DZOGCSEN-PRAKSZIS

A TUDAT TUDATRA ÉBREDÉSE

’A legújabb évezredre a legôsibb paradigma’

KERESÔKNEK ajánlom, de mindenekelôtt azoknak, akik keresésem során túl keveset, vagy éppen túl sokat kaptak belôlem. Az eredménynél értékesebbet nem lehet felajánlani, de megértem azokat is, akik netán azt mondják, hogy nekik ez nem érte meg. Csak arra kérem ôket, hogy próbálják elvonatkoztatni a lényeget a magam karmikus szerencsétlenkedésétôl. Külön köszönettel tartozom azon keveseknek, akikkel közvetlenül együtt tudtunk mûködni, próbálkozni, konzultálni, ami jó és használható az alábbiakban az az ô mûvük is.

Jómagam majd negyven éves keresés és próbálkozás nyomán ’némi’ segítséggel (nem sorolom, sem a forrásokat, sem a kísérleteket, mert kérésre-kérdésre bôven tudok majd ajánlani olvasnivalót arra nézve, ha valaki a személyes utamra, és annak vargabetûire lenne kíváncsi) néhány éve eljutottam odáig a tanulmányaim, élményeim, és a gyakorlati kísérletek eredményeinek mintegy mottószerû összegzése képpen, hogy:

’A mindenség megfoghatatlan világcsoda, ennek kellôs közepén (a végtelennek mindenhun közepe van), és ebbôl valók vagyunk, és valamely holografikus és hologrammatikus módon tudomásunk is van errôl. Az univerzumunk csak egy a végtelen számú ’világok’ közül, amint a földi élet formái is esetlegesek a lényeg szempontjából.’

Na itt azután – nagyjából egyidôben avval, hogy a külsô kísérletekre való lehetôségeim mind a környezetet, mind a magam fizikai teljesítôképességét illetôen (két trombózis nyomán) igencsak meggyérültek – le is ültem. Nem tagadom némi megkönnyebbüléssel is, hiszen ’csak az erôszaknak engedtem’ (a’la Hamvas) Járkálóból Üldögélôre váltottam, a mûvésznéven túl a gyakorlatban is. Ám nem szûntem meg keresni, mert noha biztos voltam abban, hogy a fenti felfogás alapvetôen helyes, hiányzott valami nagyon fontos instrukció a tényleges megérkezéshez, - vagy miként is fogalmazzam.

No és akkor rövidre fogva: Megjelent Padmaszambhava és rámutatott arra az egyetlenre, amiként és amivel a világcsodát ’be lehet azonosítani’, A TUDATra, mondván: ÉPP EZ AZ!Ebben a pillanatban minden egyszer és mindenkorra a helyére került (benn-em legalábbis). Az úgynevezett Tibeti Halottaskönyv Agócs Tamás által újólag, tibeti eredetibôl fordított kiadásában végre elmés, vagy bugyuta maszatolás, pátoszos elmagyarintás, stb. nélkül kristálytisztán megjelent a lényeg. Csak ízelítôül a 9. fejezetbôl, aminek már a címe is alapvetô beavatás: SZEMBESÍTÉS AZ ÉRTELEMMEL, AMINEK LEPLEZETLEN MEGPILLANTÁSA ELEGENDÔ A MEGSZABADULÁSHOZ (részlet):

”EMAHO! [E felkiáltás... ama örömteli meglepetés kifejezôdése, amit a tudat természetének felismerése vált ki az emberben.:]

Az egész szamszárát és nirvánát egyazon tudat hatja át, mely természetes lételemünk, mégsem ismerjük. Egyfolytában fénylô megismerés, mégsem látjuk szemtôl szembe. Mindenben benne van, mégsem veszük észre. Annak érdekében, hogy felismerjük, a múlt, jelen és jövô megvilágosodottjai a tan nyolcvannégyezer fajtáját nyilatkoztatták ki, de ennek az egynek a felismerésén kívül semmi másról nem beszéltek. A tanítások végtelen sokasága tán az eget is betölti, de lényegében három szóból áll, mely szembesít az értelemmel. E szembesítés, amely közvetlenül bevezet Buddha tudatába, nem volt vagy lesz, hanem ÉPP EZ AZ!”

A ’Buddha tudat’ természtesen csak buddhista kontextusban érvényes a legbennsôbb, legmélyebb, legmagasabb, stb. tudatállapot megnevezésére. De ebbe itt nem kívánok belebonyolódni, mert sokkal fontosabb a következô lépés. Az alighanem ’legutolsó’, minden egyéb tanítást is természetesen magába foglaló, csupán néhány évtizede az emberiség számára is megnyitott titkos tanítás, a tudat alapú dzogcsen, avagy A Nagy Tökéletesség tanítása, de fôként gyakorlatának ’felfedezése’. Azonban mielôtt belefognék az ismertetésébe ide kívánkozik még néhány szó Padmaszambhavától, és róla.

”Amikor vasmadár repül majd az égen, és a lovak kerekeken futnak, a tibetiek kiáradnak a világba, mint a hangyák, és a dharma elterjed Nyugaton, hóországon is túl.” – jövendölte a hetedik században!

Igen, és mit ad az Ég, avagy a karma!? A kínaiak fél évszázada szétzavarták a tibeti tanítókat és mestereket mind a négy égtáj felé, úgyhogy manapság szinte mindenütt ott vannak. Maguktól nem biztos, hogy elindultak volna ‘megváltani a világot’. Az országrabló agresszorok ugyan, különösen az eljárásuk iszonyatos, sötét materialista brutalitásával rettentô karmát vettek, és vesznek magukra – tibeti imamalmok sora kattog az érdekükben folyamatosan – de egymódon mégis hálásnak kell lennünk nekik, mégha nem is szivesen. Megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy a hiteles tanítók kis seregének megjelenése földszerte komolyan hozzájárult ahhoz, hogy az úgynevezett hidegháború legfeszültebb idôszakában elkezdôdött valami korábban soha nem látott szellemi erjedés, kutatás, burjánzás, a tradíciók újrafelfedezése, ami mára kezdi meghozni azokat a gyümölcseit, ami az eszméletlen pénztekerészet okozta globális, és totális (szellemi, környezeti, gazdasági, szociális, stb.) válság ellenére valami reménnyel kecsegtet.

Amint Az ember transzperszonális dimenziói antológia összegzésében áll: „...olyan helyzetet teremtettünk, ami példa nélküli pszichológiai és szociális érettséget követel. Korábban tudtunk úgy konzumálni, hogy nem merítettük ki az erôforrásokat, szemetelni anélkül, hogy megmérgeznénk magunkat, szaporodni anélkül, hogy túlnépesednénk, és úgy háborúzni, hogy nem kozckáztattuk a kipusztulásunkat. Más szóval cselekedhettünk aszerint amilyen éretlenek voltunk, most pedig kénytelenek vagyunk felnôni. A globális krízis csakúgy, mint a transzperszonális vízió arra hív, hogy ébredjünk fel.”

Az alapkérdés itt persze az, hogy miképpen is láthatta elôre a nagy Mester (Guru Rinpoche, korszakunk Buddhája) a felôle nézve majd ezerháromszáz év múlva bekövetkezô eseményt. No és az, hogy miként is készült fel erre oly módon, hogy a mai napig bukkannak fel a tanítást segítô, elrejtett, az emberiség bizonyos (szerinte egyre korcsosuló – de errôl majd késôbb) nemzedékeinek tudatállapotára ‘programozott’ termák fizikailag, különféle földrajzi helyeken, vagy pedig az összefüggô világcsoda-tudat folyamataiba ’elrejtett’ szellemi kincsek az erre születettek, no és kiképzettek közremûködésével.

Jes Bertelsen, dán dzogcsen mester akivel sûrûn fogunk itt találkozni ezt úgy vázolta A tudat felszabadítása címû könyvében, hogy: „Padma pedagógiai tudattechnológiája egy navigálható magasabb tudatmezô megteremtését célozta meg a leghaladóbb tanítványaival. Ez olyan mint a tudat egy ûrhajója, ami nem csak a térben, hanem az idôben is képes utazni.”

Természetesen egy tudatfilozófiai vázlattal is jön mindehhez, ami jó lesz kiindulásul: „Számos misztikus beszámolójából tudjuk, hogy az illumináció pillanatában felfoghatatlan mennyiségû információ árad a tudatba-n; avagy aktualizálódik egy meghatározott állapotból.

Az ember a nyugati kvázi tudományos nyelv leírása nyomán talán el tudja képzelni, hogy egy ilyen tudat-pont voltaképpen egy információ váltó poszt a tudat duális és transzduális funkciói között. Az ilyen kozmikus pontok (tiglék, binduk) ezért valamely Bohm-i értelemben vett rejtett rendet tartalmaznak. Egy pont, amely mérhetetlen ’betekeredett-összepréselt-bebontakozott’ információból áll.

A jobban kibontakozott magasabb tudatállapotokat ugyanezen kvázi tudományos nyelven hologrammatikus tudatfunkcióként is jellemzhetjük. Azaz, az én tudatállapota duális, és ezért nem holografikus mûködését tekintve, míg A TUDAT magasabb funkcióiban hologrammatikus. Ha hologrammként látjuk mûködésében akkor populárisan fogalmazva mondhatjuk, hogy minden ember tudata, a ma élôké és a korábban élôké (alighanem a kortársaké is) összefügg egy mezôben, amin keresztül minden egyes tudat elérheti az összesített tudatinformációt. Ez önmagában olyan szédítô gondolat, ami teljesen igazolja azt, hogy a magasabb tudatállapotokat kozmikusnak nevezik.”

Mondhatom nyugodtan, hogy aki nem hiszi járjon, vagy elsôre talán inkább üldögéljen utána, ugyanis a tudat természetét csakis a tudaton keresztül lehet megismerni. Az pedig ugye mindenkinek van. Bár remélhetôleg azok közül, akik egyáltalán képesek ’leülni’ a legtöbben hamar ráébrednek arra, hogy sokkal inkább A TUDATnak van változatosan korlátozott elméjû X.Y. nevû vala-ki-je!:)

A jó hír az, hogy immáron hozzáférhetô elvileg mindenki számára mindaz a tudás és tapasztalat, ami ehhez az érlelôdéshez kell-ene. Jószerivel minden korábban titkos bölcsesség és technika nyitva áll:

„A transzperszonális pszichológia pedig, ami abból a szerény kívánságból született, hogy megértsük némely egészséges ember csúcs-élményét, internacionális és tudományközi mozgalommá fejlôdött ki. A transzperszonális tapasztalatok, potenciálok, és tradíciók, amiket régóta elutasítottak, mint fantáziát, patológiát, vagy fikciókat végre kutatás tárgyai lettek, és újraértékelôdtek. Minden felfedezés újabb lehetôségeket tár fel.”

*

Na de mire is jó ez az egész?! Nos a magam szavaival röviden a szavakon túliról.

A Garuda röptében (: dzogcsen beavató ‘dalok’) az áll többek között, amikor a tudatról szól, hogy sokféleképpen ismerjük. “A közönséges ember énnek hívja.” – mondja elsôként. Azaz A TUDAT, minden, ami igazán érdekes az elmén, vagyis a személyes tudatbuborékunk, elménk határain-korlátain túl fekszik. Életünk, létünk értelme, születésünk és halálunk magyarázata, a hazaérkezés lehetôsége, a megszabadulás…

A megfoghatatlan TUDAT amibôl és amiben minden van-nincs, csak akkor képes teljességében, és teljes tisztaságában megnyilvánulni a számunkra, ha az én félreáll, ‘meghal’. Kérdezheti valaki, hogy akkor kicsodának is nyilvánul meg micsoda?!? Nos ez az, amit csakis megtapasztalni lehet. A duálison túl, a nyelven túl, de még az óperenciás tengeren is túl, ahol a transz az úr… no és mindenen innen;-)

Annyit még hozzátehetek, hogy többé nem kell keresgélni sehol, majdnem teljesen énmentes állapotban pedig végtelen tágas a béke, a nyugalom és a szeretet. Akinek ennyi jó kevés…;-)

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy ez a tudattartomány-állapot, - minden ami nem az ego káprázata, (de hát még az is benne van-nincs ugye egy módon) egyenlô-e avval az Istennel, ’akivel’ a misztikusok találkoztak, egyesültek, akitôl tanításokat kaptak, stb. Az szerintem nyilvánvaló, hogy noha például Mester Eckehart, és a szufi Halladj beszámolója némileg eltér, az elme, az idô és az aktuális  kultúra által másképpen ’szinezett’, de ugyanarról szól.

Az ember ugyan könnyen eltévedhet, ha a ’hivatalos’, elsôsorban hatalmi és nyerészkedési szemponból elôvezetett hitek isteneit próbálja beazonosítani. Már akkor teljesen elmehet a kedve, amikor példul a három ’Ábrahám vallás’ hívei határozottan kijelentik, hogy Jehovának, Istennek és Allahnak úgyszólván semmi köze egymáshoz. Jézus Krisztus szerepének megítélésérôl nem is szólva.

A Koránból: „Mondd: Allah az egyetlen, vagyis mondd, közöld ó próféta az emberiséggel, hogy Allah az egyetlen Isten, nincs más rajta kívül, aki az istenségnek csak szikrájával is bírna.” Na ebbôl ennyi is elég.

Szerintem igenis ’ugyanarról’ A TUDATról van szó, vagy pontosabban, az egyénbôl nézve ugyanarról a tudatállapotról, és bár lehet nem sok értelme van igenis nevezhetjük Istennek is, de akkor el kell felejtenünk mindazt, amivel ezt a nevet-fogalmat-foglalkozást megpróbáltuk kitölteni az évezredek során. Legfôképpen a ‘teremtô isten’ fogalmát. Vagyis a demiurgoszét, aki ezt itt összehozta nekünk. Mert milyen isten is lenne az, aki feltételezett mindenhatóságához képest egy olyan univerzumot teremt, ami Hamvas szavával leginkább egy gigantikus romhalmazra emlékeztet a 95%-ban ismeretlen sötét anyagával, fekete lyukaival, stb., és egy olyan bolygó élôvilágából hívja elô a híveit, ami minden szintjén a nagy zabálásra épül. Összes élôlénye az egysejtûtôl kezdve az emlôsökig vagy eleség után hajt, miközben megpróbálja elkerülni a rá vadászókat, vagy eszik, vagy vadászik, vagy ôt eszik éppen a mindezzel járó mérhetetlen szenvedéssel együtt. Mi is ezt tesszük feleim, mégha egymást már-még nem is esszük direktben, és igyekszünk megfeledkezni a húsgyárainkról, stb. De a testünkben is állandóan folyik a könyörtelen harc.

“Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lenne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felünkben a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni.” (Hamvas Béla: A rántott leves)

Jó, vannak szép virágok, tájak, természeti jelenségek, emberek… sôt úgyszólván mindent képesek vagyunk ‘szépnek’ látni megfelelô tudatállapotban és/vagy tálalásban, meghaladva, nagyrészt kikapcsolva a túlélési programjainkat, de véleményem szerint ez is csak azt bizonyítja, hogy nem e világból valók vagyunk igazából.

Az egyetlen értelmes magyarázat szerintem a buddhistáké, illetve a dzogcsené. Röviden szólva mi magunk ‘teremtjük’ a világunkat, a valóban mindenható TUDAT révén. Na persze nem a mi  kicsiny elménk fantazmag(l)óriáiról van szó. Hanem mondjuk az ‘elsô becsavarodott tudat hullámok, tudat örvény-lények’ káprázatáról, akik-amelyek karmikus utódai lennénk, eonok óta bolyongván a ‘hat tudat-világ szintjein’. A Garuda röptében ez áll:

Devaputra megkérdezte a Buddhát:

- Ki teremtette a Világhegyet, a Napot és a Holdat?

Mire a Buddha így válaszolt:

- Nincs itt semmi más teremtô,

saját rögzült gondolkodási hajlamaink

vetítik ki mindezt a sok képet,

ami a tapasztalásunkban megjelenik.

Minden saját tudatunk mûve.

Mire Devaputra így szólt:

- Gondolkodási hajlamaink valóban megrögzöttek,

de a Világhegy, a Nap, a Hold és a többi test szilárdsága,

kézzelfoghatósága honnan ered?

- Élt egyszer Váránasziban egy öregasszony,

aki tigrisnek képzelte magát.

Emiatt a város lakói is tigrisnek látták és elmenekültek.

Ha valaki ilyen rövid idô alatt képes volt elérni,

Hogy tigris képében jelenjék meg,

Akkor az idôtlen idôkön át tartó születések megrögzött hajlamai

miért ne jelenhetnének meg e jelenségvilág képében?

Minden a tudat mûve tehát.

El lehet gondolkodni azon, hogy vajh milyen világból is zuttyantunk tovább ebbe a mostaniba, de ez nem annyira fontos, mint az a felfedezés, hogy minden jel szerint bármilyen lett légyen is az ember és világa, potenciálisan minden tudatos lény számára ’bármikor’ lehetséges a megszabadulás az örök körforgásból.

Most pedig nagyot ugrunk, a hogyan-hoz, oda, ahol a transzperszonális világfelfogás gyakorlatai, terápiáinak tapasztalatai nyomán kezd kikerekedni az a tudatfilozófiai próbálkozás is, ami nem csak tudományosan kívánja megmagyarázni a már megtörténteket, hanem utat is kíván mutatni a további elmélyülés felé. Rádásul magyar a forrás, mégpedig nem is akármilyen helyrôl érkezett.

A magam fordítása közben megjelent, mindenképpen hiánypótló, de még annál is több TRANSZPERSZONÁLIS PSZICHOLÓGIA ÉS PSZICHOTERÁPIA címû, a magyar transzperszonális mozgalom történetét, jelenét és kilátásait elemzô antológiában találtam rá Vass József Pál – Császár Noémi Tandem hypnoterápia az elôdöktôl származó traumák oldására címû dolgozatában. Természtesen nagyon érdekes az egész, a téma is ugye, és egy módon az újabb terápiás törekvések prototipusaként is kezelhetjük. De nézzük az ominózus részletet:

Tudatfilozófiai kérdések

Az egységélményt és egységtudatot megragadni kívánó következô fejtegetéseink merôben hipotetikusak, mivel az esetekben leírt pszichikus jelenségek a szubjektum objektum koegzisztenciájához kötött filozófiai nézetek alapján igen nehezen értelmezhetôk. Ezért e fejezet kijelentéseit automatikusan feltételes módba teheti az olvasó. Amennyiben a tudatot egy bizonyos fejlettségi fokon mûködö idegrendszeri struktúrához kötjük a 20. századi agyfilozófia eredményeinek szellemében járunk el, amely a tudatot a centrencephalon izgalmának kérgi kisugárzásához kötötte. Így le kell mondanunk arról, hogy az emberi embrió idegrendszerének kialakulását megelôzô fejlettségi szintjeihez tudatot rendeljünk, mivel eme feltétel nélkül nem igazolhatók azok az élmények, amelyeket az elôzôekben leírt hipnózisok során a résztvevôk átéltek. Semmi bizonyítékunk nincs azonban sem arra vonatkozóan, hogy egy bizonyos idegi struktúra megfelelne a tudat létezésének, sem pedig arra, hogy egy bizonyos neurális aktivációs mintázat megfelelne egy bizonyos tudattartalomnak , azaz egy meghatározott élménynek (Jamieson, Hasegawa 2007). Megtehetjük, hogy a tudatot a modern kvantumpszichológia nyelvén fogalmazva olyan hullámtermészetû szuperponált valóságnak tekintjük, amely nem respektálja a 4 dimenziós (téridô) világunkat (Vas, Zseni 2007). A tudatnak, mint szuperponált energia mezônek a legfôbb tulajdonsága a nem lokalizáltság, ami azt jelenti, hogy nem helyhez kötött. Ezt igazolja az a tény is, hogy az érzelmi élmények kialkulásában szerepet játszó recepcorok és ligandok (neurotranszmitterek, hordozók) kapcsolódás mintegy 98%-a nem a szinapszisokhoz kötött. Ha létezik egy téren és idôn kívüli tudat, mint szuperponált energiamezô, akkor feltehetô, hogy ez már a megtermékenyítés során egy organizmus, a humán embrió önszervezôdését és önszabályozását irányítja. Ez a fajta tudat nem az idegrendszerhez és nem a petesejthez kötött, hanem mindezekhez képest a relativisztikus kvantumhullámok természete szerint kötetlen. A mûködô agyhoz kötött tudat viszont egészen más, mivel az objektum és szubjektum, a külsô és belsô világok megkülönböztetésében, az érzéki-érzékszervi ingerek feldolgozásában, tehát az éntudat kialakításában vesz részt.

A tudatosság feltehetôen az élô emberi szervezet lényegét alkotja, amely a szervezet fejlôdése során újabb és újabb minôséget nyer. Úgy véljük Ken Wilber nem fogalmaz pontosan, amikor a magasabb tudati dimenziókról írva azt az emberek elôrehaladásához, valamiféle megvilágosodás aktív eléréséhez, tehát a lineáris idôhöz köti (Wilber 2003). Ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy a wilberi legmagasabb rendû tudati dimenzió, a nem kettôsség állapota, a megtermékenyítés tudati dimenziója, az ôseredeti egység eksztázisa, lélek és test egymásra találálása. Ez az állapot a objektum-szubjektum kettôsségének észlelését kizárja, tehát nem a külvilágról alkotott fogalmak tudata. Ebbôl következik, hogy csak rendkívüli állapotokban jelentkezik, akkor viszont az abszolút bizonyossság, olykor pedig a kimondhatatlanság és a különösség jegyével bír (lásd az egységélményrôl szóló beszámolókat). Lehetséges tehát, hogy a magzat, a gyermek, és a felnôtt ember tudati fejlôdése a mi négydimenziós valóságunkhoz történô alkalmazkodás célját szolgálja, amelynek eléréséhez a fizikai világ megismerését és elsajátítását célzó idegi struktúrák szükségesek. És hogyan történik a tudat visszatérése a spirituális létezés állapotába? Wilbernek abban lehet igaza, hogy a nem-kettôsség tudatát a cirkulárisnak tekintett tudatfejlôdés során egyszer majd újra elérjük, ha máskor nem, hát halálunk pillanatában.

A TH egységélményei feltevésünk szerint nem az objektum-szubjektum viszonyt tükrözô tudat, hanem egy archaikus egységtudat (talán Jung kollektív tudattalanja; Jung 1978) tapasztalatai, amely kvantumsajátságokat mutat azzal, hogy személyen belül nem lokalizálható, és fogalmi-nyelvi szimbólumok használata nélkül terjed.

*

Azt kell mondjam, hogy biológus barátom Kászon igaz kritikája dacára (pld. ’Mi az a 98%-os kijelentés a forrás megnevezése nélkül... vagy a ’kvantumozás’, anélkül, hogy kifejtenék?!’) ez a ’hipotetikus tudattágasság’ éppen megfelelônek tûnik ahhoz, hogy egyelôre legalábbis a mostani emberiség írásos történelmében szereplô összes sámáni, misztikus, prófétai, a transzcendencia fontosságát bizonyító, tanító különleges emberi tapasztalat ’mögé’ tegyük, mint tudományos elmélet vázlatot.

De adott még valamit ez a felfedezés, mégpedig a szerzôk egyikének, Vass József Pálnak (a miskolci Szent Ferenc Rehabilitációs Kórház Pszichoterápiai osztályának vezetôje) köszönhetôen.

2003 november 4 és 9-e között Vértesacsán (Magyar Tanya és Falugondnok Szövetség - Képzési központ) egy, az eredeti szabad, 'dán típusú', ámde tömörített, magyarított, és alaposan kiegészített népfôiskolai módszert bemutató, bentlakásos képzést tartottunk. (Itt olvasható a részletes beszámoló!) Na most az igazi népfôiskolának, ’szabadember képzônek’ nincs tere Magyarországon (legalábbis belátható ideig), azért is írtam meg a módszer összefoglalóját, mintegy palackpostaként a jövônek, és úgyszólván ’el is felejtettem’ azt a majd 20 évet, amit a dologra, és otthuni meggyökereztetésére áldoztam. Volt azonban egy olyan mozzanata az eseménynek, ami direkt ide való és avval kecsegtet, hogy valamilyen formában mégis felhasználhatóvá válik a bizonyítottan mûködô módszer és a rengeteg tapasztalat, amit az évek során többedmagammal összeszedtünk.

A fent említett képzésre ugyanis – amint a beszámolóban olvasható - Vass József Pál küldött két elôadót, terapeutát, akik ismertették a munkájukat, valamint néhány ’helyzetgyakorlatot’ is levezényeltek nekünk, mindkét fél kölcsönös hasznára és megelégedésére. Ennek az eseménynek az emléke vette fel az ötletet, hogy kicsit transzperszonális-abb-ra hangolva remek ’bemelegítés’ lehetne a kurzus a spirituális elményedéshez is.

A dolgozatban ismertetett ’Haza a MAGosban módszer’ természetesen csak az alapszintrôl szól, mert nem szólhat többrôl, olyannyira nem volt lehetôség kidolgozni és kipróbálni a folytatást. Noha megálmodtam a következô szintet is (azoknak, akik az elsôt végigcsinálták legalább egyszer), de egy kicsit mégiscsak ’a semmibe nézett, és a végtelenbe lépett’ (Dürrenmatt: A vak) a mi kísérleti népfôiskolánk.

Most viszont, a dzogcsen tanulmányaim folytán, kiváltképpen a dán dzogcsen mester, a maximalista, saját bevallása szerint is a hírhedt/híres jyllandi ‘paraszt’ nyakassággal, és kitartással megáldott/megvert Jes Bertelsen hatására be kellett látnom, hogy az új/ôsrégi paradigma megközelítése bizony kíván némi alap érettséget (Hamvas: Ripeness is all!) Átvizsgálván megint a módszert, a gyakorlatait és a tapasztalatokat úgy látom, hogy nehéz lenne jobb felkészítô, érlelô, különleges élettapasztalattal szolgáló menetet kitalálni, mégha át is kellene gondolni az egészet, különös tekintettel az idôtartamra. Az egy hét nyilvávanvalóan kevés, öt talán elég lenne. Az, hogy mennyire direktbe torkollana a folyamat mondjuk a dzogcsen oktatásba, gyakorlásba végül a résztvevôk felkészültsége, és elszántsága szabná meg, és itt az esetleges közös medticáiókon túl alighanem át is menne személyes és egyenkénti konzultációkba a kurzus.

Summa summárum volna tehát itt egy úgyszólván kulcsrakész ’képzés’ a legMAGosabb szinten. Viszont a népfôiskolai kurzussal szemben, ami bizonyíthatóan mûködött (szinte) mindenkivel,  egyáltalán nem szól-hat-na mindenkinek. Ami egy igen fontos kérdést is felvet az igazi érettséggel, közelebbrôl a karmikus érettséggel kapcsolatban.

Számomra igen meglepô módon ugyanis a közelmúltban rám legnagyobb hatást tett mesterek, pld. Chögyam Trungpa, a Dalai Lama, a nagy transzperszonalisták jó része, de még a legnagyobb érettséget és átvilágítottságot követelô maximalista Jes Bertelsen is amikor az új paradigma, azaz a legôsibb igazság-ok terjedésének kollektív hatásairól kezdenek gondolkodni rózsaszín ködben lebegô utópistákká, és/vagy szellemi evolucionistákká lesznek. Nem túlzok.

A transzperszonalistákat még csak értem. Egyrészt számos tapasztalatuk van olyan ’paciensekkel’, akik mondjuk a meditáció hatására jobban és jobbá lesznek, náluk kötnek ki a különleges esetek, no és a nagy hivatalos intézményekbôl való kizártságuk miatt igencsak rájuk férne az a támogatás, ami egy végszükség szélére ért emberiség és bolygó lehetséges megmentôiként illetné ôket.

Hanem a karma hívô-tudó mesterek… Hiszen csak körül kell nézni, ’amióta az eszünket tudjuk’ folyamatosan egyszerre van jelen a legsötétebb gonoszság a szinte isteni-angyali jósággal. Az egyik szobában a menny, a másikban a pokol. Itt háború van, ott meg béke (’de mikor lesz már ennek vége?!’).

Csak megemlítem itt például ’az ôrült mester’ Trungpa Sambhala mozgalmát. Ô amennyire fel tudom fogni, Amerikába érkezése után kamikáze módon fejest ugrott a nyugati fiatalság életstílus(talanság)ába, vagyis keményen inni, és dohányozni kezdett, durván kokainozott, gátlástalanul nôzött, és ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nála élesebben eddig talán senki nem tudta átlátni a nyugati ember egójának ön és köz becsapó taktikáit különös tekintettel „spirituális materializmusára”. Ami röviden annyit tesz, hogy mindent, a spirituális tanítást, és a meditációt is az egója megerôsítésére, és/vagy szórakoztatására próbálja felhasználni. Mondhatni teljesen ’természtesen’ amúgy, de persze, ha valaki a legmagasabbat (bensôbbet, stb.) próbálja megcélozni, akkor teljesen megengedhetetlenül. Az elôadásáiból született könyveiben láthatjuk, hogy igencsak könyörtelenül próbálta helyretenni ezeket a ki-be lengéseket. No most ez az ember, a kolostori fogadalmát feladó immáron civil mester Trungpa (akit azért végig támogatott a Dalai Lama, és a vezetô mesterek!) viszonylag korai halála elôtt sok minden más, amúgy rendkívül értékes tevékenysége közepette alapított egy ’világmegváltó mozgalmat’, a globálisan mûködô Shambhala Internacional-t. Mindezt csak azért hoztam ide, hogy a hozzáállás perspektíváját illusztráljam. Vagyis elképzelhetônek tartotta, és tartják a követôi, hogy egyszer majd netán a Föld minden lakója megvilágosul, ’csak’ el kell járniuk valamelyik meditációs centrumba.

Nem tudom, hogy ez a hálón talált fotó manipulált e a dzogcsenmester Trungpáról, de élete-munkássága alapján nincs kizárva, hogy valódi (bár teljes 'ornátusban'?!?:) A lényeg az, hogy szerintem aki ránéz a képre azt azonnal láthatja, hogy nála hiába keres az ember vallásos áhítatot, netán extázist! Ritka józansággal tette helyre a 'spirituális materialistákat';-)

A szinte folyamatosan utazó, és tanító (többek között dzogcsen beavatott, és mester) Dalai Lama  úgyszólván naponta ad ki olyan kis ’kommunikéket’ (pld. a facebook-on), amiben a fô téma, nagyon leegyszerûsítve: ’szeressük egymást gyerekek’, meditáljunk, és minden jóra fordul…

Jes Bertelsen pár éve kiadott egy kis esszékötetet "Et essay om indre frihed", vagyis Esszé a belsô szabadságról, amiben még a transzperszonalistákat is mintegy ’belülrôl’ leelôzve már egyenesen a mindent helyretévô Világállam-ról vízionál, amit persze a megvilágosodottak vezetnének, legalábbis közvetve.

Ez az egész utópista/evolucionista álmodozása az egyénnel szemben támasztott maximalista követelményeivel olyannyira szemben áll, hogy az Ég és Föld különbség kivételesen pontosan kifejezi a távolságot. Nem mondom a könyvecskében javasolt ’kvalifikált, meditatív szünetek’ bevezetése az iskolákban és a munkahelyeken biztosan nem ártana senkinek, de ettôl várni a ’megváltást’ szinte már komikusan hat.

Tapasztalataim szerint ugyanis a személyes karmikus örökség talán legfontosabb tényezôje, az a képesség, hogy ’saját magából’ valóban ki tud e valaki legalább pislantani. Vagyis legalább elképzelni el tudja, hogy az egója, ami egész életét dirigálja, amit úgymond él, ami ô lenne - csupán egy adminisztrációs központ, se nem cél, se nem eredmény… Nos úgy néz ki, hogy legtöbben úgyszólván képtelenek erre ebben az élet-ük-ben, ’meditálhatnak’ akárhány évig, arról már nem is szólva, hogy A TUDAT és az elméjük között valamely különbséget tudjanak tenni - legalább gondolatban.

Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy egymás mellett, sôt egymásba érôen egzisztálnak ’kôkorszaki’ emberek, és telepek, az ’ûrkorszakiakkal’, és minden szinten szinte minden ’mentalitás’ megtalálható, dacára az egyre szédítôbb sebbességû és egyöntetûsítô technikai „fejlôdésnek”. Amint az sem véletlen, hogy a Föld és az emberiség tört-én-elme olyannyira ’elasztikus’, hogy telis teli van egymásnak ellentmondó, és/vagy megmagyarázhatatlan meglepetésekkel, korábbi ’emberiségek’ nyomaival, stb. (Nem a velünk egyidôben élô emberszabásúakra gondoltam, akik nagy részét mi fogyasztottuk el, és/vagy irtottuk ki, mint pld a homo erectus,és a neandervölgyek.) De mindent egybevetve nem csoda, hogy egy bizonyos távlatból valamely karmikus ’kincskeresô kompjuterjátékra’ hasonlít a tájkép - csata után, elôtt és közben… Persze a szereplôk ugyanúgy nincsenek tisztában a ’játék’ igazi tétjével, mint általában az álomban, és az ún. hétköznapi életben. Igen a Mátrix címû filmre hasonlít a berendezkedés, csak az a különbség, hogy a mi filmjeinkben magunk szôjük magunknak és egymásnak az állandó meglepetésekkel teli megtévesztô ’valóságot’.

Nem kevesen mutattak rá a világ-unk mágikus álomszerûségére az idôk során (Buddha, Shakespeare, Guenon, Hamvas…) de annál kevesebben arra, hogy ez pontosan minek is köszönhetô, és ami még fontosabb, hogyan lehet felébredni ebbôl.

Na de lássuk csak mi is ez a híres, nevezetes dzogcsen, ami sokak szerint – szerintem is – mintegy magában foglalja az összes spirituális, szellemi út célját, tovább, feljebb, ’beljebb’ nincs mit elérni, a módszere a lehetô legközvetlenebb, és mondhatni a legegyszerûbb is. Ami egyben talán a legnagyobb kihívást is jelenti vele kapcsolatban. 

Merem remélni, hogy rajtam kívül mások is üdítônek fogják találni Jes Bertelsen pedagógiai remekmûvében a dán precizitást és egzakt instrukciókat. A csudálatos magyar nyelv, vagy inkább talán használói ugyanis erôsen hajlanak arra, hogy addig cirkalmazzák a mondandójukat mígnem gyakorta teljesen használhatatlanná válik a gyakorlatot tekintve. Az általam ismert legtragikomikusabb példát a duhaj elmagyarintásra éppen az egyik legfontosabb magyarra fordított dzogcsenkönyvben A garuda röptében találtam meg, amit hárman jegyeznek fordítóként. A két elsô változat a kisebb-nagyobb különbségek dacára szépen ’igazolja’ egymást. Míg a harmadikban szinte a cím turul röptére változtatása a legártatlanabb. Ha nem lenne az elsô két tisztességes fordítás után mintegy amolyan rádásként odatûzve, akár bûnténynek is nevezhetnénk a teljes félrevezetést; de használhatatlanná lett téve a ködös virágnyelv által az biztos.

Mottó a Garuda röptébôl:
2. ÉNEK
Az alapvetô gyakorlat

Láss csodát!
Szerencsés gyermekem figyelj lankadatlanul!

A múlt, jelen és jövô összes buddhája által adott
nyolcnannégyezer féle tanításnak soha nem érhetsz a végére,
mint a térnek, pedig mind csak egyre való:
hogy a saját tudatunk természetét felismerjük.


[Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!

Jes Bertelsen 

DZOGCSENPRAKSZIS

Mint tudattágasság

Elôszó

A következôk nem annyira az elmérôl szólnak, hanem inkább annak felfedezésérôl, hogy mi nem az. Miután az elménk nagymértékben egybe esik a személyiségünkkel, és miután a téma annak felkutatása, hogy mi is van a személyen túl, talán nem sok személyesen, és elmebélileg felismerhetô található a következôkben. A feladat az volt, hogy megkíséreljük – a bemutatást illetôen is – hagyni az ént félreállni és így tartani az irányt annak leleplezésére, ami nem az elme, illetve nem-elme.

Ez nem jelenti azt persze, hogy az elme – az íróé is – nem található többé. Az elmén túli állapotok és pillanatok általában nagyon rövid ideig tartanak. Az idô nagyrésze az elméé. Az elme pedig szabály szerint telve van magával, és ha éppen nem, akkor – a magam részérôl legalábbis – alvással, szoknyákkal, zenével, velencei fanyomatos könyvekkel, és kék pillangókkal. A dzogcsenben úgy mondják, hogy az elme objektíve vagy alszik, vagy vágyakozik, vagy dühöng, és ez a három fô téma forog 84.000 általános emberi változatban. Ezen a feismerhetô és gazdag területen túl azonban megtalálható mindaz ami nem az elme. Ennek felfedezéséhez vezetô út az appercepció. Az appercepció itt azt jelenti, hogy a tudat nyelven túlian tudomást vesz magáról. Errôl szólnak a könyv fejtegetései.

[Itt jönnek a köszönetek, amik közül csak egyet emelnék ki. A 35 nyelvre fordított nemzetközi hírû dán író Peter Høgh volt a könyv ’olvasószerkesztôje’, aki a szerzô tanítványának számít, és azóta már megírta az elsô ’sci-fi’-jét a témában, de errôl majd másutt!:]

Végezetül egy pár szó arról, hogy miképpen is lehet a legelônyösebben olvasni a könyvet.

Thomast az egyik Radiserne = Retkek [az amerikai Peanuts képregény ’csíkok’ dán változata] folytatásban megkérdezik, hogy mi akar lenni, ha majd nagy lesz. Azt mondja: ”Filantróp szeretnék lenni – más pénzével jótékonykodni.” Nos a következôkben bôkezûen idézek majd a nagy tibeti dzogcsen mesterek tanításából. Úgy érzem magam, mint egy szellemi filantróp az ô gazdagságukból eredôen.

E gazdagság okán a szokatlan spirituális anyag talán sûrûnek tûnik majd. Jó ötlet lehet csak egy egy szakaszt elolvasni egyszerre, és idôt adni az ideák átgondolására, és személyes megérzésére.

A dzogcsenben elvárják, hogy az ember kritikusan és kipróbálásra készen viszonyuljon az oktatáshoz. Nem kell elfogadni mindent rögtön, ami elhangzik.

Ez a próbára kész alapállás magától értetôdôen többet követel az olvasótól, mint általában. De, ahogy a nyolc éves Ingrid Marie fogalmazta: ”Az ember lehet megváltott vagy totálisan megváltott, attól függôen, hogy mire kész ezért.”

Bevezetô

A nap feljön keleten, nagy ívben átkél az égbolton és lemegy nyugaton.

Így néz ki legalábbis. No és imígyen vélte mind a vallás, mind az akkori tudomány mígnem Copernicus 1500-ban forradalmian megváltoztatta a látásmódunkat avval, hogy azt állította, a föld kering a nap körül.

Ennek immár biztos tudatában is a legtöbbünktôl bizonyos erôfeszítést követel ráérezni, vagy átélni, hogy mi mozgunk kelet felé a nap alatt, amikor egy napfelkeltét látunk. Meg azt, hogy a föld forog és a nap marad a helyén.

A tér kívül van, és objektív külsô fenomén. Így néz ki legalábbis. No és így vélte mindenki, Aristoteles és Newton is. Amíg Leibniz, Kant és Einstein nem forradalmasították a térrel kapcsolatos elépzelésünket.

Einstein leszögezte:

“Time and space are modes by which we think, and not conditions in which we live” (Wheeler, A Journey into Gravity and Spacetime. p.3.).

Kant javaslata az volt, hogy a tér (és idô) szemléleti formák, nem külsô objektív viszonylatok magukban, hanem inkább alapvetô emberközi [tudat] struktúrák.

Leibniz korábban így fogalmazta meg ugyanezt:

“A tér és az idô a dolgok rendje, nem pedig dolgok.” Amivel azt fejezte ki, hogy a tér és idô ember alkotta elképzelések, nem pedig objektív tények.

Ezt a második forradalmat a közvetlen tapasztalatunkat tekintve még nehezebb befogadni, mint azt, hogy a nap útja az égbolton illúzió. Nem valószínû, hogy sokan lennének, akik konkrétan és egzisztenciálisan integrálták azt az elképzelést, hogy a tér és az idô sokkal inkább tudatstruktúrák, mintsem külsô, tôlünk független nagyságok.

Ennek a könyvnek alapideája egy harmadik forradalom a közvetlen élményeinkkel kapcsolatban.

Úgy tapasztaljuk ugye, hogy test, elme, és a személyiség az elsôdleges, míg a tudat – az éberség – a másodlagos mindebben.

A tudat fénye, mint egy lámpás ami a magunk és a külvilág megismeréséhez segít bennünket.

Éppenséggel olyan formán, mint a Copernicus elôtti vallásos felfogásban a nap szerepe. Isten helyezte pályájára, hogy világítson és meleget adjon nekünk, amiképpen a tudatfény segítség, az agy elektro-kémiai elsôdleges realitásához képest egy kísérô jelenség, avagy az evolúció túlélési segédeszköze, hasonlóan a karmokhoz, génekhez, vagy éppenséggel a halláshoz.

Az alapidea itt viszont az, hogy éppen fordítva áll a dolog: a tudat az elsôdleges, tényleges és alapvetô, míg a test, elme és személyiség a másodlagos kifejezôdés.

A tudat olyan, mint a nap – a test, elme, nyelv és személyiség pedig olyanok, mint a napsugarak.

A közvetlen benyomásunk ugye, hogy test, elme és személyiség olyan mint a föld, és az éberség, vagy a tudat olyan, mint az atmoszféra: kívül van ezeken. Ebben és ebbôl élünk. A test, az elme, és a személyiség az elsôdleges; az éberség csak egy lehetséges állapot.

De itt ahelyett, hogy azt képzelnénk, hogy a test, és elme hozta létre a tudatot, a gondolat fordított: a tudat formálja a testet és az elmét.

Ezt a gondolatmenetet persze még nehezebb asszimilálni, mint az elôzô kettôt. Spirituális gyakorlat és tréning nélkül egyáltalán nem is lehet.

Az egyik fô kulcsélmény a tudat terességének átélése. A másik pedig a tudat fényességének megtapasztalása.

A fényességgel az appercepcióra célzunk, ami a tudathoz képest mûködhet, mint egy lámpa fénye, ami különféle objektumokra irányul, de arra is képes, hogy önnön tudatára ébredjen, vagyis tenmaga legyen a saját tartalma.

Az elkövetkezôkben megkísérlek bemutatni egy gyakorlási formát, és spirituális tréninget, aminek célja az, hogy hozzásegítsen akit csak lehet ahhoz, hogy maga megismerje és realizálja a tudat terességét és tennen magától való fényességét. Úgy néz ki ez az elôfeltétele annak, hogy az elme képes legyen asszimilálni és aktualizálni azt a forradalmian új elképzelést, hogy a tudat az alapvetô dimenzió, amihez képest a test, elme, nyelv és a személyiség ugyan fontos, de másodlagos, és periférikus jelenségek.

A tudat terességét és fényességét realizálni annyit jelent, mint felébredni abból az egocentrikus álomból, hogy a személy, a test, és az elme van a központban és mindenki és minden periférikus ehhez képest.

Ez a forradalom egyébként nem új, éppen ellenkezôleg ôsrégi. A spirituális tanítók az idôk során újra és újra felmutatták ugyanezt. De a gondolat nem kevésbé provokáló, és éppannyira nehéz a számunkra integrálni közvetlen tapasztalatként, mint hajdanán.

Szemmel láthatólag ez érvényes az összes az összes kultúrformára, de különösen az Északira, és ezen belül Dániára, hogy az utólsó 5-600 évben a reformáció okán a spirituális tréning abszolút hiányzik a fô kultúrális áramlatokból a keresztény misztika elutasítása miatt.

Ezért azután nem is különös, hogy a spirituális prakszisnak, és a forradalmi spirituális tudatszemléletnek itt sanyarú sors jut-ott – még a többi nyugati kultúrszférához képest is.

Mindíg is úgy képzeltem, hogy a különbözô vallásos-spirituális gyakorlási rendszerek mind tartalmaznak valamely közhasznú közös emberi tudományos kvintesszenciát. Az, hogy valaki hindu, mint Meera [misztikus muzsikus, énekesnô ca. XV. Sz.] és Ramana Maharsi, vagy szufi, mint Rumi és Rabia, buddhista, mint Padmaszambhava és Yeshe Tsogal, vagy keresztény, mint Theresa és Eckehart mind külön külön ugyanazokra az alap tényekre mutatnak rá: annak lehetôségére, hogy ima és meditáció, spirituális és egzisztenciális gyakorlás révén rá lehet ébredni egy másik tudat-dimenzióra, valamint a szív is felébredhet szûk részrehajlásából egy sokkal tágabb, együttérzô és jótékonyabb állapotra. Ken Wilber átfogó írói mûködése során meggyôzôen érvel amellett, hogy különbözô tudatszintek léteznek, amint azt is vázolta milyen szinthez milyen tréning típus tartozik.

Hogy egy spirituális gyakorlat és tréning sikeres legyen a modern nyugati kultúrában integrálnia kell  – magam így látom – legalábbis ezen kultúra négy alapvetô ideáját. 1. A tudományos megközelítést, azaz a tudományosság elvét. 2. Az ökológiai-demokratikus ideált. [Minden élet tisztelete!] 3. A férfi – nôi egyenlôség elvét. 4. Valamint a keresztény út eredeti ideálját. 

Szükséges gondosan elválasztani a kultúra és idô meghatározta vonásokat a központi, általánosan érvényes ideától abban a spirituális rendszerben, amitôl tanulni akarunk.

Az Athos félszigeten például a központi pedagógia egy aszketitkus életformába van ágyazva, amiben a három szerzetesi fogadalom – az engedelmesség fogadalma, a birtoklás feladása, és a szexuális önmegtartóztatás – az alapvetô hordozó. A kérdés csak az, hogy e három fogadalom az általánosan érvényes tanításhoz tartozik e, avagy idô és kultúra meghatározta vonások ezek? Például gondolhatnánk az, hogy az ember nem választhatja meg maga a gyakornoki helyét talán nem tartozik az általánosan érvényes tényezôk közé a pedagógiában. A szerzetesi élet patriarchátus hierarchiája, valamint a nô-szemlélete is inkább kultúra függônek néz ki.

A tibeti buddhizmusban a dzogcsen esszenciájában nagyon magas szinten megtisztulnak tûnik az idô meghatározta regionális vonásoktól. Míg az általános tibeti feudális és patriarchális szervezôdési formák, amikben a tibeti buddhizmus és a dzogcsen is lehorgonyzott láthatóan külsôdleges kultúra variációk.

Mind az Athos félszigeten, mind Tibetben a nôi gyakorlóknak kifejezetten rosszabb volt a helyzete, mint a férfiaké. Ez az egyenlôtlenség is az általánosan nem érvényes vonások közé számítható.

Ha például a dzogcsen asszimilációja mûködésképes kíván lenni és természetessé szeretne válni a mi kultúrközegünkben ma, akkor aligha ajánlott a kultúra által meghatározott külsôségeire apellálni.

A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor az ember gondosan kiválogatja a dzogcsen szemlélet esszenciális, általánosan érvényes vonásait a spirituális gyakorlatot és tréninget is tekintve, amik kísérik az univerzális perspektívát, akkor hagyja magát egyesíteni a négy alap ideával, ami most, itt nekünk természtesnek tûnik. Noha ez az integráció természtesen hosszan tartó folyamatnak néz ki, ami mind teoretikus dialógust, mind gyakorlati kísérletezést követel.

A négy alap idea, az ökologikus demokrácia, a tudományosság, férfiak és nôk egyenlôsége, és a kultúra mélyrehatoló keresztény gyökereinek elismerése tûnik megfelelônek nekünk itt, ma. De ez nem jelenti azt, hogy úgy ötszáz év múlva netán ezek sem lesznek kielégítôek. Például vehetjük a tudomány fogalmát. Az ember könnyen el tudja képzelni, hogy ez a fogalom túlságosan szûkössé válik ahhoz képest, amit ötszáz év múlva a tudomány területéhez tartozónak tekint majd az emberiség.

A folytatás a dzogcsenprakszis leírása, amit Tulku Urgyen Rinpoche-tôl tanultam (innentôl Urgyen Tulku néven).

Ô több különbözô okból azt a tanítást, amit nekem adott nagyrészt szinte kizárólag a dzogcsenprakszis általános esszenciális szintjére és perspektívájára koncentrálta. A kultúra és idô meghatározta vonásokból szinte semmi nem került tárgyalásra.

Ezt a nyitottságot – a tradicionális vallási dogmáktól való szabadságot – megkísérlem magam is lehetôleg fenntartani a most következô elôadás során. 

                                A prakszis négy alap szempontja

A négy alap aspektus az ellazulás, egyenértékelés, a szívbéli bizalom, és az appercepció.

A kezdetben ezeket úgy foghatjuk fel, mint tréning területeket, amiket külön-külön és egymás után kell megmûvelnünk.

Az ellazulás mind fizikai, mind pedig elmebeli ellazulást jelent. A cél az, hogy a testet optimálisan ellazítsuk egyidejûleg avval, hogy kiegyenesedett, központján nyugvó, és éber. A tréning arról szól, hogy kifinomítsuk a szükségtelen feszültségek érzékelését, és megengedjük ellazulásukat. Amint elôre haladunk a gyakorlásban az elme egyre szubtilisebb feszültség konstellációkat fedez fel, és úgy engedélyezi ezek kisimulását, hogy nem veszít a friss éberségbôl.

Egy ellazult elme nyitott, és jelenvaló, minden szükségtelen ambíció, felszínes tervezgetés nélkül. Az ellazulás a jelenlétben nyugszik, anélkül, hogy változtatni akarna ezen. Minél nagyobb az elmebeli ellazulás, annál mélyebb a jelenlét.

Az egyenértékelés olyan alapállás, amit szokás semleges megfigyelôinek is nevezni. A tudat figyeli az elmét: az érzékek benyomását, gondolatokat, érzéseket, a testi mûködést, a fantázia áradását. A legfontosabb, hogy ne minôsítse az elmeáramlást, ne akarjon vele semmit. Hagyni az elmét nyugalomba merülni, mint felkavart vizet, amit hagyunk elcsendesedni, leülepedni, átláthatóvá válni. Semmi elfogadás, semmi elutasítás. Nem bonyolódunk a múltba. Nem tervezgetjük a jövôt. Figyelem az elmén, a most-on. Nyelv nélküli duális megfigyelés, amikoris az éberség minden jelenséget egyenértékûként fog fel.

A szívbeliség, a szív érzékelése ebben a prakszisban mindenek elôtt a bizalom kérdése. Megengedni, hogy a bizalom érzése megmutatkozzon. Bizalomteljes odaadás.

Amikor létrejön a bizalom valaki szivében az út és a gyakorlás iránt, akkor könnyebben nyílik meg benne a többi döntô tényezô is: a hála, együttérzés, odaadás, szeretet, kedvesség, sebezhetôség.

Amennyben a tréning sikeres akkor oda vezet, hogy ezek a szívbéli érzések gyakrabban elôállnak spontán. Maga a spontán megjelenés, áramlásuk döntô bizonyítéka annak, hogy a tréning célja egzisztenciális valósággá vált.

Az appercepció azt jelenti, hogy az éberség nyelv nélkül ‘felfedezi’ tenmagát egy pillanatra. A nyelvnélküliség annyit tesz, hogy túl a nyelven, a tiszta éberség helyzetében. A nyelvnélküliség ebben az összefüggésben semmiképpen nem egy nyelv elôtti, alacsony feszültségû tudatállapot, ami alvásba, vagy valami kellemes tompaságba hajlik. A “nyelvtelenség” a kifinomult, szikrázó tudattisztaságra utal, ami túllépett a nyelviség összes mûködési formáján. A nyelv utáni elnémulás.

Az, hogy az éber jelenlét nyelvtelenül tudomást vegyen magáról a kezdôk számára csak egy-egy pillanatra lehetséges, amit gyakorló-pillanatnak is hívnak. Közvetlenül ez után a tudat ismét egy az elmével, azaz identikus annak tartalmával, illetve afelé tendál.

A gyakorlás abból áll, hogy megfontolt tempóban újra és újra próbáljuk ‘megengedni’ a appercepció pillanatait. 

A készségek összjátéka 

A fenti négy terület kimûvelése egyenként és egymást követôen, amennyiben sikeres négy készséget fejleszt ki: az ellazulásra, az egyenértékelésre, a szívbeliségre és az appercepcióra való képességet. Ezek begyakorolt képeségekként, avagy kipróbált beállításokként jelennek meg, amik a gyakorló rendelkezésére állnak túl sok bizonytalankodás, habozás, vagy kétség nélkül. A négy alapbeállítás idôvel olyannyira készségessé válik, hogy az elme említésre méltó nehézség nélkül aktualizálni, és uralni tudja ôket.

A következô lépés a négy készség összjátékának kimûvelése. Vegyünk egy gyereket, aki biciklizni tanul.

Elôször a pedálok használatát kell megtanulnia. Ezek megfelelnek az ellazulásnak és a semleges megfigyelésnek. Ez a két processzus, avagy készség a prakszis motorjai, azok a stratégiák, amik elemi szinten energiát akkumulálnak [halmoznak fel]. Az az energia, amit felszabadít az ellazulás az szabad is marad a készenléti éberségben. Az az energia pedig, amit az elme szabadít fel avval, hogy nem követi az elmeáramlatokat asszociációkkal, és mérlegeléssel-értékeléssel, megmarad megnevezés nélküli készenléti éberségként és jelenlétként. Amikor a pedálok tekerésével elindul a bicikli akkor az egyensúlyt kell megtartani, és ez az egyszerû analógia megfeleltethetô az appercepció egyensúlyának. Normálisan a tudat a szubjektum-objektum  ellentmondásban elválasztott, bevül-kívül, fent-lent, kellemes-kellemetlen. Az appercepció a tudat nyelv nélküli, közvetlen viszonya tennen magához. A megszokott duális tudatállapot (elme-gondolat áramlás) a tudat és tartalma közötti viszonylat; az én és egy tárgy között; az éberség és a között, amire irányul, amiben és amin nyugszik. Ez a viszony pedig általában nincs egyensúlyban. A tudat elvész a tartalmában. Vagy az én süllyed magába. A tudatosság és az éberség nagyrészt mindíg azonos vagy a szubjektum, vagy az objektum mezôvel.

Az appercepció ellenben vagyis, hogy a tudat nyelv-fogalom nélkül tennen magához viszonyul, egy módon a két szélsôség közötti egyensúly maga.

Míg a semleges megfigyelés egyenlôséget teremt a tudat általános állapotában, az appercepció egyensúly teremt a tudat magához való viszonylatában. Avagy szabadon idézve Kierkegaard-ot: Az appercepció a tudat általános viszonylata, amint áttetszôen viszonyul önmagához.

A semleges egyenlôség abból áll, hogy a megfigyelô (az én, az éberség) mérlegelés, választás, asszociációk, és nyelvi megnevezések nélkül csupán tükrözi az elmeáramlás különféle elemeit. Az éberség minden további nélkül regisztrálja mi történik, és ez a neutrális alapállás egyfajta egyenlôséget teremt minden tartalommal kapcsolatban, valamint az általános tudat viszonylataiban.

A semleges egyenlôség egy duális helyzet. A semleges figyelem pedig (a figyelem, maga az éberség, a tudat maga) elfelejtkezett magáról, mert a figyelem sem figyelmes önmagára.

Az appercepció a tudat, vagy a figyelem nyelvnélküli, direkt emlékezete önmagára. Az éberség tudomást vesz magáról. Ílymódon a nyomaték a tartalomról a nyitottságra kerül, a formát öltésrôl a megnevezhetetlen szabadságra. Az appercepció egyfajta lebegô szabad egyensúly.

Az egyszerû bicikli hasonlat szerint ez annyit tesz, hogy a pedálokkal a biciklit elindítva tartjuk az egyensúlyt.

A kormányzás az utolsó element. Ez pedig a szív funkciója gyakorlatban.

A szív együtt szárnyalása és spontán nyitottsága adja meg a gyakorlás igaz irányát. Az empatikus érzések: a hála, együttérzés, bizalom, odaadás kormányoz, ami biztosítja, hogy a figyelem-tréning nem végzôdik a fejben, és ezáltal nem válik valami intellektuális vagy mentális dologgá. A szívbeli érzések vezetik el az álmos én-tôl az ellazulási folyamat által felszabadított energiát az együttérzô nyitottságba.

A négy készség összjátéka mintegy magától létrejön, ha a gyakorlás szerencsésen sikerül. Ez az összjáték nem valamely mesterkélten létrehozott helyzet, hanem spontán kölcsönhatás eredménye. Eközben állhat elô az elmélyült gyakorlat-pillanat, amikoris a négy alap-aspektus bensô kölcsönhatása természetes folyamat: ambíciómentes ellazulás közepette, a semleges és nyugodt elmeegyensúlyi miliôben a szív a nyíltságba olvad, egyidejûleg avval, hogy ez az egyenes, oldott éberség nyelvtelenül egy természtes és tiszta pillanatra tudomást vesz magáról.

Mind a négy aspektus együtt mûködik. Egy ilyen pillanatban nincsen gondolat, és nincs formaképzôdés (képek, érzések, szimbólumok), semmi álmosság, hanem éppen ellenkezôleg, megnevezhetetlen, éber nyitottság – mind a szívben, mind a tudatban – és lebegô szabadság.

A négy gyakorlási elem eneregetikai-dinamikus összjátéka így írható le:

A feszültség és a görcsösség energiát követel. Az ellazulásban ez az energia felszabadul. Miután a gyakorlás alapállása az, hogy ne használjunk energiát a formaképzésre, megmarad az az energia, ami a feszültségbôl felszabadul, szabad lesz és ‘folyékony’.  A semleges megfigyelés nem azonosul a tartalommal, hanem csupán tükröz, és tanúja az egésznek. Az elme nem fektet be semmit, így ez az befektetési energia likvid, ‘folyósítható’ marad. A szív ‘elolvadva’ nyitja meg magát, mindent megolvasztva ami zárt, merev és befagyott. A szív gyakorlata az olvadás.

A gyakorlás ideális esetben energetikailag a feszültségtôl, merevségtôl, keménységtôl, védekzéstôl, korlátozottságtól és ilyen-olyan identitástól a lágyabb, folyékony, olvadó, likvid nyitottság felé halad. A hozzáállás az, hogy olyan keveset tegyünk, ami csak lehetséges, és ne használjunk, vagy invesztáljunk energiát semmibe, hagyjuk az elmét és a világot magára, amiért is az energia szabaddá teheti saját magát. Miután pedig ez az energia nem kerül forgalomba különféle formákban és élményekben, elkezd magához viszonyulni. Az ellazulási folyamat, a semlegesség és a szívbéli odaadás energiát szabadít fel, ami imígyen mintegy magától az appercepcióra használódik a gyakorlat fô célkitûzése szerint. Ez teremti a ragyogó, kristálytiszta hegyi levegô szikrázását. De ezek fénylô tisztaság jelenségek nem válnak visszatartott élményekké, nem mûveltetnek tovább. Ezért azután tovább növekszik az appercepció tágassága és nyitottsága.

A nyelven és identitáson túl

A gyakorlat pillanatai túl vannak a nyelvi megfogalmazhatóságon és bármiféle identitáson. Ennek pontosabb megértéséhez összehasonlíthatjuk a dolgot a járni tanulás természetes folyamatával, amikoris elôször mászunk, majd felállunk és végül elindulunk.

Amikor egy gyerek járni tanul, akkor transzcendálja a mászás készségét. De ez nem azt jelenti, hogy elveszti a mászás képességét, sem pedig azt, hogy a gyerek felvesz egy negatív, elítélô, netán ellenséges attitûdöt a mászással kapcsolatban. Késôbb felnôttként is remek mászó marad mindenki, ha valaki netán eltöri a lábát szükség esetén el tud kúszni-mászni, hogy segítséget találjon.

Ezen egyszerû adottságok jól használhatók annak megvilágítására, hogy a gyakorlatban miként is megy át a nyelv a némaságba, és az identitás az identitás nélküliségbe. Éppen úgy, ahogy szükséges és természtes mászni, mileôtt az ember járni tud, ugyanúgy természtes és szükségszerû uralni a nyelvet, mielôtt túl tudunk lépni rajta. A transznyelvi állapot átfogja és a maga módján integrálja a nyelvi állapotot, éppúgy, amint a “transzmászás” állapota átfogja, és integrálja az izmok uralását, és refleksz tréningjét, amit az ember a mászás megtanulás során használt. A járás sokkal árnyaltabbb és bonyolultabb folyamat, mint a mászás; a járás a mászási tapasztalatokra épül, de teljesen új perspektívákat és lehetôségeket nyit. A transznyelvi funkció ennek megfelelôen sokkal tisztább és átfogóbb, mint a nyelvi részletkészség, a transznyelvi állapot új perspektívákat nyit, valamint aktualizál egy teljesen új tudat dimenziót: az appercepció szikrázó ébrenlétét és alapjaiban korlátlan nyitottságát.

Minôségi különbség van a transznyelviség és a nyelv elôttiség között. Össze lehet hasonlítani a különbséget a járás (transzmászás) és az újszülött hasonfekvése (mászás elôttiség) között. A pre és transzállapotok  - amint Ken Wilber oly sokszor rámutatott – lényegileg különbözôek, noha abban egyeznek, hogy különböznek a túllépések elôtti állapottól. Az a gyermek, aki még nem tanulta meg beszélni és érteni a nyelvet a nyelv elôttiség állapotában van. A transznyelvûség pedig a csillámló appercepció állapota. A két állapot abban megegyezik, hogy nem nyelviek, de amúgy ég és föld közöttük a különbség.

Ezért a dzogcsent praktizáló igazi alapállása szerint kedves és tiszteletteli az elmével, a gondolatokkal, és a nyelviséggel kapcsolatban a legtágabb értelemben. Nem lehet negatív, vagy ellenséges a természetesen áramló elme éppíly természetes nyelviségével szemben. Amikor az ember biciklizik nem lesz negatív beállítottságú a járás képességével szemben ugye.

Ugyanez vonatkozik az identitásra.

Az embernek ki kell dolgoznia egy jól mûködô identitást (énérzet, elhatárolódási képesség, a személy kibontakozása) mielôtt természetessé válhat a gyakorlás pillanatában a transzcendens identitás. De ez a beállítás a gyakorlatban nem valami harcias, vagy lekezelô hozzáállás az identitás funkcióhoz. Tisztelettel és kedvesen viszonyulunk a nyelvhez, az identitáshoz, a gondolatokhoz, az elméhez, sôt az énhez is.

Ebben a tiszteletteljes atmoszférában helyezi át diszkréten a gyakorlat a hangsúlyt az ismertrôl (nyelv, elme, én) az ismeretlenre, a nyitottra: ellazult egyenértékelés, a szív nyílt appcepciója nyelven és identitáson túl.

A gyakorlat pillanatában mind a szív, mind az éberség ezért nyitottabb, tisztább, erôsebben jelen van, és sokkal szabadabb, mint ami a nyelv és identitás keretei között lehetséges.

A végtelen tágasság látásmódja

Nem megfogni és nem megfogalmazni

Az identitás és az identifikáció [azonosulás valamivel] többek között ragaszkodással jár. A tudat, illetve az elme megragad valamely tartalmat, egy érzést, egy gondolatot, élményt, és igyekszik megtartani. Az identitás összefügg a képességek, emlékek, érzések és reakciók tulajdonlásával. A sóvárgás, kötôdési vágy, megragadás, tartás-megtartás, rögzítés, és tulajdonlás teljes spektruma be van építve az identitás folyamatba.

A dzogcsenprakszissal összefüggésben azonban a leggyümölcsözôbb alapállás éppen az elengedés, illetve még elôbb, a meg sem megragadás. Az, hogy sem kívül, sem belül nem ragadunk meg semmit szabadon tartja azt az energiát, ami különben lekötôdne a fogásban-tartásban. Itt sem valami elfolyó, tompa érdektelenségrôl van szó. Hanem igazi éber, ellazult nyitottságról, ami nem válogat, nem prioritál, nem taszít el, és nem vonz semmit.

Magától értetôdô, hogy sem az elme, sem az identitás nem hagyható csak úgy el, nem lehetséges minden további nélkül többé nem megfogni semmit, sem az életben, sem a prakszisperiódusban. De lehetséges pillanatokra, vagy kicsit hoszabban is tartani, engedélyezni nyitott, nem ’ragadozó’ állapotokat. Na és ezek a laza elengedett és elengedô pillanatok a döntôek a gyakorlás számára.

Nyelviségünk egyik árnyalata a megértés és megfogalmazás kényszere. Ez a követelmény alapvetôen szükséges a mûködésünkhöz. Éppen úgy, ahogy a lábak direkt kontaktusa a földdel szükséges a járáshoz. De amikor biciklizünk nincs erre szükségünk, mert a pedálokat használjuk a közvetlen földkapcsolat helyett.

Amennyiben a nyelven túli tudatot akarjuk ’aktualizálni’ szükségünk van olyan pillanatokra és állapotokra a gyakorlásunkban, amikor ’elengedjük a megragadás kényszert’. Ha megmarad az a kívánságunk, hogy megértsük a helyzetet, akkor a lábak nem hagyják el a földet, és nem indul el a bicikli. A gyakorlat arról szól, hogy kiegyensúlyozottan és sebesen elhagyjuk a megragadás és megfogalmazás kényszerét. 

A megragadás és értelmezés rögzíti a nyelviséget és az identitást. Ez nem azt jelenti, hogy a megragadás elutasítása sötét, ételmetlen tudatlanságban, vagy vak alvásban végzôdik.
A magasabb megértést, ami a megragadás elengedésével válik lehetôvé, és a racionális, nyelvi megfogalmazást nevezhetjük belátásnak. A belátás elmélyülhet a realizáció során. A realizáció itt annyit tesz: Transznyelvi belátás, ami átfogó magas-mentális, intuitív, egzisztenciális, szívbéli megértés. A belátás mélyebb, mint a megértés. De a realizáció inkább teljes, mint a belátás. 
Amikor egy ember lemond a fogásról, és megragadásról akkor vagy lemerül a racionális elôtti, nem nyelvi állapotokba, mint például a participation mystique, transz, pszichozis, vagy a struktúrálatlan tudati regresszív állapotok sora.

Vagy pedig túllép a racionalitás korlátain és tovább terjed a transznyelvi, közvetlen jelenlét mélységeinek ragyogó tisztaságába, és belátásába.

Az itt leírt prakszis ezért próbálja elengedni a megragadási és megfogalmazási kényszert. Egy ilyen folyékony, vagy lebegô, nyitott hozzáállás természetes invitáció a szív és éberség tennen magáról tudó tágasságába, túl a nyelviségen és identitáson.

A gyakorlás ezért nem nem intellektuális, vagy mentális aktivitás. A prakszist intellektuálisan felfogni olyan, mint egy szakácskönyv megértése. Ami jó és szükséges, de a poén ugye az étel elkészítése és elfogyasztása. A gyakorlat étel az éhezônek. Egy szakácskönyv intellektuális megértése önmagában nem éppen tápláló. A prakszis az egzisztenciális dimenzióba tartozik. A megértés csak a mentálisba.

Amikor a gyakorlás sikeres elôáll egy negyedik állapot ami átfogja és áthatja azt a hármat, amit ismerünk: az alvás, az álom és az ébrenlét állapotait.

Természetes önfelszabadulás

Amikor a négy készség kezd spontánul együttmûködni megjelennek az összjáték prakszismomentumai, amik némi rutinnal és ambíciómentes, de gondos kitartással idôvel folyamattá válnak.

Imígyen van most egy egzisztenciálisan megalapozott alapállásunk, aminek alapján elengedhetünk mindent, és emlékezhetünk a nyelven túli éberségre.

Ez a beállítódás a legközelebbi, amihez el lehet jutni a kettôs irányultságú duális régióban a dzogcsenszint spontán felszabadulásához. Ez – vagyis a teljesen éber dzogcsenszint – azonnal találkozik avval, ami az elmében létrejön. Gondolatok keletkezésekor egyidejûleg emlékszik arra az éberségre, ami elgondolja ezeket. Érzelmek keletkezésekor, például a hála, és együttérzés esetén ezek az érzelmek nem felejtik a nyitott, kreativ tudatdimenziót ahonnan az érzelmek kiáramlanak. Képek és formaképzôdés ebben az automatikusan önmegszabaduló beállításban már csírájukban, és a magáról tudó éberségben feloszlatják magukat, olymódon, hogy az energia, ami kezd kreatíve megfeszülni és ki kívánná fejezni magát visszalazíttatik az apperceptív, forma nélküli éberségbe. Remény és félelem, tervek és ambíciók felszabadulnak ebben az apperceptív beállítottságban már a formaképzôdés kezdô pontján (például a vágy azután, hogy történjék végre valami), és az energia feszültség visza lazul, mint fokozott tisztaság, növekvô szabadság a természetes, alapvetô éberségben, ami nyelv nélkül emlékszik magára identitás rögzítettség nélkül.

Az itt bemutatott folyamat alapvetôen nyelv, gondolatok, szimbólumok és referencia keretek nélkül zajlik. Ezért a nyelvi bemutatása, elôadása szükségszerûen pontatlan. E nehézség el, vagy megkerülésére a spirituális irodalom gyakorta él paradoxonnal, hogy evvel sejtesse meg a tiszta appercepceptív éberség transznyelvi dimenzióját, amiben az egész ‘történik’.

Longchen Rabjampa, Drimé Özer (Wylie: Klong-chen rab-'byams-pa, 

Dri-med 'od-zer) "Longchenpa" (1308–1364) 

Egy ilyen processzus önmagától fut. “Nincs mit tenni. És nincs aki tegyen.” – írja Longchempa sok helyen. A természtes önmegszabadulás spontán, magától történik. Nincs élmény. Merthogy minden élmény nyelvi rögzítettségû duális helyzet. A magasabb éberség csúcsa pedig ennek apperceptív karaktere. Az alapvetô éberség minden további nélkül, vagyis nyelvtelenül és nonduálisan emlékszik tennenmagára. Egy átlagos duális élmény azon múlik, hogy az átélô bele tud e feledkezni az élménybe. Ha ellenben a nyitott, eredeti átélt éberség nem esik ki önmagából, bele az élménybe, a feledésbe, az élmény nem stabilizálódhat. Kezdetén még felfogható: kezdôdô feszültség, virradó kreatív formaképzôdés. Ez pedig automatikusan megfogódik, a belefeledkezés leállítódik, mielôtt manifesztálódna.

A szabadulómûvészet tartalma a tartalom nélküliség. Tiszta szabad nyitottság. A tudat eredendôen lebegô kristálytiszta [végtelen] tágasság. Az appercepció, az éberség transznyelvi tudása önmagáról túl van a szubjektum-objektum felosztáson. Túl van minden identitás korlátozottságon, ezért együttérzô, mindent átölelô, integratív. Az éberség és a szívbéliség közötti különbség felfüggesztetik. A kettô egy.

Tehát: elôször meg kell tanulni a négy alapaspektust: az ellazulást, egyenértékelést, a szívbéli bizalmat, és az appercepciót. Ezután ki kell fejleszteni ezen készségeket egyenként. Idôvel maguktól kezdenek együttmûködni. Amikor pedig ez az összjáték ambíció mentes rutinná válik olykor mintegy magától létrejön a folyamatos prakszisforma: az önfelszabadulás. 

Perspektíva, gyakorlás, és viselkedés

"Since at the beginning, and end of our lives we are completelydependent on the kidness of athers, how can it be that in the middle we wouldneglect kindness towards others?"

- Dalai Lama

A dzogcsenben a gyakorló életét három szempont szerint vizsgáljuk: 1. A perspektíva, avagy életszemlélet. 2. Maga a meditációs prakszis. 3. A viselkedés, illetve az etikai magatartás.

Ez a három szempont több más mellett a szívben lehorgonyzott empátiás érzések három aspektusával is viszonyba kerül.

A dzogcsen perspektívája a tágasság. Patrul Rinpoche, a 19. század egyik legnagyobb dzogcsen mestere egyenesen kimondja:

“A látásmód a végtelen tágasságé.” (I).

A tágasság a tudatra és a szívre tartozó minôség, ami felfedeztetik, és elôhívatik, amint az elme feladja a határvonalait. Ez a határállítás egyébként szükséges ahhoz, hogy az ember létrehozhassa és kiteljesítse a személyiségét. Többek között – mind tudatosan, mind tudattalanul – az identitás (én, magam), és az elme nyelvi önkarbantartására szolgál. Amikor azonban az elme olykor kész feladni ezeket a nyelvi és identitásbéli határvonalakat, akkor felfedeztetik a tágasság.

Ez a tágasság a tudat és a szív határtalansága, ami akkor tapasztalható, amikor a nyelv és identitás meghaladtatik.

Ez a tágasság egzisztenciális és a tapasztalatokra építve gyakorolható. A prakszison, és az együttérzésen keresztül érhetô el.

A meditatív prakszis pedig a hála érzése által állítható be és pontosítható.

Urgyen Tulku elmondta, hogy az idôk során nagy dzogcsen gyakorlók realizálták a non-duális rigpa-tudatot – azaz a teljesen éber, apperceptív tisztaságot – olyan helyzetekben, amikor spontánul áradt a hála érzése, amit a meditációs gyakorlattal integráltak. Amikor a tanító, vagy a tanítói láncolat iránti hála természetesen és közvetlenül megnyílik, a hálaérzet úgy mûködik, mint egy híd, élô vibráció a tanító és a tanuló esszenciái között. Ha az ember ráhangolódik erre az érzésre lehetôvé válhat a tanító és tanítvány ‘összeolvadása’. A legmélyebben nézve fiktív határ a tanító és tanítvány non-duális tudat és szívfunkciói között hatályon kívül helyeztetik. Ez a helyzet, és ez az elengedettség elômozdíthatja a gyakorló végleges rigpa realizációját.

De miképpen is integrálható a gyakorlat a hálaérzettel?

Ezt kétféle módon írhatjuk le, a duális elme két pólusának, a szubjektumnak és az objektumnak megfelelôen.

A gyakorlat hozzá kötôdik a hálához (mint bármi más objektumhoz), amikoris a tudat a hála legbensô lényegét keresi. A hála legbensôbbb lényege ugyanis éppen az a forrás, ahonnan a kreativitás és spontaneitás áramlik. A gyakorlat összekapcsolható a hálával, amikor a tudat a hála legbensô, nyitott lényegét illetôen nyelvtelenül tudomást vesz magáról az érzés közvetlen ekszpresszív áradása közepette.

Ez volt a leírás az objektum pólusáról nézve.

A szubjektum pólusáról ez imígyen néz ki: Egy a tudat, egy a figyelmes éberség, ami tudja, vagy regisztrálja a hálaérzetet éppen, amikor létrejön.

A prakszis integrációja a szubjektum mezején azt jelenti, hogy a hálaérzet tudata nyelvtelenül tudomást vesz magáról az érzés kivirágzásának kellôs közepén.

Normálisan az ilyen érzések – mint az összes elmeállapotban – önfeledtek abban az értelemben, hogy a tudat, ami átél, érzékel, gondolkodik elfeledkezik önmagáról, belevész az élménybe, az érzésbe, az érzékelésbe, vagy a gondolatokba.
Ez a két leírás különbözô, és különféleképpen éljük meg ôket konkrétan a gyakorlatban is, legalábbis a kezdetekben.

Mélyebben nézve ugyanis egy ez a kettô. A hála legbensô, nyitott lényege ugyanaz, mint az átélô tudat legbensô, nyitott lényege, ami tud minderrôl. Az objektiváció versus szubjektiváció csak relatíve nézve igazi különbözôségek.

Az elme úgy fogja fel, és éli át a szubjektum mezôt, mint ami el van választva, és különbözik az objektum mezôtôl. De az elmélyült, és haladó prakszis állapotaiban fel lehet fedezni, hogy ezt a különbséget, ez a határt a nyelv, az elme és az identitáskényszer állítja fel.

Amikor a tágasság engedélyeztetik, a nyelv és az identitás határai felfüggesztetnek, a szubjektum és objektum közötti különbség feloldódik a csillámló határtalan éberségben.

A vislelkedést ideális esetben a gyakorlás szülte együttérzés határozza meg a dzogcsenben. Amikor egy ember természetes módon túllép az identitás és nyelvhatáron belátja, hogy ugyanaz az élet áramlik mindenkiben, és egy ugyanazon éberség csillámlik és tükröz-ôdik minden egyedi tudatban. Ez a felfedezés oly módon értékeltetik az éberségben, hogy beláttatik, a tudat egy magasabb ‘oktávon’ közös tudat, míg a szívben természetes együttérzésként, és összetartó erôként jelenik meg.

Miután nem éppen könnyû elérni ezt a realizációs lépcsôt ezért részben pragmatikus szabályokkal (törvényekkel), részben pedig dogmatikus vallásos moralitással próbálunk segíteni magunkon. Ezek a duális elménkhez szólnak, és ezért azután vitathatatlanul mindíg annyi törvényszegô lesz, mint törvénytisztelô. Amikor azonban egy gyakorló felfedezi az individualitás és identitás viszonylagosságát természtes módon barátságossá válik, és belátáson alapuló természtes együttérzés és segítôkészség jellemzi.

Valami hasonlót ismerünk az éntudatunk révén, ami természetesen magában foglalja számos részorganizmus, ujjak, szemek, belek, stb. tudatát is. Egy egészséges én ösztönösen segítôkész ezen organizmusokkal kapcsolatban. A magasabb tudat ideálisan magában foglal minden ént, és az össszes élôlényt, és ebbôl az átfogó integráló tudatból csírázik ki a természetes együttérzés.

Amit nem tanult az ember

Messze a legtöbb abból, ami az elmén keresztül áramlik, amivel az ember foglalkozik olyasmi, amit tanultunk; anyánktól, apánktól, az iskolában, és attól a kultúrától, amibe-n születtünk. Megtanulunk viselkedni, megtanuljuk a nyelvet, a normákat, esztétikát, etikát, vallást, politikát. Annak, amivel azonosulunk a legnagyobb része - így, vagy úgy - tanult. Maga az, ahogyan a testünkben érezzük magunkat, a legmagasabb fokon tanult. Ugyan van egy sor alapvetô dolgunk, amit nem tanultunk soha. Amire minden további nélkül mindenki képes: levegôt venni, a szív dobog, az ember él. Képesek vagyunk enni, inni, és kiüríteni a salakot. Alvásba tudunk merülni és képesek vagyunk felébredni. No és jelen tudunk lenni ébren és tudatosan. (Csak néhány jellemzô példát hoztunk itt!) A különféle spirituális tradíciók nagy hangsúlyt fektettek a tanult és nem tanult képességek különbségére.

A klasszikus hinayana buddhizmusban van egy alapvetô technika, ami más spirituális tréning változatban is megtalálható: a vipassana, azaz a légzésfolyamat nyelvhasználat nélküli figyelése, amikoris az éberség neutrálisan a légzés ritmusá-ba-n nyugszik.

A nagy szív-ima tradíciókban a szív dobogására hallgatnak, és miután sikerül szinkronizálni egy mantrát, vagy imát a szívritmussal, kibomlik a transznyelvi ima a szívben.

Szükséges a böjt is. A tantrában pedig az ételt rituálisan fogyasztják el, bensô égô áldozatként a bensô isteneknek. Az étel maga is isteni (mint az úrvacsora során, amikoris a kenyér és a bor maga Krisztus).

A dzogcsenprakszis szintén a nem tanultakból indul ki, abból, amit mindenki születési ajándékként a kozmosztól kapott: például maga az ébrenlét, egyszerûen az, hogy van a tudatosság. Maga a jelenlét. A szív közvetlen életérzése.

A legtöbb kezdô gyakorlat – minden tradícióban – a tényleges elmébôl indul ki: a tanult személyiségbôl. Az önfejlesztés és a terápia szintén.

De a haladóbb gyakorlási formákban sokkal inkább összpontosítanak a nem tanultakra, az egyetemes, közös emberire, a transzkultúrális alapokra: légzés, szívritmus, jelenlét, és a tudat puszta léte.

Gyakran szinte azonnali megkönnyebüléssel és szabadság érzéssel jár a fókuszváltás a tanult elmérôl a nem tanult bázisra.

A problémák, a remények és a félelmek a tudattartalmakhoz kötôdnek. Magának a tudatnak, az alapvetô, üres éberségnek nincsenek problémái, nem reménykedik és nem aggódik.

A konkrét életkörülmények kedvezôek, vagy nehézkesek, de az életérzés maga gyakorta nem rabja ezeknek a duális értelmezéseknek.

Az ellazulás egy alapvetô tudás, nem tanult, amint ezt mindannyian tapasztaljuk az alvásba merülés során. A lazulás poénja ugyebár az, hogy elengedjük az összes feszültéget anélkül, hogy elaludnánk. 

A semleges egyenértékelés sokkal közelebb van a tiszta tudathoz, mint a nem neutrális általános tudatállapot, ami ‘fertôzött’ a tartalmával. Az elôbbi még mindíg a duális tudatmódon belül fekszik. De kevésbé megformált, és sokkal éberebb, mint a normál tudatállapot.

A szívbéli bizalom, amit egy újszölött érez, úgy tûnik szintén egy alap képesség. Amikor a szív megnyílik felfedezi, hogy eredendô az alapbizalom. A bizalmatlanságot tanuljuk. A szívdobogás alapbizalma a következô: Élek éppen most, itt vagyok, ezért ennek így kell lennie.

A gyakorlás pillanata, illetve az appercepció állapota ugyanígy a tudat egy alapképessége.

A négy készség, és összjátékuk ezért a gyakorlatban a nem tanultakon nyugszik. Ezért tud a gyakorlás segíteni abban, hogy túllépjünk a nyelven és az identitáson, amik tanult dolgok. A dzogcsenprakszis ébredési folyamat. ‘Kitanulás’.

Tágasságprakszis

Allow your present wakefulness to look directly into itself.

- Tsele Rangdrol, The Heart of the Matter, p.38

A tágasságprakszis akkor ‘jön létre’, amikor a szívtudatosság, a tudat legbensô állapota felfedezi magát, és bennmarad saját határtalan tisztaságában, túl nyelven és identitáson.

Vagyis ez egy olyan gyakorlat, ami azt követôen lesz aktuális, amikor a tudat felfedezi saját esszenciáját. Noha ennek elôformája – a térbeli szabadság vidámsága – kibomolhat a fokozatos prakszis momentumokból is.

A tágasságprakszis kölcsönhatásban van ez utóbbival. Kezdetben a gyakorlás csak ‘pontok’ sora. Az appercepció nem bírható ki egy pillanaton túl hosszantartó gondos gyakorlás nélkül. De a haladóbb fázisban a pontprakszis kölcsönhatásba lép a tágasságprakszissal, a nonduál, tenmagáról nyelv nélkül tudó éberség állapotában.

A pontprakszissal kapcsolatban érvényes Urgyen Tulku alapformulája:

“A rövid prakszismomentumok gyakori ismétlése.” (II.)

Amint az ezt megelôzô könyvemben Bevidshedenes inderste (A tudat legbensôbbje) áll, a prakszismomentum a kétirányú tudatosság pillanataival kezdôdik [nem beleveszve sem a szubjektumba, sem az objektumba], ami idôvel elmélyül annyira, hogy az ötödik spirituális szinten dolgozhat, hogy késôbb eléreje a hatodik, kozmikus szintet is pillanatokra. A gyakorlás abból áll, hogy nyugodt gondossággal újra és újra megengedjük magunknak a kétirányultságot: emlékezvén az éberségre: a tudat-tartalomról átváltva magára a tudatra.

A pontprakszis az elme házában folyik. Egy gyakorlási pillanat az ötödik szinten annak felel meg, hogy kinézünk az ablakon, amit fátyol szerû tüllfüggöny takar. A hatodik szinten ez egy pillantás ki a függöny nélküli ablakon. Rigpában (a nonduális hetedik szinten) ez egy pillantás az elme házából a nyitott ablakon keresztül, azaz függöny, ablaküveg, vagyis külsô-belsô határ nélkül. Friss, tiszta levegô: kendôzetlen valóság. Teljes apperceptív, nyelven túli kitisztulás.

A tágasságprakszis pedig az elme házában, és azon kívül egyszerre ‘folyik’: ajtó, ablak tárva, a házról kiderül, hogy nem is igazán ház. Teljes szabadság.

A tágassság-prakszis tudatállapotát így jellemzi Longchempa:

“Az appercepció vegtelen tágassága” (Lcnl p.50ff.) (III).

A pontprakszis, amint a neve is mutatja pontszerû. A momentumot felváltja a zavarodottság, amit megszakít egy újabb momentum, amit ismét követ a zavarodottság [disztrakcó]. Amikor pedig a zavarodott önfelejtés a tartós tudatállapot, az appercepció pillanatai csak mint a szabadság, és tágasság felvillanásai mutatkoznak meg az elme természetes zûrzavarában. 
A tágasság tudatossága azonban kétségtkívül az elmén kívül található. Az elme nála sokkal nagyobb egész része. A gondolatok önmaguktól feloszlanak, ha egyáltalán felbukkannak a tágasságban. Áttetszôek, szubsztancia nélküliek, és maguktól felszabadítják azt az energiát, amit forma alkotásra szántak volna. A pontprakszis a madár szárnycsapása. A tágasságprakszis pedig a szabad lebegés a tudat természetes szelének felhajtó áramlatán. 
A szabad lebegés azt jelenti, hogy a figyelem sem nem landol, sem nem landolt valami meghatározott dolgon. Nem ragadt, vagy kötött sem valami gondolathoz, érzéshez, vagy testi érzékeléshez. Nem nyugszik sem érzéki benyomáson, sem hangon, vagy illaton-szagon. A figyelem elengedett minden fókuszálási kényszert, és miután a fókusz beszûkülés helyett kitágul megjelenik az éberség tágassága. 
Ha valami mégis magára vonná a figyelmet, akkor az éber tágasság automatikusan emlékezvén önmagára, a kezdôdô fókusz beszûkülést rögvest fellazítja és felszabadítja azt az energiát, ami elkezdett formát ölteni. A formaképzés ugyanis az objektivációnak felel meg. A fókusz feloldása, és fellazítása viszont a deobjektivációnak és ezáltal a szubsztancia megjelenése elkerülésének felel meg. 
A természetes kreatív és ekszpresszív folyamat energiája folyamatosan felszabadul, és mint növekvô ragyogás, és tágasság ‘jelentkezik’ az appercepció éberségében. 
Az, hogy az éberség felszabadul a fókuszálási kényszer alól, és imígyen kibontakozik az appercepció éberségében nem azt jelenti, hogy az érzékek megszûnnek mûködni, vagy eltompulnak, mint amikor az ember alvásba merül. Éppen ellenkezôleg, az érzékek nyitottsága még tisztább, mint normálisan a nyelvi fátyol és az ítélkezés-értékelés szûrôje nélkül.  
A gyakorlás során az érzéki nyitottságban a tudatminôség feljavul, miután minden egyes érzéki benyomás ‘fénylôbb’ lesz, és – ha a tudat meg tud maradni a gyakorlatnál – áttetszôvé válik. 
Longchenpa így írja ezt le (Chöyng dzö. P.34.): 

“A dolgokon átsugárzik az üresség, mint a megvilágosodás tágassága, az ürességen pedig az appercepció sugárzik át, mint a megvilágosodás tágassága.” (IV.)

[“Az üres azt jelenti, hogy mentes az önálló, független létezéstől. Semmi sem keletkezik magától, hanem feltételekből áll össze, azaz összetett. Az üresség minden külső és belső jelenség valódi természete, ami nem ragadható meg fogalmakon keresztül.” http://buddhistaminilexikon.blogspot.dk/2008/09/ressg.html] 

Az üresség megtapasztalásának nagyon sok formája van. Dzogcsen szempontból döntô az önfeledt üresség, és az apperceptív üresség megkülönböztetése. Az önfeledt üresség nem emlékszik tennen magára. A tudat egy az ürességgel, belevész abba. Ez egy finom duális tapasztalás, egy úgynevezett meditatív tapasztalat. Az apperceptív üresség ettôl abban különbözik, hogy ez nyílt üresség, ami nyelv nélkül tud önmagáról. Az önfeledt üresség nem lehet nonduálisan éber, mert ennek az ürességtudatnak két komponense van: az ürességtudat, és ennek megtapasztalása. Az önfeledt tapasztal. Csak az apperceptív, nyitott üresség lehet nonduálisan éber. Amikor Longchempa az idézetben úgy jellemzi az ürességet, mint a megvilágosodás tágasságát, éppenséggel az üresség apperceptív karakterére mutat rá. 

Amikor a gyakorlatban a hangsúly kitartóan átkényszeríttetik a jelenségekrôl az apperceptív ürességre, akkor a jelenségek szubsztancialitásán átsugárzik az üresség. A jelenségek: érzéki benyomás, gondolatok, képek és élmények megfosztatnak a szubsztanciájuktól, és áttetszôvé tétetnek az apperceptív üresség gyakorlása során. A tágasság feloldozza a fókuszálást, elolvasztja a gondolatokat, és átvilágítja az érzéki benyomásokat.

Ha a tudat zavartalanul kitart a gyakorlásban, elmélyül ez az állapot. Ez az, amit Longchempa a fenti mondatban összegez. A hangsúly áttétetik az apperceptív ürességrôl magára az appercepcióra. Az ürességen túlragyog az appercepció.

Boldogság

“A boldogság az, ami után törekszik az ember.” Mondja ki Aristoteles a Nichomacheisk etika címû mûvében. Az, aki hatalomra, gazdagságra, vagy gyönyörökre törekszik, Aristoteles szerint úgy véli, hogy ezek a boldogsághoz vezetik. Van, aki szerelemre vágyik, más a szépséget keresi, akad, aki tudományos elismerés után sóvárog, vagy kreativitás után sóhajtozik. Van, aki Istent keresi, más az élet értelmére lenne kíváncsi, mármint ha létezik egyáltalán ilyesmi. Olyan is van, aki egyszerûen szeretne felébredni.

Ami után sóvárgunk, amire törekszünk, kívánkozunk, vagy keressük, mind olyasmi, amink nincsen, avagy, amik nem vagyunk. Az ember azért törekszik a boldogságra, mert úgy érzi, hogy az nincs neki. A kérdés persze az, hogy boldog lesz e, ha megkapja, amire vágyott. Talán néhányan igen, de a többség nem hagy fel a vágyakozással, kívánságokkal, reménykedéssel ugye.

A dzogcsenben az alapidea az, hogy a boldogság nem kívül keresendô. Amint az ember kívánkozik, vagy vágyakozik máris kívülre helyezi az elérendô boldogságot. Ennek feltétele valamilyen hiányérzet. Vagyis az, ami hiányzik valahol máshol keresendô. Minden törekvés, kívánkozás, vágyakozás egy rejtett belsô forrásból ered. Ez a forrás, állítja a dzogcsen, a boldogság, a tényleges, legbensôbb értelem, az isteni alap, a megvilágosodott tudat. De az ember hátat fordított a forrásnak, és tova úszik a vágyak és kívánságok folyójában, egyre messzebb ennek eredetétôl. Amikor azonban megfordul, és felfelé úszik a folyón, elôbb utóbb felfedezi a forrást.

Most úgy tûnhet voltaképpen könnyû a legbensôbbre találni. De a gyakorlatban ez persze többnyire egyáltalán nem könnyû. A biológiai lényünk, az elménk, a kultúránk elkerülhetetlen meggyôzô erôvel küld a külsô célok elérésére. Úgy éljük meg, hogy át kell alakulnunk, tanulnunk kell, fejlôdnünk, és ehhez máshová kell mennünk, mint ahol éppen vagyunk. 
A dzogcsen alapállása elég egyszerû: legbensôbb lényünk, a megvilágosodott tudat olyasmi, ami mindannyiunknak van, mindíg volt, és soha nem veszíthetjük el. De elfelejtettük. Az egész ezért arról szól, hogy újra felfedezzük ezt a legbensô, teljesen éber dimenziót. Szó sincs arról, hogy elinduljunk megszerezni, vagy megtanulni valamit, amink nincs, vagy amit nem tudunk. Nem szól arról sem a dolog, hogy van egy makkunk, amit ha gondozunk kicsírázik, meggyökeresedik, és 350 év múlva áll egy hatalmas tölgyfa. Itt arra szólíttatunk fel, hogy felfedezzük azt a dimezniót, amiben az ember már egy teljesen kifejlôdött 600 éves bölcs tölgy.

Próbáljuk csak átérezni a megkönnyebbülést e hír olvastán: Nem kell átalakulnunk, megjavulnunk, kifejlôdnünk, erôfeszítést tenni a tanulásra. Mindenre képesek vagyunk máris. Nem vagyunk hibásak. Nem kell sehová mennünk. Máris jelen vagyunk. E megkönnyebbülés érzés, amit a legtöbben átélhetünk, ha meg merjük engedni magunknak magától értetôdôen nem a teljesen éber, legbennsôbb nonduális tudatdimenzió. De jó útmutató.

Dzogcsen életmûvészet

A tanulás, és a növekedés normálisan fokozatosan történik. Mag, csíra, gyökerek, levelek, rügy, és virágzás.

Ezért a spirituális prakszis általában szintén fokozatosra épül. Lépcsôzetes tréning.

Az elôzôekben egy ilyen fokozatos utat vázoltunk fel.

Az elsô stádiumok, az alapinformációk, és a négy alapaspektus begyakorlása: ellazulás, egyenértékelés, bizalom a szívben, appercepció.

Ezt követôen elkezdôdhet a sorozatok gyakorlása, ami idôvel azt eredményezeheti, hogy a gyakorló uralni képes a négy alapaspektust, mint készségeket.

Ezek azután, - amennyiben sikeres volt a gyakorlás – elkezdenek spontán együttmûködni. Elôáll az össszjáték. Ez a tényleges gyakorlat. További gyakorlással, gondos, ambíciómentes rutinnal kifejlôdik az automatikus önfelszabadítás állapota.

Eddig a szintig a prakszis kizárólag pontszerû.

Amikor ezután mintegy magától olykor létrejön az áramló önfelszabadítás állapota, még sokáig a legtöbb prakszismomentum pontszerû lesz. Ezt pedig felváltják a zavarodottság állapotai. Újabb prakszismomentum. Újabb distrakció.

A következô lépcsô a fokozatos fejlôdés leírásában a tágasságprakszis volt. Ennek elôfeltétle annak lépcsônek a stabilitása, ahol az automatikus önmegszabadítás folyik.

Így mûködik hát a fokozatos tréning és folyamat. 

Továbbá jellemeztünk egy sor beállítási módszert, ami részint követi, részben pedig elômozdítja a gyakorlást. Ezek egy része magától jön létre, avagy a lépcsôzetes fejlôdés közepette kereshetôk meg, avagy állíthatók be. A dzogcsenprakszis így nézve egy átfogó tréning. De különféle ambíció-szinteken is lehet gyakorolni.

Az ember például gyakorolhat kicsit minden nap, így segítve magát ahhoz, hogy tarthassa a kapcsolatot az értelem, az éberség és az életminôség mélyebb rétegeivel. Nagyon sokan használják a spirituális prakszist íly módon. A gyakorlás hitelesíti a hétköznapi életet.

Néhányan viszont azt választják, avagy kényszeríttetve érzik magukat, hogy életformává tegyék a módszert.

Akár az inkább részleges, kiegészítô használatot, akár a totális, centrális gyakorlatot választja az ember meg fogja élni, hogy a dzogcsen mûvészetté fejlôdik: életmûvészetté. Ez azt jelenti, hogy az ember idôvel nem tudja, de nem is akarja elválasztani a gyakorlást a mindennapi életétôl.

Második rész

A pillanatnyi aspektus

Fokozatossság és pillanatnyiság

Ebben az összefüggésben az elme a fokozatossághoz viszonyul, míg a nem-elme a pillanatnyisághoz.

A dzogcsen, mint olyan, instant [‘villámgyors’]. Mégis érvényes az, hogy minél több a fokozatos gyakorlás, annál nagyobb a valószínûsége annak, hogy a nem folyamatos, pillanatnyi dzogcsen állapot elôállhat.

A fokozatos és pillanatnyi aspektus összefüggése, illetve dialektikája így írható le: Mennél inkább elôrehaladott az elme a fokozatos prakszisban, annál nagyobb az esélye annak, hogy a nem-elme pillanatnyi prakszis-állapota áttörhet.

Mit is jelent ebben a viszonylatban a pillanatnyiság?

Az általános elmeáramlásunkból ismerjük a tudatállapotokat, valamint a váltást, törést, vagy ugrást. Az állapotok tartósak, míg a váltás, és ugrás pillanatnyi.

A felébredés olyan esemény, aminek köze van a pillanatnyisághoz.

Egy gyermek, egy macska, vagy egy gyakorló Tibetben ugyanolyan módon ébred föl. Ez nem úgy van, hogy az évek során, sok gyakorlás nyomán jobbak leszünk, vagy precízebbek a reggeli ébredés terén. Ahogy a csecsemô, az ifjú, vagy az agg ébred általánosságban ugyanaz. E könyv nyelvhasználata alapján, amikor a prakszisról beszélünk ezért azt mondhatjuk, hogy az ébredés nem tartozik a lépcsôzetes dolgok közé, nem kell megtanulni, és nincs mit gyakorolni rajta, avagy nem lehetünk ügyesebbek benne.

A dzogcsen tanítás központi eleme az, ahogy egy hiteles tanító próbál rámutatni az elme legbennsôbb lényegére – az appercepcióra – a tanítvány számára. Nagyon sok módon megtehetô ez, és még több módon lehet leírni ezt a kísérletet.

Leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy három alapvetô megoldás van.

Ha visszanyúlunk az elme háza képhez, akkor az elsô annak felel meg, amikor a tanító a tanuló saját “elmeházában” rámutat a nyitott ablakra, vagy a nyitott ajtóra: Ott!

A tanítás ilymódon az egyik elmébôl a másik elmébe-n folyik, a nem-elme felé nyíló kijáratra irányulva.

Ez annak felel meg, amit a dzogcsen terminológia semde isntrukciónak hív. A sem elmét jelent tibetiül, a duális elmét.

A második módot avval illusztrálhatjuk, hogy a tanító az elme házán kívül tartózkodik, és invitálja a gyakorlót kifelé, rámutatva a nyitott ablakra, vagy ajtóra annak saját elméjében.

Dzogcsen terminológiában ezt langde beavatásnak hívhatjuk. Lang tágasságot, vagy teret jelent. A tanító a tágasságból próbálja magához hívni a gyakorlót. 

Az utolsó és nagyon fejlett módja a rámutatás pedagógiájának úgy írható le, hogy a tanító és a tanítvány az elme ház nyitott ajtajában találkoznak. A két ’rendszer’, a tanítóé és a tanítványé egymásba érnek. Összeolvadnak, avagy úgy realizálódnak, hogy kiderül, egy módon a két rendszer soha nem volt különbözô, az elme háza egy relatív elképzelés, a magasabb, az abszolút éberség perspektívájából egy beképzelt illúzió. Az elme háza az abszolútum szempontjából egyáltalán nem is ház. A két tudat pedig, a tanítóé és a tanítványé az abszolútból nézve egy. 

Dzogcsen terminológiában ez így egy nagyon jól sikerült mengagde esemény. A mengag egyszerûen instrukciót jelent.

A prakszismomentum a kezdetekben pontszerû, és pillanatnyi. Ez egy váltás, vagy törés az elme önfeledt folyamatosságában. A tudatállapotoknak két minôségileg alapvetôen különbözô típusa van: az elmeállapotok, és a nem-elme állapotai.

A nyelv, az identitás-processzus, a megszokás, és a tréning, a gyakorlás hiánya okán az appercepció leginkább csak pillanatnyi. Az elme folyamatossága-áramlása olyannyira állandósult, hogy nem enged meg mást, mint rövid megszakításokat (pillanatnyi törést) az appercepció által.

Amikor a prakszis jól begyakorolt és nyugodt, akkor az appercepció momentumai mintegy maguktól kibôvülnek és tartósak lesznek. A nondualitás állapota szakadatlan. Ezt a tisztázott nem-elme állapotának is nevezik. Az elmeállapotok lehetnek akaratlanok (hangulatok, érzések, érzelmi állapotok, fantázia áramok), és lehetnek produkáltak, akartak, mint például a koncentráció: a tudat akaratlagosan, és tartósan ugyanarra tárgyra-témára irányul.

A nem-elme nonduális apperceptív ébersége csak akaratlanul jöhet létre. Az akarat, és akaratosság elmeállapot. A nem-elme természetébôl eredôen nem akaratos.

A tenmagáról tudó tágasság nyelv nélküli és spontán. Amikor a dzogcsent, mint pillanatnyit jellemezzük ez mindenekelôtt két dolognak köszönhetô. Az egyik az, hogy a dzogcsen egy váltással tör át. A helyzet az ébredésre hasonlít vagy, mint amikor hirtelen emlékszünk valamire. Ez egyfajta lekapcsol-felkapcsol szituáció.

A másik az, hogy a dzogcsenállapotra rá kell mutatni, és fel kell fedezni nem pedig betanulni, és kifejleszteni. Ebbôl a szempontból is pillanatnyi a dzogcsen és nem fokozatos.

A nyugalom tere

Az ellazulás, illetve nyugalom testileg konkrétan azt jelenti, hogy megengedjük magunknak a szükségtelen izomfeszültségek ellazulását. De ez az ellazulási folyamat folytatódik az elmén át az akaratosság területéig. Az akarat bármely megfeszülése (ambíció, tervezgetés, koncentráció) használhatatlan a dzogcsenprakszisban. Amikor valami teljesítményt regisztrálunk, amikor az elme erôfeszítéseket tesz, akkor csak egy dolgunk van, ellazítani az akarati feszültséget. Ez az el-kiengedés kifinomítja a tudat képességét arra, hogy felfogja, és érzékelje a finomabb feszültségmintázatokat is. Az elme felfedezi, hogy a gondolatok, és képek is feszültségfüggôek. A gondolat, kép, és élmény az energia formává alakulása. A formaképzôdések pedig kreatív megfeszülések. Ezek a természtes formafeszültségek feloldhatók a gyakorlat során. A tudatkifinomulás és éberség az ellazulás folyamán észrevétlenül átsiklik semleges megfigyelésbe. Az elme felfedezi a feszülés egyöntetûségét olyan különbözô jelenségek esetében, mint az izomfeszültség, akarat, gondolat, és az összes további formaképzôdést illetôen is. Az ellazulási folyamat pedig egyfajta egyenlôséget, vagy egyenletességet teremt az összes különbözô feszültség kezelését érintôen: el-beolvasztás, elengedés, odaadás.

Az elmélyülés, ami egy ilyen ellazulási olvadás, és elengedés során jön létre, mintegy magától a szívbe vezet. Az éber nem-cselekvés megnyit egy olyan lágyságot, és kedvességet, ami a szivet odaadásként érinti.

Ha az ember fél, és óvatos, akkor az ellazulási folyamat leáll. Ha azonban mégis folytatódik, akkor ez magában foglalja a szív megnyitását az odaadáson és bizalmon keresztül. Amikor ez a kiegyenlítôdött ellazult odaadás éberen és szótlanul tudomást vesz magáról, akkor létrejön egy muzikális prakszismomentum. A négy alapaspektus összhangba kerül és integrálódik az appercepció nyitott áttetszôségében.

Urgyen Tulku gyakorta használta ezt az egyszerû megfogalmazást a dzogcsent illetôen.

“Ismerd fel az esszenciát és lazulj el.” (V).

Avagy tudj az esszenciáról, és engedj el mindent! Megismerni, vagy újra felismerni az esszenciát azt követeli, hogy az ember elôször már felfedezte. Az esszencia, amire a tanító megkísérel rámutatni a gyakorlónak: az appercepció nyitottsága és forma nélkülisége, ami ugyan tud tenmagáról.

Az ellazulás mégis csak egy projekt. Honnan is jön ez? A forrás, és értés, amibôl az ellazulás szelíd beállítása jön, pontosan – követve a dzogcsent – az elme legbensôbb lényege. Amikor ezért az ellazulási folyamat emlékszik magára és forrására, a gyakorlat apperceptíve az esszenciára nyit, és egy pillanat letisztul.

Longchenpa egy gyémántjellegû koanban így fogalmaz:

“Apriori ellazultság.” (Lcc p. 34) (VI).

Miképpen is lehetséges, hogy valami, nem is beszélve arról, hogy minden apriori, azaz kezdettôl fogva ellazult? Az ellazultság ugye feltételezi a feszültséget. Ez a kettô kölcsönösen, és logikusan értelmezi egymást.

“Az ellazultság a kezdetektôl szabad, szabad azért, mert semmi ok a feszültségre.” (Lcc p. 116) (VII).

Amikor az ellazultság eléri az alapot, az abszolútot, felfüggesztetik mind a feszültség, mind az ellazulás. Minden azonnal realizálódik mint a rigpa önfeledt éberségének kifejezése. Feszültség és ellazulás úgy mutatkozik mint egy álom, ambôl a prakszis éppen felébredt: apriori ellazultságban. Apriori szabadon. 

Az egyenértékelés térpanorámája 

A semleges megfigyelés a tudat tükrözô, regisztráló képességén múlik. Ahelyett, hogy beleveszne a saját tartalmába, megelégszik a megfigyeléssel. Nem elfogadó, nem tagadó, vagy elutasító, nem prioritál és nem kommentál. Választás nélküli, nyelv nélküli éber megfigyelés. Egy olyan választási lehetôség, amivel a mi teljesen átlagos duális, és csodálatos tudatunk bír.

Ez a semleges megfigyelôi beállítás maga magában ellazító és ellazult. Ha az ember megvizsgálja a gyakorlatban gyorsan felfedezi, hogy ez a tükrözô, nem válogató, csak nyilvántartó tudatossság ellazulást követel és teremt. Könnyedén hátradôlt, nyugodt, nyaralói magatartás mindavval kapcsolatban, ami elhalad elôttünk. Mindenesetre ez az alapállás-ülés ajánlott a dzogcsenprakszisssal kapcsolatban.

Ez a tartás mindent magában foglal. Az összes érzék nyitott, éber és tiszta. A testi élet átfogóan felfogott. Az elme saját produkciói, a gondolatok, intuíciók, asszociációk és fantáziák is szivesen látottak. Az egyenértékelô megfigyelés azonban – éppen azáltal, hogy a test, az érzékek és az elme magukra vannak hagyva – a béke és a gondolatok elcsendesülése felé tendál. Az egyenértékûség magától rányílik a panorámikus térre.

Ugyanis az átlagos tudatot is éppenséggel a teresség jellemzi. A duális elme tartalma olyan, mint némi bútorzat a tudat átfogó és alapjában nagyon nagy terében. Maga a hold, a nap, és a Sarkcsillag is valamilyen módon a tudat terében található épp úgy, mint a szeretet érzése, vagy az éhségérzet.

A panorámikus megfigyelés megfigyelôje normálisan nem tudatos önmagát illetôen. A hangsúly a megfigyelt dolgokon van.

Amikor azonban a megfigyelés ténye tudatosul a maga számára, akkor a panorámikus egyenértékûség apperceptív tágasságá válik. Az elengedésben, és a megfigyelés nyelvtelen nyitottságával kapcsolatos odaadásban az appercepció összehangolódik a szívvel. Ezáltal összhangba kerülnek a prakszismomentum aspektusai. Amikor az itt jelzett tömörített és integrált, de még mindíg fokozatos leírás még inkább ‘lecsapódik’ a pillanatiságba, akkor ez úgy is szólhat, mint például Longchempa-nál a Chöying dzö-ben:

“Az általános tudatállapotok esszenciája azonos – közelebbrôl megvizsgálva semmi más, mint teresség” (Lcc p. 112) (VIII).

Ez az egyenlôség, vagy azonosság, mint semleges megfigyelés úgy kerül sínre a maga nem válogató, ellazult, de éber, és tükrözô beállításában, ami mélyebben felfogva abból jön ki, hogy minden tudattartalom abszolút közös ugyanabban az esszenciában: az apperceptív térben. 

Ezért pedig – ebben a realizációban – lehetséges minden további nélkül, és egy pillanat alatt váltani arról, ami a tudatban van éppen, a tennen magáról tudó tágasságra, amiben van minden tartalom, és amibôl mélyebben nézve minden tartalom származik. Az egyenértékûség, az egyöntetûség minden különbözô és lehetséges tartalmat illetôen ezek lényegi térkarakteressége. A térkarakter, a tágasság közvetlenül és szükségszerûen kötôdik az appercepcióhoz. Avagy az egyöntetûség azonossága a legkülönbözôbb állapotokat, és tartalmakat tekintve abból származik, hogy ezek az állapotok és tartalmak az appercepció forrásából erednek.

A pillanatnyi aspektus: észrevenni, éppen most, hogy minden különbözôség egyöntetû: a tudat tágassága, a szívnap kreativitása. Ez van mindenben. Ez az egész.

“Hivatkozási pont nélkül – sem testi, sem érzéki objektum vagy felfogás (percepcio) – végtelen az egyenletesség a tér tágasságában” (Lcc p. 61) (IX).

Amikor a figyelem nem landol valamilyen ponton, nem fókuszál valamely tartalomra akkor lebeg; a fókuszkényszer feloldatik és kitágul. Avval, hogy nem választ, nem emel ki, és ragad meg valamely tartalmat, érzékelést, gondolatot minden más helyett, kiegyenlítôdnek a különbségek, és az azonosság lép elôtérbe. Minden tartalom elengedésével a szabadon lebegô figyelem magára az éberség jelenlétére utal.

Szívtér

Whether one believes in a religion or not, and whether one believes in rebirth or not, there isn't anyone who doesn't appreciate kindness and compassion.           – Dalai Lama  

Egy dán szólásmondás szerint ahol van szívtér ott van lakótér is. De a szívtér valamivel több, mint a vendégszeretet. A vendégszeretet lehet politikai, szakácsmûvészeti, professzionális és barátságos; de a szívtér még mindíg több. Van hely az ember számára benne; táplálék a léleknek, gógyítás és béke van ott, ahol igazi a szívtér. Néhány emberben megvan ez a minôség. Néhány párban és családban is. No és a kolostorokban keleten és nyugaton egyaránt igazi szívtér vár bárkit, aki arra jár. 

A szívtérben nincs semmi feszültség. Ellazult, és nyitott, befogadó.

Amikor pedig a minôség igazán mély, a szívtér nem különböztet meg semmit; semmi személy válogatás, egyenlôség mindenek között. Ez a szív egyenértékelése. A szívtér összeolvad az ellazultság terével, és az egyenlôség, különbségtétel nélküli terességével. Amikor e szívtér szelíden és lágyan tud magáról, akkor az appercepció csendülése összeolvad a prakszismomentum harmónikus zengésével. Tisztázott szívtér.

Az appercepció végtelen tere

Self-existing wakefulness needs to recognise itself.             

- Urgyen Tulku (As it is, 1, 56).

A pontszerû appercepcióban, vagyis a pillanat-prakszisban az appercepció térjellege nem felfogható. Ahhoz túl gyorsan lezajlik az egész. Az éberség ugyan határozottan emlékszik tenmagára, de ez csak egy pillanatig tart. A korrekt prakszisnak ebben a momentumában pedig a tudatnak nincs ideje tájékozódni.

Ezért csak amikor a gyakorlat megérik és stabil lesz – általában fokozatosan több éves gyakorlás nyomán – tágul ki a pillanat magától magára, a prakszis egy olyan állapotára, ami megszakítatlan appercepció. Ekkor képes a tudat felfedezni, hogy az appercepció voltaképpen térdimenzió.

Longchenpa ezt így fogalmazza:

“A tenmagáról tudó éberség hatalmas tágassága a végleges alapvetô tér”(Lcnl p. 50) (X).

Ez a tér, amint láttuk nyelv utáni, túl minden nyelvi struktúrán. Amint az appercepció hatalmas tágassága túl van az identitáson és az identifikáció kényszerén.

Megpróbálhatjuk megjeleníteni, hogy az ellazultság tere miképpen is ’csúszik’ össze az egyenértékelés panorámikus terével. No és miképpen egyesül a tér e két aspektusa a szívtérrel.

Amikor a prakszis felfedezi a tenmagáról tudó tágasságot kiderül, hogy ez a határtalan teres tágasság természetesen magában foglalja a három másik téraspektust is.

A térnek ez a négy formulája csupán nyelvi analitikus megfogalmazása egy alapvetô szintetikus térnek: ami maga az appercepció alapvetô tágssága. Éppen ezért ez a tágasság a megvilágosult tudatállapot ’magva’.

Lonchenpa ezt így fogalmazza a Chöying dzö-ben:

”Minden idôkben a buddhaállapot rigpa, az idôtlen tudás alapvetô dimenziója, az appercepció, a megvilágosodás tágassága, ami keresztül sugárzik a duális érzékelésen” (Lcc p. 34) (XI).

A gyakorlás egy többszólamú fuga, ahol a teresség négy különbözô aspektusa természtesen és spontánul ’siklik’ egymásba, és egymásból ki, imígyen elôállítva a jelenlét mostjának csodálatos zenéjét.

De, kérdezheti az ember, hová lesz a konkrét valóság mindeközben a nagyon is absztraktnak tûnô tágasságban?

Ha a gyakorlatot jól értettük, és korrektül mûködik, akkor nem tûnik el a valóság a tágasságban.

Mert a valóság a tágasság másik oldala. A virágok illata, embertársaink, és a tenger a tágasság közvetlen kifejezôdései.

A gond inkább az ellenkezôje: A tágasság elfeledkezett magáról, és beleveszett a dolgok tömegébe és a materiális aspektusba.

A tágasság a szabadság és a szív dimenziója. A tenmagáról tudó tágasság éberség, és közvetlen tiszta jelenlét. 

Amikor a prakszis integrálódik a mindennapokba a kályhába begyújtás, és a padlómosás egyaránt értelemmel teli, és teljes értékû cselekedet. Az átlagos idô ünnepivé válik a prakszismomentumban. Amikor viszont kiesünk a gyakorlásból, amint ez bizony gyakran megesik, akkor a fôzés, és takarítás kemény rutinná, vagy monoton, szellemtelen hétköznapi tevékenységgé lesz megint.

Ezért: a dolgok nem tûnnek el a tágasságban; éppenséggel a tágasság tûnik el a dolgokban.

Amikor a gyakorlás horizontja élô és friss, akkor kezdi el a tágasság áttetszôvé tenni a tárgyiasságot, amint Longchenpa írja ezt a tágasságprakszisról szóló bekezdésben. A jelenlét villódzó lesz, az éberség szikrázik. Embertársaink világítanak, és a dolgok áttetszôvé válnak.

“The worldly experience of phenomena is called impure perception. Impure percepcion is the confused percepcion of sentient beings. For someone who only has pure percepcions, a house vill be experienced as a celestial palace. In the celestial palace, there is no experience of earth, water, fire and wind. Everything is rainbow light, major and minor bindus. How amazing that would be.” 

- Urgyen Tulku (Vajra Speech, p. 117)

Az életmûvészet abból áll, hogy hagyjuk az appercepció dimenzióját áthatni a mindennapokat. Ez megteremti a józanság atmoszféráját; a barátságos, segítôkész éberséget. Áldott mindennapi élet.

A pillanatnyi aspektus akkor lesz lát-hat-ó, amikor a dzogcsen perpektíva még hangsúlyosabb lesz.

A tágasságot úgy mutattuk be, mint az egyik oldalt. A valóság látszólagosságait, mint a másik oldalt. A dzogcsen azt mondja: A tágasság a valóság látszólagossága. Nincs két oldal. Csak egy. A pillangó a tágasság. A tágasság a föld emberisége. A gondolatok a tágasság. A tágasság a test, elme és a világ. Közvetlenül. Tisztázottan.

Na most ugye mi átlagos gyakorló, avagy nem gyakorló emberek éppenséggel nem vagyunk Longchenpa, vagy Urgyen Tulku realizációs szintjén.

Nem lesz ez így túl magas, túl sikítósra hangolt? Használhatjuk ezt egyáltalán valamire?

A tapasztalat azt mutatta, hogy igen tudjuk. A gondos napi prakszis integrálva egy átlagos érzékeny szeretô-szerelmi életvitellel, és munkamenettel határozottan jobb életminôséget hoz magával.

Az életminôség ebben az összefüggésben konkrétan azt jelenti, hogy nagyobb szabadságot érzünk, kielégítô önmérséklettel, és sokkal tágabb barátságos tolerancia határral élünk. Erôsebb jelenlét. Gazdagabb szeretet érzés. Képesség saját jelentôségünk relativizációjára. Némi humor.

Néhányan pedig – amint látható – elég motíváltnak érzik magukat egy még egyöntetûbb, a gyakorlásra épített életformához. Ez jön – mutatja a tapasztalat ezt is – amikor úgy jön, mint egy szükséges és természetes impulzus. Ezeknek az embereknek a dzogcsen lesz a mindent átfogó életmûvészet. 

Longchenpa

Longchenpa 1308 március 2-án született Tradalen-ben Középtibetben. Mesélik, hogy amikor megfogant az édesanyja azt álmodta, hogy a nap egy oroszlán homlokáról tükrözôdve beragyogta a világot.

Már hét évesen spirituális tanítást kapott az apjától. Tizenkét évesen pedig elhatározta, hogy szerzetes növendék lesz a Samya kolostorban, amit évszázadokkal korábban maga Padmaszambhava alapított.

Kilencévesen találkozott elôször Kumaradzával. E sorsdöntô találkozás elôtti éjjelen Kumaradza azt álmodta, hogy egy isteni madár [Garuda?!:] madarak ezreivel a nyomában szétvitte az írásait minden irányba. Úgy értelmezte az álmát, hogy érkezni fog hozzá egy tanítvány, aki be tudja fogadni a teljes dzogcsen transzmissziót, és elterjeszti majd a tanítását. A folyamatosan helyet váltó primitív sátortáborokban tartott  egy éves kemény gyakorlás után hat kilométeres magasságban, jeges hidegben megnyílt a transzmissziós ‘csatorna’ a tanító és tanítvány között: Longchenpa megkapta a beavatást, és a dzogcsen instrukciókat, a realizáció, mint forrás áradt Kumaradzából, és megtöltötte ‘Longchenpa csészéjét’. A késôbbiekben idônként felkereste Kumaradzát és további finomítást és tisztázást fogadott be tôle.

1340-ben, 32 évesen tanított Longchenpa elôször dzogcsent a Chimpu barlangokban Samye fölött. Nyolc nô és férfi tanítványa látta ôt fénylô lényként. Longchenpa pedig vízíóiban látta Padmaszambhavát és Yeshe Tsogyalt [Padma társnôjét]. A belsô síkon megnyílt a látomások közös tudatmezeje, míg szivárványok jelentek meg fölöttük az égen. Nagyjából 600 évvel korábban ezen a helyszínen avatta be Padmaszambhava a nyolcéves haldokló hercegkisasszonyt, Pema-Tsalt a dzogcsenbe. Imígyen jelen volt egy holografikus-mitologikus értelmezés lehetôsége is, ami Longchenpa lényében és prakszisában bomlott ki. Életében pedig hosszú visszavonulások, széleskörû tanítás, kolostorok és sztupák építése, valamint hasonlíthatatlan írásainak formájában jelent meg.

Tíz évig politikai okokból egyfajta számûzetésben Buthánban tartózkodott. Itt találkozott spirituális társnôjével Kyipával, akivel két gyermeket, egy lányt és egy fiút hívtak-hoztak a világra.

Legtöbb írása viszont visszavonulásai fô színhelyén Kagri Tödkar-ban született meg, illatos borókával, és gyógynövényekkel teli erdôben, egy hófödte hegy lábánál Középtibetben. Ítt írta többek között az úgynevezett hét kincset, amik között az a két mûve is ott van, amibôl könyvünk szentenciái származnak.

Jes Bertelsen: A tudat fényfolyama címû könyvébôl

'Mindentudó' Longchempa mintegy 100 központi fogalmának intuitív mûvészi összesítése belsô viszonyaikkal és struktuális architektúrájukkal

Ezekrôl a mûvekrôl – speciálisan a Chöjing Dzö-rôl –  “a jelenségek alapvetô tere” – mondja Patrul Rinpoche (Chöjing Dzö 2, p. 445-449):

“Especially the precious “treasury of the basic space of phenomena” –

the most profound of all – is the depth of the mind of the omniscient lama,

that beautifully reveals the meaning of the dharmakaya,

genuine mind itself, to be naked awareness…

Therefore, sing and chant it is a melodious song…

That is direct introduction.

That is genuine timeless awareness…

Mingling your mind with these texts, seal their marrow in your mind.”

Urgyen Tulku továbbá tisztázta, hogy miután Lonchenpa ezeket az ezoterikus szövegeket megvilágosult rigpa állapotban írta, az a gyakorló, aki szintén rigpa állapotban olvassa közvetlenül Longchenpa megvilágosult tudatával találkozik. Semmi távolság és semmi különbség Longchenpa megvilágosodott jelenléte 1350-ben, és egy teljesen megvalósított jelenléte között 2002-ben.Holografikusan egyek. Minden teljesen éber jelenlét, amint Mester Eckehart mondta, és Erwin Schödenger megerôsítette, egy. Longchenpa – rigpában ülve – 1363-ban hagyta el a testét. 

A központi átadás

A legdöntôbb helyzet a dzogcsen pedagógiában az az esemény, amikor egy tanító átadja [’bemutatja’] a tudat nem kettôs esszenciáját a tanítványnak. Hogy ez megtörténhessen a tanítónak autentikusnak kell lennie, azaz aktuálisan a rigpa [a tudat 'forrása'] nonduális éberségében kell ’tartózkodnia’ az átadás idején. No és a tanulónak is autentikusnak kell lennie. Ami annyit tesz, hogy teljes mértékben meg kívánjon nyílni a rigpának minden fentartás nélkül. Ha bármilyen függöny-fátyol marad a tanító és a tantvány között az átadás során, akkor természetesen elmarad a nem kettôs esszencia azonosságának felfedezése. Fentartás, és fátyol lehet például a kételkedés a prakszisunkban; bármilyen ellenállás a tanítóval szemben; bizalmatlanság az érzéseinkkel kapcsolatban; vagy ha bizalmunk a tanítóban hiányos. Az ilyen fenntartás akadályt képez a szívkontaktusban, és elfátyolozza a tudat áttetszôségét, ami lehetetlenné teszi az esszencia teljes egységét. A felfedezés elmarad.

Longchenpát követve hétfajta átadási típus van.

Az elsô bármilyen referencia pont, definiált állapot, vagy módszer nélkül történik.

”This bare consciousness, an uninterrupted openness, is present at all times without indulgning in any conceptual elaboration directed outwardly, without reifying anything inwardly, without settling somewhere in between, without being ordinary contriving consciousness, and without stirring its thoughts.” (Lcc II p. 174).

Ez a fenntartás nélküli tudati és érzelmi nyitottság képezi az átadás médiumát, és teszi lehetôvé a nem kettôs éberség felfedezését.

Az introdukciós helyzetek második fô kategóriája struktuális kulcspontokat foglal magában. Hat fô típus van, ami három párossá rendezôdik:

1. A tanuló nyelv nélküli duális csendben tartózkodik.

a. A csendnek ez a nyelv nélküli állapota lehet koncentratív. A tudat fókuszált, de nem a tartalmaira, valamely tárgyra, vagy nyelvi megfogalmazásra. A fókusz magán a nyelv nélküli csend állapotán van.

Ennek az állapotnak két duális tartópontja van, az egyik a világosság: A szubjektum, vagyis az éberség tartósan a csend áttetszôségére irányul. A másik tartópont a stabilitás, éppenséggel az állapot tartóssága, ebben az esetben a fóuszálás természetét illetôen. Ez a két fôkomponens szubtilis, duális tapasztalat. Az introdukciós helyzet akkor áll elô, amikor a kapcsolatban a tanító a maga referencia nélküli rigpájával feloszlatja ezt a két tartópontot, úgyhogy a tanuló tudatfényessége nyelvtelenül vissza-‘esik’ magára az appercepcióra.  

b. A csend nyelvnélküli állapota lehet fókusz nélküli jelenlét is. A tanuló itt az ellazult ám emelkedett jelenlét állapotában van, nyelv [fogalmi kényszer] nélkül. A csend elmeállapot, ami lehet fókuszált, vagy fókusz nélküli; yang vagy jin. Ez a duális elmeállapot omlik össze az introdukciós helyzetben, amikor a tanuló elengedi ezt az állapotot, imígyen az elméjét és saját magát, ami által abban a pillanatban nyelv nélküli szabadesésben lesz abban térben, ami a tanító teres rigpa-kapcsolatából ‘áll’. Két ember. Egy szív.

2. A tanuló nyitott feszültségben leledzik szubjektum és objektum között. 
a. Hangsúly a szubjektum pólusán. A tanító felszólítja, hogy vizsgálja meg honnan jönnek a gondolatok.; avagy nézzen utána maga az éberség honnan ered. Vagy keresse micsoda, és hol található az én, avagy az elme. Miután a tanuló igazán nem talál semmit, ezért az elme áttetszôvé lesz mind az éberség, mind a szív bizalom aspektusában, és szubtilis állapotban lebegni kezd a kutató, tárgynélküli nyitottságban.

Ezen a kritikus ponton két út mutatkozik: az egyik zuhanás a nyelvtelen tudattalan irányába, a személyelôttiségbe. A másik út a rigpába vezet, a tanító aktualizált magasabb tudatával való transznyelvi egységbe. Ez a második visz a felfedezéshez.

b. A hangsúly az objektív póluson van. “Have the student rest contentedly while remaining conscious of a sense of object.” (Lcc II p. 177) A tanító megpróbálja rávezetni a tanulót, hogy a szubjektum és objektum között lebegjen, magán a csupasz tudaton ‘nyugodva’. Ebben az állapotban instruáltatik ennek feladása, aminek következtében az elme összeomlik a nem kettôsségben.

3. Az utolsó pár a külsôség és bensôség közötti dualitásból áll. Külvilág – belvilág. 
a. A hangsúly a külvilágon van. A feladat a tanulót olyan helyzetbe hozni, amiben megérezheti az üresség ‘illatát’. Azt, hogy a világ egyfajta álom, amibôl fel lehet ébredni. Vagy tudatosítani, hogy a fizikai világ (a mai tudományos teóriák szerint is) olyan anyagból van, ami molekulákból áll, amik atomokból állnak össze, míg az atomok atommagokból és elektronokból ‘állnak’, amik viszont elemi részecskékbôl (kvarkok, bozonok, stb.) szervezôdnek. Mélyebben nézve dinamikus üresség az egész. Ha eltûnik az anyagi vetítôvászon, akkor az elme világról szóló képei is eltûnnek. No és a megrázott üresség állapotában ‘csak’ hagyni kell ezt egybe süllyedni az appercepcióval.

b. A belvilágra irányulva. A feladat sokkolni a tanulót, hogy az elme épülete dôljön össze. Mint a zenben. A pradoxon provokációjával. Ijesztô hirtelenséggel. Ebben az irányultság nélküli nyitottságban jöhet az appercepció.

“When master and student share that (az esszencia nonduális éberségét) for even a brief moment, trough the master’s blessing it is directly introduced as it arises in all its nakedness, and so is percieved by the student in and of itself, in all its nakedness. It is crucial to maintain the certainty that this awareness is itself dharmakaya, neither meditating on it deliberately nor becoming distracted”(Lcc II p. 176). 

Közbevetôleg: Sokak szerint a fent leírt átadás (vagy hasonló beavatás) nélkül egész egyszerûen lehetetlen a felébredés, a tudat csupasz tenmagára ‘emlékezése’. Mester, guru nélkül úgyszólván tilos kísérletezni vele, de legalábbis roppant veszélyes. Maga Jes Bertelsen is így gondolta (sôt még ígyebbül, mert egy sor, a legtöbb ember számára úgyszólván teljesíthetetlen feltételt is szabott volna), de a témáról szóló könyvei alapján ez a ‘görcsössége’ egyre enyhült (legalábbis a dzogcsent illetôen) míg le nem írta azt is valahol, hogy azért ‘lehetnek kivételek’.

No most - nem tagadva, hogy ‘haza is beszélek’ a magam, sok-sok éves keresése-kutatása nyomán, de mondhatni spontán megvilágosodását (tenmagamnak is) magyarázandó – tessünk csak belegondolni, hogy itt olyasmirôl van szó, amibe, igaz a zavaros elménken keresztül, de elvileg mindenkinek ‘szabad bejárása’ van. Ugyanezen TUDAT tette lehetôvé a nem-kettôsség misztikájának valaha volt minden ‘ébredését’, és így leszen ez mindörökkön-örökké. 

(A magam estérôl még csak annyit itt, hogy bizonyító erejûnek tekintem azt is, hogy egy módon már elkezdtem gyakorolni (mintegy feltalálva a spanyolviaszt) a leglényegesebb vonásokat tekintve, mielôtt felfedeztem volna magát a dzogcsent, mint tanítási rendszert, ‘beavatás technikát’. Még mindíg csodálkozom azon, ahogy sikerült valahogy mindíg elkerülnöm az évek alatt, amikoris lázasan kerestem!:)

Mindazonáltal már maga az esemény, két ember tudatának totális megnyílása egymás felé, hogy a természtesen közös ‘esszenciában’ (RIGPA) találkozzon olyan megrendítô, felemelô, és ‘extatikus’ (a leírások alapján), hogy csak nagyon távolról lehet hasonlítani a mindennapokban azért elô-elô forduló kölcsönösen teljes szeretetben, netán égô szerelemben való találkozásokhoz. (Az ugyanezen tartományból eredô szinkronicitás, telepátia, stb. esetei pedig úgyszólván apróságoknak tûnnek az összehasonlításban.) Talán egyszer megérek egy ilyen helyzetet is, de bevallom, hogy egy autentikus és autorizált mesterrel való találkozás leginkább ‘csak’ azért izgat, merthogy van ám a dzogcsen-megvilágosodásnak, prakszisnak egy mondjuk még a fentinél (TREKCSÖ) is bentebbi szintje, a TÖGAL, ami ‘olyan tudattechnikára utal, amely uralni képes a holografikus tudatfunkciót annak maximális kiterjedésében a sambhogakaya-ban, a hatodik, kozmikus tudatszinten.’ (J.B.) Ezt pedig, amennyire meg tudom ítélni úgyszólván lehetetlen egy mester ‘személyes’ isnstrukciói, és korrekciói nélkül gyakorolni.

Márpedig enélkül nem igazán tudom elképzelni, hogy valaha ténylegesen tovább tudom adni valakinek, amit elértem. Azt csak megemlítve itt, hogy a teljesértékû prakszis végsô kifutása a halál pillanatában a szivárványtestté változás lehet. (Ennek azért – a ‘figurámat’ tekintve csak naaagyon halovány esélye dereng bennem:) De bizony a mai napig vannak ilyen esetek, amikor a holttest mintegy ‘elpárolog’. Olyannnyira, hogy a kínaiak törvényt hoztak ellene avval fenyegetôzve, hogy a hozzátartozókon torolják meg az ilyesmit. (Sajnos nem vicc! Sötét materializmusukban alighanem azt hiszik, hogy ez csak a hatalmuk aláásására tett hullarabló kísérlet lehet.)

No de, ami a TÖGAL-t illeti, ha ‘spontán gyakorolni’ nem is, de megközelíteni azért lehet. Már csak azért is, mert a most fordított könyvet követte még egy Jes Bertelsentôl: A tudat fényfolyama; avagyVizsgálódás az appercepció fogalma körül Immanuel Kant és Longchenpa felfogása szerint. Megígértem magamnak (no és azoknak, akik netán odáig követnek:), hogyha a karma is úgy akarja, ezt is le fogom fordítani.

Nôiesség és férfiasság

A prakszis-pillanat négy aspektusát minden nehézség nélkül fel lehet osztani az analitikus elme segítségével két részre, egy inkább nôiesre és egy inkább férfiasra.

Egy ilyen poláris kontextusban mondhatjuk, hogy az ellazulási folyamat, és a szívbéli odaadás inkább nôies, míg a neutrálisan visszafogott tanú pozíció, valamint a kétirányúságra váltás inkább férfiasan aktív beállítás.

Ebben az értelmezésben a prakszispillanat úgy áll elô, mint a férfias-nôies egyesülése. Az ellazulás és odaadás döntôen az alapvetô mindent átfogó térdimenzióban kulminál, avagy bomlik ki (chö ying; dharmadhatu), ami a rigpa nôi oldala lesz.

A tanú pozíció elmélyül a kétirányú reflexióban, és az appercepció gyémántszerû tisztaságában kulminál (rang rig), ami a rigpa férfi oldala lesz.

A duális elme analízisében ez két különbözô aspektus, de a gyakorlatban, amikor az igazi realizációról van szó akkor az ég-világon semmi különbség nincs e kettô között.

Az appercepció tisztasága nem egy oldal, vagy egy pont. Az appercepció tisztasága, és teljes bensô értéke teres. Míg a nôies befogadó, mindent átfogó dimenzió pontosan egyidejûleg, és mindenütt, tudó és áttetszô. A nôi férfias. A féfias pedig lényegében nôies. De a prakszis túllép a különbségen. Vagy másként, a prakszis paradox, az ellentétek egysége.

Evvel a háttérrel talán most kicsit érthetôbbé válik annak a tudatformulának a mélysége, amit Lonchenpa gyakran és sok változatban felhasznál arra, hogy a dzogcsen legbennsejét jellemezze:

Rang Rig Long Chen Dön Gyi Ying

Az ultimatív alapvetô dimenzió, az appercepció hatalmas tágassága (X).

A formula elsô része, rang rig megismételtetik az appercepcióval, vagyis a ‘csupasz’ tenmagáról tudó tudat révén. Ez a rész az elôzôekbôl következôen a rigpa férfias oldalát jellemzi. Ez a rigpatudat mindent átható aspektusa, maga a ‘látás’ ereje, a tágasságtisztaság, ami szintén áthatja és áttetszôvé teszi saját magát, a maga tartalom és nyelv nélküli tisztaságában.  

Az utolsó rész a dön gyi ying az ultimatív alapvetô teret, vagyis az ultimatív dimenziót jelenti. Ez a rigpa nôi és mindent átfogó aspektusa, amiben minden jelenség és érzékelés spontán elôáll a rigpának, és a rigpában. A dolgok és jelenségek legbensô lényege a chö ying, határtalan nyíltság, tiszta tér. 
A középsô részt, long chen, hatalmas tágasság nagyon sok helyen használja Longchenpa, amikor alá kívánja húzni az appercepció, vagyis a rigpa tágasságkarakterét. De akkor is, amikor az alapvetô dimenzió terességének végtelen tágasságát akarja jellmezni. A középsô rész, a hatalmas tágasság egy módon egybeolvad így a formula férfias kezdetével, a záró nôies résszel együtt.

Ez egy dzogcsen gyémánt: áttetszô bár komplex. Férfias bár nôies. Sziporkázó, bár teli szivárvány árnyalattal.

Mindevvel a háttérben megpróbálhatjuk jellemezni a dzogcsen és a tantra viszonyát is. A fokozatos út a szexuális polaritást lépcsôkké strukturálja. Cölbátussal kezdôdik, illetve a mi idônkben általános oldott szerelmi viszonnyal. Ebbôl elkezdôdhet egy külsô tantra folyamat a két szerelmes között (fizikai, éteri, asztrális, és mentál tantra). Ez olykor elvezet a belsô tantra természetes állapotához.

A klasszikus tibeti buddhizmusban, amint ezt a nyingma tradíció kezeli, a gyakorlót a szexuális tantrába a második beavatás után vezetik be. A külsô és belsô tantra felépítésének tapasztalatai azután néhány szerencsés esetben elvezetnek az elme megvilágosodott esszenciájának átadásához.

A dzogcsen – prakszisként értve, a nem kettôs esszencia újra felismerése után – minden további nélkül egy pillanat alatt integrálható a fenti lépcsôk bármelyikével. Míg a külsô konkrét tantrában a poén az ejakuláció visszatartása: addig a dzogcsenben a rigpa megtartása, vagy még jobb: ellazulás a rigpában – függetlenül attól, hogy milyen helyzetben bomlik ki a polaritás: cölibátusban, onániában, orgazmusban, tantrában, transzformációban, avagy belsô tantrikus polarizáció állapotaiban.

A dzogcsenperspektívában a polaritás viszavezettetik ôsalapjához: a nôiség mint teres tágasság. A férfiasság, mint szikrázó appercepció. Ez a kettô, ami eredetileg egység. Imígyen viszonyul a dzogcsen a prakszisban egyenlôen a személyiség nôi és férfi pólusaihoz. 

A tudat szabad lebegése 

Lássuk hát, hogy mi történik, ha az éberség kitartóan elkerüli, hogy bármihez is tapadjon.

Vagyis elengedi az öszes ‘tartópontját’. Mik ezek? Általánosságban a tudat tartalmai.

Több tipus is van. Ott vannak a nem nyelviek, vagyis az érzéki benyomások: az ég kékje például. Vagy a testen belülrôl érkezô nem nyelvi ‘üzenetek’: éhségérzet; a szívdobogás, stb.

Vizsgálódásunk során az éberség nem ragad le ezeknél.

Fogjunk bele teljesen konkrétan. Ellazultan ülünk, a végtelen kék égbe bámulunk, és elkezdünk egy kísérletet: az éberség meg kívánja vizsgálni valójában mi lesz, ha tartósan lemond arról, hogy bárminél megragadjon. Elrepül egy madár. Ez rögtön több támpontot kínál ahhoz, hogy az éberség megragadja, avagy mint most esetünkben, ne tegye. Az egyik ilyen pont maga az érzékelés. Ezt nyelv nélkülinek neveztük. Ezután viszont megnevezzük a helyzetet: ”Ez egy madár”; esetleg csak ”madár”. Ez már egy nyelvi támpont, és ez a megnevezés az asszociációk, gondolatok és érzések végtelen láncolatát képes produkálni. Újabb másodlagost támpontok kínálják magukat.

Látható, hogy a hozzáállásunk segíthet elkerülni a nyelviséget. Ami a továbbiakban elvezethet egyenesen az összes nyelvi és nem nyelvi támpont nem ítélkezô semleges megfigyeléséig.

De mi van magával a megfigyeléssel? A vizsgálódó éberség nem maga is egy támpont?

A megfigyelô, az egy támpont. Amikor a támpontok, amiket idáig tárgyaltunk benne vannak, sôt maguk teszik ki az objektum mezôt, a megfigyelô a szubjektum-mezô támpontja. Az éberség fókuszálása az, amint megragad valamely támponton az objektum mezôben.

Az éberség forrása, a megfigyelés pedig valójában egyfajta összehúzódás, vagy egy identitás a szubjektum-mezôben.

Ha az éberségnek ultimatíve el kell engednie az összes támpontot, akkor muszáj feloldoznia és elengednie a megfigyelô identitás kontrakcióját és támpontját is.

A szubjektum-mezôben az éberség elveszti “a lába alól a talajt” avval, hogy elválik a saját alapjától, vagyis a testi központosítástól, a saját kontrakciójától, mint megfigyeléstôl, és attól az identitásától is, hogy ô egy megfigyelô.

Ha és amikor az éberség így ‘tesz’, akkor minden támponttól megszabadul, amikor az alapot elengedi. Ez a (nem-) tevés pedig: elkerülni, hogy az égegyvilágon bármihez is hozzátapadjon – amint látható – mélyen ellazult, mindent elhagyó nem-cselekvés.

Az éberség elereszti a támpontjait, az alapot is, és felfedezi, hogy súlytalan. Semmi gravitáció, semmi súlypont. Könnyedség. Szabadság. Éber lebegés. Megszabadult a nyelvtôl. Az identifikációtól is. Nincs a testben, de a testen kívül sincs. Sem az elmében, sem azon kívül.

A megszokott tudat duális helyzetében az éberség ‘odatapad’ a madárhoz, amint a kék égben lebeg. Ez nyelvileg így szól: “Egy madarat látok lebegni az égben.” Amikor viszont az éberség elereszti a madár támpontját, principielt az összes többivel együtt, akkor kitágul az objektum mezô az egyöntetûségben. Amikor pedig ellazítja a megfigyelôi kontrakcióját kitágul a szubjektum-mezô az éber tágasságban. A ”Látok egy madarat az égben lebegni” szituációt felváltja ”Az éberség szabadon lebeg a tenmagáról tudó tágasságban” helyzet. A korlátozott duális tudatból a határtalan appercepcióba.

Hol az én, és hol a madár? Ugyanazon tenger hullámai. A tudatmindenség kreatív bôségének áramlatai. Az én egy hálás buborék a tudattengerben. A madár és az én is az együttérzés jegyei.

A pillanatnyi aspektusból nézve ez a tudatforradalom minden ember számára lehetséges bármelyik pillanatban, állítja a dzogcsen. Mélyebben nézve ‘minden tudat’ apperceptív, végtelen, és szabad.

Az én hullámának fel kell fedeznie, hogy most és itt hullám a tudatmindenség tengerében.

Maga a felfedezés mindíg pillanatnyi. De az ide vezetô út lehet hoszabb, és lépcsôzetes, vagy rövid és inkább pillanatnyi. A prakszis csodálkozás, vizsgálódás, kreatív kísérletezés, játékos próbálkozás. Az éberséggel. A szív olvadékony képességével, avval, ahogy lát, amint odaadja magát. Ellazulás. Appercepció. 

Az éberség ezen beállítódását jellemeztük az elôzôekben. Urgyen Tulku ezt így fogalmazta egy helyen:

“Resting freely, pervasive and wide open – these are the three essential points of rigpa. Resting freely means that you do not focus on something as being there. Pervasiveness means to not tie something down as being here within you. Opennes means to not dwell on something inbetween. You could also say: do not project outwardly, do not concentrate inwardly and do not place your attention in some state inbetween. When not doing any of these, that’s the view” (Vajra speech, p. 181).

További konzekvenciákat is lehetséges levonni az éberségkísérletünkbôl.

A kísérletezô ráérezhet arra, hogy a legtöbb mindabból, ami normálisan ‘betölti’ az érzékeket és az elmét elengedhetô-elhagyható. A tudat ugyanis valójában képes elengedni minden tartalmát, a nyelvet, az identitást és perceptív [felfogó] struktúrákat is. Valami marad ugyan vissza. Vannak bizonyos alapvetô vonásai a tudatnak, mint olyannak, amik elengedhetetlenek. Az apperceptív tudatalap esszenciális oldalai. A kísérlet hajtóereje és alapideája az, hogy a tudat nem tapad valami határozott dologhoz. Ez a nem-cselekvés marad. No és marad a minôségi szabadság, negálva: a nem-cselekvés, nem-tapadás, a “nemség” minôsége.

De megmarad a minôségi jelenlét is. Az éberség innentôl nem elhagyható. Ha mégis elhagyjuk a most-ot, a jelen pillanatot, akkor elalszunk, vagy belefeledkezünk valamely gondolatba, a distrakció valamilyen formájába, ami ellentétben van kísérleti célunkkal. 

A tágasság, és a nyitottság szintén nem elhagyható. Maga az éber elengedés is nyitottság.

Végül pedig itt van egy negyedik minôség, amit normálisan a dzogcsenben egységnek neveznek. Ez nem valami identitás érzés, sem nem az én, avagy valami központiság érzés. Ezeket az utolsó struktúrákat – amint láttuk, és amint a gyakorló maga megtapasztalhatja – a szabadon lebegô éberség elhagyhatja.

Az egység úgy értendô, mint a realizció, ami a teret és az appercepciót köti egybe.

Éppenséggel a fenti négy minôséget nevezi Longcsenpa a Nëlug chö-ben az appercepció tágassága alap kvalitásainak. Az alapszöveg egyszerûen négy fô fejezetre tagolódik. Minden egyes fejezet a rigpa tágasság valamelyik aspektusára exponál.

Kimondhatatlanság, spontán jelenlét, nyitottság és egység, a közös tudat ezen négy fô aspektusa megtalálható valamennyi nagy spirituális hagyományban a megvilágosultak  leírásaiban, és dokumentumaiban.  

Megbízhatóság 

Általában egy sor körülménynek kell jelenlenni ahhoz, hogy egy ember megengedje magának a nagy elengedést, vagy a döntô ugrást. A legfontosabbak közül három, a bizalom, az odaadás képessége, és a megbízhatóság.

Bizalom mindenek elôtt a prakszisban. Muszáj jól megérteni, és megtanulni a mikéntjét. Kísérletezni és gyakorolni kell, addig amíg be nem épül a mindennapi életbe. Ez a folyamat lassan kifejleszti a bizalom érzését abban, hogy éppen ez a prakszis az ami mûködik az illetônél.

De bízni kell a perspektívában is, abban az életszemléletben, amibôl a prakszis kialakult. Harmóniában kell lenni vele, hogy a prakszisban való bizalom, és a motíváció elég legyen ahhoz, hogy a gyakorlás egzisztenciális igénnyé váljon.

Tekintve, hogy legtöbbünknek szükségünk van egy kvalifikált tanítóra, akitôl tanulunk, akivel konzultálhatunk a prakszis beállításával kapcsolatban, muszáj feltételeznünk, hogy kifejlett bizalmi kapcsolat jött létre tanító és tanítványa között.

De túl a prakszis, a perspektíva és a tanító iránti bizalmi viszonyon szükséges az is, hogy a bizalom meggyökerezzék a szív szeretet-képességében is. Vizsgáljuk csak meg a szeretet érzését egy partnerrel, egy baráttal, egy gyerekkel kapcsolatban. Amikor az, akit szeretünk mérges, elutasító, zárkózott, dacos, vagy éppen direkt ellenséges valamiért, akkor mi van? Vagy az ember maga is mérges lesz, zárkózott, vagy elfordul – hogy védje a szivét és egóját – vagy van elég tere és bizalma ahhoz, hogy elférjen benne a másik reakciója, és mindennek ellenére szeretetet érezzen iránta.

Érthetô, hogy egy egész spektrum vegyes reakció jöhet elô, rengeteg árnyalattal. De esetünkben könnyebb látni, ha ezeket leegyszerûsítjük. A szeretet megbízhatóságában való bizalom tûnik a legdöntôbb tulajdonságnak, ami bátorságot ad egy embernek  a spirituális prakszishoz, hogy teljesen el tudja engedni minden referencia pontját, biztosítását, és az összes fenntartását.

A bizalom mélyebb apsektusa a konkrét szeretô-szerelmi életben való bizalmi munkában fejlôdik ki. Amikor valaki a gyakorlás során a szakadék szélére kerül, nem elég a prakszisban, a perspektívában és a tanítóban való bizalom. Az embernek bizalma kell legyen a saját szive érzelmi megbízhatóságában is, hogy merje odaadni magát a szakadékban rejlô ismeretlennek.

A bizalom, megbízhatóság, és odaadás egyesülten adják azt a hordozó hullámot, ami szükséges ahhoz, hogy az éberség el merje engedni az utolsó fenntartásait, és referencia pontjait, hogy túllépjen nyelven és identitáson.

Ha egyébként a bizalom, és a többi kedvezô körülmény adott, az egész nagyon egyszerûen és magától értetôdôen megtörténhet. 

Támponttalanság

A csupasz tudat nem öltözik nyelvbe, nem visel maszkokat. De az identitás és a nyelv skála-jelenségek. Az identitás az énnel kezdôdik – az ego-centrikus személyiséggel. Ez azután kifejlôdhet a családra, és a társadalomra nézvést egy szocio-centrikus identitássá. De tovább tágulva planetáris-identitássá is ’nôhet’. Ez lenne a ’selv’ szintje, ezt megtapasztalni már tudatnyílást, kezdôdô ébredést, dimenzióváltást igényel, az ún. ötödik spirituális szint elérését. Az identitás kinyitható, és még átfogóbb lehet, kozmo-centrikus (hatodik szint), teljesen nyitott. Csak ezen a ponton dobja le a tudat utolsó maszkját, és ismeri fel tenmagát, mint csupasz, tiszta, apperceptív tudatot. Isteni névtelenség.

No és a nyelv olyan, mint az atmoszféra, ami kifelé haladva finomodik, elvékonyodik: atmoszféra – sztratoszféra – ionoszféra. Súlytalan lebegés az ûrben – teljes kilátás a kék bolygóra és a csillagokra.

A nyelv a legsûrûbb a beszélt, kommunikáló nyelven: szó, mondat, értelem-jelentés, párbeszéd.

A gondolatok is lehetnek olyanok, mint a beszéd, ugyan hang nélkül. De a gondolatok lehetnek sokkal absztraktabbak, gyorsabbak, szavak és mondatok elôkészítôi.

Ezen a szinten árnyalódik a nyelv: poláris struktúrák, érzelmi, kreatív, intuitív, szimbólikus és képszerû nyelvi játékok. Zenei és matematikai szójáték. 
A mentális (negyedik szint), és a spirituális (ötödik szint) határán fekszik, amit Aurobindu és Wilber víziós logikának nevez: olyan nyelvezetek, amik többé nem verbálisak, hanem túlnyomórészt vízionárius szintézisek, és egészek, amik inkább egyidejûleg mûködnek, mintsem sorban. Errôl a szinttôl származnak az univerzális modellek: életfilozófiák, fizikai-tudományos világmodellek, átfogó paradigmák.

Roger Penrose úgy írja le a newtoni-mechanikus világmodellt, mint egyfajta mechanikus világórát, míg a relativisztikus és kvantummechanikai világképek inkább egy gondolathoz hasonlítják a kozmoszt. Martinus [újkori dán misztikus!] úgy írja le a világot a benne élô emberekkel, mint egyfajta kozmikus organizmust. A dzogcsen szerint a világ olyan, mint valami relatíve érvényes álom, amibôl fel lehet ébredni.

A világképek, az átfogó univerzális szisztémák, és paradigmák nyelvileg kifinomultak, magasan absztraháltak, de mégis csak nyelvi struktúrák és kifejezések.

Ezeket a sztratoszférikus vagy ionoszférikus nyelvi szinteket, és referencia rendszereket is el kell hagyni és elengedni, hogy a tudat teljesen megszabadulhasson a nyelvtôl, hogy ekként találkozzon a saját csupaszságával, az appercepció hatalmas tágasságával.

A filozófiai, tudományos, vallásos-spirituális és kozmikus világképek és térképek – ebben az értelemben – az ötödik és hatodik tudatszintrôl származnak. Például Kant három kritikája, Aurobindu, Wilber.

A csupasz tudattágaság végtelen tere az appercepció magától világító jelllege viszont a hetedik, nem-kettôs szintrôl származik.

Longcsenpa így írja le:

“A támponttalanság, mint olyan túl van a filozófia tömlöcén” (Lcc p. 76) (XII).

Pontosabban az áll ott, hogy: “Referenciátlandság, mint olyan”. Egy másik helyen egy másik fogalommal:

”Alap-talanság, mint olyan” (Lcc p. 74) (XIII).

A flamand misztikus Reusbruck az unio mystica egyik oldalát úgy írja le, hogy “Un-grunt”, nem afgrund (szakadék), hanem ugrund, vagyis – nem-alap. Ez a legszélsôségesebb állapota a nem-ragaszkodásnak, az éberség kibôvült, éber, fókusz és támpontok nélkül, bázis és alap nélkül. Ez egy fürdô magában az élet forrásában. A tudat és a szív egyként lebeg a végtelenben. Egy pillanat, vagy efajta állapot késôbb úgy jelenik meg az elmében, mint szabadság, üdv, együttérzô boldogság. Ezek a prakszismomentumok, és állapotok, amik értéket, tartalmat, és életminôséget adnak.

Amikor a prakszis áthatja a mindennapokat, akkor lesz belôle életmûvészet.

Ami abból áll, hogy a mindennapi egzisztencián átsugárzik, és mint barátságosság, együttérzés, és életöröm jelenik meg. Kiteljesítôen sugárzik a padlómosáson, és bevásárláson keresztül is. Az emberi kapcsolatokban és az együttlétben a szívtérben fénylik.

A refernciátlanságot akár a prakszis céljaként is leírhatjuk.

Relatíve úgy is bemutatható, mint az út, értve ezalatt, hogy a prakszis végsô soron arról szól, hogy egyre inkább bôvítjük a referenciátlan-támponttalan éberséget. 

Tartós éberség

Az ember felébred reggel. Hideg vizet locsol az arcára. Meleg teát iszik. Az ébrenlét stabizlizálódott. Sok órán keresztül tart. Az ember nem alszik el megint, sôt nem is lesz álmos egyhamar. Az ébrenlét természetesen stabil. Tartós anélkül, hogy ezért külön tenni kéne valamit. Ami viszont állandóan változik, az az ébrenlét tartalma, az elme áramlatai, az érzékek számtalan változó információja, a világ és az ember kölcsönhatásai. De ebben, és ez alatt a folyvást változó gazdagságban az ébrenlét változatlan.

Ez a tartós, nyitott ébrenlét olyannyira magától értetôdô, hogy automatikusan adottnak vesszük. Keresztül nézünk rajta. Elôre látható. Itt van, de elfeledkezve magáról. Az ébrenlét beleveszett a különféle tartalmaiba.

Nem csak az aktuális helyzet, tartalmak, gondolatok, és érzések, hanem minden tartalom, minden érzékelés, vagy szituáció áthatott az éberség által. Ha nem lenne, akkor csak alvás lenne és tudatlanság. Egy érzékelés, egy gondolat és élethelyzet csak akkor valami a számomra, hogyha az éberségem átfogja és áthatja ezeket.

Kant: “Das “ich denke” must alle meine Vorstellungen begleiten können.” (”Ennek: ”Én azt gondolom” kísérnie kellene minden elképzelésemet.” A tiszta ész kritikája B 132).

 

Longcsenpa azt mondja: ”Minden jelenség a tenmagáról tudó egységes tudat által átfogott” (Lcnl p. 57) (XIV).

Mélyebben nézve a dzogcsen prakszis arról szól, hogy ez a tartós ébrenlét ’emlékezzen’ tenmagára.

Amikor a tartós, mindent átható átlagos mindennapi éberség emlékszik magára, akkor megmarad magánál. Amikor megmarad magánál, akkor apperceptív. Nyelv, azaz megfogalmazások nélkül tud magáról.

Amikor viszont belefeledkezik a tartalmaiba, akkor bele is vész ezek változásaiba. Ámbátor ilyenkor is megmarad az ébrenlét kívül, a jelenségek mögött és bennük. De önfeledt marad.

A [nem-] gyakorlás abból áll, hogy felfedezzük ezt a mindent átható éberséget, emlékszünk rá, és megmaradunk nála.

Annak oka, hogy a prakszis a kezdetben csak pontszerû az, hogy az éberség mintegy rutinszerûen megfeledkezik magáról, és hagyja magát megzavarni, vagy belevész az érdekes tartalmaiba.  Szokás szerint normális, hogy a kedetekben csupán egy-egy pilanatra emlékszik tenmagára az éberség. Azután megint hirtelen az elme kerül a központba. Az éberség elfeledett. A figyelem rátapad valamilyen tartalomra egy fókuszálással.

Ha és amikor az éberség megmarad magánál csak akkor fedeztetik fel a tartóssága. Ha pedig kitart, akkor az appercepció töretlen lesz.

A töretlen appercepció pedig töretlen prakszis.

Amikor az éberség töretlen természetes létállapotában marad, akkor megnyílik a szív és a tudat is.

A szív appercepciójában rejlô minôségek spontánul kibontakoznak: jóllét, szabadság, együttérzés, hála és finom, kellemes áttetszôség.

Az életmûvészet az, amikor az éberség tartósan megmarad magánál a mindennapi tevékenységek közepette.

Tartós jelenlét

”A Pillanat nem az Idô, hanem az Öröklét Atomja.” Søren Kierkegaard (A szorongás fogalma)

“Soha nem tartózkodunk a jelenben. Megelôlegezzük a jövôt, mintegy siettetve az eljövetelét, miután halogatónak találjuk. Avagy a múltra emlékezünk avval, hogy nem engedjük el, miután oly gyorsan elillan. Olyan ostobák vagyunk, hogy azon idôk körül toporgunk, amik nem a mieink, de egyáltalán nem gondolunk az egyetlenre, ami hozzánk tartozik, és olyan mértékben ûzzük ezt a tartalmatlanságot, hogy csak azokról az idôkrôl álmodozunk, amik nincsenek többé, miközben az egyetlent, ami megáll kiengedjük a kezünkbôl.

Az az igazság, hogy a jelen szabály szerint taszít bennünket. Elrejtjük a szemünk elôl, mert kínosnak találjuk, vagy ha kellemes elszontyolodunk attól, hogy eltûnni látjuk. Próbálunk állandóságot adni neki a jövô segítségével, és úgy hisszük rendelkezünk dolgok felett, amik nincsenek a hatalmunkban, egy olyan idôben, amit egyáltalán nem biztos, hogy meg fogunk érni.

Mindenki megvizsgálhatj a gondolatait. Az ember mindíg vagy a múlttal, vagy a jövôvel foglalkozik. Szinte soha nem foglakozunk a jelennel, vagy ha rá gondolunk akkor csakis azért, hogy kölcsön vegyük a fényét, aminek segítségével a jövôbeli ügyletekkel kapcsolatos hozzáállásunkat kívánjuk rendezni. A jelenlévô sohasem célunk, az éppen történô és jelenlévô eszközünk csak, egyedül a jövô a célunk. A jelenben nem élünk soha, de reménykedünk, hogy életre kelünk, és miután arra rendezkedtünk be, hogy boldogok legyünk, elkerülhetetlen, hogy soha ne legyünk azok.” Pascal (Pensées)

Tiszta dzogcsen. A szamszarikus elménk precíz diagnózisa. Élhetünk így is, boldogságban, szenvedésben, múltban, jövôben, öregségben, halálban. De választhatjuk a prakszist is.

Ha ebben pontosabban megvizsgáljuk a pillanatot és a jelenlétet a következôket fedezhetjük fel. A jelenlét magában megmarad. A zavarodottság és gondolkodás tördeli atomokra.

A nyelv és az elme szakítja meg a jelenlét folyamatosságát.

Amíg vannak gondolatok (elmeáramlatok szélesebben véve), és amíg van a nyelv addig, a jelen folyamatossága csak pillanatokban fogható fel.

Miután az elme így mûködik a prakszis kezdete szükségszerûen pontszerû.

Az éberség a szívvel összhangban nem képes kitörni a jelenlétben.

“Amikor az egzisztálás elgondolhatatlan, noha az egzisztáló gondolkodik, mit tesz ez? Azt jelenti, hogy az ember monumentumokban gondolkodik, elôre, és visszafelé gondol. Az abszolút folyamatosságát képtelen elkapni.” Kierkegaard (Utóirat, 7, p. 317).

Ez egy empírikusan korrekt kijelentés. Aki megvizsgálja a gondolatokat és az elmét felfedezi a diszkontinuitást.

[Figyelmeztetés: megakadályozni a gondolatok megjelenését nem lehet, és még kísérletezni sem ajánlott a dologgal. Szinte azonnal el lehet engedni ôket viszont, hogy ‘viszatûnjenek’… oda, ahonnan feltûntek!:] 

Amikor a prakszis hosszú és gondos gyakorlás nyomán stabilizálódik – nem pontszerû többé, hanem állandó jellegû – felfedezi az ember, hogy lehetséges a jelenlétben maradni, de csak akkor, hogyha a nyelv és a gondolkodás elnémul. A jelenlétbôl való legkisebb kiesés széttöri a jelenlét természetes tartósságát elválasztott momentumokká. Amint a legkisebb, legabsztraktabb finom gondolat is megtöri azt.

“Innate ignorance is simply to forget. Conceptual ignorance comes in the moment after forgetting, when we start to think, forming thought after thought.” (Urgyen tulku, As it is, 1. P. 144)

Az ami elfelejtôdik az maga az éberség. Avagy maga a jelenlét. Az appercepció, az éberség spontán, nyelvtelen tudása tenmagáról szétszóra(kozta)tik. A tudat megfeledkezik magáról, és a tartalma felé fordul. Ez a feledés, illetve ‘szóródás teremti az elmét újra, és újra. A disztrakció feltétele annak, hogy a gondolatáramlás természtes kratív processzusa beinduljon.

A prakszis ennek ellenkezôje: nem-gondolkodni, hanem emlékezni az éberségre magára.

Az életmûvészet pedig az, ahogy a szív töretlenül a mostban nyugszik.

Avval kezdtük e könyvet, hogy bemutattuk a fokozatos prakszist, ami pontszerûen kezdôdik, és a rövid szakaszok után lassan folyamatossá fejlôdik. Így lehet ábrázolni a négy prakszis összetevôt:

I. Ábra

A második részben a pillanatnyiságot mutattuk be, és Longcsenpa karakterisztikáját a Nëlug chö-bôl:

II. Ábra

Végül pedig még inkább kiemeltük a négy tartós aspektust a haladóbb prakszisban, amint átvált a non-duális rigpa állapotból a pontszerû rigpába.

III. Ábra

Ez a három különbözô séma intuitív nyelvi képe ugyanazon prakszis-realitás különbözô oldalának. Ezek mélyebben nézve csak szavak, de mégis határán a nyelvnek és elnémulásnak; az elme ajtói, amint az ismeretlenre nyílnak. Már ha az ember képes a diagrammokat és jelentésüket hagyni egy-beolvadni, amint hópehely olvad a tengerbe. 

Belehalni a gyakorlásba

A man who has died the great death has no buddhist doctrines. – Zen

Sterbe dass du nicht stirbst. – Goethe

Normálisan a halál egy lassú folyamat. Az ember megöregszik. Beteg lesz. A halál folyamata beindul. Mindez fokozatosan történik. De maga a halál pillanata úgy tûnik sokkal inkább visszafordíthatatlan és hirtelen. Az a tény pedig, hogy az ember bármikor és bárhol meghalhat, éppí magán viseli a pillanat kiszámíthatatlanságának jegyeit. Úgy néz ki, hogy a halál kifejezôdhet egy természtes elöregedési és elgyengülési folyamaton keresztül, amint beállhat egy pillanat alatt is, egy törés maszkjában. A pillantnyiság karaktere ugyan minden körülmények között fel fog bukkanni a halál pillanatában, ez az ugrás ami az utolsó lehellet után következik. Nincs új belégzés. Visszafordíthatatlan a leállás.

A halál pillanata és totális karaktere megtalálható a prakszisban. Létrejöhetnek olyan helyzetek, amikoris az ellazulás és elengedés totálissá válhat. Adottak lesznek olyan pillanatok, amikor az odaadás abszolúttá válhat. Vannak olyan határok, ahol a feltétel nélküli közel kerül. Ezekben a prakszis-pillanatokban az elme tudja, hogy az ajtó nyitva, és a szakadék kivehetô. A gyakorló pedig tudja, hogy minden feltételét respektálja a kozmosz. Ha az embernek az a kérése, hogy ne fájjon a testben, hallgat rá az isteni. A döntô törés nem történik meg. Ha az a feltétel, hogy a kedvest, a gyerekeket ne veszítse el, a kozmosz respektálja ezt is. Ha a feltétel az, hogy bármi megtörténhet, - a bizalom akkora, és annyira nyitott -, csak épp a halál ne, ne most jöjjön a halál. Akkor nem fog megtörténni. A feltétel nélküli csak egy pillanatra nyitja meg magát, amikor minden feltételt feladtunk. 

Amikor a gyakorló ellazulása totális, amikor a szív nyíltsága feltétel nélküli, és amikor az éberség tenmagáról tudása abszolút támpontok nélküli, és ezért nyelven túli, akkor aktualizálja magát a rigpa feltétel nélküli állapota. Amikor semmi feltétel nincs jelen, akkor feltétel nélküli. A feltétel nélküliség maga a rigpa. [A tiszta TUDAT ‘forrása’!]

Ez az átmenet olyan, mint a halál. Nem valami szimbólikus halál-újjászületés processzus. Ez ugyanaz a visszavonhatatlan, mint a fizikai halál esetén. Az ember ül a párnáján, és meghal; - amint a zenben mondják. Ez bizalmat és bátorságot követel. Bizalmat a prakszis iránt. Bizalmat azok iránt, akik megtanították ezt a prakszist. De mindenekelôtt bizalmat a saját szivünk kitartásában. Az embernek bíznia kell a saját értékelésében, a saját érzelmeiben. A prakszisnak meg kell nyugtatnia a szivet.

De nem általános, hogy az ember meg meri engedni ezt a feltétel nélküli kinyílást, amikor egymaga van. Szabály szerint – és ez minden nagy spirituális, ezoterikus hagyományra vonatkozik – ez a döntô átlépés egy tanítóval együtt történik meg. A tanító olyan, mint egy bába, aki segít a tanítványnak megszülni a rigpát. Egy érzelmi katalizátor, aki közvetíti a misztériumot.

Az ébredés megtörténhet egy pillanat alatt. De szokás szerint ez egy meglehetôsen hosszú folyamat, ami végülis ebben a feltétel nélküli pillanatban kulminál.

Hullámokban érkezik. A három fô hullám a három beavatás. Általában több év telik el e három hullám között. A harmadik a feltétel nélküliség felfedezése. Újrafelismerése a nem-kettôs éberségnek.

A hamadik hullám olyan, mint meghalni. A zenben így mondják:

“One must die the great death once, then return to life… In fact you must let go your hands while hanging from a cliff, trust yourself and accept the experience” (The Blue Cliff Record, p. 251). 

Lekerekítés

Midôn az elôzôekben idézteket hoztunk Kant-tól, Kierkegaard-tól és Pascal-tól evvel nem azt szándékoztunk állítani, hogy ôk a dzogcsenrôl írtak volna. Ôk a saját ügyeikrôl írtak. De olykor – ez a hipotézis – elemzéseik, és érvelésük – általános érvényû törvényszerûségekbe talál bele. Ugyanígy állítom, és ez a meggyôzôdésem, hogy a dzogcsen ritka módon áthatott a nem a kultúrák által meghatározott tudat-törvényszerûséggekkel.

Amint korábban említettük a dzogcsen három alapaspektusban mûködik: prakszis, perspektíva és magatartás. E három alapvonás megfogalmazásakor lehetséges rámutatni, hogy különbözô filozófiai rendszerek tartalmaznak olyan tételeket, amik úgy tûnik ugyanazokat az alapvetô törvényszerûségeket fedik, amik a dzogcsenben is láthatóak.

A gyakorlat – ami a tudat-tréninget illeti – az appercepcióra összpontosít: arra a lehetôségre, hogy az éberség tágassága nyelv nélkül és spontán tudomást vehet tenmagáról. A tartós éberség címû fejezetben idéztük Longcsenpa és Kant definícióit az appercepcepciót illetôen. A legfigyelemreméltóbb az, hogy mind Longcsenpa, mind Kant ugyanazt a hat fô predikátumot használja az appercepció karakterizálására.

Az appercepció mindent átfogó egység. Az egész tudatmindenség egységben van az egyes ember appercepciójában.

Az appercepció eredendôen tiszta. A tisztaság ebben a viszonylatban mind Kant-nál, mind Logncsenpánál azt jelenti, hogy principálisan szabad az empírikus érezékeléstôl.

Az appercepció változatlan és spontán.

Vagyis a (transzcendentális) appercepció szintetikus egység, változatlan és spontán.

(id. Kant, Kritik der reinen Vernunft, B 132 f és A 108; Longcsenpa, Nélug chö, p. 57, 226 f).

Ez nem valami véletlenszerû nyelvi egyezés. Ha az ember mélyebben megvizsgálja mit is gondol valójában Kant az appercepcióról, mint olyanról, és összehasonlítja Longcsenpa leírásával, úgy hiszem mindenki felfedezheti, hogy mindkettô ugynarra tudatfenomenológiai alaptényre mutat rá, ami e könyv alapkövéül szolgált.

Leibniz fômûvében, a Theodiciéen-ben úgy érvel, ami kicsit leeegyszerûsített és népszerûsített formában így néz ki: ha a világot Isten teremtette, akkor abba minden képességét bele kellett vesse. Amikor egy mûvész alkot egy mûvet, akor próbálja ezt olyan jóvá tenni, amennyire csak lehetséges. Amikor pedig egy anya kenyeret süt a gyerekeinek, akkor igyekszik a lehetô legjobb kenyeret kisütni. Ehhez képest miért ne teremtette volna az isten, vagy istennô a lehetô legjobb világot?

Ezért fel kell tennünk – így Leibniz – hogy isteni nézôpontból ez a világ kell legyen a lehetséges világok legjobbika. De ez továbbá azt is jelenti, hogy ami ezen lehetséges világok legjobbikában történik szintén a legjobbnak kell lennie – az isteni perspektívából nézve. Különben a teremtô egy kötekedô vagy trehány [- netán gonosz?:] lenne.

Ez a gondolatmód, és perspektíva, amit leír igencsak hasonlít a dzogcsen megfogalmazásokra: noha a dzogcsen nem képzeleg valami teremtô istenségrôl.

A dzogcsen azt állítja, hogy a legmagasabb megvilágosodott éberségbôl – az abszolútból – nézve – az egész világ, és minden-ki benne spontán tökéletes. Miképpen is lenne elképzelhetô másként a legmagasabb éberség?!

Amúgy a dzogcsen ezt úgy értelmezi, hogy ez csak akkor, és addig igaz, amíg a tudat ebben a legmagasabb éberségi állapotban leledzik: túl a nyelviségen, túl az identitáson, túl minden lehetséges kettôsségen. Amikor a tudat elfeledi tenmagát, azonnal az elme, a világ, és a relatív lesz érvényes. No és a relatívban az abszolút perspektívája nem igaz.

Az összefüggésrôl pedig az abszolút perspektíva, és az általános relatív magatartás között azt mondja Urgyen Tulku: ”Noha az ember felismerte az abszolútat respektálnia kell a relatívat.” Ez a gondolatmenet felismerhetô Kierkegaard-nál is, az Utóiratban szereplô híres formulában: ”Az abszolúthoz abszolute, a relatívhoz pedig relatíve kell viszonyulni.”

Ô el is mélyíti ezt avval, hogy rámutat mi éppenséggel fordítva viszonyulunk a kérdéshez. Abszolút módon a relatívhoz viszonyulunk. Abszolút fontosságú a számunkra az énünk, a gyerekeink, a bankszámlánk, megtiszteltetésünk és a státuszunk. El kellene kezdenünk a relatívhoz relatíve viszonyulni. Kierkegaard nyelvén: ”Ki kéne halnuk a közvetlenbôl”. Meg kell tanulnunk relativizálni magunkat, és szamszarikus világi életünket. Amikor elôször egzisztenciálisan konkrétan relatíve viszonyulunk a relatívhoz (sokáig élve, terápiákon, személykibontáson, és igazi, semleges, önmagunkkal, és közvetlenségünkkel kapcsolatos öniróniával teli távolságtartáson keresztül) akkor láthatunk neki a következô nagy feladatnak: az abszolúthoz abszolút módon viszonyulni.

Kierkegaard természetesen ezeket az egzisztencia analíziseket a maga keresztény ügyleteiben használja. Amint magától értetôdôen a dzogcsen megfigyeléseket a dzogcsenben hasznosítjuk. Csak azt állítom, hogy mindkét helyen a központi téma egy általánosan érvényes struktúra, ami a non-duális szint (az abszolút), és a duális szint (elme, világ, a többiek, a relatív) kölcsönhatásával foglalkozik.

Az abszolút realizációjának egyetlen érvényes kifejezôdése a relatívban a szív érzéke: az együttérzés, és segítôkészség.

A Rigpa – a nem kettôs appercepció – mélyebben felfogva csak a rigpa által realizálható, mondja Urgyen Tulku. A duális, közönsége elme – a relatív – nem képes felismerni a non-duálisat. A duális felosztja, és elfátyolozza a non-duálisat amikor találkozik vele. Kierkegaard így fogalmaz: amikor az ember relatíve viszonyul az abszolúthoz, akkor valójában csak a relatívhoz viszonyul, ugyanis a viszonyulás a döntô.

Amúgy, amikor az appercepció a szívben nyugszik, mint mag a gyümölcsben, akkor spontán együttérzésben fejezi ki magát.

Az életmûvészet, ahogyan ez itt értendô a nem kettôs abszolútum és a kettôs relatívum közötti egyensúlyozásból áll. Ennek spontán érvényes kifejezôdése a tiszteletteljes tolerancia minden élôlénnyel kapcsolatban. Barátságos segítôkészség az embertársakkal kapcsolatban, és nyíltszívû megfontoltság a környezeti erôforrásokat illetôen.

Amilyen könnyedén ki mertük ezt itt jelenteni az éppenséggel a fordítottja annak, hogy milyen nehéz elérni. Ettôl még nem kevésbé érvényes, gondolom.

A fokozatos aspektus a hosszú érés folyamata.

Mindenekelôtt felfedezi az elme, hogy közvetlenül boldogságkeresésre lett a világba dobva. De a valódi bologság – "az örök üdvösség" – abszolút, nincsen tartós duális boldogság. A közvetlen duális elme abszolút módon viszonyul a relatívhoz: hisz benne, hogy az élet képes beteljesíteni az elme vágyakozását a boldogságra: abban hisz, hogy a szamszarikus relativitás vezet az abszolúthoz.

A következô és fájdalmas lépcsô ezen törekvés illuzórikus, és lehetetlen voltának felfedezése. A relatív, világi, közönséges élet csak relatív boldogságot képes teremteni. Ez azután elvezethet ahhoz a hosszan tartó folyamathoz, ami a közvetlenségbôl való kihalást célozza meg a belátáson, és a világi élet és elme relativizálásán keresztül. Evvel lehetôvé válik az a folyamat, ami az abszolút keresésébôl áll, a határozott spirituális keresésbôl. Ez ideálisan annak felfedezésében kulminál, hogy az abszolút az abszolút viszonylatban és abszolút erôfeszítésben található csak meg. Ez jelenti abszolút módon viszonyulni az abszolúthoz. Az utolsó lépcsô, a gyümölcs, az életmûvészet pedig a világba való visszatérésbôl, és az abszolúthoz való abszolút viszonyból áll, a tényleges valóságra való totális emlékezésbôl, de egyidejûleg gondosan és barátságosan viszonyulva a realtívhoz – együttérzô relativizmussal.

A pillanatnyi aspektus pedig minden további nélkül szabadon, a pillanatban, totálisan és feltétel nélkül ‘belehalni’ a prakszis-momentumba, ami kioldja a realizáció rigpáját, vagyis az abszolútot.

Befejezés / Zárszó

A rigpa fényházban lakik. – Urgyen Tulku

Legbensôbb lényünk közelebbi rokonságban áll a térrel és a nappal, mint az énnel, és a földel.

A tudomány is azt meséli, hogy még az anyag is, amibôl a testünk felépül eredetileg a csillagok atomkohójában készült az ûr galaxisaiban. Ez persze itt csak egy analógia. A fizika tudományát nem lehet a dzogcsen perspektíva bizonyítására kihasználni, éppúgy nem, mint fordítva. A fizika tudása az objektív világról addig, és úgy érvényes, amíg, és ahogy az ember akceptálja a szubjektum és objektum kettôsségét. A dzogcsen perspektívája ezen dualitás transzcendációja. A forradalmi a határok túllépése a nyelvet, az identitást, és a szubjektum-objektum különbséget illetôen. Amúgy különben érdekes, hogy a modern fizika közelg egy úgyszólván kanti felfogáshoz a duális tudat szerepének értékelésében az úgynevezett objektív dimenzió leírásában, és értelmezésében. Penrose nem áll egyedül avval az ideájával, hogy Einstein nyomán a kozmosz jobban hasonlít egy gondolatra, mint egy órára. Eddington – Heisenberg által idézve a Physics and beyond-ban – úgy fogalmaz, ahogy Kant is tehette volna:

“We have found that where science has progressed the farthest, the mind has but regained from nature that which the mind has put into nature. We have found a strange footprint on the shores of the unknow. We have devised profound theories, one after another, the account for its origin. At last, we have succeeded in reconstructing the creature that made footprint. And LO! It’s our own!”

(cf. Kant i Prolegomena, p. 79: Der Verstand schöpt seine Gesetze (a priori) nicht aus der Natur, sondern schreith sic dieser vor)

Eddington: „Felismertük, hogy ahol a tudomány legmesszebbre elért, az elme csak azt kapta vissza a természettől, amit az elme beléhelyezett. Egy különös lábnyomot találtunk az ismeretlen partján. Egyik mélységes elméletet gyártottuk a másik után a származásáról. Végül sikerült rekonstruálnunk a teremtményt, ami a lábnyomot otthagyta. És lám, a mi saját nyomunk vala!” (Lázár Imre magyarítása!:)

A dzogcsen perspektíva túl van a tudományon a szubjektumot illetôen (például pszichológia), de az objektumot illetôen is. Ezért azután túl van egy esetleges összehasonlító tudat-tudományon is, bármilyen fontos és releváns is lenne egy ilyen lépés, és kísérlet.

Az, hogy legbennsô lényünk végtelen tágasság, az ûr végtelenségével analóg módon, és önfényû, mint a nap, meleg együttérzést sugározva, egy egzisztenciális forradalom az általános duális énközpontú, geocentrikus, földhözragadt, és testalapú felfogáshoz képest.

Miután a tudatmindenség önfényû, nyílt tágassága kapcsolódik a konkrét egzisztenciálishoz megjelenik az öröm, és hálaérzet, az együttérzés melege, és az összetartozás érzése.Amint a nap világít, de meleget is ad, pontosan ugyanígy fejezi ki magát az appercepció szive világossággal és meleggel. Világosság a kapcsolatokban és világosság a segítôkészségben. Meleg együvé tartozás, es meleg együttérzés.

Az identitásgörcsök elválasztanak egymástól, és többnyire versenyzéshez, idegenkedéshez, és sóvárgáshoz vezetnek.

Amennyire természtes és szükséges a nyelv és identitás, éppen annyira világos, hogy ennek túl nagy az ára. Az egocentrikus kibomlás is természetes és szükséges. De a költségei és korlátai is nyilvánvalóak.

Az egész spirituális prakszis arról szól, hogy felfedezzük és megdolgozzuk azokat a lehetôségeket, amik abban a gazdagságban rejlenek, ami mindannyunk elôtt fekszik, de túl a nyelviségen és az identitás görcsökön.

Akkor lesz életmûvészet amikor a legmagasabb – isteni – perspektíva kibomlik és összeköttetik a konkrétan egzisztáló mindennapi részletekkel, és életkörülményekkel. A gondosság és “helyénvalóság” az emberi találkozásokban bizonyítja a dzogcsen-perspektíva hitelességét.

A rigpa fényházban lakik. Ez a magos perspektíva. A rigpa az appercepció tiszta tágasságának önfényû karaktere. Az identitásgörcsökön túli fény melegsége a kapcsolatokban megjelenô spontán barátságosság. Az önirónia humora átmelegíti az egó természetes komolyságát.

A fény, a szikrázó könnyedség keresztül sugárzik az ételkészítésen, takarításon és mosogatáson. A mindennapi reggeli ünnepi étkezés lesz, gondossággal, gyertyával, és virággal az asztalon. A napi egyszerûség gazdagságnak és bôségnek érzôdik.

A dzogcsenprakszis életmûvészet, ez pedig barátságosságként fejezôdik ki.

“Ez – a konkrét valóság legbensô értelme – olyan, mint a nap esszenciája” (Lcc p. 38) (XV).

A fogalom, amit Longcsenpa használ, a “de nyi”, az “ilyenség-olyanság”. Amikor a tudat és a szív együtt a nyelvtelen ellazult áttetszôségben nyugszik, a konkrét egzisztenciális körülmények könnyednek, örömtelinek, és fénylônek mutatkoznak. Ez nem egy kép. Ez a realitás. A nyelv és identitás távolléte az értelem, és összefüggés “helyénvalósága”. Amikor a határok megnyílnak megnyilvánul az empatikus hálózat.

Amikor viszont a tudatmindenség, a szív appercepciója megfeledkezik magáról, akkor az egó, az identitás izolációja pillanat alatt görcsbe-össze rándul.

A dzogcsenprakszis arról szól, hogy felfedezzük azt az esszenciát, ami mindannyiunké:

“Az esszencia olyan, mint a nap, ami tisztán ragyog a jelenségek végtelen tágasságában” (Lcc p. 130) (XVI).

Ez az írás kísérlet a tudatprakszis kvintesszenciájának megfogalmazására: éberség, mint olyan, és teres együttérzés. Az a reményem, hogy többeket nagyobb éberségre, természetes örömre, és barátságosságra fog inspirálni. 

Íratott balzsamos nyárfa és boróka illatban, 

ami friss széllel keveredik a Limfjorden felôl.

Vándor kövek és tágasság.

Himmerland

2002 tavaszán.

*

http://www.cartaphilus.hu/longcsen-vegtelen-ter---alapveto-termeszetunk-kincseshaza

A fordító utószava

Miután idôközben megjelent magyarul LONGCSEN Rabdzsam Végtelen Tér - Alapvető természetünk kincsesháza címû mûve (Eredeti cím: gNas lugs rin po che’i mdzod) Agócs Tamás meggyôzô fordításában, amiben a dzogcsenre vonatkozó minden alapvetô, fontos kérdésre választ kaphat a kedves érdeklôdô olvasó, így leginkább a Dzogcsenprakszist illetô néhány saját dilemmámat fogom itt megosztani.

De kiindulópontként azért idézném a fenti könyvbôl a kiváló dzogcsenszakértô Keith Dowman elôszavából az egyik általam ismert legvilágosabb definíciót:

”A dzogcsen lényege a jelen pillanat tökéletességének felfedezése. Ennek érdekében semmit sem tehetünk, hiszen minden eleve tökéletes, s így nem lehet javítani rajta. Feladatunk egyszerûen csak annyi, hogy ezt méltányoljuk. Ehhez az is elég, ha a lábunkat kinyújtóztatva várjuk, hogy az élvezet állandó szintet érjen el. Longcsenpa híres szövege szerint, mely még a legnagyobb tibeti mûvek sorából is kiemelkedik, a természetes tökéletességet négy szempontból lehet felismerni: káprázatszerû tapasztalataink tényleges létének hiányaként; térbôl, tiszta fénybôl és tudatosságból álló észleleteink végtelen nyitottságaként; az okság és feltétel nélkül felmerülô tapasztalataink önkéntelenségeként; valamint az összes tapasztalat lényegi egységeként. E négy szempont egy kifejezhetetlen valóság négy arculata, amelyet bármely pillanatban átélhet bárki, akinek belátása elég könnyed ahhoz, hogy ráébredjen saját alapvetô természetére. Longcsenpa költeménye abból a célból született, hogy rámutasson erre a valóságra, amely a lét természetes állapota, és hogy elôidézze ama felébredést, amely a teljes tökéletesség méltánylását lehetôvé teszi.

A dzogcsen a bölcsesség elpusztíthatatlan lényege, amelyet a nehéz tibeti életkörülmények egzisztenciális olvasztótégelyében finomítottak ki az elmúlt ezer év alatt. Ezen ôsi kultúra elpusztításával és a hagyomány fenntartóinak szétszéledésével napvilágra kerültek a buddhista tantra titkos tanításai, és szerte a Földön elterjedtek. A dzogcsen mondanivalóját azonban nem szabad összetéveszteni azokkal a változatos jóga és meditációs tecnikákkal amelyek már a new age ”spirituális jól-léti” bombaüzletének is részévé váltak. Mivel itt és most található meg , a dzogcsen módozata éppúgy elérhetô, mint a következô levegôvételünk, és nem függ bonyolult, megerôltetô spirituális technikák gyakorlásától, hanem visszavezet bennünket létünk gyökeréhez, a tökéletes beteljesedés forrásához, a korlátlan lehetôségek birodalmába.”

Felteszem, hogy a legtöbben, akik elôször találkoznak a dzogcsennel meghökkennek a fenti tételtôl, hiszen látszólag teljesen ellentétben áll az általános élet és létfelfogással. De nem csak a valódi, sunyi haszonélvezôk által folyamatosan hiszterizált ön és közéletünk úgynevezett élet-létfenntartásának elmebajos erôlködését, eszeveszett rohangálását, pénztekerészetét, stb. utasítja el, hanem a spirituális erôfeszítésekrôl is lerántja a materiális leplet.

Nem csoda egyáltalán, hogy nyilvános (leginkább tibeti) megjelenése erôs ellenkezést váltott ki a kezdetektôl. Ma sincs ez másképpen. A kettôsség vallásainak hívei érthetôen elutasítják, mert mit is kezdenének valamely isten, dirigens, büntetô-jutalmazó atya-anya nélkül tenmagukkal, hát még az elkerülhetetlen halál rémével ugye. Ami valamivel megrendítôbb, hogy mintha a különféle buddhista irányzatok gyakorlói, de talán leginkább gurui is ragaszkodnának a maguk többé kevésbé kifinomult kettôs rendszereihez, és ‘ösvényeihez’, amely hozzáállásról Longcsenpa úgy nyilatkozik, hogy:

‘Aki valamilyen ösvény végére akar jutni olyan, mint a vak madár, amely az ég határát keresi.'

A dzogcsent, vagyis a Teljes Tökéletességet nem lehet akarattal elérni. Merthogy ki is lenne az voltaképpen, aki akarhatná? Meg merthát hiszen ‘belôle’ vagyunk… Na ezen a ponton rá lehet mutatni mi is az, ami olyan nehéz a tanban, hogy a legtöbben még elgondolni sem képesek mirôl szól. Csakis a teljes elengedés segít. Az embernek választania kell a ‘saját’ zavaros elméjének világ(talanság)a, hajszoltsága, állandóan oszló-foszló volta, és A TUDATMINDENSÉG örök-most ragyogása között. Már amennyire egyáltalán le lehet írni ezt a ‘dolgot’.

Az biztos, hogy ‘akiben’ a legkisebb ‘saját’ ambíció maradt, legyen ez a legszentebb célok utáni kutakodás, soha nem fog megérkezni… sehová. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a mindennapi életben nem tesszük meg azt, amit ön és közszorgalomból ajánlatos megtenni, csakhogy ezt úgy tesszük, mint a Tao te King igaz emberei, vagy a zen barátok, bármiféle önérdek nélkül. Mert tudjuk, hogy az élet ÉRTELME közelebb van ‘hozzánk’, mint a szivünk – mondjuk. Igazából semmit sem tehetünk jobbá benne, aminthogy el sem ronthatjuk.

A ‘korai’ dzogcsen szövegek egyik legszókimondóbbja, a Kakukk dala az értelemrôl így szól:

A sokaság [alap]természete kettôsség nélküli,

Önmagában pedig minden tiszta és egyszerû.

Ami [épp’] most van, az minden gondolattól mentes,

Mégis világosan látható, így teljesen tökéletes.

Vége! Hagyd abba a beteges erôlködést,

És engedd maguktól létezni a dolgokat.

Ezúttal a dolgokba beleértve kedves tenmagunkat is, ‘akit’ oly sokszor és oly sokféleképpen jól-rosszul igyekeztünk megjavítani, szabályozni, élvezni, kihasználni, boldogítani, stb.

Na most ugye világos, hogy miért is nem szeretik az ilyesmit a hatalmasok ‘szegények’. “Mi lenne, ha mindenki…” hallom az elôször a cucilista óvodában fejemhez vágott ‘érvelést’. Na amennyire látható ez, márminthogy valamely evolucionista varázsütésre-folyamatra csattanóként globális utópiába csüccsennénk, egyáltalán nem fenyeget. Nem mintha jómagam ijesztônek találnám egy ‘verseny és profithajszamentesített’, békés, szeretettel teli világ délibábját. Amint a fordítás bevezetôjében már érintettem Jes Bertelsen hisz az evolúcióban, és az utópiában, vagyis abban, hogy idôvel, kitartó gyakorlással, no és úttörô szellemi emberek vezetésével kifejleszthetô a magasabb, akár kozmikus spirituális szint elérésének lehetôsége, ami egyszer akár az egész emberiség számára aktuális lehet, csak ‘kicsivel’ okosabban kéne viselkednünk és berendezkednünk.

Azonban sajnos elég csak rápillantanunk a mostani emberiség iszonyatos tört-én-elmére, hogy lássuk, legendás kivételektôl, és villanásnyi ellágyulásoktól, szerelem rohamoktól, békés szünetektôl eltekintve szinte folyamatosan gyötörjük egymást, mind a magánéletben, mind az egyre veszélyesebbé, és globálisabbá váló ‘élettér’ (hatalmi, profithajhász, stb) küzdelmek, szörnyeteg világháborúink során.

Szerintem az egyik legveszélyesebb ön és közbecsapás valamely eljövendô aranykor ígéretével szédíteni magunkat és egymást. Tetszik-nem tetszik, különféle ‘karmikus beállítottsággal’ érkezik mindenki ebbe a kegyetlenül káprázatos gubancba, amit univerzumnak, életnek-halálnak hívunk…

A legdöntôbb különbség éppenséggel abban van, hogy ki mennyire is van ‘beragadva’ úgynevezett saját magába, vagyis az elméje által szôtt óhatatlanul hamis világba, abba amit én-nek, és környezet-é-nek hív-unk. Vagyis amennyiben komolyan vesszük a tudatmindenség-világcsoda ránk vonatkozó karmikus ‘szabályait’, akkor, amint mindíg is így volt, csak kevesen érettek eléggé, hogy jelen életük-haláluk során a – higgyétek el feleim, a végtelen nyitottságban-ból, Rigpából nézve – bizony, hogy ÁLOM-élet-halál gomolygásból felébredjenek. Lényegileg semmi különbség az éjszakai, és nappali álmaink TUDAT ‘alapanyaga’ között.

Mit is mond Lao Ce a Tao Te King-ben a TAO-ról (Weöres Sándor fordításában)?

Az út, mely szóba fogható,

nem az öröktôl való;

A szó, mely rája mondható,

Nem az örök szó.

Ha neve nincs: ég és föld alapja;

Ha neve van: minden dolgok anyja.

Ezért:

Aki vágytalan,

A nagy titkot megfejtheti;

De ha vágya van,

Csak a dolgokat szemlélheti.

E kettô mögött közös a forrás,

Csupán nevük más.

Közösségük csoda,

S egyik csodától a másik felé tárul

A nagy titok kapuja.

Mit mond Mindentudó Longcsenpa a TUDATRÓL a Végtelen tér / Alapvetô természetünk kincsesháza címû mûvében (Agócs Tamás fordításában)?

Minden az önmagától felmerülô bölcsességben oldódik fel,

Az értelem kezdettelen és vég nélküli közegében,

E teljességben, melyben megszûnnek a megkülönböztetések,

S minden jelenség a tudat természtének megtapasztalása.

Sem a külsô jelenségek, sem a belsô tapasztalatok,

Nem oszthatók fel oszthatatlan alkatrészekre,

Így feloldódnak az idôtlen üresség térszerû közegében.

Ha megvizsgáljuk, a tiszta tudat sem valóságos,

Soha nem keletkezett és sehol sem található,

Shonnan sem érkezô, sehová nem távozó,

Megnevezhetetlen és kimondhatatlan.

A fogalmakon túli tudatosságban oldódik fel,

Tehát nincs semmiféle meghatározott valósága,

Ezért lehetetlen szóban közölni, illetve kifejezni.

Azt remélem, hogy nem csak a számomra napnál világosabb, hogy itt ugyanarról van ám szó! Ha hinnék valamiféle történeti folyamatosságban, egyenes idôvonalban (mondjuk az egysejtûtôl… a mai emberig), akkor akár azt is gondolhatnám, hogy a kínai TAO eszméje termékenyítette meg a dzogcsen általunk ismert, és nem ismert kezdeti indiai, tibeti mestereit.

De egyrészt nem hiszek a tudomány által kínált magyarázatokban, különösen az egymásból következônek ítélt periódusokat illetôen, másrészt pedig itt két olyan, a szó szoros értelmében idôtlen ‘megközelítésrôl’ van szó, ami mindörökkön örökké aktuális volt, az MOST is, és lesz mindíg, mindenhol, és minden ‘érzô lényben’, vagy talán inkább minden ‘tudatosban’. Ami különbség van közöttük az leginkább csak kultúrális, ‘népkarakter’-béli. De például ha a kínai buddhizmus, különösen a Csan (Zen) felvirágzására gondolunk, akkor jószerivel egybe láthatjuk a ‘két vonalat’- szerintem.

Az, hogy ‘nem hiszek a tudomány magyarázataiban’ a tört-én-elmi folyamatosságokat illetôen (sem) annak nem csak az az oka, hogy minden területen hatalmi, és nyerészkedési szempontok szerint manipuláltak az ‘eredményei’, hanem azért, mert tanulmányaim és tapasztalataim alapján meggyôzôdésem, hogy az aktuális emberiség ‘pillanatnyi’ karmikus tudatállapota határozza meg azt a világálmot, amit ippeg élünk-halunk. Ez pedig vonatkozik a kisebb egységekre, népekre, és egyénekre is. Az univerzum-unk, a Tejút, a csillagok, bolygók, és a Föld látszólagos állandósága is a káprázatunk által meghatározott alapvetôen. Aki nem hiszi járjon, vagy inkább üljön utána. Csak annyit tennék hozzá, hogy ahhoz a néhány (tíz?-) ezer évhez képest, amit úgy-ahogy át tudunk tekinteni a múltunkból, itt eonokról beszélünk. Nem mintha a lényeget tekintve volna a voltaképpen nem is létezô idôtartamnak jelentôsége.

Volna persze, ha az úgynevezett evolucionizmusnak igazi szerepe volna abban, mire is jutunk egyetlen tényleg valamire való ‘dolgunkkal’ az ébredéssel-ébresztéssel kapcsolatban. Hamvas Béla a Karneválban egy folyóirat alapító szerkesztô szájába adja azt a meggyôzôdését, hogy a darwinizmus kiválogatási-túlélési tételének a legszembeszökôbb cáfolata hírdetôi (és a ‘köznép’) szellemi-mentális állapotja. Lehet nevetni! Amúgy meg csak körül kell nézni, hova is vezet-ett az úgynevezett fejlôdés. Szintén Hamvassal szólva, nem szívesen mondanék le az angol wc-rôl (hûtôgéprôl, aszpirinrôl, internetrôl, meg még néhány dologról), de erôsen kétséges, hogy ‘megérte’ az egész avval az eszméletlen fenyegetéssel együttélni, amit karmikusan súlyosan elsötétedett embertársaink kihoztak a menetbôl.

(Természetesen volt és van szerepe valamely relatíve érvényes evolúciónak a földi élet különféle formáinak kialakulásában az ‘ôslevestôl’ a nagy zabálás-ok változó szereplôinek megjelenéséig. De, amint a ‘bigbangot’ kutatók is rájönni látszanak napjainkra, az egész, leginkább gigantikus gázbuborékra hajadzó univerzumunk elsô pillanttól kész programja alapján formálódott minden, nem pedig ‘kifejlôdött’; báaa:)

Amúgy a lényegében csupán pár száz év alatt ‘beérett’ úgynevezett ipari forradalom maga direkt bizonyítéka szerintem annak, hogy egyfajta ‘karmikus kincskeresô álom-kompjúter-játék’ szereplôi vagyunk, amint az elôttünk járó, és ki tudja hová is tûnt emberiségek is, kivétel nélkül. (Néhányról a ‘közelmúltból’ ugyan sejtegetjük, hogy sikerült írmag nélkül kipusztítania magát!)

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy egyetlen ‘legitim’ feladatunk van, az ébredés és az ébresztés. Erre kéne ‘berendezkedni’, (nem pedig a spirituális szempontból nem is minôsíthetô elmebeteg pénztekerészetre) - ha már; de mint látható, utópista álmok ide, vagy oda, a karmikus sötétség fokozatai határoznak a feltehetô legjobb szándékok mellett és ellenére is. 

Noha kétség kívül minden tudatos lényben jelen van a megszabadulás elvi lehetôsége. Aki át, sôt túlélte, tudja már, hogy milyen ‘közel’ is.

Jól jegyezzétek meg ébredezô kedves testvéreim a tudatban: nincs felsôbb, belsôbb tan ennél, bármennyire is nem tetszik ez egyeseknek netán!

Amint pedig megígértem magamnak és kitartó olvasóimnak a fenti fordítás egy közbevetésében, most majd belefogok Jes Bertelsen A tudat fényfolyama címû munkájának fordításába. Ami:Vizsgálódás az appercepció fogalma körül Immanuel Kant és Longchenpa felfogása szerint.

Ezt igazából már csak haladóknak merem ajánlani. De, akik pld. elolvassák Longcsenpa Végtelen Tér - Alapvető természetünk kincsesháza címû mûvét, azok is sokat nyerhetnek szerintem e korunkbéli vizsgálódásból, esztétikájából, kommentárjaiból, eredményeibôl.

Jes Bertelsen A tudat fényfolyama címû munkájának kész fordítása