszolta, hogy:"Most azután nehogy azt gondold, hogy te valami különlegesség vagy; nálunk mindenki különleges - ez a buddhizmus központi 'alapállása'.

Ugyanebbôl a könyvbôl:  

Figyelem! Mentális hypochondriára hajlamosaknak nem ajánlott passzus!;-)

10 példa

Amikor a spiritualitás és a pszichológia konfliktusba kerül egymással

1. A perfekció és sérthetetlenség utáni hajsza. A megvilágosodást úgy is fel lehet fogni, mint egy nyugati narcisztikus ideált, amit az ég küldött, ez a személyes perfekció állapota, amibôl minden rosszaság, az összes hiba, és hiányosság kiûzetett. A meditációt azért gyakorolja, hogy a különlegességét igazolja, elismerést és csodálatot arasson, amit korábban nélkülözött. A nárcisztikus elemek minden funkciós szintet átitatnak, mindenben hatnak.

3. A személlyé válástól való félelem. Szorongás, konfliktusok, átélt aggodalom, a felelôsség és önérzet hiánya, inkompetencia, félelem attól, hogy a saját életét, saját választásai alapján élje - mindez a nagy kihívás elkerülhetô, ha az ember az idealizált éntelenségbe vonul vissza.

3. A kötelességek, és felelôsség elkerülése. A buddhista cél, a magunk egocentrikus szükségleteitôl és vágyaitól való megszabadulás úgy is racionalizálható, hogy elkerülhetôk legyenek a szorongást keltô helyzetek, amik felelôs hozzáállást követelnek, avagy a kötelességeknek az élet részeként való elfogadását.

4. Az intimitástól és közelségtôl való félelem. A kötôdés hiányát igazolni lehet a 'non-attachment', nem tapadni követelményével, amikor valaki fél az intimitástól, és közelségtôl. Félelem a középponttá válástól, a részvételtôl, a megalázástól, megszégyenüléstôl, az eltaszítottságtól, megvetetségtôl éppúgy racionalizáható, mint az idegenség és magányosság érzése.

5. A gyász és hiányérzet helyettesítése. Jelentôs személyes veszteség gyakran vezet meditációs prakszishoz (és/vagy terápiához). De a meditáció maga is vezethet a személyes témák, és a veszteségérzés kikerülésére. A meditáció oly módon is gyakorolható, hogy vagy kirekeszt fontos témákat és érzéseket a gyászból, mint a harag, félelem, zavarodottság, izoláció, amik a veszteségre emlékeztethetnek, vagy csak biztos távolságból kerülnek elismerésre. Avagy az éntelenségbe menekülve semlegesítôdnek. Az újraegyesülésre való vágy behelyettesíthetô a misztikus egység utáni vággyal, amiben valami nagyobbhoz kötôdïk az ember.

6. Az érzelmek elkerülése. Az olyan fogalmak, mint a... [nem tudom értelmezni a dán 'tilsvining', 'ledisznózás'? kifejezést ebben a kontextusban:], és a 'zavarodottság' ahhoz a hithez vezethet, hogy a buddhista gyakorlás célja a zavaró érzelmek és a bûnösség érzésének elkerülése. A nyugatiaknak gyakorta problémájuk a düh, és ennek levezetései. De az ember nem szabadul meg a haragtól, avval, hogy elkerüli az evvel való foglalkozást.

7. Passzivitás és függôség. A harag és bosszúvágy letagadása, ami gyakorta passzív tompított, vagy passziv agresszív stílusnak maszkírozza magát, olymódon is félreértelmezhetô, hogy az ember úm. így praktizálja az éntelenséget, és a személyes kívánságokról való lemondást.

8. Önbüntetés és bûn. A kívánságok, és kötôdés hiánya, az alant fekvô értéktelenség, és bûnösség érzés, a felettes én büntetésének arénája lehet. 'A szükséglet és kívánság rossz dolgok, és magam egy rossz ember vagyok, mert vannak bennem ilyenek.'

9. Az ész és intellektus leértékelése. Az 'éppen most', mint nem nyelvi élmény túlhangsúlyozása a meditációban, és az olyan kijelentések, mint 'aki beszél nem tudja, aki nem beszél, tud valamit' igazolhatják a szinte hisztérikus védelmét annak, hogy az embernek lehetnek élményei, amik jelentôségérôl nem kell reflektálnia.

10. Menekülés az intrapszichikus élmények elôl. Avval, hogy az ember gyakorolni próbálja a pszichológiai önközpontúság  'elengedését' elnyomhat nagyon sok mindent, ami félelmet, vagy bizonytalanságot kelt, de ami az önismeretet stimulálná.

(Unno, 2006; 25-27)

Na de egy biztos:) 

Egy zen-workshop-on történt

Kérdezô: Dehát a Megvilágosodás nem azt jelenti, hogy minden hiányosságunk, személyes problémánk, és sötét lyukaink eltûnnek?
RosHi: Éppen ellenkezôleg. Megvilágítódnak. Amíg az ember el nem éri a belátást ignorálhatja, vagy kimagyarázhatja a hiányosságait, de a Megvilágosodás után ez többé nem lehetséges. A hiba fájdalmasan láthatóvá válik. Persze egyidôben ott az erôs sürgetés az ettôl való megszabadulásra. Amikor a 'lélek szeme' kinyílik nem szükségképpen a legtisztább és legszebb érzéseket éljük át. Kitartó munkát követel a belátás nyomán megtisztítani az érzelmi életünket, hogy megfeleljen az értelmünknek. Ezt nagyon fontos felfogni. (Philip Kapleau, 1979, ref. Engler, 2006:19)


søndag den 2. oktober 2011

AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 2.



Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!

 

ELSÔ RÉSZ
A transzperszonális élmények sokszínûsége
Elsô szekció
A tudat rejtélye
"A kollektív történetben éppúgy, mint az ember történetében minden a tudat fejlôdésétôl függ."1 (C.G. Jung)

A tudat és a tudatállapotok a transzperszonális pszichológia központi témája. Mégis csak nagyon kevés diskurzus folyik arról, hogy mi is a tudat. A véleménycserék hiánya a pszichológia egészére is jellemzô, ahol a behaviorizmus és objektivitás-hajsza régen lehetetlenné tette, hogy a tudat mûvelt emberek társalgási  témája lehessen. A nyolcvanas évekre ugyan jobban elfogadtatott, de tovább folytatódott a zûrzavar a tudat természetét, fontosságát, sôt létezését illetôen, és hát ez nem a legjobb módja a tanulmányozásának.2
Ez a zûrzavar évszázados zavarodottságot tükröz a pszichológiában. Valójában a tudat természete a filzófia legalapvetôbb, és legnehezebb kérdése. Egy szélsôséges esetben egynesen valami kitalált dologként próbálták félresöpörni, William James szavaival, mint "egy nem létezô lény nevét". Egy másik esetben pedig úgy ünnepelték, mint a valóság alapvetô szubsztrátumát (az abszolút idealizmus filozófiai irányzatában). Úgy is kezelték, mint az anyag valamely kísérô jelenségét, vagy egy még alapvetôbb realitás egyik aspektusát, ami se nem mentális, se nem fizikai, de mindkét minôséget tartalmazza (kettôs szempont elmélet, avagy neutrális monizmus). Volt aki úgy becsmérelte a tudatot mint az élet betegségét (Nietzsche), de olyan is, aki egy végtelen lény gyönyörét látta benne. Ez a Védanta sat-chit-adanta (lét-tudat-gyönyör) aspektusa. Nem is olyan különös, hogy "máig nincs egy jó elmélet a tudatot illetôen, és a mai napig nincs egyetértés abban, hogy miként is kéne egy tudat elméletnek kinéznie".3
A pszichológia és a tudomány szemszögébôl a a tudat nagyrészt olyan kísérô jelenség, ami nem igazán alkalmas tudományos kutatásra, és a nyugati filozófiában a tudat leginkább egy klasszikus rejtély, ami alkalmatlan fogalmi analízisre. Úgy néz ki, mintha a tudat átszivárogna a tudományos kutatási módszereken és a fogalmi analízisen, mint víz a szitán.
Ez elvárható is sok keleti, és néhány nyugati filozófiai és vallási tradíció szempontjából. Míg a nyugati pszichológia nagyrészt abból indul ki, hogy a tudat a személy elméjének, vagy agyának a sajátossága, avagy produktuma, addig a legkorábbi hagyományok szerint a tudat az Abszolút, Atman-Brahman, Isten, az Üresség vagyis az elme.
Ezen tradíciók szerint a szokásos elmeállapotunk ködös, félrevezetô, álomszerû, avagy elkápráztatott. Ebben az állapotunkban úgy tûnik, hogy az individuális pszichénk sokkal inkább a tudatunk eredete, semmint annak teremtménye, vagy része lenne. Itt következik Patanjali kijelentése klasszikus jóga leírásából:
Az elme nem a saját fényétôl tündököl.
Ez is csak egy objektum, a Maga-önmaga fényében...
De a Maga határtalan.
A tiszta tudat az, ami bevilágítja az elme tartalmát...
Az egoizmus, a behatárolt én-ösztön annak eredménye, hogy az individuális intellektus magáénak tekinti a tudat képességeit.4
Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl
  A látásmód a végtelen tágasságé  (Longchen Rabjam - a szerzô, Longchempa 'névjátéka')

Ebbôl a perspektívából nézve a tudat nem személyes, hanem transz-személyes, nem mentális, hanem transz-metális. Azt mondják, hogy mint az Abszolut egy aspektusa kívül van téren és idôn, képességeken, és felfogásokon, kategóriákon, és semmitôl sem korlátozott. Ebbôl következik, hogy a tudat meg és felfoghatatlan. A leírásának puszta megkísérlésébôl következett az a paradoxon, amihez Kant elért, mégpedig, hogy minden érvényes kijelentés ellenkezôje is érvényes. Körülbelül ezerötszáz évvel korábban Nagarjuna, a madhyamaka buddhizmus alapítója ténylegesen ugyanerre az eredményre jut, "egy olyan konklúzióra, ami a keleti filozófiai és pszichológiai iskolák következô generációiban úgy visszhangzott, hogy az értelem nem tudja felfogni az abszolút valóságát, és ha mégis megpróbálja, akkor csak dualisztikus összeegyeztethetetlenségeket gyárt."5
Innen nézve egyáltalán nem meglepô, hogy a legtöbb nyugati filozófiai és pszichológiai iskola és tudomány sikertelenül próbálta megérteni a tudat természetét. A Hatodik Pátriárka szavaival:
az elmét vizsgálni (a vakoskodó) elmével
a legnagyobb félreértés...
Minél többet beszél az ember róla
annál távolabbra kerül az igazságtól.6

Ez azért félreértés, mert, hogy egy mai kifejezést használjunk, ez egy "kategória hiba". Ez azt jelenti, hogy megkíséreljük felfogni avval, amit Bonaventura 'a hús szemének' (érzékszervek) nevez, avagy az értelem szemével (logika és filozófia), vagy ezek kombinációjával (tudomány) azt a valamit, ami csak a kontempláció szemével látható.5
Az ázsiai tradíció egyetért Bonaventurával. A tudat nem felfogható kielégítôen, csakis közvetlen intuícióval megismerhetô. A tudatnak ezen direkt intuíciója, valamint a transzmentális tartomány összjátéka eredményezi, mint mondják a bölcsesség kibomlását, ami lehetôvé teszi a tudat a Maga és a világ félreértelmezett látásmódjától való megszabadulást.
Ez a kiút a félreeértelmezésbôl természetesen az elmeállapot megváltozásával egyenlô. Nagyon érdekes, hogy noha az ember nem tudja mi is a tudat, hatalmas erôfeszítéseket tett, hogy megváltoztassa a tapasztalatait vele kapcsolatban. Egy kultúrközi áttekintés azt mutatta, hogy sok száz egyesülés [egyesület, egyház, stb] 90 százaléka egy, vagy több megváltozott tudatállapot tapasztatalatára intézményesült.7 Ezekben a tradícionális egyesülésekben az emberek úgyszólván mindíg szentnek tartották ezeket az állapotokat. Andrew Weil úgy összegezte ezt, hogy "a tudatállapotok megváltoztatásának periódikusan fellépô kívánsága ugyanolyan beépített normális hajtóerô, mint az éhség, vagy a szex igényének hajtóereje."8
Ha az ember úgy fogja fel a tudatot, mint ami nem változik, és lehetetlen minôséget váltania, akkor értelmetlen megváltozott tudatállapotokról beszélni. Amit valóban meg lehet változtatni azok az elme állapotai. Viszont a legtöbb nyugati pszichológus abból a feltételezett megállapodásból indul ki, hogy a tudat a psziché funkciója, ami miatt "tudatállapotokról" beszél. Miután ez a kifejezés az általános a szakirodalomban, ezért itt is ezt kell használnunk.
A jóga, vagy meditáció által elért megváltozott tudatállapotok (ASC-ék - Altered States of Consciousness), a korai felfogás szerint többé-kevésbé azonos értékûek voltak. Ez az ASC-vel kapcsolatos nagybani tudatlanságunkat mutatja. Mert például az indiai meditációs és jóga prakszisokkal járó különbözô ASC-ék olyan magasan koncentrált állapotokkal jártak, mint a jógik szamádhija ['az isteni tudat csúcsa'], és a buddhisták jhanasza; tanú-tudatos állapotok, amikben az elme egyensúlya olyan biztos, erôs, hogy valamely stimuláció nagyon gyenge, vagy semmilyen reakciót nem vált ki a gyakorlóból; és olyan eksztrém kifinomult állapotok, amikben a belsô stimuláció lesz az éberség tárgya, mint például a a shabd jóga finom belsô hangjai. Némely gyakorlat pedig egységélményhez vezet, amikoris a Maga-m és a világ közötti elválasztottság érzés eloszlik, mint például a zen szatori esetében. Más állapotokban eltûnik minden obkjektum, vagy jelenség, mint a buddhista nirvánában, vagy a vedtanta nirvikalpa szamádhiájában; míg másokban, mint a sahaj szamádhiban az összes jelenség tudati kifjezésként, vagy változásként jelenik meg.9, 10
A legutóbbi idôkig ezen állapotokból nagyon sokat betegesnek tartottak. Ennek sok oka volt. Nyugaton hagyományosan csak nagyon kevés tudatállapotot ismertünk el érvényesként - ébrenléti, alvó, és részeg pld. - és vagy tagadtuk, vagy patologizáltuk a többit. Emlékezzünk azon tizenkilencedik századi sebészekre, akik amikor látták, hogy egy hipnózis alatt amputált láb esetén a paciensen nem látszott fájdalom, azt állították, hogy egy érzéketlen csalóval állnak szemben, akit lefizettek, hogy ne mutasson fájdalmat. Amint Charles Tart fogalmazta: "Azidôtt néhány igazán érzéketlen csaló élhetett."11 Ez illik a szokatlan tapasztalatok általános patologizálási tendenciájához a klinikai pszichiátriában, és antropológiában, különösen más kultúrák egyedei esetén, ílymódon feltételezve, hogy a mi átlagos tudatállpotaink az optimálisak.
Nagyon sok kutatónak igen gyérek voltak a tapasztalatai azon ASC esetekkel kapcsolatban, amiket vizsgáltak. Igaz, érzékelhetô a klasszikus pszichológiai, és filozófiai leírásokból az érvelés, amit a tapasztalt nyugati kutatók11, 12 is megerösítenek, hogy nagyon nehéz lehet teljesen elismerni, és megérteni a megváltozott tudatállapotokat, ha az ember maga nem tapasztalta meg azokat. Az ilyen közvetlen tapasztalatok ténylegesen és radikálisan képesek megváltoztatni az illetô-k világképét, és akikkel ez megesett különösen hajlamosak a tudatot a valóság fô alkotórészének tekinteni.2
Ezért a meditatív jóga gyakorlása által megváltozott tudatállapotok nyugati értékelése drámai váltáson esett át. Kezdetben sok értékelés hajlott arra, hogy ezek a tudatállapotok betegesek, míg máig számtalan kísérlet biznyítja roppant elônyös voltukat. A történelem során a misztikus egyesülés célját summum bonum-nak, a legfôbb jónak tartották, és az emberi törekvések legnemesebbjeként értékelték.
Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl 
Rövid [RIGPA] gyakorlat-pillanatok sokszor ismételve.

A tudatállapotok létének kiterjedt sorozata négy fô kérdést tesz föl: 1. Milyen állapotok hasznosak, és transzformálók, és melyek a destruktivak, és veszélyesek? 2. Hogyan tudjuk erôsíteni az egészséges állapotokat, és átformálni a rombolókat? Ez a két kérdés a könyv más helyén tárgyalandó majd. 3. Miképpen tudunk azonosítani, karakterizálni, feltérképezni, és összehasonlítani individuális állapotokat? Mi módon tudunk kifejleszteni egy átfogó rendszerezést, ami a tudatállapotok egész skáláját, és benne a az individuális helyzetet is megmutatja? Ezt a két utóbbi kérdést tárgyaljuk az alábbi esszében.

Psychology, Reality, and Consciousness címû könyvében mutat rá Daniel Goleman, hogy a nyugati pszichológia csak egy a sok közül, amelyek némelyike sok ezer éves. Minden pszichológia, igen, minden egyes kultúra kiformál egy sajátos világnézetet, és a maga módján rendszerezi a tapasztalatait. Goleman úgy véli, hogy a nyugati pszichológia és a kultúra mindenestôl, nagyon egyoldalúan csak a maga megszokott ébrenléti állapotára fókuszált. Ez azután nemigen képesített bennünket a megváltozott tudatállapotokat és elérésük módjait megérteni.
Összehasonlításul: nagyon sok keleti pszichológia, és kultúra több-tudatállapotú. Nagyra értékelik a  megváltozott tudatállapotokat, és kifinomult technikákat fejlesztettek ki az elérésükre, valamit feltérképezték, és leírták ôket. Goleman arra a végkövetkeztetésre jut, hogy mind a Kelet, mind  Nyugat csak gazdagodna attól, ha integrálná a különbözô pszichológiákat.
A Pszichologia Perennis - ben Ken Wilber rámutat arra, hogy a történelem során sok örök filozófia és pszichológia nagyon sok tudatállapotot írt le rangsorolva azokat. Különféle pszichológiák és terápiák más és más szintjére reflektálnak ezen spektrumnak, ezért inkább egymás kiegészíteéseinek tekinthetök, mintsem ellentmondóaknak. Minden lépcsô különleges tapasztalatokhoz, és identitásfelfogáshoz kötôdik, a drasztikusan beszûkült, egoközpontúságtól a kozmikus tudat Legfelsô Identitásáig, amit az ember a nagy világvallások forrásának és céljának tartott. 

Charles Tarr hoz értékes módszereket a A Systems Approach to Consciouness címû könyvében, amik révén érthetôvé válnak a vátozó állapotok. Rámutat, hogy egy tudatállapot óriásilag komplikált rendszer, olyan összetevôkkel, mint az éberségi szint, identitás és a psziché. Ezek különbözô dinamikus mintái különbözô tudatállapotokat eredményeznek; és a változást eredményezô technikák, úgy mûködnek hogy megváltoztatják a mintákat, amikor átállítanak egy vagy több összetevôt.
A Mapping and Comparing States címû dolgozatában válaszol Roger Walsh két kérdésre, ami azóta hozza zavarba a nyugati kutatókat, amióta rájöttek, hogy a kontemplatív technikák ASC-ket hívnak létre: 1. A különféle technikákkal megváltoztatott állapotok egyezôek, vagy különbözôek? 2. Patológikusak, és regresszívek ezek, avagy egészségesk és transzcendentálisak? A vita eldöntetlen volt, mert idáig nem volt mód a tudatállapotok részletes leírására, és összehasonlítására. Walsh összehasonlítja azon állapotokat, amik a sámánizmusban, a jógában és az akut skizofrénia során jönnek létre, és kimutatja, hogy számos fôdimenziót illetôen jelentôs különbségek mutathatók ki a tapasztalatokban.

Daniel Goleman
Pszichológia, Valóság és Tudat

Azok a kísérletek, amik az emberi viselkedés átfogó rendszerezésére irányulnak semmilyen módon nem a mai pszichológiával kezdôdtek. A mi formális pszichológiánk nincs száz éves, és csak egy mai változata annak a keresésnek, ami egyidôs az emberiség történetével. Ez ráadásul az európai - amerikai kultúra, társadalom, és intellektus terméke, és mint ilyen csak egy a számtalan "pszichológiák" közül (noha ez számunkra a legismertebb, és legkényelmesebb) amik rejtetten, vagy nyíltan részei a valóság-rendszereknek minden kultúrában, mind a meglévôkben mind az eltûntekben. Ha az emberi psziché legjobb megértésére törekszünk, akkor a többi pszichológiai rendszer felé kell fordulnunk, nem mint valami különlegességek felé, amiket a mi kényelmes szempontunkból nézegetünk, hanem, mint alternatív 'szemüvegek' felé, amiken keresztül átélhetjük azokat a látomásokat, és elérhetjük azt a belátást, amit a mi pszichológiai szempontjaink leárnyékolnak. Találhatunk olyan alternatívát, ami érdektelen a mi helyzetünkben, de rengeteg értéket is.
Dorothy Lee (1950) figyelt fel arra, hogy minden kultúra a saját nyelvi rendszere alapján rendszerezi az emberi tapasztalatokat, és a valóságot csak ezen kódex szerint érti, fogja fel. Minden kultúra különbözôen emeli ki, és kategorizálja az emberi tapasztalatokat. Az antropológusok tisztában vannak vele, hogy egy a mienktôl különbözô kódex tanulmányozása a valóság olyan fogalmaihoz, és aspektusaihoz vezethet, amiktôl a saját felfogásunk elzár bennünket.
Ahhoz, hogy hozzájussunk a tardícionális pszichológiák bölcsességéhez és belátásaihoz a tudatot illetôen, a mai pszchológiának teljesen nyitottnak kell lennie feléjük. Minden kultúrának speciális szóhasználata van a világfelfogása legfontosabb létterületeit illetôen. Ennek fényében nézve nagyon érdekes, hogy a mi kultúránk technikai szóhasználatában, amikor a bensô tapasztalatokat próbálja leírni, leginkább csak egy nagyon részletes betegségtannal, és patológiával rendelkezik, míg egy ázsiai kultúra, mint az indiai, a maga oldaláról kimunkálta a megváltozott tudatállapotok szellemi fejlôdésben játszott szerepének gazdag, és részletes leírását.
Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl 

A felfogásmód hatalmas tágassága

LaBarre (1947) mutatta ki, hogy az érzelmek külsö kifejezôdése függ a kultúraközi változatoktól , még a nevetés és sírás tekintetében is, pedig ezeket általában biológiailag meghatározottnak tartják. Ugyanez van a tapasztalatok, és kommunikáció esetében az éberségi állapotokra nézve; a kultúra formálja az éberséget, mert így megfelel bizonyos normáknak, korlátoz bizonyos tapasztalati területeket, vagy tapasztalati kategóriákat, ami elérhetô az embereknek, meghatározza milyen tudáshoz juthatnak hozzá, mi elfogadható egy adott éberségi állapotban, avagy mi kommunikálható egy szociális helyzetben.
A mi mértékadó kultúrális valóságunk állapot specifikus. Merthogy a "valóság" értéktöltött, ám szabadon választható megállapodás kérdése, imígyen egy megváltozott tudatállapot reprezentálhat egy antiszociális, kormányozhatatlan létmódot. Ez a kormányozhatatlanságtól való félelem lehet a fô motivációja annak a törekvésnek, hogy megakadályozzuk a megváltozott tudatállapotot okozó eszközök elôállítását - mint a pszichedelikumok - de még az olyan technikákkal szembeni általános gyanakvás oka is ez lehet, mint a meditáció.
Míg a mi kultúrális értékrendszerünk az ébrenléti tudatállapot elsôségéhez vezetett, kizárva minden olyat, ami eltér a kultúrális normától (kivéve az alkohol okozta részegséget) müködôképesnek bizonyult - a gazdasági növekedést tekintve - ugyanakkor viszonylag igen kevéssé készített föl a megváltozott tudatállapotok tekintetében (ASC). Más "primitív", tardicionális kultúrák, amik anyagilag sokkal kevésbé produktívak, sokkal többet tudnak a tudat finomságairól. Néhány kultúra nyíltan oktatja több, vagy akár minden tagját arra, hogy miképpen váltsa át a tudatállapotát, és sok közülük különféle "technikákat" dolgozott ki erre - pld vannak bozótlakók, akik táncolva transzbaesnek, és ezt az állapotot gyógyításra használják (Katz, 1973).
A Kelet vallásos tanításai pszichológiai teóriákat is tartalmaznak, amik - csakúgy, mint a mi pszichológiáink - tükrözik a kozmológiákat is. A saját kozmológiájuk keretén belül a Kelet hagyományos kozmológiái ugyanúgy "empírikusak", mint a mieink, amik nem az empírikus tudomány procedura elôírásait követik, hanem inkább értelemzési sémaként mûködnek, amiket a mindennapokban alkalmazhatunk. Berger & Luckmann (1967, p.178) ezt jegyzi meg:
Mivel a pszichológiai teoriák a valóság szociális definíciójának részei, ezért a valóságteremtô kapacitásuk ugyanolyan jellemzô vonásuk, mint a többi legitim teóriáé... Amikor egy pszichológia szociálisan megalapozódik (ami azt jelenti, hogy fokozatosan elismertetik, mint az objektív valóság kielégítô értelmezése) hatalmas ereje lesz valósággá válnia azokban a jelenségekben, amiket úgymond leír... A pszichológiák olyan valóságot teremtenek, amit viszonzásul alapmegerôsítésként szolgálnak.

Sok pszichológia tartalmazza az ismert normális ébrenléti éberségi szintet, de kitárul olyan tudatállapotok felé is, amiket a Nyugat csak nemrégen ismert meg (és amiknek a létezése megmaradhat misztériumnak a legtöbb nyugati pszichológus és paciens számára, akik nem hallottak felôlük, vagy nem tapasztalták meg ezeket). A mai pszichológiák kizárják például olyan állapotok elismerését, de még a vizsgálatát is, amelyek központi jelentôségûek, sôt summum bonum gyakorlatilag minden keleti pszicho-spirituális rendszerben. Ilyenek a "megvilágosodás", "buddhatudat", "megszabadulás", "az éber állapot", stb., amikre a mai pszichológiában nincs megfelelô kategória.1 A tradicionális ázsiai pszichológiák paradigmái azonban képesek befogadni mind a mai pszichológia, mind a fenti tudatállapotok kategóriáit.
Freud semmilyen kiutat nem ismert a szenvedésbôl, csak azt mondta, hogy ki kell bírni; a buddhista pszichológia felkínél egy alternativát: meg kell változtatni az általános tudatállapotot, és evvel véget vetni a szenvedésnek. Az a tudatállapot, ami keresztül 'sugárzik' minden általános tudatállapoton a "Buddha-világ". A buddha tudat elérhetô az általános tudat átformálásával, elsôsorban meditációval, és amikor ezt elôször elértük jellemzôen kialszanak a következô állapotok: félelem, vágy, gôg, amik jellemzôek az általános tudatállapotokra. A Buddhatudat egy mindazon kategoria feletti tudatállapot, ami ismert a mai pszichológia fejlôdési sémái szerint.
Ami különösen lenyügözô a buddhista mentális fejlôdési sémában az, hogy nem csak kibôvíti a mai pszichológia felfogását arról, hogy mi lehetséges, de részletesen bemutatja a módokat, miképpen is történhet meg egy ilyen változás. Mégpedig a meditáción keresztül - egy éberség manipuláció - felléphet egy másik állapot, és avval, hogy az ember rendszeresen eláll a szokásai követésétôl megváltoztathatja a tudatát, ami az egyik jellemzôje a létének. A tudati struktúra és folyamat ilyen tartós megváltozása többé nem egy ASC, hanem tudat egy másik jellemzôje, avagy ATC, amikoris az ASC sajátosságai asszimilálódnak az általános tudatállapotban.
Noha a hagyományos és a mai pszichológiák részben átfedhetik egymást - például az éberség processzusok iránti érdeklôdésben, vagy a kikerülhetetlen emberi szenvedés megértésében - mégis csak az egyik oldal vizsgál olyan területeket és technikákat, amiket a másik éppen csak érint. Például a pszichoanlitikus gondolkodás feltérképezte "karma" sokkal részletesebb, mint bármely keleti iskola pszichológiájában. A Kelet iskolái viszont kimûveltek egy sor technikát arra, hogyan tudja az ember szándékosan megváltoztatni a tudatát, és stabilizálni azt ATC-ben, valamint létrehozni a technikát arra, miképpen is tudja kezelni az elmén túli valóságokat, ami csak fogalmilag leírt a mai pszichológiában, vagy tapasztalható az általános tudatállapotban.
Amilyen mértékben a biográfia a pszichológia szülôje, ezek a paradigmatikus különbségek a tradicionális keleti és a mai nyugati pszichológia között, különbözô tapasztalatokat jelent azt illetôen, hogy miképpen "vagyunk a világban." Például a pszichoanalitikus gondolkodásban elôkelô helyen szerepel a valóság-teszt fogalma, ami a tudatállapotok relativitásából szemlélve a leglaposabb állapot "valóság" tesztje. A nyugati pszichológia álláspontja az, hogy a "valóságot" egybeveti a nappali ébrenléti állapot világával, imígyen megtagadva a belépést, vagy hitet olyan valóságba-n, ami más tudatállapotban  felfogható. A mai keleti patológia egészen másképpen néz a valóságra, mint amit nappali ébrenléti állapotunkban felfogunk, és ilymódon elveti a fizikai világot, mint illúziót.
Amint a tudomány nagyjában egészében kibontakozik pillanatnyilag, amikoris látszólag fel kell oldania egy konfliktust a keleti és nyugati pszichológiák nézôpontja, paradigmái, és világfelfogása között, egy integráló kísérlet alighanem a tudatállapotokról és ezen állapotokat érintô valóságok emelt szintû megfogalmazásával fog végzôdni, , ami még összetettebb és biztosabban megalapozott, mint ami a helyzet manapság. Egy elôremutató változás kulcsa az, hogyha sokkal szélesebben probáljuk felfogni a pszichológiát, mint egészet, annak elismerésével, amit William James úgy fogalmazott, hogy "mindíg lesz tovább..."

Ken Wilber
Pszichológia perennis: a tudat spektruma

Az utóbbi évtizedekben tanúja volt a Nyugat a pszichológusok, teológusok, tudósok és filozófusok kirobbant érdeklôdédésnek aziránt, amit Huxley (1970) filozófia perennis-nek nevezett, vagyis az örök filozófia, az ember természete, és világa egyetemes doktrinája, ami a magva minden nagyobb metafizikai tradíciónak. Amin viszont ezidáig többnyire keresztülnéztek az, hogy az örök filozófiának megfelelô párjaként létezik egy örök pszichológia is - az emberi faj tudatának egytemes felfogása, ami ugyanazon belátásra hivatkozik, mint az örök filozófia csak pszichológiailag kifejezôbb nyelven. Ezen írás célja - túl azon, hogy leírja az örök pszichológia alap principiumait - felvázolni egy tudatmodellt, ami hû marad az egyetemes doktrina szelleméhez, de ugyanakkor elégséges bepillantást az olyan tipikus nyugati tudományágakba, mint az ego-pszichológia, pszichoanalízis, humán pszichológia, jungiánus analízis, interperszonális pszichológia és hasonlók.
E tudat spektrum modell magva az a belátás, hogy az emberi személyiség egy többlépcsôs manifesztáció, vagyis egyetlen tudat kifejezôdése, de ugyanazon mód, amint a fizikában a mágneses spektrum egy egyszerû, jellemzô elektro-mágneses hullám többsávos látszata. Még pontosabban: a tudat spektruma az emberi identitás többdimenzionális értésmódja. Ez azt jelenti, hogy minden szintet egy sajátos, és könnyen felismerhetô személyes identitás dominál, a kozmikus Legfelsôbb Identitástól lefelé, számtalan fokozaton át a drasztikusan beszûkült érzékelésû ego-identitásig. Ezen megszámlálhatatlan tudatszintbôl kiválasztottam négy fô szintet az örök pszichológiával kapcsolatban.

A SPEKTRUM SZINTJEI
Az elme szintje

A pszichológia perennis alap felfedezése az, hogy a tudatunk "legbensôbbje" azonos az univerzum abszolut és végsô valóságával, amit többféleképpen hívnak, úgy mint Brahman, Tao, Dharmakaya, Allah, Isten - csak, hogy néhány nevet említsünk - és amit jómagam a könnyebség kedvéért Elmének fogok hívni, (nagy kezdôbetûvel, hogy megkülönböztessem a látszólag tömegesen elôforduló "elméktôl"). Az egyetemes tradíció szerint az Elme az ami van, és minden, ami van 'tértelen' [üres], és ezért végtelen, idôtlen, amiért örökkévaló, és ezen kívül nem létezik semmi.
Ezen a szinten azonosak vagyunk az univerzummal, a Mindenséggel - vagy még pontosabban: mi vagyunk a Mindenség. A pszichológia perennis szerint ez a szint nem abnormális tudatállapot, még csak nem is megváltozott tudatállapot, hanem sokkal inkább az egyetlen tudatállapot, minden egyéb létélmény esszenciálisan illuzórikus. Röviden: tudatunk legbensôbbje - változóan nevezik Atmannak, krisztusnak, Tathagarbhának - azonos az univerzum végsô valóságával. Tehát ez az Elme szintje a kozmikus tudatban, ez az emberiség Legmagasabb Identitása.

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl
A dolgokon átsugárzik az üresség, mint a megvilágosodás tágassága,
míg az ürességen átsugárzik a felismerés, mint a megvilágosodás tágassága.
(Haladóknak!;-) 
A transzperszonális sáv
 Ez a sáv a spektrum azon területét reprezentálja, ami szupra-individuális, amikor az ember ugyan nincs tudatában a Mindenséggel való azonosságának, de nem is rögzül-t identitásában individuális szervezetébe. Ebben a sávban bukkannak fel az archetipusok. A mahayana buddhizmusban (Suzuki, 1968) ezt a sávot a "szupra-individuális tudat tartózkodási helyének" nevezik, amit a hinduizmusban (Deutsch, 1969) karana sari-nak, avagy kauzális [oksági] testnek hívnak.

Az egzisztenciális szint
Ezen az ember kizárólag a teljes fizikai organizmussal azonosítja magát, ami idôben és térben létezik, ez az elsô szint, ahol maga és a többi organizmus között szigorú határvonal húzódik. Ezen a szinten dolgozik a racionális gondolkodás, és itt mûködik a személyes akarat.
Az Egzisztenciális szint "felsô határán" található a bioszociális sáv, a kultúrális feltételek, a családi kapcsolatok, a szociális máz, éppúgy mint a mindent átható nyelvi, logikai, etikai törvények bensôvé tett mátrixa.
Ezek úgy mûködnek, hogy az átszínezik és formálják az alapvetô létfelfogást. Amint Edward Hall (White, 1972) fogalmaz: "Az érzékelési adatok gondosan megválogatott szûrései során valami megmarad, más kiszortírozódik, így azután azok a tapasztalatok, amik a kultúrális szûrôn átmennek, mások számára teljesen másként mutatkozhatnak meg."

Az ego szintje
 Ezen a szinten az ember nem közvetlenül azonosul a pszicho-szomatikus szervezettel. Több okból inkább többé-kevésbé a totális szervezet egy mentális elképzelésével, vagy képével azonosul. Más szóval, az egóval, avagy egy ön-képpel. Az egész szervezet ilyen módon megosztott egy testetlen psziche, a szellem a gépben, és egy szoma, vagyis test, "szegény szamártestvér" [Szent Ferenc] között, amikoris a személy teljesen identikus a pszichével, elmével és egóval, amit úgy árul el, hogy nem azt mondja "test vagyok", hanem azt, hogy "van testem". Az ember úgy érzi, hogy a testben egzisztál és nem mint test. Ez a szint majdnem kizárólag az egész pszichofizikai szervezet egy mentális képével azonosul, és ezért az intellektuális és szimbólikus folyamatok dominálják. Ebbôl következôen a buddhisták ezt a szintet "az intellektusnak" hívják, míg a hinduk szerint ezen a szinten az egó kihasadt az egészbôl, és ezért esett foglyul a durva testben.

Az árnyék szintje
 Bizonyos körülmények között az ember el tud idegenedni a saját pszichéje különféle aspektusaitól, nem azonosulva velük, és ilymódon beszûkíti az identitását az ego egy részére, arra, amit személyiségnek hívunk. Ez az árnyék szintje: azonosulás egy szegényes, és pontatlan önképpel (persona) míg a többi rész, amely fájdalmasnak, "gonosznak", vagy nem kívánatosnak érzôdik elidegenedik, mint az árnyék töltete, tartalma.

            A fenti modell a spektrum durván lerövidített változata. Így nem mutatja az áramlatok teljességét, és a különféle szintek egymásba szövôdését. Mégis tisztán látható, hogy minden szint egyre szûkíti az egyetemes identitást, az univerzum egy szegmentjére, amit szervezetnek hívunk, innen az organizmus egy szegmentjére, amit pszichének hívunk, míg végül ennek egy szegmentje a persona. (Minden nagyobb szint jellemzhetô a tudás különféle módjaival. Dulaizmus [szubjekt-objekt], avagy dualizmusok egész készlete, tudattalan folyamatok, stb. Ebben az írásban az identitás többdimenziós változataira koncentráltam).


A SPEKTRUM KIBOMLÁSA

Amennyiben igaz az, hogy az Elme szintje az egyetlen valóság, csodálkozhatnánk rajta, hogy a többi szint egyáltalán egzisztál. A pszichológia perennis válasza erre a maja tanítása. Maja [káprázat] minden tapasztalat, ami a dualizmusból ered (speciálisan az elsôdleges szubjektum-objektum viszonylata). Deutsch szavaival (1969, p.28) "Maja minden tapasztalat, ami meghatározottja, vagy következménye a szubjektum objektum különbségnek, avagy az én és a nem én megkülönböztetésnek." Az örök pszichológia kijelenti, hogy a dualizmus nem annyira valótlan, mint inkább illuzórikus. Ha az ember elválasztja a nézôt a nézettôl, akkor csak látszólag teheti ezt, ugyanis a világ sohasem elválasztott önmagától. A dualizmus illuzórikus: úgy tûnik, hogy létezik, de valótlannak bizonyul. A pszichológia perennis ugyanúgy azt is kijelenti, hogy miután a különbözô tudatszintek (kivéve az Elméjét) a maja, vagy a dualizmus produktumai - ezt hamarost kifejtjük - csak illuzórikusan egzisztálhatnak, ugyanis minden szint, mindíg az Elme marad.
Az eredeti dualizmust, avagy elválasztási aktust az örök filozófia mitológikusan úgy vázolja, mint az ég és föld, férfi és nô, nap és hold elválását; ismeretelméletileg ez a szubjektum és objektum, a megismerô és a megismert, a vizsgáló és vizsgált elválása; míg ontológiailag ez a magam elválasztása a többiektôl, valamint a szervezet elválasztása a környezettôl. A célunknak legjobban megfelelô megnevezése az eredendô dualizmus két felének, a szubjektum és objektum, magam és a többi, vagy a legegyszerûbben szervezet és környezet, mert amikor ez megtörténik, az emberi identitás látszólag (de nem valóságosan) átvált a Mindenrôl a szervezetre. A Legmagasabb Identitásunk nem vész el, csak elfátyolozódik, és ilymódon teremtôdik "az Elme Egységébôl" a következô fô szint: az egzisztenciális nívó, amikoris az ember a szervezettel azonosítja magát, szemben a környezettel. Itt azt is megjegyezhetjük, hogy miután ez a dualizmus elválasztja a nézôt a nézettôl, a szubjetumot az objektumtól, megteremti a teret is.
Amint az ember azonosítja magát a szervezettel elôáll a lét és pusztulása, élet és halál problémája. Az élet versus halál létrejötte megteremti a az idôt - az örök Elmében nincs születés és halál, kezdet és vég, múlt és jövô. Más szóval a születés és halál, múlt és jövô egy az örök MOSTban, vagyis, amikor az ember elkülöníti a születést és halált, muszáj elválasztania a múltat és jövôt, így kidobódik az idôtlen MOSTból a tört-én-elmi [Dúl Antal szótörése:] idôbe. Ez az egzisztenciális szint: a személy kizárólag a szervezettel azonosítja magát, ami idôben és térben létezik.
Az élet és halál egysége megbontásának - magának az idônek a megteremtése - van még egy következménye. Az egziszteciális szinten az ember állandóan pánikszerûen menekül a halál elôl, és maga ez a menekülés eredményezi azt az idealizált képet az "egó"-ról, ami esszenciálisan állandó és mozdíthatatlan szimbólumokból áll, és úgy tûnik valami olyat ígér, amit a hús nem tud: az örök kitérést a halál elôl statikus képekben. "A kései Freud teóriája szerint az emberi egó különös struktúrája annak eredménye, hogy képtelen elfogadni a halál szuverén valóságát." (Brown, 1959, p.159) Amikor az ember fut a halál elôl, menkül az állhatatlan testétôl, és látszólag hallhatatlan önmaga ideájával azonosul. Imígyen átvált a totális pszichoszomatkus organizmussal való azonosulásról egy errôl alkotott mentális reprezentációra, ezen a módon létrehozva a spektrum következô fô szintjét: az Egó szintet, aholis a személy önmaga szimbólikus képével azonosul, a halandó testtel szemben.
A dualizmus utolsó cselekményeként a személy leválasztja magát az egó tendenciáiról, és csak a pszichikai processzusok egy részével azonosul. Az ember letagad, elidegenedik, és féredobja az egónak azon aspektusait, amit nem tart kívánatosnak (de ami az egó-tagadásban mégis visszamarad). A kísérlet során, hogy elfogadhatóvá tegye az 'imidzsét' pontatlanná teszi azt, így teremtvén meg a spektrum utolsó szintjét: az árnyék szintet, amikor a személy önmaga pontatlan és erôsen rongált képével azonosul, - az elutasított részek árnyékká válnak. 

Skygge=Árnyék, Ego=Én, Eksistentielle=Egzisztenciális, Sind=Elme, ..bånd=sáv, Krop=test, Omgivels=környezet... alul pedig az Univerzum;-)

Imígyen alakulnak ki a tudat spektrum különbözô szintjei az egymásra következô dualizmusok során (szervezet - környezet, élet - halál, elme - test, személy - árnyék). Különben az Elme szintje nem egy a sok közül, hanem egy minden más nélkül, és csak praktikus okokból beszélünk az Elme Szintjeirôl. A tudat spektrum szintjei ugyanis egyáltalán nincsenek elkülönülve, hanem mint minden más spektrum a végtelenségig egymásba csúsznak-keverednek. A pszichológia perennis ezen nívók ugyan léteznek, de csak illuzórikusan, mint a tv képernyôjén látható képek valótlanok, mint események. Ezért minden szint minden valósága mindíg az Elme, és ezek valósága csak annyiban független, és csak azoknak valós, akik annyira el vannak varázsolódva, hogy képtelenek tisztába jönni avval, hogy a világ mindíg elválaszthatatlan önmagától, dacára a dualisztikus fellépésének. 


A KÜLÖNBÖZÔ SZINTEK TERÁPIÁI

Ez egy nagyon rövid leírása a pszichológia perennis- nek, és a Tudat Spektruma segítségével való értelmezésének. Általában a nyugati pszichológia minden nagyobb területe a spektrum különbözô szintjeivel foglalkozik. Ezen iskoláknak nem kell aggódniuk azon, hogy vajh "korrekt" módon kezelik é az emberi tudatot, amikor mindegyik csak a saját szintjével foglalkozik. Egy igazán integrált és átfogó pszichológiának fel lehet és kell használnia az egymást kiegészítô belátásokat, amiket a különbözô pszichológiai iskolák kínálnak.

Ego szintû terápiák
Ezen terápiák közös vonása az a hit, hogy a hiba a psziché tudatos és tuddattalan kapcsolatának egyfajta összeomlása, hogy ennek oka hasadás a személy és árnyéka között, mely utóbbi azonban felfedeztetett. Betegséget eredményez amikor egy ember önképe torz, és pontatlanul tükrözött, a  "gyógykúra" pedig egy pontos, és imígyen elfogadható önkép beállítása.
Ha az ember leválaszt önmagából bizonyos részeket akkor csalóka önképet kap. A leválasztott részek (vagyis az aktuális "tudattalan" árnyék) ugyanis maradnak, csak kivetítôdnek, és ilymódon "odakint" mutatkoznak, a környezetben, vagy másoknál. A terápia során kapcsolatba lépünk az árnyékkal, hogy végül vissza kerüljön ismét, az ember identitásérzékelése mondhatni kitágul, hogy magába fogadja azt is, amitôl korábban megvált. Ezen a módon gyógyul, forr össze ismét a személy és árnyéka, és az ember kialakít egy korrekt, és elfogadhato önképet, a totális pszicho-logikus szervezet többé kevésbé pontos mentális reprezentációját. Pontosan ez az, amit az ego-terápiák el kívánnak érni.

Egzisztenciális szintû terápiák
Miután az egzisztenciális szint az egész szervezet nívója, amit nem jellemez a psziché versus test dualizmusa, a terápia itt az egész konkrét ember aktualizálása, amely nem hasíttatott ketté pszichére és testre. Nem annyira a totális szervezet képének pontos kidolgozására törekszik, mint inkább a teljes egész szervezetté válásra. Hasonló módon, mint az egó-szint terápiák ki kívánja "tágítani az identitást" a psziche minden részére, de oly módon, hogy befogadhassa minden részletét a teljes organizmusnak. Ezt vezette elô Perls tisztán: " A cél a határok kitágítása annyira, hogy az ember elfogadhassa a szervezet összes aktivitását." Vagy, amint ugyanô késôbb kifejezte: "Felejtsd el az elmét és hagyatkozz az érzékeidre!" Ami azt jelenti, hogy hagyatkozz az egész szervezetre.
De emlékezzünk, hogy az egzisztenciális szint két gyökér dualizmus táptalaja is, a szübjektum - objektum (magam és más-ok), és az élet-halál (avagy lét és nem lét) helye. Éppen ezért ez nagyon sok egzisztenciális-szint-terápia fô célpontja. "Halálig tartó betegség.", "lenni vagy nem lenni", " a pokol a többiek", "a világba vetve", "a krízisek dialektikája" - ezek mind általános témái az egzisztenciális-terápia bizonyos formáinak, és pontosan tükrözik annak a szintnek a fenomenológiáját, amit kezelni kívánnak.
Az egzisztenciális-szint-terápia tehát mindenütt az egész pszichofizikai szervezettel foglalkozik, és azon krízisekkel amikkel találkozik, és amiket hihetetlen erôk fejtenek ki. A terápiák ezen csoportja magába foglalhat inkább intellektuális megközelítési módokat is, mint például az egzisztenciális pszichológia, gestalt-terápia, logoterápia, általános humán pszichológia és biogenetika, csakúgy, mint az inkább szomatikus megközelítéseket, mint a hatha jóga, strukturális integráció, a polaritások terápiája valamint az érzék-éberség. Dacára a sok természetes különbségnek mindegyik az egész, konkrét emberi organizmust próbálja megvizsgálni, és értékelni.

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl
 Ismerd fel a lényeget [Rigpa] és lazulj el;-)
Bioszociális-sáv-terápiák
Emlékezzünk, hogy az egzisztenciális szint magasabb határát "bioszociális sávnak" neveztük. Az itt fellépô kötôdések állnak jót a kultúrális minták feltérképezéséért magában a szervezetben, és imígyen mély és átfogó befolyással bírnak az egész szervezet tájékoztatására és viselkedésére. Többek között az egó struktúrájának kialakulásáért felelôsek (Mead, 1964), valamint a gondolatfolyamatok mintáiért is. Ami a patológiát illeti még fontosabb az, hogy az egész sáv mintegy a valóság szûrôjeként mûködik. Amint Erich From fogalmazta (1970, p. 8-99, 104.):
A társadalom nem csak mit egy tölcsér mûködik, amin keresztül belénk töltôdnek mindenféle fikciók, hanem úgy is, hogy elhárítja a valóság megismerését... Minden társadalom életformáján keresztül - ahogyan az emberi kapcsolatok, érzelmek, és felfogási módok alakulnak - kimûvel egy kategória rendszert, ami megszabja a megismerés módját... Ez a rendszer szociálisan függô szûrôként mûködik... Azon információk, amik nem jutnak át a szûrôn, tudattalanok maradnak...
A bioszociális terápiáknak ezért a legalapvetôbb tennivalójuk ott van, ahol a szociális minták a nyelvben, logikában megváltoztatják, és eltorzítják a felfogást, és szemmel láthatóan egy "mélyebb szinten" mint tiszta individuális torzulás, elfojtás, stb. mutatkoznak.

Transzperszonális-sáv-terápiák
A transzperszonális sáv azon aspektusokat, illetve szinteket érinti, amik természetüknél fogva szuper-individuálisak. Ezen a lépcsôn az "indivídum" még nem teljesen azonosult a Mindenséggel, de azonosulása nem szorul az organizmus általános határai közé. A transzperszonális sáv többek között a "kollektív tudat", és az "eredendô felismerések" terepe.
 Ezen archetípusok mély benyomást tesznek minden szintre, abban a spektrumban, ami a transzperszonális sáv "fölött" található. Valóban lehetséges, hogy ez általános jelenség az egész spektrumban; azon váltások, amik valamely szinten megtörténnek, az összes többi, fentebbi szinten drámai változásokat okozhatnak. De itt alá kell húznunk, hogy maga a transzperszonális sáv is megtapasztalható közvetlenül. Carl Jung maga is tisztában volt evvel (1968, p.110), mert kijelentette, hogy: "A misztikusok olyan emberek, akik különösen átélik a kollektív tudattalan processzusait. A misztikus tapasztalat az archetípusok átélése."
 A legáltalánosabb tapasztalat a transzperszonális sávban a dualizmus felfüggesztése (eltekintve az elsôdleges dualizmusok némely formájától). Ez magában foglalja szükségszerûen a személy és árnyéka dualizmusát, valamint az ego viszonyát a testhez. Ezen dualizmusok 'elvágásával' elvágódik mindaz, ami támogatta a személy neurózisait, mind az egoisztikusokat, mind az egzisztenciálisakat.
Úgyis mondhatjuk, hogyha valaki felfedezi, hogy az identitása túlmutat az egyéni elválasztódás határain, akkor könnyebben túl tud lépni a maga önmagától való különnállásából eredô neurózisain is.
Ugyanis ekkor az ember többé nem kizárólag a maga én-érzésével-felfogásával azonosul, és ezért nem kötött a maga teljesen személyes gondjai által. Egy módon elengedheti a félelmeit, aggodalmait, depresszióit, kényszerképzeteit, és elfogulatlanul szemlélheti ôket. A transzperszonális terápiák - elsô ízben - magukban foglalnak egy áthelyezôdést, ahonnan az ember meg tudja figyelni a személyes érzelmi, és fantázia komplexumait. Sôt megértéssel tudja megfigyelni ezeket, és nem megfigyelésre használja ôket, amivel csak elferdítené a valóságot. Továbbá ez a megfigyelés azt is jelenti, hogy többé nem azonosul velük az ember, egy új identitás kezd körvonalazódni, - túlnanról. 
Például olykor a transzperszonális sávot, mint szupra-individuális Tanú éli meg a személy, amely képes úgy látni az áramlást amilyen, anélkül, hogy manipulálná. Ez a Tanú egyszerûen mind belül, mind kívül az elmén-testen megfigyelheti az eseményeket egy kreatív kötetlen módon, miután nem azonosul egyik résszel sem. Más szóval, amikor az egyén tisztába jön avval, hogy az elme-test objektíven is vizsgáltható, egyúttal arra is rájön, hogy akkor nem tehet ki egy igazi személyes magamagát. Az az alapállás, amit a Tanú elfoglal, vagy mondhatni, a tanúság állapota, a kezdô alapállapota a buddhista gyakorlatnak (mindfulness) és a pszichoszintézisnek (nem-azonosság, és a transzperszonális Maga-m).
Továbbá: ez nagyon hasonlít arra, amit Maslow Fennsík-tapasztalatnak nevezett, ami "egy világ-tanú-létet jellemez. A fennsík tapasztalat a valóság tanújának lenni. Ebben bennefoglaltatik, hogy az ember látja a szimbólikusat, vagy misztikusat, a transzcendentálist, a csodát... Ebben az idô és tér meghaladása mondhatni teljesen normális dolog." Ezen típusú tapasztalatok során az ember teljes értékûen beavatódik az oksági világ mûködésébe, a transzcendens értékekbe, ezentúl mitológikus és szupra-individuális éberség jellemzi - röviden: beavatódik a transzperszonális sáv dimenzióiba.

Elme-szintû terápiák
A különbség aközött - amit jobb szó híján - "kevéssé", avagy "igaz" miszticizmusnak nevezek, az az elme és a transzperszonális tanú közötti különbség. A transzperszonális tanú képes a valóság tanuja lenni. De figyeljük csak meg, hogy a transzperszonális tanú állapota, még mindíg tartalmazza az elsôdleges dualizmus egy finom formáját, mégpedig a tanú és a megfigyelt elkülönböztetését. Csak amikor a dualizmus ezen utolsó formája is eltûnik ébred föl az ember az Elmére, és ebben a pillanatban a tanú és tanúsított egy.
 Evvel nem akarjuk ledegradálni a transzperszonális magamagát, avagy a tanut, merthogy nem csak terapeutikusan hasznos, hanem gyakorta egy ugródeszka az Elme (a kozmikus elme és hasonlók) eléréséhez. De mégsem szabad összetéveszteni az Elmével.
Ez tehát a döntô különbség a transzperszonális maga-m kevésbé misztikus állapotai és az igaz misztikum, az Elme maga között. Röviden: egy állapotban lehet valaki a valóság tanuja, míg egy másikban ô-maga a valóság. Míg az elsô óhatatlanul magában foglalja a dulaizmus valamely finom formáját, az utóbbi nem. Az ember direkte léte alapjaihoz járul, hogy megnézze kicsoda, vagy micsoda néz itten, és végülis - a transzcendentálsi önmaga helyett - azt találja, amit Blyth úgy látott, hogy "az univerzum az univerzumot éli át."
A terápiák ezen a szinten - mint minden szinten [szinte minden:] - próbálnak valamely kiválasztott dualizmust 'meggyógyítani', itt a szubjektum-objektum elsôdleges dualizmusát. Miután pedig ennek a dualizmusnak a felszámolása ugyanakkor az elôzô és következô élet, az élet és halál dualizmusának felszámolását is jelenti, így az ember mintha álomból ébred rá a kozmikus tudat idôtlen határtalanságára. Azon terápiák - és ezen a szinten csak a nyelvi kényszer miatt használjuk a "terápia" szót - amelyek ezen dolgoznak, a mahayana buddhizmus, taoizmus, védanta, hinduizmus, a szufi, és a keresztény miszticizmus bizonyos formái. 

ZÁRÓ GONDOLATOK

A fenti nagyon absztrakt vázlat héhány kiegészítést kíván. Elôszöris, a tudat spektrumának szintjei - mint minden spektrumban - kivédhetetlenül egymásba csúsznak fokozatosan, és semmilyen módon el nem választhatóak. Csupán a spektrum néhány feltûnôbb "csomóját" piszkáltunk meg, hogy beszélni tudjunk róluk, és ebbôl következôen amikor különbözô pszchoterápikus iskolákat valamely szintre, vagy sávba utalunk, akkor ez csak nagyvonalú megközelítés. Másodsorban pedig, amikor egy speciális iskolát a spektrum valamely fôszintjéhez sorolunk, az egyfajta "legmélyebb" szintre utal, amivel ez az iskola foglalkozik. Általában elmondható, hogy a terápiák minden szinten ismerik, és fel is használják a "felsôbb" szintek pszichoterápiás tudását. Ha az ember Jung pszichológiáját a transzperszonális sávba helyezi, akkor ez nem azt jelenti, hogy neki nincs mondandója az árnyék-szintrôl, vagy a bioszociális sávról. Nagyon is sok mondanivalója volt ezekrôl a szintekrôl. Harmadjára viszont azt kell mondanunk, általános az, hogy minden szint terápiái hajlamosak az "alsóbb" [mélyebb!] szintek tapasztalatait patológikusnak tekinteni, és e miatt gyorsan elítélôen diagnosztizálják azokat, mint például az ortodox pszichoanalízis a miszticizmust. Negyedszerre, miután a tudat spektruma valamilyen módon mindíg egy alászállás, az identitás kibomlása a személytôl (persona) az egóig, vagy az organizmustól a kozmoszig nevezhetô akár identitás lebomlásnak is, avagy elôremutató nem-kötôdésnek bármely kizárólagos identifikációhoz. Amikor az Elme (kozmikus) szintjérôl van szó, mindegy, hogy az individum mindennel azonosul-t, avagy semmivel, mindkét megfogalmazás logikusan értelmetlen. Az elsô mindössze egy csöppet könnyebbé teszi a tudat-spektrum leírását. Ötödszörre: miután minden szint különbözô identitásérzéssel jár, minden szinthez többé-kevésbé kötôdik valamilyen jellemzô vonás. Úgy néz ki például, hogy a különféle szintek különbözô álmokat hoznak, más és más igényekkel, valamint szimptómákkal járnak, - hogy csak egy néhányat említsünk. Például a transzperszonális, az egzisztenciális és az ányék-rettegés valóságosan különbözô szornyetegek, és nem szabad ôket egyként kezelni. Egyetlen terápiás technika alaptalan használata minden tünet esetében a legszerencsétlenebb következményekkel járhat.
Ami ezt illeti felmerül a kérdés, hogy milyen módon befolyásolja - ha egyáltalán - egy 'fölsôbb' (árnyék, egó, egzisztenciális) szintû terápiás procedura egy ember kibontakozását a mély (transzperszonális, Elme) szintek irányában? Noha nincs itt helyünk hoszabban kifejteni e témát, de a következôket muszáj elmondani: A tudat spektruában való 'leszállás' úgy írható le legjobban, mint egy folyamat, aminek során az ember feladja a kizárólagos, beszûkült, és rész identitását, hogy felfedezhessen további, átfogóbb nézeteket. Amilyen mértékben valaki le tud mondani kizárólagos kötôdéseirôl a spektrum 'felsôbb' szintjein - és itt ez a terápiák esszenciája - annál könnyebben tud elmélyülni. 
Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl
Eredendô feszültségmentesség (ellazultság)

Teoretikusan nézve, ha a fôdualizmusokból való teljes kigyógyulás a cél minden szinten, akkor elvárható, hogy az individum szükségszerûen, és teljesen spontánul mélyül a következô szintre. Ha a gyógyítás a perszona és árnyék hasadásra megy ki, akkor - úgyszólván kötelezôen - az egoisztikus szintet célozza; és így tovább... Amikor az egyén új szintet ér el, akkor nagy valószínûséggel érzékennyé válik e szint jellemzô vonásaira - ennek álmaira, értékeire, fejlôdési lehetôségeire, és igényeire. A spontán leszállás jelensége, ami szinte mindenki számára lehetôség, szinte pontos analógiája Maslow (1968) hierarchia-szükségletének - vagyis: neurotikus szükség (árnyék-szint), alapvetô szükség (egó és egzisztenciális szint), és a meta-szükség (transzperszonális sáv); az Elme szinten nincs semmi(re) szükség (merthogy minden ezen belül található). Amint az indivídum 'lerendez' egy szükség készletet, felbukkan a következô, és hogyha a követelményeket nem sikerül kielégíteni, akkor több formában bukkanhatnak fel problémák.
Vegyük például, amikor valakinek az árnyék szinten alapvetô szükséglete kielégítetlen marad. Elfojtás, elidegenítés, vagy ilyen-olyan kivetítés okán nem tudja felfogni milyen fajta szükségletrôl van szó. Ismert, hogy ha az ember nem kap eleget abból, amire valójában nincs is szüksége, kifejlôdik egy sor kielégíthetetlen neurotikus szükséglete. De ha ezek a neurotikus késztetések elismertetnek, és áthelyezhetôk, akkor az elfedett alapvetô szükséglet megmutatkozik (a hierarchiában), és a 'paciens' elkezdheti kitalálni miképpen viszonyuljon a dolghoz, hogy nagyobb kielégüléshez jusson. Az ember utat talál - szintén mintegy 'per definíció' - a spektrum egy mélyebb dimenziójába. Amikor pedig eléri az egzisztenciális szintet, egy teljesen új szükséglet jelentkezik, a meta-szükséglet, ami egy hív-at-ást hoz magával, esetenként a transzcendencia követelését. A meta-szükséglet 'kezelése' bevezet a transzperszonális sáv világába; ezt elvetni meta-patológiához vezet.
A fentiek fényében talán nem túlzás ama végkövetkeztetésre jutni, hogy a felsô ('felszinesebb'?) szintek terápiás kezelése valóban megkönnyíti a mélyebb szintekre való leszállást. Ez nem azt jelenti, hogy a transzperszonális sáv, vagy az Elme szintjének elérése megköveteli a felsôbb szintek terápiás kezelését, még ott sem mindíg, ahol ez mutatkozik. Nagymértékben segíthet, de nem kötelezô, miután a mélyebb szintek terápiái igazából lecsökkentik a felsôbb szinteken végezendô munkát. Ha nem ez volna a helyzet, akkor a meditáció aligha volna hasznos egy neurotikus esetében, hacsak az illetô végig nem ment volna valamin, ami egy teljes pszichoanalízisre hasonlít.
Csak azért tágítottam az örök pszichológia keretein, hogy sejtessem, nem csak hogy mindezen szintek egzisztáltak-nak benne, amint ezt a hagyomány pszichológiája állítja, hanem azért is, hogy jelezzem, patológiás tünetek felbukkanhatnak minden szinten (természetesen az Elme szintjét kivéve), és a nyugati pszichológia hozadéka potosan éppen ezen szint-terápiák kidolgozásában rejlik.
Ezért látható, hogy a nyugati és keleti pszichológia módszerei a tudat felfogása, és a pszichoterápia tekintetében kiegészítik egymást. Az egyik oldalon a keleti kutatók (és itt "keleti" alatt a pszichológia perennist értjük, miután a geográfiai keleti nyugati felosztás ez ügyben irreveláns) a fô hangsúlyt az elme szintjére tették, és ezért alig foglalkoztak, ha egyáltalán - a többi szint lehetséges patológiáival. Ez érthetô, hiszen az örök pszichológia azt állítja, hogy minden betegség a (kis?) elme tudatlanságából fakad. Noha teljesen tisztában voltak a spektrum különbözô szintjeinek létezésével, és noha részletesen fel is térképezték azokat, úgy gondolták, hogy bármelyik szint patológiájának kezelése idôpocsékolás, mert a szubjektum-objektum dualizmus, a tudatlanság gyökere ezekben mindíg megmarad. A nyugat a maga oldaláról - legalábbis úgy a tizenhetedik század óta - teljes tudatlanságban leledzett az örök filozófia létét illetôen. Amikor azután a pszichopatológia kezdett kibontakozni ebben a metafizikai vákumban, a kutatóknak nem volt más választásuk, minthogy a neurózisok gyökerét a felsôbb szinteken keressék (például az egó, vagy a bioszociális szinten). Tegyük fel, hogy a maguk szintjén mindannyian korrektül jártak el, és így kiegészítik a tudatszemléletet az egész spektrumra.

Charles Tart: A tudat és az egész (rendszer-szervezet)

A tudat állapota általában nem a természetes, vagy az adott [Rigpa], hanem nagyon magas fokon komplex konstrukció; egy specializált eszköz, aminek a segítségével kezelni tudjuk a körülményeinket és embertársainkat. Olyan eszköz, ami hasznos, ha valamit meg akarunk oldani, de nem csak haszontalan, hanem egyenesen veszélyes, ha másra akarjuk használni. A tudat közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy sok részre tudjuk analizálni. De ezek a részek olyan minták szerint mûködnek együtt, ami egy rendszert alkot. Noha a részeket külön-külön is vizsgálgathatjuk, de ezek egy komplex rendszer részei, ami csak úgy érthetô, ha mûködésben látjuk az egészet egyben. Vagyis, ahhoz, hogy megérthessük a tudat összetett müködését muszáj egészként kezelni és ugyanakkor látni a részeit is. Ez okból a tudat állapotainak vizsgálatát rendszervizsgálatnak nevezem.
Ahhoz, hogy megértsünk egy olyan konstrukciót, amit tudatállapotnak nevezhetünk, néhány olyan elméleti alapkijelentést (posztulátum) kell tennünk, ami az emberi tapasztalatokon alapul. Az elsô posztulátum az, hogy létezik egy alapvetô éberség. Miután lehetséges az eberség (figyelem) fókuszának be, és átállítása ezért általában valamire való figyelésnek hívjuk. El kell ismernünk az ön-figyelem lehetôségét is, amikoris az ember felfigyel arra, hogy éber.
További alap posztulátumok a struktúrákra vonatkoznak, amilyen az elme/agy relatíve állandó struktúrái/funkciói/alrendszerei amik az információk át meg átformálásával hatnak. A matematikai ügyesség például hat egy sor további kapcsolódó struktúrára. Ezek közül azok a számunkra legérdekesebbek, amik egy biznyos porció éberséget/figyelemet igényelnek ahhoz, hogy mûködésbe lépjenek. Az éberség/figyelem pszichológiai energiaforrásként mûködik ezen a módon. A legtöbb technika, ami az elmét kívánja konrollálni az éberség energiát, vagy más energiaformát használ, hogy aktiválja a kívánt struktúrákat (valamely karakter, ügyesség, nézetek), és deaktíválja a nem kívánatosakat.
 A pszichológiai struktúráknak olyan egyedi sajátosságaik vannak, amik korlátozzák és megteremtik azokat a módozatokat, amiken keresztül befolyásolni tudják egymást. Ilymódon formáltatnak és korlátozódnak a lehetôségek minden szisztémában, ami pszichológiai strukturákból épül, tartós figyelem fókuszálás, vagy más energia csoprtosulás révén alakul ki azon struktúrák karakterisztikája, ami a rendszert jellemzi. Más szavakkal az emberi bio-kompjuternek nagy, de korlátozott számú lehetséges mûködési módja van.
Miután határozott típusú testünk és idegrendszerünk van, egy sor 'egyforma'  készséggel rendelkezünk. De mindannyian valamely speciális kultúrkörbe születtünk, amely csak néhányat választ és mûvel ki, másokat elutasít, és sokat nem is ismer. A kiszámú megtapasztalt képesség, amit a kultúránk kiválaszt, plusz némely véletlenszerû faktor az ami a mindennapi tudatállapotunkat konstruálja. Egyszerre vagyunk nyertesei és áldozatai a természet speciális választásának. A kulturális normákon kívüli látens képességek kimûvelése és hasznosítása egy ideiglenes újjá épített tudat révén megváltoztatott tudatállapotba kerüléssel, - ez az alapja a nagy érdeklôdésnek ezen állapotok iránt. 

A tudatállapot, vagy megváltoztatott tudatállapot kifejezéseket pontatlanul használjuk, így azután az ember beleérti bármi gondolatát, ami éppen az eszében jár pillanatnyilag. Az új fogalom, a megváltoztatott tudatállomás (fejlôdési fokozat, lépcsô?) (direkte state of consciousness d-SoC) pontosabbnak tûnik. Egy d-SoC a pszichológiai struktúrák egyedi dinamikus mintázata, avagy formája, a pszichológiai alrendszerek aktív szisztémája. Noha az összetevôk, struktúrák/alrendszerek változóak egy d-SoC-on belül, az érvényes minta, az egyesült rendszer sajátosságai nem változnak. Ha az ember, miközben itt ül és olvas arra gondol, hogy "most álmodok", ahelyett, hogy azt gondolná, "ébren vagyok" megváltoztat egy kis kognitív (megismerési) elemet a tudatában, de egyáltalán nem befolyásolja azt az alapvetô mintázatot, amit ébrenléti tudatállomásnak hívunk. Az alrendszerek megváltozásának, és a környezet változásainak ellenére egy d-SoC stabilizált egy sor processzus által, imígyen megtartva az identitását, és funkcióját. Egy analógiával: egy autó autó askkoris, ha úton van, vagy áll a garázsban (környezet változás), vagy a tulajdonos megváltoztatja az ülések huzatának szinét (belsô változás).
D-SoC példák lehetnek: általános ébrenléti állapot, álomnélküli alvás, álmodás, hipnózis, alkohol okozta részegség, marihuana 'részegség' (illumináció?), és a medtiatív állomások.
Egy elválasztott tudatállomás (d-ASC) egy olyan d-SoC, ami különbözik egy alapvonal tudatállomástól (b-SoC). Az általános [ébrenléti] tudatállomás alapvonalbélinek számít általában. Egy d-ASC viszont egy új rendszer, amely egyedülálló módon képes újjáalkotni a tudatot. A megváltoztatott szó itt egy leíró kifejezés nem pedig értékelô.
Jelenlegi ismereteink a tudatot és a d-SoC-t illetôen szórványosak és kaotikusak. Az itt javasolt új táblázati rendszer... [És itt most ugrunk egyet az új rendszer vizsgálatai által hozott eredményehez, mert a nyelvezet profi kutatóknak szól...:]

Az olyan pszichedelikus szerek, mint a marihuána, vagy az LSD nem hoz létre állandó változásokat, amint azt sok félrevezetô vizsgálat állítja. Ezek a mai felfogás szerint olyan feloldó és mintateremtô erôkkel bírnak, amik szorosan együttmûködnek a többi pszichológiai faktorral, amelyek mindegyike együttmûködik az aktuális d-SoC-al. Nézzük csak a marihuana úgynevezett fordított tolerancia effektusát, ami az új használónak megengedi, hogy nagyobb adagot fogyasszon különösebb hatás nélkül ('ellebegjen' egy d-ASC-ben), viszont késôbb sokkal kevesebb elegendô, hogy eléreje a d-ASC állomást. Ez egyáltalán nem paradox a rendszer szerint, míg paradoxonnak tûnik az általános gyógyszerészeti felfogás értelmében. A marihuana [bio-kémiai] fizikai befolyása nem elég ahhoz, hogy az általános d-SoC-t megzavarja, egészen addig, amíg a pszichológiai faktorok meg nem változtatják a d-SoC folyamatait annyira, hogy 'megenged' egy d-ASC-ét. Ezen pszichológiai effektus általában "némi segítség a barátoktól", amennyiben egy tapasztalt marihuana használó segít az éberség/figyelem megfelelô beállításával. Ezen tanítások d-ASC mintaképzô erôkként is szolgálnak, imígyen bemutatva az új használónak miként használja fel a szer fiziológiai hatásait egy új tudati rendszer teremtéséhez.
A rendszerszemléletû megközelítés az általános d-SoC-ban is használható, az érzelmi állapotokkal, és az identitással kapcsolatban, egy gyors váltással az ember identitás magjában, amin sok okból keresztül szoktak nézni. Ugyanígy a rendszer szemléletû megközelítés magában foglalja azt a lehetôséget is, hogy a lappangó képességeket kibontsuk, és felhasználjuk különféle d-ASC-ékben, oly módon, hogy megtanulunk d-ASC-ét váltani egy különös probléma megoldásához; de ez a pszichológiai érésfolyamat része is. Bizonyos zélsôséges esetekben például a személyiséghasadás kezelhetô d-ASC-ként.
A rendszerszemléletnek egyik legfontosabb következménye annak megértése, hogy szükségünk van egy a speciális tudatállomásokat kutató tudományágra. Egy "normál" d-SoC egy elôítéletes módja a tudatstrukturálásnak, amiben az ember elveszít bizonyos képességeket, miközben újakat mûvel ki, amiket kimûvelünk azok egy-állomásos tudományágak. Komolyan korlátozottak. Az általános tudománynak elég jól sikerült kezelnie a fizikai világot, de nem túl jól a pszichikai problémákat. Ha tudományos módszereket használunk a különféle d-ASC-éket vizsgáló tudományágak kimûveléséhez, akkor ezeket radikálisan különbözô felfogásmódokra, logikára, és kommunikációra kell építenünk, hogy a mai tudásunkat kiegészítô belátásokhoz jussunk.

Roger Walch
Az állapotok feltérképezése és összehasonlítása

Az ismert tudatállapotok száma drámaian megnôtt, de nagy a zûrzavar akörül, hogy miként tudjuk a legjobban leírni és összehasonlítani ôket. Ezen fejezet célja mindenekelôtt, hogy (1) olyan módszert vezessen be, amivel a lehetô legjobban le lehet írni, feltérképezni, és összehasonlítani a megváltozott tudatállapotokat (ASC-ket), avval, hogy a tapasztalatok kulcs-dimenzióit azonosítjuk, (2) lokalizáljuk a különleges állapotokat ezekben a dimenziókban, és ezután (3) összehasonlítjuk ôket.
A sámáni, jóga által elért, buddhista meditatív, és skizofrén állomásokat fogjuk itt összehasnonlítani, miután ezek mind jelentôsek, erôsek, általánosak, és olykor egyformának írják le ôket. Nézzük például azt a kijelentést, hogy a "sámánok, jógik és a buddhisták ugyanazt a tudatállapotott érik el!"1, és hogy a sámán "eléri ugyanazt az egzisztenciális egységet - ami a hindu szamádhi, és amit a nyugati spiritiszták és misztikusok megvilágosulásnak, illuminációnak, unio mystica-nak neveznek."2 

A sámán tudatállapotának vizsgálatához elôszöris le kell szögeznünk, hogy a sámánok nagyon különbözô technikákat használnak, ami azt jelenti, hogy mindegyikük teljesen egyedi állapotba kerülhet. Itt a sámáni utazás állomásaival foglalkozunk. Ehhez az utazó elôször is más tudatállapotba hozza magát (ASC), talán böjt révén, dobolással, tánccal, vagy valamely szerrel. Gyakran átélik, amint elhagyják a testüket, hogy szabad lélekként , szellemként utazzanak oda, ahol más szellemektôl információkat, és olyan képességeket kapnak, amivel segíteni tunak saját törzsük tagjain.
            De miképpen is tudnánk leírni és feltérképezni ezen utazás tudat-állomásait? Talán a nyers tapasztalatok számbavételével. A legfontosabb jellemzôk (1) erôs kontroll, különleges képesség az ASC-be való átlépéshez, illetve annak elhagyásához, igény szerint; (2) magas fokú éberség, környezettudatosság; (3) kommunikációs képesség; (4) koncentráltság; (5) erôs elragadtatás; (6) nyugalom; (7) érzelmi fûtöttség; (8) stabil identitás; (9) testen kívüliség átélése (OOBE); (10) belsô tapasztalatok fajtái.3

A SÁMÁNUTAZÁS ÁLLOMÁSAINAK FELTÉRKÉPEZÉSE

Most akkor jöhet a térkép:
Kontroll: Az egyik legfontosabb jellemzô a sámánok kontrollja a különbözô tudatállapotaik fölött. A sámán mesterek ki be szállhatnak az utazás során a dobjuk, és különféle rítusok segítségével. Részben a felmerülô képeket és tapasztalatokat is ellenôrizni tudják.
A környezet éber szemmeltartása, és a kommunikációs képesség: Az utazás közben a figyelem a környezettel kapcsolatban jelentôsen lecsökken. De dacára a sámán másvilági tevénykedésének képes kommunikálni a jelenlévôkkel, és folyamatosan tudósítani a világokról és szellemekrôl, valamint azokról az ütközetekrôl, amiket megvív.
Koncentráció: A sámámok koncentrációs képessége legendás.5 Utazásaik alatt muszáj összpontosítaniuk hosszú ideig, anélkül, hogy hagynák magukat megzavarni, de a koncentrációjuk nem egyhegyûen rögzített valamely objektumra, mint a jógiké. Sokkal elfolyóbb, a mozgásuk szabad, és magatartásuk váltakozik az utazás alatt.
Energia ébredés, nyugalom és érzelmek: Miután a sámánok világok között utaznak, ahol szellemekkel harcolnak, és istenekkel találkoznak nem csoda, hogy kirobbanó energia jellemzi ôket, miközben érzelmeik a rettegés, kételyek, jóllét, és boldogság között ingadoznak. A legtöbb sámánutazást nem éppen a nyugalom jellemzi.
Identitás és testenkívüliség: Egyike a sámánutazás legkarakterisztikusabb vonásainak, a testenkívüliség, a szabad szellem, amit (akit?) nem korlátoz a teste, vagy gátolt a fizikai világ által, ezért gyakran eksztatikusnak írják le az eseményt.
Az élmények tartalma: A sámán élményei figyelemreméltóan gazdagok, és alaposan megszerkesztettek.4 A skizofrén zavarodottsággal szemben összefüggôek és olyan módon céltudatosak, amik az utazás szándékát és a sámán-kozmológiát tükrözik.
Ezek a sámánutazás tapasztalatai [Itt egy összehasonlító táblázat következne, amiben a sámánutazó, a jógi, a buddhista meditáló és a skizofrén tapasztalatai kerülnek egymás mellé - röviden. De miután most hoszabb elemzés következik nem láttam értelmét magyarítani a majdnem semmitmondó illusztrációt.]

A sámán és a skizofrén tudatállapotai
A legutóbbi idôkig a nyugati kutatók azon a véleményen voltak, hogy a sámánok pszichésen zavartak, és a sizofréneket is hasonlóan diagnosztizálták. De sok okból ez a diagnózis pontatlan.3 Ezek közül a legfontosabb, hogy a fenomenológiai térkép óriási különbségeket mutat a két 'paciens' tudatállapotában. A másik ok az, hogy sokat, akik állítják, hogy a sámáni és skizofrén állapotok megfelelnek egymásnak, abból indulnak ki, hogy csak egy-egy sámáni-skizofrén tudatállapot létezik. Ez pedig teljesen hibás nézet.

Leegyszerûsítendô a dolgot az akut skizofrén esetében fellépô tudatállapotra összpontosítunk. Ez lehet az egyik legtönkretévôbb tapasztalat, amit egy ember átélhet. A pszichés feloszlás eksztrém erejû, és óriási zavart okoz az érzelmekben, gondolatokban, felfogásban és identitásban egyaránt. Az áldozatok belevettetnek valami terorisztikus, zûrzavaros rémálomba, halucinációk gyötrik ôket, kiszakíttatnak a normális észlelésbôl, és identitásukból, elveszvén egy titkos autikus világban. Összehasonlítván ezen akut estet a sámáni tudatállapottal a következôt látjuk:
A kontroll úgyszólván teljesen megszûnik. A környezetre való figyelés lecsökken, miután az illetô el van foglalva a halucinációival, és a gondolkodás olyan töredékes, hogy alig tud kommunikálni. A koncentráció lecsökken, és a paciens általában nagyon felhúzott, és hisztériás. Az érzelmi reakciói kitekertek, bizarrok, és szélsôségesen fájdalmasak.
A folyamat olyan tönkretévô, hogy askizofrén gyakran valódi identitás töredékességet, feloszlást él meg, és ezért úgy érzi, hogy szétesik, felbomlik, meghal. Ez esetenként együttjárhat a testenkívüliség érzetével, de ez rövid, kontrollvesztett tapasztalat, amiért is nagyon különbözik a sámánutazástól...
Ezek a különbségek a szociális funkciókban is megmutatkoznak. A sámánok figyelemreméltó intellektuális, mûvészi, vagy vezetôi képességekkel bírhatnak, és hát ez nagyon ritka a skizofrének esetében.4-5

Módszerek összehasonlítása
Nem is oly régen láthattunk egy növekvô tendenciát arra nézve, hogy a sámánokat egy szintre sorolták a különféle szellemi tradíciók mestereivel, kiváltképpen a buddhista meditáció és a jóga esetében. De amikor az ember gondosan összehasonlítja a tudatállapotokat akkor jelentôs különbségek mutatkoznak.
Amint látttuk a sámánoknál nagy a változatosság. A buddhista meditáció és a jóga még összetettebb. A buddhizmusban tucatnyi meditációs módszer drámaian különbözô tudatállapotot hozhat elô. Továbbá, minden meditációs gyakorlat számos elkülönült lépcsôn, és állapoton vezethet keresztül. Az eredmény az, hogy a gyakorló a buddhistatra dícióban nem egy, hanem akár tucatnyi megváltozott tudatállapotba kerülhet egy tréning alatt.6
Úgy néz ki tehát, hogy a sámán állapotok, és a többi tradíció állapotainak összevetése meglehetôsen bonyolult feladat. Akik azt állítanák, hogy a sámán, és egyéb tradíciók állapotai ekvivalensek, és azonos tudatállapotokat hoznak létre muszáj lenne számos összehasonlítást tenni számos tudatállapotban és számos dimenzióban; ami egyszerûen nem történt meg. Amikor direkt összehasonlításokat teszünk éppenhogy nagy kölönbségeket találunk az egyezés helyett. Vázoljuk hát a buddhista meditációk, és néhány jóga módszer fô jellemzôit, hogy késôbb összehasonlítsuk ôket a sámáni utazó állapotával.
A klasszikus jóga olyan koncentrációs gyakorlat, aminek folyamán az elmét lecsöndesítik (zajgását 'megszüntetik'?), miközben egyetlen belsô tapasztalatra összpontosítanak, például a légzésre, egy képre, vagy egy mantrára. Ehhez a jóginak vissza kell vonnia figyelmét a testétôl, és a környezettôl, befelé fókuszálnia, "mint amikor egy teknôsbéka a páncéljába húzza a fejét és végtagjait". Végezetül eltûnik minden tárgy, és a jógi szamadhiba kerül, és/vagy misztikus egységbe az Elmével.7
Míg a klasszikus jóga koncentrációs gyakorlat, a központi buddhista prakszis, amit belátásnak, avagy vipassana meditációnak is hívnak, éberség gyakorlat. Amikoris a jógi a kimozdíthatatlan ('egyhegyû') összpontosításra törekszik valamely belsô tárggyal kapcsolatban, addig a belátás-meditáció a folyamatos éberségre helyezi a hangsúlyt minden tárggyal kapcsolatban, legyen az akár külsö, akár belsô. Itt minden stimuláció megvizsgáltatik olyan pontosan amennyire az éberség foka megengedi. A dolog célja az érzékek, a testi funkciók, és az elme mûködésének vizsgálata és megértése a lehetô legjobban, hogy a torzulások, és félreértések, amik befelhôsítik az éberséget 'átvághatóak' legyenek. [Ajánlott olvasmány: Szatipatthána; A megvalósítás egyenes útja / Tan Kapuja kiadvány!]

Az ismertetett három gyakorlat olyan állapotokhoz vezet, amelyek bizonyos kísérleti és funkcionális hasonlóságokkal bírnak, mint a felfokozott koncentráció, de ugyanakkor jelentôsen különböznek is. A skizofréniával szemben, ahol a kontroll drasztikusan lefokozott, mind a három diszciplina erôsíti az önkontrollt. A gyakorlók képesek be és kilépni a megváltozott tudatállapotba-ból, amikor akarnak, pedig a sámánok segédeszközöket is használhatnak, mint különféle szerek, vagy a dobjuk. Mind a sámánok, mind a belátás-meditálók teljesen kontrollálják ASC élményeiket, míg a szamadhiban idôzô jóginak szinte tökéletes képessége van arra, hogy a gondolatözönét, vagy más mentális folyamatát leállítsa. Patanjali klasszikus jóga leírásában a második sorban egynesen az áll: "A jóga az elme gondolathullámainak kontrollja."
Ami a környezet észlelésének érzékenységi fokát jelenti nagy különbségek vannak a három állapot között. Mind az antik, mind az újkori pszichológiai leírások szerint a buddhista belátás (éberség) meditáció drámaian fölfokozza a környezettel kapcsolatos érzékenységet. A sámánok esetében ez némileg csökkent ertékû, míg a jóga állapotban drasztikusan redukált - egészen a teljes 'figyelmetlenségig'. Eliade egyenesen úgy definiálja a szamadhit, mint "sebezhetetlen állapotot, amiben a külsô világ eltûnik".
Ezek a különbségek a kommunikációban is jelentkeznek. A sámánok tudnak kommunikálni a jelenlévôkkel, a buddhista meditálók is, ha ezt szükségesnek találják, de már a beszéd szükségességének felbukkanása is megszünteti a jógi eltökélt céltudatos koncentrációját.
A koncentráció gyakorlása úgy néz ki minden autentikus szellemi gyakorlatozás része, így a sámánok körében, a buddhizmusban, és a jógában is, de ennek mélysége és fajtája döntôen különbözhet. A sámánizmusban, és a buddhista belátás meditációban a figyelem egyik tárgytól (témától?) a másikig mozog. Ez szemben áll a jóga prakszissal, amiben a figyelem mozdíthatatlanul rögzített egyetlen tágyra.
Nagy a különbség az éberségi, vagy energia intenzitásban is. A sámánok általában 'felébredtek' az utazásuk során, táncolni is képesek, és nagyon feldobottak. A buddhista meditálók fokozatosan óriási nyugalmat érnek el, míg egy jógi a szamádhi csendjében úgy elmélyülhet, hogy a legtöbb mentális folyamat ideiglenesen leáll.
Az identitás felfogása is különbözik a három gyakorlatban. A sámán általában megtartja az elválasztott individum érzését, noha jobban azonosul a lelkével-szellemével, mint a testével. Nem ez a helyzet a meditáló buddhistával, akinek mikroszkópszerûen mûködô figyelemösszpontosítása olyan érzékennyé válik, hogy 'felboncolja önmagát' összetett stimulációjában. Imígyen a meditáló nem érzékel egy stabil változatlan egót, vagy önérzô lényt, hanem inkább a megállíthatatlan gondolat és képözönt, amibôl az egó 'összeáll'. Ez a "nem én" tapasztalat, aminek során egy állandó egoista maga-m a pontatlan figyelem káprázataként mutatkozik meg, ami majdnem teljesen úgy lép fel, amint a látszólag folyamatos film egy sorozat egyedi képbôl áll. A pontosított éberség átlát ezen az egoista illúzión, és íly módon megszabadítja a meditálót egocenrikus gondolkodás és cselekvés-módjaitól.

A jógi tapasztalatai hasonlítanak és különböznek is a sámánétól, és buddhistáétól. A különbség az, hogy jógi meditációjának magasabb fokán a figyelem mozdíthatatlanul a tudatra irányul, aminek következtében tiszta tudatnak 'éli meg magát'. Ez annyiban hasonlít a buddhista tapasztalatra, hogy az egoista ön-érzékelés illúzióként meghaladtatik.
[Ide kívánkozik - egyelôre röviden - hogy a buddhizmus tibeti változatainak legmagasabb foka, a fenti antológia összeállítása, és megjelenése idején még titkos, csak nagyon kevesek által ismert és gyakorlott ôseredetû DZOGCSEN az általam ismert legtisztább 'tudat-jóga-meditáció'; - ami alapjában még különösebb meditációt sem igényel... de errôl majd bôvebben a fordítás végén:]

A jógi tiszta tudat tapasztalata éles ellentétben áll a sámán sok színû képeivel, amikkel utazása során találkozik. A buddhista meditáló pedig egy harmadik típusú tapasztalathoz jut. Itt az éberség olyan érzékeny, hogy végül minden észlelés feloszlik, a meditáló pedig átélheti, hogy megállíthatatlanul áradnak a mikroszkópikus képek (gondolatok?) amik villámgyorsan felbukkannak és eltûnnek.6 [Nem vitatom, hogy lehetséges ilyen tapasztalat, hasonlót magam es átéltem, de azt állítom, hogy nem EZ AZ, amire a gyakorló 'törekszik'! Buddhul...:]
A sámánizmus legkarakterisztikusabb vonása, a lélek-utazás, ami a testen kívüliség tapasztalat (OOBE) egyik formája, az elragadtatás, vagy extázis. "Ezt sem a jógi, sem a buddhista nem éli át a meditációja alatt. A jógi olyannyira 'befelé' koncentrál, hogy elveszti minden testi érzékelését, és feloldódik a szamádhi üdvözült gyönyörében, amit helyenként egynesen ensztázis-nak neveznek. Eliade, akinél talán senki nem tudott többet [Khm?!:] a sámánizmusról és a jógáról, teljesen tisztában volt e kettô különbségével. A jógáról írott klasszikus könyvében nyomatékosan kijelentette:
Lehetetlen a jógát összekeverni a sámánizmussal, vagy egy szintre helyezni az eksztázissal. A klasszikus jóga célja a perfekt autonómia, ensztázis, míg a sámánizmus jellemzôje... az eksztatikus repülés.10

LÉTEZIK E KÖZÖS MISZTIKUS TAPASZTALAT?

Egyike a nagy kérdéseknek, ami dominálja a miszticizmus körül zajló vitát William James klasszikus mûve a The Varieties of Religious Experience megjelenése óta az, hogy van-é egy olyan magva a misztikus tapasztalatnak, ami közös minden kultúrában, és hagyományban. Némely filozófus igenlôen nyilatkozik, de a "konstrukcionisták", akik azt állítják, hogy minden tapasztalat, a misztikusat is beleértve elkerülhetetlenül átkonstruálódik a kikerülhetetlen személyes és kultúrális szûrôkön keresztül, nemet mondanak. Miután a fent megnevezett sámáni, jóga, és buddhista tapasztalatok jelentôs különbségeket mutatnak, úgy tûnik, hogy ez a konstrukcionistákat támogatja, mert ellentmond valamely közös misztikus tapaszatalat létezésének.
De ez talán csak részben igaz. Mert noha a fent ismertetett meditatív tapasztalatok igen fejlettek, de nem a legfejlettebbek. Azt mondják, hogy a meditáció legmagasabb fokán bekövetkezik egy olyan transzcendens tapasztalat, ami teljesen különbözik mindattól ami megelôzte. Ez a jóga szamádhija, és a buddhizmus nirvánája.
Itt viszont minden leírás, és összehasonlítás lehetetlen! Azért mert ezek a tapasztalatok, mint mondják kimondhatatlanok, leírhatatlanok, túl vannak idôn téren, és minden korlátozottságon.
            A Harmadik Zen Pátriárka így fogalmaz:
Erre a legvégsôre
nem érvényes sem törvény, sem leírás...
Minél többet beszél róla az ember
annál inkább távolodik az igazságtól.11

Vajh ugyanaz-é a jógi szamádhija, és a buddhista nirvána? A kérdésre nem lehet válaszolni; sem igennel, sem nemmel. Amint Wittgenstein mondá: "Amirôl az ember nem tud szólni, arról helyesebb hallgatni."
No és mi van a sámánizmussal? Elérik e ezen szintet a gyakorlói? A legtöbb szakértô nemmel felel. Mégis található némely indirekt bizonyíték arra nézve, hogy noha nem ez a szándékuk, és céljuk esetenként átélik a misztikus egységet.3 

Hivatkozások:
1. Jung, The collected works of C.G. Jung (Vol.9 Part1) Four Archetypes (1969)
2. Baruss, I. The personal nature of notions of conscionusness (1990)
3. Hofstadter, D. and Dennett, D. The Mind's I. (1968)
4. Sheraer, P. trans. Effortless being: The yoga sutras of Patanjali (1989)
5. Wliber, K. Eye to eye: The qvest for the new paradigm (1982)
6. Sengstan, Therd Zen Pariarch. Verses on the faith mind (1975)
7. Bourguignon, E. ed.Religion, altered states of conscionusness, and social change (1973)
8. Weil, A. The natural mind (1972)
9. Da Avabhasa The dawn horse testament: New standard edition (1991)
10. Goleman, D. The meditative mind (1988)
11. Tart, C. Waking op: Overcoming the obstacles to human potencial (1986)
12. Harner, M. The way of the shaman (1982)

A KÖNYV 3. >>>
2.RÉSZ. A meditáció a királyi út a transzperszonálisba.