Jes Bertelsen
ESSZENCIA

esszé a Keletről Nyugatra tartó spirituális áramlatról

Eredeti cím: Essensen – Et Essay om den Spirituelle Strømning fra Øst til Vest

People’s Press Kiadó, Denmark

Minden jog fenntartva!

Fordította:

Lázár Ervin Üldögélő

Szöveggondozás, korrektúra, grafika:

Szoboszlai János

Kiadó:

2023

Tartalomjegyzék

Előszó

Program

Az esszenciális perspektíva

I – Első rész

A tudat tükörképessége

Van-e különbség a tudat és annak tartalma között?

A figyelem vakfoltja

A szókratészi praxispárbeszéd

Tudni és tudni, hogy tudjuk

Fókusznyitás

II – Második rész

Felfedezőút és praxisfolyamat, ébrenlét és álom, alvás, és non-dualitás

Éberség

Álom és bioenergia

Alvás és polaritás

Nem-kettősség és áttörés

Utószó

Köszönet

Előszó

Ez a kis könyv ama spirituális inspiráció fő áramlatával foglalkozik, amely az elmúlt 100 évben Keletről érkezett Nyugatra.

Voltaképpen mit keres a Nyugat a Kelet bölcsesség-tradícióiban? És miért? Mi az esszenciája annak a spirituális bölcsességáramlatnak, amit a Kelet kínál?

Nyilvánvalóan folyik valamiféle cserebere, egyfajta dialógus formájában.

Azonban a fókusz itt arra irányul és helyeződik át, amit a Kelet kínál számunkra, valamint arra az asszimilációs folyamatra és tolmácsolásra, ami keletről nyugatra tart. Az ellenkező irányról éppen csak megemlékezünk.

Éppígy nem foglalkozunk e cserebere kapitalista reflexiójával sem, tehát azzal, hogy pénz is áramlik a spirituális kereskedelemben. Mit árul a Kelet? És miért veszi meg azt a Nyugat? Mi az összefüggés a spiritualitás és a pénz között? Ez egy igen komplex terület, mert a kapitalizmus többek között a kaparisággal[1] függ össze, míg a spiritualitás[2] többek között az adásról és megosztásról szól.

E könyvecskének három fejezete van. Először is maga a program, ezt követően egy sor meditációs vizsgálódás az esszenciát illetően, végül pedig a praxisfolyamat, mint felfedező utazás bemutatása.

Ez az írás a kelet-nyugati összefonódást átfogóan, integrációs folyamatként kezeli, amely a globális krízis túléléséhez szükséges. Olyan túléléshez, melynek feltétele az esszencia felfedezése.

[1] Tehát az önzéssel és a mohósággal. (a szöveggondozó megj.)

[2] Ha belegondolunk, rendkívül szembeötlő az az alapvető különbség, amely a pénz/a gazdaság/a kereskedelem/az üzletelés/a kapitalizmus, valamint a spiritualitás e két nagy viszonyrendszere között erőteljes demarkációs vonalat képez. Ez a határvonal azonban csak akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, miután megvizsgáltuk az egyes attitűdök jellemzőit.

Talán Jes Bertelsen sem veszi rossz néven tőlünk, ha egy kicsit differenciáltabban közelítjük meg a témát, mint ahogyan ő azt a fenti rövid bekezdésben felvetette, jelezve számunkra, hogy az általa megadott kritériumok csupán részben segíthetnek az elkülönítésben. Mellékszálként megemlítve, természetesen nem fejthette ki mindezt bővebben, de ha alaposabban megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy a) az adás motívuma a spiritualitás és a kereskedelem területére egyaránt jellemző. Amikor egy szent ember vagy guru áldást vagy beavatást ad tanítványainak, az energiaáramlás iránya hasonlít ahhoz az esethez, amikor az üzletember terméket ad át vagy szolgáltatást nyújt ügyfele részére. Az adás ezért nem szolgálhat ezeknek a jelentősen eltérő működésmódokat képviselő emberi interakcióknak az elkülönítésére. Ugyanígy b) az önzés és az altruizmus különbsége sem lehet az elhatárolás kritériuma, hiszen számos példa van rá, hogy nemcsak szellemi iránymutatást adni, de üzletelni is lehetséges nem önző – vagy legalább semleges – módon.

Még az önzés motívumától való megszabadulást követően is marad egy markáns különbség a kapitalista és a spirituális attitűdök között. De mi ez a különbség? Mielőtt tovább olvasna a kedves olvasó, kérjük, itt álljon meg egy pillanatra és gondolja át, hogy ha a fenti két kritérium nem szolgálhat a haszonelvű üzletelés és a szeretetteli, segítő, szellemi hozzáállás elkülönítésére, mégis mi az, ami a világos elhatárolást lehetővé teszi számunkra!

Azokat a spirituális, valamint üzleti természetű interakciókat vizsgálva, amelyekre az adás motívuma és az önzetlenség is egyaránt jellemző, még mindig találunk indokot az elhatároláshoz, mégpedig annak alapján, hogy várunk-e cserébe valamit eme interakciók során vagy sem. A kereskedelem területét igen jól jellemzi az az attitűd, amit viszonosságnak nevezünk. És pontosan az elvárásmentesség az, ami onnan hiányzik, miközben a spiritualitás középpontjában álló szeretetnek éppen ez utóbbi az egyik legmarkánsabb ismertetőjele. A spiritualitás esszenciális jellemzője maga a szeretet, amely feltétel nélkül nyilvánul meg, azaz semmit sem vár viszonzásul.

A feltételesség, illetve a feltétel nélküliség az a két viszonyulás, melyek a leghatározottabban elkülönítik egymástól az üzlet és a spiritualitás világát. (Nem feledkezve meg arról, hogy a megigazult ember, az átlagember és a gazember eltérő stílusú üzletvitelre hajlamos.) A kapitalizmus alapjellemzője az elvárás, míg a spiritualitásé/szereteté a kiáradás. [a szöveggondozó megj.]

Program

Az elmúlt mintegy 100 évben a Kelet egyre erősödő áramlatban kínálta fel bölcsességét, kiváltképpen tibeti, indiai, kínai és japán forrásokból, illetve változatokban.

De mit is takar a Kelet bölcsessége?

És mire van nyilvánvaló módon szüksége a Nyugatnak?

Talán a Nyugaton és az egész világon egyre terjedő materializmus és szekularizáció hatásai által létrehívott szükségletről van szó? Vagy pedig a posztmodern kultúra zavarosságából, relativizmusából, értelmetlenségéből fakad mindez? Netán a nyugati társadalmak globális identitáskrízise és az igazán mély értékek hiánya az ok? Felerősíti ezt a szükségletet az energia- és a klímakrízis?

Először is, vázlatos, de reprezentatív válogatásként foglaljuk össze ezeket a keleti inspirációs áramlatokat és spirituális divathullámokat, hogy később megvizsgálhassuk, mélyebb szinten is van-e valami közös ezekben a Nyugatnak felkínált eszmékben. Így talán azt is sikerül majd tisztáznunk, miféle nyugati szükségletről van itt szó.

Kezdhetjük a teozófia hullámával és folytathatjuk a jóval autentikusabb jógával, tantrával, zennel és Ramana Maharsi „Ki vagyok én?” tanításával. A légzőgyakorlatok (pránajáma) praxisával. Jógánanda, Vivékánanda, Krishnamurti és Meher Baba fellépésével. Azután egy népszerűbb hullámmal, Maharisi TM-mozgalmával, ami mantrákra épít. Emlékezzünk Suzuki mesterre és Gerta Ital-ra.[1] A problematikus, avagy szokatlanabb mestereket se felejtsük ki: Bhagvan Srí Radzsnís[2] Indiából, Trungpa és Szögyal Rinpocsék Tibetből.

A tibeti buddhizmus világszerte ismert a Dalai Láma felvezetésében. (Világpolgárképzés, Call to Care, Mind and Life Institut stb.)

A buddhizmus által inspirált mindfulness hulláma erősen terjed mind Amerikában, mind Európában, így Dániában is, elsősorban az indiai Gorka[3] és az amerikai Jon Kabat-Zinn[4] megközelítésén alapulva.

Itt találjuk a legfejlettebb – ugyanakkor legveszélyesebb –, egyszerű és természetes tibeti praxisokat, a mahamudrat és a dzogcsent is. Az a veszélyes bennük, hogy amilyen könnyűnek tűnnek, éppannyira nehezek is.

Végül a legfrissebb hírek egyike: Drikung Khandro[5] egy a negyvenes éveiben járó osztrák nő 2017-ben bukkant elő közel 20 éves sikeres himalájai elvonulásából, amely időszak egy részét Milarepa egyik barlangjában töltötte 5 kilométeres magasságban, Tibetben. Teljesen egyedül.

És persze itt van még a régi bölcsességszövegek fordításainak áradata Tibetből, Indiából, Kínából és Japánból.

Vajon van-e valami közös abban, amit felmutat ezeknek a különböző felfogásoknak, hullámoknak és kínálatoknak a vizsgálata?

Azt talán kijelenthetjük, hogy kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de mindegyikük felmutat, illetve felkínál nap, mint nap gyakorolható spirituális praxisokat. Gyakran igen egyszerű megjelenésű, spirituális irányultságú munkaként. (yin-jóga, légzésgyakorlatok, mantrázás, mindfulness, egyszerű kontemplációs és meditációs praxisok) Lehetséges, hogy ez a kínálat olyan szükségletet elégít ki Nyugaton, amit a világivá tett nyugati kultúra időközben elveszített. Úgy tűnik, hogy a nyugati társadalmak nemcsak ökológiai és klímakrízisben vannak, hanem – amint arra már céloztunk – széleskörű identitáskrízisben is. Az ember alighanem a kiüresedett szellemi élettől szenved leginkább, ami megmutatkozik a keresztény egyházi kultúra elsekélyesedésében is.

Ez a veszteség olyan szélsőségességre ösztönöz némelyeket, amit az átlagember aligha tud értelmesen hasznosítani, túl azon, hogy újabb ellenállást és jogos kritikát ébreszt a vallásokkal szemben. Vannak, akik visszatérnének a keresztény kultúra humánusabb aspektusaihoz, mások az antik kultúra egészségesebb örökségében igyekeznek alapállást találni: a demokráciában, a tudományban, a szókratészi önuralomban vagy a sztoikus nyugalomban.

Az identitáskrízis gyakran jár együtt az élet értelmére történő rákérdezéssel, tájékozódással, valamint szelektálással azt illetően, hogy mi igaz és mi nem, hol van fent és hol van lent. Mint az alábbi kis történetben is:

Volt egyszer egy szerzetes Athos[6]-on, aki a gonosz és a jó, a menny és a pokol kérdésével küzdött. Imádkozott Jézushoz és Máriához, de nem kapott választ. Erre megpróbálkozott Szent Péternél is. Látomása támadt, melyben arra kérte őt, hogy láthassa a mennyet és a poklot. Péter beleegyezett.

Először a pokol látomása: a szerzetes étellel megrakott, hosszú asztal mellett ülő elkárhozottakat látott. A könyökük rögzítve volt, így képtelenek voltak behajlítani a karjukat, hogy ehessenek. Mindannyian éheztek és sorsukba beletörődve szenvedtek megmerevedett vélekedéseik és rögeszméik okán.

Ezt követően a menny kapui nyíltak meg: ismét hosszú, étellel rakott asztalt látott, melynél ott ültek az üdvözültek, mindahányan mereven rögzített karokkal. Azonban ők rájöttek arra, hogyan etethetik egymást.

A tájékozatlanság és a szellemi zűrzavar a nacionalista, olykor fasisztoid tendenciákban is megmutatkozik. Bizonyos néprétegek abban találják meg az identitásukat, hogy ragaszkodnak a konzervatív kulturális értékekhez, miközben újraértelmezik azokat. Vissza a régi szép időkhöz! A nemzet, az ország biztonsága szemben az újjal, a migránsokkal, a krízisekkel és a káosszal.

E leegyszerűsített megfigyelések mögött látható egy majdnem archetipikus kép:

A Nyugat a legutóbbi 100 évben az iparosodás, a tudományos és technológiai robbanás, a szekularizáció és a demitologizálás révén sokat nyert. Ugyanakkor el is veszített valami alapvetőt, mégpedig a széleskörű és általánosan fenntartható „lehorgonyzást” a magasabbrendűbe.

Ahol korábban isten volt, most többnyire üresség van. Ahol korábban jól működő vallásos intézményeket és dogmatikus struktúrákat találtunk, ott e működés megszakadt és zűrzavar vette át a helyét. Isten halott, mondta Nietzsche. Nietzsche halott, jegyzi meg Isten.[7]

Ez a hiányzó mélység és magasság, valamint a bennük való lehorgonyzás lehetőségének hiánya dereng fel az identitáskrízis és az értelmetlenség érzése mögött. Egy olyasfajta tájkép, melyben Kelet bölcsességforrásainak beáramlása új tájékozódási pontokat kínál.

Ennél pontosabban kifejezve, az, amit e hullámok hoznak Keletről, az esszenciára történő rámutatás. Másképpen: az értelmet és az együttérzést tápláló esszenciával, az élet forrásával való kapcsolat újjáalakításának lehetősége.

Ha mélyebbre tekintünk, azt látjuk, hogy a Nyugat elvesztette kapcsolatát az esszenciával.

A Keletről érkező bölcsesség archetipikus üzenete – vagyis a konkrét kínálat az egyén és a Nyugat önértelmezése számára – a rámutatás az elme valódi természetére, a tudat legbensejére, az ember esszenciájára, a szív legbelső zugára, a tudat lényegére.

Ez a háttérhipotézis az alapja a következő rövid fejezetnek.

Noha a Nyugat elvesztette tájékozódási képességét az abszolútumot és az esszenciát illetően, ez nem jelenti azt, hogy senki sem foglalkozott ezzel a témával. Filozófiailag egészen Szókratészig visszamenően, aki a lét esszenciáját Mantineiai Diotimától[8] tanulta, ahogyan azt Platón a „hetedik levél”-ben írja. Kant pedig a noumenon, a „numinózus”, a das Ding an sich[9] fogalmával ugyanebbe az irányba mutat. Hogy csak néhány fénylő kivételt említsünk.

A spiritualitással és a spirituális praxissal kapcsolatban mind Assisi Szent Ferenc, mind Eckhart Mester és Ávilai Szent Teréz kifejezetten rámutat az ember legbenső, isteni természetére. A művészeten belül is utat mutattak, például Bach, T.S. Eliot és van Gogh.

Ám e jelentős kivételek dacára, kultúránk modern és posztmodern fő áramlatai elvesztették kapcsolatukat az egzisztenciával. Az abszolút eltűnt a relatív mögül.

Ma a feladatunk Ken Wilber szerint is ennek a kapcsolatnak a helyreállítása:

„Ez igen sürgető feladat, mert az egzisztenciáról szóló modern és posztmodern narratívákban, valójában egyetlen olyan sincs, amely akár csak megközelítené a Felébredés fogalmát. Ezek a leírások ismerik a személyes növekedést és ennek finomítását, ám a felébredésről nem tudnak semmit, szó szerint semmit. Ez pedig kimagaslóan szerencsétlen, mérhetetlen nagyságrendű kulturális katasztrófa.”

Mi is kerekedett ki a keleti kontemplációs tradíciók befolyása – melyek kezdete évszázadokkal ezelőttre, az első buddhista és hindu spirituális szövegek fordításaihoz megy vissza – és a Nyugat saját meditatív impulzusai nyomán?

Ezek a tényezők lassan, de biztosan és egyértelműen erősödő intenzitással arra ösztönöztek egyre több nyugati embert, hogy valamilyen belső munkába kezdjenek. Sok esetben a spiritualitásra irányuló, józan és etikailag rendezett napi praxisról van szó. Saki Santorelli (a Massachusetts Egyetem Mindfulness Központjának egyik alapítója) egy beszélgetésünk során megemlítette, hogy a mindfulness önmagában is sok millió emberre hatott az USA-ban és Európában. Ken Wilber értékelése szerint viszont a lakosság 8 %-a érintett valamilyen módon az elsősorban a Kelet által inspirált napi rendszerességű szellemi gyakorlásban.

Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor a Nyugaton rendszeresen jógát, mindfulnesst, meditációt vagy hasonló belső gyakorlást végzők összesített száma feltehetőleg 50 millió körül van.

Úgy tűnik, hogy ezek az előkészítő praxisformák kikövezték az utat a további, kifinomultabb praxisok megismerésének lehetősége felé, például a buddhista gyakorlás is így kaphatott szerepet mára. Az ezredfordulót követően pedig a tibeti dzogcsen is késznek mutatkozik arra, hogy felajánlja a Nyugatnak a közvetlen bepillantás lehetőségét a tudat lényegébe – amit megvilágosodott alaptudatnak nevezünk – bármiféle maszatolás, azaz kulturális és dogmatikus leplek, nélkül.

És mintha a Nyugat a maga részéről nyitottnak mutatkozna arra, hogy konstruktívan álljon hozzá ehhez a felajánláshoz.

Ez pedig azt jelenti, hogy a hozzáállás pozitív módon kutató, egészséges mértékben kritikus, valamint kiegyensúlyozott és felkészült, tehát készen áll, hogy az egyén reálisan nekifogjon ennek az egyszerű, ám kifinomult gyakorlásnak, mivel látja az ahhoz kötődő perspektívát és életvitelt.

Itt pedig nagyon fontos, hogy rámutassunk egy alapvető félreértésre, ami borzasztóan elterjedt Nyugaton, így Dániában is.

Nagyon sok megfigyelő, gyakorló és kritikus összekeveri a személyiségfejlesztést és a személy „lebontását”.[10] A legtöbben a jógát, a mindfulnesst, a meditációt stb. a személy fejlesztésével, azaz valamiféle „önkezeléssel” kötik össze és így is gyakorolják a legszélesebb körben. Tehát valójában a terápiát és a pszichológiai önkezelést kiegészítő és támogató formában.

Amilyen mértékben hasznos lehet, legalább annyira szükséges tudatosítani – legalábbis a kifinomultabb praxisformák esetében –, hogy a gyakorlás abszolút célja az elme[11] igaz természetének a felismerése.

Márpedig ez a felismerés, azaz éberség mélyebb értelemben azt jelenti, hogy transzcendáljuk, tehát meghaladjuk önmagunkat, az ént, vagyis a személyt.

Az énkibontás, önfejlesztés, terápia és önmagunk elismerése ebből a perspektívából tekintve értelmes és gyakran szükséges felkészülési módok azokhoz a praxisformákhoz, amelyek közvetlenül az esszenciára és az elme természetének felfedezésére és elismerésére irányulnak.

Ken Wilber – és sokan mások is, akik ismerik a kifinomult praxisformákat – hívta fel a figyelmet arra a fontos munkára, mellyel a radikális felébredés-technikákat folyamatosan ki kell egyensúlyozni, ez pedig az árnyékra, azaz a személyes és kollektív tudattalanra irányul, továbbá figyelemmel kell kísérni a közönséges személyiség fejlődését is. Ez a két folyamat, melyeket Wilber cleaning up-nak és growing up-nak nevez, szükséges ahhoz a nagyon kifinomult tudatgyakorláshoz, amit ugyancsak ő waking up-nak hív.[12] Hiszen ez utóbbi önmagában nem elegendő annak biztosításához, hogy az a személyiségrendszer, amely felébredt az esszencia felismerésekor, másokkal kapcsolatban is képes legyen kibontani azt az együttérzést, valamint instruálási és tanítási lehetőséget, ami ebben a felébredésben rejlik.

A kifinomult praxisformák – az elme természetének felismerése és a nem-kettős tudatműködés felfedezése – transzperszonális szinten működnek: túl egón, énen, személyiségen és szelfen, azaz önmagunkon.

Éppen ezért, döntő fontosságú, hogy a transzperszonális projekteket és állapotokat nehogy összetévesszük, netán -keverjük valamiféle nárcizmussal vagy önimádattal.

Annál is inkább, mert a tévutakat és az énközpontú attitűdöket, amelyek gyakran úgy lépnek fel, mint felbomlási formák vagy egyenesen az egészséges önfejlesztés karikatúrái, nagyon könnyen megtámogatja a társadalom és az internet széles körben elterjedt ego központúsága és selfie-izmusa.

Hiszen mindannyiunkban fellelhető a következő három lehetőség vagy hajlam:

1. Egészséges vágy az önkibontakoztatásra. Az én alkalmazkodása és az egyén lehetőségeinek kibontása, egyensúlyban a szerelmi élet, a munka és a társadalmi aktivitás iránti elkötelezettséggel. Ez a szint – terápia, önfejlesztés, mindfulness, jóga, meditáció – elvezethet, és gyakran el is vezet az egészséges és értelemmel teli önismerethez, vagyis az értelmes, hasznos élethez, a globális perspektívához, egy kicsivel nagyobb barátságossághoz és rendszeres belső kontemplatív vagy meditációs praxishoz. És erre többek között a bolygó krízise miatt is nagy szükség van.

2. Általános elfajulási és bomlási formák, úgymint egoizmus, énközpontúság, önimádat, nárcizmus és selfie-izmus. Ugyan ki mondhatja el, hogy teljesen mentes ezektől a tendenciáktól?

3. Végül a radikálisabb ébredés-projekt, ami a legtöbb esetben csak villanásszerű vágy a szabadságra, az értelemre, netán a halhatatlanságra vagy a valódi felébredésre. Már ahogyan ez a szint éppenséggel egyszer-egyszer megmutatkozik az egyéni elmékben.

A korábban említett feltevésünk az, hogy a Keletről beáramló kínálat a legszélesebb körben – és talán ez a legfontosabb észrevétel – az első szintet érinti, míg legmélyebben és annál sokkal ritkábban a harmadik szintet. Így válaszol ez a befolyás arra a tudatos vagy tudattalan igényre, hogy a Nyugat helyreállítsa túlnyomórészt elvesztett kapcsolatát az esszenciával.

Mi áramlik nyugatról keletre ebben a kölcsönös cserefolyamatban?

A Nyugat pozitív hozzájárulása az, hogy ő a természettudományos felfedezések forrása, valamint mindazoké a technológiáké és találmányoké, amelyek általa jöttek létre, például az egyetemes hozzáférhetőség az információkhoz az internet által. Ebben a pillanatban is üldögélnek gyakorlók a tibeti Himalájában, napelemekkel, iPhone-nokkal és iPad-ekkel felszerelkezve.

A demokratikus ideál és elképzelés, a férfiak és nők közötti egyenlőség, az emberi jogok eszménye és a keresztény együttérzés impulzusai egyaránt nyugatról érkeznek.

Ennél kétesebb hozzájárulás a materializmus, a kapitalizmus, a modern háborús ipar, a kiegyensúlyozatlan nyugati életstílus, a hulladék, az átláthatatlan adalékanyagok és a műtrágya exportja.

[1] A német származású Gerta Ital volt az első nő egy japán zen kolostorban. (a fordító megj.)

[2] Közismertebb nevén Osho. A személynevek esetében, ahol lehetséges, a magyar nyelvű átírásokat használjuk. A buddhizmus, illetve tágabban a szellemi gyakorlás kontextusában közismertnek tekintett neveknél nem alkalmazunk kiegészítő magyarázatokat. Ezeket csak a kevésbé ismert személyek esetén tesszük meg. (a szöveggondozó megj.)

[3] Gorkhának vagy Gurkhának nevezik nevezik Nepál egy vidékét India és Tibet ölelésében, ahol a hasonló nevű indiai etnikum él, azaz a nepáli nyelvet beszélő indiaiak. Gurkáknak nevezik a világ legrettegettebb katonáit is, akik az angol hadsereg kiemelkedően felkészült hadtestét alkotják. A gurkák a VIII. században élt jógi, Gorak-Náth mahasziddhára vezetik vissza eredetüket. Ez a harcos nép egyszerűen felvette a jógi nevét. Nekik köszönhető, hogy Nepál fenn tudott maradni, sőt az ellene irányuló valamennyi támadást megállítva, az évszázadok során meg tudott erősödni. Hagyományosan csak azokat tekintik valódi gurkháknak, akik egészen a thakur papi (brahmin) és radzsput lovas harcosi kasztokig vissza tudják vezetni a családfájukat. Nepál területén csupán az 1700-as és 1800-as években jelentek meg, és fontos szerepük volt az angol hódítás megfékezésében, ahogyan jóval korábban, a IX. századi iszlám hódításnak is útját állták kelet és észak felé egyaránt.

Azonban nem világos, hogy Bertelsen itt melyik indiai tanítóra utal. Jelenleg Yogi Adityanath, Uttar Pradesh állam miniszterelnöke, egyben a Gorakh Math hindu monostor mahantja (főpapja) minden gorka/gurka spirituális vezetője vagy guruja. (a szöveggondozó megj.) (The Times of India, 2021. április 8.:

”…Chief Minister Yogi Adityanath for standing with the Gorkha community and raising concerns of those […] Ad Bista […] said that Yogi was not just a CM but also, as head of Gorakhnath Math, the spiritual Guru for all Gorkhas.” https://m.timesofindia.com/city/lucknow/gorkhas-applaud-yogi-for-backing-community/amp_articleshow/81959718.cms)

[4] A Massachusetts Medical School professzor emeritusa az orvostudomány területén. Kabat-Zinn többek között a stresszkutatással foglalkozott behatóbban, jelenleg előadásokat tart szerte a világban a mindfulness és a stresszkezelés témakörében. A Stress Health Clinic és a Center for Mindfulness in Medicine, Health Care, and Society létrehozója. (a szöveggondozó megj.)

[5] Más néven Thara Choying Lhamo, a Drikung Kagyü vonal két mesterének, Őszentsége Chetsang Rinpocsének és Garchen Rinpocsének a tanítványa. Kolostori tanulmányait követően 12 évet töltött ama híres barlangban, Nepál hegyei között, Lapchiban. 2016-ban beszélt először a nyilvánosság előtt Londonban, majd egy évvel később Ausztráliában és Új-Zélandon volt előadókörúton. Keresztény családban nevelkedett Ausztriában, de egészen fiatalon, még a húszas évei előtt hátrahagyta családját, barátait és fotográfusi munkáját, és a meditációnak szentelte életét. Szerinte a buddhista tradícióban az elvonulás nem egy önző kutatás, hanem „spirituális gyakorlat, hogy a tudatosságunk mélyére jussunk”. Továbbá az „A [-z elvonulásból való] kijövetel meglehetősen nagy sokk az elme számára”. (a szöveggondozó megj.)

She said retreats, in the Buddhist tradition, were not considered a selfish pursuit but one of a deeply "spiritual practice to get deeper into your consciousness''. "Coming out [of retreat] is kind of a big shock to the mind.'' (Otago Daily Times 2017. április 2. https://www.odt.co.nz/news/dunedin/buddhist-lived-12-years-caves)

[6] Az Athos-hegység Görögország északi részén, Közép-Makedóniában, a Halkidikí-félsziget keleti ágán terül el. Az Athosz-hegyi Köztársaság (görögül Όρος Άθως [Órosz Áthosz]) autonóm terület. Egyfajta ortodox kolostor-köztársaság a Szent-Hegy-félszigeten, ahová nem léphetnek be nők és gyermekek, és a férfiak is csak 21 éves életkortól. A hajók legfeljebb 500 méterre közelíthetik meg a partokat. Bertelsen a magyar nyelven is megjelent Dzogcsenpraxis c. könyvében ír az Athosz-félszigeten élő szerzetesek aszketikus életéről, fogadalmairól és szellemi gyakorlásáról. (a szöveggondozó megj.)

[7] Bertelsen itt nyilván a jól ismert graffitire utal. (a szöveggondozó megj.)

„Isten halott (Nietzsche) / Nietzsche halott (Isten)”

[8] Diotíma beszéde Platón Szümpozium vagy Lakoma c. dialógusában szerepel. Diotíma feltehetően történelmi alak volt, papnő, a nagy görög filozófus, Szókratész tanítója. (a szöveggondozó megj.)

[9] az önmagában való dolog (a szöveggondozó megj.)

[10] Az a félreértés, melyre itt Jes Bertelsen rámutat, az ego egyik legnagyobb szélhámossága. Az ego egyetlen célja a túlélés és a növekedés, és ennek érdekében bármilyen eszközt bevet. Még a spiritualitást is kész imitálni, és ezzel a gyakorlás csupán a spirituális ego (vagy ahogyan Csögyam Trungpa Rinpocse nevezi: a szellemi materializmus) duzzasztásához járul hozzá. Ez a félreértés ugyanakkor jó szolgálatot is tesz – kezdetben –, hiszen, ha az ego működése révén a személyiséggel azonosult kezdő gyakorló csak megsejtené is, hogy a szellemi út éppenséggel az ego megszüntetéséről, a személyiség lebontásáról szól, nagy ívben elkerülné a spirituális utat. Tehát önmagában nem az azonosulással van baj – ez mondhatni mindannyiunk adottsága itt a szamszára nevű létsík forgatagában –, hanem azzal, ha a gyakorló egy idő után nem ismeri fel ezt a fontos különbséget. Vagy ami még ennél is rosszabb: felismeri ugyan, ám az elsajátított tanításokat lényegében személyes énereje növelésére használja, tehát arra, hogy minél több embert a befolyási övezetébe vonjon. Ez a manipulatív áltanítóskodás sajnos igen elterjedt jelenséggé vált Nyugaton és Keleten egyaránt. Ezzel az ún. sziddhik – kezdetlegesebb szinten a karizma (kisugárzás, sárm) – használata a magia divina köréből a magia humana körébe kerül át és negatív karma felhalmozásához vezet. (a szöveggondozó megj.)

[11] Vagyis a tudat természetének felismerése. Non-duális nézőpontból e kettő – tehát a tudat és az elme – nem különül el. Ahogyan arra Bertelsen a Dzogcsen fórum kiadásában magyar nyelven is megjelent Dzogcsenpraxis c. írásában rámutat, ez a distinkció csak az „elme házából” kitekintve tűnik reálisnak. (a szöveggondozó megj.)

[12] Wilber a felnövés (érzelmi érés), a feltakarítás (árnyékmunka) és a felébredés fázisai mellett bevezeti a showing up vagy felmutatás fogalmát is, amikor a gyakorló az elért eredményeit nem tartja meg saját magának, hanem a tágabban vett közösség tehát az emberiség javára kamatoztatja azokat. Ez a Bódhiszattva útja. Bertelsen több könyvében is kihangsúlyozza az ún. árnyékkal történő munkának – és tulajdonképpen az individuáció teljes folyamatának – a fontosságát. Az érettebb és tájékozottabb, valamint gazdagabb szókinccsel és akár oktatási gyakorlattal rendelkező személyiség feltehetően könnyebben adja át a tudat természetébe történő bevezetéshez szükséges instrukciókat. (a szöveggondozó megj.)

Az esszenciális perspektíva

Miképpen is néz ki az esszenciális nem-esszencia elképzelése? Így, paradoxonként megfogalmazva. Milyen világkép és életvitel követheti?

E gondolatmenet szerint, minden ember kezdetektől fogva az elveszíthetetlen legbelső tudatdimenzió „lakója”. Ez a dimenzió áthatja és tartalmazza a test és az elme minden mozzanatát.

Az ego, az én, a személyiség, a szelf, valamint a többiekhez vezető kapcsolódási mező is az alapvető egységtudatból ered, amely „hordozza” mindezeket. Történetesen ez az esszencia, a szív, az elme és a tudat valódi természete.

Ez az esszenciális, nyitott nem-esszencia transzperszonális, tehát meghaladja az olyan relatív, zárt vagy határolt struktúrákat, mint az én, a személyiség, a szelf és a nyelv.

Másként fogalmazva, van egy közös emberi transzperszonális dimenzió[1], ami az értelem, az együttérzés, a szabadság és az életöröm alapja. Ajándék, feladat és egyben kihívás ennek az alapvető esszenciális nyitottságnak a felfedezése és realizálása.

Nyilvánvaló, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogyan azt az első, talán optimista pillantás után gondolnánk. Rámutattunk már, hogy felkészülésre van szükség: az életrajz[2] nyomainak megtisztítására, terápiára és válogatott felkészítő praxisformák gyakorlására. Ilyen a fizikai tréning, a jóga, a mindfulness, a meditáció, az önismereti folyamat, az empátia és az együttérzés, valamint a továbbadás motivációjának gyakorlása. Erkölcsi érlelődésre is szükség van.

Az emberiség méltósága és spiritualitásának mélysége érdekében döntő fontosságúnak látszik, hogy néhányan magukra vegyék az esszencia elérésének átfogó feladatát.

A Dalai Láma ismételten összevetette a hozzáértő és feljogosított spirituális tanítók és a pénz témaköreit. Messze a legtöbb spirituális tanító ténylegesen felfedezte, felismerte és stabilizálta a nem-kettős tudatállapotot, az elme tényleges természetét, vagyis „az aranyat Fort Knox-ban”. (Ahol az amerikai aranyfedezetet őrzik, és a Második Világháború idején a dánt is őrizték.)

A spiritualitásban éppenséggel ez a tudati aranyfedezet (a realizált spirituális tanítók) a biztosíték az infláció és zűrzavar ellen. Ez a kevesek által képviselt mélység, hitelesség és realizáció biztosítja a szükséges tágasságot ahhoz, hogy a sok tanító el ne laposodjon és fel ne híguljon a tanítás.

A továbbiakban következő meditatív vagy spirituális vizsgálódásban kísérletet teszünk arra, hogy lehetőség szerint felismerhető és érthető nyugati nyelven rámutassunk az emberi esszenciához vezető közvetlen útra és leírjuk azt, összhangban a keletről érkező impulzusok sokaságával.

Megkíséreljük megszabadítani azoktól a kulturális és sok esetben középkori leplektől, amelyek természetes módon érkeznek az átvétel során. Azt mondják, a Dalai Láma szerint a tibeti buddhizmusnak csupán 10-20 %-a használható a nyugatiak számára. A fennmaradó, tehát legalább 80 % oly mértékben összeszövődött a tibeti kultúrával és annak kifejezésmódjával, hogy a Nyugat aligha tudja egyhamar integrálni.

Egyébiránt az alább következők kiindulópontja az, hogy a nyugati átlagember, ezáltal a dán is, közvetlenül miként éli meg saját magát, önnön tudatát, a társadalmat és mindazt, amiként és amire a tudatunkat, szívbéliségünket és figyelmünket mindannyian ráirányítjuk.

Ez a vizsgálódás rövidre fogott, és egyetértése esetén, számít az olvasó együttműködésére is, melynek során végigpróbálja azokat a lépéseket és mozdulatokat, amelyeket a szöveg leír.

Azt javaslom, hogy az olvasó – az e célra felépített iránymutatás alapján – saját tempójában időnként tegye félre a szöveget és tudatában, elméje csendjében nézzen utána annak, amit olvasott, és próbálja azt megtapasztalni. Nem dogmákat, nem is szentírásokat állítunk elő, hanem vizsgálatokat folytatunk és javaslatokat teszünk. Irányelvünk az ujj, amely a Holdra mutat metafora.

A Hold a lényeges, azaz saját tapasztalataink és felfedezéseink, nem pedig az ujj.

[1] Ez az a személyest meghaladó közös emberi tudatmező, amelyet Jung kollektív tudatalannak nevezett, míg László Ervin morfogenetikus mezőként, a modern fizika pedig kvantumtérként vagy nullponti mezőként hivatkozik rá. Szanszkrit megfelelője álaja vidzsnyána vagy raktártudat. Ez a megvilágosulatlan alaptudat, vagy ahogyan a dzogcsenben nevezik, a künsi námse. Amikor ezt az alaptudatot a tudat önmagára irányuló fénye (rig pa) beragyogja, annak eredendő természete nyilvánul meg. A tudat teressége és fénylő természete sosem különül el, elválasztottságuk csupán látszólagos a kisugárzástesttel (nirmánakája) azonosult szamszárikus lények számára. (a szöveggondozó megj.)

[2] Bertelsen ezt a fogalmat – biográf – Dzogcsenpraxis című munkájában bontja ki. Azért fontos az egyéni és a „közös emberi dimenzió” megtisztítása, hogy a magasabb szintű gyakorlást ne torzíthassák el a személyes, de a kollektív tudattalan erői sem. (a szöveggondozó megj.)

Első rész

A tudat tükörképessége

Különbség van a tükör tükrözőképessége és a tükörképek között. Az utóbbiak jönnek és mennek, az előbbi viszont megmarad.

A tükör nem mond igent bizonyos képekre és nemet sem más képekre. Nem tesz köztük különbséget, hanem mindent egyenlőképpen tükröz, pontosan és alaposan. Mindemellett a tükörképek lényeg nélküli fényreflexiók.

Ha egy tükör élő és tudatos volna, a nem-kettős esszenciába történő bevezetése valahogy így nézne ki:

Kedves Tükör! Próbálj az örökké változó tükörképek iránti érdeklődésről magára a tükrözőképességre váltani. Hagyd e képességet önmagához viszonyulni, ne képek és más tartalmak kössék le a figyelmedet. Engedd, hogy tükörként éppen e tükörhöz viszonyulj, és tudatosítsd képességedet. Eressz szélnek minden tükörképet és tartalmat.

Lehet tükör az ezüstbevonat egy lemezen, de bármely más tükröző felület, például a víz felszíne is. A tudat tükre nem ilyen. A tudattükör egy dimenzió. A közönséges tudat – mely ezt a szöveget olvassa – nem pontszerű és nem is felület, inkább egy itt és most tükröző tér. Ez a dimenzió pedig egy felfedezhető háromdimenziós vagy még inkább multidimenzionális tükör. Nem rögzített, nincs valamiféle határozott helyhez kötve. (például a szemhez, a testhez, az agyhoz, az elméhez vagy az énhez)

A tudat tükrözőképessége dimenzió-szerű: Szabad. Időtlen. Hely-telen. Személytelen. Általános. Kollektív.

Kedves Tudattükör! Fedezd fel. Lásd be. Nyugodj el benne. Légy szabad.

Annak a megértése és gyakorlása, hogy a tükrözőképesség nem ítél, nem mérlegel, továbbá nem fogad el és nem is utasít el semmit sem, azt jelenti, hogy a mindfulness-t, valamint a semleges megfigyelést értjük meg és gyakoroljuk.[1]

A mindfulness, avagy a semleges megfigyelés mindig duális. A figyelem előítélettől mentesen, mérlegelés nélkül néz minden tartalomra és tükörképre.

Amikor a tükröző tudat, azaz maga a figyelem felfedezi a tükrözőképességet – a vakfoltot a figyelemben, a szubjektivitás nyitott, friss, legbenső forrását, amikor a tükröző, neutrális megfigyelő figyelem felfedezi önmagát –, nemcsak a tartalmakhoz, képekhez és tárgyakhoz, hanem önmagához viszonyul. A nem-kettős éberség kizárólag ebben a felfedezésben és belátásban tud közvetlenül találkozni önmagával.

Kedves mindfulness gyakorló! A semleges megfigyelés különösképpen hasznos és szükséges mindennapi alapgyakorlat. Még az elmélyülő praxissal kapcsolatban is megfelelő és ajánlható az empátia kibontakoztatása, az éberség és a rendszeresen visszatérő jelenlét növelése.

Próbáld megengedni, hogy a mindfulness-összpontosítás önmaga, azaz a figyelem forrása felé forduljon. Ne csak az érzékletek, élmények, gondolatok, érzések, emóciók és állapotok foglaljanak le. Próbáld a tükörképeket és a tudat egész tartalmát elengedni, megérezni és felfogni magát a nyitott, üres, tiszta eredendő figyelmet. Hagyd, hogy a felfogóképesség tudjon önmagáról, érzékeljen és lásson a figyelemmel. Fedezd fel ennek a figyelemnek, azaz a semleges megfigyelésnek a forrását: lásd, amint a tiszta, nyitott, üres éberség nyelv használata nélkül tudomást vesz önmagáról. Közvetlenül, azonnal és természetes, mély ellazulásban.

[1] Bertelsennek ez a mondata világít rá, hogy az ún. tükrözésnek mi az egyik legfontosabb momentuma. A kristálytiszta pontosság alapja az érzelmi bevonódástól való teljes mentesség. Ennek hiányában csupán egymást kölcsönösen torzítva bemutató tudattükrök kaleidoszkópszerű reflexióival találkozhatunk emberi interakcióink során. A semlegességet (az egy ízt) realizált tudat lehet számunkra olyan tükör, mely élesen rámutat mindazokra a rétegekre, melyek a tudatfényt (rigpa) elkendőzik. A nem realizált – tehát homályos, görbe és esetenként töredezett – tudattükrök nem képesek olyan útmutatást adni, melyek segíthetnek kiszabadulni a személyiséggel való azonosulás útvesztőiből. Jes Bertelsen a magyarul ugyancsak megjelent A tudat legbenseje c. könyvének 37-38. oldalain például a következőképpen fogalmaz: „Miután az elfojtás abban áll, hogy szortírozni kezdünk, nemet mondunk erre-arra és elrejtjük, érthető módon a semleges megfigyelés gyakorlása nyomán – egy idő után – lassan, de biztosan felszámolódik az elfojtás, melyet követően az elutasított anyag (árnyoldalunk, traumáink, sokkjaink, infantilis vonásaink) felbukkan az elme pincéjéből. Ha a terápiás, önfejlesztő, személyiségépítő munkánk nem ment elég mélyre, igazán nehézzé válik a semleges megfigyelés. Egy megmunkálatlan személyiség nem engedi a neutrális megfigyelést, mert az aláaknázza az elfojtási mechanizmust. A megfigyelés ez esetben nem semleges, hanem rejtett módon válogatós, annak érdekében, hogy fenn tudja tartani a feledés gátjait.” (a szöveggondozó megj.)

Van-e különbség a tudat és annak tartalma között?

E kérdés vizsgálatához vegyünk először egy ide tartozó témát: a különbséget azt illetően, hogy a semmire gondolunk, illetve, ha semmire sem gondolunk vagy egyáltalán nem gondolkodunk.

A semmire gondolás arról szól, hogy analizáljuk a „semmit”. A csodálkozásról szól. Érzékelni és gondolkodni a „semmi” felett. Mi ez? Van ez egyáltalán? Semmiség. Semmi. Nihil. Nulla. Hiány. Vég. Halál. Üresség. Ez a vizsgálgató, csodálkozó magatartás tisztán különbözik a semmitől, vagyis a nem gondolkodástól.

Lehetséges semmire sem gondolni, egyszerűen nem gondolkodni?

Már sokan megvizsgálták – filozófusok, gyerekek, meditálók, kíváncsi átlagemberek – és rájöttek, hogy lehetséges, ráadásul jó kihívás, sőt lenyűgöző megpróbálni és gyakorolni a gondolkodás leállítását.

Ezt miként is tehetjük meg teljesen praktikusan és konkrétan?

Úgy tűnik, hogy sokféleképpen. A gondolkodásból a nem gondolkodásba történő átmenet gyakran ilyen szavakkal írható le: Szünet. Elengedés. Túlemelkedés. Ugrás. Törés. Váltás. Odaadás. Ölelés. Fokozatos megszűnés. Vég.

Történhet lassan és fokozatosan: A tudat/az elme gondolatai és tartalmai kiürülnek, úgy, ahogyan a víz szivárog egy edényből. De történhet hirtelen is: egy ugrás, egy vágás, egy törés, a Pause gomb megnyomása.

Vagyis nyilvánvalóan lehetséges felhagyni a gondolkodással, legalábbis rövid ideig. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a gondolatáramlás megállítása magával hozza azt a felfedezést, hogy mindez meginvitálja az elmeáramlás leállását is. Vagyis nemcsak a gondolatok állnak le, hanem az érzések és érzelmek, a képek áradata, az asszociációk és a hangulatok is. Kiderül, hogy a tudat információs áradata rövid időre leállítható. Ha az ember megengedi[1] magának a leállást. Ha úgy dönt, hogy engedélyezi ezt a megszűnést.

Ezennel a legfontosabb kérdés – miszerint van-e különbség a tudat és annak tartalma között – megválaszoltnak tekinthető: úgy tűnik, hogy van különbség. Lehetséges tehát a tudat tartalmáról magára a tudatra váltani. A hangsúlynak a tartalomról a tartalom nélküli tiszta tudatra történő áthelyezésével vagy áthelyeződésével.

A hangsúly áthelyezése, vagy -helyeződése azt jelenti, hogy ez nem tudattalanul történik. Az ember – vagy micsoda[2] – tudja, hogy most tudatváltás történik a tartalomról (gondolatok, érzések, érzelmek, érzékletek, testérzetek, képek, hangulatok) arra a tudásra, mely a tudatra irányul.

A figyelem a semmire helyezi át a fókuszt, miközben magukra hagyja a tartalmakat. A tudat elenged minden nyelviséget, minden információt és azonnal, közvetlenül önmagához viszonyul.

Egy ilyen általános szünet az elmeáramlásban, a tudattartalmak és az információ áramlásában, amint azt említettük már – és aminek az igazságát mindenki meg tudja vizsgálni – nem öntudatlan módon történik. Nem felejtés és nem is alvás.

Az a tudat vagy figyelem, amely megengedi, hogy minden leálljon – elmeáramlás, tartalom, érzékfolyam és világ –, nem fordul el önmagától. Ez egy fényhullám-helyzet. Az intenzív nyitottság egy pillanata. Vibráló semmiség. Tessék kipróbálni!

Még egy ilyen egyszerű vizsgálat sem kerülheti el, hogy egzisztenciális legyen. Mit is fedezhet fel az, aki ténylegesen kipróbálja?

Először megvizsgálja, mi a különbség a semmi fogalmán való gondolkodás és a nem gondolkodás között, amikor semmivel sem foglalkozik az elmében, sem pedig magával az elmével.

Hogy ezt követően felfedezze: a semmiről való gondolkodás és a nem-gondolkodás közötti átmenetben ténylegesen csupán annyi történik, hogy a tudat saját tartalmaival való elfoglaltságáról átvált önmaga vizsgálatára, vagyis arra, hogy „felfogja” magát a tudatot.

Rövid időre, talán csak villanásokra, ám mégiscsak. A tudat/a figyelem más működésmódra vált. Ahelyett, hogy nézne és valamely tartalomhoz viszonyulna, egy pillanatra saját maga felé fordul. Túl nyelven és túl minden ismert dolgon.[3]

Az egzisztencialitás ebben úgy mutatkozik meg, hogy az embernek akarnia kell. Választania kell, mernie kell elengedni a tartalmat: gondolatokat, fogalmakat, struktúrát, nyelvet, érzelmeket és így tovább. Ez kíváncsiságot és bátorságot kíván, valamint a rácsodálkozás képességét követeli tőle. Az ember ismeretlen tájra érkezik. Mindez nem az énjéről, nem saját magáról szól. Ez nem egy személyiségprojekt. Abszolút semmi köze a személyiségfejlesztéshez, az önsegítéshez, a nárcizmushoz vagy a köldöknézéshez. Mindazonáltal, ahogyan azt már említettük is, a radikális felébredés nem helyettesíti az előbbieket, tehát nem teszi szükségtelenné az élethosszig tartó munkát az árnyékkal, az egyén alsóbbrendű oldalaival, a személyiségével és karakterstruktúráival.

Az az elhatározás és bátorság, hogy elengedjük az elmét és tartalmait, egy transzperszonális szintet nyit meg a tudatban.

Először bizonytalanul próbálkozva, csupán egy-egy villanásnyi időre és nyomában rémülettel, azután viszont lassan feldereng egy dimenzió, egy intenzív szünet, a szabadság tere, mely telis-tele van jelenléttel és nyitottsággal.

[1] Rendkívül fontos ez a megjegyzés. A gondolkodás erőltetett, görcsös megállítása ugyanis súlyos mentális problémákat eredményezhet. Azonban, ha nem is vezet pszichikai zavarokhoz, az éretlen személyiség tudattalan folyamatai (melyek értelemszerűen nem azonosak a megállított gondolkodással) teljesen félrevihetnek bármely gyakorlást, ahogyan az az előző lábjegyzetben közölt szövegrészletből is kiviláglik. Bertelsen éppen ezért hangsúlyozza a pszichoterápia fontosságát1 a nyugati gyakorlók számára – Tenzin Wangyal és James Low dzogcsenmesterekhez hasonlóan –, mielőtt a dzogcsent megalapozó gyakorlás elkezdődhetne. (a szöveggondozó megj.)

[2] Sic! (a fordító megj.)

[3] A nagy indiai tanító, Jiddu Krishnamurti hangsúlyozta a minden ismerettől, „a múlt hamujától” való megszabadulás fontosságát. Ebben a témában egy teljes könyvet is olvashatunk tőle Az ismerttől való szabadság (Freedom from the known) címmel. (a szöveggondozó megj.)

A figyelem vakfoltja

Szemünk, mellyel nézünk és ami mindent lát, nem láthatja saját magát. Ehhez szüksége van egy tükörre, vízfelszínre, üvegtáblára, filmre, mások szemének pupillájára vagy egy róla készült fényképre, bármire a szemen kívül, ami képes visszatükrözni.

A mindent látó szemnek ez a jellemzője emlékeztet figyelmünk sajátosságára.

A figyelem szeme mindent lát, ami a tudatban megmutatkozik az öt érzékszerven, a testen és az elmén keresztül. Mindent, ami a tudatba érkezik – és ezért tudunk róla – általa látunk.

A figyelem azonban rendszerint nem látja saját magát. Érdeklődésünk annak szól és figyelmünk azon nyugszik, amire ráirányul: érzéki benyomások, emberek, dolgok, testi tünetek, gondolatok, érzések és érzelmek, asszociációk, emlékek, tervek stb. A tudat tartalma érdekli leginkább, tehát az a tárgy, ami éppen ebben a pillanatban a figyelem fókuszában van. Többnyire nem irányul önmaga felé, és nem is érdekelt ebben. Közvetlenül fel sem fogja önmagát, eredete, forrása, avagy tényleges léte olyan, mint egy vakfolt. A figyelem szeme sem látja saját magát.

A szemnek is van vakfoltja. Ott, ahol a látóideg a szembe „nyílik”, a retinán nincsenek fényérzékeny receptorok. A látóterületen kívül ezért mindig van két vakfolt, egy-egy mindkét szem esetében. Amikor az ember becsukja a jobb szemét és a nyitott bal szemével a jobb oldali X-re néz, a könyvet kicsit előre-hátra mozgatva könnyen felfedezheti, hogy a baloldali X eltűnik.

X X

Ugyanez a helyzet a másik szemmel.

Ha az ember pontosan azt a távolságot tartja, ahol az egyik X eltűnik, akkor azt is megfigyelheti, hogy az X helyén nem a semmi marad. Az agy kijavítja az ürességet, avagy távollétet a vakfoltnak megfelelő területen, behelyettesítve azt a környezettel, hogy ne legyenek lyukak vagy semmik a látóterünkben.

Hasonlóképpen mondhatnánk, hogy maga a figyelem – tehát a figyelés képessége – önmaga vakfoltja. Maga az átélő – aki/ami átél – az élmény számára nem elérhető.

Aki vagy ami gondolkodik, illetve érez, láthatatlan a gondolatban, illetve az érzésben.

A különbség az önmagát közvetlenül nem látó és erre nem is képes szem, valamint a figyelem vakfoltja között az, hogy az utóbbi valójában igenis láthatja, felfoghatja és meg is nyithatja önmagát minderre. Tehát befogadóan saját maga felé fordulhat.

A szem nem láthatja önmagát, a figyelem viszont igen. De alighanem az is nagyon ritka, hogy odaforduljon vagy érdeklődjön, hogy önmagát nézze, illetve felfogja.

A figyelem nem viszonyul önmagához. Erre vonatkozó vaksága a szokásos működéséből adódik: mindig valamire irányul, fókusza az érdeklődés tárgyán van. Mondhatni hipnotizálja a saját tartalma. (gondolatok, emberek, cselekedetek, beszélgetések, virágok, vágyak, színek, hangok, emlékek, feladatok stb.)

A figyelem, mint túlélési stratégia szükségszerűen az érzékeléseire, a tudat tartalmára irányul. Nincs sem ideje, sem nyugalma ahhoz, hogy önmaga iránt érdeklődjön. Mindenesetre nagyon ritkán vagy sohasem áldoz időt arra, hogy békésen és csodálkozva megvizsgálja saját magát.

Még egy aprócska szünetet, váltást sem hagy, egy kicsi játékot sem enged, amelyben magával próbálna játszani. Nem úgy, mint a gyermek, aki azért időnként hagyja, hogy elvarázsolják.

Nagy nyüzsgésében a figyelem azt sem engedi meg, hogy rácsodálkozzon magára a tiszta, nyitott, üres éberségre. Minket, embereket általában még ez a próbálkozás sem érdekel. Tudatos és tudattalan attitűdjeink és beállítódásaink ezen a területen is megakadályoznak bennünket abban, hogy megpróbáljuk kifürkészni az ismeretlent.

Thomas és Trine a Retkek című képregénysorozatban valamit néznek az erdőben maguk előtt. Trine így szól: „Képzeld el, hogy ez egy pillangó és egyenesen Afrikából jött.” Thomas kicsit jobban megnézi: „Ez egy sültkrumpli.” Trine: „Vajon miként jöhetett ide egyenesen Afrikából?” Kicsit enged ugyan a magáéból, de ragaszkodik a kiindulópontjához: Afrikából jött.

Ahol mi, nyugatiak megálltunk a figyelem vakfoltjának vizsgálatában, éppen az a hely, út vagy ajtó, ahol a Kelet legkifinomultabb és legegyszerűbb bölcsességtradíciói a kezdést ajánlják a Nyugatnak.

A Kelet ajánlata az elme esszenciájának kutatása. Meg kell próbálnunk felfedezni az ember, a szív legbenső, transzperszonális, nyitott dimenzióját.

És – alapfeltevésünk szerint – ez a kínálat válaszol a Nyugatnak arra az általános szükségletére, hogy visszataláljon az esszenciához fűződő, ám elveszített kapcsolatához.

E kapcsolat legmegfelelőbb helyreállítása – annak érdekében, hogy minél átfogóbb lehessen mindenki javára – intellektuális, kulturális, filozofikus és tudományos téren egyaránt meg kell, hogy jelenjen. És persze teljesen konkrétan, egzisztenciális értelemben véve is, ami azt jelenti, hogy meditatív vizsgálódása során minden egyes ember, követve a mutatott utat, közvetlenül fedezi fel, miről van szó.

Úgy mondják, az esszenciához vezető út döntő pontja éppenséggel annak a vizsgálatával kezdődik, hogy a figyelem képes-e közvetlenül és rögvest önmagához viszonyulni. Ami tulajdonképpen váltás a fontolgatáshoz, a tartalomhoz, a fókuszhoz és a tárgyhoz való kizárólagos viszonyulásáról arra, hogy önmaga tiszta nyitottságában fogja fel saját magát; elemzés, nyelv, szimbólumok vagy egyéb formák használata nélkül.

Az ember ugyanis elgondolva, analizálva vagy filozofálva egyáltalán nem képes felismerni az esszenciát, és azt tanulni sem lehet. Mernie kell ugrani, odaadni önmagát a figyelem formán túli forrásának és lényegének.

Kezdetben csak nagyon rövid, villanásnyi időre. Ha tovább marad benne, akkor a kísérlet vagy felfedező utazás mesterkeltté válik, mert az egyén szokásai, pozíciói, véleményei veszik át a vezetést, és így az ember ismét egy olyan figyelemmé válik, amely valamilyen objektumra irányul. Gyorsan témává teszi magát a figyelmet, amit a figyelem most jól megvizsgál. Az embernek mondhatni be kell csapnia szokásos gondolkodását, duális működését, itt és most engedélyeznie kell a figyelemnek, hogy összes tartalmát és referenciáját elengedje, és felébredve azonnal és természetes módon önmagába „zuhanjon”.

A rövid felvillanások sora – ismétlik a mesterek – az az út, ami a figyelem, az ember és az elme legbenső, megvilágosodott természetének felfedezéséhez vezet.

Ahogyan azt már említettük, ez nem hit kérdése. Mindenekelőtt tapasztalaton alapul. Azután pedig, sokkal később, egzisztenciális realizáció lehet belőle. Mindez nem az énről, a személyiségről vagy az elméről, nem is a szelfről szól. Nem személyiségfejlesztés, hanem önkéntes önlebontás. Kutatás és egy lépés befelé, az emberiesség és együttérzés transzperszonális, totálisan nyitott, határtalan esszenciájába. Nincs többféle esszencia és senkinek sincs sajátja, csupán egyetlen egy van – mondják a Kelet bölcsességtradíciói.

Szumma szummárum, és remélhetőleg érthető és nem túlzottan tibeti módon: A figyelem, a megszokottól eltérően nem kifelé, valamely tárgyra irányul, hanem befelé, a „semmibe néz”.

A szókratészi praxispárbeszéd

Ha az ember nekifog, és ténylegesen elkezdi a munkát, egy ilyen meditatív kutatás során feltehetőleg fel fog fedezni néhány „dolgot”.

Amennyiben kezdő, az a belső folyamatokban azzal az előnnyel jár, hogy a kíváncsisága még friss és a táj érintetlen. Ha már korábban belefogott valamibe – pl. jóga, mindfulness, meditáció vagy ima –, annak pedig megvan az az előnye, hogy az ismeretlen tájban ott vannak már bizonyos jelzések és ösvények, melyek az úton szerzett tapasztalatokból származnak.

Minden körülmények között találkozni fog a folyton megmutatkozó kihívásokkal, amint valaki eléri az ismeretlennel határos területet, ahol azután elvileg semmi különbség nincs a kezdő és a gyakorlottabb vándor között. Az ismeretlen mindig idegen, csábító és egy bizonyos fokig ijesztő is. Egyszerre vonzó és taszító.

A tudat kutatására szolgáló különféle spirituális stratégiákban az a közös, hogy az ismerttől az ismeretlen felé haladnak. A tudottból oda, ahol nincs tudás. A nyelvtől és a vonatkoztatási pontoktól a némaság, a transzperszonalitás és a hivatkozás nélküliség felé.

In order to arrive at what you dont know

You must go by a way which is the way of ingnorance.

In order to arrive at what you are not

You must go through the way in which you are not.

(T.S. Eliot: Four Quartets)

Hogy elérj ahhoz, amit nem tudsz,

Olyan úton kell járnod, mely a tudatlanság útja.

Hogy elérj ahhoz, ami nem vagy,

Azt az utat kell járnod, ahol nem találod magadat.

(Vas István fordítása)

Ez nem az alvásba vagy a kábaságba történő utazás, nem is a tudattalanba való alászállás. Éppen ellenkezőleg: a figyelem, vagyis az éberség forrásának kutatása. A kisebb világosságból a nagyobb világosságba, a tartalom és forma felől a tartalommentes nyitottság felé, a szűklátókörűségtől és zártságtól a tágasságig.

A kutatási folyamat során a legtöbben előbb vagy utóbb felfedezik, hogy jól jönne egy útitárs vagy gyakorlótárs, akivel konzultálhatnak, és esetleg tanácsot kérhetnek tőle.

Különben megzavarodhat és el is tévedhet az ember vagy elhagyatottnak érezve magát, kételkedni kezd abban, hogy igyekezetének van-e egyáltalán bármiféle jelentősége, elvezet-e valahová.

Feltehetően az ilyen típusú tapasztalatokból, amelyek egy útmutató vezető szükségességét igazolták, alakult ki az úgynevezett praxispárbeszéd. Egy olyan beszélgetésforma, amit nem kizárólag a Kelet bölcsességtradíciói találtak fel. Saját kulturális hátterünkben, az antik Görögországban Szókratész hasonlót fejlesztett ki, a bábáskodás, a maieutika[1] módszerét. (görögül a szülést elősegítő bába művészete, amit Szókratész saját anyjától tanult, aki bába volt)

Szókratész nézete szerint minden ember veleszületett módon birtokában van az igazságnak[2], azonban az illúziók, avagy a hibás felfogás okán az rejtezik előlünk. A párbeszéd művészete ezért először is az igaztalan tudás felfedeztetéséből állt. Mégpedig annak érdekében, hogy lehetővé váljon a tévedés elengedése. Amikor a párbeszéd elérte ezt a lépcsőfokot, azaz rányílott, rámutatott a tudatlanság egy formájára, az aporia[3]-ra, a zavarodottságra vagy kételkedésre, Szókratész csak ezt követően tudott bábához hasonlóan segíteni a kereső beszélgetőtársnak abban, hogy felfedezze vagy megszülje a maga belső igazságát. A szókratészi pedagógia alapján a belső igazság a nyitott tudatlanság állapotában születik meg, avagy kerül ismételten felfedezésre.

Mindez meglepő módon emlékeztet arra, ami a keleti bölcsességtradíciók praxispárbeszédeiben zajlik, mint például a tibeti dzogcsen hagyományban, melynek révén ezt megismertem. A feltételezés vagy tézis itt is az, hogy minden egyes ember elveszíthetetlenül és veleszületetten „birtokában van” egyfajta megvilágosodott személytelen esszenciális nyitottságnak, az elme igaz természetének. Ez a belső igazság azonban el van rejtve közönséges elménk elől. Kettős tudatállapotunk okán azt énünk, kulturális hátterünk, érzelmeink összessége, személyiségünk és individuális szelfünk takarja el.

A különféle vizsgálódási módszerek a dzogcsenben és más tradíciókban is arra valók, hogy megközelítsük e rejtett, fel nem ismert esszenciát. Éppen ebben a közelségben fedezzük fel, hogy a praxispárbeszéd nemcsak kiváló, hanem természetes segédeszközünk ebben a folyamatban. De azt is látjuk, hogy ez a segítség talán emberi szükségletünk is. Úgy tűnik, muszáj találnunk egy embert, illetve olyasvalakivel kell találkoznunk, aki ismeri az utat a világló esszenciához.

A szókratészi kiindulópont hasonlít a keletihez: Az ember belső esszenciális igazsága veleszületett, elveszíthetetlen és ép, ám el van rejtve. Ezért az esszenciát fel kell fedni vagy rá kell mutatni.

A legelterjedtebb keresztény felfogás ezzel ellentétes, mely szerint az ember alapvetően bűnös. Legbelül az ősbűn található, és emiatt nem képes az ember segítség nélkül megtalálni és felfedezni az igazságot.

Ezt a tehetetlenséget nem minden keresztény vallotta magáénak. Eckhart Mester, Ávilai Szent Teréz, és a keleti egyházban például Palamasz Szent Gergely[4] úgy vélte, hogy az ember elérheti az isteni „magot” hosszú meditálás révén, a teózis[5] állapotában istenné válva.

A szenvedés, a keresztre feszítés és a bűn kihangsúlyozása a kereszténységben leginkább talán Pál és az egyházképződmény „bűne”.

A keresztények a jövőben remélhetőleg nagyobb hangsúlyt fektetnek majd a tisztázásra, és Tamás Evangéliumának kiinduló pontjára, ami leginkább a szókratészi és a tibeti kiindulásra hasonlít:

Fénylik egy fényember legbelseje, és ez megvilágítja

az egész világot. Ha ez nem világol, a sötétség uralkodik.[6]

24. logion[7]

Ezért mondom én, hogy ha valaki jön és egy, teli lesz fénnyel; ám ha megosztott,

teli lesz sötétséggel.

61. logion[8]

Végül a praxispárbeszéd legmagasabb lehetősége:

Jézus mondá: Aki a számból ivott olyan lesz, mint én vagyok, és én ő leszek, és a rejtett megmutatkozik neki.

108. logion[9]

Az utolsóként idézett logion szerint egy megvilágosodott lényhez (Jézushoz) való kapcsolódás során fedődik fel az egyébként rejtett esszencia, amikor két ember – tanító és tanuló – tudata és szíve összeolvad az esszencia egységtudatában.

A tapasztalatok szerint nem igazán könnyű eljutni eddig.

Szerencsére mégiscsak lehetséges, csupán el kell kezdenünk a vizsgálódást – a meditációt vagy más belső praxist – az esszenciához fűződő valódi kapcsolatunkat illetően, és ekkor az esszencia minőségei elkezdenek kibomlani: fokozódó barátságosság, nagyobb életöröm, több értelem és szabadság jelenik meg.

Maga az utazás, tekintet nélkül az utazás hosszára, mindent megér – túl nyelven, énen, személyiségen és szelfen – bele az ismeretlenbe.

Rilke Ausgesetzt auf den Bergen des Herzens[10] című versében erre az utazásra utal:

Szívnek a csúcsára kitéve. Nézd csak. mily kicsi ott,

lásd: a szavak utolsó helye, magasan fent,

bár kicsi, mégis az utolsó

tanyája érzéseknek. Ismered ezt? –

Szívnek a csúcsára kitéve. Mindenhol kő,

kéz bárhova nyúl, De virágzik itt

néhány néma összeomlásból,

énekelve él tudatlan gyógynövény.

Ám ki tudója? Oh, ki kezdte érezni azt,

s meghallgatni most, ki a szív csúcsára kitett.[11]

Túl a szavak utolsó falván, túl a legvégső érzelmek tanyáján, a tudatlanságban, ahol mindenki és minden tudás elhallgat. Még az olyan referenciák is, mint: „esszencia”, „belső igazság”, „az elme természete”, „a szív legbenső dimenziója”. Ezeket az utolsó szimbólumokat vagy utalásokat, verseket és archetipikus képeket sem tarthatjuk meg. Mindent el kell engedni, magára hagyni, és lemeztelenedni, fedetlenné, abszolút kitetté és nyitottá válni… Ott!

Tudni és tudni, hogy tudjuk

Gondolatainkkal, élményeinkkel és a tudattérben található nyitottsággal együtt és velük egyidőben tudunk ezekről a gondolatokról, élményekről és nyitottságról.

Ez a tudás néma. Nem nyelvi, nem megformált tudás.

Annak a tudása pedig, hogy a gondolatokkal egyidejűleg gondolkozom, összeolvad a gondolatokkal és a gondolatokról való gondolkodással.

A tudat vagy a figyelem azonban képes felfedezni a tudásnak ezt a néma mezejét[12] azzal egyidejűleg, hogy az elme folyamatai tudnak ezekről a folyamatokról.

Amikor az ember felfedezi ezt a tudatmezőt, felfigyel rá, akkor mondhatjuk, hogy tudja, hogy tud.

… a különbség a bölcs és az együgyű ember között csupán e tünékeny kicsiség, hogy az együgyű tud a lényegesről, viszont a bölcs fokozatosan rájön arra is, hogy tudja vagy nem tudja, de amit tudnak az ugyanaz. [13]

(Søren Kierkegaard: Lezáró tudományos utóirat)

Tehát a gondolkodásunkkal és érzéseinkkel, az elmeáramlással egyidejűleg minden folyamat a tudás néma mezejébe, a tudat terébe ágyazódik. Ezért beszélhetünk arról, hogy: „Tudok a gondolatokról.”; „Tudok az elmeáramlásról.”; „Tudatos vagyok a gondolataimat és az érzéseimet illetően.”

Amikor az ember felfedezi ezt a néma, egyidejű tudatosságot, akkor tudja, hogy tud. Ez a „valaminek tudása” szintén néma, nyelvtelen és nincs formája.

Midőn megmaradunk a figyelemnél, a néma egyidejű tudatmezőben, a hangsúly természetesen átkerül a tartalomról a tudatnak erre a terére, amely némán tudomást vesz a tartalomról. Elnyugszom abban, hogy tudom, hogy tudok.

Mindez kifejezhető úgy is, hogy a néma tudásmező – túl a nyelviségen – tud önmagáról.

Amikor a nyelv nélküli spontán nyitottság létrejön, akkor ezzel egyidejűleg tudom azt is, hogy megnyílik, hiszen másként az egész öntudatlanul történne és nem tudnék róla, tehát nem regisztrálnék semmit a tudatomat illetően.

Vagyis a nyitottsággal egyidejűleg tudatában lehetünk e nyitottságnak is.

Általában nem jár együtt a tudás és a róla való tudás. Az embernek először figyelmeztetnie kell magát erre a néma tudásra, fel kell azt fedeznie. Ha megpróbáljuk, tudhatjuk, hogy ez a néma tudás (arról, hogy tudok a nyitottságról) önmagát fedezi fel. Mindez időnként önműködően érkezik, és hasonlít a felébredéshez. Kifinomult, nem nyelvi, nem durva. Bensőséges hallgatásban és delikát (tapintatos) csendben folyik.

Amikor tudatában vagyunk a tudatmezőnek, a hangsúly a tartalomról – gondolatokról, érzésekről, élményekről – magára a tudatmezőre vált át.

Az idézett szöveghelyen Kierkegaard azt emelte ki, hogy a bölcs tudja, hogy tud. Hogy az elsődleges tudatmező tartalma pozitív-e (tudom, hogy 5 + 7 = 12) vagy pedig negatív (nem tudom Szókratész mikor született), az már lényegtelen. Kierkegaard a következőt állítja a bölcsről: „tud róla, hogy tudja, vagy nem tudja”.

Azáltal, hogy a hangsúly a tartalom vagy töltés ismeretéről arra a tudásra vált át, hogy tudunk a nyitottságról, ebben a pillanatban felfedezzük, hogy a néma tudás a tudatmezőben üres, tartalom nélküli. Pontosabban mivel néma, ezért nyelvi és egyéb referenciáktól is mentes. A tudatmező maga az éberség, ami tudatában van önmagának, tekintet nélkül a tartalomra. A tudat éber nyitottságának ettől függetlenül van tudomása van saját magáról.

Tegyünk egy kísérletet:

Itt és most ezt olvasod. A szavak és azok

értelme nyitott tudatodban lépnek fel.

Egyidejűleg azzal a tudással, hogy tudod,

hogy itt és most ezt olvasod.

Mi van akkor, ha hagyod, hogy a nyitottságod

és a tudásod közvetlenül találkozzon?

Tehát engedd, hogy a figyelmed a szövegről, a tartalomról és a szavakról

magára a tartalom nélküli nyitottságra váltson; ez a nyitottság, mint feltétel a

tartály a szavak, gondolatok, szövegek és bármely tartalom számára.

Tudás, mint magáról e nyitottságról való tudomás. Próbáld csak ki!

Figyeld meg, hogy amennyiben az olvasás és a tartalomra való reflektálás

nem áll le, a kísérlet nem hajtható végre. Szünetet követel, mind

az olvasásban, mind az elmeáramlásban: a szünetben foghatod fel közvetlenül

az üres nyitottságot, ami a szünet előtt és most ismét

telve van szavakkal és vélekedésekkel.

Jegyezzük meg, hogy ezzel a csupasz nyitottsággal a tudat

mondhatni azonnal sebességet vagy nívót vált.

Csak rövid ideig tart, de tisztán megfigyelhető.

Álljunk le most az olvasással és szíveskedjünk ismét megpróbálni a váltást.

A nyitottság általában ahhoz a tartalomhoz viszonyul, amellyel megtelik.

Azonban a nyitottság – ahelyett, hogy a tartalmához viszonyulna – képes közvetlenül önmagához viszonyulni. És ezzel visszaérkeztünk a 2. fejezethez.

[1] μαιευτική/maieutikế (maieutike tekné, bábáskodási művészet) - Maia a 7 nővér (Plejádok) legidősebbike – Atlasz és Pléioné ókeanisz lánya – nevéből képzett ige. Maia, azaz „anyácska” felügyeli a szülést a görög mitológiában. Szókratésznél ez a módszer a visszaemlékezéssel (anamnészisz) van kapcsolatban, mely elgondolás lényege az, hogy mindannyiunkban benne rejlik az eredendő tudás, ami megfelelő kérdésekkel előhozható. Erre kiváló példát olvashatunk Platón Menón c. dialógusában, melyben Szókratész ügyes kérdések segítségével a tanulatlan rabszolgával mondatja ki a Püthagorasz tételt. (a szöveggondozó megj.)

[2] Az igazság a görög filozófiában Aletheia (ἀλήθεια), mely el nem rejtettséget vagy leleplezést jelent, azt a nyilvánvaló állapotot, melyet a tényszerűség vagy a valóság értelmében veszünk. Ez a lethenek, vagyis a feledésnek, rejtettségnek az ellentéte. A görög mitológiában Léthé (λήθη) a felejtés alvilági folyója, melynek vizéből az eltávozott lelkek, ha ittak, elfeledték elmúlt életüket. Csak nagyon kevesen isznak a másik alvilági folyó, a Mnémoszüné, vagyis az emlékezés vizéből. Aki tehát amnéziás állapotba kerül, az nem emlékezik, ugyanakkor aki emlékezik, annak az esetében a tények el nem rejtett (aléthé) állapotban vannak. Szókratésznél a tudás anamnészisz, vagyis visszaemlékezés az igazságra. (vö. 21. lj.) Ezt látszik alátámasztani, hogy vannak olyan fogalmaink, melyeket nem meríthettünk a tapasztalatból, ergo ezeket a születés előtt kellett a léleknek megismernie. (a szöveggondozó megj.)

[3] Fontos megjegyezni, hogy a filozófiában a görög aporia (ἀπορία) kifejezés úttalanságot vagy kiúttalanságot jelent, amikor az ember nem képes eljutni valamely probléma megoldásához. A retorikában viszont az aporetika annak az eljárásnak a lényege, melyben minden lehetséges megoldást és az azokat alátámasztó indokokat sorra vesszük, hogy egy nehéz probléma megoldásáig eljussunk. (a szöveggondozó megj.)

[4] A hészükhaszta remeteség, magányos, nyugodt szemlélődés, továbbá a szív-ima/Jézus-ima tradíció egyik kiemelkedő képviselője. (a szöveggondozó megj.)

[5] A teózis vagy theószisz ( θέωσις) az istennel való egyesülés. Az anyag átszellemítése a keleti egyház tanai szerint akkor következik be, amikor az ember megszabadul az eredendő bűntől. Először a szenvedélyeknek, majd az értelemnek, végül a szívnek kell megtisztulnia. A megváltás tulajdonképpen a megistenülés. (a szöveggondozó megj.)

[6] A logionokat dán nyelvből fordítottam. (a fordító megj.)

^{^[7]}A 115 Jézus-logionból a 24. szövege: Ezt mondták a tanítványai: Oktass minket a helyről, ahol vagy, mivel erre szükségünk van, hogy azt keressük. Ő ezt mondta nekik: akinek füle van, hallja meg! Ez a fény a fény-ember bensejében van és az egész világot megvilágosítja. Ha ő nem világít, akkor sötétség van.– Kapcsolódó szöveghelyek: Mt 6,22–3; Lk 11,35–6; Jn 1,4–5; 14,3b; 17,24; Isz 153/160; 2Kor 4,6; Tm 32., 49., 61. (a szöveggondozó megj.)

[8] 61. logion: Jézus mondta: Ketten fekszenek egy ágyon, az egyik meg fog halni, a másik élni fog. Szalomé mondta: Te ki vagy, ember, mint kinek a fia?… ágyamra telepedtél és ettél asztalomról. Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki az egyetlentől származom. Abból adnak nekem, ami az Atyámé. Szalomé ezt mondta: Tanítványod vagyok. Jézus ezt mondta neki: Azért mondom: Ha hasonló lesz, fénnyel telik meg. Ha azonban megosztott lesz, sötétséggel telik meg. – Kapcsolódó szöveghelyek: Mt 6,22–3; Jn 6,68; Isz 32/124,6; Tm 2., 15., 16., 23., 27., 29., 48., 49., 60., 71., 89., 107. (a szöveggondozó megj.)

^{^[9]} 108. logion: Jézus mondta: Aki számból iszik, olyan lesz, mint én. Én leszek ő, és mindaz, ami elrejtett, kinyilatkoztattatik neki. – Kapcsolódó szöveghelyek: Tamás csel.: Jézus a szomjas lelkeket saját javaiból itatja meg. (vö Tm 12.) Mt 5,6; Jn 4,13–4; 6,53–8; 7,37–9; 17,26; Jer 31,31–4; 1Ján 3,24a; 5,12; Tm 4., 12., 58., 75., 84., 85. (a szöveggondozó megj.)

[10] Szívnek a csúcsára kitéve… Szalki Bernáth Attila fordítása (a fordító megj.)

[11] A vers a következőképpen folytatódik: Itt jól megy, A tudat gyógyult, / emberek, hegyi állatok akár, / jönnek s mennek. És a legnagyobb született madár / körberepüli a tiszta tagadás csúcsát. – Ám / védtelen itt a szívnek csúcsára kitett. (a szöveggondozó megj.)

[12] Egyértelműnek tűnik a kontextusból, hogy Bertelsen itt arra az esetre utal, amikor tudomást szerzünk valamiről és tudatában vagyunk valaminek, ezért azt a képzetes teret, amelyben a tudásról való tud(om)ás megjelenik, a „tudatmező”, időnként pedig a „tudásmező” kifejezéssel adjuk vissza. (a szöveggondozó megj.)

[13] Lezáró tudománytalan utóirat a Filozófiai morzsákhoz; Sören Kierkegaard írásaiból gyűjteményes kötetben 1969- ben jelent meg a Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez, melyet Valaczkai László fordított magyarra; Az eredeti mű: Afsluttende uvidenskabelig Efterskrift til de Philosophiske Smuler, 1846., Søren Kierkegaard saját kiadásában. (a szöveggondozó megj.)

Fókusznyitás

Ahol a figyelem, ott a fókusz. A figyelem tárgya, a tudat fókuszpontja – a jelenlévő éberség legtisztább pontja és tartalma – van a fókuszban. A figyelem, illetve az elme, vagyis a tudat e pontban gyűlik össze. Mondhatni az egyesült fókusz valamiképpen zárt vagy behatárolt, hiszen éppen a természetes koncentráció jelöli ki a gyűjtőpontot.

Azonban amikor konkrétan az esszenciát illetően vizsgálódunk, olykor segíthet a fókusz megnyitása, ellazítása és annak a terességnek vagy tágasságnak a megvizsgálása, amely szintén a fókuszban található, és magában foglal, továbbá áthat minden fókuszt.

Ha például az ember figyelme a vázában lévő rózsára irányul, akkor az van a fókuszban. Ám az a tér – a világtér maga, ahol ez a rózsa és a váza található – ami áthatja mind a rózsát, mind a vázát, szintén a fókuszban „van”.

A rózsa szirmai és azok minden részecskéje – a molekulák és az atomok – is e térben vannak, áthatva a tér dimenziója által.

Abszolút lehetséges „megengedni” a tudatnak a hangsúlyváltást a rózsáról és a vázáról erre a mindent magában foglaló és mindent átható térdimenzióra. Figyeljük meg a teret, egyidejűleg és pontosan ugyanott, ahol a rózsa és a váza található! Tulajdonképpen ez a váltás a fókuszról és annak tartalmáról a térre és a tágasságra.

Amikor a szemünk egy rózsára néz és a figyelmünk rajta nyugszik, akkor a rózsa és a fókusz nem csak a fizikai térben található. A rózsa és a fókusz ugyanekkor a tudatdimenzióban, avagy a tudattérben is „egzisztál”. Ezért azzal egyidejűleg, hogy a figyelem fókuszt vált a rózsáról a térdimenzióra – anélkül, hogy feltétlenül tudatában lenne –, ugyancsak átvált a tudattérben lévő pontról, helyről, fókuszról, gondolatról vagy képről magára a tudattérre. A tudatdimenzió pedig átfogja, tartalmazza és áthatja az összes lehetséges fókuszpontot, tárgyat és tartalmat. (gondolatokat, dolgokat, természetet, napot, felhőket, érzéseket, szerelmet, számokat, rózsákat és vázákat)

Ahogyan a külső térdimenzió minden fizikai objektumot, a tudatdimenzió éppúgy átfog és áthat minden külső és belső tárgyat: rózsákat és gondolatokat, holdfényt és hangulatot.

A javaslatunk alapvetően egyszerű:

1. Összpontosíts egy vázában álló rózsaszálra.

2. Engedd meg az átváltást a fókusz tartalmáról (rózsa a vázában) a térre és tágasságra.

3. Tudatosítsd, fedezd fel, hogy ez nemcsak külső fizikai tér, hanem tudattér is.

4. Lazítsd el és engedd kinyílni a fókuszt. Maradj a rózsa—váza lágy figyelésénél, de egyúttal ébredj rá a nyitott tudattérre, magára az alapot képező tudatdimenzióra, mely mentes minden tartalomtól, nyelviségtől és objektumtól.

Ez a játék vagy meditatív vizsgálódás – helyet adva a semminek, a tudattartalom kizárása nélkül – annak az esszenciának az irányába mutat, amely éppenséggel áthatja a forma nélküli nyitottságot és az összes formát.

A fent említett különböző meditatív vizsgálódások alapján, amelyek mind e mesés esszencia irányába mutatnak, megkísérelhetünk egy átfogóbb és egységesebb jellegzetességet kimutatni.

Az itt következők javaslatként értendők. Amint már említettük, az ilyen kutatások során fontos, hogy a folyamatot elsősorban a saját elért eredményeinkre alapozzuk: tapasztalatokra, kérdésekre és belátásokra. A következő vizsgálódás egyfajta kísérlet annak tisztázására, hogy mi lehet a leglényegesebb a keleti bölcsesség-tradíciókból érkező sok javaslat közül. Amennyire csak lehetséges, összevetve mindezt azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket az eltelt 30 év során a Növekedésközpontban[1] sok-sok emberrel összegyűjtöttünk ebben a témában.

Úgy tűnik, hogy ezeknek a tradícióknak két fő vonatkozása (aspektusa) van: Az egyik az esszencia nyitottsága, a másik az esszencia tudásaspektusa.

A tudat nyitottsága például az információ fenntartások nélküli befogadásában mutatkozik meg. Mindaz, ami a tudatban megjelenik, azonnal tükröződik. Az információ nyitott befogadása a tudat – akár a tükör – részéről mentes minden fontolgatástól és nyelviségtől. A tudatdimenzió tükre nem mond se igent, se nemet, nincs véleménye arról, hogy mi micsoda vagy mi történik. Ez az ember alapvető esszenciális nyitottságának szuverén kinyilatkoztatása, amely tisztán megjelenik a semleges megfigyelésben és a duális mindfulnessben.

Csak az elme, az én, a személyiség szokásai és kulturális rutinja válogat, mérlegel, rendez és vélekedik, mond nemet és igent, hajt a kényelemre és akarja elkerülni azt, ami kellemetlen a számára. Énképet alkot és felépít egy világképet. Szubjektum–objektum. Kettős tudatállapot.

Ezzel ellentétben az ember esszenciális nyitottsága, maga a tudattükör mindettől szabad. Vagyis kezdetektől fogva egyaránt mentes éntől, elmétől, személyiségtől és szelftől. Nyelv és kultúra által nem kötött, időtlen, non-duális tudat.

A bölcsességtradíciók másik alapvonása – egyúttal a saját tapasztalatom is – az esszencia tudásaspektusa, amely az esszenciához viszonyulva tudatában van mindannak, amivel a nyitottság találkozik. Mind a tudat mind a szív nyitottsága tudja, hogy mivel találkozik. Az érzetfolyam, az elmeáramlás, az információáradat a testből, a világból és az emberekből minden további nélkül tükröződik az esszenciális nyitottságban. Tudatos. A nyelvet megelőző (nem szimbolikus) módon tudja, hogy mivel találkozik. Az esszencia nyitott tudásképessége velünk született, hiszen ez magának a tudatosságnak a képessége.

A két alapvető aspektus, a nyitottság és a róla való tudás nincs elválasztva egymástól. Funkcionális egységben vannak.

A nyitottság egy mindent átölelő, átható és mindenhol jelenlévő tiszta, tartalom nélküli tudatdimenzió. (Hasonlítsuk össze a mahájána buddhizmus ürességfogalmával, a súnjátával.)

Az, hogy az esszenciális nyitottság tud magáról a tudásképességről, összefügg a tisztasággal és a fénnyel. Egy csecsemő is tudásképes, a nyelvet megelőző módon.

A nyitottság teressége az alapja az együttérzés képességének is: befogadó szívélyesség, együttérzés, hála és elementáris emberiesség.

A nyitottság tudásaspektusa pedig az intellektus, az okosság és az intuíció alapja. Ez a teljesen általános kettős tudatállapot: Én és te. Én és a világ.

A keleti bölcsességtradíciók szerint az esszencia a feltétele az én képződésének, a személyiség elhatárolódásának és az elme áramlatainak. Ám az esszencia felfedezése megköveteli az énen, a személyen, az elmén és a szelfen való túllépést, a világ transzcendálását.

Az én, a személyiség és a szelf (önmaga-m) egyedi, páratlan és különbözik mindenki mástól. Az esszencia[2] ellenben egyetlen. Ahogyan azt már leszögeztük, nincs mindenkinek külön esszenciája. Mindenki ugyanabban az esszenciában részesül, ez „hordoz” mindannyiunkat és hat át ugyanazzal a nem-kettős, teljesen éber transzperszonális tudatdimenzióval.

Mondhatjuk, hogy az esszencia nyitottságaspektusa teres, befogadó, odaadó, női minőség. Ebből a perspektívából nézve az esszencia tudásaspektusa, tisztasága, fénye pedig inkább férfi minőség.

Az esszencia bizonyos értelemben egyaránt férfias és nőies, úgy értve, hogy voltaképpen a férfias és nőies jelleg összeolvadása. Ugyanakkor annak transzcendálása is, tehát mondhatjuk, hogy az esszencia se nem férfias, se nem nőies.[3]

A megszabadulás, az értelem és a kohézió (közösség) utáni vágyakozás egy kék pillangóhoz hasonlítható. Berepül egy üvegház nyitott ajtaján, újra és újra nekirepül az üvegnek, olykor halálra fárasztja, verdesi magát, néha pedig kitalál. Időnként az is előfordul, hogy az ember addig-addig legyez a kezeivel a jó irányba, míg kitereli a szabadba, hogy továbbrepülhessen.

Az esszenciális nyitottság természetes és közvetlen önáttetszőség. A nyitott éberség tud önmagáról. Úgy mondják, az önáttetszőség és az önmagáról tudás egysége az alapja az együttérzésnek és a közösséghez tartozás érzésének is.

Amikor valaki felfedezi az esszenciális éber nyitottságot, amelynek autonóm módon tudomása van önmaga felől, akkor ez nem a nyelv és nem az én által történik meg. A nyelv és az én mindent feloszt a megismerési folyamatban: „Látok valamit. Belátok valamit. Találkozom veled. Megértek egy bizonyos összefüggést.”[4]

Mind a nyelv logikája és mechanikája, mind az énfunkció megosztó jellegű. A szubjektum (az én, a figyelem, az élmény átélője, a gondolatok gondolója) az objektummal (egy gondolattal, érzéssel vagy dologgal, illetve a természettel, másokkal, élményekkel és a belátással) szemben.

Amikor a nyelv és az én utánanéz az esszenciának, az valamivé válik, a vizsgálat vagy figyelem tárgyává lesz. Mivel kettős (duális), tehát felosztó elme vizsgálódik, az eredmény is kettős lesz.

Amikor az én, a nyelviség „nyúl” a nem-kettősség (a megvilágosodott transzperszonális esszencia) után, mindent feloszt, és csakis valami megosztotthoz juthat el. Így a nem-kettős esszencia eltűnik.

Ez éppen olyan, mintha felvennénk egy szemüveget, melynek sötétkék lencséje van, és ezzel néznénk a színek vagy a fény után: minden kék lesz, ami a kék szűrőn átjut.

Az én és a nyelv duális szemüvegén keresztül nem látható a nem-kettősség. A felosztó én és nyelv duális tudatállapotok, ezért kizárólag kettősséget érzékelnek.

A nem-kettősség a dualitás meghaladása. Túl minden megosztottságon, nyelven és énen. Még az élményeken is túl. Nem tudom megélni a nem-kettősséget, képtelen vagyok találkozni vele.

Amennyiben a non-dualitás fogalmát helytelenül használjuk, azt kockáztatjuk, hogy szem elől tévesztjük a tényleges esszenciát.[5]

Ha valaki – mint oly sokan – a csend vagy nyelvtelenség állapotait nevezi non-dualitásnak, akkor valójában duális állapotokra használja a kifejezést, melyekben mindig szerepel egy én vagy szubjektum, „aki” átéli vagy regisztrálja a csendet, a nyelv nélküliség állapotát. Ez a helyzet még mindig kettős, és az ember elhibázza az igazi nem-kettős esszenciát.

Ezért itt a non-dualitás fogalmát szigorúan mind a szubjektum, mind az objektum transzcendálására értjük, a nyelviség meghaladásával együtt. Nem az önkívületre vagy az alvásra, hanem arra a tiszta éberségre, melyben nincs tartalom, sem élmény. Sem átélő. A realizált nem-kettősség túl van bármilyen én vagy személyiség behatároltságán. (utána, nem pedig előtte) A még nem realizált non-dualitás behatároltsága megelőzi ezt.

Wovon man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

(Ludwig Wittgenstein: Tractatus Logico-Philosophicus)

[1] Vækstcenteret (a fordító megj.)

[2] Mivel a buddhizmus alapvetően anti-esszencialista, a gyakorló buddhisták talán némi gyanakvással szemlélik Bertelsen esszencia-felfogását, ami a brahmanizmus átman fogalmát látszik visszhangozni. Azonban ebből a bekezdésből is láthatjuk, hogy a szerző számára nem a személyiség megszűnését, avagy felbomlását túlélő lényegről van itt szó, hanem magáról a – fogalmi gondolkodás által megragadhatatlan, és mindent megelőző – buddhatermészetről. (vö. 24. o. utolsó bek., a szöveggondozó megj.)

[3] Jól ismert a dzogcsenirodalomban az „is-is” és „sem-sem” fordulatok együttes alkalmazása. E helyütt Bertelsen nyilván azt igyekszik kifejezni a „sem-sem” negatív definícióval, hogy az emberi lét lényege nem predikátum (nem tulajdonság), hiszen meghaladja az alany-tárgy kettősséget. Az „is-is” definíció alkalmazásával pedig arra próbálja rávezetni az olvasót, hogy ez a kettősséget transzcendáló esszencia ugyanakkor át is hatja a létet, attól nem különül el. Ezzel a szemlélettel egyaránt elkerülhető, hogy a nihilizmus vagy/és az eternalizmus hibájába essen a gyakorló. Itt mutatkozik meg továbbá, hogy a helyes szemlélet nem kizárólag az úton történő haladás során beérő, majd az út végén felmutatható gyümölcs, hanem egyben az alap is, amely mindent áthat. (a szöveggondozó megj.)

[4] A magyar nyelvben, miután nem kell mindig odagondolni, leírni, hogy „én”, talán egy kicsit nehezebb felfedezni ezt a megosztást-megoszlást. Pl: (Én) Látok valamit.; dánul: Jeg ser noget.; angolul: I see something.; németül: Ich sehe Etwas. Elképzelhető, hogy a magyar nyelv (is) ennek a felosztásnak a szükségtelenségét jelzi számunkra, miközben a fogalmi gondolkodás révén természetesen már itt is megtörtént az alany—tárgy hasítás. (a szöveggondozó megj.)

[5] Amikor az esszenciát, vagyis a tudat osztatlan ürességét és végtelenségét próbáljuk megérteni, óhatatlanul valamivé tesszük azt, „ami” az elme (látszólagos) lehatároltságán túl van, miközben ezt a lehatároltságot és a korlátokon való áttörés szándékát, valamint az erre irányuló erőfeszítéseket is tartalmazza. Azonban mindaddig felfoghatatlan marad számunkra, amíg a tapasztalatok felől igyekszünk megközelíteni. Ezért fogalmaz úgy Bertelsen, hogy az ember (és egyben a mindenség) lényege túl van az élményeken, valamint úgy, hogy képtelenek vagyunk találkozni vele. Amikor az esszencia „van”, mi nem vagyunk ott. A realizációnak nincs feltétele – hiszen az esszencia mindent eleve áthat –, azonban a felismerésnek (rig pa) van akadálya, mégpedig a figyelem lekötöttsége a figyelem tárgyában. Ahhoz, hogy az esszencia az emberi élet számára nyilvánvaló lehessen, az embernek a vonatkoztatási pontot kell elengednie, amelyhez a legmélyebb szinten ragaszkodik: az ént. Ekkor kerül előtérbe a szív tudatossága. (a szöveggondozó megj.)

Második rész

Felfedezőút és praxisfolyamat, ébrenlét és álom, alvás és non-dualitás

Az emberiség és az együttérzés esszenciájára vonatkozó kontemplatív vizsgálatokat, melyeket az előző fejezetben ismertettünk, bárki, bárhol és bármikor elvégezheti, ha akarja és ha hozzáfog. Bármiféle nehézség nélkül. Legyen az ember kíváncsi kezdő vagy jól képzett, azonnal nekiláthat, hiszen a dolog önmagában nem kíván előkészületeket. Ha szeretné, egy gyerek is ki tud hozni valamit a folyamatból, amennyiben elmúlt 6 éves.

Ki olvas? Ki gondolkodik? Nézz rá, kicsoda vagy micsoda az, aki/ami érzékel, érez, él éppen itt és most? – Ki nem képes minden további nélkül feltenni efféle kérdéseket?

Amikor nekilátunk, és kitartó rendszerességgel folytatjuk a vizsgálódást, sok esetben egy hosszabb folyamat indul el. Amennyiben mégsem, sietség nélkül abba is hagyhatjuk, miáltal a benső praxis leáll. Ám ha elég motiváltak vagyunk a folytatáshoz, akkor a folyamat az ember és a tudat igaz természetének felfedezéséhez vezető utazássá válhat.

Tapasztalatok szerint a haladás lassú és hosszan tartó, 10-20-30 évre, de az élet teljes hátralévő idejére szóló is lehet. Éppenséggel nem egy cél eléréséről van szó. Az „utazás” erősödő jelenlétet, több együttérzést és hálát, mélyebb kapcsolatokat, valamint szabadságérzést hoz magával.

A gyakorló felfedezi, hogy minél hosszabb ideig munkálkodik a benső praxison az esszencia elérése érdekében, az egyre kevésbé szól énről és önfejlesztésről, viszont egyre inkább szól továbbadásról és önmeghaladásról.

A korábban vázolt fő lépcsők vagy fázisok a közönséges ébrenléttől az álomtudatosságon át a mélyalvás felé, majd elnyugodva a nem-kettős, esszenciálisan nyitott, önmagáról tudó, természetes alaptudatba vezetnek.

Jellemzően mindennap átéljük az ébrenlét, az álom, és az alvás tudatállapotait.

Általában úgy fogjuk fel ezeket az állapotokat, mint amelyek huszonnégy órás ciklusban követik egymást: ébren vagyunk, álmodunk, alszunk, majd elsüllyedünk az álomtalan alvásban. Ezzel szemben, amikor az emberi esszencia felfedezése céljából napi gyakorlásba kezdünk, egyre tisztábban mutatkozik meg számunkra, hogy az ébrenlét, az álom és a mélyalvás is „valami” egyidejűnek az állapotai vagy funkciói.

Először azt fedezhetjük föl meditatív munkálkodásunk során (jógapraxisban, mindfulnessben, kontemplációban, imában stb.), hogy álomszerű állapotok bukkannak fel: fantáziák, kívánságok, szorongások, tervek, álomképek, álomszerű élmények.

Amikor megtörténik, azt játsszuk, hogy elfogadjuk mindazt, ami jön, ám a praxist arra igyekszünk felhasználni, hogy felébredjünk ezekből a ködökből[1], fantáziákból, kívánságokból és álmokból, ahelyett, hogy csak sodródnánk az álomáradatban. Megvizsgáljuk, és rákérdezünk: Kicsoda vagy micsoda is az, aki/ami álmodozik, kívánkozik és fantáziál?

Ezután vagy ezzel egyidejűleg, esetleg korábban is álmosság jön, az eszméletlenség „irányába” mutató mély elnyugvás, belelazulás az álmosságba, tompaság, ellenérzés, tehetetlenné válás és így tovább. Gyakran alvás lesz a vége.

Szerafim[2] – a nagy orosz szívima gyakorlók egyike – mindannyiunkhoz hasonlóan szintén átélte ezt az álmosságot. Az ő válasza az volt erre, hogy kidobta az ágyát.

Mi inkább vastagabb jógamatracot veszünk, amin kicsit kényelmesebben fekszünk vagy üldögélünk, amikor elszunnyadunk, ami azért kicsit okosabb megoldás. Szerafim mesélte idős korában, hogy egész életében szenvedett attól a fejfájástól, amit szerinte az ifjúkorában túlságosan megzavart alvásritmusa okozott.

A legegyszerűbb és legjobb tanács, amit a meditációs praxis során fellépő elálmosodással kapcsolatban kaptam, hogy hagyni kell. Fel fogunk ébredni ismét, majd innen folytatjuk finoman, gyengéden a gyakorlást. Esetleg iszunk előtte egy teát.

Álom és alvás az éber állapot „szomszédai”. Az ember képes megtanulni, hogy az álomdimenziót érzékelve, alvás közben is teljesen tiszta tudatú és éber lehet, amit már sokan megtapasztaltak.

Valamivel több tapasztalat a benső gyakorlás és a meditáció terén elhozhatja, hogy a praxis éjszaka, az álmokban is elkezd felbukkanni. Az elején egyszer-egyszer talán tudatosodik bennünk, hogy álmodunk, ami technikailag a spontán semleges megfigyelés vagy mindfulness álombeli elkezdődésének felel meg. Ez persze megtörténhet olyan személyekkel is, akik egyáltalán nem folytatnak semmiféle rendszeres gyakorlást. Ebben az esetben, ezek az éber álmodók jelzést kapnak arra vonatkozóan, hogy van egy fel nem ismert potenciáljuk a benső praxist és meditációt illetően.

A gyakorlók utazásuk során néhány esetben az álomtalan mélyalvás kellős közepén találkoznak a spontán éber praxissal. Tartalom és álom nélküli éberség a mélyalvás idején. Vagyis éppen úgy, ahogy álom és alvás természetes módon létrejöhet és megnyilvánulhat az éber meditációs gyakorláskor, ez utóbbi ugyanígy fokozatosan megjelenhet az éjszakai áloméletben. Sőt, végül felbukkanhat az álomtalan mélyalvás során.

Az első három lépés az úton ennek megfelelően: 1. Ébrenlét során gyakorlunk. Amikor a praxis eléggé elmélyül a testünkben, a szívünkben és a tudatunkban, átélhetjük ezt éjszakai álmainkban is. 2. Ez a praxis a közönséges ébrenlét során megfigyelhet álomszerű állapotokat, amelyekben szintén gyakorlunk. Amikor ez a gyakorlat „megszilárdul”, átélhetjük, amint az éjszakai álmokban „rábukkan” a forma nélküli nyitottságra. 3. A harmadik fázis tartalmazhat olyan tapasztalatokat, melyek szerint a közönséges ébrenlétben vannak területek, ahol mélyen alszunk. E tapasztalatok oda vezethetnek, hogy a praxis spontán megnyílik az éjszakai álomtalan alvásban.

A 4. fázis a nem-kettős tudatdimenzió. Ez található ébrenlét, álom és alvás mögött, bennük, rajtuk kívül és túl. Az esszenciális, teljesen nyitott, önmagáról tudó, transzperszonális, transzduális tudatdimenzió, mely – ahogyan Keleten mondják – mindenütt jelenlévő és túl van nyelviségen, énen és élményeken, mindent áthat és mindent magában foglal.

A három tudatműködés vagy -fázis egyidejű jelenlétét talán illusztrálhatjuk egy a fizikai, egzisztenciális világból vett analógiával.

A fizikai tér töretlenül jelen van, amikor ébren vagyunk, amikor álmodunk és a mély, álomtalan alvás idején is. A Nap a fizikai térben éjjel és nappal egyaránt ragyog, de a fénye a Föld rotációja miatt csak a nappali órákban észlelhető, éjszaka nem. Ez analógiája lehet annak, ahogyan az ébrenlét, az álom és az alvás megjelenik az alaptudat tartalom nélküli, nyelviségtől mentes, nyitott terében. A Nap felkelésének és lenyugvásának 24 órás ritmusa hasonlít ébrenlét, álom és alvás ciklikus váltakozásához. És éppúgy, ahogy a Nap mind nappal, mind éjszaka töretlenül ragyog a külső térben, az esszenciális tudatdimenzió nem-kettős módon önmaga tudatában, természetesen és töretlenül jelen van mindhárom állapotban.

Az esszencia felé tartó utazás negyedik fázisa – az úgynevezett megvilágosodott állapot – a fentiek felfedezése és realizálása.

Egy teljesen felébredt ember, azaz a Buddha vagy megvilágosodott lény és egy átlagos ember között csupán a következő tűnékeny és kicsiny különbség fedezhető fel: az előbbi tudja, hogy éber, a másik egyelőre nem tudja, hogy ő is az. Tehát éber a nem-kettős, esszenciális tudatdimenzióban.

Éberség

Amint rendeződik a fokozatos, elnyújtott és természetes praxisfolyamat, az ember többnyire az előkészületek fontosságára is ráébred.

Ezek az előkészületek – gyakran professzionális segítséggel – még mindig elsődlegesen az önkibontás, önfejlesztés keretei között folynak, beleértve az életrajzi nyomok eltakarítását is. Életünk során ez a megtisztulás a kidobott, elfojtott és fájdalmas anyagot, az árnyékot célozza. Ez a munka elsősorban egy olyan integrált személyiség kialakításáról szól, aki/amely ismeri árnyoldalait és kiegyensúlyozott rendszerként képes fenntartani egyfajta központosított állapotot.

Továbbá a praxisfolyamattal egyidőben etikus önreflexióra és érlelődésre hajlamosít, mely lassanként kifejleszti az együttérzéshez alapvető empatikus képességet, megérteti az eredmények továbbadásának fontosságát és erősíti, valamint elmélyíti a másokkal való együvé tartozás érzését.

A napi praxis a tapasztalatok szerint gyakran három pályán vagy aspektusban egyesül. Ez a hármasság általában annál tisztábban látható, minél nyilvánvalóbban irányul a közös emberi esszencia felfedezésére. A rendszeres gyakorlás fokozatos közelítés a tudat valódi természetéhez, a mélyebb kapcsolat elérése érdekében. Úgy mondják, ez a természet közös emberi jellemzőnk. Nem individualizált, nem elválasztott, mint az én és a személyiség, amelyeknek ilyennek is kell lenniük. Az esszencia egy és közös. Ezért találjuk ezt a mezőt ’kívül’, illetve az én- és önkibomlás után.

A folyamat első témája az egót célzó minden további befektetésről való lemondás egy mélyebb éberség javára, amely a jelenlétben, empatikus nyitottságban, mélyértelműségben és szabadságban nyilvánul meg. Ahogyan azt korábban már említettük, mindez fokozatos, önkéntes és helyenként élvezhető ön-relativizáció és önlebontás.

A következő természetes téma annak a belátása, hogy mennyire fontos egy mentor, akire a legtöbbünknek feltétlenül szüksége van. A mélyebb tanulás, mondhatni minden területet illetően megköveteli a jó tanárokat és az inspiráló tanulási környezetet. Ez érvényes a sportban, a művészetben, a tudományban, a kézművességben és természetesen a spirituális praxist illetően is.

Ha valaki igazán fel akarja fedezni az anonim, közös emberi esszenciát, akkor nagyon jó ötlet, ha felkeres vagy talál egy olyan mentort, aki valóban felfedezte és realizálta azt.

A harmadik téma tulajdonképpen a tanulási környezetről szól, hiszen fokozatosan megértjük, milyen nagy szükségünk van arra, hogy kapcsolatba kerüljünk egy gyakorlói közösséggel, melyben a társaink ugyanúgy a felébredésükért munkálkodnak, mint mi.

A mindennap végzett belső, egzisztenciális éberség-praxis nyomán ennek a három témának a fontossága egyre nyilvánvalóbbá válik: maga a praxis és a fokozatos – kezdetben leginkább pontszerű – kapcsolódás a belső szabadsághoz, mélyértelműséghez és empátiához; a mentor segítsége; valamint a közösség, az a környezet, ahol a tanulási folyamat kifejlődik. (Összevethetjük ezeket a tapasztalatokat a buddhizmus három alappillérével: Buddha, Dharma, Szangha.)

Álom és bioenergia

A következő természetes lépés nyomán kiváltképpen, de nyilván nem kizárólagosan, két terület nyílik meg: a bioenergia és az éber álom, azaz amikor álmodunk, miközben éberek vagyunk.

Mindannyian érzékelhettük már testünkben a bioenergia áramlását. Erős fizikai tevékenység vagy tréning nyomán gyakran érezhető kellemesen áramló vagy pulzáló élénkség a testben. A legtöbb ember észlel valamiféle kéjes áramlást, mely a szexuális együttlét kulminációjához kapcsolódik. A természet, a művészet vagy a zene révén átélt megható élmények hatására is sokan megismerhetik a megnyíló boldog borzongást, amint – leginkább a gerinc mentén – felkél, majd alászáll.

A helyzet egyébként az, hogy a bioenergia éjjel-nappal folyamatosan áramlik és pulzál, amíg csak élünk. Éppúgy, mint a lélegzés és a szívverés, a bioenergia is szüntelenül életben tart minket, noha észre sem vesszük.

Amikor a praxis elmélyül, egyre gyakrabban és egyre könnyebben érzékeljük és követjük a bioenergia mozgását, ahogyan az élet elevensége árad és lüktet bennünk. Amint megnyílunk a napi gyakorlás nyomán, általában felfigyelünk a bioenergiára is.

A másik fő téma vagy feladat a figyelem kiélesítése az ébrenlét álmaira. Mindazokra a fantáziálásokra, tervekre, aggodalmakra, nappali álmodozásokra, melyek átáramlanak az elmén és egzisztenciálisan befolyásolják mindennapjainkat és választásainkat.

El tudjuk különíteni a világi és a spirituális életálmot. A világihoz tartoznak mindazok a célkitűzések, melyek tudatosan vagy tudattalanul meghatározzák életvitelünket és választásainkat.

A kontemplatív vizsgálódás kiindulhat abból, hogy milyen álmok, tervek és elképzelések foglalkoztatták az embert gyermek-, majd ifjúkorában. Mit kívánt elérni életével? Miről álmodott, minek a megtörténtét óhajtotta látni? Ápoló szeretett volna lenni? Gyermekre várt? Gazdagságra, ismertségre vagy szeretetre vágyott? Valami különlegeset akart véghez vinni? Esetleg sportolóként, mint Messi? Vagy a politika, a művészet, a tudomány terén?

Sokan felfedezik majd (40-60 éves korukban), hogy valóban megvalósítottak valamit abból, amit megálmodtak. Legalábbis bizonyos fokig elértek ezt-azt világi életálmaikból. Ahogyan azt is felfedezik és belátják, mennyi energiába, hány órába és mekkora munkába került egy-egy ilyen álom megvalósítása. Tán még azt is, hogy esetenként mindez megérte.

A spirituális életálom legtöbbször homályos megfogalmazású, kevésbé konkrét. Találkozni az igazi szeretettel-szerelemmel. Rálelni a létezés mélyebb értelmére. Szabadnak lenni. Felébredni. Többnyire ez az életálom a belső praxis (jóga, mindfulness, meditáció, ima) motorja, motivációja is.

Álom és bioenergia összefüggésben vannak egymással. Ezt a kapcsolatot keleten és nyugaton egyaránt felfedezték és leírták. Buddhagósza[3] a 400-as évekbeli Indiában írt róla, emellett részletesen feltérképezték a tibeti anujógában, míg Nyugaton – eltérő megközelítéssel – Reich[4], Lowen[5] és Jung is tisztázta, hogy a kollektív tudattalan archetípusai miként rendelkeznek egy képi és egy energia aspektussal.

A praxisfolyamatnak ezen a szintjén bioenergia és életálom egyre világosabban jelenik meg a gyakorló előtt, aki nekifoghat aktuális világi és spirituális álmai felfedezésének és vizsgálatának – hogy mit táplál éppen magában –, majd beláthatja, hogy ezekből is fel lehet ébredni.

Pontosan ez a felébredés, főként a spirituális álmokból, egy nagy kihívás és lényeges momentum ezen a szinten: Önként feladni minden további figyelem-befektetést, mely az álmokra, illetve a megvalósításukra irányul. Elengedni a teljesítmény álmait, céljait és az ezekhez vezető utakat.[6]

Többek között ez az elengedés járul hozzá az energia felszabadulásához, ami intenzív jelenlétté és tisztasággá, együvé tartozássá és együttérzéssé alakul át. És ez a felszabadított, meg nem nevezett csillámló tisztaság teszi lehetővé, hogy a gyakorló ráébredjen a nem-kettős esszenciára, továbbá felfedezze azt.

Az egyén énje vagy személyisége, vágyakozása és ambíciója, akarata és cselekvő ereje nem tudja felfedezni. Nem képes arra, hogy találkozzon a nem-kettős esszencia éber dimenziójával. Ellenben az álmok és a célképzelgések felszabadított tisztasága képes rá.

Ez a felszabadított tisztaság túl van nyelviségen, énkorlátokon és célképeken. (nem ezek előtt, hanem utánuk) A tisztaság természetes módon meditatív, ami az eredendő transzperszonális bölcsesség kifejeződése. Éppen ez teszi lehetővé az esszenciális, nem-kettős tudatdimenzió felfedezését és elismerését.

Alvás és polaritás

A harmadik lépcső vagy állomás főként a polaritásról és az alvásról szól. Ez utóbbi mindenekelőtt olyankor érvényes, amikor az ember általánosságban véve éber is, miközben alszik.

A kollektív tudattalan, ahogyan azt Jung írja, az éberséggel együtt egzisztál. A minden emberben közös, esszenciális, magasabb tudatállapot a legtöbbünk számára rendszerint ezért nem felismert, és a bölcsőtől a sírig felfedezetlen is marad, annak ellenére, hogy mindannyian rendelkezünk vele. Vagy inkább eleve mindannyian együtt vagyunk ez a magasabb tudatos esszencia, amely azonban tudattalan marad, így a közönséges, mindennapi éber tudat szemszögéből ez egy alvásállapot. A kapcsolat másfelől leírható ellentétekkel és polaritással, hiszen kettősségről van szó.

Átéljük például a férfi és a nő közötti különbséget, ráadásul olyan világosan, hogy rá is mutathatunk: ez itt a férfi, az ott pedig a nő. Azonban mind a Kelet bölcsességtradíciói, mind a nyugati mélypszichológia azt állítják, hogy minden emberben megtalálható mindkét pólus. A nő tudattalanjában a férfi, a férfiében pedig a női.

Miután a tudattalan tartalmak is természetes módon kivetülnek, a férfiak a saját – alvó – belső női pólusukat valódi nőkben találják meg. Míg a nők belülről kivetítve a maguk szunnyadó férfi pólusát, fizikailag létező férfiakban kívánják meg azt.

A férfi-női pólust általában nem a sajátunkként éljük meg. A folyamat és a belső polaritás számunkra alvó, ismeretlen, és csupán a másik nem iránti szexuális, erotikus, szerelmes vágyakozásunkban mutatkozik meg. És milyen bűbájos feladatokat is ad ez a helyzet!

Ahogyan a mágnesesség az északi és a déli pólus között áll elő, az elektromosság pedig pozitív és negatív pólusok közötti feszültség, éppúgy a nemi polaritás tipikusan férfi és nő között vibrál. (Vagy két nő, netán két férfi között, azonban itt is a női és férfi pólusok közötti feszültségről van szó, mert, amint fentebb vázoltuk, mindannyiunknak van egy férfi és egy női oldala is.)

Ezen a lépcsőn döntő, hogy a gyakorló kezdi önmagában felfedezni mindkét pólust. A külső poláris, duális játékról az egyre nyilvánvalóbb belső poláris folytonosság teljességének megtapasztalására helyeződik át a hangsúly.

Itt a lehetőség, hogy a mágnesesség kettős, észak-dél struktúrájához való ragaszkodás helyett, az ember felfedezze magát az egységes mágneses erőt. Ahelyett, hogy a hangsúly a pozitív-negatívon lenne, most felfoghatja az elektromos mező folyamatosságának és teljeségének karakterét.

A gyakorló megsejdíti, majd kezdi felfedezni a kettősség és az ellentétek mögött megbúvó teljességet, ami egyébként számára ismeretlen és szunnyadó.

Kint más, mint bent. A férfi nem olyan, mint a nő. A jókedv különbözik a szenvedéstől. Fény és sötétség. Az ellentétek mögött feltételezett teljesség alszik. És itt nem valamiféle filozófiai állításról vagy metafizikai értelmezésről van szó. És nem is egyfajta dogmáról vagy hitről. A gyakorló érzésszerűen teljességeket sejt, majd fedez fel e mezőkben és folyamatokban. Ez a nem-kettősség kezdeti, intuitív derengése.

Az ébrenléti életálomról szóló fejezetben láthattuk, hogy az álmok megvalósításáról való önkéntes lemondással[7] előhívható az a névtelen, referenciamentes, éber világosság, amely közreműködhet az esszencia felfedezésében.

Ebben az éber álomról szóló fejezetben pedig előtérbe került, hogy a mezőket, a folyamatosságot és a teljességet illető transzpoláris belátás, valamint a mintegy háttérben derengő potencia, továbbá az ellentétpárok és polaritások feltételeinek ismerete újabb segítség lehet a magasabb tudatállapot esszenciális nem-kettősségének felismeréséhez.

A világi és a spirituális életálmokból történő felébredés világosságának és a mezőket, a folyamatosságot, valamint a teljességet illető intuitív, a polaritást meghaladó felismerésnek a kombinációja akkor áll elő, amikor tudatosodnak az alvó teljességek. Történetesen a megnevezhetetlen világosság és a polaritást meghaladó belátás együttesen teszik lehetővé az áttörést oda, ahol a nem-kettőség „található”.

Mindebből szinte elcsépeltnek tűnik arra következtetni, hogy minél előrébb halad az ember egy ilyen praxisfolyamatban, annál inkább fogynak a társai, akik követni képesek.

Ken Wilber a korábban említett The Religion of Tomorrow című könyvében a keleti bölcsesség által inspirált, rendszeresen gyakorló nyugatiak számát körülbelül 50 millióra becsüli. Ez a csoport feltehetőleg ugyanúgy strukturált, mint más hasonló tréningcsoportosulások, például a sport, a művészet vagy a tudomány terén, többek között a színvonal és a kitartás alapján.

Sok millió ember, gyermek, ifjú és felnőtt focizik világszerte. Vannak, akik csak egyszer-egyszer. Ennél már kevesebben játszanak rendszeresen. Végül ott vannak, akik professzionálisan edzenek. A tréningpiramis legtetején pedig olyanok találhatóak, mint Laudrup[8], Mbappé és Messi.

Ezek a hierarchikus struktúrák mindig pszichológiai és organizációs kihívásokkal járnak. A modern nyugati életvitel nyomán a sportban felerősödik az egoista erők extrém imádata. Ami pedig a spirituális kontextust illeti, ahol éppen az egoista erők meghaladása a feladat, ott kockázatot jelent az infláció[9] és a spirituális ego építgetése.

A természettudományos piramis hasonlóan néz ki: Legalul találhatóak azok a milliók, akik a népszerű tudományos cikkeket olvassák. Azután azok, akik például fizikát tanulnak az iskolákban és egyetemeken. Majd a természettudományokat oktatók és a tényleges kutatást végzők feljebb helyezkednek el. A piramis csúcsán pedig Newton, Einstein, Bohr és Hawking vannak.

Azok közül, akik ténylegesen gyakorolják a Kelet által inspirált olyan praxisformákat, mint a jóga, a mindfulness, a belső tréning, a meditáció és az ima, a legtöbben annak is örülnek, hogy a piramis alapszintjét alkotják. Minél elmélyültebb a praxis, annál kevesebben lesznek azok, akik valóban realizálják azt, amiről a különböző lépcsők szólnak.

Természetesen szintén tovább tagolódik az egyesített tréningpiramisnak az a négy lépcsőfoka is, melyeket itt röviden jellemeztünk. Minél feljebb érünk a hegyoldalon, annál kevesebben követnek minket. A csúcson pedig azon kevesek vannak, akik ténylegesen felfedezték, felismerték és stabilizálták a nem-kettős, megvilágosodott esszenciát. A múltban olyanok, mint Jese Csögyál és Longcsenpa, Eckhart Mester és Avilai Szent Teréz, Rúmí és Rábia. Ők a példaképeink az úton.

Szerencsére már az is igazán örömteli és jelentőségteljes, hogy egyáltalán részt veszünk mindebben. A spirituális tréningpiramis ennyiben hasonlít a sport, a művészet és a tudomány piramisaira. Önmagában az is gazdagít és szórakoztat, ha a tagjai vagyunk egy ilyen globális közösségnek.

Miért mászunk hegyet voltaképpen? Talán azért, mert képesek vagyunk rá, no meg azért, mert léteznek hegyek. Miért alkot a művész? Miért tágítjuk egyre a tudományos felfedezés és megismerés határait? Miért szeretünk? Talán azért, mert képesek vagyunk erre is. Talán azért, mert lehetséges?

Pontosan így vagyunk a meditatív vizsgálódással, és a tudattréninggel. Azért gyakoroljuk, mert képesek vagyunk rá, és azért, mert a magasabb non-duális tudatállapotok fellelhetőek. A szív hegyeire kitéve.

A condition of complete simplicity

(Costing not less than everyting)

A tökéletes egyszerűség állapota

(ami nem kevesebbe kerül, mint mindenbe)[10]

_ T.S. Eliot: Four Quartets

^{^[1]}A szerző itt feltehetően a Francis Bacon Novum Organum c. művében felbukkanó kifejezésre, a ködképre (idolumra) utal. 4 féle ködkép torzítja el ítéleteinket: 1. „A barlang ködképei az egyén, az ember ködképei.” (személyes korlátozottság) 2. „Bizonyos ködképeket szinte az emberi nem kapcsolata és társas együttélése hoz létre: ezeket az emberek érintkezése és együttélése miatt a piac ködképeinek nevezzük. Az embereket ugyanis a beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az általános felfogóképesség szerint alakulnak ki. Ezért a helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az értelmet.” (kommunikációs nehézségek) 3. „A törzs ködképei hozzátartoznak az emberi természethez, az emberek törzséhez, az emberi nemhez.” (gondolkodásunk velünk született korlátozottsága) 4. „Végül bizonyos ködképek különféle filozófiai dogmák vagy torz bizonyítási módszerek hibájából gyökeresedtek meg az emberi gondolkodásban. Ezeket a színház ködképeinek nevezzük...” (elméletek, előítéletek) Mindezek a „ködök” az emberi felfogóképesség elé állítanak akadályokat, melyeken a gyakorlónak át kell törnie. (a szöveggondozó megj.)

[2] Szarovi Szent Szerafim (Szerafim Szarovszkij, 1759 – 1833) ortodox pap az általa hirdetett igaz remény és imádság által megtisztulva, remeteként különleges gyógyító képességekre tett szert. 1825-ben tért vissza elvonultságából. Valódi lelki vezetővé vált, akinek imái csodás gyógyulásokat eredményeztek. A szívima vagy Jézus-ima a Remete Szent Antal és Palamasz Szent Gergely által képviselt tradíció folytatása Szerafim esetében. Tanításának középpontjában az állt, hogy ha a lélek megtisztul, örömmel és békével árasztja el a beleköltöző Szentlélek. (a szöveggondozó megj.)

[3] Bhadantácsarija Buddhagósza (Bhadant Acariya Buddhaghosa, i.sz. 5. sz.) a théraváda egyik legjelentősebb tudósa, akinek Viszuddhimagga (A megtisztulás ösvénye) elnevezésű összefoglaló munkája évszázadokkal később Buddha megszabaduláshoz vezető útjának általánosan elfogadott théraváda értelmezésévé vált. (a szöveggondozó megj.)

[4] Wilhelm Reich osztrák származású amerikai pszichiáter és pszichoanalitikus, az orgonkészülék feltalálója. Munkássága rendkívül vitatott, könyveit az USA-ban betiltották és 1956-ban nyilvánosan elégették (sic!). Reich a tárgyaláson önmagát védte, azonban érvelése, mely szerint a bíróságnak nincs joga tudományos kérdésekben dönteni, elégtelennek bizonyult. 1957-ben börtönben, szívmegállás miatt halt meg, néhány nappal szabadlábra helyezése előtt.

[5] Alexander Lowen, orosz származású, amerikai pszichológus, Reich legjelentősebb tanítványa, a bioenergetikai analízis megalkotója, aki számos kísérletben vett részt. (transzlégzéssel indukált üvöltés az elnyomott érzelmek felszabadítása érdekében) Tulajdonképpen a Reich által kidolgozott testmunkát fejlesztette tovább. Rendkívül jó alanynak bizonyult, mivel gyermekkora szélsőségesen mostoha körülmények között telt. Elhanyagolt, magányos gyermek volt, akinek parancsra kellett ennie, aludnia, de ürítenie is, a testéből érkező jelzéseket pedig teljesen figyelmen kívül kellett hagynia. Kiváló eredményeket ért el a tanulásban, azonban a matematika és a jog nem segítette hozzá az érzelmi kiüresedéstől való megszabaduláshoz.

Reich terápiás ülésein Lowen a saját bőrén tapasztalta test és elme elválaszthatatlan egységét, így ez vált kidolgozandó pszichoterápiája alapjává. Úgy vélte, a test nem hazudik, mivel minden rejtett érzelem és traumatikus történés beleíródik, születésünktől fogva. A bioenergetikára kezdetben a „testpáncél” kifejezést használta és megfigyelte, hogy az elnyomott érzelmek izomfeszültségként jelennek meg a testben. Az érzelmek elrejtése a gyermekkorban túlélési stratégia, azonban a felnőttkori élet korlátjává válik, olyan ártalmas szokássá, amelytől egyedül nem tudunk megszabadulni, hiszen a legtöbb esetben nem is észleljük azt. Tulajdonképpen az izomfeszülés képezi a börtönt elnyomott érzelmeink számára, hogy ne kelljen folyamatosan felügyelnünk „a tiltott és veszélyes impulzusok” előjeleire, megelőzendő azok kitörését. Az általa kidolgozott speciális mozgásgyakorlatok és terapeutikus masszázs hatására a feszültség megszűnik, a testbe zárt érzelmek felszabadulnak, az ember egy igazán mély lélegzetvétellel ismét élni kezd.

Miután munkáját széles körben a szakma is elismerte, meghívást kapott az Észak-kaliforniai Big Sur-ben található Esalen Institute kiemelkedő kutatói és oktatói közé, a spirituális növekedés első és legjelentősebb amerikai központjába, amelyet ott máig a humanisztikus pszichológia születési helyének tartanak. Workshopjain tömegek vettek részt, mivel a bioenergetikai kezelések reményt adtak mindazok számára, akik ugyan tudatában voltak annak, hogy mi hiányzik az életükből, de ezzel nem voltak képesek önállóan megküzdeni. Lowen úgy érvelt, hogy érezni fontosabb, mint tudni, amire szerinte csak a test révén van lehetőségünk. A gyakorlatok (ütés, rúgás, üvöltés) három célt szolgáltak: a) a testtudatosság növelését, b) a feszültség elengedését, valamint c) az elnyomott, blokkolt érzelmek kifejezését.

Azt mondják róla, hogy ő volt az a pszichoterapeuta, aki a pácienseket újra a lábukra állította, a díványt pedig száműzte irodájából. Az előbbi igaz, az utóbbi csak részben. A dívány nem elnyújtózásra szolgált, hanem arra, hogy a terápia résztvevői azt püfölhessék, miközben üvöltenek. A páciensek leggyakrabban dühöt nyilvánítottak meg, mégpedig a cserbenhagyottság érzése miatt, amelyet gyermekkoruktól fogva elnyomtak magukban. Ez a düh az érzelemnek megfelelő izommozgások révén tudott kivezetődni a tudatosságból. A pszichoterapeuta irodája a ’70-es években így lett a spiritualitás temploma helyett egyfajta ring, ahol a kliensek szó szerint megizzadtak.

Lowen különbséget tett a terápia során szándékosan kifejezett agresszió és az önkéntelen dühkitörések között. „Sokan szenvednek ama félreértés miatt, hogy a hisztérikus kitörések az önkifejezés érvényes formái. Valójában éppen ellenkezőleg, ezek az önuralom hiányát jelzik, valamint az érzelmek provokáció nélküli kiengedésére való képtelenséget.” (Depression and the Body) Úgy vélekedett, hogy Reich és a saját útja amiatt váltak szét, mert mestere a kozmoszt fürkészte, „miközben én azt részesítettem előnyben, hogy a saját lábaimat néztem”. Humorosnak találta, hogy ez volt élete legnagyobb felfedezése.

Unalmas és sokszor nevetségesen egyszerű, statikus egyensúly-gyakorlatainak végrehajtásakor páciensei a harmadik, negyedik térdre rogyás után sírásban törtek ki. Mégpedig a legyőzöttség érzése miatt. Mivel a puha szőnyeg kizárta a sérülés veszélyét, a pszichoterapeuta számára különös volt ez az eséstől való félelem és a kudarc megélése is. Mindezt a következőképpen magyarázta: „Életünk nem függ a sikertől, ennek ellenére mégis azt a benyomást szereztük, hogy azon múlik.” Arra biztatta pácienseit, hogy az otthoni gyakorlás során maradjanak lent, mintegy imádkozó pózban, homlokukkal a padlót érintve. Ez az ego feladását jelképezte, tehát azt, hogy többé nem próbáljuk magunkat erősnek és legyőzhetetlennek mutatni, emellett megengedjük, hogy az érzelmeink a test közreműködése által szabadon áramoljanak. „Az a tapasztalat, hogy a földre zuhan és mégsem sérül meg, úgy tűnik, egyfajta mély szorongástól alól szabadítja fel az embert. Amikor a páciens elesik, a talaj közelségében biztonságban érzi magát. A padlón elnyújtózva időlegesen megszabadul a küzdelemtől és attól a kényszertől, hogy csináljon valamit. De látszólag oly kevés ember képes az elengedésre ezen az egyszerű módon. Úgy érzik, fel kell állniuk és tovább kell tevékenykedniük.” Lowen az elkerülési törekvés és félelem kialakulása miatt a nyugati kultúrát okolta, amely nemcsak elválasztotta az elmét a testtől, de azt is elhitette velünk, hogy folyton egyre magasabbra kell jutnunk és minden legyőzetést a gyengeség bizonyítékának kell tekintenünk. Pedig a „földelés” nem csupán metafora, hanem az a valós érzés, hogy kapcsolatban vagyunk a testünkkel. Ahogyan Reich számára a lélegzet, Lowen számára a lábak felfedezése volt maga a reveláció: az egyén „többé már nem az illúziók talaján működik”, a felgyűlt energia pedig – akár az elektromosság – levezetődhet.

A nárcisztikus jellemzőket az egónak a szívvel szembeni felsőbbrendűségeként értelmezte, és mindent megtett annak érdekében, hogy kigyomlálja őket a saját személyiségéből. Kézfogása legendásan acélos volt, a terápiás ülések során mégis rendkívüli gyengédséget nyilvánított meg, akár egy anya a kisgyermekei felé. Reich orgonenergiájához hasonlóan olyan, a tudomány által nem igazolható energiáról beszélt, amely akkor vezérel minket, ha megtanuljuk azt szabadon engedni. Úgy vélte, a test spiritualitás nélkül csupán gépezet.

Amikor 2008-ban, nem sokkal 98 éves korában bekövetkezett halála előtt megkérdezték arról, hogy szerinte mi a legfontosabb az életben, Lowen a következő választ adta: „A test öröme.”

(Sylwia Niemczyk: Trembling Bodies – The Life of Alexander Lowen c. cikke alapján a szöveggondozó megj., 2021. 12. 17. https://przekroj.pl/en/society/trembling-bodies-sylwia-niemczyk)

[6] Mai haszonelvű és teljesítményorientált világunkban, ahol még az olimpiai játékok eszményét is feláldozták a gigantikus profit és a tömegek befolyásolásának oltárán, ez az elengedés talán még nehezebbnek tűnik. (a szöveggondozó megj.)

[7] Nyugati görög-római-judeo-keresztény kultúrkörünkben mindezt Jézus szavaival lehet a legtisztábban visszaadni – „Legyen meg a te akaratod!” (Mk. 14, 35-36.) –, hiszen éppen az önös érdek érvényesítéséről való lemondás az, ami képes jóval tágasabb és világosabb horizontot nyitni az ember számára. Mondhatni lehull a szemekről a hályog. A dzogcsenirodalomban megjelenő „önfelszabadítás mezítelen tudatossággal való látással” már egy további, magasabb szintű lépés, mely a látásmód egyéni behatároltságán is túllép a teljes semlegesség, az „egy íz”, valamint az el nem különültség látás- és létmódja felé. (a szöveggondozó megj.)

[8] Michael Laudrup és testvére Brian is jelentős eredményeket ért el dán válogatottként. (a szöveggondozó megj.)

[9] Itt a személyiség inflációjáról vagy felfúvódásáról van szó. Szondi Lipót, a híres magyar pszichoanalitikus az ént „négy elemi én-funkció szövetségé”-nek tartja: participáció-projekció, infláció, introjekció és negáció. (a szöveggondozó megj.) Infláció: „ez az én hatalmának megkettőzésére irányuló törekvés. Vagyis a mindkettő-és-minden-lenni-akarás, az ambitendencia E. Bleuer felfogásában. Az infláció következményét a »létben lévő autizmusnak« is nevezhetnénk, melynek tartalma személyről személyre, időről időre képes megváltozni. Például: Egyidejűleg férfi és nő, ördög és angyal, úr és szolga, gyerek és tábornok, ember és állat lehet. Ezt a funkciót C. G. Jung nyomán inflációnak nevezzük. Ez dominál az inflatív paranoia esetében (nagyzási hóbort).” (Szondi Lipót: Sorsanalízis és önvallomás, in: Thalassa, 7. évf. 2. 5-38. p.)

[10] „A teljes egyszerűség állapota / (Ára nem kisebb mindenünknél)” T. S. Eliot: Négy kvartett / 4, ford. Vas István (a szöveggondozó megj.)

Nem-kettősség és áttörés

Az egész utazás és praxisfolyamat az esszencia megközelítéséről szól: felfedezni és elismerni a nem-kettős tudatdimenziót. Az utazás és a praxisélet abszolút jelentőséggel bír, ám az, hogy sor kerül-e a felismerésre és az áttörésre, már alapvetően kevésbé döntő.

Amikor megtörténik, az viszont szokás szerint olyan helyzet, melyben egy tapasztalt mentor tanít instrukciók és a nem-kettős esszenciára történő rámutatás révén. Az ilyen rámutatás általában egy szókratészi – „szülést elősegítő” – praxisbeszélgetés során válik lehetségessé, amikor a mentor a ténylegesen fennálló non-duális, magasabb tudatállapotból utal a lényegre. A dialógust úgy irányítja, hogy elősegítse a gyakorló átkelését a négy lépcsőn, annak érdekében, hogy megérkezhessen a nem-cselekvő, nem-akaró, néma nyitottságba, ahol azonnal és közvetlen tudással felfedezheti az esszenciát. (Minden hiteles rámutatás természetes módon átmegy a négy fázison, ami megfelel a négy beavatási lépcsőnek például a tibeti dzogcsenben).

Az átfogó bizalom atmoszférájában mentor és gyakorló között olykor még az is előfordulhat, hogy a névtelen világosság és a transzpoláris (az ellentmondásokat meghaladó) belátás együttesen spontán módon tovább tágítják a szituációt, és bevillan a felismerés.

Ha ez nem is történik meg, nagyon gyakran inspiráló találkozások és megnyílások jönnek létre ezekben a tanítási helyzetekben, mindkét résztvevő nagy örömére.

Az elme valódi természetének felismerésében az az egyik nehézség, hogy egy mélyebb szinten feltehetőleg minden esetben megmagyarázhatatlan módon történik meg. Kvantumfizikai megjósolhatatlansággal.[1] Nyugaton talán kegyelemnek vagy áldásnak neveznénk. Keleten sorsról, karmáról és ok nélküli véletlenről beszélnek.

Az ember láthatóan nem képes kiszámítani, sem akarni, sem pedig irányítani magát a felismerést. Néha csak azért esik meg, mert egyáltalán megtörténhet.

A paradoxon abban áll, hogy valójában csakis a non-dualitás (nem-kettősség) ismerheti fel önmagát. Az én nem láthatja, nem találkozhat vele, nem élheti át és nem ismerheti fel a nem-kettősséget. Amikor lát, talál, átél vagy felismer valamit, a helyzet teljes mértékben duális, miként a nyelvi leírás mutatja: Az „én”, a szubjektum (alany) „néz”, „találkozik”, „felismer” (ige) valamely objektumot. Szubjektum-verbum-objektum. Ez a nyelv duális archetípusa. És ez a megismerés teoretikus válasza is.

Ezért van szükség egy mentorra, aki már felismerte a nem-kettősséget és legalább bizonyos mértékben stabilizálta e felismerést. A gyakorló remélhetőleg tükrözi az aktualizált esszenciát, és miután csak egyetlen esszencia, egyetlen nem-kettős tudatdimenzió „létezik”, a misztérium néha csodaként előáll. A mentorban lévő non-dualitás – ugyanazt – a non-dualitást ébreszti fel a gyakorlóban, és megtörténik a felismerés.

A nyilvánvaló véletlenszerűség dacára, meglehetősen gyakran, a sok éves jártassággal bíró gyakorlók közül ébrednek rá a legtöbben. Illetve mindazok, akikben elmélyült a praxisban való egzisztenciális bizalom. Ahogyan azt fentebb említettük, a bemutatott praxisfolyamat már önmagában jelentőségteljes. És meglehetősen szerencsés is, miután szinte szabályszerűen igénybe vehet körülbelül 10-20-30 évet, mire elvezet a felismerésig.

A tanítási helyzet ezek szerint elmélyülhet: a nem-kettősségbe történő bevezetéssé fejlődhet, ami közvetlen rámutatás a tudat valódi természetére, az emberi esszenciára. Ez az esemény jellemzően egyetlen pillanattól több óráig eltarthat, a csoport összetételétől és hangulatától függően, a szókratészi praxispárbeszéd minőségének és intenzitásának megfelelően.

A praxisfolyamat négy fő fázisa mondhatni lassítva (slowmotion) reprezentálja a rámutatást, ami igen gyakran nagyon hosszú ideig, tipikusan 12-20 évig tart.

A non-duális esszenciába történő autentikus bevezetés természetes módon halad át az említett négy lépcsőn, ugyanígy a hosszan tartó praxisfolyamat is áthalad a négy fázison (a dzogcsen négy beavatási lépcsőjén), ami megfelel egy időben elnyúló rámutatásnak.

Elgondolkodtató, hogy a rámutatás néhány perce extrém lassan úgy bontakozik ki, mint az egzisztenciális praxisfolyamat, ami természetes módon pontosan ugyanazokon az elmélyülési fázisokon vagy megnyílási fokozatokon (a négy beavatási lépcsőn: ébrenlét, álom, alvás, nem-kettős esszencia) megy keresztül, csak éppenséggel 10-20 évre kiterjedően.

Ellenben a gyakorló mindezt úgy élheti meg vagy az a sejtése támadhat, hogy a rámutatás ideje gyorsul fel. Egy ilyen látszólagos gyorsulás arra emlékeztet, amiről a halál közelségét megtapasztalók számolnak be, amikor az egész életüket látják lejátszódni néhány pillanat alatt, majd az idővonal fel- és összetekeredik. Az időgyorsulás oly mértékben fokozódhat, hogy végül megfordul és megáll a non-dualitás időtlenségében, a felismerés örök pillanatában: „Szabad a testtől, és szabad az elmétől.” Hála. Feloldódás. Értelem. Együttérzés és együvé tartozás.

A fő spirituális minőségek szabadon körbetáncolnak, a nyelvet meghaladó nyitott semmiségükben tudatára ébredve önmaguknak.

Más szóval a szubjektív időérzet a nem-kettősség felismerése során lehet egyre lassabb és lassabb, mígnem megáll a non-dualitásban, avagy addig gyorsul, hogy transzidőbe fordul át.

Vagy, miként a nagy szúfi misztikus, Rúmí fogalmazott az 1200-as években:

A candle as it diminishes explains:

Gathering more and more is not the way.

Burn. Become light and heat and help.

Melt.

(Egy leégő gyertya magyarázata:

Felgyűjteni nem az út.

Égj. Légy fény és segítőkész meleg.

Olvadj el.)

[1] Bertelsen itt nyilván a Heisenberg-féle határozatlansági tételre gondol, mely kimondja, hogy nem lehetséges egyidőben ugyanakkora pontossággal megmérni egy szubatomi részecske sebességét (impulzusát) és helyzetét. A fizikusok kezdetben azt gondolták, hogy ez a mérés sajátosságaiból eredő hiba, de azóta bebizonyosodott, hogy ideális (Neumann-) mérés esetén is fennáll a jelzett értékek komplementaritása. Ez a jelenség nem keverendő össze az ún. megfigyelő-hatással sem, mely a megfigyelt jelenséget befolyásolja. Úgy tűnik, a bizonytalanság világunk szerkezetébe van kódolva, mivel mindkét említett mennyiség egy bizonytalansági értéktartományban állandóan ingadozik. A kvantumfizikusok az utóbbi évtizedekben ismerték fel, hogy ezt a vibrációt a nullponti mezőben megjelenő és eltűnő úgynevezett virtuális részecskék energiatöbblete okozza. Ugyanez a jelenség áll amögött is, hogy az idő felváltva előre és visszafelé „ugrál”, de az előbbi irányba mindig nagyobb mértékben. A determinisztikus természettörvények világában van egy parányi tere a váratlannak, az újnak is, tehát a kauzalitás elve sérülni látszik, hiszen ez a „kvantumkáosz” minden pillanatban mérhetetlen mennyiségű pillangó-effektust indít a makroszinten észlelt világunk felé, melyek a hegyoldalon leguruló hógolyókhoz hasonlóan növekednek és összeadódnak, időnként pedig kioltják egymást. Az átlaguk a nagy számok törvénye alapján kiszámítható ugyan, de minden pillanatban megmarad a lehetősége az óriási (röviden: csodaszámba menő) változásoknak is. Wolfgang Pauli és C. G. Jung A természet magyarázata és a psziché (Naturerklärung und Psyche) c. munkájukban, továbbá 1932 és 1958 között folytatott – és Atom and Archetype címen kiadott – levelezésükben a kvantumelmélet és a Jung által felfedezett szinkronicitás jelentős párhuzamait fedezték fel. A fizikus, pszichológus R. A. Wilson pedig erre építve kijelenti, hogy a kvantumkáosz non-lokális kapcsolatban van az emberi tudattalannal, ezért szubjektív tapasztalataink is bizonytalanok, sőt erős ingadozásokat mutatnak. (pl. váratlan megbetegedések és ugyanilyen hirtelen fellépő spontán gyógyulások) A hit nem csupán szellemi és fizikai állapotunkat, de a külvilágot is befolyásolja, ezen túlmenően egyenesen a tudatunk konstruálja az általunk tapasztalt „virtuális” valóságot az érzékszerveink által közvetített „zajból”. (Dr. Héjjas István: Kvantumfizika és tudattalan c. írása alapján a szöveggondozó megj.)

Utószó

E rövidre fogott írás azokkal a kölcsönhatásokkal és találkozásokkal foglalkozott, melyek az utóbbi 100 év során a Kelet bölcsességmezeje és a nyugati tudomány impulzusai között egyre fokozódó mértékben lezajlottak.

A Kelet bölcsességmezejének esszenciája úgy is megfogalmazható, mint a tudat legbenső természetének fel- és megismerése. Valamint úgy, mint e felismerésnek a napi belső spirituális praxist illető szükségessége.

A Nyugati tudomány impulzusait pedig összefoglalhatjuk, mint természettudomány, technológia, demokrácia, egyenlőség nők és férfiak között és az emberi jogok ideálja. Továbbá azok a szociális gondoskodó intézmények, melyek léte összefügg a krisztusi impulzus együttérző szeretetével.

Érdekes megfigyelni, hogy az, amit Kelet bölcsességmezejének nevezünk, a benső természet kutatása köré összpontosul, ahol az emberiség veleszületett természetes esszenciája „található”. Míg a Nyugat ebben az értelemben elsősorban a külső természet megfigyelésével foglalkozott: mindenekelőtt a természettudományokban, de a külső természet kiaknázásában is az anyagi erőforrásokat – szenet, gázt és olajat – illetően, kizsarolva a fémet és a fát, felhasználva az állatokat, halakat, madarakat és a növényeket az élelmiszer előállításához.

Viszont a földön sehol másutt nem kutatták oly átfogóan a tudat benső természetét, aspektusait és dimenzióit, mint Tibetben. Ez az empíriára, azaz a tapasztalatokra alapozott kutatás átszőtte és több mint ezer éven át dominálta a tibeti kultúrát. Ez globálisan tekintve is egyedülálló teljesítmény.

Úgy vélhetnénk, hogy ezzel szemben áll egy ennek megfelelő törekvés a külső, fizikai természet kutatására és megértésére. Az antik kultúrában gyökerező és abból kifejlődő, hosszú ideje fennálló nyugati természettudományos igyekezet átfogó szemszögből szintén egyedülálló teljesítmény. Ám ugyanolyan egyedülálló a kutatás a pszichológiában az emberi személyiség és növekedési lehetőségeinek feltárását illetően, melyet Ken Wilber a Nyugat névadójaként growing up-nak és cleaning up-nak nevezett el.

Úgy tűnik, hogy mára kialakult egy kölcsönösen gyümölcsöző folyamat és párbeszéd a keleti bölcsességmező és a nyugati tudományos felfedezések között.

Ebben az írásban elsősorban arra fókuszáltunk, hogy a keleti inspiráció vajon mivel és miként segíthet a Nyugatnak a mai helyzetben, ideértve a globális krízist.

Talán nem kellene alábecsülni a Kelet meditatív, tapasztalatokon alapuló kutatásainak lehetséges hosszú távú konstruktív hatását. Lehetséges, hogy a Nyugatnak – és általában az emberiségnek – szüksége van egy elmélyült és megújult lehorgonyozásra önnön benső természetében, az emberség és együttérzés esszenciájában. Ez a lehorgonyzás az elme/a tudat természetében vélhetően döntő segítség lehet a beállítottság megváltoztatásához, ami a jelenlegi globális krízisben a túléléshez elengedhetetlen. Rámutatni és elmozdulni: A nagyobb együttérzés irányába. Az általánosabb egyenlőség felé. Az erősebb összetartozás érzéshez. Az átfogóbb felelősségvállalásig.

Biztosabb egyensúly és élénkebb együttműködés lenne kívánatos a Kelet bölcsességmezeje és a Nyugat tudós impulzusai között. Kiegyensúlyozottabb és gondosabb viszonyulás mind a külső természetet – a bolygó veszélyeztetett ökológiai rendszerét –, mind a belső természetet – az emberiség elhanyagolt közös esszenciáját – illetően.

E megfigyelések leírásának konkrét előidézője egy álomlátomás volt egy elvonulás során, amikor 20 ember három hónapon át gyakorolt együtt a Limfjorden melletti központban.

A látomás spontán érkezett – és egy villanásban kibomlott – a nem kettős tudatállapot esszenciális nyitottságából. (tibetiül az önmagától felkélő rigpa-állapotból) Először Tára nyilvánította ki magát. Ezt követően lezuhant egy meteor, és eltalált egy nagy vándorkövet éppen az elvonulási központ előtt. Az aranynak látszó meteorit megolvadt a sziklán és kialakított egy szimbólumot: egy arany Buddha körvonalait „véste” a kőbe. E szimbólum – a vízió információja szerint – Tibet bölcsességáramlását reprezentálta. Ezután összeomlott a nem-kettős folyamatosság, és a tudat visszatért megszokott duális működéséhez.

A fenti rövid kimutatásban megkíséreltem kibontani a kozmikus villanás teljes információcsomagját.

Reményeim szerint ez az írás örömöt és inspirációt adhat mindazok számára, akik érdeklődnek e téma és természetesen a benső praxis iránt.

Köszönet

Egy kis csoport segített rendbe tenni a szöveget.

Ez egyaránt vonatkozik a letisztázott gépírásra és a szerkesztésre, valamint egy hosszú sor kiigazításra és pontosításra.

Nagy köszönet a gondosságért és értő segítségért Jesper Andersennek, Neel Fattingnek, Marianne Walthernek, Johannes Kizachnak, Christian Eggenek, Peter Høegnek[1] és végül, de nem utolsósorban Jakob Malling Lambertnek[2].

[1] A világhírű dán íróról van szó. (a fordító megj.)

[2] Aki a kiadó, a People’s Press igazgatója. Sok éve már, Jes Bertelsen sok művének gondozója. (a fordító megj.)

A SZEMÉLYEN IS TÚL

onsdag den 26. juli 2023

Jes Bertelsen
ESSZENCIA

onsdag den 26. juli 2023

Jes BertelsenESSZENCIA

Jes Bertelsen
ESSZENCIA