AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 2.

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!

 

  Az elôzmények itt!    A bevezetô pedig itt!

ELSÔ RÉSZ

A transzperszonális élmények sokszínûsége

Elsô szekció

A tudat rejtélye

"A kollektív történetben éppúgy, mint az ember történetében minden a tudat fejlôdésétôl függ."1 (C.G. Jung)

A tudat és a tudatállapotok a transzperszonális pszichológia központi témája. Mégis csak nagyon kevés diskurzus folyik arról, hogy mi is a tudat. A véleménycserék hiánya a pszichológia egészére is jellemzô, ahol a behaviorizmus és objektivitás-hajsza régen lehetetlenné tette, hogy a tudat mûvelt emberek társalgási  témája lehessen. A nyolcvanas évekre ugyan jobban elfogadtatott, de tovább folytatódott a zûrzavar a tudat természetét, fontosságát, sôt létezését illetôen, és hát ez nem a legjobb módja a tanulmányozásának.2

Ez a zûrzavar évszázados zavarodottságot tükröz a pszichológiában. Valójában a tudat természete a filzófia legalapvetôbb, és legnehezebb kérdése. Egy szélsôséges esetben egynesen valami kitalált dologként próbálták félresöpörni, William James szavaival, mint "egy nem létezô lény nevét". Egy másik esetben pedig úgy ünnepelték, mint a valóság alapvetô szubsztrátumát (az abszolút idealizmus filozófiai irányzatában). Úgy is kezelték, mint az anyag valamely kísérô jelenségét, vagy egy még alapvetôbb realitás egyik aspektusát, ami se nem mentális, se nem fizikai, de mindkét minôséget tartalmazza (kettôs szempont elmélet, avagy neutrális monizmus). Volt aki úgy becsmérelte a tudatot mint az élet betegségét (Nietzsche), de olyan is, aki egy végtelen lény gyönyörét látta benne. Ez a Védanta sat-chit-adanta (lét-tudat-gyönyör) aspektusa. Nem is olyan különös, hogy "máig nincs egy jó elmélet a tudatot illetôen, és a mai napig nincs egyetértés abban, hogy miként is kéne egy tudat elméletnek kinéznie".3

A pszichológia és a tudomány szemszögébôl a a tudat nagyrészt olyan kísérô jelenség, ami nem igazán alkalmas tudományos kutatásra, és a nyugati filozófiában a tudat leginkább egy klasszikus rejtély, ami alkalmatlan fogalmi analízisre. Úgy néz ki, mintha a tudat átszivárogna a tudományos kutatási módszereken és a fogalmi analízisen, mint víz a szitán.

Ez elvárható is sok keleti, és néhány nyugati filozófiai és vallási tradíció szempontjából. Míg a nyugati pszichológia nagyrészt abból indul ki, hogy a tudat a személy elméjének, vagy agyának a sajátossága, avagy produktuma, addig a legkorábbi hagyományok szerint a tudat az Abszolút, Atman-Brahman, Isten, az Üresség vagyis az elme.

Ezen tradíciók szerint a szokásos elmeállapotunk ködös, félrevezetô, álomszerû, avagy elkápráztatott. Ebben az állapotunkban úgy tûnik, hogy az individuális pszichénk sokkal inkább a tudatunk eredete, semmint annak teremtménye, vagy része lenne. Itt következik Patanjali kijelentése klasszikus jóga leírásából:

Az elme nem a saját fényétôl tündököl.

Ez is csak egy objektum, a Maga-önmaga fényében...

De a Maga határtalan.

A tiszta tudat az, ami bevilágítja az elme tartalmát...

Az egoizmus, a behatárolt én-ösztön annak eredménye, hogy az individuális intellektus magáénak tekinti a tudat képességeit.4

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl

  A látásmód a végtelen tágasságé  (Longchen Rabjam - a szerzô, Longchempa 'névjátéka')

Ebbôl a perspektívából nézve a tudat nem személyes, hanem transz-személyes, nem mentális, hanem transz-metális. Azt mondják, hogy mint az Abszolut egy aspektusa kívül van téren és idôn, képességeken, és felfogásokon, kategóriákon, és semmitôl sem korlátozott. Ebbôl következik, hogy a tudat meg és felfoghatatlan. A leírásának puszta megkísérlésébôl következett az a paradoxon, amihez Kant elért, mégpedig, hogy minden érvényes kijelentés ellenkezôje is érvényes. Körülbelül ezerötszáz évvel korábban Nagarjuna, a madhyamaka buddhizmus alapítója ténylegesen ugyanerre az eredményre jut, "egy olyan konklúzióra, ami a keleti filozófiai és pszichológiai iskolák következô generációiban úgy visszhangzott, hogy az értelem nem tudja felfogni az abszolút valóságát, és ha mégis megpróbálja, akkor csak dualisztikus összeegyeztethetetlenségeket gyárt."5

Innen nézve egyáltalán nem meglepô, hogy a legtöbb nyugati filozófiai és pszichológiai iskola és tudomány sikertelenül próbálta megérteni a tudat természetét. A Hatodik Pátriárka szavaival:

az elmét vizsgálni (a vakoskodó) elmével

a legnagyobb félreértés...

Minél többet beszél az ember róla

annál távolabbra kerül az igazságtól.6

Ez azért félreértés, mert, hogy egy mai kifejezést használjunk, ez egy "kategória hiba". Ez azt jelenti, hogy megkíséreljük felfogni avval, amit Bonaventura 'a hús szemének' (érzékszervek) nevez, avagy az értelem szemével (logika és filozófia), vagy ezek kombinációjával (tudomány) azt a valamit, ami csak a kontempláció szemével látható.5

Az ázsiai tradíció egyetért Bonaventurával. A tudat nem felfogható kielégítôen, csakis közvetlen intuícióval megismerhetô. A tudatnak ezen direkt intuíciója, valamint a transzmentális tartomány összjátéka eredményezi, mint mondják a bölcsesség kibomlását, ami lehetôvé teszi a tudat a Maga és a világ félreértelmezett látásmódjától való megszabadulást.

Ez a kiút a félreeértelmezésbôl természetesen az elmeállapot megváltozásával egyenlô. Nagyon érdekes, hogy noha az ember nem tudja mi is a tudat, hatalmas erôfeszítéseket tett, hogy megváltoztassa a tapasztalatait vele kapcsolatban. Egy kultúrközi áttekintés azt mutatta, hogy sok száz egyesülés [egyesület, egyház, stb] 90 százaléka egy, vagy több megváltozott tudatállapot tapasztatalatára intézményesült.7 Ezekben a tradícionális egyesülésekben az emberek úgyszólván mindíg szentnek tartották ezeket az állapotokat. Andrew Weil úgy összegezte ezt, hogy "a tudatállapotok megváltoztatásának periódikusan fellépô kívánsága ugyanolyan beépített normális hajtóerô, mint az éhség, vagy a szex igényének hajtóereje."8

Ha az ember úgy fogja fel a tudatot, mint ami nem változik, és lehetetlen minôséget váltania, akkor értelmetlen megváltozott tudatállapotokról beszélni. Amit valóban meg lehet változtatni azok az elme állapotai. Viszont a legtöbb nyugati pszichológus abból a feltételezett megállapodásból indul ki, hogy a tudat a psziché funkciója, ami miatt "tudatállapotokról" beszél. Miután ez a kifejezés az általános a szakirodalomban, ezért itt is ezt kell használnunk.

A jóga, vagy meditáció által elért megváltozott tudatállapotok (ASC-ék - Altered States of Consciousness), a korai felfogás szerint többé-kevésbé azonos értékûek voltak. Ez az ASC-vel kapcsolatos nagybani tudatlanságunkat mutatja. Mert például az indiai meditációs és jóga prakszisokkal járó különbözô ASC-ék olyan magasan koncentrált állapotokkal jártak, mint a jógik szamádhija ['az isteni tudat csúcsa'], és a buddhisták jhanasza; tanú-tudatos állapotok, amikben az elme egyensúlya olyan biztos, erôs, hogy valamely stimuláció nagyon gyenge, vagy semmilyen reakciót nem vált ki a gyakorlóból; és olyan eksztrém kifinomult állapotok, amikben a belsô stimuláció lesz az éberség tárgya, mint például a a shabd jóga finom belsô hangjai. Némely gyakorlat pedig egységélményhez vezet, amikoris a Maga-m és a világ közötti elválasztottság érzés eloszlik, mint például a zen szatori esetében. Más állapotokban eltûnik minden obkjektum, vagy jelenség, mint a buddhista nirvánában, vagy a vedtanta nirvikalpa szamádhiájában; míg másokban, mint a sahaj szamádhiban az összes jelenség tudati kifjezésként, vagy változásként jelenik meg.9, 10

A legutóbbi idôkig ezen állapotokból nagyon sokat betegesnek tartottak. Ennek sok oka volt. Nyugaton hagyományosan csak nagyon kevés tudatállapotot ismertünk el érvényesként - ébrenléti, alvó, és részeg pld. - és vagy tagadtuk, vagy patologizáltuk a többit. Emlékezzünk azon tizenkilencedik századi sebészekre, akik amikor látták, hogy egy hipnózis alatt amputált láb esetén a paciensen nem látszott fájdalom, azt állították, hogy egy érzéketlen csalóval állnak szemben, akit lefizettek, hogy ne mutasson fájdalmat. Amint Charles Tart fogalmazta: "Azidôtt néhány igazán érzéketlen csaló élhetett."11 Ez illik a szokatlan tapasztalatok általános patologizálási tendenciájához a klinikai pszichiátriában, és antropológiában, különösen más kultúrák egyedei esetén, ílymódon feltételezve, hogy a mi átlagos tudatállpotaink az optimálisak.

Nagyon sok kutatónak igen gyérek voltak a tapasztalatai azon ASC esetekkel kapcsolatban, amiket vizsgáltak. Igaz, érzékelhetô a klasszikus pszichológiai, és filozófiai leírásokból az érvelés, amit a tapasztalt nyugati kutatók11, 12 is megerösítenek, hogy nagyon nehéz lehet teljesen elismerni, és megérteni a megváltozott tudatállapotokat, ha az ember maga nem tapasztalta meg azokat. Az ilyen közvetlen tapasztalatok ténylegesen és radikálisan képesek megváltoztatni az illetô-k világképét, és akikkel ez megesett különösen hajlamosak a tudatot a valóság fô alkotórészének tekinteni.2

Ezért a meditatív jóga gyakorlása által megváltozott tudatállapotok nyugati értékelése drámai váltáson esett át. Kezdetben sok értékelés hajlott arra, hogy ezek a tudatállapotok betegesek, míg máig számtalan kísérlet biznyítja roppant elônyös voltukat. A történelem során a misztikus egyesülés célját summum bonum-nak, a legfôbb jónak tartották, és az emberi törekvések legnemesebbjeként értékelték.

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl 

Rövid [RIGPA] gyakorlat-pillanatok sokszor ismételve.

A tudatállapotok létének kiterjedt sorozata négy fô kérdést tesz föl: 1. Milyen állapotok hasznosak, és transzformálók, és melyek a destruktivak, és veszélyesek? 2. Hogyan tudjuk erôsíteni az egészséges állapotokat, és átformálni a rombolókat? Ez a két kérdés a könyv más helyén tárgyalandó majd. 3. Miképpen tudunk azonosítani, karakterizálni, feltérképezni, és összehasonlítani individuális állapotokat? Mi módon tudunk kifejleszteni egy átfogó rendszerezést, ami a tudatállapotok egész skáláját, és benne a az individuális helyzetet is megmutatja? Ezt a két utóbbi kérdést tárgyaljuk az alábbi esszében.

Psychology, Reality, and Consciousness címû könyvében mutat rá Daniel Goleman, hogy a nyugati pszichológia csak egy a sok közül, amelyek némelyike sok ezer éves. Minden pszichológia, igen, minden egyes kultúra kiformál egy sajátos világnézetet, és a maga módján rendszerezi a tapasztalatait. Goleman úgy véli, hogy a nyugati pszichológia és a kultúra mindenestôl, nagyon egyoldalúan csak a maga megszokott ébrenléti állapotára fókuszált. Ez azután nemigen képesített bennünket a megváltozott tudatállapotokat és elérésük módjait megérteni.

Összehasonlításul: nagyon sok keleti pszichológia, és kultúra több-tudatállapotú. Nagyra értékelik a  megváltozott tudatállapotokat, és kifinomult technikákat fejlesztettek ki az elérésükre, valamit feltérképezték, és leírták ôket. Goleman arra a végkövetkeztetésre jut, hogy mind a Kelet, mind  Nyugat csak gazdagodna attól, ha integrálná a különbözô pszichológiákat.

A Pszichologia Perennis - ben Ken Wilber rámutat arra, hogy a történelem során sok örök filozófia és pszichológia nagyon sok tudatállapotot írt le rangsorolva azokat. Különféle pszichológiák és terápiák más és más szintjére reflektálnak ezen spektrumnak, ezért inkább egymás kiegészíteéseinek tekinthetök, mintsem ellentmondóaknak. Minden lépcsô különleges tapasztalatokhoz, és identitásfelfogáshoz kötôdik, a drasztikusan beszûkült, egoközpontúságtól a kozmikus tudat Legfelsô Identitásáig, amit az ember a nagy világvallások forrásának és céljának tartott. 

Charles Tarr hoz értékes módszereket a A Systems Approach to Consciouness címû könyvében, amik révén érthetôvé válnak a vátozó állapotok. Rámutat, hogy egy tudatállapot óriásilag komplikált rendszer, olyan összetevôkkel, mint az éberségi szint, identitás és a psziché. Ezek különbözô dinamikus mintái különbözô tudatállapotokat eredményeznek; és a változást eredményezô technikák, úgy mûködnek hogy megváltoztatják a mintákat, amikor átállítanak egy vagy több összetevôt.

A Mapping and Comparing States címû dolgozatában válaszol Roger Walsh két kérdésre, ami azóta hozza zavarba a nyugati kutatókat, amióta rájöttek, hogy a kontemplatív technikák ASC-ket hívnak létre: 1. A különféle technikákkal megváltoztatott állapotok egyezôek, vagy különbözôek? 2. Patológikusak, és regresszívek ezek, avagy egészségesk és transzcendentálisak? A vita eldöntetlen volt, mert idáig nem volt mód a tudatállapotok részletes leírására, és összehasonlítására. Walsh összehasonlítja azon állapotokat, amik a sámánizmusban, a jógában és az akut skizofrénia során jönnek létre, és kimutatja, hogy számos fôdimenziót illetôen jelentôs különbségek mutathatók ki a tapasztalatokban.

Daniel Goleman

Pszichológia, Valóság és Tudat

Azok a kísérletek, amik az emberi viselkedés átfogó rendszerezésére irányulnak semmilyen módon nem a mai pszichológiával kezdôdtek. A mi formális pszichológiánk nincs száz éves, és csak egy mai változata annak a keresésnek, ami egyidôs az emberiség történetével. Ez ráadásul az európai - amerikai kultúra, társadalom, és intellektus terméke, és mint ilyen csak egy a számtalan "pszichológiák" közül (noha ez számunkra a legismertebb, és legkényelmesebb) amik rejtetten, vagy nyíltan részei a valóság-rendszereknek minden kultúrában, mind a meglévôkben mind az eltûntekben. Ha az emberi psziché legjobb megértésére törekszünk, akkor a többi pszichológiai rendszer felé kell fordulnunk, nem mint valami különlegességek felé, amiket a mi kényelmes szempontunkból nézegetünk, hanem, mint alternatív 'szemüvegek' felé, amiken keresztül átélhetjük azokat a látomásokat, és elérhetjük azt a belátást, amit a mi pszichológiai szempontjaink leárnyékolnak. Találhatunk olyan alternatívát, ami érdektelen a mi helyzetünkben, de rengeteg értéket is.

Dorothy Lee (1950) figyelt fel arra, hogy minden kultúra a saját nyelvi rendszere alapján rendszerezi az emberi tapasztalatokat, és a valóságot csak ezen kódex szerint érti, fogja fel. Minden kultúra különbözôen emeli ki, és kategorizálja az emberi tapasztalatokat. Az antropológusok tisztában vannak vele, hogy egy a mienktôl különbözô kódex tanulmányozása a valóság olyan fogalmaihoz, és aspektusaihoz vezethet, amiktôl a saját felfogásunk elzár bennünket.

Ahhoz, hogy hozzájussunk a tardícionális pszichológiák bölcsességéhez és belátásaihoz a tudatot illetôen, a mai pszchológiának teljesen nyitottnak kell lennie feléjük. Minden kultúrának speciális szóhasználata van a világfelfogása legfontosabb létterületeit illetôen. Ennek fényében nézve nagyon érdekes, hogy a mi kultúránk technikai szóhasználatában, amikor a bensô tapasztalatokat próbálja leírni, leginkább csak egy nagyon részletes betegségtannal, és patológiával rendelkezik, míg egy ázsiai kultúra, mint az indiai, a maga oldaláról kimunkálta a megváltozott tudatállapotok szellemi fejlôdésben játszott szerepének gazdag, és részletes leírását.

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvéböl 

A felfogásmód hatalmas tágassága

LaBarre (1947) mutatta ki, hogy az érzelmek külsö kifejezôdése függ a kultúraközi változatoktól , még a nevetés és sírás tekintetében is, pedig ezeket általában biológiailag meghatározottnak tartják. Ugyanez van a tapasztalatok, és kommunikáció esetében az éberségi állapotokra nézve; a kultúra formálja az éberséget, mert így megfelel bizonyos normáknak, korlátoz bizonyos tapasztalati területeket, vagy tapasztalati kategóriákat, ami elérhetô az embereknek, meghatározza milyen tudáshoz juthatnak hozzá, mi elfogadható egy adott éberségi állapotban, avagy mi kommunikálható egy szociális helyzetben.

A mi mértékadó kultúrális valóságunk állapot specifikus. Merthogy a "valóság" értéktöltött, ám szabadon választható megállapodás kérdése, imígyen egy megváltozott tudatállapot reprezentálhat egy antiszociális, kormányozhatatlan létmódot. Ez a kormányozhatatlanságtól való félelem lehet a fô motivációja annak a törekvésnek, hogy megakadályozzuk a megváltozott tudatállapotot okozó eszközök elôállítását - mint a pszichedelikumok - de még az olyan technikákkal szembeni általános gyanakvás oka is ez lehet, mint a meditáció.

Míg a mi kultúrális értékrendszerünk az ébrenléti tudatállapot elsôségéhez vezetett, kizárva minden olyat, ami eltér a kultúrális normától (kivéve az alkohol okozta részegséget) müködôképesnek bizonyult - a gazdasági növekedést tekintve - ugyanakkor viszonylag igen kevéssé készített föl a megváltozott tudatállapotok tekintetében (ASC). Más "primitív", tardicionális kultúrák, amik anyagilag sokkal kevésbé produktívak, sokkal többet tudnak a tudat finomságairól. Néhány kultúra nyíltan oktatja több, vagy akár minden tagját arra, hogy miképpen váltsa át a tudatállapotát, és sok közülük különféle "technikákat" dolgozott ki erre - pld vannak bozótlakók, akik táncolva transzbaesnek, és ezt az állapotot gyógyításra használják (Katz, 1973).

A Kelet vallásos tanításai pszichológiai teóriákat is tartalmaznak, amik - csakúgy, mint a mi pszichológiáink - tükrözik a kozmológiákat is. A saját kozmológiájuk keretén belül a Kelet hagyományos kozmológiái ugyanúgy "empírikusak", mint a mieink, amik nem az empírikus tudomány procedura elôírásait követik, hanem inkább értelemzési sémaként mûködnek, amiket a mindennapokban alkalmazhatunk. Berger & Luckmann (1967, p.178) ezt jegyzi meg:

Mivel a pszichológiai teoriák a valóság szociális definíciójának részei, ezért a valóságteremtô kapacitásuk ugyanolyan jellemzô vonásuk, mint a többi legitim teóriáé... Amikor egy pszichológia szociálisan megalapozódik (ami azt jelenti, hogy fokozatosan elismertetik, mint az objektív valóság kielégítô értelmezése) hatalmas ereje lesz valósággá válnia azokban a jelenségekben, amiket úgymond leír... A pszichológiák olyan valóságot teremtenek, amit viszonzásul alapmegerôsítésként szolgálnak.

Sok pszichológia tartalmazza az ismert normális ébrenléti éberségi szintet, de kitárul olyan tudatállapotok felé is, amiket a Nyugat csak nemrégen ismert meg (és amiknek a létezése megmaradhat misztériumnak a legtöbb nyugati pszichológus és paciens számára, akik nem hallottak felôlük, vagy nem tapasztalták meg ezeket). A mai pszichológiák kizárják például olyan állapotok elismerését, de még a vizsgálatát is, amelyek központi jelentôségûek, sôt summum bonum gyakorlatilag minden keleti pszicho-spirituális rendszerben. Ilyenek a "megvilágosodás", "buddhatudat", "megszabadulás", "az éber állapot", stb., amikre a mai pszichológiában nincs megfelelô kategória.1 A tradicionális ázsiai pszichológiák paradigmái azonban képesek befogadni mind a mai pszichológia, mind a fenti tudatállapotok kategóriáit.

Freud semmilyen kiutat nem ismert a szenvedésbôl, csak azt mondta, hogy ki kell bírni; a buddhista pszichológia felkínél egy alternativát: meg kell változtatni az általános tudatállapotot, és evvel véget vetni a szenvedésnek. Az a tudatállapot, ami keresztül 'sugárzik' minden általános tudatállapoton a "Buddha-világ". A buddha tudat elérhetô az általános tudat átformálásával, elsôsorban meditációval, és amikor ezt elôször elértük jellemzôen kialszanak a következô állapotok: félelem, vágy, gôg, amik jellemzôek az általános tudatállapotokra. A Buddhatudat egy mindazon kategoria feletti tudatállapot, ami ismert a mai pszichológia fejlôdési sémái szerint.

Ami különösen lenyügözô a buddhista mentális fejlôdési sémában az, hogy nem csak kibôvíti a mai pszichológia felfogását arról, hogy mi lehetséges, de részletesen bemutatja a módokat, miképpen is történhet meg egy ilyen változás. Mégpedig a meditáción keresztül - egy éberség manipuláció - felléphet egy másik állapot, és avval, hogy az ember rendszeresen eláll a szokásai követésétôl megváltoztathatja a tudatát, ami az egyik jellemzôje a létének. A tudati struktúra és folyamat ilyen tartós megváltozása többé nem egy ASC, hanem tudat egy másik jellemzôje, avagy ATC, amikoris az ASC sajátosságai asszimilálódnak az általános tudatállapotban.

Noha a hagyományos és a mai pszichológiák részben átfedhetik egymást - például az éberség processzusok iránti érdeklôdésben, vagy a kikerülhetetlen emberi szenvedés megértésében - mégis csak az egyik oldal vizsgál olyan területeket és technikákat, amiket a másik éppen csak érint. Például a pszichoanlitikus gondolkodás feltérképezte "karma" sokkal részletesebb, mint bármely keleti iskola pszichológiájában. A Kelet iskolái viszont kimûveltek egy sor technikát arra, hogyan tudja az ember szándékosan megváltoztatni a tudatát, és stabilizálni azt ATC-ben, valamint létrehozni a technikát arra, miképpen is tudja kezelni az elmén túli valóságokat, ami csak fogalmilag leírt a mai pszichológiában, vagy tapasztalható az általános tudatállapotban.

Amilyen mértékben a biográfia a pszichológia szülôje, ezek a paradigmatikus különbségek a tradicionális keleti és a mai nyugati pszichológia között, különbözô tapasztalatokat jelent azt illetôen, hogy miképpen "vagyunk a világban." Például a pszichoanalitikus gondolkodásban elôkelô helyen szerepel a valóság-teszt fogalma, ami a tudatállapotok relativitásából szemlélve a leglaposabb állapot "valóság" tesztje. A nyugati pszichológia álláspontja az, hogy a "valóságot" egybeveti a nappali ébrenléti állapot világával, imígyen megtagadva a belépést, vagy hitet olyan valóságba-n, ami más tudatállapotban  felfogható. A mai keleti patológia egészen másképpen néz a valóságra, mint amit nappali ébrenléti állapotunkban felfogunk, és ilymódon elveti a fizikai világot, mint illúziót.

Amint a tudomány nagyjában egészében kibontakozik pillanatnyilag, amikoris látszólag fel kell oldania egy konfliktust a keleti és nyugati pszichológiák nézôpontja, paradigmái, és világfelfogása között, egy integráló kísérlet alighanem a tudatállapotokról és ezen állapotokat érintô valóságok emelt szintû megfogalmazásával fog végzôdni, , ami még összetettebb és biztosabban megalapozott, mint ami a helyzet manapság. Egy elôremutató változás kulcsa az, hogyha sokkal szélesebben probáljuk felfogni a pszichológiát, mint egészet, annak elismerésével, amit William James úgy fogalmazott, hogy "mindíg lesz tovább..."

Ken Wilber

Pszichológia perennis: a tudat spektruma

Az utóbbi évtizedekben tanúja volt a Nyugat a pszichológusok, teológusok, tudósok és filozófusok kirobbant érdeklôdédésnek aziránt, amit Huxley (1970) filozófia perennis-nek nevezett, vagyis az örök filozófia, az ember természete, és világa egyetemes doktrinája, ami a magva minden nagyobb metafizikai tradíciónak. Amin viszont ezidáig többnyire keresztülnéztek az, hogy az örök filozófiának megfelelô párjaként létezik egy örök pszichológia is - az emberi faj tudatának egytemes felfogása, ami ugyanazon belátásra hivatkozik, mint az örök filozófia csak pszichológiailag kifejezôbb nyelven. Ezen írás célja - túl azon, hogy leírja az örök pszichológia alap principiumait - felvázolni egy tudatmodellt, ami hû marad az egyetemes doktrina szelleméhez, de ugyanakkor elégséges bepillantást az olyan tipikus nyugati tudományágakba, mint az ego-pszichológia, pszichoanalízis, humán pszichológia, jungiánus analízis, interperszonális pszichológia és hasonlók.

E tudat spektrum modell magva az a belátás, hogy az emberi személyiség egy többlépcsôs manifesztáció, vagyis egyetlen tudat kifejezôdése, de ugyanazon mód, amint a fizikában a mágneses spektrum egy egyszerû, jellemzô elektro-mágneses hullám többsávos látszata. Még pontosabban: a tudat spektruma az emberi identitás többdimenzionális értésmódja. Ez azt jelenti, hogy minden szintet egy sajátos, és könnyen felismerhetô személyes identitás dominál, a kozmikus Legfelsôbb Identitástól lefelé, számtalan fokozaton át a drasztikusan beszûkült érzékelésû ego-identitásig. Ezen megszámlálhatatlan tudatszintbôl kiválasztottam négy fô szintet az örök pszichológiával kapcsolatban.

A SPEKTRUM SZINTJEI

Az elme szintje

A pszichológia perennis alap felfedezése az, hogy a tudatunk "legbensôbbje" azonos az univerzum abszolut és végsô valóságával, amit többféleképpen hívnak, úgy mint Brahman, Tao, Dharmakaya, Allah, Isten - csak, hogy néhány nevet említsünk - és amit jómagam a könnyebség kedvéért Elmének fogok hívni, (nagy kezdôbetûvel, hogy megkülönböztessem a látszólag tömegesen elôforduló "elméktôl"). Az egyetemes tradíció szerint az Elme az ami van, és minden, ami van 'tértelen' [üres], és ezért végtelen, idôtlen, amiért örökkévaló, és ezen kívül nem létezik semmi.

Ezen a szinten azonosak vagyunk az univerzummal, a Mindenséggel - vagy még pontosabban: mi vagyunk a Mindenség. A pszichológia perennis szerint ez a szint nem abnormális tudatállapot, még csak nem is megváltozott tudatállapot, hanem sokkal inkább az egyetlen tudatállapot, minden egyéb létélmény esszenciálisan illuzórikus. Röviden: tudatunk legbensôbbje - változóan nevezik Atmannak, krisztusnak, Tathagarbhának - azonos az univerzum végsô valóságával. Tehát ez az Elme szintje a kozmikus tudatban, ez az emberiség Legmagasabb Identitása.

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl

A dolgokon átsugárzik az üresség, mint a megvilágosodás tágassága,
míg az ürességen átsugárzik a felismerés, mint a megvilágosodás tágassága.
(Haladóknak!;-) 

A transzperszonális sáv

 Ez a sáv a spektrum azon területét reprezentálja, ami szupra-individuális, amikor az ember ugyan nincs tudatában a Mindenséggel való azonosságának, de nem is rögzül-t identitásában individuális szervezetébe. Ebben a sávban bukkannak fel az archetipusok. A mahayana buddhizmusban (Suzuki, 1968) ezt a sávot a "szupra-individuális tudat tartózkodási helyének" nevezik, amit a hinduizmusban (Deutsch, 1969) karana sari-nak, avagy kauzális [oksági] testnek hívnak.

Az egzisztenciális szint

Ezen az ember kizárólag a teljes fizikai organizmussal azonosítja magát, ami idôben és térben létezik, ez az elsô szint, ahol maga és a többi organizmus között szigorú határvonal húzódik. Ezen a szinten dolgozik a racionális gondolkodás, és itt mûködik a személyes akarat.

Az Egzisztenciális szint "felsô határán" található a bioszociális sáv, a kultúrális feltételek, a családi kapcsolatok, a szociális máz, éppúgy mint a mindent átható nyelvi, logikai, etikai törvények bensôvé tett mátrixa.

Ezek úgy mûködnek, hogy az átszínezik és formálják az alapvetô létfelfogást. Amint Edward Hall (White, 1972) fogalmaz: "Az érzékelési adatok gondosan megválogatott szûrései során valami megmarad, más kiszortírozódik, így azután azok a tapasztalatok, amik a kultúrális szûrôn átmennek, mások számára teljesen másként mutatkozhatnak meg."

Az ego szintje

 Ezen a szinten az ember nem közvetlenül azonosul a pszicho-szomatikus szervezettel. Több okból inkább többé-kevésbé a totális szervezet egy mentális elképzelésével, vagy képével azonosul. Más szóval, az egóval, avagy egy ön-képpel. Az egész szervezet ilyen módon megosztott egy testetlen psziche, a szellem a gépben, és egy szoma, vagyis test, "szegény szamártestvér" [Szent Ferenc] között, amikoris a személy teljesen identikus a pszichével, elmével és egóval, amit úgy árul el, hogy nem azt mondja "test vagyok", hanem azt, hogy "van testem". Az ember úgy érzi, hogy a testben egzisztál és nem mint test. Ez a szint majdnem kizárólag az egész pszichofizikai szervezet egy mentális képével azonosul, és ezért az intellektuális és szimbólikus folyamatok dominálják. Ebbôl következôen a buddhisták ezt a szintet "az intellektusnak" hívják, míg a hinduk szerint ezen a szinten az egó kihasadt az egészbôl, és ezért esett foglyul a durva testben.

Az árnyék szintje

 Bizonyos körülmények között az ember el tud idegenedni a saját pszichéje különféle aspektusaitól, nem azonosulva velük, és ilymódon beszûkíti az identitását az ego egy részére, arra, amit személyiségnek hívunk. Ez az árnyék szintje: azonosulás egy szegényes, és pontatlan önképpel (persona) míg a többi rész, amely fájdalmasnak, "gonosznak", vagy nem kívánatosnak érzôdik elidegenedik, mint az árnyék töltete, tartalma.

            A fenti modell a spektrum durván lerövidített változata. Így nem mutatja az áramlatok teljességét, és a különféle szintek egymásba szövôdését. Mégis tisztán látható, hogy minden szint egyre szûkíti az egyetemes identitást, az univerzum egy szegmentjére, amit szervezetnek hívunk, innen az organizmus egy szegmentjére, amit pszichének hívunk, míg végül ennek egy szegmentje a persona. (Minden nagyobb szint jellemzhetô a tudás különféle módjaival. Dulaizmus [szubjekt-objekt], avagy dualizmusok egész készlete, tudattalan folyamatok, stb. Ebben az írásban az identitás többdimenziós változataira koncentráltam).

A SPEKTRUM KIBOMLÁSA

Amennyiben igaz az, hogy az Elme szintje az egyetlen valóság, csodálkozhatnánk rajta, hogy a többi szint egyáltalán egzisztál. A pszichológia perennis válasza erre a maja tanítása. Maja [káprázat] minden tapasztalat, ami a dualizmusból ered (speciálisan az elsôdleges szubjektum-objektum viszonylata). Deutsch szavaival (1969, p.28) "Maja minden tapasztalat, ami meghatározottja, vagy következménye a szubjektum objektum különbségnek, avagy az én és a nem én megkülönböztetésnek." Az örök pszichológia kijelenti, hogy a dualizmus nem annyira valótlan, mint inkább illuzórikus. Ha az ember elválasztja a nézôt a nézettôl, akkor csak látszólag teheti ezt, ugyanis a világ sohasem elválasztott önmagától. A dualizmus illuzórikus: úgy tûnik, hogy létezik, de valótlannak bizonyul. A pszichológia perennis ugyanúgy azt is kijelenti, hogy miután a különbözô tudatszintek (kivéve az Elméjét) a maja, vagy a dualizmus produktumai - ezt hamarost kifejtjük - csak illuzórikusan egzisztálhatnak, ugyanis minden szint, mindíg az Elme marad.

Az eredeti dualizmust, avagy elválasztási aktust az örök filozófia mitológikusan úgy vázolja, mint az ég és föld, férfi és nô, nap és hold elválását; ismeretelméletileg ez a szubjektum és objektum, a megismerô és a megismert, a vizsgáló és vizsgált elválása; míg ontológiailag ez a magam elválasztása a többiektôl, valamint a szervezet elválasztása a környezettôl. A célunknak legjobban megfelelô megnevezése az eredendô dualizmus két felének, a szubjektum és objektum, magam és a többi, vagy a legegyszerûbben szervezet és környezet, mert amikor ez megtörténik, az emberi identitás látszólag (de nem valóságosan) átvált a Mindenrôl a szervezetre. A Legmagasabb Identitásunk nem vész el, csak elfátyolozódik, és ilymódon teremtôdik "az Elme Egységébôl" a következô fô szint: az egzisztenciális nívó, amikoris az ember a szervezettel azonosítja magát, szemben a környezettel. Itt azt is megjegyezhetjük, hogy miután ez a dualizmus elválasztja a nézôt a nézettôl, a szubjetumot az objektumtól, megteremti a teret is.

Amint az ember azonosítja magát a szervezettel elôáll a lét és pusztulása, élet és halál problémája. Az élet versus halál létrejötte megteremti a az idôt - az örök Elmében nincs születés és halál, kezdet és vég, múlt és jövô. Más szóval a születés és halál, múlt és jövô egy az örök MOSTban, vagyis, amikor az ember elkülöníti a születést és halált, muszáj elválasztania a múltat és jövôt, így kidobódik az idôtlen MOSTból a tört-én-elmi [Dúl Antal szótörése:] idôbe. Ez az egzisztenciális szint: a személy kizárólag a szervezettel azonosítja magát, ami idôben és térben létezik.

Az élet és halál egysége megbontásának - magának az idônek a megteremtése - van még egy következménye. Az egziszteciális szinten az ember állandóan pánikszerûen menekül a halál elôl, és maga ez a menekülés eredményezi azt az idealizált képet az "egó"-ról, ami esszenciálisan állandó és mozdíthatatlan szimbólumokból áll, és úgy tûnik valami olyat ígér, amit a hús nem tud: az örök kitérést a halál elôl statikus képekben. "A kései Freud teóriája szerint az emberi egó különös struktúrája annak eredménye, hogy képtelen elfogadni a halál szuverén valóságát." (Brown, 1959, p.159) Amikor az ember fut a halál elôl, menkül az állhatatlan testétôl, és látszólag hallhatatlan önmaga ideájával azonosul. Imígyen átvált a totális pszichoszomatkus organizmussal való azonosulásról egy errôl alkotott mentális reprezentációra, ezen a módon létrehozva a spektrum következô fô szintjét: az Egó szintet, aholis a személy önmaga szimbólikus képével azonosul, a halandó testtel szemben.

A dualizmus utolsó cselekményeként a személy leválasztja magát az egó tendenciáiról, és csak a pszichikai processzusok egy részével azonosul. Az ember letagad, elidegenedik, és féredobja az egónak azon aspektusait, amit nem tart kívánatosnak (de ami az egó-tagadásban mégis visszamarad). A kísérlet során, hogy elfogadhatóvá tegye az 'imidzsét' pontatlanná teszi azt, így teremtvén meg a spektrum utolsó szintjét: az árnyék szintet, amikor a személy önmaga pontatlan és erôsen rongált képével azonosul, - az elutasított részek árnyékká válnak. 

Skygge=Árnyék, Ego=Én, Eksistentielle=Egzisztenciális, Sind=Elme, ..bånd=sáv, Krop=test, Omgivels=környezet... alul pedig az Univerzum;-)

Imígyen alakulnak ki a tudat spektrum különbözô szintjei az egymásra következô dualizmusok során (szervezet - környezet, élet - halál, elme - test, személy - árnyék). Különben az Elme szintje nem egy a sok közül, hanem egy minden más nélkül, és csak praktikus okokból beszélünk az Elme Szintjeirôl. A tudat spektrum szintjei ugyanis egyáltalán nincsenek elkülönülve, hanem mint minden más spektrum a végtelenségig egymásba csúsznak-keverednek. A pszichológia perennis ezen nívók ugyan léteznek, de csak illuzórikusan, mint a tv képernyôjén látható képek valótlanok, mint események. Ezért minden szint minden valósága mindíg az Elme, és ezek valósága csak annyiban független, és csak azoknak valós, akik annyira el vannak varázsolódva, hogy képtelenek tisztába jönni avval, hogy a világ mindíg elválaszthatatlan önmagától, dacára a dualisztikus fellépésének. 

A KÜLÖNBÖZÔ SZINTEK TERÁPIÁI

Ez egy nagyon rövid leírása a pszichológia perennis- nek, és a Tudat Spektruma segítségével való értelmezésének. Általában a nyugati pszichológia minden nagyobb területe a spektrum különbözô szintjeivel foglalkozik. Ezen iskoláknak nem kell aggódniuk azon, hogy vajh "korrekt" módon kezelik é az emberi tudatot, amikor mindegyik csak a saját szintjével foglalkozik. Egy igazán integrált és átfogó pszichológiának fel lehet és kell használnia az egymást kiegészítô belátásokat, amiket a különbözô pszichológiai iskolák kínálnak.

Ego szintû terápiák

Ezen terápiák közös vonása az a hit, hogy a hiba a psziché tudatos és tuddattalan kapcsolatának egyfajta összeomlása, hogy ennek oka hasadás a személy és árnyéka között, mely utóbbi azonban felfedeztetett. Betegséget eredményez amikor egy ember önképe torz, és pontatlanul tükrözött, a  "gyógykúra" pedig egy pontos, és imígyen elfogadható önkép beállítása.

Ha az ember leválaszt önmagából bizonyos részeket akkor csalóka önképet kap. A leválasztott részek (vagyis az aktuális "tudattalan" árnyék) ugyanis maradnak, csak kivetítôdnek, és ilymódon "odakint" mutatkoznak, a környezetben, vagy másoknál. A terápia során kapcsolatba lépünk az árnyékkal, hogy végül vissza kerüljön ismét, az ember identitásérzékelése mondhatni kitágul, hogy magába fogadja azt is, amitôl korábban megvált. Ezen a módon gyógyul, forr össze ismét a személy és árnyéka, és az ember kialakít egy korrekt, és elfogadhato önképet, a totális pszicho-logikus szervezet többé kevésbé pontos mentális reprezentációját. Pontosan ez az, amit az ego-terápiák el kívánnak érni.

Egzisztenciális szintû terápiák

Miután az egzisztenciális szint az egész szervezet nívója, amit nem jellemez a psziché versus test dualizmusa, a terápia itt az egész konkrét ember aktualizálása, amely nem hasíttatott ketté pszichére és testre. Nem annyira a totális szervezet képének pontos kidolgozására törekszik, mint inkább a teljes egész szervezetté válásra. Hasonló módon, mint az egó-szint terápiák ki kívánja "tágítani az identitást" a psziche minden részére, de oly módon, hogy befogadhassa minden részletét a teljes organizmusnak. Ezt vezette elô Perls tisztán: " A cél a határok kitágítása annyira, hogy az ember elfogadhassa a szervezet összes aktivitását." Vagy, amint ugyanô késôbb kifejezte: "Felejtsd el az elmét és hagyatkozz az érzékeidre!" Ami azt jelenti, hogy hagyatkozz az egész szervezetre.

De emlékezzünk, hogy az egzisztenciális szint két gyökér dualizmus táptalaja is, a szübjektum - objektum (magam és más-ok), és az élet-halál (avagy lét és nem lét) helye. Éppen ezért ez nagyon sok egzisztenciális-szint-terápia fô célpontja. "Halálig tartó betegség.", "lenni vagy nem lenni", " a pokol a többiek", "a világba vetve", "a krízisek dialektikája" - ezek mind általános témái az egzisztenciális-terápia bizonyos formáinak, és pontosan tükrözik annak a szintnek a fenomenológiáját, amit kezelni kívánnak.

Az egzisztenciális-szint-terápia tehát mindenütt az egész pszichofizikai szervezettel foglalkozik, és azon krízisekkel amikkel találkozik, és amiket hihetetlen erôk fejtenek ki. A terápiák ezen csoportja magába foglalhat inkább intellektuális megközelítési módokat is, mint például az egzisztenciális pszichológia, gestalt-terápia, logoterápia, általános humán pszichológia és biogenetika, csakúgy, mint az inkább szomatikus megközelítéseket, mint a hatha jóga, strukturális integráció, a polaritások terápiája valamint az érzék-éberség. Dacára a sok természetes különbségnek mindegyik az egész, konkrét emberi organizmust próbálja megvizsgálni, és értékelni.

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl

 Ismerd fel a lényeget [Rigpa] és lazulj el;-)

Bioszociális-sáv-terápiák

Emlékezzünk, hogy az egzisztenciális szint magasabb határát "bioszociális sávnak" neveztük. Az itt fellépô kötôdések állnak jót a kultúrális minták feltérképezéséért magában a szervezetben, és imígyen mély és átfogó befolyással bírnak az egész szervezet tájékoztatására és viselkedésére. Többek között az egó struktúrájának kialakulásáért felelôsek (Mead, 1964), valamint a gondolatfolyamatok mintáiért is. Ami a patológiát illeti még fontosabb az, hogy az egész sáv mintegy a valóság szûrôjeként mûködik. Amint Erich From fogalmazta (1970, p. 8-99, 104.):

A társadalom nem csak mit egy tölcsér mûködik, amin keresztül belénk töltôdnek mindenféle fikciók, hanem úgy is, hogy elhárítja a valóság megismerését... Minden társadalom életformáján keresztül - ahogyan az emberi kapcsolatok, érzelmek, és felfogási módok alakulnak - kimûvel egy kategória rendszert, ami megszabja a megismerés módját... Ez a rendszer szociálisan függô szûrôként mûködik... Azon információk, amik nem jutnak át a szûrôn, tudattalanok maradnak...

A bioszociális terápiáknak ezért a legalapvetôbb tennivalójuk ott van, ahol a szociális minták a nyelvben, logikában megváltoztatják, és eltorzítják a felfogást, és szemmel láthatóan egy "mélyebb szinten" mint tiszta individuális torzulás, elfojtás, stb. mutatkoznak.

Transzperszonális-sáv-terápiák

A transzperszonális sáv azon aspektusokat, illetve szinteket érinti, amik természetüknél fogva szuper-individuálisak. Ezen a lépcsôn az "indivídum" még nem teljesen azonosult a Mindenséggel, de azonosulása nem szorul az organizmus általános határai közé. A transzperszonális sáv többek között a "kollektív tudat", és az "eredendô felismerések" terepe.

 Ezen archetípusok mély benyomást tesznek minden szintre, abban a spektrumban, ami a transzperszonális sáv "fölött" található. Valóban lehetséges, hogy ez általános jelenség az egész spektrumban; azon váltások, amik valamely szinten megtörténnek, az összes többi, fentebbi szinten drámai változásokat okozhatnak. De itt alá kell húznunk, hogy maga a transzperszonális sáv is megtapasztalható közvetlenül. Carl Jung maga is tisztában volt evvel (1968, p.110), mert kijelentette, hogy: "A misztikusok olyan emberek, akik különösen átélik a kollektív tudattalan processzusait. A misztikus tapasztalat az archetípusok átélése."

 A legáltalánosabb tapasztalat a transzperszonális sávban a dualizmus felfüggesztése (eltekintve az elsôdleges dualizmusok némely formájától). Ez magában foglalja szükségszerûen a személy és árnyéka dualizmusát, valamint az ego viszonyát a testhez. Ezen dualizmusok 'elvágásával' elvágódik mindaz, ami támogatta a személy neurózisait, mind az egoisztikusokat, mind az egzisztenciálisakat.

Úgyis mondhatjuk, hogyha valaki felfedezi, hogy az identitása túlmutat az egyéni elválasztódás határain, akkor könnyebben túl tud lépni a maga önmagától való különnállásából eredô neurózisain is.

Ugyanis ekkor az ember többé nem kizárólag a maga én-érzésével-felfogásával azonosul, és ezért nem kötött a maga teljesen személyes gondjai által. Egy módon elengedheti a félelmeit, aggodalmait, depresszióit, kényszerképzeteit, és elfogulatlanul szemlélheti ôket. A transzperszonális terápiák - elsô ízben - magukban foglalnak egy áthelyezôdést, ahonnan az ember meg tudja figyelni a személyes érzelmi, és fantázia komplexumait. Sôt megértéssel tudja megfigyelni ezeket, és nem megfigyelésre használja ôket, amivel csak elferdítené a valóságot. Továbbá ez a megfigyelés azt is jelenti, hogy többé nem azonosul velük az ember, egy új identitás kezd körvonalazódni, - túlnanról. 

Például olykor a transzperszonális sávot, mint szupra-individuális Tanú éli meg a személy, amely képes úgy látni az áramlást amilyen, anélkül, hogy manipulálná. Ez a Tanú egyszerûen mind belül, mind kívül az elmén-testen megfigyelheti az eseményeket egy kreatív kötetlen módon, miután nem azonosul egyik résszel sem. Más szóval, amikor az egyén tisztába jön avval, hogy az elme-test objektíven is vizsgáltható, egyúttal arra is rájön, hogy akkor nem tehet ki egy igazi személyes magamagát. Az az alapállás, amit a Tanú elfoglal, vagy mondhatni, a tanúság állapota, a kezdô alapállapota a buddhista gyakorlatnak (mindfulness) és a pszichoszintézisnek (nem-azonosság, és a transzperszonális Maga-m).

Továbbá: ez nagyon hasonlít arra, amit Maslow Fennsík-tapasztalatnak nevezett, ami "egy világ-tanú-létet jellemez. A fennsík tapasztalat a valóság tanújának lenni. Ebben bennefoglaltatik, hogy az ember látja a szimbólikusat, vagy misztikusat, a transzcendentálist, a csodát... Ebben az idô és tér meghaladása mondhatni teljesen normális dolog." Ezen típusú tapasztalatok során az ember teljes értékûen beavatódik az oksági világ mûködésébe, a transzcendens értékekbe, ezentúl mitológikus és szupra-individuális éberség jellemzi - röviden: beavatódik a transzperszonális sáv dimenzióiba.

Elme-szintû terápiák

A különbség aközött - amit jobb szó híján - "kevéssé", avagy "igaz" miszticizmusnak nevezek, az az elme és a transzperszonális tanú közötti különbség. A transzperszonális tanú képes a valóság tanuja lenni. De figyeljük csak meg, hogy a transzperszonális tanú állapota, még mindíg tartalmazza az elsôdleges dualizmus egy finom formáját, mégpedig a tanú és a megfigyelt elkülönböztetését. Csak amikor a dualizmus ezen utolsó formája is eltûnik ébred föl az ember az Elmére, és ebben a pillanatban a tanú és tanúsított egy.

 Evvel nem akarjuk ledegradálni a transzperszonális magamagát, avagy a tanut, merthogy nem csak terapeutikusan hasznos, hanem gyakorta egy ugródeszka az Elme (a kozmikus elme és hasonlók) eléréséhez. De mégsem szabad összetéveszteni az Elmével.

Ez tehát a döntô különbség a transzperszonális maga-m kevésbé misztikus állapotai és az igaz misztikum, az Elme maga között. Röviden: egy állapotban lehet valaki a valóság tanuja, míg egy másikban ô-maga a valóság. Míg az elsô óhatatlanul magában foglalja a dulaizmus valamely finom formáját, az utóbbi nem. Az ember direkte léte alapjaihoz járul, hogy megnézze kicsoda, vagy micsoda néz itten, és végülis - a transzcendentálsi önmaga helyett - azt találja, amit Blyth úgy látott, hogy "az univerzum az univerzumot éli át."

A terápiák ezen a szinten - mint minden szinten [szinte minden:] - próbálnak valamely kiválasztott dualizmust 'meggyógyítani', itt a szubjektum-objektum elsôdleges dualizmusát. Miután pedig ennek a dualizmusnak a felszámolása ugyanakkor az elôzô és következô élet, az élet és halál dualizmusának felszámolását is jelenti, így az ember mintha álomból ébred rá a kozmikus tudat idôtlen határtalanságára. Azon terápiák - és ezen a szinten csak a nyelvi kényszer miatt használjuk a "terápia" szót - amelyek ezen dolgoznak, a mahayana buddhizmus, taoizmus, védanta, hinduizmus, a szufi, és a keresztény miszticizmus bizonyos formái. 

ZÁRÓ GONDOLATOK

A fenti nagyon absztrakt vázlat héhány kiegészítést kíván. Elôszöris, a tudat spektrumának szintjei - mint minden spektrumban - kivédhetetlenül egymásba csúsznak fokozatosan, és semmilyen módon el nem választhatóak. Csupán a spektrum néhány feltûnôbb "csomóját" piszkáltunk meg, hogy beszélni tudjunk róluk, és ebbôl következôen amikor különbözô pszchoterápikus iskolákat valamely szintre, vagy sávba utalunk, akkor ez csak nagyvonalú megközelítés. Másodsorban pedig, amikor egy speciális iskolát a spektrum valamely fôszintjéhez sorolunk, az egyfajta "legmélyebb" szintre utal, amivel ez az iskola foglalkozik. Általában elmondható, hogy a terápiák minden szinten ismerik, és fel is használják a "felsôbb" szintek pszichoterápiás tudását. Ha az ember Jung pszichológiáját a transzperszonális sávba helyezi, akkor ez nem azt jelenti, hogy neki nincs mondandója az árnyék-szintrôl, vagy a bioszociális sávról. Nagyon is sok mondanivalója volt ezekrôl a szintekrôl. Harmadjára viszont azt kell mondanunk, általános az, hogy minden szint terápiái hajlamosak az "alsóbb" [mélyebb!] szintek tapasztalatait patológikusnak tekinteni, és e miatt gyorsan elítélôen diagnosztizálják azokat, mint például az ortodox pszichoanalízis a miszticizmust. Negyedszerre, miután a tudat spektruma valamilyen módon mindíg egy alászállás, az identitás kibomlása a személytôl (persona) az egóig, vagy az organizmustól a kozmoszig nevezhetô akár identitás lebomlásnak is, avagy elôremutató nem-kötôdésnek bármely kizárólagos identifikációhoz. Amikor az Elme (kozmikus) szintjérôl van szó, mindegy, hogy az individum mindennel azonosul-t, avagy semmivel, mindkét megfogalmazás logikusan értelmetlen. Az elsô mindössze egy csöppet könnyebbé teszi a tudat-spektrum leírását. Ötödszörre: miután minden szint különbözô identitásérzéssel jár, minden szinthez többé-kevésbé kötôdik valamilyen jellemzô vonás. Úgy néz ki például, hogy a különféle szintek különbözô álmokat hoznak, más és más igényekkel, valamint szimptómákkal járnak, - hogy csak egy néhányat említsünk. Például a transzperszonális, az egzisztenciális és az ányék-rettegés valóságosan különbözô szornyetegek, és nem szabad ôket egyként kezelni. Egyetlen terápiás technika alaptalan használata minden tünet esetében a legszerencsétlenebb következményekkel járhat.

Ami ezt illeti felmerül a kérdés, hogy milyen módon befolyásolja - ha egyáltalán - egy 'fölsôbb' (árnyék, egó, egzisztenciális) szintû terápiás procedura egy ember kibontakozását a mély (transzperszonális, Elme) szintek irányában? Noha nincs itt helyünk hoszabban kifejteni e témát, de a következôket muszáj elmondani: A tudat spektruában való 'leszállás' úgy írható le legjobban, mint egy folyamat, aminek során az ember feladja a kizárólagos, beszûkült, és rész identitását, hogy felfedezhessen további, átfogóbb nézeteket. Amilyen mértékben valaki le tud mondani kizárólagos kötôdéseirôl a spektrum 'felsôbb' szintjein - és itt ez a terápiák esszenciája - annál könnyebben tud elmélyülni. 

Tibeti idézet Jes Bertelsen Dzogcsenprakszis címû könyvébôl

 

Eredendô feszültségmentesség (ellazultság)

Teoretikusan nézve, ha a fôdualizmusokból való teljes kigyógyulás a cél minden szinten, akkor elvárható, hogy az individum szükségszerûen, és teljesen spontánul mélyül a következô szintre. Ha a gyógyítás a perszona és árnyék hasadásra megy ki, akkor - úgyszólván kötelezôen - az egoisztikus szintet célozza; és így tovább... Amikor az egyén új szintet ér el, akkor nagy valószínûséggel érzékennyé válik e szint jellemzô vonásaira - ennek álmaira, értékeire, fejlôdési lehetôségeire, és igényeire. A spontán leszállás jelensége, ami szinte mindenki számára lehetôség, szinte pontos analógiája Maslow (1968) hierarchia-szükségletének - vagyis: neurotikus szükség (árnyék-szint), alapvetô szükség (egó és egzisztenciális szint), és a meta-szükség (transzperszonális sáv); az Elme szinten nincs semmi(re) szükség (merthogy minden ezen belül található). Amint az indivídum 'lerendez' egy szükség készletet, felbukkan a következô, és hogyha a követelményeket nem sikerül kielégíteni, akkor több formában bukkanhatnak fel problémák.

Vegyük például, amikor valakinek az árnyék szinten alapvetô szükséglete kielégítetlen marad. Elfojtás, elidegenítés, vagy ilyen-olyan kivetítés okán nem tudja felfogni milyen fajta szükségletrôl van szó. Ismert, hogy ha az ember nem kap eleget abból, amire valójában nincs is szüksége, kifejlôdik egy sor kielégíthetetlen neurotikus szükséglete. De ha ezek a neurotikus késztetések elismertetnek, és áthelyezhetôk, akkor az elfedett alapvetô szükséglet megmutatkozik (a hierarchiában), és a 'paciens' elkezdheti kitalálni miképpen viszonyuljon a dolghoz, hogy nagyobb kielégüléshez jusson. Az ember utat talál - szintén mintegy 'per definíció' - a spektrum egy mélyebb dimenziójába. Amikor pedig eléri az egzisztenciális szintet, egy teljesen új szükséglet jelentkezik, a meta-szükséglet, ami egy hív-at-ást hoz magával, esetenként a transzcendencia követelését. A meta-szükséglet 'kezelése' bevezet a transzperszonális sáv világába; ezt elvetni meta-patológiához vezet.

A fentiek fényében talán nem túlzás ama végkövetkeztetésre jutni, hogy a felsô ('felszinesebb'?) szintek terápiás kezelése valóban megkönnyíti a mélyebb szintekre való leszállást. Ez nem azt jelenti, hogy a transzperszonális sáv, vagy az Elme szintjének elérése megköveteli a felsôbb szintek terápiás kezelését, még ott sem mindíg, ahol ez mutatkozik. Nagymértékben segíthet, de nem kötelezô, miután a mélyebb szintek terápiái igazából lecsökkentik a felsôbb szinteken végezendô munkát. Ha nem ez volna a helyzet, akkor a meditáció aligha volna hasznos egy neurotikus esetében, hacsak az illetô végig nem ment volna valamin, ami egy teljes pszichoanalízisre hasonlít.

Csak azért tágítottam az örök pszichológia keretein, hogy sejtessem, nem csak hogy mindezen szintek egzisztáltak-nak benne, amint ezt a hagyomány pszichológiája állítja, hanem azért is, hogy jelezzem, patológiás tünetek felbukkanhatnak minden szinten (természetesen az Elme szintjét kivéve), és a nyugati pszichológia hozadéka potosan éppen ezen szint-terápiák kidolgozásában rejlik.

Ezért látható, hogy a nyugati és keleti pszichológia módszerei a tudat felfogása, és a pszichoterápia tekintetében kiegészítik egymást. Az egyik oldalon a keleti kutatók (és itt "keleti" alatt a pszichológia perennist értjük, miután a geográfiai keleti nyugati felosztás ez ügyben irreveláns) a fô hangsúlyt az elme szintjére tették, és ezért alig foglalkoztak, ha egyáltalán - a többi szint lehetséges patológiáival. Ez érthetô, hiszen az örök pszichológia azt állítja, hogy minden betegség a (kis?) elme tudatlanságából fakad. Noha teljesen tisztában voltak a spektrum különbözô szintjeinek létezésével, és noha részletesen fel is térképezték azokat, úgy gondolták, hogy bármelyik szint patológiájának kezelése idôpocsékolás, mert a szubjektum-objektum dualizmus, a tudatlanság gyökere ezekben mindíg megmarad. A nyugat a maga oldaláról - legalábbis úgy a tizenhetedik század óta - teljes tudatlanságban leledzett az örök filozófia létét illetôen. Amikor azután a pszichopatológia kezdett kibontakozni ebben a metafizikai vákumban, a kutatóknak nem volt más választásuk, minthogy a neurózisok gyökerét a felsôbb szinteken keressék (például az egó, vagy a bioszociális szinten). Tegyük fel, hogy a maguk szintjén mindannyian korrektül jártak el, és így kiegészítik a tudatszemléletet az egész spektrumra.

Charles Tart: A tudat és az egész (rendszer-szervezet)

A tudat állapota általában nem a természetes, vagy az adott [Rigpa], hanem nagyon magas fokon komplex konstrukció; egy specializált eszköz, aminek a segítségével kezelni tudjuk a körülményeinket és embertársainkat. Olyan eszköz, ami hasznos, ha valamit meg akarunk oldani, de nem csak haszontalan, hanem egyenesen veszélyes, ha másra akarjuk használni. A tudat közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy sok részre tudjuk analizálni. De ezek a részek olyan minták szerint mûködnek együtt, ami egy rendszert alkot. Noha a részeket külön-külön is vizsgálgathatjuk, de ezek egy komplex rendszer részei, ami csak úgy érthetô, ha mûködésben látjuk az egészet egyben. Vagyis, ahhoz, hogy megérthessük a tudat összetett müködését muszáj egészként kezelni és ugyanakkor látni a részeit is. Ez okból a tudat állapotainak vizsgálatát rendszervizsgálatnak nevezem.

Ahhoz, hogy megértsünk egy olyan konstrukciót, amit tudatállapotnak nevezhetünk, néhány olyan elméleti alapkijelentést (posztulátum) kell tennünk, ami az emberi tapasztalatokon alapul. Az elsô posztulátum az, hogy létezik egy alapvetô éberség. Miután lehetséges az eberség (figyelem) fókuszának be, és átállítása ezért általában valamire való figyelésnek hívjuk. El kell ismernünk az ön-figyelem lehetôségét is, amikoris az ember felfigyel arra, hogy éber.

További alap posztulátumok a struktúrákra vonatkoznak, amilyen az elme/agy relatíve állandó struktúrái/funkciói/alrendszerei amik az információk át meg átformálásával hatnak. A matematikai ügyesség például hat egy sor további kapcsolódó struktúrára. Ezek közül azok a számunkra legérdekesebbek, amik egy biznyos porció éberséget/figyelemet igényelnek ahhoz, hogy mûködésbe lépjenek. Az éberség/figyelem pszichológiai energiaforrásként mûködik ezen a módon. A legtöbb technika, ami az elmét kívánja konrollálni az éberség energiát, vagy más energiaformát használ, hogy aktiválja a kívánt struktúrákat (valamely karakter, ügyesség, nézetek), és deaktíválja a nem kívánatosakat.

 A pszichológiai struktúráknak olyan egyedi sajátosságaik vannak, amik korlátozzák és megteremtik azokat a módozatokat, amiken keresztül befolyásolni tudják egymást. Ilymódon formáltatnak és korlátozódnak a lehetôségek minden szisztémában, ami pszichológiai strukturákból épül, tartós figyelem fókuszálás, vagy más energia csoprtosulás révén alakul ki azon struktúrák karakterisztikája, ami a rendszert jellemzi. Más szavakkal az emberi bio-kompjuternek nagy, de korlátozott számú lehetséges mûködési módja van.

Miután határozott típusú testünk és idegrendszerünk van, egy sor 'egyforma'  készséggel rendelkezünk. De mindannyian valamely speciális kultúrkörbe születtünk, amely csak néhányat választ és mûvel ki, másokat elutasít, és sokat nem is ismer. A kiszámú megtapasztalt képesség, amit a kultúránk kiválaszt, plusz némely véletlenszerû faktor az ami a mindennapi tudatállapotunkat konstruálja. Egyszerre vagyunk nyertesei és áldozatai a természet speciális választásának. A kulturális normákon kívüli látens képességek kimûvelése és hasznosítása egy ideiglenes újjá épített tudat révén megváltoztatott tudatállapotba kerüléssel, - ez az alapja a nagy érdeklôdésnek ezen állapotok iránt. 

A tudatállapot, vagy megváltoztatott tudatállapot kifejezéseket pontatlanul használjuk, így azután az ember beleérti bármi gondolatát, ami éppen az eszében jár pillanatnyilag. Az új fogalom, a megváltoztatott tudatállomás (fejlôdési fokozat, lépcsô?) (direkte state of consciousness d-SoC) pontosabbnak tûnik. Egy d-SoC a pszichológiai struktúrák egyedi dinamikus mintázata, avagy formája, a pszichológiai alrendszerek aktív szisztémája. Noha az összetevôk, struktúrák/alrendszerek változóak egy d-SoC-on belül, az érvényes minta, az egyesült rendszer sajátosságai nem változnak. Ha az ember, miközben itt ül és olvas arra gondol, hogy "most álmodok", ahelyett, hogy azt gondolná, "ébren vagyok" megváltoztat egy kis kognitív (megismerési) elemet a tudatában, de egyáltalán nem befolyásolja azt az alapvetô mintázatot, amit ébrenléti tudatállomásnak hívunk. Az alrendszerek megváltozásának, és a környezet változásainak ellenére egy d-SoC stabilizált egy sor processzus által, imígyen megtartva az identitását, és funkcióját. Egy analógiával: egy autó autó askkoris, ha úton van, vagy áll a garázsban (környezet változás), vagy a tulajdonos megváltoztatja az ülések huzatának szinét (belsô változás).

D-SoC példák lehetnek: általános ébrenléti állapot, álomnélküli alvás, álmodás, hipnózis, alkohol okozta részegség, marihuana 'részegség' (illumináció?), és a medtiatív állomások.

Egy elválasztott tudatállomás (d-ASC) egy olyan d-SoC, ami különbözik egy alapvonal tudatállomástól (b-SoC). Az általános [ébrenléti] tudatállomás alapvonalbélinek számít általában. Egy d-ASC viszont egy új rendszer, amely egyedülálló módon képes újjáalkotni a tudatot. A megváltoztatott szó itt egy leíró kifejezés nem pedig értékelô.

Jelenlegi ismereteink a tudatot és a d-SoC-t illetôen szórványosak és kaotikusak. Az itt javasolt új táblázati rendszer... [És itt most ugrunk egyet az új rendszer vizsgálatai által hozott eredményehez, mert a nyelvezet profi kutatóknak szól...:]

Az olyan pszichedelikus szerek, mint a marihuána, vagy az LSD nem hoz létre állandó változásokat, amint azt sok félrevezetô vizsgálat állítja. Ezek a mai felfogás szerint olyan feloldó és mintateremtô erôkkel bírnak, amik szorosan együttmûködnek a többi pszichológiai faktorral, amelyek mindegyike együttmûködik az aktuális d-SoC-al. Nézzük csak a marihuana úgynevezett fordított tolerancia effektusát, ami az új használónak megengedi, hogy nagyobb adagot fogyasszon különösebb hatás nélkül ('ellebegjen' egy d-ASC-ben), viszont késôbb sokkal kevesebb elegendô, hogy eléreje a d-ASC állomást. Ez egyáltalán nem paradox a rendszer szerint, míg paradoxonnak tûnik az általános gyógyszerészeti felfogás értelmében. A marihuana [bio-kémiai] fizikai befolyása nem elég ahhoz, hogy az általános d-SoC-t megzavarja, egészen addig, amíg a pszichológiai faktorok meg nem változtatják a d-SoC folyamatait annyira, hogy 'megenged' egy d-ASC-ét. Ezen pszichológiai effektus általában "némi segítség a barátoktól", amennyiben egy tapasztalt marihuana használó segít az éberség/figyelem megfelelô beállításával. Ezen tanítások d-ASC mintaképzô erôkként is szolgálnak, imígyen bemutatva az új használónak miként használja fel a szer fiziológiai hatásait egy új tudati rendszer teremtéséhez.

A rendszerszemléletû megközelítés az általános d-SoC-ban is használható, az érzelmi állapotokkal, és az identitással kapcsolatban, egy gyors váltással az ember identitás magjában, amin sok okból keresztül szoktak nézni. Ugyanígy a rendszer szemléletû megközelítés magában foglalja azt a lehetôséget is, hogy a lappangó képességeket kibontsuk, és felhasználjuk különféle d-ASC-ékben, oly módon, hogy megtanulunk d-ASC-ét váltani egy különös probléma megoldásához; de ez a pszichológiai érésfolyamat része is. Bizonyos zélsôséges esetekben például a személyiséghasadás kezelhetô d-ASC-ként.

A rendszerszemléletnek egyik legfontosabb következménye annak megértése, hogy szükségünk van egy a speciális tudatállomásokat kutató tudományágra. Egy "normál" d-SoC egy elôítéletes módja a tudatstrukturálásnak, amiben az ember elveszít bizonyos képességeket, miközben újakat mûvel ki, amiket kimûvelünk azok egy-állomásos tudományágak. Komolyan korlátozottak. Az általános tudománynak elég jól sikerült kezelnie a fizikai világot, de nem túl jól a pszichikai problémákat. Ha tudományos módszereket használunk a különféle d-ASC-éket vizsgáló tudományágak kimûveléséhez, akkor ezeket radikálisan különbözô felfogásmódokra, logikára, és kommunikációra kell építenünk, hogy a mai tudásunkat kiegészítô belátásokhoz jussunk.

Roger Walch

Az állapotok feltérképezése és összehasonlítása

Az ismert tudatállapotok száma drámaian megnôtt, de nagy a zûrzavar akörül, hogy miként tudjuk a legjobban leírni és összehasonlítani ôket. Ezen fejezet célja mindenekelôtt, hogy (1) olyan módszert vezessen be, amivel a lehetô legjobban le lehet írni, feltérképezni, és összehasonlítani a megváltozott tudatállapotokat (ASC-ket), avval, hogy a tapasztalatok kulcs-dimenzióit azonosítjuk, (2) lokalizáljuk a különleges állapotokat ezekben a dimenziókban, és ezután (3) összehasonlítjuk ôket.

A sámáni, jóga által elért, buddhista meditatív, és skizofrén állomásokat fogjuk itt összehasnonlítani, miután ezek mind jelentôsek, erôsek, általánosak, és olykor egyformának írják le ôket. Nézzük például azt a kijelentést, hogy a "sámánok, jógik és a buddhisták ugyanazt a tudatállapotott érik el!"1, és hogy a sámán "eléri ugyanazt az egzisztenciális egységet - ami a hindu szamádhi, és amit a nyugati spiritiszták és misztikusok megvilágosulásnak, illuminációnak, unio mystica-nak neveznek."2 

A sámán tudatállapotának vizsgálatához elôszöris le kell szögeznünk, hogy a sámánok nagyon különbözô technikákat használnak, ami azt jelenti, hogy mindegyikük teljesen egyedi állapotba kerülhet. Itt a sámáni utazás állomásaival foglalkozunk. Ehhez az utazó elôször is más tudatállapotba hozza magát (ASC), talán böjt révén, dobolással, tánccal, vagy valamely szerrel. Gyakran átélik, amint elhagyják a testüket, hogy szabad lélekként , szellemként utazzanak oda, ahol más szellemektôl információkat, és olyan képességeket kapnak, amivel segíteni tunak saját törzsük tagjain.

            De miképpen is tudnánk leírni és feltérképezni ezen utazás tudat-állomásait? Talán a nyers tapasztalatok számbavételével. A legfontosabb jellemzôk (1) erôs kontroll, különleges képesség az ASC-be való átlépéshez, illetve annak elhagyásához, igény szerint; (2) magas fokú éberség, környezettudatosság; (3) kommunikációs képesség; (4) koncentráltság; (5) erôs elragadtatás; (6) nyugalom; (7) érzelmi fûtöttség; (8) stabil identitás; (9) testen kívüliség átélése (OOBE); (10) belsô tapasztalatok fajtái.3

A SÁMÁNUTAZÁS ÁLLOMÁSAINAK FELTÉRKÉPEZÉSE

Most akkor jöhet a térkép:

Kontroll: Az egyik legfontosabb jellemzô a sámánok kontrollja a különbözô tudatállapotaik fölött. A sámán mesterek ki be szállhatnak az utazás során a dobjuk, és különféle rítusok segítségével. Részben a felmerülô képeket és tapasztalatokat is ellenôrizni tudják.

A környezet éber szemmeltartása, és a kommunikációs képesség: Az utazás közben a figyelem a környezettel kapcsolatban jelentôsen lecsökken. De dacára a sámán másvilági tevénykedésének képes kommunikálni a jelenlévôkkel, és folyamatosan tudósítani a világokról és szellemekrôl, valamint azokról az ütközetekrôl, amiket megvív.

Koncentráció: A sámámok koncentrációs képessége legendás.5 Utazásaik alatt muszáj összpontosítaniuk hosszú ideig, anélkül, hogy hagynák magukat megzavarni, de a koncentrációjuk nem egyhegyûen rögzített valamely objektumra, mint a jógiké. Sokkal elfolyóbb, a mozgásuk szabad, és magatartásuk váltakozik az utazás alatt.

Energia ébredés, nyugalom és érzelmek: Miután a sámánok világok között utaznak, ahol szellemekkel harcolnak, és istenekkel találkoznak nem csoda, hogy kirobbanó energia jellemzi ôket, miközben érzelmeik a rettegés, kételyek, jóllét, és boldogság között ingadoznak. A legtöbb sámánutazást nem éppen a nyugalom jellemzi.

Identitás és testenkívüliség: Egyike a sámánutazás legkarakterisztikusabb vonásainak, a testenkívüliség, a szabad szellem, amit (akit?) nem korlátoz a teste, vagy gátolt a fizikai világ által, ezért gyakran eksztatikusnak írják le az eseményt.

Az élmények tartalma: A sámán élményei figyelemreméltóan gazdagok, és alaposan megszerkesztettek.4 A skizofrén zavarodottsággal szemben összefüggôek és olyan módon céltudatosak, amik az utazás szándékát és a sámán-kozmológiát tükrözik.

Ezek a sámánutazás tapasztalatai [Itt egy összehasonlító táblázat következne, amiben a sámánutazó, a jógi, a buddhista meditáló és a skizofrén tapasztalatai kerülnek egymás mellé - röviden. De miután most hoszabb elemzés következik nem láttam értelmét magyarítani a majdnem semmitmondó illusztrációt.]

A sámán és a skizofrén tudatállapotai

A legutóbbi idôkig a nyugati kutatók azon a véleményen voltak, hogy a sámánok pszichésen zavartak, és a sizofréneket is hasonlóan diagnosztizálták. De sok okból ez a diagnózis pontatlan.3 Ezek közül a legfontosabb, hogy a fenomenológiai térkép óriási különbségeket mutat a két 'paciens' tudatállapotában. A másik ok az, hogy sokat, akik állítják, hogy a sámáni és skizofrén állapotok megfelelnek egymásnak, abból indulnak ki, hogy csak egy-egy sámáni-skizofrén tudatállapot létezik. Ez pedig teljesen hibás nézet.

Leegyszerûsítendô a dolgot az akut skizofrén esetében fellépô tudatállapotra összpontosítunk. Ez lehet az egyik legtönkretévôbb tapasztalat, amit egy ember átélhet. A pszichés feloszlás eksztrém erejû, és óriási zavart okoz az érzelmekben, gondolatokban, felfogásban és identitásban egyaránt. Az áldozatok belevettetnek valami terorisztikus, zûrzavaros rémálomba, halucinációk gyötrik ôket, kiszakíttatnak a normális észlelésbôl, és identitásukból, elveszvén egy titkos autikus világban. Összehasonlítván ezen akut estet a sámáni tudatállapottal a következôt látjuk:

A kontroll úgyszólván teljesen megszûnik. A környezetre való figyelés lecsökken, miután az illetô el van foglalva a halucinációival, és a gondolkodás olyan töredékes, hogy alig tud kommunikálni. A koncentráció lecsökken, és a paciens általában nagyon felhúzott, és hisztériás. Az érzelmi reakciói kitekertek, bizarrok, és szélsôségesen fájdalmasak.

A folyamat olyan tönkretévô, hogy askizofrén gyakran valódi identitás töredékességet, feloszlást él meg, és ezért úgy érzi, hogy szétesik, felbomlik, meghal. Ez esetenként együttjárhat a testenkívüliség érzetével, de ez rövid, kontrollvesztett tapasztalat, amiért is nagyon különbözik a sámánutazástól...

Ezek a különbségek a szociális funkciókban is megmutatkoznak. A sámánok figyelemreméltó intellektuális, mûvészi, vagy vezetôi képességekkel bírhatnak, és hát ez nagyon ritka a skizofrének esetében.4-5

Módszerek összehasonlítása

Nem is oly régen láthattunk egy növekvô tendenciát arra nézve, hogy a sámánokat egy szintre sorolták a különféle szellemi tradíciók mestereivel, kiváltképpen a buddhista meditáció és a jóga esetében. De amikor az ember gondosan összehasonlítja a tudatállapotokat akkor jelentôs különbségek mutatkoznak.

Amint látttuk a sámánoknál nagy a változatosság. A buddhista meditáció és a jóga még összetettebb. A buddhizmusban tucatnyi meditációs módszer drámaian különbözô tudatállapotot hozhat elô. Továbbá, minden meditációs gyakorlat számos elkülönült lépcsôn, és állapoton vezethet keresztül. Az eredmény az, hogy a gyakorló a buddhistatra dícióban nem egy, hanem akár tucatnyi megváltozott tudatállapotba kerülhet egy tréning alatt.6

Úgy néz ki tehát, hogy a sámán állapotok, és a többi tradíció állapotainak összevetése meglehetôsen bonyolult feladat. Akik azt állítanák, hogy a sámán, és egyéb tradíciók állapotai ekvivalensek, és azonos tudatállapotokat hoznak létre muszáj lenne számos összehasonlítást tenni számos tudatállapotban és számos dimenzióban; ami egyszerûen nem történt meg. Amikor direkt összehasonlításokat teszünk éppenhogy nagy kölönbségeket találunk az egyezés helyett. Vázoljuk hát a buddhista meditációk, és néhány jóga módszer fô jellemzôit, hogy késôbb összehasonlítsuk ôket a sámáni utazó állapotával.
A klasszikus jóga olyan koncentrációs gyakorlat, aminek folyamán az elmét lecsöndesítik (zajgását 'megszüntetik'?), miközben egyetlen belsô tapasztalatra összpontosítanak, például a légzésre, egy képre, vagy egy mantrára. Ehhez a jóginak vissza kell vonnia figyelmét a testétôl, és a környezettôl, befelé fókuszálnia, "mint amikor egy teknôsbéka a páncéljába húzza a fejét és végtagjait". Végezetül eltûnik minden tárgy, és a jógi szamadhiba kerül, és/vagy misztikus egységbe az Elmével.7

Míg a klasszikus jóga koncentrációs gyakorlat, a központi buddhista prakszis, amit belátásnak, avagy vipassana meditációnak is hívnak, éberség gyakorlat. Amikoris a jógi a kimozdíthatatlan ('egyhegyû') összpontosításra törekszik valamely belsô tárggyal kapcsolatban, addig a belátás-meditáció a folyamatos éberségre helyezi a hangsúlyt minden tárggyal kapcsolatban, legyen az akár külsö, akár belsô. Itt minden stimuláció megvizsgáltatik olyan pontosan amennyire az éberség foka megengedi. A dolog célja az érzékek, a testi funkciók, és az elme mûködésének vizsgálata és megértése a lehetô legjobban, hogy a torzulások, és félreértések, amik befelhôsítik az éberséget 'átvághatóak' legyenek. [Ajánlott olvasmány: Szatipatthána; A megvalósítás egyenes útja / Tan Kapuja kiadvány!]

Az ismertetett három gyakorlat olyan állapotokhoz vezet, amelyek bizonyos kísérleti és funkcionális hasonlóságokkal bírnak, mint a felfokozott koncentráció, de ugyanakkor jelentôsen különböznek is. A skizofréniával szemben, ahol a kontroll drasztikusan lefokozott, mind a három diszciplina erôsíti az önkontrollt. A gyakorlók képesek be és kilépni a megváltozott tudatállapotba-ból, amikor akarnak, pedig a sámánok segédeszközöket is használhatnak, mint különféle szerek, vagy a dobjuk. Mind a sámánok, mind a belátás-meditálók teljesen kontrollálják ASC élményeiket, míg a szamadhiban idôzô jóginak szinte tökéletes képessége van arra, hogy a gondolatözönét, vagy más mentális folyamatát leállítsa. Patanjali klasszikus jóga leírásában a második sorban egynesen az áll: "A jóga az elme gondolathullámainak kontrollja."

Ami a környezet észlelésének érzékenységi fokát jelenti nagy különbségek vannak a három állapot között. Mind az antik, mind az újkori pszichológiai leírások szerint a buddhista belátás (éberség) meditáció drámaian fölfokozza a környezettel kapcsolatos érzékenységet. A sámánok esetében ez némileg csökkent ertékû, míg a jóga állapotban drasztikusan redukált - egészen a teljes 'figyelmetlenségig'. Eliade egyenesen úgy definiálja a szamadhit, mint "sebezhetetlen állapotot, amiben a külsô világ eltûnik".

Ezek a különbségek a kommunikációban is jelentkeznek. A sámánok tudnak kommunikálni a jelenlévôkkel, a buddhista meditálók is, ha ezt szükségesnek találják, de már a beszéd szükségességének felbukkanása is megszünteti a jógi eltökélt céltudatos koncentrációját.

A koncentráció gyakorlása úgy néz ki minden autentikus szellemi gyakorlatozás része, így a sámánok körében, a buddhizmusban, és a jógában is, de ennek mélysége és fajtája döntôen különbözhet. A sámánizmusban, és a buddhista belátás meditációban a figyelem egyik tárgytól (témától?) a másikig mozog. Ez szemben áll a jóga prakszissal, amiben a figyelem mozdíthatatlanul rögzített egyetlen tágyra.

Nagy a különbség az éberségi, vagy energia intenzitásban is. A sámánok általában 'felébredtek' az utazásuk során, táncolni is képesek, és nagyon feldobottak. A buddhista meditálók fokozatosan óriási nyugalmat érnek el, míg egy jógi a szamádhi csendjében úgy elmélyülhet, hogy a legtöbb mentális folyamat ideiglenesen leáll.

Az identitás felfogása is különbözik a három gyakorlatban. A sámán általában megtartja az elválasztott individum érzését, noha jobban azonosul a lelkével-szellemével, mint a testével. Nem ez a helyzet a meditáló buddhistával, akinek mikroszkópszerûen mûködô figyelemösszpontosítása olyan érzékennyé válik, hogy 'felboncolja önmagát' összetett stimulációjában. Imígyen a meditáló nem érzékel egy stabil változatlan egót, vagy önérzô lényt, hanem inkább a megállíthatatlan gondolat és képözönt, amibôl az egó 'összeáll'. Ez a "nem én" tapasztalat, aminek során egy állandó egoista maga-m a pontatlan figyelem káprázataként mutatkozik meg, ami majdnem teljesen úgy lép fel, amint a látszólag folyamatos film egy sorozat egyedi képbôl áll. A pontosított éberség átlát ezen az egoista illúzión, és íly módon megszabadítja a meditálót egocenrikus gondolkodás és cselekvés-módjaitól.

A jógi tapasztalatai hasonlítanak és különböznek is a sámánétól, és buddhistáétól. A különbség az, hogy jógi meditációjának magasabb fokán a figyelem mozdíthatatlanul a tudatra irányul, aminek következtében tiszta tudatnak 'éli meg magát'. Ez annyiban hasonlít a buddhista tapasztalatra, hogy az egoista ön-érzékelés illúzióként meghaladtatik.

[Ide kívánkozik - egyelôre röviden - hogy a buddhizmus tibeti változatainak legmagasabb foka, a fenti antológia összeállítása, és megjelenése idején még titkos, csak nagyon kevesek által ismert és gyakorlott ôseredetû DZOGCSEN az általam ismert legtisztább 'tudat-jóga-meditáció'; - ami alapjában még különösebb meditációt sem igényel... de errôl majd bôvebben a fordítás végén:]

A jógi tiszta tudat tapasztalata éles ellentétben áll a sámán sok színû képeivel, amikkel utazása során találkozik. A buddhista meditáló pedig egy harmadik típusú tapasztalathoz jut. Itt az éberség olyan érzékeny, hogy végül minden észlelés feloszlik, a meditáló pedig átélheti, hogy megállíthatatlanul áradnak a mikroszkópikus képek (gondolatok?) amik villámgyorsan felbukkannak és eltûnnek.6 [Nem vitatom, hogy lehetséges ilyen tapasztalat, hasonlót magam es átéltem, de azt állítom, hogy nem EZ AZ, amire a gyakorló 'törekszik'! Buddhul...:]

A sámánizmus legkarakterisztikusabb vonása, a lélek-utazás, ami a testen kívüliség tapasztalat (OOBE) egyik formája, az elragadtatás, vagy extázis. "Ezt sem a jógi, sem a buddhista nem éli át a meditációja alatt. A jógi olyannyira 'befelé' koncentrál, hogy elveszti minden testi érzékelését, és feloldódik a szamádhi üdvözült gyönyörében, amit helyenként egynesen ensztázis-nak neveznek. Eliade, akinél talán senki nem tudott többet [Khm?!:] a sámánizmusról és a jógáról, teljesen tisztában volt e kettô különbségével. A jógáról írott klasszikus könyvében nyomatékosan kijelentette:

Lehetetlen a jógát összekeverni a sámánizmussal, vagy egy szintre helyezni az eksztázissal. A klasszikus jóga célja a perfekt autonómia, ensztázis, míg a sámánizmus jellemzôje... az eksztatikus repülés.10

LÉTEZIK E KÖZÖS MISZTIKUS TAPASZTALAT?

Egyike a nagy kérdéseknek, ami dominálja a miszticizmus körül zajló vitát William James klasszikus mûve a The Varieties of Religious Experience megjelenése óta az, hogy van-é egy olyan magva a misztikus tapasztalatnak, ami közös minden kultúrában, és hagyományban. Némely filozófus igenlôen nyilatkozik, de a "konstrukcionisták", akik azt állítják, hogy minden tapasztalat, a misztikusat is beleértve elkerülhetetlenül átkonstruálódik a kikerülhetetlen személyes és kultúrális szûrôkön keresztül, nemet mondanak. Miután a fent megnevezett sámáni, jóga, és buddhista tapasztalatok jelentôs különbségeket mutatnak, úgy tûnik, hogy ez a konstrukcionistákat támogatja, mert ellentmond valamely közös misztikus tapaszatalat létezésének.

De ez talán csak részben igaz. Mert noha a fent ismertetett meditatív tapasztalatok igen fejlettek, de nem a legfejlettebbek. Azt mondják, hogy a meditáció legmagasabb fokán bekövetkezik egy olyan transzcendens tapasztalat, ami teljesen különbözik mindattól ami megelôzte. Ez a jóga szamádhija, és a buddhizmus nirvánája.

Itt viszont minden leírás, és összehasonlítás lehetetlen! Azért mert ezek a tapasztalatok, mint mondják kimondhatatlanok, leírhatatlanok, túl vannak idôn téren, és minden korlátozottságon.

            A Harmadik Zen Pátriárka így fogalmaz:

Erre a legvégsôre

nem érvényes sem törvény, sem leírás...

Minél többet beszél róla az ember

annál inkább távolodik az igazságtól.11

Vajh ugyanaz-é a jógi szamádhija, és a buddhista nirvána? A kérdésre nem lehet válaszolni; sem igennel, sem nemmel. Amint Wittgenstein mondá: "Amirôl az ember nem tud szólni, arról helyesebb hallgatni."

No és mi van a sámánizmussal? Elérik e ezen szintet a gyakorlói? A legtöbb szakértô nemmel felel. Mégis található némely indirekt bizonyíték arra nézve, hogy noha nem ez a szándékuk, és céljuk esetenként átélik a misztikus egységet.3 

Hivatkozások:

1. Jung, The collected works of C.G. Jung (Vol.9 Part1) Four Archetypes (1969)

2. Baruss, I. The personal nature of notions of conscionusness (1990)

3. Hofstadter, D. and Dennett, D. The Mind's I. (1968)

4. Sheraer, P. trans. Effortless being: The yoga sutras of Patanjali (1989)

5. Wliber, K. Eye to eye: The qvest for the new paradigm (1982)

6. Sengstan, Therd Zen Pariarch. Verses on the faith mind (1975)

7. Bourguignon, E. ed.Religion, altered states of conscionusness, and social change (1973)

8. Weil, A. The natural mind (1972)

9. Da Avabhasa The dawn horse testament: New standard edition (1991)

10. Goleman, D. The meditative mind (1988)

11. Tart, C. Waking op: Overcoming the obstacles to human potencial (1986)

12. Harner, M. The way of the shaman (1982)

A KÖNYV 3. >>>
2.RÉSZ. A meditáció a királyi út a transzperszonálisba.