Jes Bertelsen tanítása
Szerkesztette, valamint az elô és utószót írta Peter Høeg
ROSINANTE kiadó 2013
Ösztöke
a gyakorláshoz
A következôket kell még tisztáznunk:
Hogy az általános természetes állapotnak semmi köze a
semleges megfigyeléshez, kettôs tudatirányultsághoz, vagy az imádkozáshoz.
És, hogy a progressziónk pontpraxisa leállíttatik
azáltal, hogy szubtilisan hordozzuk magunkkal a dualitást azon módon, amint gondolkodunk,
és érzékeljük a praxist, és a szubtilis hozzáállásunkkal is együttjár, miközben
praktizálunk.
Úgy tûnik három szinten ösztökélhetjük a spirituális
gyakorlást: egy szint a vágyakozás, egy szint a jól megfogalmazott motiválás, és
végül az irracionális szükségszerûség.
Legtöbbünk ennek a három szintnek valamelyikén találhatja
meg magát:
A vágyakozás célkitûzést tartalmaz, egy érzést,
kívánságot eljutni valahová, ami jobbnak tûnik, mint amiben éppen vagyunk. Ez
az érzés kap többé-kevésbé racionális magyarázatot a motíválásban: Az ember
talán azt mondja, szeretné jobban megismerni magát, elmélyítené szívbéli
érzelmeit, avagy a világot szeretné jobban megismerni.
Ez a két hajtóerô, a vágyakozás és a motiváció
szükségesek, ám nem visznek messzire.
Valószínûleg az irracionális, a szívbôl jövô
szükségszerûség érzete ösztökéli az egyes embert a legmélyebben erre a
gyakorlásra. Athoszon úgy mondják, hogy azoknak a szerzetesek, akik barlangokba
költöznek ’lángban áll a szívük’.
Úgy van ez, amint már beszéltünk róla, hogy a
megvilágosodott szintrôl a rigpáról semmit sem tudunk elôzetesben. Semmilyen
elképzelés, legyen bár a kettôs tudatirányultságról, a szívrôl, a vonalról, a
tanítóról, nincs abszolút semmi, ami hozzásegítheti a tanulót, hogy felismerje
a tudat természetét.
Egyes-egyedül az összes elképzelés elengedésére való
készség képes segíteni.
Ezért azután lehetetlen vágyakozni a rigpára, vagy
motiválni a rigpába jutást.
Mert a rigpa az ismeretlen, egy olyan dimenzió, amirôl
sem a vágy sem a motiváció nem tudhat semmit. Viszont a szívet szorongató
irracionális szükségszerûség sejthet valamit.
Az
elutasítások belátásában rejlô progresszió
Nektek, akik itt ültök, van vágyatok és potenciátok
hozzá.
Evvel szemben kell fenntartanotok a nagyon erôs egzisztenciális
struktúrákat körülöttetek, amik sok év alatt épültek fel. A munkafeladataitok
teljesítését, a családi helyzeteteket és a szociális kapcsolataitokat értve ez
alatt.
Ezeket a struktúrákkal nem egyszerû egyeztetni az
intenzívebb gyakorlást, ami pedig szükséges ahhoz, hogy a poteciátokat ki
tudjátok bontakoztatni.
Merthogy úgy van ám ez, hogy azt a szintet, amit itt
elérhetünk, egy ilyen kurzuson, senki nem tudja egyedül elérni és fenntartani
egy-két periódus üldögéléssel naponta, és egy 5-10 napos visszavonulással
évente. Sokkal több befektetést kíván, hogyha valaki energiájában és praxisában
el akar jutni ahhoz a nyitottsághoz, amiben itt vagyunk most. Ez az egyik,
amire figyelnünk kell.
A másik az, hogy a közös tanítási helyzetben, mint ez itt,
mindenkinek személyesen igent kell mondania a spiritualitására. Mert olyan
részek is vannak, ahol vonakodik, és nemet mond végül. Mert nem kívánja
megfizetni az árát, vagy más okokból.
Ezekre is figyelni kelll a tapasztalataink utólagos
megmunkálásánál.
Együtt igent mondtunk ugye, egy nagy igent, és ez különféle
megérzéseket és élményeket hoz. De a nemek is ugrásra készek, hogy átvegyék a
színteret.
Mert nem teljesen igaz ám, hogy mindenki annyi igent
képes mondani, mint ti tettétek a nyitott helyzetekben ezen az elvonuláson. Mert
ha netán mégis, akkor hazamennétek és megváltoztatnátok az életeteket, méghozzá
alapvetôen. Amit persze nem tesztek, és nem is kell.
Nem kell félni a nemekért is kiállni. A spirituális
folyamat úgy lesz igazán józan és pontos, hogyha az ember képes az igent mondó
képességét, és egyidejûleg a fenntartásait is érzékelni.
A nagy spirituális gyakorlási rendszerektôl tudjuk, hogy
a továbblépés nem az igeneken, hanem a nemeken keresztül történik.
Nem lehet beigenelni magunkat a rigpába. Minden nemünknek
velünk kell jönnie, tudatosítanunk kell ôket, lerendezni ôket, és felelôsséget
kell vállalnunk értük.
Ezt úgy érjük el, hogy az igeneinket hagyjuk felemelni a
nemeinket. Csakis ezen a módon jutunk elôbbre.
Ha egy ilyen nyitott délelôtt után, mint amilyenünk volt
most csináltok egy beigenelt kiadást magatokból, és kiretusáljátok a nemeket,
akkor nem juttok tovább.
Abban a röntgenszerû intenzitásban, amit itt együtt
megteremtettünk a nemeitek is jobban láthatóak lettek. Valaki azt gondolja
például: Bárcsak Jes nô volna, hogy a nôiség nagyobb szerepet kaphasson!
Más valaki: Bárcsak keresztény lenne!
Megint más: Ha szufi lett volna utólérhette volna Urgyen
Tulkut!
Vagy: Bárcsak valaki más volna, mint aki!
Fontos ezeket a fenntartásokat is belátni.
És ezek ugye csak a külsô fenntartások, amikkel alapot teremtünk,
hogy ne csússzunk még jobban a vonal, vagy a tanító irányába.
Erre jönnek rá a bensô fenntartások. Egy részünk azt
mondja: - Nem bírom ezt itt, inkább mennék a kávézóba, a fenébe is, akarok egy
BMW-ét, vagy legalább televíziót néznék!
Az ilyen fenntartásokkal azután nehéz szembenézni, mert
nem éppen finomkodóak.
Vagy mi van avval az oldalunkkal, hogy mindenki maga
képes és akar, és senki ne jôjjön és mondja meg hogyan is kell ezt csinálni; -
mi van evvel az oldalunkkal?
Egy sor ezek közül a fenntartások közül beágyazott az
ember életközülményeibe, és mélyen igazként szólhat egyeseknek. Oka lehet
ennek, hogy ott vannak a többiek, gyerekek, unokák, öregek, barátok, vagy egy
szerelmi partner, akiknek olyan mértékben szükségük van ránk, hogy ez
megakadályozhatja a spirituális életünk felerôsítését.
Ebben az esetben – és nem ismerünk rá mindannyian hasonló
problémákra magunkkal kapcsolatban? - fontos úgy nézni a viszonyokra, amint
vannak, és gondosan, figyelmesen kialakítani az egyensúlyt az etikai
kötelezettségek, az érzelmi szükségletek, és a radikálisabb praxis iránti
vonzalmunk között.
Amikor megvizsgáljuk és tisztázzuk a fenntartásainkat
felfedezhetjük, hogy néhányukkal tárgyalhatunk, amelyek közül netán
szükségtelennek is mutatkozik valamennyi, míg másik akár bölcsességet is
tartalmazhat. Védelmet az ellen, hogy az ember most tovább haladjon az
esszencia felé, mert a folyamatban szenvedés várja, vagy egy olyan
személyisége, amit nem bírna elviselni.
Ezek a mély, és szükséges fenntartások biztosítják talán,
hogy az ember hû maradhasson ahhoz, ami a sorsa, az élete rendeltetése.
Fel
5000 méterre. És tovább
Közeledünk a befejezéshez.
Titeket, akik most hazatértek szeretnélek emlékeztetni
rá, hogy a visszatérés legjobb módja errôl a tanításról a mindennapi létbe az,
hogy ember továbbad a többieknek valamennyit abból a többletbôl, amit itt
összehozott. Barátságossság, kedvesség, segítôkészség formájában.
Amúgy elkerülhetetlen, hogy aki hazatér érzékenyebbnek,
és védtelenebbnek érzi magát, mint szokta. Ez természetes következménye – és
egyik célja – ennek a praxisnak.
Amikor bevezettük a hosszú elvonulást, mint a tanítás
részét, akkor azt láttuk, – szerencsére jó régen volt már – hogy a hazatérôk
elvárták a környezetüktôl, hogy a fokozott érzékenységükre tekintettel fokozott
gondoskodással és óvatossággal reagáljon.
Teljesen érthetô pszichológiai reakció. Ám nem éppen
különösen együttérzô, vagy elmélyült hozzáállás. Mert nem elég, hogy az ember
lehetôséget kapott a szeretteitôl üldögélni egy elvonuláson, elmélyülten
foglalkozni tenmagával, és a saját processzusával, most még azt is elvárná, -
miután extra kifinomult és érzékeny lett – rádásul, hogy családja, barátai és
munkatársai különösen tekintettel legyenek rá.
Ez nem a legjobb módja egy visszavonulás landolásának.
Ez ahhoz vezet, hogy a visszavonulás ’nyeresége’, a többlet,
amit az egyén személyisége magához vesz túl sok lesz. Míg az a rész, aminek
áttetszôvé kéne tennie a személyiséget kifelé irányuló gondoskodással és
együttérzéssel, túl kicsi.
Remélem, hogy miután annak idején jól átvilágítottuk ezt,
ma egyetértünk abban, hogy úgy landolunk a legjobban, ha az érzékenységünket és
nyereségünket együttérzésre, barátságosságra, elôzékenységre használjuk azokkal
kapcsolatban, akikkel találkozunk.
Ez a kifelé irányuló barátságosság rendezi a legjobban a mindennapok
és a visszavonulás viszonylatát. Ráadásul mindannyiunkat pontosabban rávezet
arra, miképpen is viszonyuljunk a magasabb energiaszintünkhöz. Ami ugye az
esszenciából áramlik, rajtunk keresztül, tovább a többi emberhez. Ez a
természetes együttérzés folyamata.
Beszéljünk kicsit a jövôrôl is. Utazásunk lehetséges
folytatásáról.
Elôszöris megismételném – isten tudja hányadszor, de ezekben
az években ezeket az információkat egyre fontosabbbnak tûnik megosztani – a leginkább
’kifzetôdônek’ hiszem, amikoris a hozam leginkább biztosított, ha egy-két
periódust ülünk naponta. Valamint öt-tíz napos visszavonuláson veszünk részt
évente. Ráadásként pedig meg kell próbálni kihasználni mindazt az erôforrást,
ami bennetek rejlik, és amit csak kínál a társadalom ebben a történelmi
pillanatban.
Amikor arra a sok-sok emberre gondolok, akiket tanítottam
az évek során, akkor arra a konklúzióra jutok, hogy van egy receptünk, ami
biztosítja a kapcsolatot mélyebb önmagunkkal, ahonnan információk jönnek megérzések,
vagy sugalmazások formájában, és komolyan megnövelik az egzisztenciális és
spirituális progresszió esélyét. Az ilyen mély sugalmazások révén tájékozódhat
a tanítvány, ami autentikusabb életet tesz lehetôvé.
Ez nem valami elmélet, hanem az egyik konklúzió a
dzogcsen elôformáinak tanításával eltöltött 20 év tanulságai közül. Ez az elérhetô
és átlátható egyensúly a legattraktívabb számomra még mindig. Ha feljebb
kívánunk mászni a hegyen, akkor jön egy sor súlyosbító körülmény, amikkel nehéz
bánni, már csak a társadalmi struktúrák miatt is, amik között élünk.
A dán kultúra kevéssé érti, ezért azután nem is támogatja
a követelôbb gyakorlást. Viszont kezd általánosan megértô lenni a napi egy-két
periódus üldögélés mentálhigiéniás hasznát illetôen. Amely megértést legalább köszönhetjük
a mindfullnes-gyakorlás elterjedésének.
Ha valaki fel akar készülni arra, hogy milyen nehézségek
várhatják, amennyiben spirituálisan tovább kíván lépni, akkor használhatunk egy
képet a hegymászásról, ami nem a sajátom, több helyen megtalálható, például
Áviali Teréznél:
Az elsô rész voltaképpen egy trekking – séta az erdôövezet határáig.
Ez a rész ahol vagyunk. Ez az ami egy-két periódus
naponta, és itt még több útvonal között választhatunk. Lehet valaki például
egyként elfoglalva mind a szufival, mind a dzogcsennel. Valamint pöröghet, mint
a dervis a Mevlevi rendben, és praktizálhat kettôs tudatirányultságot. Ezen a
szinten semmi konfliktus nincs e kettô között.
Ám azoknak, akik mégis továbblépni kívánnak az említett
irracionális szükséglet ösztökélésére – aminek minden
megmagyarázhatatlanságával együtt lehorgonyzottnak és reálisnak kell lennie az
ember pénzügyi lehetôségei, családja, gyerekei, kedvese viszonylatában –
érvényessé lesznek a szigorúbb feltételek.
Fel a Mont Blanc hegyére – ha ezt a képet alkalmazzuk az
ötödik szintre – hegyi vezetô nélkül nem lehet feljutni. Csak jó formában
legyünk, legyen megfelelô felszerelésünk, és a szükséges tréningen is túl kell
jutnunk. De hat-hét kilométres magasságba feljutni csak úgy tudunk, ha
választunk egy hegyi vezetôt. Meg egy útvonalat.
A fahatárig, - igen, netán fel a Mont Blanc-ra – kiváló
inspirációt nyerhetünk több tradícióban is. De még feljebb, mint ez már azt
kívánja, hogy ne nagyon keverjük a dolgokat.
A Mont blanc csúcsát illetôen már nagyon számít, hogy
milyen útvonalat is választottunk. Életveszélyes lehet lógni a hegyoldalon és
hirtelen elhatározni, hogy voltaképpen a másik oldalt akarjuk megmászni. Meglehetôsén
nagy a kockázata annak, hogy belehalunk!
Nem hinném, hogy feljutva 6500 méterre a szívima
pedagógiával ott ki lehet találni, hogy: Nem, inkább a hinduk advaita
védantájához van kedvem!
Ez a váltás is életveszélyes.
Személyesen meg vagyok gyôzôdve arról, hogy a különbözô
utak ugyanoda vezetnek.
Szigorúan véve természetesen nem tudhatom ezt abszolút
biztosan, hiszen jómagam csak egy utat jártam. Nagyon erôsen megsegítve –
mondhatjuk cipelten – Urgyen Tulku által. De meggyôzônek érzem, hogy az a hely
amit Eckehart, Patanjali, és Ramana Maharshi leír ugynaz, amirôl a Tulku
beszélt. Hogy a hinduizmus, hesakysme, taóizmus, kabala, zen, tantra, és így
tovább ugyanarra csúcsra vezetnek föl.
De ehhez muszáj, ha egészen fel akarunk jutni, egy adott
idôpontban egy utat választani. Akkoris, ha valaki célja ’csupán’ egy szabad
nyitott spiritualitás elérése.
Ez azt jelenti,hogy az ember egy szabadon gondolkodó,
modern, maga képes-akar tennivágyó valaki, hogy azután beszûküljenek egyszercsak
a lehetôségei. Legalábbis ezen a bolygón, ebben a történelmi pillanatban.
Mi modern emberek szeretnénk megtartani a szabadon-választhatok-az-összes-polcról-hozzáállásunkat.
De nem hinném, hogy ez mûködik ha feljebb értünk. Egyrészt nem is mûködik,
ráadásul veszélyes. Evvel a beállítottsággal nem kelhetünk át a tájon, ami ott
fent vár bennünket.
Úgyhogy a mi esetünkben el kell dönteni, hogy ezen az
úton akartok e járni. Mert ez az egyetlen út, amire tanítani tudlak benneteket.
Avval is tisztában kell lenni, hogy némelyik eszközt,
amit muszáj alkalmaznunk nehézkes használni: Az ember nem tud komolyan feljebb
jutni egy évi három hónapos visszavonulás nélkül. Elismerve és kimondva, akármilyen
munkás feladvány is ez. Nem nyílik meg a hatodik szint, és nem tudunk navigálni
benne hosszú elvonulások nélkül. Ezen az úton nem.
Ezen túl pedig dönteni kell a hegyi vezetô sherpát, azaz
tanítót illetôen is. Ki kell találni, ki legyen az, férfi, avagy nô, akit
követni akar. Meg is kell állapodni vele. Az ember élete múlhat rajta a magasságban!
Avval is szembe kell nézni, hogy statisztikailag milyen
kicsi az esélye a csúcs elérésének.
Magában Tibetben is – vegyük az 1100, 1600-as éveket,
vagy az 1800-as évek végét – amikor sok mélyen realizált tanító és rengeteg
praktizáló volt, csak kevesen értek célba. Pedig tisztán a dzogcsenhez
tartották magukat, egy tanítóhoz ragaszkodtak, és nem csak egy hároméves
visszavonuláson voltak, hanem többön egymás után, legtöbbje mégsem érte el a
rigpát.
Azok a beszámolók, amiket olvashatunk, például a dzogcsen
pedagógia történetérôl Tibetben, magas, szinte mitológiai lényekrôl szólnak.
Ott van Jigme Lingpa, Ysehe Tsogal, Dolgo Khyentse története. Nem olvashatunk a
sok ezer praktizálóról, aki csak egy kicsit tudott felmászni a hegyre. Egy
olyan kultúrában, ahol a három, tíz, vagy 12 éves visszavonulás volt a fô
foglalkozása sok ezer embernek, a megmaradt dokumentumok elsôdlegesen a virágzás
idejérôl tudósítanak. Nem azokról a bimbókról, amelyek soha nem nyíltak ki
igazán.
Vagyis: A Mont Blanc csúcsához vezetô úton a progresszió
garanciája sovány, a befektetés pedig nagyon nagy.
Muszáj ezt elmondani. Ha nem akarunk new age-t játszani, akkor muszáj szembe néznünk avval, hogy ha
feljebb akarunk jutni, akkor az elkötelezettségnek, commitment-nek nagyon erôsnek kell lennie, és a megkövetelt
erôfeszítésnek nagyon átfogónak. És mégis csekély a valószínûsége, hogy elérjük
a nonduális tudat realizációját, és elkezdôdik egy megvilágosodási processzus.
Athoszon úgy mondják – nagyon szeretem ezt az idézetet,
azért mondom el újra: Ha egy kolostor egyetlen megvilágosodottat tud felmutatni
1000 évenként, akkor ez a kolostor nagyon jól mûködik.
Azaz: Józanság, ha fentebb akarunk érni! Abban is, hogy
csak kicsit fentebb, vagy megpróbálunk egészen feljutni. Na és, hogy ez az
igazi útvonal? Vagy ez a gazfickó, akit tanítónkkul választottunk vajon az
igazi-e?
Ha minderre igennel tudunk válaszolni, akkor ugyan igazán
rossz eséllyel, de elkezdhetünk tovább mászni. Tudván-tudva, hogy százból talán
egy, ha feljut, míg a többiek valahol megrekednek az úton. Ahonnan azért igen
szép a kilátás. És igazán jól is érezhették magukat útközben. De ennek is ára
van!
Arra is figyeljünk azért, hogy belsô számlát nem
vezetünk! Az ördög járhatná ezt az utat, ha nem érné meg napról-napra, óráról
órára!
Hát nem jól érezzük magunkat?
Az
utolsó fátylak
Nézzük akkor most az utolsó fátylakat, amik az
egységtudatot takarják.
Az elsô a tanuló és a tanító közötti fátyol. Kettejük
kapcsolatáról a dzogcsenben azt biztosan kijelenthetjük, hogy semmiképpen nem mamához, papához való viszonyról,
vagy annak megértésérôl, átírásáról, stb szól.
A dzogcsen semmilyen módon nem foglalkozik velük.
Egyáltalán nem.
Elôszöris, amint már beszéltünk róla, a tanuló a bölcsesség
archetipust legyen képes a tanítóra vetíteni, amihez azután viszonyulhat a továbbiakban.
Ami a tanítót illeti elônyben részesítem, amint tudjátok
az élôket.
Chögyam Trungpának van egy mondása, aminek nagyon tudok
örülni: Dead teachers don’t kick as.
Ez úgy igaz, ahogy mondva van. Az ember soha nem látja
meg tükrözôdni az énjét egy halott tanítóban.
De az élôben igen, ha genuin,
valódi.
Ez a kényelmetlen a tanítókkal. No és ez a tükrözô
pedagógia ami aktíválja a tanuló megoldatlan kapcsolatát az apa, anya
archetípusokkal.
Ez a pedagógia az, ami a tanulóban olyan érzéseket kelt,
hogy nem néznek rá, nem kívánnak találkozni vele, nem szeretik.
Olyan ez, mintha levágnák a fejünket, roppant
kényelmetlen érzés. Tapasztalatból beszélek, Urgyen Tulku sok-sok fejemet
levágta. És mégis kinônek újra -.
Szóval – Jung szerint – mindenekelôtt próbáljuk aktíválni
a bölcseség archetipust, amennyire csak képesek vagyunk a kivetítésére. Mert ha
nem fedezzük fel, tovább szunyókálunk, alszunk a csipkerózsa tornyunkban, a
kollektív tudattalanban.
A bölcsesség archetipus az egyik ajtó, amely az esszenciára
nyílik. Ugyanakkor ez a bensô tanító egyike az utolsó fátylaknak.
Az utolsó három döntô fátyol, ami a végsô megvilágosodást
fedi:
A bensô tanító.
A fény összes formája.
Na és a szeretet bármely formája.
Az ember nem képes felébredni, hogyha ragaszkodik a fényekhez.
Színek fény, világosság, belátás, gnózisz, inspiráció, a fény minden formáját
el kell engedni.
Ugyanígy áll a szeretettel. Együttérzés, empátia, szeretkezés,
a szeretet összes árnyalata végül fátyolnak mutatkozik.
És a tanító jelenségek: Minden tanító akadály lesz végül,
ha ragaszkodunk hozzá.
Az embernek szüksége van tanítókra. Szüksége van fényre.
Szeretetre.
De csak egy bizonyos pontig. Egy idôpontban késznek kell
lennünk felfedezni, hogy a tanító, a fény és a szeretet létrák. Hidak, amiken
át kell kelni.
Nem kell a hídon maradni. Ez a spirituális folyamat mély
megértése a dzogcsen részérôl.
Miképpen viszonyulunk legjobban a tanítóhoz?
Ha a tanulók túlértékelik a tanító közönséges személyiségét,
akkor piedesztálra fogják emelni, ami nem egy tanító helye. Idôvel pedagógiai
akadály lesz belôle.
Elôször megkíséreljük felfedezni, hogyanis vetítjük ki a
viszonyunkat, és azokat a komplexumainkat, amik anyánkkal, apánkkal
kapcsolatosak.
Felfedezni a kezdete a kapcsolat tisztázásának.
Ez a tisztázási folyamat szokásszerint hoszantartó, és
ritkán fordul elô, hogy egyszer ’s mindenkorra sikerül. Mert, amint tisztázódott
a dolog egy energia szinten, a tanítóval kapcsolatban, amikor felerôsödik a
viszony az energiaszint megemelkedik, és új aspektusokat fedezünk fel az elfátyolozással
kapcsolatban is.
Figyelmesen és türelmesen, a szükséges terápiával, és a
tanító által megtámogatottan azért beindul a folyamat, és minden esetre mozdul
elôre. Amikoris új stratégiákat vethetünk be:
Egyike ezeknek a tanítóval kapcsolatos bizalom, mint egy
tranzisztoros rádió. Sok programmal. Mindenféle programmal. Amik közül a
legfontosabb, igazából az egyetlen, ami számít: a vonal dzogcsen programja.
A többi a nagy összefüggésbôl nézve érdektelen.
Az embernek, amint a Dalai Láma mondja – és sokan mások
mondják – állandóan vizsgálnia kell a tanítót. Éppúgy, amint a tanító vizsgálgatja
a tanulóit folyamatosan.
Ám azt is meg kell érteni, hogy a felébredéshez nem a
tanító közönséges személyiségét használjuk. Merthogy mint minden személyiségnek
mindíg lesznek hiányosságai, furcsaságai, sajátosságai és tökéletlenségei. Amit
használnunk kell az a tanító rigpa szignálja.
Ha viszont a tanulók túlértékelik a tanító közönséges
személyiségét, akkor piedesztálra fogják emelni, ami nem egy tanító helye.
Idôvel pedagógiai akadály lesz belôle.
Ha az ellenkezôje történik, és a személyiség kap túl nagy
jelentôséget, akkor pedig a szokásos pszichológiai vonzás-taszítás
mechanizmusok fogságába eshetünk. Ami idôvel szintén fátyolnak fog mutatkozni.
Miként találjuk ki, hogy a tanítótranzisztorrádió vonal
és rigpa szignált ad? Hogyan találjuk meg azokat a helyzeteket, amikor mind a
tanuló, mind a tanító úgy van beállítva, hogy lehetségessé válik a mélyebb kapcsolat?
Hogyan?
A szívvel. Csakis a szívvel lehet elválasztani a tanító közönséges
személyiségét a magasabb funkcióitól.
Azaz: Elôszöris – és folyamatosan – meg kell tisztítani a
tanítóhoz fûzôdô viszonyt a szülôprojekcióktól.
Ezután pedig a szívvel próbáljuk felismerni a
helyzeteket, pillanatokat és tágulásokat, amikoris érzékelhetjük az autentikus szignált
a tanítón keresztül. Amikor a legáttetszôbb.
A szívbéli bizalomból, mint kiindulási pontból kell
elkezdeni ezután a bölcsesség projekciót visszahívni. Ami azt jelenti, hogy
tudatossá kell lennünk afelôl, hogy mennyi ájtatos, rajongó érzést, és elképzelést
is tartalmaz a tanítóról alkotott képünk. A tanulónak meg kell találni magában
és bevallani az illúziót, de érthetô álmot, hogy a tanító perfekt, mindenttudó,
jóságos, teljesen vagy félig isteni. Minden tanulónak vannak ilyenjei. És fel
kell fedezni, érezni a dühöt és tehetetlenséget, ami abból jön, hogy ezeket a
magas elképzeléseket egy másik emberre vetítjük ki, ami által ugye magunk
elveszítjük ôket.
A bölcsességprojekció tanítóra vetítése azt jelenti ugye
élesen fogalmazva, hogy a tanító óriásként mutatkozik, míg a tanuló ezáltal túl
kicsi lett. Ami által az ember a felébredés felelôsségébôl egy jókora adagtól ’megszabadult’.
A nyugat nagyon félreértette a bakhti jelenséget, vagyis az
odaadást a tanítónak. Azt hisszük, hogy ez egyedül arról szól, hogy a tanító
közelében legyünk, a társaságában, egy teremben vele. Hogy az egész a tanító
utáni körbe utazásról szól csak, hogy a közelében lehessünk.
Ez egy félreértés!
A dzogcsenben azt csináljuk, amint tudjuk, de mégis
muszáj elmondani újra és újra, - hogy amint felbukkan egy asszociáció a
tanítóval kapcsolatban, vagy valami anekdóta – vicces, avagy komoly – emlékeztetôként
kell felfogni a praxisra. Érezni a kapcsolatot a szívben. Érzékelni, hogy ezt
az embert azért kedveljük, mert inspirációt és információt kapunk tôle.
Ebbôl a kapcsolatból és szimpátiából nézünk befelé arra a
valamire, ’ami’ emlékszik a tanítóra. Oda, ahol ’ez’ egy kis történetre készül
a tanítóval kapcsolatban, elbeszélni, avagy meghallgatni még egyet.
Ezen a módon le lehet szerelni a tudattalan, spontán
odaadásprojekciót, ami újra és újra fel fog bukkanni.
Elôszöris a bölcsesség archetipusnak aktívnak kell
lennie. Nyugtázni kell, hogy felébredt.
A népegyház megszentelésein, például keresztelés, vagy
esküvô esetén a bensô bölcsességet Jézusra vetítik. Viszonylag inaktív
fokozatban. Igen kevesen tudják, hogy konfirmációjuk, vagy esküvôjük során a
lángoló, intenzív vágy és remény bensô Jézusukkal kapcsolatban pozitív egzisztenciális
változásokat hozhat az életükben. Viszont egy élô tanítóval kapcsolatban ez
megtörténhet.
Ha valakit eltalál egy tanító, akkor újra és újra eszébe
fog jutni az illetô. Ez az ismétlôdô megérintettség annak köszönhetô, hogy maga
a bölcsesség archetipus is eltalált, aroused,
fel lett ébresztve. Élni kezd, vitális.
A megérintettség igazi, mert az ember a szivében érezte,
hogy evvel a személlyel, mint tanácsadóval tovább tud lépni, ezért jut újra és
újra eszébe.
Ha viszont ezt az önmagában konstruktív tényt felszínesen
kezeli, lubickol a tanítóról szóló anekdotákban, akkor hívôként kezeli, evvel pedig
a közönséges duális szintre rögzíti kapcsolatát vele, ahol ezek általában
játszódnak. Kibomlik ugyan egy odaadási folyamat, ami önmagában még szép is
lehet, de ettôl nem ébred föl senki.
Amitôl viszont felébredhet az annak következménye, hogy a
tanító minden tudatmanifesztációját arra használja, hogy befelé fordulva keresi
azt a helyet tenmagában, ami nyílt és szabad, a tanítótól is. Ha így tesz,
akkor a kapcsolatuk is el fog mélyülni.
A következô stratégia, vagy módszer sok formában megtalálható
a guru jógában, a tanítóviszony jógájában. Ebben az eljárásban azt mondjuk,
hogy a bölcsesség projekció egy a fejünk feletti pontból indul ki.
Honnan indul ki valójában, azt csak az istenek tudják
talán.
Úgy mondjuk, hogy a szeretet a szívbôl indul ki.
Szigorúan véve ez sem korrekt, mindenesetre nem teljesértékû magyarázat. A
szeretet például az agyban is megtalálható. A testben is. Kicsivel mélyebb
praxis állapotban átélhetô, hogy a szívbéli érzelmek az egész testbôl jönnek,
az egész fizikai organizmus egy nagy szív.
De a szeretet érzést a szívbôl származtatni hasznos
leegyszerûsítés.
Ehhez hasonlóan mondjuk a dzogcsenben – és más keleti spirituális
tradícóban – hogy a bölcsesség a koronacsakrához köthetô. Ami a többi hat
csakra együttrezgésébôl áll össze. Ha a csakrákat úgy vesszük, mint egy zongora
hangjait, és egyszerre megszólaltatjuk ôket, akkor a koronacsakra ennek a hat
tónusnak a harmóniája. Így mondja a dzogcsen.
E fölé a korona központ fölé helyezi úgyszólván minden tradíció,
amint a thankákon és szenteket ábrázoló képeken láthattátok, az úgynevezett
esszencia pontot.
Ebbôl kiindulva azt a pontot, amibôl úgy véljük a
bölcsességprojekció ered az esszenciapont és a koronacsakra közé képzeljük. Ezt
a pontot azután képzeletben a szívbe ’horgonyozzuk’ le, ahol a vonallal és a
tanítóval kapcsolatos bizalom és hála érzései nyugszanak.
Ez az érzés nem látványos, nem hívô. Szilárdan le van
horgonyozva a közönséges életünkbe is, és arra a tényre épül, hogy egy hiteles
tanítón keresztül olyan eszközhöz jutottunk, amivel megközelíthetjük
esszenciánkat.
A hála, szeretet és bizalom érzése itt más, mint amit
anyánk, apánk, kedvesünk és gyerekeink iránt érzünk. Kisebb az attachment, a ragaszkodás, mint egyéb
szeretet kapcsolatokban. Ám magasabb fokozatú a szubtilitás, kifinomultság és a
szabadság benne.
A dzogcsenben úgy magyarázzák, hogy azért olyan fontos a
bölcsesség projekciót visszavonni a tanítóról, mert ez útjában áll annak, hogy
a reális, valódi tanító igazi tudásával kapcsolatba kerüljünk.
Ennek a visszavonásnak megtámogatására a következô
gyakorlatot kell végezni: A tanuló odaképzeli a tanítót valahová az esszencia
pont és a koronacenter közé. Ehhez fényt, fehér fényt képzel. Ez a fény a
bölcsesség esszenciájának szimbóluma. A tanítóból áradjon. A belégzéssel ezt
levisszük a tanítótól a koronacenterbe, tovább a szívbe, majd innen a
kilégzéssel kiküldjük a többi embernek. Amivel szimbólikusan lemondunk arról,
ami megtölt bennünket ebben a csatornában. Mondhatni a bölcsesség eszközévé válunk,
ami a tanítóból és a mi kivetítésünkbôl árad.
Ezt a gyakorlatot, evvel a kombinációval, szívvel, fénnyel,
bölcsességgel és a tanítóval kinevezhetnénk egy alapgyakorlatnak, a gurujóga
egy nyugati változatának.
El lehet ezt végezni még tisztább formában is. Ebben csak
a fénnyel dolgozunk, amihez nem rendelünk egy határozott alakot, hanem ezt a
fehér névtelen fényt lélegezzük ki a sziven keresztül a többi ember felé.
Amikor ezt a gyakorlatot már néhányszor elvégeztétek
akkor kombináljátok a praxissal. Nézzetek bele abba, ’ami’ gyakorol.
Az utolsó lépés az, hogy az érzéseket a tanítóval
kapcsolatban belevezetitek a gyakorlatba. De olyan módon, hogy az ember érti és
érzékeli, hogy ezek az érzelmek a saját szisztémáját illetik. Mondhatni elismeri
a sajátjának.
Próbáljátok tisztázni, hogy mit kívántok a tanítótól. Nyilván
azt, hogy hozzájuthassatok saját esszenciátokhoz, saját bölcsességetekhez, nem
igaz? Mélyebben nézve nem a tanítót akarjátok, hanem a szabadságot, a tanítótól
való megszabdulást is ugyebár?
Egyszer egy ember felkeresett a Jagtvej-en [Kbh, Aarhus?].
Szimpatikus személy volt, Martinust olvasott. És a zent tanulmányozta.
Különösen egy zen történet inspirálta. Amiben egy mester, amikor arról
kérdezték, hogy miben áll a praxis, azt válaszolta: - Amikor teát iszom, akkor
teát iszom. Amikor megyek, akkor megyek. Amikor alszom, akkor alszom.
Ezt a példázatot magára vette. Ez pont ô volt!
Magam akkor még csak napi három periódusnyi ülésnél
tartottam. Ráadásul büszke is voltam erre. De mégis volt valami, amit a fickó
nem értett meg szerintem.
Megkérdeztem: - Mégis, amikor teát iszol, nem történik
semmi benned, semmi asszociáció, semmi kép, vagy gondolat? Amikor pedig futsz,
nem jönnek megfigyelések? És amikor alszol, nem álmodsz idônként?
De, válaszolta, természetesen.
De akkor, válaszoltam kénytelenségbôl, nem úgy
viselkedsz, amint a zen mester vélte, hogy kell!
Ô úgy értette, hogy amikor teát iszunk, akkor semmi más
nincs az elmében, mint a teaivás. Semmi gondolat, egyetlen asszociáció sincs,
semmi más érzéki benyomás, mint a teaivás.
Ez az ember, a szimpatikus és spirituális személy
lefokozta a zen történetet. Leredukálta a zen mestert, hogy a maga szintjén nézhessen
szembe vele.
Ez nem konstruktivitás. Nem kell lekicsinyíteni a
tanítót. Megnagyítani sem kell. Meg kell próbálni úgy látni, ahogy van.
Hosszú
elvonulások
Miután többen közületek tovább maradtok hoszzú
elvonuláson mondok néhány szót ezekrôl.
Az elsô, amivel tisztában kell lenni, hogy az alapötlet
szerint mindenki a saját energiáján kell üljön.
Ez érvényes akkoris, ha itt a Limfjorden-nél [épített
gyakorlási helyen] ülünk.
Ezért – amint már elhangzott – ne számítson senki arra,
hogy ha csak önmagában üldögél, létre tud hozni olyan intenzív megnyílásokat,
amiket mi megéltünk együtt ezekben a napokban. Messze a legtöbb idô úgynevezett
rutinmunkával telik, vagyis anélkül, hogy a praxis említésre méltóan
megemelkedne.
Azért az ember átélhet elmélyülést és kifinomulást
persze.
A mi területünkön ebben az idôpontban 90 három hónapos
elvonulás tapasztalataival rendelkezünk. Alaposan kikérdeztem mindenkit, aki itt
együtt ült velünk. Rákérdeztem a legmagasabb és a legnehezebb élményeikre, a
praxis álmaikra és a sötét álmaikra. Arra miként reagált a testük. No és arra,
hogy hány periódust ültek, ötöt, netán tizet naponta, ami meganagy különbség!
Nektek, akiknek még nincs különösebb elvonulási
tapasztalatotok azt tudom mondani, hogy fontos az elvonulást fokozatosan
felépíteni. Fontos, különösen a kezdetekben, hogy pozitív tapasztalatokhoz
jussunk. Ha valakit túl korán negatív tapasztalatok érnek az visszavetheti a
processzusában.
Vagyis csak óvatosan kezdeni, és figyelni a figyelmeztetô
jelzésekre! Ha valaki figyelmeztetô álmot lát katasztrófális, vagy démonikus
tartalommal, netán rémálmai lesznek, akkor ezt meg kell tanácskoznia a
spirituális barátaival.
Azt ajánljuk mindenkinek, hogy mielôtt elvonul egyezzen
meg a spirituális barátaival, hogy folyamatosan tartják a kapcsolatot egymással.
Az alvást is szemmel kell tartani. Minimum öt órát kell
aludni minden nap. Kockázatos ha kevesebb, mert kontrollálhatatlan állapotokhoz
vezethet.
A hosszú elvonuláson a saját rendszerünk határain
egyensúlyozunk. Egész idô alatt szemmel kell tartani, hogy milyen mennyiségû
mélyebb nehézséget, és a kollektív tudattalanból mennyit vagyunk képesek
kontrollálni. Mekkora dózis az, amennyit a magasabb, az esszenciából áradó
energiából elbírunk.
A hosszú elvonulás mûvészete abból áll, hogy
kibontakoztatunk egy olyan érettséget és felelôsséget, ami többek között az
esetleges figyelmeztetésekre való odafigyelés készségével mérhetô.
Ez a dzogcsenpraxis, amivel itt kísérletezünk – noha a Nyugathoz
igazítottuk – nagyon gyorsan bemélyül. Ez megköveteli az esetleges jelzésekre
való odafigyelést.
Vannak más tradíciók, amik arra épülnek, hogy a gyakorló
sokkal yang-osabban keresztül-üli a bensô és külsô viharokat. A mi eszközeinket
tekintve ez nem ajánlott hozzáülés.
Nekünk fontos, hogy lehetôleg jó jelek jöjjenek – azaz jó
atmoszféra a lehetô legtágabb értelemben – a hosszú elvonulás során. Az
alvásnak is rendben kell lenni, és ne legyen túl sok nehézség a testtel, vagy
az álmokkal. Egy bizonyos egyensúlynak kell lenni a között ami kintrôl, és ami
bentrôl konfrontál bennünket.
Ezidáig, amikor visszanézünk a 20 évre, amióta a hosszú
elvonulások zajlanak úgy-ahogy biztosan navigáltunk.
Voltak egyes esetek, amikor valaki inflációs állapotba
került. De megsegítvén mégis jól tudott landolni.
Egyesek közel kerültek az asztrális-piszichotikus
állapothoz, de ôket is sikerült hazahozni.
Ezek, amikrôl beszélek nem jöttek elô a rövid, öt-tíznapos
elvonulásokon. Hanem a 21 és 40 naposokon. Amiért azután le is álltunk ezekkel.
A három hónapos elvonulások tapasztalatai, amikoris a
gyakorló nincs felpörgetve egy csoport, vagy egy tanító állandó jelenléte által,
igencsak kedvezôek. Úgy néz ki, hogy amennyiben a résztvevôk követik az
ismertetett elôírásokat biztonságban érezhetik magukat.
Egyvalamire azért figyelni kell. Ha valaki egy kicsit is
nagyobb megnyílást élt meg, akkor azt gyakorta egy nehezebb periódus követi.
Ez nem törvény ugyan, ám gyakran így történik. Egy nehéz
periódus lehet például, hogy áthat az értelmetlenség érzése, az elgyengülés:
Alig tudunk feltápászkodni az ülôpárnáról. Megéljük, hogy napról napra, esetleg
heteken át úgy praktizálunk, hogy egy fényvillanás sem jön. Mígnem azt
gondoljuk: Ezt már nem bírom ki, mi az ördögöt csinálok itt egyáltalán?!
Ez egy nehéz szakasz ugyan, de nem egy figyelmeztetés. Ez
inkább a szervezet józan eszének kifejezôdése. Ha valaki mozgósítani tud némi
kitartást, hogy úgymond keresztül-ülje ezt a periódust, akkor lehetôsége van
arra, hogy elérje a magasabb energia megnyílását.
Egy kemény szakasz teli lehet dühvel is. Egy résztvevô
egyszer elmondta, hogy a három hónapos elvonulás elsô hónapja avval telt, hogy
a kedvese korábbi férjével kapcsolatos féltékenységét feldolgozza.
Egy hónap, minden nap, minden periódus a féltékenységrôl
szólt neki!
Az ilyen helyzetben meg kell próbálni erôt gyûjteni keresztül-ülni
a rossz idôt. Hoszabb távon ez a legjobb hozzáülés a dologhoz.
Többen kozkáztatjátok, hogy ebben a hosszú elvonulásban,
amibe most belekezdtek tényleg le fogtok ereszteni. Az egyensúly, vagy tánc
azon múlik, hogy szemmel tudjátok-e tartani az esetleges figyelmeztetô jeleket,
ami azt is jelentheti, hogy netán túl nagy kenyeret gyúrtatok ahhoz, hogy ki is
tudjátok sütni.
Még nehezebb a helyzet, hogyha jön egy megnyílás, miközben
egyedül üldögéltek. És senki nincs a közelben, aki segítene megtartani a ’földelést’.
Amikor ez megtörténik felfedezhetô, hogy a megnyílás napi
álmodozás sorozatot indít be. Olyan periódusok jönnek, amikor az ember a
következô lépcsôrôl fantáziál. Mígnem a praxis süllyedni kezd. És megjegyzendô,
hogy egy megnyílás után igen mélyre lehet süllyedni.
A tanácsom azoknak, akik most egy hosszú elvonulással
folytatják: Készüljetek föl rá, hogy nagyon sok spirituális fantázia jön, amit
meg kell próbálni majd kipukkasztani. Patrol Rinpocse – egy nagy dzogcsen
mester az 1800-as évekbôl – azt ajánlotta a tanítványainak, hogy üljenek háttal
egy nagy kônek. Amikor pedig jönnek a spirituális élmények, akkor verjék a
fejüket a sziklába. Ez ráveszi a látomásokat az eltûnésükre.
Ha valaki lefelé tart emlékezzen arra, hogy az amplitúdó,
a lengés, az egész szinusz görbe kell a fejlôdéséhez! Az óriáskerék teljes köre
is.
Aki le tud horgonyozni középen, és nem azonosul a
magasabb élményeivel, vagy a nehézségeivel, az egy hiteles szakaszt megtett a
hegymászásában.
Ha azonban valaki azonosul a magasabbal, és kivetítí a
nehezét, vagy éppen a nehezével azonosul, és azt gondolja: Akár abba is
hagyhatom a praxist, vehetek egy ásót és kezdhetem megásni a síromat, akkor
azután eltévesztette az utat.
Emlékeztetnék annak fontosságára, hogy betartsuk a
minimum diszciplínát. Ez speciálisan fontos a nehéz, vagy sötét szakaszokban.
Döntô, hogy folytassuk avval a például napi öt periódussal, amit minimumként
felvállaltunk. No és a napi fizikai tréninget is keresztül kell vinni.
Mindezért nem ajánlott túl magas ambíciós szinten
elkezdeni egy hosszú elvonulást. Inkább kevesebb periódussal startolni naponta,
és lassan növelni a számukat.
Káros a gyakorlási morálra, ha kényszerülünk lejjebb adni
azt a mennyiséget, amit kiindulásul felvállaltunk.
A vonal védelme
Számomra úgy néz ki, hogy a bolygót körülveszi egy
magasabb tudatdimenzió. Amit az ember ’Istennek’, megvilágosodott szintnek’,
vagy ’egységtudatnak’ hív.
Ezt a dimenziót egyéni manifesztációk teszik ki, avagy
hordozzák, ha úgy tetszik. Az egyének által realizált kisebb-nagyobb kapcsolat
a saját magasabb lehetôségeikkel, illetve ezek összessége. Abból az alapból
realizált, amibôl mindannyian eredünk, egy közös, mindent átölelô együttérzô
intelligenciából.
Továbbá úgy néz ki a számomra, hogy ez a magasabb
tudatdimenzió hologrammatikus alépítményekbe szervezôdik.
Ezeket pedig áthatja az egység, a megvilágosodott tudat.
Ám ha eltávolodunk ettôl az egységtôl, oda ahol most vagyunk, alukálva az
individualizált kapcsolatunkban a saját esszenciákkal, akkor úgy néz ki
szükségünk van valami védelemre, ha fel akarjuk ismerni ezt az esszenciát.
Szükségünk van arra, hogy a megdolgozatlan egységtudatot mondhatni lelassítsuk,
ha ki akarjuk bírni a vele való találkozást.
Ha ez nem történik meg, akkor az elôkészítetlen találkozás
a rigpával, a konfrontálódás ekkora energiamennyiséggel kiégethet, alighanem
halálhoz is vezet.
A szükséges védelmet vélhetôleg a hologrammatikus
struktúrák adják, amelyeket a nagy spirituális tanítási rendszerek hoztak létre
és tartják fenn a földön.
Az összesített keresztény misztikusok, vagy szufi
misztikusok különbözô változatai az ilyen védelmezô hologramatikus struktúráknak.
Egyes helyeken összefüggenek ezek az organizált fény és információk egymással,
és természetesen a különbségek nélküli univerzális rigpában találkoznak.
Ezek a struktúrák arra is szolgálnak, hogy a gyakorlók
nyugodtabban, mint enélkül közeledhessenek az egységtudat teljes
nyitottságához.
Az összes nagy spirituális rendszer pedagógiájában
megtalálható a koordináció a gyakorlási eszközök, a tanítóval való kapcsolat,
és a valódi védelem között, ami a holografikus szinteken fekszik – amit a bensô
szintek magasabb aspektusának nevezünk.
Errôl lehet olvasni például az Athoszi szerzeteseknél, Meher
Babánál, és Ruminál is többek között, amikor arról ír, hogy a nagy tanítók körül
’világtengely’ szervezôdik. Maga Ramana Maharshi, aki azon a világtörténelemben
kicsi csoporthoz tartozik, akik a megvilágosodást külsô tanító nélkül érték el,
még ô is ezt mondta, részben egyes tanításaiban, de mindenekelôtt odaadásában
az Arunchala hegy iránt, mint az advaita védikus tradíció centruma iránt, mély kohézióban
a magas hinduizmus hologrammjaival.
A dzogcsenben úgy mondják, hogy a realizált mesterek
biztosítékok. Hogy ezek a magas tudatállapotok utat képeznek, amin járni lehet.
Olyan utat, ami egyre híguló állapotai az egyre kevesebb referenciáknak, és az
egyre kisebb védelemnek. Míg végül az ember találkozni mer – eggyé válik – az egységtudattal.
Az élô tanítókat, hegyi vezetôket arra használjuk, hogy
összekössenek bennünket ezekkel a vonal utakkal. Ôk élô pedagógiai
instrumentumok, amelyek megsegítenek, hogy merjünk útra kelni ott, ahol olyan
erôs a power, hogy nem tudnánk túlélni védelem nélkül, egyedül.
A dzogcsenben beavatásokat használunk - amik kölcsönös
megállapodások – hogy fokozatosan egyre mélyülô bizalmi kapcsolatot hozzunk
létre.
Éppen úgy, ahogy ti – ha csak kicsit is feljebb akarunk
jutni együtt – számithatttok rá, hogy nem hagylak magatokra például egy
szükséghelyzetben, valamilyen nyaktörô terepen, nekem is számítani kell tudni arra,
hogy követitek a hosszú elvonulásra vonatkozó biztonsági elôírásokat. Nehogy
pár év múlva egy nagyobb csoport felfújt, vagy félpszichotikus emberrel legyünk
együtt.
Számítanom kell tudni az etikus magatartásotokra és
érettségetekre.
Nektek pedig számítani kell tudni arra, hogy az, amit
mondok, és amit teszek, nagyjából összefügg a tapasztalataimmal.
Vizsgálnunk kell egymást. Íly módon növekszik a kölcsönös
bizalom, ami által talán az egész vállakozásunk messzebre merészkedik kockázatos
állapotokba, a védelem nélküli nyitottságba. Ami bizony szükséges, ha tovább
akarunk lépni.
Azt hiszem úgy kell látnunk a formalizált beavatásokat:
Mint jegyeit az egyre mélyülô, kölcsönös commitment,
elkötelezettségnek.
Ezek a ’jegyek’ szükségesek azon a területen, ahol az
ember elkezdi érezni, hogy ha át akar rajta kelni, akkor - ideiglenesen – le kell
mondjon az énjérôl. És ahol elkezdi felfogni, hogy milyen nehéz is evvel az énnel
mélyebb kapcsolatba kerülni.
Amennyiben ezen a helyen nem jönnek létre megegyezések,
akkor csak átsiklik az ember a kiigazításokon, amit kap, mert nem hajlandó
rájuk hallgatni.
Az utolsó néhány évben – egészen pontosan 2008-tól
napjainkig [2013] – elkezdôdött valami, egyes, elszórt esetekben, hogy emberek
a csoportokban a ponting out,
’rámutatás’ helyzetekben egyidejûleg megnyílnak a bensô szintekre. Evvel elkezdôdik
annak megképzôdése, amit Tibetben a bensô
szanghának hívnak, vagyis a kollektív szinergia, együttmûködés, ami képes –
szerintem meg is fogja – emelni a területünk egyesített nívóját. Urgyen Tulku
elmagyarázta, hogy amikor ez a bensô szangha létrejön, mint hálózat a szamboghakajában,
vagyis a hatodik szinten, akkor ez egy nagyon hasznos kollektív effektus lehet.
Ráadásul ez feltétele annak, hogy a kollektív processzusunk stabilizálja magát.
Továbbadás
A bolygó mégiscsak kibírja. Ti is így hiszitek?
Számunkra nehezebb lesz. Mindavval, amit egymás ellen és
a természet ellen teszünk.
A bolygót illetôen így nyugodt vagyok. Nem tudom
elképzelni, hogy ki tudjuk billenteni az egyensúlyából. Ha az összes atom és
vegyi fegyvert elsütjük egyszerre, akkoris túléli a vihart.
Az ugyan lehetséges, hogy millió évbe kerül, mire
megteszi a következô lépést. De a bolygónak van ideje. Sokmindenhez
hozzászokott már.
Úgyhogy a bolygó és az evolúció alapritmusáért nem
nyugtalankodom.
Evvel szemben sokkal komplikáltabban néz ki az emberek
helyzete.
Mint emberiség is túléljük, ami jön. De ennek nagy ára
lesz.
Kant, akit mint tudjátok nagyon szeretek írt egy kis
kiáltványt Vom ewigen Fried címmel, az
örök földi békérôl. Ebben megpróbálja józan eszével - ô ugye nagyon hitt az
észben, a racionalitásban – kigondolni, elképzelni, hogyan is kellene kinézni
az emberiségnek és a bolygónak, hogy örök béke uralkodjon rajta.
Az 1700-as évek végén írta. A nyugati eszmetörténetben
nem éppen sokan gondolkodtak még globálisan ez idô tájt. A legtöbben regionálisan
gondolkodtak. Amint ma is teszik.
Napjainkban sok szó esik a globalizációról. Ám a
tényleges nemzetközi politikai színteret még mindig a helyi érdekekért
folytatott harc dominálja.
Kant feltehetôleg visszanézte a történelmet. És látta,
miként is jöttek létre az országok. Úgy, hogy az ember fokozatosan belátta,
hogy a kis hercegségek végeérhetetlen háborúja egymás ellen célszerûtlen, és
ezért kitalálták miként is egyesülhetnek.
Mint például Olaszországban a reneszánsz idején. Aholis
örök háborúság folyt a városállamok között. Végtelen ostrom, gyilkolás, tûz és
pusztítás.
Immanuel Kant (1724 – 1804)
Kant tanítványától, Jachman-tól kaptuk a következô odadó romantikus-német
ábrázolását annak, miként is érzôdött Kant szemébe nézni. „Kant szeme olyan
volt, mintha égi éterbôl készült volna, amibôl egy pillantás is telve volt a
legmélyebb szellemiséggel, ami láthatóan világított, ám aminek égetô erejét egy
könnyû felhôréteg enyhítette. Lehetetelenség leírni e pillantás varázserejét és
az érzést, amikor Kant velem szemben ült lefelé nézve, és hirtelen rám
pillantott. Ez mindig olyan volt, mintha ezen a kék éterikus fellángoláson
keresztül közvetlenül Minerva szentélyébe néznék.” (Uwe Schultz: Kant. Reinbek
bei Hamburg. 1965 p. 47)
Végülis egyesültek.
Azon mondjuk lehetne vitatkozni, hogy sikerült e valaha
is tényleg összefüggeniük…
Kant tanulmányozta a történelmet. A konklúziója szerint a
bolygót elôbb-utóbb, ha a józan észre hallgatunk, egy koalíciós világkormánynak
kell igazgatnia. Minden létezô hadsereget le kell szerelni, amit egy erôs
rendôrséggel kell helyettesíteni. Ez az elsô alapfeltétel. Teljesen a józan ész
alapján, a globális béke érdekében.
Nagyon, nagyon nehéz nem egyetérteni Kanttal ez ügyben.
Azt is nagyon nehéz elképzelni, hogy miként is lehetne elérni egy globális,
internacionálisan koordinált vezetést, ha ez nem egy olyan koalíciós
kormányzat, amiben minden náció reprezentált.
Ettôl a talán elkerülhetetlen szcenáriótól ugyan messze
vagyunk még ma. Láthatólag sokkal nagyobb globális nyomásra van szükség, hogy
ez a nézet áttörhessen. Sokal nagyobb éberségre az emberekben.
Ez az egyik, ami szükséges: sokkal nagyobb megértés,
sokkal több emberben, tömegekben kell megérrnie a felismerésnek, hogy az erôsebb
együvétartozáshoz szükséges létrehozni valamely külsô politikai formát is.
Ennek a politikai közösségnek kell biztosítania, hogy a
pénzt és a hatalmat ne használhassák háborúra és más akciókra, amik növelik a
feszültséget az emberek között.
Erre az alighanem elkerülhetetlen jövôképre ébredt rá
néhány ember. Találgassunk mennyien osztják ezt a víziót nemzetközileg? Talán
200 millió ember. Ami sajnos nagyon kevés.
Semmilyen náció nem értette ezt még meg. Sem az USA, sem
Oroszország, sem Brazília, Kina vagy India. Nem értették meg, hogy az
elsôdlegesen szolár plexus dominálta emberképet – aminek alapján az ember saját
és családja érdekei után hajt – egy sokkal nagyobb szívbeliség kell, hogy felváltsa,
ami természetesen átöleli az összes élôlényt is.
Ebben az idôpontban aligha több mint 200 milló ember ’horgonyzott
le’ a szivében ezen a módon. Nos, akkor hogyan is történhet meg a következô
nagy ugrás? Feltehetôleg csak akkor, ha valamely külsô nyomás kikényszeríti.
Egyidejûleg pedig véleményem szerint szükséges, hogy
bévül is történjen valami az emberekben.
Elképzelem, ahogy néhány azok közül a hullámok közül,
amik mondhatni a kollektív tudattalanban munkálkodnak, és onnan kifelé, azon
hullámok, amelyekben kísérletek történnek a keleti és nyugati spiritualitás
egyesítésére, iniciatívák a vallások közötti párbeszéd elômozdítására, a
felvilágosodott humanizmusból, és azokról a területekrôl kiindulva, ahol a
modern tudományt a szív természetes etikája alapján mûvelik, ezek a hullámok
hitem szerint Kant víziója irányába mozdítanak.
Bár ezek a hullámok még nem érnek messzire.
Elterjedésüknek sokkal szélesebb körûnek kell lennie, ha meg akarjuk
akadályozni az amúgy elkerülhetetlennek látszó külsô összeomlást. A hullámoknak
a mindennapi életbe is meg kell érkezniük, az iskolákba és a családi életbe is.
Aminek bizony csak hoszú távú kilátasai vannak.
Szóval, ha elôre tekintünk, úgy néz ki, hogy a külsô
nyomás erôsödni fog. Ami tragikus ugyan, de láthatólag szükségszerû.
A folyamatot, amirôl itt beszélünk, hívhatjuk a selv
(self) ’általánossá tételének’.
Ami egész egyszerûen azt jelenti, hogy sokkal több ember jóval
mélyebbre ér tenmagában. Ha a csakrákról beszélünk, a centrumuk a négy alsó
csakrából a szívükbe emelkedik. Így a barátságosság, segítôkészség és a
tolerancia éppen olyan magától értetôdô lesz, mint ahogy ma gondoskodunk a
magunk és családunk túlélésérôl. Nem is csupán túlélünk, hanem nyugdíj is van,
autó, és ház, utazunk, és van mit ennünk, van vörösborunk. Miközben a távoli
szegény országokban ettôl végtelenül messze vannak. Amely viszonylat maximum –
ha egyáltalán – könnyed sejtelemként, szinte jogtalanul érinti csak a
lelkiismeretünket.
A következô globális tudat-lépcsô nem az, hogy mindenkit
szeretnünk kell, és mindenki megvilágosodott lesz. A következô lépcsô alapvetô
természetes barátságosság egymással kapcsolatban. Az idegen emberekkel szemben
is. Az ember embernek barátja lesz, az emberek segítôje. Amint ezt Brecht megfogalmazta.
Szépen és to the point.
Erre a lépcsôre akkor érkezünk meg, amikor elegendô számú
ember nyugszik fesztelenül és természetesen a globális összetartozás érzésében.
Ugyanúgy, amint ma fesztelenül és természetesen nyugszunk az önvédelmünkben és
individualitásunkban.
Ezt az individualitást nem kell elôfilozofálnunk ugye, és
erôfeszítést se kell tennünk, hogy fenntarthassuk. Természtesen fenntartódik.
Teljesen természetesen vigyázunk magunkra és megragadjuk, amit akarunk és
biztosítjuk magunkat, és kerítést húzunk fel a többiek távoltartására. És azt
gondoljuk, hogy a szomszéd hülye. Ezt tudni még csak iskolába se kell járnunk,
ez világos és természetes. A többiek mind egy kicsit üres fejûek. És minél idegenebbek
lesznek, annál hülyébbek. A szinük nem szabad, hogy nagyon különbözzön a
miénktôl. És nem hihetnek másban, és nem lehet más a véleményük, és egyáltalán
nem beszélhetnek másként, mint mi. Ezen a lépcsôn vagyunk.
A következô lépcsôn a barátságosság lesz természetes.
Barátságosság, tolerancia és egy kicsi kíváncsiság. Ezen a lépcsôn az ember, ha
olyan emberekkel találkozik, akik urdu, arab vagy kínai nyelven beszélnek, és
kicsit sárga a bôrük, vagy fekete, netán zöld, akkor azt gondolja, hogy ez
érdkes egy kicsit, és behívja ôket magához. Az országába és a szivébe. Mert
ezen a lépcsôn egymás segítôi vagyunk.
Ezt az állomást nem túl sokan érték el még, mi sem.
Pedig ez kell az emberiség jövôjének biztosításához.
Ezt elsôsorban a világban kell gyakorolni, Megkísérelni a
barátságosságot és toleranciát praktizálni.
A meditációs párnánkon nem túl sokat tudunk elérni. De
szerény kísérletet tehetünk.
Ezt hívjuk továbbadásnak.
A szó azt a kísérletet fedi, hogy olyan magatartást
veszünk fel, ami idôvel úgy mutatkozik meg, mint ami spontán nôtt ki a mélyebb
praxisból, olyan tartás ez, ami a szív és a tudat természetes etikájának
következménye. Amint a magasabb éberség és a mélyebb együttérzés mindig is
megkísérli, hogy mások javára tegyen. Választunk egy-két embert, akirôl tudjuk,
hogy beteg, vagy más módon nyomás alatt van.
Most vesszük az élményt, vagy többletet, amit az elmúlt
napokban felhalmoztunk és hagyjuk az illetô-k felé irányulni, mint valami
energia, vagy együttérzés áramlást, vagy másként, ami természetes módon
szimbolizálja a számunkra az aktust.
Amint gyakran beszélgettünk róla, a mi korlátozott
praxisunkkal nem lehetnek különös elvárásaink az ügyben, hogy az emberek,
akikre gondolunk érzékelik a továbbadásunkat.
Ám a számunkra ez – ismételten beállítani magunkat olyan
gyakorlatra, ami mások javát szolgálná – szükségszerû és konstruktív.
Az egy vagy két konkrét ismerôsrôl most kiterjesztjük a
figyelmünket mindenkire, akit ismerünk. Ez így absztraktabb, de még mindig felismerhetô
kép-érzés mindenkit illetôen, akit ismerünk, és mindenkit, akit valaha ismertünk.
Innen kiindulva pedig kiterjesztjük az együttérzésünket az
egész bolygóra, az egész gyönyörû kék bolygó biológiai sokféleségére, minden
élôre.
Most pedig lejátszunk egy pár zongoradarabot Alinától [Wichmann
(* 1985) német mûvésznô?]. Ez úgy 20 perc lesz. Közben pedig tovább
praktizáljuk az együttérzést, mindenki a saját tempójában.
Amennyiben úgy érzitek, hogy van valami különleges
továbbadni valótok, akkor ezt természetesen beleszövitek a gyakorlásba. Abban
együtt vagyunk, hogy tudjuk, a csoportban mindenki evvel a három együttérzés gyûrûvel,
vagy hullámmal foglalkozik.
Amikor néhányszor megcsináltátok, akkor próbáljátok,
finoman integrálni a szándékotokat és továbbadni a praxismomentumokkal.
A dzogcsenben szó van arról, hogy ’lepecsételjük a
továbbadást a rigpával’. Ezt a szintet még nem tudjuk elérni, de a második
legjobbat tesszük avval, hogy beleszôjük a momentumokat, ami által
lepecsételjük a továbbadási szándékunkat a kollektív esszenciába olyan mélyen,
amennyire csak lehetséges.
Ezt most 20 percig gyakoroljuk.
Tiszta öröm volt veletek együtt dolgozni. Úgy gondolom,
hogy jó hangulatban tettük. Kedves emberek vagytok.
Szerencsések vagyunk, hogy kapcsolatunk van Urgyen
Tulkuhoz. Roppant szerencsések.
Amint nem tudnánk élni ezen a planétán, ha nem védene az
atmoszférája a nap vad sugárzásától, úgy vélem szükségünk van a vonal védelmezô
atmoszférájára ahhoz, hogy találkozhasunk a centrális egységtudat vadságával.
A megvilágosodott szint, amint a tanítói vonal szûrôjén
át elér hozzánk, kap egy áldás-kegyelemszerû minôséget.
Ahogy telnek az évek egyre világosabban látom, hogy ez az
áldásminôség erôsödik. Egyre reálisabbnak érzôdik, mert egyre több és több ember
praktizál, nyílik meg a bensô szintekre, próbálja továbbadni ezeket a
megnyílásokat kicsivel nagyobb barátságossággal embertársainak, és ezen a módon
felemelkedik.
Nagyon, nagyon sokan hozták létre a követelô
egzisztenciális és etikus egyensúlyt, amit ez a gyakorlás igényel. Integrálták az
elfogadást és szivet a kererszténységünkbôl, amire szintén nagy szükségünk van.
Az egészet véve sok konfliktust is megoldottunk evvel az idegenszerû kultúrával,
gyakorlási formával kapcsolatban, különösen a kezdetekben.
Mindezt nagyon jó és szép most néznem. Olyan örömmel tölt
el, ami lehetôséget ad, hogy szívbôl tekinthessek örök hálával Urgyen Tulkura.
Egy utolsó szó az útra mindannyiunk számára: A SZERETETRÔL SZÓL.
A gyakorlásunk legfontosabb része a szeretetrôl szól.
Minél mélyebben meri átélni és kibontani az ember a szeretet-képességét, minél
bátrabban képes barátságos lenni másokkal szemben, elfogadni ôket, mer nem
félni attól, hogy sebeket kap, annál mélyebbre fog érni a praxisában bévül.
A szeretet-képességet kell kibontani, olyan széles
körben, amiben csak lehet, ez döntôen fontos tényezô.
Ebben a nyitott sebezhetôségben kell begyakorolni a
tudatbéli világosságot.
Ami roppant egyszerû. Úgy lehet elérni, hogy az ember
mindent hagy, ahogy van, és befelé figyel arra a tényezôre, ’ami’ mindezt
átéli.
Senki nem tudja beadni nekem, hogy ezt különösen
bonyolult megérteni.
A legfejlettebb dzogcsennek is ezek a tényezôk az
esszenciája.
Valójában nincs is más, mint ez. A dzogcsen legbennsôbb,
legtitkosabb magja is csak ez.
Kívánok mindannyiótoknak kellemes és biztos hazautat!
A Növekedés központ udvarán csobogó szökôkút részlete.
Peter
Høeg könyvszerkesztô utószava
Azt hiszem nem túlzás, ha úgy vélem, hogy ez könyv Jes
Bertelsen utolsó 20 éves tanítása esszenciájának jelentôs részét tartalmazza.
Ennek fô oka valószínûleg az, hogy Jes egyetlen egy
dolgot tanít: Azt, hogy miként lehetünk teljesen jelen az itt és mostban.
Amikor begyûjtöttük egy teljes év oktatását, amiket
nagyon különbözô csoportoknak adott, azért sikerülhetett – amint látom tényleg
sikerült is – olyan sok megközelítését rögzíteni ennek az egyetlen tanítási
témának, hogy most kezünkben van Jes Dzogcsen
variációjának legfrissebb, korszerûsített összefoglalója.
E könyv alapjáról és elkészülésérôl ráadásként a
következôket mondhatom:
A kézirat Jes szóbeli tanításán alapul, amiket a
következô nyolc alkalommal adott:
* 5 napos intenzív
dzogcsen kurzus, 2010. július 14-18. a Növekedésközpont visszavonulási
helyén a Limfjord-nál.
* 5 napos intenzív
dzogcsen kurzus2, 2010. november 24-28.
a Limfjord-nál.
* Gyakorlási napok Tréningnapok
a Limfjord-nál, 2010. december 4-5.
* A vörös könyv kurzusok
együtt Ole Vedfeld pszichológussal és Peter Høeg íróval a Növekedésközpontban
Nørre Snede falvában 2011. március 4-6 és 9-én.
* Intenzív dzogcsen
kurzus 2011. március 23-27 a Limfjord-nál.
* Dzogcsen és
Dzogcsen extra kurzusok 2011. április 5-7, és 21-24.
Azokon a kurzusokon, amik a Növekedésközpontban voltak
100-150 ember vett részt, a legtöbb aki éppenhogy befér a központ Nagy Termébe.
A Limfjord menti bentlakásos kurzusokon minden alkalommal
huszonvalahányan voltak.
Mindezen kurzusokon hangfelvételek készültek.
Ezekbôl a hangfelvételekbôl – összvissz 60 óra, ami 80-90%-ban
Jes tanítása a 2010. július és 2011. július közötti periódusból – két dolgot
töröltünk ki: Jes beszélgetéseit az egyes résztvevôk praxisát illetôen,
valamint a csoportok álomelôterjesztését, azokban a kategóriákban, amik
dzogcsen szempontból érdekesek.
Kicsit bánom, hogy ezek a részek nem szerepelnek itt. Az
úgynevezett sem-tri dialógusok közé
tartoznak, ami közvetlen átadás a tanító és tanítvány között, és nagyon sok
információt és emberi mélységet tartalmaznak, ami mind érdekes és megható lenne
sokaknak. Ám ebben az összefüggésben túl privátként hatnának.
Ugyanez vonatkozik az álom példák elôterjesztésére.
A kiretusált álmok és dialógus-átadások 6-8 órányi
anyagot tesznek ki. A többi hetvenvalahány órát leírtuk. A mintegy 5-700 gépelt
oldal a Növekedésközpont archívumába került.
Ezt a nyersanyagot azután a következô irányelvek szerint
szerkesztettem meg:
Mindenekelôtt megpróbáltam a tanítás esszenciáját
bemutatni olyan tisztán, amennyire csak lehetséges.
Azután azon is igyekeztem, hogy Jes szóbelisége, ennek
formája is megjelenjen a maga jogán.
Végül pedig megkíséreltem, hogy a tanítás saját,
természetes logikája is megmutatkozzon egy módon a szövegben, és – az
információ sûrûségét, és a szöveg hosszát figyelembe véve – viszonylag könnyen
lehessen tájékozódni a könyvben.
Azért pedig, hogy a talán összesen 400 ember, aki ott volt a
tanításokon, ami a könyv alapját képezi, megtalálhassa pont azt a kurzust amin
résztvett, itt következik a leltár arról, hogy milyen tanítás a könyv mely
részében található:
A bevezetô fejezet, Az
alap a Dzogcsen extrából
származik. Kivétel A dzogcsen központi
ideája ami a 2010. júliusi kurzusból való, és A természetes etika, ami egy összefoglaló a júliusi kurzus, a A dzogcsen extra és a 2011. márciusi Intenzív dzogcsen kurzus anyagából.
A
nyugati pszichológia mélystruktúrája egy jelentôs részt tesz ki Jes elôadásaiból a A vörös könyvrôl. Kivéve a fejezet bevezetését, A nagy szkizmát, ami az 5 napos intenzív dzogcsen kurzus2-ból (2010. november) való.
A Találkozás a kollektív
tudattalannal a Dzogcsen és a
Dzogcsen extra anyagából van. A szív
jelentôsége fejezet teljesen az 5
napos intenzív dzogcsen kurzus2-bôl (2010.
november) származik.
A záró fejezetben A
folytatás-ban a fô rész az 5 napos
intenzív dzogcsen kurzus-ból (2010. július). Egy kivétel A továbbadás, amit az 5 napos intenzív dzogcsen kurzus2-ból (2010. november) hoztunk.
Amint látható csak kivételesen bontottuk meg a tanítási
összefüggéseket a szerkesztés kedvéért. Ez részben azonnal érthetô ha azt
nézzük, hogy minden kurzusnak megvan a maga saját különleges tónusa és ritmusa,
a dzogcsenpedagógia hûségét tekintve a ’most’-hoz, és minden csoport
különlegességét figyelembe véve döntô, döntôen közremûködik abban, hogy egyedi
tanítási helyzet teremtôdjön.
De van egy másik oka is annak, hogy amennyire lehetséges respektáljuk
az eredeti sorrendet: Ebben a könyvben számtalan helyen szerepel az úgynevezett
point out rámutatás. Amikoris a
megszokott értelemben és nyelvileg az információ megritkul és helyet ad a bensô
szintekre való közvetlen, végülis szótlan rámutatásra.
Bizonyos értelemben ezek a helyzetek a tényleges tanítások,
arra irányulván, amire minden más is irányul, vagy oda vezet.
Szeretnék köszönetet mondani a Növekedésközpont
archívumát kezelô türelmes és barátságos Hans Mathiesen-nek a segítségéért e
könyvvel kapcsolatban. Több helyen is követik a szöveg fejezetcímei az eredeti
hangfelvételek általa strukturált menetét.
Gerdi Hoff-nak pedig a nyers szöveg pontos kiírásáért,
valamint szenvedélyes korrektúra olvasásáért.
Külön köszönet Ulla Kristensen-nek, a legnagyobb adag
szöveg kiírásáért, ô jól ismert a dán kiadók körében a gyorsaságáért és
pontosságáért. Ninni Sødahl-nak pedig az illusztrációkért jár köszönet.
Nem tudom, hogy comme
il faut, illô-e, hogy egy szerkesztô megköszönje a szöveget, amit
szerkesztett. Mégis szeretném megtenni. A dzogcsen arra is irányul, hogy felszámoljon
minden formát, formalitást a comme il
faut-ot is.
Köszönet Jes. Azért, hogy elhoztad nekünk a dzogcsent. És
azért, ahogy élsz és kimutatod az éber szeretetet, amirôl az egész szól.
Szólista
ABC sorrendben
Chakra (csakra) szankszrit: kerék, ciklus.
Csakra, többessszám magyarul csakrák, amik a szubtilis emberi
energia rendszer, vagy energiatest központjainak nevei.
Noha a csakráknak van fizikai-biológiai megfelelôjük –
például ott az összefüggés a gyökér csakra és a medencefenék (?), valamint a
szívcsakra és a szív között, stb. – a csakrák mégis inkább a tudat és valóság
szintjéhez tartoznak könnyedén elváltan, és finomabbak annál, hogy a normál
tudat érzékelni tudja ôket a testben. Ezért követel gyakorlást általában, hogy
valamivel részletesebben tudjuk érzékelni ôket.
A csakrák energiabefogadóként mûködnek, amit
koncentrálnak, transzformálnak és elosztanak.
A legtöbb spirituális tradíció hét fô csakrával ’operál’.
Fentrôl lefelé ezek:
Koronacsakra ami a koponya ’csúcsához’ köthetô.
Tobozközpont csakra, amit általában az agy közepén a
szemöldökök ’találkozásánál’, illetve amögött fekvô tobozmirigy körül
lokalizálnak.
Torokcsakra
Szívcsakra
Manipura csakra, szolár plexus-nak is nevezzük, mert anatómiailag
közel fekszik ehhez az ideg szövevényhez, plexushoz.
Svadhistana, amit gyakran a japán nevén hívunk: hara. Ez
a csakra többek között a szexuális energiához is kapcsolódik, nagyjából a
köldök alatt, és befelé néhány centiméterre található.
Gyökércsakra.
Dzogcsen: (tibetiül dzogpa
csenpo, a teljes tökéletesség).
„A dzogcsen a tibeti buddhista nyingma iskola fô tanítása
(a bön tradícióban is megtalálható, ami a buddhizmus elôtti idôkbôl való Tibetben,
P.H. kieg.). Ez a tanítás úgy is ismert, mint atijóga (rendkívüli jóga), és
hívei szerint ez Sakjamuni Buddha végsô, legtitkosabb tanítása. ’Azért hívják
nagynak, teljesnek, mert semmi nem szubtilisebb nála. Tökéletesnek pedig azért,
mert semmi további praxis nem szükséges hozzá.’
A dzogcsen gyakorlók tapasztalatai alapján a tudat
nonduális tisztasága míndíg és mindenhol jelen van, csak felismerni szükséges.
A dzogcsen tradíciót Indiából Tibetbe Padmaszmabhava és
Vimalamitra vitte a nyolcadik században. Az 1300-as években Longcsenpa foglalta
össze egységes tanítássá.” (Az idézet innen való: The Encyclopedia of Eastern Philosophy and Religion (Boston 1994)
A dzogcsen egyedülálló többek között azért is, mert mindig
is olyan formákban egzisztált, amik messzemenôen szabadok voltak a hitbéli elképzelésektôl
és a konvencionális vallásosságtól. A gyakorlók gyakran praktizáltak egyedül,
vagy kis csoportokban a kolostorok keretein kívül, amint az irányzat normálisan
nem ajánlott cölibátust sem a követôinek.
Tényszerûsége és a praktizáló liberális felszabadítása
olyan vonások, amik együtt a mélységével és precizitásával, nem utolsó sorban a
fejlett tudatállapotok bemutatása terén, azon faktorok része, amelyek miatt növekszik
a befolyása, Nyugaton is.
Mindfulness: A szó a szankszrit smriti,
és a pali: sati angol fordítása.
„Mindfulnesst praktizálni a buddhizmuson belül azt
jelenti, hogy minden aktivitást, a napi teendôket is, mint a légzés, járás
tudatosan tegyük, a ’tiszta obszerváció’(tanú pozíció, P.H. kieg.)
hozzáállásából, amin keresztül ’tiszta tudást’ érhetünk el; ami tudatosan
tiszta gondolkodást és cselekvést jelent.” (Az idézet innen való: The Encyclopedia of Eastern Philosophy and
Religion (Boston 1994)
Manapság (2013) ez a jelenség különösen Jon Kabat-Zin és
munkatársa Mark Williams munkássága nyomán ismert. Ôk fejlesztették ki a stresszoldó
és az úgynevezett mindfullness-alapú kognitív terápiát.
Mindfulnesst gyakorolni azt jelenti, hogy az ember
begyakorolja az éber, nem-beavatkozó elfogadást, az úgynevezett semleges
megfigyelést. Ami ’felébreszti’ a tudat saját tükrözési képességét, amint beavatkozás
nélkül minden tartalmat hiánytalanul bemutat.
Vagyis a gyakorló azt a lehetôségét trenírozza, hogy
semleges legyen a tudat tartalmát illetôen. Ellentétben evvel – illetve ennek
folytatásaként – a kettôs
tudatirányultság praxisában azt a képességünket trenírozzuk, hogy lokalizáljuk
és ’belenézzünk’ magába a tükörfunkcióba.
A semleges megfigyelés és a mindfulness a tükör saját tartalmaihoz
való viszonyáról szól.
A kettôs tudatirányultság viszont a tükör tenmagához való
viszonya.
Praxis: Minden spirituális tradícióban van valamely viszonylat
a teória és a praxis között, ami azt jelenti, hogy a nyelvi koncepciók – ezen
belül szimbólumok, kozmológiák, kánonok, bizonyos doktrínák alapján kiválogatott
szövegek, viselkedési szabályok, vagy ajánlások, stb. – és a praktikus tréning
között a különbség az, hogy a praxis végsô soron arra megy ki, hogy
elengedhessen minden koncepciót.
Bizonyos tradíciók, például az advaita vedanta, zen,
dzogcsen és mahamudra, amiket olykor praxis utaknak is hívnak, a fô hangsúlyt egyenesen
a gyakorlati oldalra fektetik. Törekszenek a minimális teóriára (- gondoljunk a
soto-zen híres oneliner: Just sit! instrukciójára.
Vagyis, hogy ne vesszünk el filozófiai spekulációkban, hanem mindenek elôtt
praktizáljuk az ülô meditációt). Ramana Maharsi, akit több különbözô tradíció
úgy tisztel, mint egy tenmagától megvilágosodott lényt, a legtöbb filozófikus
kérdésre csak avval válaszolt: Ki kérdezi?
Buddha a pali hagyomány szövegei alapján többször
elmondta, hogy úgy érzi magát, mint egy ember, aki égô ház elôtt áll és próbálja
a lakókat kihívni. Ám ôk csak kikönyökölnek az ablakon és kérdezgetnek: Isten
végtelen? Van korábbi és jövendô élet? Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benned?
A praxis megváltoztatja a praktizáló nyitottságának,
vagy realizációjának fokát. A bevezetô tréning – ami ugyan folytatódik a
fejlettebb lépcsôkön is – az úgynevezett megformált
gyakorlás egy olyan fogalom, ami minden olyan gyakorlást fed, amely
koncepcióból indul ki (egy kép, vagy valamely hang alapján). Amit azután idôvel
felvált a formátlan praxis, ami
spontán és nyelv nélküli. Az egész praxis ’mozgása’ az egyre kevesebb tevéshez,
és egyre kisebb koncepctualitáshoz vezet.
Prakxis
momentum: Kezdetben rövid
pillanatok, amikor a tudat a kettôs tudatirányultság gyakorlása (lásd a mindfulness passzusban) során tenmagába
tekint, érez.
Praxis
megbeszélés: Tibetiül sem tri. A dzogcsenben - és más
spirituális rendszerekben is – egyike a legalapvetôbb pedagógiai eszközöknek. A
praxis megbeszélés dialógus a tanító és tanuló között, miközben mindkettô
praktizál, és ideális esetben a tanító ’rigpában van’. A beszélgetés általában
nyelvi kontaktussal kezdôdik, de ha lehetséges a mélyebb szintek felé mozgásában
kiritkul a nyelviség. A megbeszélés céja, hogy a végére találkozzon a a tanító
és a tanítvány a rigpában.
Retreat (angolul). Magyarul visszavonulás.
Egy olyan periódust jelent, ami fokozott intenzitású
gyakorlással, és részleges, vagy teljes visszavonulással jár a környezettôl,
gyakran izolált természeti területen.
Rigpa: tibetibôl forditva: maga a ’tudásfunkció’; tiszta
éberség; gnózis
A rigpa a
megvilágosodott emberi nonduális esszencia, amennyiben ez felismert és
tudatos.
Amikor a közönséges tudat elindít egy megvilágosodási processzust,
akkor általában három lépcsôn át éri el a teljes éberség szintjét, az
úgynevezett bensô szinteken keresztül, ötödik, hatodik és hetedik szint,
szanszkritul nirmanakaya, szamboghakaya és dharmakaya. Amikor a tudat eléri a
hetedik szintet akor ez a három szint egységesül. Ez az egység a rigpa.
Szangha: (szankszrit: gyülekezet, vendéglátás) „Egy csapat
keresô összegyûlik egy mester, vagy mesternô elôtt, hogy a segítségével
spirituális tudáshoz jussanak, aminek révén realizálhatják a legmagasabb
igazságot.” ( The Encyclopedia of Eastern
Philosophy and Religion (Boston 1994)
Minden nagy spirituális rendszerben úgy tartják, hogy egy
gyülekezethez való tartozás döntô segítség lehet a spirituális progresszióban.
Bizonyos törvényszerûséget is láthatunk abban, ahogyan a
szanghák rendszerezôdnek és kifejlôdnek. E törvényszerûség a legutóbbi idôkig
túl ezoterikus volt és ezért nehezen hozzáférhetô. Jes Bertelsen munkásságában
sok helyen találhatunk információt errôl. Amúgy pedig például Meher Baba és
Baghwan Rajneesh, Osho is feldolgozta a témát.
Spiritualitás: (latinból: spiritus, szellem, vagy esszencia). Ebben az
összefüggésben a spiritualitás azon a feltevésen alapszik, hogy az embernek van
egy tudati esszenciája, ami általános, mondhatni közös emberi, nyitott,
nonduális és spontán együttérzô.
A fogalom ugyan, keresztény konstellációjában kapott egy szerencsétlen – és eredetileg nem létezô – jelentéstorzulást, egyfajta test-elleniséget. A dzogcsenben – és más hasonló gyakorlási tradíciókban – a test és a psziché az esszencia egyenrangú megnyilvánulásai.
A fogalom ugyan, keresztény konstellációjában kapott egy szerencsétlen – és eredetileg nem létezô – jelentéstorzulást, egyfajta test-elleniséget. A dzogcsenben – és más hasonló gyakorlási tradíciókban – a test és a psziché az esszencia egyenrangú megnyilvánulásai.
Tulku
Urgyen (1920-1996)
Kelet-Tibetben Kham-ban született. Vonaltartó a dzogcsen
tradícióban, és egyike a legtiszteltebb spirituális tanítóknak a 20. Században.
Egyike volt annak a kevés vezetônek, aki – egy visszavonulás
során kapott sorsdöntô látomások nyomán – elhagyta Tibetet még a kínai invázió
elôtt.
Néhány év Buthánban, majd Nepálban telepedett le, ahonnan
egy visszavonult életvitelbôl diszkrét, de átfogó spirituális befolyást
gyakorolt. Szoros kapcsolatban volt a 20. Század többi nagy vonaltartójával, mint
Dilgo Khyentse, Dudjom Rinpocse, és a 16. Karmapa is közéjük tartozott. A
körülötte alakult szanghába nyugati tanítványok is tartoztak, mint például a
mikrobiológus Francisco Varela. A befolyásos író Daniel Goleman is írt Tulku
Urgyen jelentôségérôl életében.
AZ 1989-tôl 1996-ig tartó periódusban Tulku Urgyen
továbbadta – ’transzmittálta’- Jes Bertelsennek a dzogcsen esszenciális tanításait,
és meghatalmazta tanításra, egészen a legmélyebb szintû úgynevezett Tögal
víziókig. Különösen lelkére kötötte, hogy a maga módján tanítson, elérendôen a
nyugati tanítványok számára is.
Tulku Urgyen saját élettörténete a Blazing Splendor címû önéletrajzi kötetben található, amit Marcia
Binder Schmidt és Erik Pema Schmidt szerkesztett és gondozott.
Növekedésközpont
(Vækstcenteret) ténylegesen:
Központ a fejlôdésért, munkáért és meditációért. Közép-Jylland Nørre Sede
falvában alapította 1982-ben Hanne és Jes Bertelsen. A központ kurzushely, és
modern nem vallásos spirituális közösség. Jes Bertelsen a központ spirituális
vezetôje, ami amúgy alapítványi tulajdon, és egy a ca. 70 ’bentlakóból’demokratikusan
választott vezetôség adminisztrálja a mindennapi életét. A Növekedésközpontban
fôként önkéntesek dolgoznak. A Nørre Sede-i két ingatlanon kívül az
alapítványnak van még egy ingatlanja a Limfjord mentén, ahol e könyv
tanításainak nagy része folyt. (https://www.vaekstcenteret.dk/english.asp)
VÉGE
Ingen kommentarer:
Send en kommentar