Kell, hogy legyen egy diagnózis a címe, és arról szól, hogy 150 amerikai pszichiáter hamarosan kiadja a pszichikai betegségek diagnózisai kézikönyvének legújabb változatát. Ami a cikket követve egy hatalommal bíró eszköz, erôs befolyással arra, hogy nyugaton mit tekint az ember betegesnek, vagy egészségesnek. Miután pedig itt nem valamely 'kézzelfogható' testi tünetegyüttes megítélésérôl van szó (ha egyáltalán van ilyen...;-) hanem a legfontosabbról, a pszichérôl, tudatról, 'lélekrôl' nagy érdeklôdésel fogtam az olvasásba. Nem csalódtam, mármint a várakozásomban - sajnos. De lássuk a medvét!
Nos az újsagírónô avval kezdi, hogy örülhetnek azok a nôk, akiket (és környezetüket!;-) általában különösen megvisel a menstruációjuk, mert a tünetegyüttes 2013-tól menstrual dyspshoric syndrome néven saját iktatószámot kap a 'diagnózis bibliában'. Csakúgy , mint a túlzottnak tartott (?) szexuális étvágy (hypersexual disorder), együtt a túlzottnak tartott ételfogyasztással (binge eating). A Diadnostic and Statistycal Manual of Mental Disordies, avagy egyszerûen DSM az American Psychiatric Assosiation kiadványa.
Elôször 1952-ben jött ki, 130 oldalon, és úgy 130 betegség leírást tartalmazott. Az elsô, majd a másdik kiadás is freudista, és pszichodinamikus alapokra épült. De miután a 'lélekgyógyászatot' nem tekintették igazi tudománynak anno, 1974-ben úgymond szemléletet váltott az APA, egyïdôben az elsô hatásos (khm?) pszichofarmatikumok megjelenésével. A pszichiáterek nagy része mondhatni megadta magát a biológiai paradigmáknak, és áttért egy olayn pszichiátriára, ami nem az élettörténetekkel, és gyerekkori emlékekkel foglalkozott a továbbiakban elsôdlegesen, hanem az aggyal.
Az átállás nem is ment egészen simán, ugyanis komolyan hiányoztak a tudományosként értékelhetô kutatási adatok. Az történt, hogy a közremüködôk belsö köre össsze-összegyûlt egy írógép körül, és elvitatkozgatott arról milyen szindrómák és szimptómák kerüljenek be, vagy maradjanak ki a kézikönyvbôl. Gyakorta a legerôszakosabban érvelô 'gyôzött', és amint az egyik résztvevô Robert Spitzer bevallotta 2005-ben a The New Yorker hasábjain, az ô legfontosabb kritériumai valamely betegség beválogatása során azok voltak, hogy "mennyire logikus" a dolog(?!?) és, hogy "a területen szakértôknek mutatkozók jól érvelnek-é."
A "logikátlan" diagnózisok kiestek. A legeklatánsabb példa erre a neurózis, ez a freudista alappillér, aminek sorsa olyan visszahangot keltett az APA berkeiben, hogy Spitzernek bele kellett mennie abba, hogy néhány helyen legalább zárójelben használják a kifejezést. Viszont mára jól ismert szindrómák, mint a bulémia, aneroxia nervosa, pánikbetegség ekkor kerültek be a készletbe, és ezt Spitzernek köszönhetik azok, akik immár valamilyen kezelést várhattak szenvedésükre, vagy mint például a vietnami veteránok, akik a szintén új poszttraumatikus stressz diagnosztizálása után kártérítést kaphattak.
Ezen a ponton a cikk ismerteti, miként lett komoly üzlet is az egyre bôvülô kézikönyv újabb és újabb kiadásából. 13 nyelvre fordították le, és a 2000-ik évi kiadás több, mint egy millió példányban kelt el. [Ha nem életünk-létünk legfontosabb kérdéseirôl, tudati, lelki egészségünkröl volna szó az ember vállat vonhatna estleg: a szokásos biznic pálya...]
"Lehet a szisztéma kissé véletlenszerûnek tûnik." - ismeri be az Aarhusi Pszichiátriai Kórház pszichiátere, Paul Videbech professzor. "Mintha néhány öreg ember hozta volna össze egy hátsó szobában üldögélve." De, mi lenne az alternatíva - kérdezi? "Nincs semmiféle érvényes, fizikai méréseken (agyröntgen, pld) alapuló standardunk. Ilymódon a pszichiátria ott tart, ahol az általános gyógyítás az 1800-as években. Megpróbáljuk a tôlünk telhetô legjobbat, és utólag megvizsgálni, hogy mûködik-é a dolog." A 'legjobbat' szón Spitzer elsôsorban a diagnózisok következetességét értette. Az ô fô célja a megbízhatóság (reliability) növelése volt. Ugyanis eltitkolhatatlan volt néhány vizsgálódás kínos végeredménye, mint az pld. az, hogy különbözö pszichiáterek diagnózisai ugyanazon ember esetében tízbôl csak kettô, max. négy esetben bizonyultak azonosnak. A következetesség növelésének kulcsa az volt, hogy szemben a korábbi konszenzusos betegségleírással, a következô DSM-be minden diagnózis mellé került egy sor szimptóma, hogy a derék pszichiáter kontrollálni tudja, milyen esterôl is lehet szó.
De a következetességel kapcsolatos problémák miatt, na meg azért mert anno még az amerikai és európai skizofrénia felfogás sem volt összeegyeztethetô, a WHO a nyolvcanas években kiadta a maga 'bibliáját'. Késôbb mindenféle utánképzésekkel (listára idomítás?) sikerült elérni, hogy nagy nemzetközi felmérések szerint immáron tíz esetbôl legalább hatot sikerült különbözô pszichiátereknek majdnem azonosan diagnosztizálni. Amint azonban egy másik professzor kifejti, ez nem jelent igazából semmi biztosat, olyan értelemben, hogy a diagnózis tükrözne valami valódi betegséget, ami a tünetek mögött van.
Néhányan rámutattak például arra az ellentmondásra, hogy a homoszexualitás kikerült a kézikönyvbôl, mint betegség, de egy sor más jellegû szexuális verzió, 'ki-be-lengés' benne van máig. Ami csak a társadalmak tolerancia szintjét jellemzi, nem azt, hogy mit takar a tünetegyüttes, ha egyáltalán...
A cikkben megkérdezett pszichiáterek beismerik, hogy joggal lehet kételkedni például az ún. ADHD 'gyerekbetegség' (hyperaktivitás, szétszórtság, stb) érvényességében, különösen, miután divatbetegség lett, és nem csak hirtelen teli lett a világ ilyen gyerekekkel, de államról államra (az USA-ban is!) másként értékelték. Amikor pedig kutatásokat próbálnak végezni, akkor a legtöbb kísérleti alany egy sor különbözô személyiségi zavart produkál.
Legújabban [ez év júliusától!] ott tart a pszichiátria, hogy nem egy bizonyos viselkedésminta kell a diagnózishoz, hanem fokozottabban érdekesek a paciens nézetei saját magáról, valamint az illetô 'személyiségfunkcionálása' megítélése (bármit is jelentsen ez!?;-)
De, hogy ne csak a komikus oldalát nézzük e szemmel láthatólag meglehetôsen kétes, de legalábbis légbôlkapott adatokkal operáló tudományág vergôdésének, felemleget az írás egy olyan eseménysort, amelynek folyamán pld. az ADHD-ét két szakember 'újrafelfedezte', mint bipoláris (manio-depressziv) betegséget, már egészen kicsi gyermekeknél is, és egy pár gyógyszer okozta haláleset kellett ahhoz, hogy lassan leszokjanak a pszichiáterek ezen (a gyógyszergyáraknak is!) jól jövedelmezô diagnosztizálgatásról.
Az elôzetes információk szerint a most készülô DSM V. az abszurditásig fokozza majd a fantáziadús nevû szyndrómák (szimptóma együttesek) sorát, aminek során a 'betgség elôfutároknak' tekinthetô tünetek is bekerülnek majd a kézikönyvbe. Az egyik 'fôkolompos' David Kupfer (Pittsburgh Egyedem) azt találta megírni tavaly, hogy ['szerény meglátása szerint?'] az általános orvosi ellátást igénylôk mintegy 30 - 50 %-a "prominens pszichikai tüneteket produkál, avagy egyenesen beazonosíthatóan pszichésen beteg". Nesze nekünk! De mire megy ki ez a 'játék'?
Nauna Mik-Meyer antropológusnô szerint "Szociológiai szempontból a betegség diagnózisok számának növekedése a normalitás fogalmának beszûkítését jelenti." De, amint rámutat ez egy "nagyon erôs hatalmi eszköz is". Merthogy nem csak pénzügyi segélyhez juttathat adott esetben, hanem a környezetet is megértésre és cselekvésre bírhatja. "De a diagnózisok soha nem semlegesek... sokkal abnormálisabbá nevezhetnek ki, mint amilyenek vagyunk."
A cikk végén még egy 'elszólást' találunk, amennyiben az öreg 'úttörô' Robert Spitzer idéztetik, aki megkritizálta saját életmûvét egy tv interjúban, mert - amint mondta - "a lakosság 20 - 30 %-ának gyógyszerezéséhez vezetett, akiknek talán nem is voltak komoly mentális problémái.!" Bumm!
'Hvad er moralen?' - kérdezi a dán, azaz: Mi a tanulság? Nos, hogy elkerüljük az összesküvés elmélet vádját NEM állítom, hogy a 'hivatalosság' (bármit is takargasson ez!?;-) megfontoltan a gyógyszergyártók teljesen gátlástalan profithajhászásának szolgáltat ki már pici korunktól, avagy a normalitás fogalmának össze-vissza állítgatásával próbál karámon belül tartani bennünket. Mindez csak így alakul-gat... magátul. Khm?!
Azt viszont állítom, hogy egy, a pszichével, és annak bajaival foglalkozni kívánó tudomány csakis akkor tekinthet el például a TUDAT természetének kutatásától, és a felismerésekre, belátásokra támaszkodástól, ha 1. nem normális (senki, aki a 'szakmában' kever), 2. 'valakik' (mondjuk marslakók) betiltották az evvel való babrálást; 3. belátták, hogy evvel a legnehezebb foglalkozni a világon, minek erôlködni, amikor a nép pici korától arra idomíttatott, hogy ájult csodálattal kapjon be bármilyen halandzsát, ha 'tudományosan' hangzik; 4. szabadon választható...
(A képek Friedrich Schröder-Sonnenstern munkái, - legtöbbet pszichiátriai kezelései idején készítette.)
Vissza a transzperszonális antológia fordításához >>
