A TUDAT FÉNYFOLYAMA

Jes Bertelsen

A tudat fényfolyama

Vizsgálódás az appercepció fogalma körül Immanuel Kant és Longchenpa felfogása szerint.

Figyelem! A fordítás ön- és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzőé és a fordítóé!

Fordító: Lázár Ørvin Üldögélô

Lektor: Szoboszlai János

Előszó

Mesélik, hogy egy kaukázusi nagygazda 60. születésnapjára egy csellót kért, és kapott a családjától.

Már aznap elkezdett játszani rajta. Néhány hónappal később, miközben minden nap több órán keresztül ugyanazt a hangot húzta, megkérdezte a családja, hogy nem kívánná-e kihasználni a hangszer további gazdag hangkészletét. De ő nemet mondott. Azt válaszolta, hogy mindenki, aki valaha is játszott, ’A’ Hangot kereste, azt a hangzást, amit legtöbben soha nem találtak meg. Ezért játszottak mindenféle hangot és melódiát. ő azonban hamar megtalálta. Ezért [ez az egy hang].

Amikor visszatekintek az elmúlt 25 évben írt hat tudat témájú könyvemre, kicsit úgy érzem magam, mint a kaukázusi nagygazda, az ő egyetlen zenei hangjával. Ezek a könyvek egyfajta monotonitással egyetlen dologról szólnak: a tudat forrásának vagy esszenciájának elérési módjáról.

A magasabb tudatállapot (Højere bevidshed) 1983-ból – mielőtt Urgyen Tulkuval[1] találkoztam vona – elsősorban a kettős tudatirányultsággal foglalkozik, vagyis avval, hogy a rengeteg különféle gondolatról és egyes eseményről a hangsúlyt a gondolatok forrására, a gondolatok elgondolójára, magára a gondolatok létrejöttére, az élmény átélőjére, vagyis az összes lehetséges élmény eredetére és kreatív forrására helyezzük át.

A tudat felszabadítása (Bevidshedens befrielse) 1991-ből megkísérli leírni a kettős irányultságú tudatbeállításos meditációs praxist egészen a transzmissziós eseményig, amikor is a tudat egy megvilágosodott tanítóval eljut a nonduális, megvilágosodott tudatesszencia felismeréséig és realizációjáig.

A most mennyországa (Nuets himmel) 1994-ből súlyt fektet a meditációs praxis két döntő viszonyulására, részben a semleges megfigyelői – tudatmeditáció, vipasszaná – centrális gyakorlásra, részben pedig a meditáció és az ima összefüggésére.

A tudat legbenseje (Bevidshedens inderste) 1999-ből megkísérli összehasonlítani és összekötni a dupla tudatirányultság gyakorlatát a dzogcsennel oly módon, hogy előkészítőként működhessen a haladó dzogcsenpraxishoz, magához a megvilágosodás folyamatához.

Dzogcsenpraxis, mint tudattágasság (Dzogcsen praksis som bevidshedsvidde) 2003-ból a gyakorlás két kiegészítő aspektusára helyezi a hangsúlyt. Az egyik a fokozatos és pillanatnyi ’út’ közötti különbségre és összefüggéseikre koncentrál. A másik pedig négy alapbeállítás, mint lehetséges optimális megközelítés a dzogcsenpraxishoz.

Ez a könyv itt pedig Kant és Longcsenpa appercepció-fogalmának összehasonlításából indul ki, és arról a haladó dzogcsenpraxisról szól, amit Loncsenpa a trekcsö és tögál összefüggéséről ír, arról a két gyakorlási formáról, ami megnyitja és stabilizálja a megvilágosodott, transzduális tudatot.

Vagyis, noha mind a hat könyv ugyanazon a hangon szól, de megkísérelnek kibontani egy sor különböző árnyalatot és aspektust, amik remélhetőleg hasznosnak és inspirálónak mutatkoznak az olvasók számára.

Azok a hipotézisek, tapasztalatok és pedagógiai stratégiák, amiken e könyvek keresztülvezetnek, alaposan kipróbálásra és módosításra kerültek több ezer ember által, az alatt a 25 év alatt, amit a munka átölel. Vagyis nem íróasztal-filozófiáról van szó. Ez egy olyan meditációs pedagógia, amely gyakorlók széles rétegével konzultálva alakult ki sok év alatt, számtalan praxismegbeszélésen keresztül, azon minta alapján, amit a tibeti dzogcsen tradíció dolgozott ki.

Egy ilyen praxismegbeszélés (szem tri, tudatinstrukció) arra épül, hogy a két résztvevő, a tanító/mentor és a tanuló miközben a konkrét individuális praxisról konzultálnak, mindketten ’benne vannak’ a praxisban. A tanító feltehetően a nonduális tudat állapotában leledzik, míg a tanuló olyan elmélyült, amennyire csak lehet a praxisfolyamatban elért szintje szerint.

A megbeszélést tehát a mentor és a tanuló aktuális praxisszintje  "hordozza": a tudatállapotok és a pontpraxis.^[2]

Ez a kapcsolat szerencsés esetben lehetővé teszi, hogy a konzultáló partnerek megnyíljanak a benső szintek felé. Ez azt jelenti, hogy először a teljességtudat (ötödik szint), később a közöstudat (hatodik szint) közvetlenül nyitottak ezeken a meditatív folyamatról, annak lépcsőiről és árnyalatairól szóló megbeszéléseken.

A megvilágosodás során úgy folyik le ugyanez, hogy mindkét fél nem-kettős tudatállapotban, vagyis az egységtudatban, a rigpában (hetedik szint) van.

Az ilyen találkozások feltehetőleg a legmélyebbek közé tartoznak, ami egyáltalán lehetséges emberek között. Igencsak megrázóak is lehetnek és döntően megváltoztathatják az egész értelmezési és gyakorlási színvonalat. A szív megnyílik és bizalommal, hálával telik meg. A két tudat közötti határ^[3] a szubjektív tapasztalásban pulzáló energiaszintekké válik, a tudat és a szív felfénylik és fényt vesz fel. Egy ilyen találkozón megnyílhat a tudat a nagy tágasságra és a nyelven túli szabadságra is.

Ezek a tapasztalatok – a magam dzogcsen tanítójához, Urgyen Tulkuhoz való viszonyomban, és az általam tanított leghaladóbb gyakorlókkal kapcsolatban – alakítják ki a mélyebb alapokat azokhoz a tudatleírásokhoz és pedagógiai stratégiákhoz amikről ez a könyv szól.

A tapasztalatok azt is megmutatják, hogy mindenesetre célszerű megkülönböztetni a szellemi megnyílás három különböző típusát, amikkel kifejezhető az úgynevezett benső diemziók három alapvető aspektusa.

Az első típus jöhet a zene révén, természeti benyomások hatására, szerelem, meditáció vagy más hasonló aktivitás nyomán. Ezek az élmények lehetnek fénnyel telítettek, együttérzők, vallásos elragadtatás-szerűek, testi áramlások, belátással teliek és üdvözítőek. Általában rövid életűek – másodpercektől percekig tartóak –, míg a kedvre és egzisztenciára tett utóhatás óráktól napokig, ritkán hetekig tarthat. Igaz, megtámogathat egy tartósabb alapállásváltozást is, az összes élőlénnyel való mélyebb összetartozás érzését. A továbbiakban a megnyílás ezen formáját az ötödik tudatszintnek, a tudat egész-aspektusa, azaz a spirituális átélésének fogjuk nevezni.

Egy másfajta megnyílás is gyakran megjelenik a benső munka nyomán – ima és meditáció esetén – de ezek a megnyílások spontánul is létrejöhetnek. Ezt kozmikus vagy intuitív villanásnak is hívják, és az egzisztenciális és pszichologikus utóhatások, az élmény asszimilációja és feldolgozása általában fél évtől több évig terjedően tartanak.

Az élményvillanás tartalma – noha nehezen megfogalmazható – általában erős fény, kibővülés-tágulás érzet, átfogó belátás és szeretet. A továbbiakban ezt a hatodik kozmikus, közös tudatszint megnyílásának nevezzük.

A harmadik, végső megnyílás típusa – igen ritka – egy megvilágosodási folyamatban lévő vagy már megvilágosult tanítóval való találkozás. Ennek tartalma a tudat legbenső lényegének felfedezése, a non-duális megvilágusult esszencia újrafelismerése. Ezt a továbbiakban a hetedik tudatszintre való megnyílásnak fogjuk hívni. Az egységtudat megvilágosult szintjének. Egy ilyen esemény úgy megváltoztatja egy ember életét, mint a születés vagy a halál teszi. Az utóhatás soha nem múló, de legalábbis egy életen át tart.

A globális közösségnek ebben az időpontban talán nincs igazán többre igénye ezekből a különleges eseményekből, melyek talán általánosabbak lennének, ha erősebb lenne a szükség. Amire esetleg inkább szükség volna, az egy magasabb etikai nívó – ami technikailag a ’szelf', az ötödik szint általánossá válása lenne. Amikor az ember a bolygó válságára gondol – a sarkok jegének elolvadása, üvegházhatás, a beszűkülő olajtartalékok, az állandó háborúk, az egyre növekvő szakadék a gazdagok és szegények között, valamint a népességrobbanás – úgy néz ki, hogy az emberiségnek, a világközösségnek igen nagy szüksége volna egy átfogó alapállás-változásra. Arra, hogy a külső, politikai, humán, technikai és tudományos erőfeszítések mellett felfogjuk a benső munka, a szív intelligenciája fejlesztésének szükségességét, és ennek következtében megnövekedne a felelősségérzet a bolygó és az emberiség egészét illetően, az együttérző, a kohéziót jobban felfogó etika révén.

Elképzelhető, hogy a külső nyomás növekedésével, a túlnépesedés, üzemanyag fogyás, klímaváltozás nyomán megnövekszik a benső alapállás változtatásának igénye. Még az is lehetséges, hogy e két faktor együttműködésének köszönhetően remény nyílik felnőnünk ahhoz, hogy jórészt barátságosak és segítőkészek legyünk egymással. Egy olyan lépcsőfok, ami ezidáig utópisztikusnak tűnt.

Ahhoz, hogy egy ilyen lépcsőfokot elérjünk, a szív természetes intelligenciájához vezető utak ismeretének kell általánossá válnia és alkalmazásra kerülnie. Azt remélem, hogy az elkövetkező tapasztalatok, és megállapítások a megfelelő irányba segíthetnek.

Hálás köszönet Ny Lotznak az illusztrációkért, és a Rozinante kiadó munkatársainak türelmességükért, valamint gondosságukért a szerkesztést és nyomtatást illetően!

Bevezetés

E könyvnek mindenekfelett az a célja, hogy megtámogassa a már létező dialógust a keleti és nyugati kultúra között, a spirituális intelligencia tudati aspektusait illetően; közelebbről a tudat két alapaspektusának, a duális és non-duális tudatfunkciónak jobb és árnyaltabb megértését tegye lehetővé.

A reneszánsz idején a festőművészetben volt egy áttörés, egy tudattágulás, ami a perspektíva ’felfedezésében’ mutatkozott meg. Néhány mélyreható, ám egyszerű princípiummal sikerült egy új nyelvet teremteni, ami lehetővé tette a tér három dimenziójának megjelenítését a kétdimenziós festővásznon. Az eszköztár vagy nyelv többek között a perspektíva vonal konvergenciapontjából és a távlat felé egyre kékülő színskálából állt.

A mi időnkben felfedezték a lézerfényt – a koherens, nagyon kis széttartású fénynyalábot – ami lehetővé tette a holografikus képet, amikor is egy kétdimenziós holográf megvilágítása révén háromdimenziós hologramot kapunk.

A nyugati tudatfilozófia, ismeretelmélet és pszichológa teljes jelentőségében a duális tudatfunkcióval foglalkozik. Csak a keresztény misztika kísérelte meg – elszórtan és alkalmilag – leírni a non-duális tudatfunkciót. De még a legnagyobb nyugati misztikusok és megvilágosodottak is leginkább csak a nonduális, megvilágosodott tudathoz vezető utat^[4] írták le, ami, ugye a duális elmében található, és csak elszórtan és rövidre fogottan szóltak magáról az állapotról.

Longcsenpának, az 1300-as évek tibeti misztikusának dzogcsenében az a különleges, hogy költői és zenei verseiben minden oldalon leírja a non-duális tudatállapotot. Nem a hosszú és lassú utat írja le költői szövegeiben, hanem a célt magát. Ráadásul nem úgy mutatja be, mint ami csak egy villanásnyi kulmináció sem úgy, mint amit majd elérhetünk. A cél-állapotot írja le, amikor végleg megérkeztünk, azt, hogy milyen ’célként lenni’. Magát a non-duális életet és valóságot mutatja be. És ezek a megfogalmazások töretlenül (!) eltarthatnak vagy húsz oldalon keresztül vagy még ennél is hosszabban.

Ez, amennyire meg tudom ítélni, teljesen szokatlan a világirodalomban.

Ez a megközelítés arra késztette Longcsenpát, hogy kifejlesszen egy különleges nyelvet, egy egyedülálló fogalmi apparátust, amely képes megoldani a lehetetlen feladatot: nyelvileg kifejezni a transznyelvit.

A nyugati duális tudatfilozófiában és ismeretelméletben az ember felfedezte és feltérképezte, hogyan válik mondhatni ámokfutóvá a nyelv és logika a nyelv és a nyelvtranszcendencia határvidékén. Mind a nyelv, mind a logika paradoxonokba, önellentmondásokba, logikai körökbe bonyolódik. Ez – a duális tudatból nézve – egy Münchausen-i feladat, és a báró azt állította, hogy képes felemelni magát a saját hajánál fogva. Itt a nyelvnek kell kiemelnie magát a nyelvből a nyelv segítségével.

A perspektivikus festészettel és a holografikus képekkel analóg módon igenis lehetséges kiművelni egy nyelvet, kialakítani egy stratégiát, ami képes bemutatni a nonduális multidimenzionalitást a nyelv három dimenzióján keresztül, amiképpen a kétdimenziós festővászon bemutatja a tér három dimenizióját a perspektíván keresztül, és amiképpen a holografikus lézerfény meglep bennünket a háromdimenziós hologrammal.

E könyv fő tézise az, hogy Longcsenpa kifejlesztett egy olyan 'holografikus nyelv'-et, ami lehetővé teszi a transznyelvi, transzduális tudatállapot hosszan zengő zenei-poétikus leírását.

Ahhoz, hogy megkíséreljem megmagyarázni mindezt, és a jóindulatúan hozzáálló olvasónak valamely benyomást adhassak a mi nyugati duális elménktől idegen tudatállapotokról, felhasználtam bizonyos elemeket a nyugati ismeretelméletből és filozófiából (kiváltképpen Kanttól), mint egyfajta hátteret vagy táblát a számításokhoz, illetve Longcsenpa alapfogalmainak profilírozásához^[5].

A következők egyfajta összehasonlítást vagy talán inkább párbeszédet hoznak a duális tudatosság legmesszebb jutott legtisztább formája (Kantnál) és a nonduális tudatfunkció legmesszebb menő és legtisztább formája között (Longcsenpánál).

Ekképpen egyidejűleg egy bennünk lezajló dialógussá válik az egész, a duális és nonduális tudatműködés között.

Semmi kétség a felől, hogy Longcsenpa azért választotta a verses formát, mert evvel is növelni akarta a transznyelvi vízió hatásfokát. A költőiség és a zeneiség együtt hangolják a tudat befogadókészségét a nyelven túliság felé. Argillére e művet a misztika tónusának nevezte. (Profusion de la vaste sphére, s.13). Ez a nagyon fontos tényező sajnos a fordításokban elvész.^[6]

De tibetiül előadva érzi az ember a ritmust, ritmusváltást és tömegével a nyelvi tónusokat, melyek a nyugati értelemben vett rímre elmélkeztetnek. Mind betűrímekre, mint a "vuggende lyd af Venezias vande"^[7], mind ’hang-rímek’-re, mint az "I Østen stiger Solen op, den spreder Guld på Sky, går over Hav og Bjergetop, går over Land og By"^[8].

Az ember kétségkívül több érdekes struktúrát találna Longcsenpa verseiben egy tiszta költői és zenei perspektívából kiindulva, ha jobban ismernénk a tibeti költészetet. Ennek hiányában jómagam a finom hangzást és zeneiséget közvetlenül intuitíve élveztem.

A következő vizsgálódás pedig részben fogalomfilozófiai megközelítésekből áll, részben pedig Longcsenpa költészetében való meditatív elmélyülés, spontán dzogcsenpraxis  eredménye.

Bach Kunst der Fuge című zeneművét hallgatva az ember benyomást kaphat a magasabb tudatállapotról. Monet vízililiom képeit nézegetve a két ovális teremben a Tuileries-ben^[9], amint 24 órán keresztül követik a vízililiomokra sugárzó fény útját, ráérezhetünk Monet fény-zen[é]jére. Elmélyülve Longcsenpa egyik főművében, A jelenségek alapvető tere^[10]-ben, ami az értekezés elsődleges alapja, lehetőségünk nyílik a tudat megvilágosodott legbensejét felfedezni.

Hallgass Bachot, nézegess Monet képeket és olvass Longcsenpát! – nyitott szívvel.

I.  A tudat vizsgálata

(1) Tudataspektusok

A tudat a legáltalánosabb, a leginkább magától értetődő ’dolog’; a tudat olyan közvetlenül közel van, hogy nagyon könnyű keresztülnézni rajta. Olyannyira előfeltételezett és banális, hogy gyakran teljesen elfeledkezünk róla vagy legalábbis megszokott háttérként vesszük.

Ugyanakkor a tudat misztérium. Feltehetőleg senki nem tudja, mi is valójában a tudat, hogyan jön létre, mennyire átfogó és hol is lokalizálható. Az agykutatóknak, fizikusoknak, pszichológusoknak, költőknek, művészeknek és filozófusoknak, misztikusoknak, megvilágosodottaknak megvannak a maguk elméletei és ötletei arra nézve, mi is lehet a tudat. De a sokrétű tudás és tapasztalat ellenére úgy tűnik, legbensőbb lényegét tekintve megmarad(t) misztériumnak. Egy olyan misztérium, aminek mindannyian kivétel nélkül részesei vagyunk, méghozzá egyenlő mértékben, noha gyakran keresztülnézünk rajta, mint valami természetadta dolgon.

Az elkövetkezőkben megvizsgáljuk a tudatot, és néhányat a különböző aspektusai és működésmódjai közül. Kevésbé szól mindez arról, hogy valamilyen megoldást kínáljunk a misztériumra, inkább egy a benső mélységekbe indított felfedező útról van szó.

Utánanézhetünk a tudatfilozófiának. Ugyanis sok esetben különösen érdekes megnézni, mit is fedeztek fel azok, akik erőteljesen eltöprengtek azon, mi is lehet a tudat. Lehetséges még az éberséget is ’ráengedni’ egy ilyen vizsgálatra. De míg az első – elgondolni, mi is lehet a tudat – jórészt intellektuális foglalatosság, addig a másik – az éberséget tudatvizsgálatra bírni – inkább tapasztalat, egzisztenciális kísérlet.

De már ez a két bevezető út, no és a megfogalmazásuk is komplikációkat hoz magával. A terv, ugye az, hogy megvizsgáljuk a tudatot.

Ennek kezdete ez:

(1) Utánagondolni, mi is a tudat

(1.1) Intellektuális vizsgálat

(2) Az éberség a tudat felé fordul

(2.1) Az egzisztenciális kísérlet tapasztalata

A komplikációk mindkét stratégia esetén a következők: A gondolkodás maga nem a tudat egy aspektusa? Nem éppenséggel egy alapvető aspektusa és döntő funkciója magának a tudatnak? Mi a különbség a tudat, a gondolkodás és az éberség között?

Nem osztja fel az ember – ha a gondolkodás segítségével kutatja a tudatot – a tudat teljességét két aspektusra, amiből az egyiket tudatnak hívja, míg a másikat gondolkodásnak vagy éberségnek, és hagyja megvizsgálni az egyiket, megnézni és érezni pedig a másikat? Más szóval, nem osztja fel az ember a tudat egészét vagy egységét két részre, egy objektívra, amit tudatnak hív és egy szubjektívre, amit gondolkodásnak vagy éberségnek nevez?

No de alapjában nem éppen a tudat (teljessége, egésze, misztériuma) volt az, aminek vizsgálatát célként tűztük ki magunk elé?

Vagyis mi a csuda is az, amit az ember vizsgál, amikor ”a tudat legbenső lényegére irányítja a gondolatait”? Vagy mit is lát, amikor “az éberséget a tudatra irányítja”?

Megfigyelhetjük tehát, hogy amint elkezdjük a tudat felosztását aspektusokra és funkciókra, nyomban megmutatkozik a komplexitása. Vagy csak akkor történik ez, amikor a gondolkodásról és az éberségről van szó?

Sokféle módon lehet felosztani vagy leírni a tudatot. A tudatnyílásoknak vagy tudatkapuknak több formája van: gondolat, érzés, érzékelés, fantázia és emlékezet. Amint különféle szintejei és fokozatai is vannak a tudat-osság-nak: álom, ébrenlét, tudattalanság (‘tudatalatti’), tudatosság, magasabb tudatállapotok. No és különböző identitásszintek is vannak: testi, lelki, szellemi, én és szelf (önmagunk).

Végül is ez egy sor fogalom, melyek talán szinonímaként használhatóak: tudat, ébrenlét, figyelmesség, éberség, értelem, okosság, érzés.

A továbblépéshez el kéne tudnunk választani, mi az, amit magának a tudatnak hívhatunk és mik ennek a részfunkciói vagy aspektusai.

A tréninghez és kutatáshoz a keleti és a nyugati tradíció egy sor átfogó vagy alapvető sajátosságot írt le. Ezek az átfogó sajátosságok úgy tűnik, megtalálhatóak nagyon sok, talán minden rész-aspektusban és minden szinten. Ezek pedig: a teljes tudat, közös tudat és egységtudat.

E megnevezések pedig a következőket fedik: a teljes tudatnak az integrációhoz van köze, vagyis a szelfhez, ami egy olyan egész, aminek a sokféleséggel van kapcsolata.

A közös tudatnak a tudat tudásaspektusával van dolga, úgy mint: megismerés és tisztázás, kommunikáció és közösség.

Végül pedig az egységtudatnak a terességgel, tágassággal, mélyebben nézve a transzcendencia-lehetőségekkel és a nondualitással van tennivalója.

E három aspektus nyit rá magasabb tudatállapotokra és mutat utat a tudatmisztérium mély struktúrái felé, ám egyidejűleg megtalálható minden átlagos, mindennapi tudatállapotban is.

Az ember minden tudathelyzetben megtalálhatja a tudatterességet. Minden tudatos működés a tudat éber terében folyik le; vagyis ami van – illetve aminek egyáltalán lehetséges a léte – tudatos, a tudattérben van. Magának a tudatnak térszerű a karaktere.

No és minden tudathelyzet és tudatállapot tartalmaz valamilyen tudáselemet magában. Az ember tudja vagy legalábbis tudnia kéne, hogy miben is tudatos éppen most, ebben és ebben a helyzetben. Ugyanis, ha nem tudná, mi is van éppen, akkor nem lenne tudatos. Maga a tudat tudáskarakterű.

Végül pedig minden tudathelyzetben sokféleség van jelen. Minden általános tudathelyzetben rengeteg információ található. Soha nincs csak egyetlen információ jelen. Lehet ugyan egyetlen információ a tudat fókuszában, de körülötte, mögötte az információk sokasága található. Azaz a fókusz és a háttér együtt az információk sokaságát és sokféleségét reprezentálja.

Tehát minden általános tudathelyzetben minimum ez a három alapaspektus jelen van; tudatteresség, tudattudás és az információk sokasága.

A legfigyelemreméltóbb azonban, amint már érintettük, hogy ez a három alapfunkció jelen van a lehetséges magasabb tudatállapotokban is.

Kimondhatjuk, hogy a legmagasabb, megvilágosodott tudatfunkció rejtetten, vagy kimutathatóan megtalálható a fenti három teljesen általános, és oly gyakran figyelmen kívül hagyott tudatfunkcióban. Feltehetőleg ezért mondják a zenben, hogy a megvilágosodott és nem megvilágosodott ember között az a különbség, hogy ez utóbbi még nem tudja, hogy az.

A misztériumot úgy is kifejezhetjük, hogy a teljesen általános mindennapi tudat, amiben mindannyiunknak részünk van, maga a legmagasabb, megvilágosodott tudat, csak elfeledkezett önmagáról.

Legyen ez a harmadik hipotézisünk:

(3) A legmagasabb, megvilágosodott tudat rejtetten a teljesen általános mindennapi tudat nyitottságában van

(3.1) Ez a tudat misztériumára vonatkozó legalapvetőbb állítás

(3.2) Ez az állítás nem a misztérium magyarázata

A tudat térkaraktere ennek nyitottsága. A tudat tudataspektusa pedig ennek fénylő karaktere. A mindennapi beszédben is megjelenik: "világos?!". Amikor az ember valamit különösen tisztán felfog, fény vetül a dologra. Kigyullad az ember fejében a lámpa. Nem véletlen, hogy a tudás, a fény és a tudat fogalmak összekötődtek.

A dán "åbenlys"^[11] kifejezés a nyitottságot (åben) és a fényt (lys) köti egybe, és  ily módon alkalmas arra, hogy a tudat két alapvető sajátosságát, a teres nyitottságát és tiszta fényét egyben kifejezze.^[12]

Amikor a ‘hideg-meleg’ játékot játsszuk, felfedezhetjük, hogy az egyik legjobb módja a megkeresendő tárgy elrejtésének, ha szabadon elöl hagyjuk valahol a ‘nyilvánvalóságban’. Olykor csábító arra gondolnunk, hogy a kozmosz ‘hideg-meleg’ játékot játszik velünk, és a megvilágosodott funkciót mindannyiunkban a legnyilvánvalóbb helyre rejtette: magába a nyilvánvalóságba.

Amikor valamilyen eltűnt vagy rejtett dolog kerül elő, azt mondjuk, hogy: napvilágra került, kiderült, nyilvánvalóvá lett.

A megvilágosodott tudat a nyilvánvaló tudatban rejtőzik. Elfeledkezett önmagáról. Elfeledtük, hogy a tudat nyitottság, és azt is, hogy fénylő.

(2) Tudományos és filozófiai analízis

A tudatkutatásunkat elmélyítendő, két nyugati elméletet kívánok felhasználni, mégpedig Kantét és Jungét, valamint érintjük majd Kierkegaard felfogását is, hogy perspektívát teremtsünk és hátteret adjunk egy fogalmi analízishez, az egyik legnagyobb keleti dzogcsenmester, a tibeti tanító és jógi, Longcsen Rabdzsam (1308-1364) életművének megértéséhez.

Kant A tiszta ész kritikája című művében foglalkozott a tudat tudásaspektusával, vagyis azzal a kérdéssel, hogy mi is az érvényes megismerés feltétele. Jung pedig pszichológiai és mélypszichológiai perspektívából nézve fejtette ki elméleteit arról, hogy mi is a tudat, de leginkább arról, mi is a tudatalatti, és egy teljességmodellből kiindulva dolgozott a tudat és a tudatalatti integrációján. Longcsenpa viszont írt egy sor művet a megvilágosodott tudat mélystruktúráiról, a tudat legbensejének természetéről.

Ezt a három világképet választottam a tudat három javasolt alapaspektusának reprezentálásához: holisztikus tudat vagy tudatteljesség, közös tudat, illetve egységtudat. E könyv felfogásában Kant A tiszta ész kritikájában túlnyomórészt avval foglalkozott, amit itt közös tudatnak nevezünk. Jung a műveiben magas szinten kutatta a teljességtudat feltételeit. Longcsenpa pedig A jelenségek alapvető terében írja le átfogó tapasztalait az egységtudatot illetően.

Világot átölelő dialógus folyik a világközösség kölönböző kultúrái és népei között. Ennek a törekvésnek egy része arra megy ki, hogy összehozza a Nyugat tudományát a Kelet bölcsességével. Megengedtem magamnak, hogy ezt az írást e globális párbeszéd szerény részeként éljem át, avval, hogy megkísérlem a határozott nyugati, tudományos, filozófiai szakértelmet, pontosabban a fogalomanalízis módszerét alkalmazni a Kelet egyik legmagasabb spirituális bölcsességére, éspedig Longcsenpa dzogcsenjére.^[13]

Longcsenpa művei lassan ismertek lesznek nyugaton. És egy, a tibeti nyelvben és spiritualitásban érdekelt folyamatosan növekvő szakértőgárda, kiváltképpen a dzogcsent gyakorlók kezdik felfedezni ezek jelentőségét.

A nyugati tudományban ismerünk olyan egyedülálló személyiségeket, akiknek az elméletei és írásai tartósan megkerülhetetlen, autoritatív forrásművekké váltak. Newton és Einstein ennek mindenki által ismert reprezentánsai.

A Kelet bölcsességében kivételes helyet foglal el a dzogcsennek a tapasztalatokra épülő, tudományos összehasonlító előadásformája. Ezen a vonalon belül pedig kiemelkedik Longcsenpa, mint egy korszakteremtő, megkerülhetetlen központi autoritás.

A dzogcsen hagyományban Longcsenpa szövegeinek alighanem olyan a státusza, mint Einsteinéinek a nyugati fizika tudományában.

(3) Világképek és alapfogalmak

A) A tudat határai Kantnál és Kierkegaardnál

Kant érett korában írta meg filozófiai főművét, a három kritikát: A tiszta ész kritikája, A gyakorlati ész kritikája, Az ítélőerő kritikája. E három közül alighanem A gyakorlati ész kritikája a legmélyebb. Amikor a következőkben kiemelek néhányat Kant alapfogalmai közül, ez nem jelenti azt, hogy szükségképpen mindenben egyet is értek vele. De függetlenül ettől, Kant analízise a megismerés struktúráit illetően olyan mély és átható erejű, hogy nehéz továbbmenni szó nélkül, kiváltképpen akkor, amikor a kutatás témája a tudat.

Az a gondolati munka, ami megelőzte az A tiszta ész kritikájának megírását 11 évig tartott, amikor is egyetemi előadásaitól eltekintve Kant csendben volt. Nem írt semmit. Mindennap egy nagyon stabil ritmusban sok időt szánt arra, hogy gondolkodjék, filozofáljon vagy – amint egy barátjának mondta – meditáljon.

Kant a mi időnkben kerül újrafelfedezésre. A kritikát még dánra is lefordították, ami önmagában egy imponáló munka. Ráadásul a világállamról szóló gondolatai is kezdenek fókuszba kerülni. Az elsők között gondolt el globális politikai gondolatokat. Az örök békéről szóló dolgozatában végiggondolja, mi is kellene ahhoz, hogy a világunk háborúmentes állapotba avagy a tartós béke állapotába kerüljön.

           Mint oly gyakran máskor Kant gondolatai a józan ész termékei. Mindannyian láthatjuk az örök surlódásokat a szomszédokkal, kiskirályok és törzsfônökök vívják területrabló harcaikat. Az egyik város harcol a másik ellen, Olaszországban egész a reneszánszig hadban álltak egymással a városok, és véres háborúkat vívtak: Velence, firenze, Milánó, etc.

           De amint a történelem tovabbhalad, megy az idô, kisebb tartományok országokká állnak össze. Immáron nem harcol Tønder Ribe ellen, ám olyan országok harcolnak az életterükért (lebensraum), mint Anglia, Franciaország és Németország. Elôször akkor lesznek tartós békében egymással, amikor összeállnak, mint az USA, vagy az Európai Unio. De erre kezdôdik, vagy folytatódik a kontinensekkel, vagy kultúrákkal, mint az Arabok, a Nyugat, Kína, etc.

         A józan ész alapján Kant úgy gondolja, hogy: egyszer az egész Föld egyetelen világállamban, világtársadalomban, világköztársaságban egyesül majd, hadsereg nélkül, nemzeti különérdekekek nélkül, belsô háborúk nélkül, ám egy erôs globális rendôrséggel egy demokratikus világállamban, ahol jogilag mindenki egyenlô, mindenki jogosult az ételre, vízre, tanulásra és beleszólásra tekintet nélkül bôrszínre, nemre, kultúrára vagy vallásra.

Szóval Kant gondolatai kezdenek fókuszba kerülni, úgy is, mint érvényes megismerési eszközök és úgy is, mint "világpolgárjogok".

          Kant fő kérdése, és a tudat mélystruktúráinak megértéséhez vezető út ez: Mi az érvényes megismerés? Igaz tudás vagy korrekt információ?

Kant szerint, a tudásnak kétféle típusa van.

1) Analitikus vagy tautologikus tudás. Például: A ▲- nek három oldala van. Ez már a főfogalomban, a 'háromszög'-ben benne van. Nem tudunk meg valami döntően újat, csak árnyaltuk vagy kifejeztük azt, ami már eleve adott volt a fogalomban.

2) Szintetikus tudás: Például: A szoknya vörös. A 'szoknya' fogalmában nincs eleve benne, hogy szükségképpen vörös. Lehetne kék, arany vagy bármilyen más szinű. Ez a szintetikus, igaz tudás a tapasztalat eredménye.

Kant még precízebben rákérdez: Létezik-e érvényes tudás, ami szintetikus, vagyis valódi, és nem tapasztalás eredménye (a posteriori = tapasztalat nyomán)? Más szóval, létezik-e érvényes megismerés, ami a priori szintetikus, azaz igazi, valódi tudás, mely megelőzi a tapasztalatot és attól független?^[14]

A válasza pedig: létezik.

A 7+5=12 Kant szerint jó példa olyan érvényes megismerésre, ami szintetikus és a priori. A tudat eleve és tapasztalattól függetlenül képes megítélni, hogy a kijelentés igaz. Ez az igaz kijelentés pedig – állítja Kant – valóságosan megnöveli megismerésünk ’színskáláját’.

Amint azt már kijelentettük, nem annyira arról szól ez az okfejtés, hogy Kantnak igaza van-e vagy sem. Hanem arról, hogy amint ebből a kiindulópontból tovább gondolkodik, megmutat valami döntőt és fundamentálisat azt illetően, hogy mi is a tudat, a nyelv és a tudás valójában.

Az a szintetikus a 7 + 5 = 12-ben, hogy két elem összekapcsolódik egy tudásnövelő egységben. Ez lehet alany és állítmány, az A [van] B, a pillangó kék; lehet egy szubjektum és egy objektum vagy két szám, két elem vagy két információtípus.

De miképpen kapcsolható egymáshoz két elem? Ha a két résznek semmi, és alapvetően semmi köze egymáshoz, ha a két elem abszolút elválasztott egymástól, összekapcsolhatók vajon egy szintézisben? Kant úgy véli, nem.

Többnyire így gondolkodunk a mai napig: Ha nincs valami fizikai, elektromos kontakt, nincs limbikus rezonancia vagy érzelmi kapcsolódás, valamiféle összekötő fénysugár, netán kvantummechanikai összeköttetés, akkor nincs szintetikus tudás vagy érvényes információ-terjedés, nincs igaz megismerés.

Kapcsolódás nélkül abszolút a kommunikációs szakadék. Semmi híd. Semmi szintézis. Nincs nyelv. Csak határ, csak szakadék.

De amikor a 7 + 5 = 12 a priori igaz, vagyis eleve adott, anélkül, hogy az érzékeken keresztül megtapasztaltuk volna, akkor e kijelentés igazságának muszáj magából a tudatból, az értelemből, a logikusból, az észből jönnie.

Ám a kijelentés szintetikus, és a szintézis az összekötő kapocs a két elem között. Honnan jön a szintézis összefüggése? Ez a priori, tehát nem az érzékek tapasztalatából jön. Kant azt állítja, hogy magából a tudat alapstruktúrájából jön.

Az az egység, ami egy kijelentést igazzá tesz (akár eleve igaz: ’7+5=12’; akár tapasztalt igazságról van szó: ’a szoknya vörös’) az appercepció egységéből származik.

Az appercepció Kant szerint annak a ténye, hogy a tudat éppen úgy tudhat önmagáról , mint ahogy az én.

Das ’Ich denke’ muss alle meine Vorstellungen begleiten können. ("Ennek: »Én azt gondolom« kísérnie kellene minden elképzelésemet.")

Azaz: az érvényes megismerés szükégképpen szintetikus. A szintézis – kapcsolat. A kapcsolat egy a prioiri – vagyis eleve létező – egység. Ez az egység pedig az öntudat eredeti egységén alapszik. Minden érvényes megismerés, sőt minden lehetséges érvényes megismerés az öntudat eredeti egységéből jön, az biztosítja. Így!

Amikor azután kilépek a világba, átélek és érzékelek, megjegyzek, érzek és tapasztalok, magammal viszem az egységet, összefüggést és szintézist. A tudat eredeti, a priori egységéből érkező szintézis nélkül nincs érvényes megismerés, sem a tapasztalat előtt, sem azt követően.

És Kant tovább kérdez: Mi az, ami ezt az egységet a nyelvbe, a világba, a tapasztalatba vezeti? Miképpen árnyalódik az egyetlenegy apperceptív egység, és lesz belőle a sokaság és különbözőség megannyi érvényes információja, melyekből a valóságunk áll?

Kant analízise és válasza a következő: a nyelven keresztül történik mindez. De a nyelven hogyan jön át az egység? A nyelv, a megismerés és a tudat tizenkét alapkategóriáján keresztül. És miképpen fedezte fel ezeket Kant? Az ítélettípusok vizsgálata nyomán.

Itt láthatjuk működni Kant dedukciós (levezetési) pricípiumát, melyet az analízis irányítására használ. Az alapfogalmak megmutatják a központi ideát:

Van az alapvető egység, az ősegység, ami a tudat apperceptív struktúrájából jön. Az garantálja, abban gyökerezik. Ez az alapegység két elválasztott elemre bomlik. A megismerés, tudás és információ állítja helyre a két elválasztott rész szintézisét. És ez csak oly módon lehetséges, hogy az egység eleve megtalálható, garantált és kész a tudat apperceptív egységének köszönhetően.

A tudat egysége és a tizenkét kategória különféle szintézisei a tudat ’kék szemüvege’, melyen át a világunkat kéknek látjuk.

Kant úgy vezeti be a megismerést, tudást és információt a közös tudatba, hogy a priori szintézisként értelmezi, minden lehetséges érvényes megismerés, tapasztalat, tudás és információ feltételeként. A világ az egység és a kategóriák szűrője nélkül abszolút megközelíthetetlen. A világ egység és kategóriák nélkül "Das Ding an sich"^[15] amiről semmit nem tudunk, és Kant szerint, nem is tudhatunk. Mindez a tudat és megismerés mélystruktúrájához vezet.

Kant alapfogalmai és megismerés-analízisei nem az egységről, mint olyanról szólnak. A fogalom-analízis a szintetikus egységről szól, a megismerésnek a kategóriák a priori kapcsolataiból eredő függőségéről.

A tudat, a nyelv és a megismerés duális karaktere érdekli igazán Kantot.

Az eredeti egység felosztásra kerül és mint szintetikus egység a kategóriák segítségével továbbítódik az elemekhez, hogy újra megtalálható legyen az érvényes megismerés tudatos bővülésében.

A fókuszban a nyelv, a tudás, a megismerés és az információ áll, melyek mindegyike duális. A megismeréshez szükséges előfeltétel, maga az egység önmagában – az appercepció nyelv nélküli egysége – viszont nem érdekli Kantot.

Azonban éppen ez az, ami a dzogcsent érdekli, és ezért Longcsenpánál is ez áll a középpontban.

Az pedig nem csak érdekesség a számomra, hanem mélyrehatóan jelentőségtelinek tartom, hogy a Nyugat egyik közismerten legnagyobb gondolkodója – talán a legnagyobb? – tudás, megismerés és információ analízisében azon a számára legmagasabb ponton ’horgonyoz le’, amit Longcsenpa a maga dzogcsen leírásához kindulásként használ a Kelet tudat-tudományának egyik kulminációs szöveggyűjteményében. Ez a közös pont: az eredeti szintetikus egység, a transzcendens appercepció változtathatatlan tudata („Imígyen az appercepció szintetikus egysége a legmagasabb pont, amihez szükségképpen igazodnunk kell értelmünk használatában – a teljes logikában, és túl ezen, a transzcendens filozófiában is – igen, ez a képesség maga az értelem.” Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája)

Kant és Longcsenpa feltételezett közös kiindulópontja, az appercepció egysége – tibetiül rang rig – leegyszerűsített ábrázolása.

Kant előtt, az antik időktől a felvilágosodásig általában úgy vélte az ember, hogy az információ a külső világból jön – empírikusan – az érzékek révén.

Kant kopernikuszi forradalma^[16] abban áll, hogy azt állította, hogy az értelem alapkategóriái informálják az érzékvilágot.

„A látás fogalmak nélkül vak. A fogalmak látás nélkül üresek.” (Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája)

Az értelem az, ami előírja a természet törvényeit!

Visszakapcsolgató metódusával Kant eléri Ursprungsenthüllongjában (Heidegger Kant-analíziséből származó fogalom), vagyis ‘keletkezésleleplezés’-ében ezt a számára legmagasabb pontot, mint határt, amihez ismételten vissza-visszafordul, hogy fókuszáljon, analizálja és megmagyarázza, mi is a nyelv és az érvényes megismerés.

Longcsenpa megtalálja ugyanezt a pontot, és alapnak veszi, alapfogalomként használja a tudat legbensőbb lényege, a megvilágosodott, teljesen éber legmagasabb tudat vizsgálatához.

Kant számára érvényes tehát:

  (4) Érvényes tapasztalat és megismerés az appercepció egységéből következik.

  (4.1) Az öntudat, az appercepció szintetikus és transzcendentális.

Mit is jelent a transzcendentális? Azt jelenti, hogy ’megismeréskötelezettség’. Miután a tapasztalat és megismerés feltétele és követelménye az appercepciós egység, az appercepció maga nem lehet tapasztalat vagy megismerés.

Kant szerint ez azt is jelenti, hogy az öntudat egysége nem pszichológiai állapot, nem élmény, nem lélekkészség és nem is megismerésgyakorlat. Az appercepció mindezeknek a feltétele.

Minden tapasztalat, élmény és megismerés, valamint az összes pszichológiai állapot duális, ami szubjektum-objektum felosztáson alapszik: alany-állítmány, átélt és átélő, megismerés és megismerő. De mindezen tapasztalat, nyelv, logika és megismerés – azaz minden dualitás – feltétele, magának a transzcendentális appercepciónak az egysége nem duális.

Éppenséggel ez a kanti tisztaság győz meg arról, hogy Longcsenpa és ő ugyanarra mutatnak az appercepció, az öntudat fogalmát illetően. Longcsenpánál ez a rang rig, az appercepció nem valami duális élmény, állapot, tapasztalat és még csak nem is belátás. A rang rig – a tudat nyelven túli tudása önmagáról – maga a non-duális, megvilágosodott tudat ’alapja’.

Longcsenpa számára érvényes tehát:

   (5) A megvilágosodott non-duális tudat az appercepció egységében ’horgonyoz’.

De vajon ez a transzcendentális appercepció Kantnál nem csak valami absztrakció, a magasabb megismerésteória szükséglete?

Az, de ez a szükséglet nem illúzió, fantom, vagy értelmetlen absztrakció.

A transzcendentális appercepció – az öntudat egysége – maga a tudat, az értelem és a megismerés érvényességének fundamentuma. Mint ilyen, az appercepció realitás, azonban nem duális tapasztalat, állapot vagy megismerés.

Akkor most végezzünk egy kísérletet a belátások, állítások és hipotézisek igaz és éppen ezért örömteli keverékének kombinációjával, amelyek kondenzált formában megtalálhatóak a fenti kijelentésekben. (3, 4, 5)

Ha a (4) és (5) érvényes állítás, akkor a non-duális, megvilágosodott tudatdimenzióba vezető ajtó éppenséggel az appercepció egysége. Ha mindezt a (3)-ra alkalmazzuk, akkor a következőt kapjuk:

(6) A legmagasabb megvilágosodott tudat akkor aktualizálódik, amikor a teljesen általános nyílt tudat emlékszik önmagára, avagy tudomást vesz önmagáról az appercepció egységében.

Ez így elég egyszerűnek tűnhet, és bizonyos értelemben az is. Viszont egy másik értelemben rendkívül nehéz. A nehézség éppenséggel az elrejtettségben rejlik.

Kant analízise kényszerítő módon a legmagasabb ponton végződik: a transzcendentális tapasztalatfüggő appercepciónál. Itt fordít hátat Kant és A tiszta ész kritikája az appercepciónak, hogy ezentúl – természetesen tudatos választás alapján, a kritika alapideájából következően – kizárólag a duális tudatműködéssel és az érvényes megismerés feltételeivel, valamint annak körülményeivel foglalkozzék.

Mielőtt elhagyjuk Kantot, szeretném felhívni a figyelmet Erwin Schrödringer néhány ismeretelméleti tételére, melyeket többek között Kant inspirált. A Nobel-díjas kvantumfizikus felhasználta Kant munkáit a nyugati tudomány területén objektivitás és tudat viszonyának analíziséhez. A nyugati tudomány tisztasága, precízitása és sikere – Schrödringer szerint – az objektivitás princípiumán nyugszik, vagyis azon, hogy a tudomány úgy írja le az objektív világot, mintha a szubjektum nem is létezne: nincsen érzékminőség és tudat sincs. Ez a princípium magával hozza, hogy az egyik oldalon a szubjektív tudat, a másikon az objektív világ viszonya rejtéllyé válik.

A megoldási javaslatok egyike abból áll, hogy az ember idealizálja az időt, a teret és a világot. Schrödringer azt mondja, hogy ez a törekvés történelmileg Platóntól Kanton keresztül Einsteinig tart: Platón időtranszcendáló ideáitól, Kant idő és tér ’koordinátáin’ át Einsteinig, aki úgy kezeli az időt, mint a tér negyedik dimenzióját.

Schrödringer azon kevesek közé tartozik, aki végigolvasta, és meg is értette mind Kantot, mind Einsteint. Ezért releváns odafigyelni a megállapításaira: „Einstein nem cáfolta – amint az ember olykor hallja ezt – Kant mély gondolatait az idő és tér idealizációját illetően, hanem éppen ellenkezőleg, nagy lépést tett annak tökéletesítése felé.” (Erwin Schrödringer: What is Life?)

A gondolat arra fut ki, hogy miután a kapcsolat a tudat és a világ között tisztázatlan, felteszi az ember, hogy a világ magában (a kanti das Ding an sich) elérhetetlen, és így csak az érzékeink ‘tolmácslata’, illetve az ismeretlen világ x-változata marad számunkra.

A tudat és a világ összefüggésével kapcsolatos nehézség az egyik paradoxon, ami Schrödringer szerint a tudomány objektivitás-princípiumának a következménye.

A másikat aritmetikus (számtani) paradoxonnak hívja: „A rengeteg tudatos én mentális tapasztalatából áll össze a világunk.” (Uo.)

Miként tudjuk megmagyarázni, hogy ez a sok különböző individuális tudat konstruálja ugyanazt az objektív világot? Honnan jön a világegység?

Kant belátta – A tiszta ész kritikájában –, hogy a tudat átfogó egységének szükségszerűsége mekkora jelentőséggel bír, mint olyasvalami, ami a megismerést egyáltalán lehetővé teszi. („die ursprüngliche, unverwandelbare transzendentale Einheit der Apperzeption”)

Ám sem Kant, sem a tudomány nem képes – Schrödringer szerint – megmagyarázni, hogy a rengeteg különböző individuális tudategységből miként lesz az objektív világegység. „…mert az objektivizáláson alapuló tudományunk – a görög tudomány – elvágta magát a tudásszubjektum, az elme teljes megértésének lehetőségétől. De hiszem, hogy éppen itt, jelen gondolkodásmódunkat kell feljavítani, talán némi keleti gondolkodásmód-átömlesztéssel.” Ebben az összefüggésben az az érdekes, hogy Schrödringer indítványa szerint a nyugati tudománynak és a keleti bölcsességnek szüksége van a párbeszédre, ami elsősorban azt jelenti, hogy integrálni kell a Kelet ideáját avval kapcsolatban, hogy az egyes ember tudata mélyebben nézve egy egység, amely tudategység összefügg egy mindent átölelő egységtudattal.

Schrödringer szerint a fentebb említett két paradoxon valószínűleg feloldható „az identitás keleti doktrináját beépítve a nyugati tudomány épületébe. Az elme természeténél fogva egyes számú fogalom. Tehát: Az elmék összesített száma is csak egy lehet. Meg merem kockáztatni, hogy elpusztíthatatlannak nevezzem, ugyanis az elme időalapja különleges: mindig a mostban van.”

Ezt a gondolatmenetet, és ezeket a javaslatokat többek között Kant inspirálta, ami  számunkra különösen érdekesnek tűnik. Schrödringer úgy olvassa Kantot – akárcsak Schopenhauer – hogy a tér és az idő idealizálása megnyitja a kaput arra az elképzelésre, hogy a világ és a tudat egysége másképpen ‘működik’, mint időn és téren keresztül. „A legnagyszerűbb ötlet volt, hogy ez az egyetlen ‘dolog’ – elme vagy világ – nagyon is megjelenhet olyan formákban, melyeket nem vagyunk képesek felfogni, amik nem tartoznak az idő és tér fogalmainak hatálya alá.”

De a nonduális tudatműködés, és ezáltal a dzogcsen, vizsgálata az appercepcióval való kísérletezéssel és kutatással folytatódik, ami a rigpán keresztül éri el a non-duális, megvilágosodott tudatot.

Annak a nehézsége, hogy a tudat nyitottsága tudjon önmagáról leginkább két feltételből áll:

 (6.1) A tudat nyitottságának mentesnek kell lennie bármiféle tartalomtól. (gondolatok, képek, információk stb.)

 (6.2) A nyitott tudatnak transznyelvi módon kell ‘emlékeznie’ önmagára.

Ez a két körülmény vagy feltétel mutatkozik meg a konkrét, praktikus, egzisztenciális vizsgálat nyomán. Amikor az ember elkezdi megvizsgálni, átgondolni a tudatot (1), vagy amikor maga próbálja az éberséget befelé, a tudat felé fordítani (2), akkor azonnal rábukkan a rejtettségre és a nehézségre. Észreveszi a becsavarodó gondolatokat és a számtalan zavarodottságot. Felfedezi az elme mély, egyöntetű köreit, magának az önismeretnek a klasszikus repertoárját: érzelmekkel, karakterstruktúrákkal, neurózisokkal, traumákkal, archetípusokkal stb.

„A gondolkodás legnagyobb paradoxona az, hogy az ember fel kíván fedezni valamit, amit ő maga nem képes elgondolni.” Søren Kierkegaard ezt elgondolhatatlannak, ismeretlennek nevezi, ami voltaképpen nincs is. Ez a határ, az isten.

„Mi is ez az ismeretlen? Ez a határ, amihez állandóan elérünk, és amikor a mozgás elhatározása az elnyugváséval cserélődik fel, a különbözőség, az abszolút különbözőség… az abszolút különbözőséget az értelem el sem tudja gondolni, ugyanis abszolút módon nem képes negálni önmagát, hanem felhasználva azt, magára a különbözőségre gondol, amint ez önmagával gondol.”[17]*  (Filozófiai morzsák)

Søren Kierkegaard egzisztencia-analíziseiben alaposan foglalkozik azzal, mi is történik, amikor a gondolkodás megpróbál önmaga fölé emelkedni úgy, hogy el akarja gondolni az elgondolhatatlant vagy megkísérel gondolatban viszonyulni az abszolút különbözőhöz. Ez nagyon mély provokáció, – Kierkegaard szerint – az ember próbára teszi értelme egészségét. No és könnyen összetévesztheti magát az abszolút különbözővel (nála pedig, amint már említettük, az abszolút az istenivel egyenlő).

Éppen azok a kategóriák vagy alapfogalmak, melyeket Kierkegaard fejlesztett ki az emberi egzisztencia, valamint a tudat istenihez való viszonyulásának határ-analíziséhez, mutatják meg a nehézséget paradoxonok és magukba záruló logikai körstruktúrák formájában. Kierkegaard bemutatja például, hogy a legmélyebb megismerési eszközök – a kategóriák – az egzisztencia alapstruktúráinak leírásakor egy kölcsönös feltélelkörhöz kötöttek. A „szabadság”  és „ugrás” a példa. Kierkegaard szerint a szabadság egy ugrással aktualizálható. Viszont, egy ugrás nem ugrás, ha nem szabadságból következik. A szabadság feltételezi tehát az ugrást és az ugrás a szabadságot.

Vagyis amikor az ember elkezd gondolkodni a tudat mibenlétén (1. és 6.), akkor paradoxonokkal, antinómiákkal, határokkal és fogalmi összeomlással találkozik.

Feltehetőleg ez az egyik fő oka annak, hogy mindegyik nagy spirituális pedagógiai rendszer olyan gyakorlást ajánlott, amelynek elsődleges célja az, hogy az elme elnyugodjék, kiürüljön, úgyszólván gondolatmentesség jöjjön létre stb.

Amikor a tudat nyugodt és szabad minden tartalomtól (6.1), csak akkor kezdhet az éberség elmélyedni a tudatban (2), vagy – miután az ember megértette és képes megvalósítani a (3), (4) és (5) pontokat: van egy pontosabb kifejezés is – amikor a tudat mentes minden tartalomtól, akkor képes mélyebb értelemben felfedezni az appercepciót.

A másik feltétel, ami egy módon természtesen követi az elsőt az, hogy az appercepció nyelven túli.

Nem egy nyelv előtti gügyögés és szétszórt tudatállapot. Nem is transz vagy egy álmodó, tompa állapot. Az appercepciót csak szikrázó éberségben, minden nyelvi aktivitás és referencia lehetőségén túl lehet felfedezni. Azonban a nyelvet az anyatejjel együtt szívtuk magunkba. Elengedni akár csak egy másodpercre is, messzemenő tapasztalaton alapuló tréninget követel.

B) Jung

Kant elősorban a tudat egyértelműségével foglalkozik, miután az ő analitikus fókuszában a tudás, a megismerési folyamat, illetve az érvényesség áll.

A tudat azonban egy fokozati jelenség, ami átível az alacsonyabb tudatformáktól, a közönséges hétköznapi tudatosságon keresztül feljebb vagy beljebb, a magasabb tudatformákba. Ezt a tényt, ami a Kelet bölcsességének alapja, a Nyugatnak máig nehézséget okoz teljes mértékben integrálni.

Freud, Jung és az egész mélypszichológia óriási munkát végzett, hogy leírja és feltérképezze a tudattalant és a kolletktív tudatalattit.

A mi időnkben pedig Stanislav Grof, és kiváltképpen Ken Wilber tett nagy erőfeszítéseket a tudat lépcsőinek, a spektrumnak vagy skálának a leírására, a kollektív tudatalattitól az alváson és az álmokon keresztül az ébrenlétig és további árnyaláson keresztül a magasabb tudatszintekig.

Miután pedig a tudat skálajelenség, és miután Kant oly intenzíven kutatta a tudat megismerési feltételeit és ’mechanikáját’, elvárhatóan bele kellett, hogy ütközzön az alacsonyabb tudattalan aspektusba csakúgy, mint a magasabb dimenziókba. Amint az remélhetőleg már a korábbiakban világossá vált, felfedezte avagy leleplezte a transzcendentális appercepció egységét, mint a legmagasabb ’horgonypontot’. A magam javaslata pedig az, hogy éppen ez a pont mutatja a fő utat a magasabb tudatállapotokhoz. A skála ellenkező végén felfedezte a kollektív tudatalattit a fantáziában, illetve a képzelet erejében. Ez a számára homályos és veszélyes terület döntő szerepet kapott a megismerésben A tiszta ész kritikája első kiadásában, de a második, javított kiadásban újraírta az egész központi fejezetet az appercepció egységéről és a szintézis fogalmáról, és vagy kihagyta vagy lefokozta a fantázia integráló szerepét az első kiadásban írottakhoz képest.

Ez a válaszása éppen annak köszönhető, hogy a fantázia irrealitásában olyan formában találkozott az ismeretlen határával, ami megijesztette. Amúgy viszont aligha lehet kétséges, hogy filozófiája ajtót nyitott a tudattalanra, hogy megtaláljuk a képzelet rejtett erejét.

Jung életműve a tudatteljességet célozza, a szelfet, ami egy olyan állapot, illetve cél, amihez – Jungot követve – az ember egyre közelít, anélkül, hogy képes lenne elérni. Az én úgy kering a szelf körül, mint a Föld a Nap körül. Ebben a folyamatban az ember tudata egyre átfogóbb integrációhoz vezet. A tudattalan az individuáció folyamatán keresztül integrálódik a tudatba, ami több lépcsőn át vezet: először is konfrontáció az árnyékkal, ami az én fonákja, a személyiség alacsonyabb rendű oldala, és ennek integrációja. Ezután jön a találkozó a szerelmi élettel, amikor is az ellenkező nemű anima illetve animus tudatosítása válik lehetségessé. A továbbiakban pedig, rákérdezve az élet értelmére, az ember lehetőséget kap arra, hogy a bölcsesség archetipikus szintjéhez viszonyuljon. Az egész életen áthúzódó integrációs és önfejlesztő munka előre visz a szelf felé, ami az ellentétek, a fény és a sötétség, a férfias és a nőies, a magas és az alacsony, a tudatos és a tudattalan egyesülése.

Az, ahol Jung – jelesül a tudattalan feltérképezője – beleütközött a magasabb tudatba, a szelf fogalma volt. Utolsó műveiben, többek között a Mysterium Coniunctionis-ban – ami többféleképpen is Jung legmélyebb műve – úgy írja le a szelfet, mint Unus Mundus-t, mint egységet, amiben mélyebb értelemben minden egyes individum szelfje gyökerezik. Jung itt láthatólag érinti az egységtudatot, mint határt, ahol is a fő igyekezete az volt, hogy a tudatteljességet az énnek és a tudattalannak a szelf teljességében történő integrálásával írja le és térképezze fel.

Mivel később majd foglalkozunk Longcsenpa fogalomképzésének alapjaival, itt meg kell említenünk, hogy Kant a maga fő fogalmait a megismerés érvényességével és benső mechanikájával kapcsolatban matematikai és logikai alapkijelentések analízisén keresztül kapta. A különböző logikai ítélettípusokból alakította ki saját alapkategóriáit. Àltalános logikai ítéletből (minden madár tud repülni) desztillálta az egység kategóriáját. A logikai ítélet kvalitásából kiindulva pedig – hogy pl igenlő, tagadó vagy végtelen módon analizálta a kvalitatív kategóriákat (abból a tagadó ítéletből, hogy egyetlen elefánt sem képes repülni (nem ismerhette ugye Dumbót^[18])) – megkapta a negáció fogalmát.

Jung a maga alapkategóriáit a tudattalanhoz – archetípusok – úgy kapta, hogy analizálta a néplélek nagy alkotásait: meséket, álmokat, mítoszokat.

Végezetül meg kell említenem, hogy a nyugati tudomány, pszichológia és filozófia ezidáig nem különösebben érdeklődött az appercepció iránt. Ez feltehetőleg összefügg a magasabb tudatfunkciók iránti közönyösséggel, amit a nyugati kultúrkörben elsősorban a keresztény misztika nyomán írtak le, mind a nyugati keresztény, katolikus, mind a keleti keresztény, hészükhaszta tradíció^[19] kapcsán. Ez azután alapot adott és a mai napig alapot is ad a ‘főáramú’ kultúra számára, hogy okkultizmusként vagy miszticizmusként (etc) elutasítsa a témát.

Van ugyan a gondolkodók között néhány, aki megérdemli, hogy megnevezzük ebben az összefüggésben.

Arisztotelésznél két fogalommeghatározást találunk a tudatot illetően, ami esetleg az általunk vitt irányba mutat. Úgy írja le a gondolkodás legmagasabb rendű formáját, mint „gondolkodás a gondolkodás felett”, avagy „a magáról gondolkodó gondolkodás”.

Az első fordítás inkább a magasabb absztrakciós szint felé irányul: elgondolkodni magán a gondolkodás funkción, analizálni azt. Míg a második esetleg az öntudat reflexiójára, az appercepcióra mutat.

A tudatról, mint olyanról azt mondja Arisztotelész, hogy egy tiszta anyag, forma nélküli anyag. Arisztotelész szerint minden anyagból és formából összetett, a formák informálják az anyagot. A tégla a ház formájának anyaga. A házak a város formái. Minden anyag mindig valamilyen formában található. De a tudatnak van egy specialitása – ami Arisztotelész szerint az –, hogy tiszta, forma nélküli anyag, ami viszont hagyja magát informálni minden más dolog, fenomén és gondolat formái által. A tudat egyfajta abszolút receptív, kész nyitottság, ami a formálhatóságánál fogva képes befogadni minden információt az összes többi formától. Nem akármilyen gondolat egy öreg görögtől, több mint kétezer évvel ezelőttről!

Kierkegaard Halálos betegség című művéből muszáj megneveznünk itt egy helyet az appercepcióval kapcsolatban (nem kevésbé a szelf tudatteljessége jungi apropóján). Ez a könyv érthetően híres kezdése:

„Az ember szellem. De mi a szellem? A szellem a szelf. De mi a szelf? A szelf egy viszonylat, ami önmagához viszonyul, avagy e viszonyban a viszonyulás viszonyul önmagához; a szelf nem a viszonyulás, hanem a viszony viszonyulása önmagához. Az ember a végtelen és a véges, az időbeli és az örök, a szabadság és szükségszerűség szintézise; röviden szintézis. A szintézis kettő közötti viszonylat. Imígyen nézve az ember még nem szelf.”^[20]

Mindenesetre bármi mást is jelentsen a szöveg, az appercepcióra is mutat.

Kierkegaard alaptézise az, hogy az emberi egzisztencia a végtelen szabadság és az öröklét, valamint a legszélsőségesebben végletes, nyomorult rabság és időbeliség gyanúsan egyenlőtlen viszonylatába helyeztetett.

Hit, szabadság, szelf akkor kerül a helyére amikor az ember tudatosan választja a felelősséget evvel a (gyanús) viszonylattal kapcsolatban, és ezáltal aktualizálja a viszonylat viszonyát önmagához. Nyitottan, szabadon és felelősen viszonyul az alapviszonyuláshoz (az egzisztenciális ‘csapdához’) amivel aktualizálja a szelfet. Ez bemutatja – noha indirekt módon – az appercepció egy funkcióját vagy oldalát.

Kierkegaard a bevezetést evvel a szintén híres passzussal zárja:

„Ez pediglen a képlet, ami a szelf állapotját írja le, amikor a kétség teljesen kiirtatik: önmagához viszonyulni, önmaga lenni [selv], átláthatóan megalapozza a szelfet azon hatalomban, amely létrehozta.”^[21]

Öszefoglalásképpen láthatjuk, hogy az a világkép, ami súlyt fektet a duális tudat tudásaspektusára, az analitikus, primér logikus konzekveciára és következetességre koncentrál, és az érvényes megismerést, a korrekt tudást célozza. Az olyan világkép, amely a duális tudat teljességaspektusát célozza, a fő hansúlyt a szintézisre helyezi, az integrációval, holizmussal, az ellentmondások egységével, a toleranciával és a környezet védelmével foglalkozik elsősorban. Végül pedig az a világkép, ami a tudat magasabb lehetőségeiről, az egységaspektusról szól, a transzduálist vagy non-duálist célozza. Inkább paradox, mint logikusan konzekvens, inkább transzcendálja az ellentmondásokat, mintsem integrálja őket.

Mindez a három, alighanem fundamentális tudataspektus (teljesség, közös tudás és egység) megtalálható a közönséges duális tudatdimenzióban éppúgy, mint a magasabb tudatdimenziókban. Nagyon valószínű, hogy ezek szükségszerű aspektusok vagy lépcsők a tudat lényegének kibontakozása során, mind a duális, mind a non-duális dimenziókban.

Ezt az első komplex fejezetet úgy kíséreltem meg megkomponálni, mint egy fúgát, három témára hangszerelve: Az első a tudat mind intellektuális, mind meditatív vizsgálata, egyfajta praxisprocesszus, a tudat vizsgálatától és ‘megérzésétől’ az appercepció döntő szerepének felfedezéséig vagy leleplezéséig, mind a nyelvi tudásmegismerés, mind a magasabb, megvilágosodott non-duális tudatfunkciók kibontakozása terén.

A második téma a tudat három javasolt alapaspektusáról szól: appercepciós egység, szintetikus tudás (kollektív tudat) és a sokféleség (integratív teljességtudat).

A harmadik téma a tudat rétegeiről szól, a kollektív tudattalantól és alvástól az álmokon és felébredésen keresztül a megvilágosodott non-duális tudatig. Három világképet használtunk illusztrációul ezekhez: Kantét, aki az ébrenléti általános tudat megimerési lehetőségeit analizálta (közös tudat). Jungét, aki a tudattalan integrációját reprezentálta (árnyék, ellenkező neműség, archetípusok) és a szelf teljességét hozta.

No és Longcsenpa is ‘fellépett’, a nonduális, megvilágosodott egységtudat kibontakozásának leírójaként.

A fejezet fúgájában összeszövődik a három téma, előremozdulva az apperceptív egység mindent átható, időtlen orgonahangjának megértéséig.

II.            Vizsgálódás Longcsenpa dzogcsenje körül

Longcsenpa központi témája ugyan a dzogcsen, írói működése nagyon sok különböző témát foglal magában. Kétféle módon is, mind a prózai, mind a verses művekben.

A versformában íródott dolgozatok – hosszabbak, rövidebbek – egyfajta koncentrált esszenciát jelentenek. A következőkben olvashatók elsősorban ezek egy részéből származnak. Longcsenpa híres Hét kincseskamrájának két részéből, egy sor központi elemzést reprezentálva: A Drága Kincsekamra A jelenségek alapvető teréből, valamint A természetes állapot drága kincseskamrája címűekből. Továbbá más dzogcsenszövegekből, úgy mint: A Láma kvintesszenciája, A mélység kvintesszenciája és A tudat természtes szabadsága címűekből. A versek túlnyomórészt a trekcsöt elemzik, és csak kisebb részben a tögált. Az elemzés az eredeti tibeti szövegeken és angol nyelvű fordításaikon alapszik.^[22]

Az itt említett szövegek kizárólag a legmagasabb, megvilágosodott tudatról szólnak. A nyelv és az alapfogalmak ezért féreismerhetetlenül jellegzetesen mutatják, hogy amit bemutatni szándékoznak, az a valóságban a nyelv és a fogalmak lehetőségein túl fekszik.

Longcsenpa oldalról-oldalra a kimondhatatlanról beszél, leírja azt, ami kibújik minden szó, szimbólum és analógia alól.

A nyelv ismételten az összeomlás szélére kerül. De mégis, a  szövegek a maguk ritmikus, zenei jellegű verseivel a megvilágosodott tudatra, a természetes appercepcióra irányítják a figyelmet.

A szövegeket olvasva, meditatív állapotban spontán módon felbukkannak, utánuk gondolva pedig gyakorta mintha fényben oldódnának fel a szavak, a fogalmak és a versszakok, vagy éppenséggel tiszta ürességgé halványodnak.

Ha Kant világképét egy építészetileg míves határőr toronyhoz lehet hasonlítani, amely az érvényes és az illuzórikus megismerés közötti elválasztást vigyázza, az ész fogalmait és ideáit védi, ha Jung világképe egy mindent tartalmazó szelf teljességének csúcsos tornyú kastélyára hasonlít, tágas csarnokokkal és nagy, nyitott pincékkel, Mória bányáira^[23] építve, akkor Loncsenpa dzogcsenje egy kristályűrhajóra hasonlít, amely szabadon röpköd a csillagok és a galaxisok között.

(Valójában Longcsenpa írt egy szöveget A drágakő hajó címmel. A Kun byed rgyal po dzogcsen tantra fontos kommentárja angolul a The Jewel Ship címmel jelent meg a You Are the Eyes of the World kötetben, 2000-ben.)

Urgyen Tulku elmondta nekem, hogy a rigpáról szóló Longcsenpa-szövegek nem csak rigpaállapotban íródtak, hanem olyanoknak szólnak elsősorban, akik szintén a megfelelő rigpaállapotban olvassák, avagy értik meg őket.

Magától értetődően el szabad olvasni, és élvezni is lehet Longcsenpát a közönséges duális, diszkurzív tudatállapotban is. De mondhatni ez olyan, mint amikor az űrhajó csendben áll a leszállópályán. Csak amikor az appercepció természetes egységállapotában olvassuk vagy értjük, akkor startol el és száll szabadon a kozmikus végtelenben.

(1)

           A) A tudat duális funkciója

Testünknek levegőre van szüksége, az énnek és az elmének pedig elválasztásra. Az én, az identitásérzés és az elme a duális tudat funkciójának köszönhetően ’élnek’, miután az kénytelen ellentmondásokra tagozódni.

Az én attól lesz, hogy folyamatosan ki és elválik a tudattalantól, az anyától, az apától, a többiektől, a világtól. No és ahogy az én ebben az elválasztódási folyamatban lesz, éppígy kap kontúrokat a másik, a többi. A dualitás teljesen konkrét és szó szerinti: én a mamától, én tőled, én ettől-attól [különbözöm]. Kívül-belül. [Mint] kedvtől a fájdalom. Ez folytatódik a tudat legmagasabb és legkifinomultabb ’használatáig’.

Hegel ugyanezen alapminta szerint írja le mind az emberiség szellemi fejlődését, mind a történelemnek a világszellem általi kibontakoztatását: tézis, antitézis és végül ennek meghaladása és kifejlődése a szintézisen keresztül. Ken Wilber szerint pedig a tudatfejlődés a tudat spektrumának megfelelően árnyalódik, integrálódik és transzcendálódik.

Az én az elválasztásból ’táplálkozik’. A szelf az integrációból, kommunikációból és szeretetből. A szellem a transzcendencia és az egység együttérzése által ’él’.

Az énkibontakozás folyományaként mindannyiunk számára ismert a családtól és másoktól való elválasztódás feladata, a határállítás és az én profilírozása.

Később, az önmegismerési folyamatból pedig ismerjük azt, hogy az ellentéteket, az örömöt és a fájdalmat egyidejűleg, egy közös tudattérben tartsuk. Barát és ellenség egy közös érzelmi térben. A sokat érő egy tudattérben van a keveset érővel. Ez az integrációs munka gyakorta a semleges megfigyelés képességének kifejlesztésével függ össze. Az a képesség pedig amely képes az ellentéteket egy időben tartalmazni, elősegíti az integratív szintetikus folyamatokat.

A non-duális tudatot a transzcendencián keresztül lehet felfedezni. Azonban úgy tűnik, nem lehetséges meghaladni egy ellentétpárt, amíg összetevői rendesen el nem választódnak egymástól. Ezért nincs sok helye az igazi spirituális transzcendenciának az énfejlődés során. Az én próbáját a vagy-vagy helyzetek adják, és azok is élesítik ki. A későbbiekben majd a szelf kibomlása dolgozik is-is felfogásban. A fenntartható integráció elérése során, amikor kialkul a szelf önellentmondásmentes teljességének érzése, akkor válik lehetségessé az ellentmondások meghaladásának mélyebb értelemben vett aktualizációja. A transzcendencia sem-sem, valódi is-is-sel a háttérben.

Longcsenpa majdnem olyképpen használ ellentétpárokat (boldogság-szenvedés) és kontradiktórikus párokat (lét-nemlét), mint a népi regék: gyakran refrénnel... Az ellentétpárok és a kontradiktórikus párok mintegy az elme, az én-identitás, – amit mi szelfnek hívunk – ‘szinonímáiként’ lépnek föl.

Ezeket a poláris fogalompárokat használja alapként a transzcendencia leírásához. Vagy mindkét pólus megtagadásra vagy mindkettő meghaladásra kerül.

Ez négy különböző változatot jelent:

(1) sem boldogság sem szenvedés

(2) sem realizáció sem nem-realizáció

(3) túl boldogságon és szenvedésen

(4) túl realizáción és nem-realizáción

Longcsenpa más módokon is kifejezi ezeket. Például szabad valamitől (dang bral): szabad reménytől és félelemtől, szabad elfogadástól és elutasítástól.

A központi fogalommező nagyjában-egészében folyékony és rugalmas, valamint tudatosan világos önellentmondással és fogalmi összeomlással telített, a duális rögzültséget elkerülendő.

Annak érdekében, hogy ne szokjunk hozzá túl gyorsan ehhez a sűrűn előforduló képlethez – melynek következtében intellektuális, érdektelen struktúrává válna – a lassú továbbhaladás ajánlott.

Vegyünk egy ellentétpárt, úgy mint a boldogság-szenvedés vagy az igen-nem. Itt meg is állhatnánk, hogy megpróbáljunk valamilyen konkrét, döntő, egzisztenciális szituációra emlékezni, amikor az ember valódi boldogságot és szenvedést tapasztalt, és konkrétan igent vagy nemet választott.

Megkísérelhetjük ezt követően érezni és átélni ezeket az egyidejűleg fennálló mély ellentmondásokat.

Ez elvezet – vagy elvezethet – az integrációhoz és tovább, a neutrális megfigyelésig: kommentálás nélkül érezni és látni az ellentéteket, anélkül, hogy választanánk vagy mérlegelnénk; csak nézni, tartalmazni, regisztrálni. Ebből a mélységből, és először csak ebből kiindulva használhatja az ember a kettős irányultságú tudatot: a (neutrális) megfigyelésről (a konkrét szenvedés és a konkrét boldogság) a megfigyelőre váltani.

A fenti egy példa kívánt lenni arra, hogyan lehetne bensővé tenni, avagy megvalósítani Longcsenpa szövegének intencióit.

Ez egy lassú gyakorlási folyamat a poláris fogalmak konkrét transzcendálásának irányába. Egy dolog intellektuálisan követni a szöveget, de valami egészen más és sokkal lassabb egzisztenciális értelemben véve realizálni, avagy kísérletezni a szöveg szándékai alapján.

Az alábbiakban egy válogatást találunk a gyakran használt ellentétpárokból, mintegy az elme katalógusaként. Ahogyan azt láthattuk Longcsenpánál, ezek képezik a transzcendencia leírásának alapját.

  

Szamszára – Nirvána

jelenség – üresség

dolog – elme

objektum – szubjektum

jó – rossz

boldogság – szenvedés

születés – halál

magunk – mások

kezdet – vég

lemondás – elvállalás

elfogadni – elvetni 

remény – félelem

felbukkanás – eltünés

előbb – utóbb

kívül – belül

ellenség – barát

igaz – hamis

szétszórni – összegyűjteni

periféria/határ – közép

Egy magasabb absztrakciós szinten egyszerűen nem-elméről, avagy az elme transzcendálásáról (blo med – blo ’das) és az ellentétek transzcendálásáról (gnyis – gnyis ’das) beszélünk.

Egy tipikus verssor, mely illusztrálja az iménti paradigmát:

„A nyugalom állapotában (a természetes állapotban) nincs sem lét, sem nem-lét, sem megjelenés sem üresség.”

„Túl  léten és nem-léten, ürességen és nem-ürességen.”

Itt fellép egy ellentétpár (látnivaló-üresség) és egy kontradiktórikus páros (üresség – nem-üresség) is.

Megint csak nagyon könnyen puszta intellektuális információ válhat ebből is. Gondosságot, elmélyülést és lelassulást követel, ha az ember kísérletezni kíván magukkal a tudatállapotokkal, melyek a mondatokban és alapfogalmakban integrálódnak.

Vizsgáljuk meg ezt közelebbről!

Bizonyos figyelemreméltó szavakat találunk, amiket a nyelv természetes öneltűn(tet)ési pontjainak nevezek. Néhány példa erre: „a kimondhatatlan”, „az elgondolhatatlan”, „transznyelvi”, „gondolattalanság”.

Létezik egy fluor-alapú sav, amit a fogkrémből ismerünk. A neve hidrogén-fluorid, és az a különös tulajdonsága, hogy feloldja az üveget. Ezért nem is lehet üvegedényben tartani.

Az a szó, hogy „kimondhatatlan” vagy „elgondolhatatlan” valamiképpen tartalmazza a szándékot, ami maga feloldja és eltünteti a szót. A szavak nem képesek tartalmazni saját eredeti jelentésüket. A tartalom eltünteti a formát.

Ezek a szavak a nyelv csodálkozását fejezik ki önmaga határait illetően. Használhatók lépcsőkként, amelyek a levegőtlen térben végződnek, nem vezetnek innen oda, hanem egy transzcendenciapontban végződnek.

Miképpen is teszi ezt az ember? Például lágyan az elgondolhatatlanra fókuszálja a tudatát. Ennél a csodálkozásnál maradva, az odahallgatás és elengedés elvezeti az embert egy olyan tudatdimenzióba, ami túl van a nyelven. Egy olyan mondathoz, ami Longcsenpa második fentebbi mondatára hasonlít: „Túl léten és nem-léten, ürességen és nem-ürességen.” Nem logikus, alapvetően érthetetlen, szétrobbantja a logikát, ellenáll a racionalitásnak, hagyja a nyelvet összeomlani. Az ember csak úgy tudja követni a szándékot, hogy elmélyül a mondat esetleges értelmében és teljesen elengedi a nyelvet, hagyja a tudatot bármiféle nyelvtől szabadon lebegni.

Elkerülendő a nyelvi rutint, amint leírtuk az előzőekben, az intellektusba rögzülést és bemerevededést, Longcsenpa sok helyen az alapképletet is feltöri.

Amint egy értelmezési lehetőség – avagy egy lehetséges leírás – kezd kialakulni az elmében, maga az egész fogalmi apparátus beomlik a szakadékba. Vízre írt bölcsesség.

Az ember talán megérti, hogy az elme és az identitás-képződés, valamint megrögzülés az ellentétpárokat felfedezve és azokban élve jön létre: kívánkozni jó, a szenvedést pedig igyekszünk elkerülni. A transzcendencia túl van az egész forgatagon, túl vágyakozáson és szenvedésen. Idáig rendben is volna.

De, hogy bebiztosítson az ellen, hogy ez is csak egy újabb megfogalmazás, új elme, új spirituális identitás legyen, Longcsenpa kihangsúlyozza, hogy:

„A vágy időtlenül szabad… a szerencsétlenség [is] időtlenül szabad.”

„A lét és a nem-lét is időtlenül szabad.”

Engedd el a megértési kényszert! Engedd el a fogalmakat, enged el az analízist! Engedd el a gondolatokat és a nyelvet: csak lebegj éberen – a nyelvi biztonsági háló nélkül – a tudat végtelen nyitottságában!

(6.3) Érezni a tudat nyitott végtelenségét.

B) A transzcendens horizont eltűnési pontjai

Önmagunk és a világ felfogásának alapja a tudat duális funkciója.

Leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy az elme benne is van a világban és fölötte is van annak. A szubjektum pedig felette van az objektumnak, és a két pólus közötti hidat az érzéki kontaktus, a kölcsönhatás és a párbeszéd alkotja. A transzcendenciának a szó teljes értelmében ezért minimum három aspektusa van: Transzcendens az objektumhoz (a világ, az elkülönülő emberek, dolgok és elmejelenségek) képest. Transzcendens a szubjektumhoz (én, identitásérzés, test, elme, szelf) képest. Valamint transzcendens a két pólus közötti nyelvhez (kontakt, kapcsolat, összefüggés) képest.

A transzcendenst illetően ezért gyakorta ez a három eltűnési pont a konkrét kiindulópont.

Longcsenpa több szinten leírja ezeket.

Nyersen fogalmazva a világ az elme dolgaival [tartalmaival] azonos:

yul (objektum)                                                                          sems (elme)

chos rnams (jelenségek)                                                                               

snang ba (felbukkanás)                                      bsam (értelem)

Ismeretelméletileg pedig ez a felfogó a felfogotthoz képest (szubjektum – objektum):

gzung (alany)                                                                           ’dzin (tárgy)

A meditatív praxisban pedig a meditáló afölött áll, amin meditál.

sgom pa ’i blo (a meditáló)                               bsgom bya ’i yul (a meditáció tárgya / objektuma)

Az összefüggés vagy a nyelv ennek megfelelően:

dolog – elme                                                                             yul bsam

objektum – szubjektum                                       gzung ’dzin

nyelv és szimbólum                                            mtshon brjod

A három eltűnési pont, az ellentmondáspár két pólusa és szintézíse vagy egymáshoz való viszonya, ezért három szinten kerül leírásra: durva, ismeretelméleti és meditatív szinten. Az eltűnési pontok az aktuális túllépés, a világ, az elme és a nyelv elhagyásának ’helyei’.

„Nincs semmi közönséges tudat, amely meditálna, és semmi nincs amin meditálni lehetne.”

Vizsgáljuk ezt meg kicsit alaposabban.

Amikor a tudat felől gondolkodunk vagy meditálunk rajta (1) és (2), akkor nagyon gyorsan körbeérünk. Azt, amit néznem kellene, arra használom, hogy nézzek vele. Amin gondolkodnom kellene – éppenséggel a tudaton – azt feltételként használom, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak.

Mindenki megpróbálhatja maga megvizsgálni ezt a helyzetet. Emlékezzünk egy pillanatra Kantra, aki az énről azt mondja, hogy az egy teljesen üres elképzelés, az „én”-t még fogalomnak sem lehet nevezni, miután csak egy tudatállapot, ami kíséri vagy kísérheti az összes fogalmat. Nem lehet fogalmunk az énről, csak körözünk körülötte, minekutána egész idő alatt az ént használjuk, hogy megítélhessük.

”... egyszerű, és magában tartalom nélküli elképzelés az én. Még annyit sem mondhatok róla, hogy egy fogalom – mert ez csak a tudat egy formája, aminek minden fogalmat kísérnie kell... Imígyen cirkulálunk álandóan körülötte – folyamatosan szolgálnia kell az elképzléséhez, hogy egyáltalán mondhassunk róla valamit.” (Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája)

A nyelv és a duális tudatfunkció avval ismer meg, gondol és érez, hogy szintetikus egységeket oszt kétfelé, hogy azután együttesen gondolja, érezze és ismerje meg a tudásban. A duális tudatfunkció a transzcendálási lehetőség eltűnési pontjában köröz önmaga körül terméketlenül, és nem jut sehová sem.

Pontosan itt lép közbe a nonduális pedagógia. Éppen ezen a duális nyelvi forrásponton lehet megengedni az elpárolgás fázisváltását.

Az éberséget befelé, a tudatra fordítom. (2) A nonduális tudatdimenzió akkor ‘jelenik meg’, ha egyidejűleg megtörtént az énről és a tudatról alkotott elképzelések elengedése.

Az énre és a tudatra vonatkozó elképzelések (szubjektum és objektum, aki meditál és amin meditál) elengedése egyidejűleg a nyelv elenegedése is.

Elengedni és elhagyni a nyelvet, és fölfedezni a nyitott, nyelvtelen dimenziót, magát a jelenlétet a ténylegesen egzisztáló szituációban.

A nyitott, nyelv nélküli dimenzió felfedezése azonos az appercepció egységének felfedezésével, amint a tudat tudomást vesz önmagáról, túl a nyelven, direkt és közvetlen módon.

„Nincs semmiféle közönséges tudat, amely meditálna, és semmi nincs amin meditálni lehetne.”

Amikor konkrétan ezt a kijelentést próbának és vizsgálatnak kívánja alávetni az ember, akkor megjelennek a nehézségek.

Az egyik felfedezés az, hogy finomításra van szükség.

C) A tudat és a szív finomítása

Amikor az ember rákérdez a tudatra a tudatában, önkéntelenül lokalizálja a kérdezőt és azt is ‘aki’ egy lehetséges válaszra figyel. ‘Lehorgonyozza’ mindkettőt. Miután pedig ez a folyamat szükségképpen nyelvileg és mentálisan kezdődik (1), ténylegesen intellektuálisan kérdez és mentálisan fog odahallgatni. Mindez a fejben játszódik le.

Azonban megfelelőnek tűnik – és talán szükséges is –  árnyalni és finomítani az éberséget: egy szélesebb spektrumban hallgatni és kérdezni. Szívvel kérdezni.

Ha egy pillanatra összehasonlítjuk ezt azzal az optikai jelenséggel, amikor belenézünk egy távcső egyik lencséjébe, és amikor azt a mély élességet tapasztaljuk, amit akkor látunk, amikor mindkét lencsén keresztül nézünk egyszerre, mindenki ismeri a különbséget. Evvel analóg módon tapasztalunk nagyobb mélységet, amikor egyszerre ‘nézünk’ a fejjel és a szívvel.

Így tudjuk árnyalni (2), és sokkal nagyobb pontosságal leírni a vizsgálat menetét.

(7) Az éberség tudatba irányítása az intellektussal és a szívvel egyidejűleg.

De ez csak akkor sikerülhet, ha az ember megfelelő kapcsolatban van a szívével, ami érzelmi nyitottságot jelent.

A szívnek azok a funkciói, amelyek ebben a folyamatban relevánsak, mindenekelőtt a szív empatikus képességei: bizalom, szeretet, együttérzés, hála és nyitottság.

Nem tudunk különösebben mélyre ’hallgatni’ egy zárt, félénk szívvel, amely nem mer kinyílni bizalommal, vállalva a sebezhetőséget is.

A szív hallgatási képességének kifinomultsága egyenes arányban áll az alapérzések kifinomultságával.

Mennél jobban kivirágzott, és árnyalt a szerelmi élet, együttérzés és bizalmi képesség, annál árnyaltabban és kifinomultabban képes a szív odahallgatni, később a tudatba-n is.

Ha meg akarjuk adni a sík egy pontját, akkor egy hosszúsági és szélességi koordinátára van szükségünk. De ha térben kívánjuk ezt tenni, akkor három koordinátára lesz szükségünk: hosszúságra, szélességre és mélységre.

Minden arra utal, hogy amikor a tudat lényegét keressük akkor inkább egy sokdimenziós kérdéssel állunk szemben.

Ideiglenesen fogalmazhatunk úgy is, hogy a tudat legbenső lényege – az appercepció egysége – sokkal inkább térbeli mindenhol-levés, mintsem valamiféle pontszerűség. A tudat lényege – az ember esszenciája – leginkább sokdimenziós teresség, és nem egy pont, mag vagy valamely határozott hely.

Ha az intellektus (a fej) adja az egyik irányt (X tengely), a szív a másikat (Y tengely), akkor a test, a lélegzetvétel vagy ellazulás a harmadikat (Z tengely).

Feltehetőleg ezért ragaszkodott minden nagy spirituális pedagógiai rendszer ahhoz, hogy a transzcendeciának, az élet értelmének, a megvilágosodott dimenziónak, az isteninek, a szeretet forrásának keresése leginkább egyesített, koordinált erőfeszítéssel történjen mind az elme vagy intellektus, mind a szívbéli bizalom és együttérzés, mind a test oldaláról a légzésen és az ellazuláson keresztül az árnyalt testtudatig.

(7.1) Amint a szív, az intellektus és a test együttműködik, az éberséget árnyaltan és kifinomultan a tudat felé lehet fordítani, hogy a tényleges elmélyülés létrejöhessen.

Az egész arról szól, hogy felfedezzük az appercepció sokdimenziós térjellegű egységét.

A kutatáshoz és képzett kereséshez több kutatási vonalra van szükség. Ahogyan a háromdimenziós térben történő keresés három irány megadását követeli (trianguláció), éppúgy kutatásaink és felfedező útjaink minősége is feljavul, amikor három koordinációs irányban keresünk egyidejűleg. Fej. Szív. Test.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az önmegismerés, az ima és a meditáció a fejben kezdődik. Ezután lassan bevonódik a szív, a processzus lehorgonyzódik és elmélyül az együttérzésben és a bizalmi folyamatban. Majd fokozatosan – amikor a kutatási folyamat harmónikusan és kiegyensúlyozottan fejlődik – jön a test, a légzés és az ellazulás. Miután azonban az appercepció egysége sokkal inkább többdimenziós, mintsem három, a háromszólamú – fej-szív-test – koordináció maga alaposabban megvizsgálva nem elégséges az esszencia felkutatásához és felismeréséhez.

Minden tapasztalat arra utal, hogy tréning, gondosság és a hármas figyelem bizonyos rutinja nélkül nem lehet elérni a következő, végérvényes lépcsőt:

(7.2) A tudatra fordítani az éberséget, figyelni intellektussal, szívvel és testtel, túl a nyelven, lehorgonyozatlanul, non-lokális módon, mindennemű hivatkozás nélkül.

Enek az utolsó lépcsőnek az eléréséhez általában szükség van egy tanító segítségére.

(2) Találkozás Urgyen Tulkuval

Az emberek közötti találkozásnak számtalan formája létezik. Azonban ezek két alapvető, noha döntő módon különböző kategóriára oszthatók, amik a tudat alapfunkcióiból következnek.

A duális elme és a duális tudatfunkció lehetőséget teremt gazdagon díszített és változatos külső találkozásokra. A non-duális tudatfunkció pedig a belső találkozásokra.

A külső találkozások a tudatspektrumnak megfelelően feloszthatóak és osztályozhatóak a külső szintek szerint: Fizikai találkozások (érintés, kezelés, harc). Energetikai találkozások (éterikus kapcsolat, erotikus kapcsolat, gyógyítás). Emocionális találkozások (veszekedés, ünnep, limbikus rezonancia, archetipikus és szimbolikus kapcsolat). Továbbá mentális találkozások (dialógus, csendes együttlét, szerelem). No és mindezen szintek összes elgondolható kombinációja szerint.

Messze a legtöbb ember ilyen típusú kapcsolatokban éli le szinte az egész életét.

A belső találkozások a non-duális funkciónak köszönhetőek. Egy ember megfogantatása jó példa egy ilyen találkozásra, a genetikai találkozás fizikai kifejeződéseként.

Az emberen belül, azaz nem kettő találkozásakor, a halál folyamatában végbemenő individuális fizikai lebomlás során, a benső szinteken mindez mondhatni egyfajta találkozó a haldokló én és annak esszenciája között.

A fogantatás, mint poláris genetikus találkozó gyümölcse, valamint a halál, ami mindannyiunkkal megesik, egyaránt általános, megkerülhetetlen emberi szituációk, melyeknek a benső szintekkel is dolguk van, – noha általában nem tudatosan – viszonyulva a non-duális tudatdimenzióhoz.

A fizikai-anyagi világban – ott, ahol a tudomány éppen tart – két alapvető szinten eltérő folyamattípust ismerünk: kémiai és nukleáris folyamatokat.

A kémiai folyamat az atommag körül keringő elektronok kapcsolatairól szól. A magprocesszusok az atommaggal foglalkoznak. Ez utóbbiaknak két típusa van. Atommaghasadás, ami a klasszikus urán-atombomba elve. A másik az atommagok fúziója, mely többek között a legnagyobb energiafelszabadító folyamat, amit a természetben ismerünk. Destruktív formájában a hidrogénbombákban, konstruktív formájában pedig a csillagok kémiai elemeket szintetizáló folyamataiban. Minden anyag, amely mindennapi életünkben szerepet játszik, vagy tiszta elemi alapanyag (vas, ólom, arany, neon stb. – az egész periódusos rendszer) vagy ezek kémiai kapcsolódásainak terméke. (műanyag, bőr, fa, papír, üveg, gének, sajt, tehenek stb.)

Elmondhatjuk, hogy mindennapi életünk a duális elme „kémiai” folyamataiban és kapcsolódásaiban zajlik, a külső tudataspektusok életében. Az életbe lépés – a fogantatás – és a kilépés – a halál – „mag”processzusok, melyeknek a benső tudataspektusokkal van dolga. A születés és halál közötti életünkben mindannyiunknak van választási lehetőségünk: választhatjuk, hogy kizárólag a külső tudatfunkciókban élünk, de választhatjuk az olyan benső tudataspektusokat is, mint a szellemi gyakorlatok, a tudat és az emberi esszencia vizsgálata, a természetes beavatási folyamatok és a megvilágosodás lehetőségei, amelyek kimagasló értelemben vett „magfolyamatok”, az egybeolvadó, energiafelszabadító, konstruktív fajtából.

A megvilágosodási folyamat – az evolúciónak  ezen a szintjén – egyelőre meglehetősen ritka, habár természetes folyamat. Talán egymillióból egyetlen esetben valósul meg. De az is lehet, hogy csupán egy a tízmillióból, a kultúrától, a miliőtől, a véletlentől és szerencsés egybeesésektől függően.^[24]

Arra jutottam, hogy az emberiség legerősebb energiaforrása és a legnagyobb evolúciós potencialitás két ember ‘véletlen’ találkozásának lehetőségeiben rejlik, amely – amennyiben fenntartások nélküli, nyitott, barátságos és eléggé tudatos – képes megindítani egy megvilágosodási folyamatot, egy belső energia-felszabadító magprocesszust, ami felszabadítja és aktualizálja a non-duális, minden embert felölelő és a maga természetes fényével együttérzést sugározó appercepciós egységet.

A következőkben megkísérlem Longcsenpa alapfogalmainak és az időtranszcendáló dzogcsennek az elmélyült vizsgálatát, amit meg sem mernék próbálni az Urgyen Tulkuval való találkozás és nekem adott dzogcsen tanítása nélkül. Ezért úgy érzem, hogy helyénvaló az erről adott rövid beszámoló.

Néhány barátommal Nepálba utaztunk 1989-ben. Egy közös ismerősünket kívántuk meglátogatni, aki akkor ideiglenesen ott dolgozott valamely humanitárius segélyprogramban. A Himaláját akartuk járni, meditálni kívántunk egy igazi barlangban, és egyáltalán, szerettük volna átélni a Keletet. Nepálban élő barátom ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam Tulku egyik ismerősével. Ez a találkozó az utazás elején jött létre. Urgyen Tulku ezidőtájt visszavonulva, kis kolostorában tartózkodott Yangleshö mellett, ami a Padmaszambhavához kötődő egyik legfontosabb zarándokhely. A kolostor Pharping falunál fekszik a Kathmandu-völgy végén, a Himalája egyik kisebb előhegységében a számtalan közül, egyórás autóútnyira a várostól. Van itt egy barlang, amiben Padmaszambhava üldögélt egy hosszabban tartó visszavonulás során 700 körül, társnőjével Szakja Devivel.^[25] Azt mondják, itt érte el Padmaszambhava a teljes megvilágosodást, a 10. lépcsőt.

Urgyen Tulku maga építette a kis kolostort a barlangon kívül, mondhatni nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan Szent Ferenc kolostora épült a barlangján kívül a Subasió hegyén, Assisi mellett. A Tulku egy rövidebb visszavonuláson vett részt a barlangban a 16. Karmapával együtt, mielőtt a kolostor felépült volna. Karmapa kérte fel ezután, hogy végbevigye az építkezést Padma barlangja mellett, amit Tulku meg is tett.

Amikor először találkoztam Urgyen Tulkuval, és – tolmács segítségével – beszélni kezdett a praxisról, éreztem, hogy olyan emberrel állok szemben, aki a legteljesebb mértékben tudta miről beszél és azt is, hogy alapvetően, mi is a meditáció. Ez egy olyan érzés volt, ami nem csak a szívbe horgonyzódott le, hanem a csontok, sőt, a sejtek szintjén is érezhető volt. Elmagyarázta, hogy a dzogcsenben létezik egy a non-duális, megvilágosult tudatba való beavatási mód. Ezt rámutatásnak nevezik.

Az első, bevezető találkozás után rákérdeztem a tolmácsnál, jól értettem-e, hogy a Tulku felajánlotta nekem a ‘beavatást’? Nyugodtan válaszolta: „Igen, csak rá kell kérdezned holnap, és rámutat a megvilágosodott tudatodra.”

Bevallom, ezen az éjszakán alig aludtam.

Egész életemben kutattam a tudat lényegét, ahogy elméletben, úgy a gyakorlatban is. A kétirányú tudatosítást gyakoroltam 15 éven keresztül, minden nap több órán keresztül mélyedtem el a hallgatásban, és próbáltam a tudat forrásához ’jutni’. Annak ellenére, hogy sokat láttam, éltem át és értettem meg, volt ott egy határ, egy fátyol, valamelyes kétség vagy ellenállás, amit soha nem tudtam „átugrani’’. Most pedig ez a Tulku azt állítja, hogy közvetlenül be tud vezetni a megvilágosodott tudatba. De mi lehet ennek az ára, ha tényleg sikerül? Belehalok? Netán végleg eltűnik az én, és belebolondul az ember, vagy mániákus lesz? Fájni fog testileg? Mi lesz a gyerekeimmel, a szerelemmel, a barátaimmal és a munkámmal?

Végül is eldöntöttem, ez a helyzet olyan egyedülálló, hogy muszáj igent mondanom, kerül amibe kerül, és megpróbálom a tőlem telhető legjobban végigcsinálni a folyamatot. Ezt követően tudtam néhány órát nyugodtan aludni.

A következő napon, 1989. október 14-én megtörtént a találkozó. Amint rákérdeztek, hogy most akkor rámutasson-e a Tulku a tudat legbensőbb lényegére, bólintásomra azonnal elkezdte a processzust: leírta a tudat alapaspektusait, a szív jelentőségét, beszélt a tárgy nélküli dzogcsenpraxisról, arról, hogy a non-duális, megvilágosodott tudat olyan, mint a nap, és a duális elme, valamint minden általános duális tapasztalat olyan, mint a nap sugarai. Arról, hogy a tudat és az elme mindig együtt ’mozognak’ a sugarakkal elfordulva a naptól. A dzogcsen pedig a forráshoz való visszafordulás és a nyitottságban való egybeolvadás.

Ezután jött maga a rámutatás.

Felpattantak a tudat zárjai.

Az ezernyi szituáció, amikor a gyakorlatozásom gátakhoz, függönyhöz vagy kétséghez érkezett, egyszerre jelentkezett, és mint valami dominó-effektus hatására dőlt le mind, felszabadítva a befagyott energiát, a tudat fényfolyamává változtatva azt. Fény, energia, üdvösség és szeretet áramlott szabadon, keresztül testen és elmén. A test, elme és tudat, valamint a Tulku tudatának különbözősége elolvadt. Ősrégi mély érzés valamely viszontlátásról és felismerésről. Hálakönnyek áradata, a megvalósulás újra és újra kitörő nevetése. És egyidejűleg mindezen belátások, realizációk áramai és hullámai közepette a tudat egy módon befolyásolatlan maradt, ‘megengedett’ mindent, bármi is mutatkozott, az feloszlatta magát és visszatért a forrásba, az appercepció nyitottságának és határtalan szabadságának természetes állapotába. A megszakítatlan appercepciós egység a Tulku megvilágosodott tudatával egy perc és fél óra között tartott. Magfúzió.

Ez a radikális találkozás, határkő, akár a születés és a halál, beindított egy folyamatot, ami több mint két évig tartott. Mindennap délelőtt, amikor magamban ültem és gyakoroltam, pár órára megnyílt a tudat és a szív ugyanannak az áradó szeretetnek és fényfolyamnak, ami megszabadult minden formától és különbségtől az appercepció nyitott, határtalan egységében.^[26]

Két évbe került, mire képes lettem mindezt olyan mértékben integrálni, hogy kész voltam ismét elutazni és meglátogatni Urgyen Tulkut.

Ez a találkozó ugyanannyira intenzív volt, mint az első. De míg az a dzogcsenről és a trekcsöről^[27] szólt, addig a második a dzogcsenről és a tögálról^[28], vagyis a látomások alapstruktúrájának tudományáról. A Tulku újra és újra rámutatott arra, hogy gyakorlásomban nem választottam el elég precízen a látomásokat az átélőtől. Megmaradt egy bizonyos mértékű finom rögzültség az átélőn.

Úgy érződött, mint egy ezerfejű sárkányegó, amikor minden praxismegbeszélés – márpedig az volt bőven – arról szólt, hogy a Tulku barátságosan mosolyogva egy sebész prcizitásával levagdosta szegény énem sárkányfejeit. Többször éreztem ellenállhatatlan szükségét annak, hogy megfutamodjak és hazáig fussak. Hosszú az út Nepálból a dán Nørre Snedebe.

Hét év alatt hat alkalommal sikerült találkoznom Urgyen Tulkuval, 1996-ban bekövetkezett haláláig.

(Fontosnak érzem a történelmi pontosság kedvéért rögzíteni a következőket: Az intenzív tanítási-tanulási folyamat során a Tulku felhatalmazott a dzogcsen tanítására, mind a trekcsöt, mind a tögált illetően. Ez magában foglalja a tudat természetére való rámutatás engedélyezését is. Elmagyarázta, hogy az ő hagyománya alapján vonaltartó lettem, egy szeme a szakadatlan dzogcsen tanítói láncnak-vonalnak vissza Longcsenpáig, Padmaszambhaváig és a vonal alapítójáig Gáráb Dordzséig. Amint a Tulku fogalmazta, ugyanaz a vízvezeték, csak mások a csapok.)

Több ízben beszélt Longcsenpáról, és felszólított – engem, aki akkor még semennyire sem tudtam tibetiül – hogy olvassam a nagy mestert és gyakoroljak útmutatásai szerint. Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a magam módján oktassam a dzogcsent, úgy, ahogy a nyugati kulturális háttérbe beleillik. A legnagyobb komolysággal, meghatalmazását adta a teljes szabadsághoz.

A dzogcsen tradícióban úgy mondják, hogy az elme legbensőbb természetére való emlékezés egy tanító és egy tanítvány találkozásában ’ébred’. Két klasszikus szituáció van, amikor ez megtörténhet. Az egyik a rámutatás esete. A másik egy olyan beavatás, ami a nyelv összeomlására ‘épül’.

Ezt a magam tapasztalatai is alátámasztják. Mind a saját processzusom, mind az a több ezer praxismegbeszélés, amit lefolytattam az évek során a meditációról és imáról, a szív processzusáról, a neutrális megfigyelésről, a kétirányú tudatról és a dzogcsenről.

Elvileg nincs akadálya annak, hogy valaki segítség nélkül, egyedül elérheti a non-duális állapotot^[29], de messze legtöbbünk számára az az érvényes, hogy szükségünk van dialógusra, tapasztalatra és egy autentikus tanítóban való tükröződésre.^[30]

Minőségileg tovább kell finomítanunk a (6)-os, és (7)-es kijelentést imígyen:

(8) A tudat non-duális eredetének felfedezése általában egy már realizált tanító és egy gyakorlott tanítvány praxistalálkozóján ‘történik’ meg.

(3) Longcsenpa alapfogalmai

Honnan vette ezeket a fogalmakat Longcsenpa?

Amint láthattuk, Kant a maga 12 alapkategóriáját matematikai alapvetésekből és logikai ítélettípusokból nyerte ki. Ez tűnik a nyilvánvaló útnak, miután a feladat a tudat megismerési képességének analizálása volt.

Jung pedig többek között az álmokat, mítoszokat és meséket szűrte át, hogy felfedezze és levezesse a tudattalan spontán kreatív mátrixát, a szelf teljességét és az archetípusok sorát.

Clare W. Graves, a spiráldinamika felfedezője 50 000 amerikai egyetemi tanuló értékekre vonatkozó válaszát használta kiindulási anyagként. Ezekből rendezte össze a mémek (önformáló ideák, szokások avagy kulturális viselkedésminták) alapkategóriáit.

Bizony sokat elárul egy világkép alapfogalmairól, hogyha tudjuk, honnan is vették őket.

Longcsenpa döntően hozzájárult a dzogcsen elméletének és gyakorlatának rendszerezéséhez. Műveiben és gyakorlatában egyesített két budhista főáramlatot a dzogcsenben, amelyek visszavezethetőek egyrészt az indiai fordító Vimalamitrához, másrészt pedig Padmaszambhavához. Longcsenpa elsődlegesen a már létező dzogcsenirodalomból vette a fogalmait. A vezető amerikai dzogcsenkutató, David Germano szerint a dzogcsen korai irodalmában felfedezhető a kínai csan buddhizmus és fejlett indiai meditációs formák hatása.

Germano négy osztályba sorolja a forrásokat:

„I) Kun byed rgyal po; II) The Seventeen Tantras of the Great Perfection (including two closely affiliated tantras – the Klong gsal end the Thig le kun gsal); III) the Seminal Heart system of Vimalamitra (Bi ma snying thig) and IV) the Seminal Heart system of Padmaszambhava (mka´gro snying thig).

(I) Kulajarádzsa tantra („Minden teremtő király”) II) A Nagy Tökéletesség tizenhét tantrája („Tizenhét tantra”) benne két szorosan összekapcsolódó tantrával; III) Vimalamitra Szívcsepp Tana vagy Vimalamitra szívesszenciája és IV) Padmaszambhava Szívcsepp thermája vagy Padmaszambhava szívesszenciája)

Longcsenpa másik forrása a tanáraitól kapott szóbeli tanítás, különösen fő tanárától, a gyökér-mester Kumarádzától, aki egyébként a Bön dzogcsen hagyomány hordozója is volt.

A harmadik forrás saját gyakorlata. Longcsenpa egy teljesen megvalósított – megvilágosodott – dzogcsenpa volt, a legmagasabb szinten. Maga írja konklúzióként utolsó és abszolút fő művében, A jelenségek alapvető terében, hogy a művet a Kangri Thökar hegyen írta: „On this mountain top, where a hundred visions appeared to me in a single instant and so brought me ease within mind itself, I wrote down this secret song.”

(„Ama hegycsúcson, ahol egy szempillantás alatt száz látomás jelent meg és hozott számomra enyhülést magában a tudatban, jegyeztem le e titkos dalt.”)

Patrul Rinpocse mondja egy helyen A jelenségek alapvető teréről, hogy Longcsenpa művei közül ez a legmélyebb (zab las ches zab). „Minden tanítást tartalmaz, és maga felülmúlja mindet.” Ez Longcsenpa vízióinak szívesszenciája.

Tulku Thondup pedig elmagyarázza, hogy: „A Chöying Dzö [A jelenségek alapvető tere] nem egy fogalmakban gondolkodó elme alkotása, hanem a dharmakája manifesztációja természetesen előálló szavak formájában. Évszázadokon át használták, mint az egyik legszentebb meditációs kézikönyvet, és ezreket inspirált, hogy elérjék a Dzogpacsenpo végső realizációját.”

Anélkül, hogy lebecsülném a többi írásos és szóbeli forrás inspirációját, felteszem, hogy a szokatlan frissesség, eredetiség és kreatív erő, ami e műből, kiváltképp Longcsenpa verseiből árad, az ő realizációjának és gyakorlatának köszönhető elsősorban. „Ez a mű a mindent tudó tanító megvalósulásának leképezése.” írja Patrul Rinpocse.

Ebből adódóan, ha az ember ma, 700 évvel azután, hogy Longcsenpa megírta verseit, ki kívánja találni, honnan is vette az alapfogalmait, akkor nem tűnik hibának az az utalás, hogy ezeknek legalábbis egyik fő forrása a gyakorlása során átélt látomássorozat.

Ebből kiindulva, ezért óvatosan megkíséreltem fellelni valamiféle struktúrát vagy mintát az alapfogalmakat illetően. Amit találtam, azt ebben az alaptézisben láttam megfogalmazódni:

(9) A trekcsö alapfogalmainak fő mintázata tükrözi a tögál-víziók alapstruktúráját.

Ahhoz, hogy megértsük ennek a hipotézisnek a jelentőségét, el kell mélyülnünk abban, hogy mi is a trekcsö és a tögál, és abban, hogy e két gyakorlási forma miképpen viszonyul egymáshoz.

A)    Üresség és megjelenés; trekcsö és tögál

A dzogcsen két fő praktizálási formája a trekcsö és a tögál. Ezek viszonya pedig – Longcsenpát követve – az üresség (stong pa), és a jelenségek (snang ba) közötti alapkülönbséget ‘fejezi ki’. Ez a dualitás messze visszanyúlik az indiai dzogcsen idejére, ami tovább került az indiai mahajána buddhizmusba. E különbségtétel és feloldása a Szív szutrában a legismertebb: „Itt ó Sáriputra a forma (rupam) üresség (sunyata), és az üresség forma; az üresség nem különbözik a formától, és a forma nem különbözik az üreségtől, ami forma, az üresség, és ami üresség az forma, és ugyanez érvényes az érzésekre, érzékletekre, impulzusokra és a tudatra.”^[31]

A trekcsö az ürességgel ‘dolgozik’, mert áthatol minden jelenségen és formaképződésen és elér az esszenciáig, ami üres, úgy értve, hogy az nem más, mint az appercepció nyitott tágassága.

A konkrét formaképződésektől, jelenségektől, gondolatoktól, élményektől, érzésektől és érzékeléstől indulva mozdul be az eredetbe, a forrásba, ahonnan minden érkezik: magából a tudat kreatív, formáktól mentes nyitottságából, az appercepció alapteréből.

A tögál a jelenségekkel ‘foglalkozik’, mert arra való, hogy ’lássa’ az appercepció spontán önragyogását anélkül, hogy az appercepció megfeledkezne önmagáról.

Urgyen Tulku így fejezte ki ezt: A tögálvízió rig dang, azaz a rigpa önragyogása. De ha nincs jelen a rigpa-felismerés – folytatta – akkor a látomás lung dang, vagyis a karmikus szél manifesztációja, tiszta duális megrögzöttség.

A tögál lényege, hogy a tudat a maga legbenső esszenciájának ‘emlékezetében’ nyugodhat. Csak akkor működik, ha a tudat rigpaállapotban van. A víziók pedig csak akkor tögálvízíók, amikor apperceptívek (‘önmeg- / önfelismerőek’), amíg a látomások tartanak.

Longcsenpa újra és újra írja:

„A realizáció látásmódja az appercepció természetes állapota.”

A tögál a rang rig, az appercepció, a nonduális szelf tudó tudatának látásmódja, túl a nyelviségen.

E megjegyzésekkel a háttérben máris sejthető a fő tézis (9) indoklása:

(9.1) Miután a tögálvízió mélyebbre tekintve rig dang, a non-duális megvilágosodott tudat spontán önragyogása, nem különösebben furcsa, hogy a tögálvíziók alapmintázata a rigpaállapot alapstruktúrájának megfelelően ‘képződik’. Mivel a rigpaállapot leírása éppenséggel a trekcsö alapfogalmaival történik meg, muszáj e fogalmi struktúráknak hasonlítaniuk a tögálvíziók alapmintázatához.

Amikor az appercepció (rang rig) tudatosítja spontán önragyogását, ez a tudatosulás a non-duális megvilágosodott tögálvízió folyamatában zajlik. Ez egy folyékony mező, ‘amiben’ a tudat tudomást vesz önmagáról és a fénysugárzásról anélkül, hogy rögzítené vagy befagyasztaná a folyékony fényt és akár csak egy másodpercre is megfeledkezne önmagáról. Mindez a nyelvformáló tudat kikerülésével és azon túl történik.

A nyelvtranszcendáló, non-duális tudattól az élményleíró nyelvhez való átmenet a dzogcsenben két, minőségileg különböző módon történhet meg. Az egyik alapján a nyelv aktualizálódásával egyidejűleg elveszítjük az appercepció időtlen folytosságát. Ez azt jelenti, hogy az egységtudat tisztasága elvész, a tudat megfeledkezik önmagáról, avval együtt, hogy a nyelv felosztó, elválasztó funkciója működni kezd: én gondolkodom, a szubjektum átél, a nyelv megmagyaráz. A tudat pedig ezzel elvesztette saját időtlen forrásával való kapcsolatát.

A másik szerint a nyelvet úgy aktualizáljuk, hogy ezzel egyidejűleg az appercepció időtlen folytonosságát nem feledve fenntartjuk. Ebben a kifinomult dzogcsen-‘üzemmódban’, melyben Longcsenpa munkálkodik, úgy áll elő a gondolati processzus, mint a rigpa közvetlen kifejeződése. A gondolkodás / a nyelv tudatos a saját produkciós folyamatát illetően, egyidejűleg a gondolkodással. Ez a nyelvi gondolkodás elfolyó és nem konkrét. Olyan, mint vízre írni vagy a levegőbe rajzolni: az egységtudat folyamatának elvesztése nélkül történik meg. Míg a dualizálás, a felosztás olyan, mint a vízbe vágni, és az önmagáról elfeledkezett közönséges gondolkodás olyan, mint kenyeret szeletelni. Az egységtudat áttetsző és átvilágított nyelve rig dang, a rigpának nyelvként való spontán önsugárzása.

Amint az apperceptív nyelvi tudat aktualizálódik, a nyelv nélküli tögálvíziók nyomán a látomás apperceptív egysége kétfelé nyílik: appercepció, rang rig és látomás, fény, rig dang. Ez azért van így, mert a nyelv nem képes leírni egy tapasztalatot anélkül, hogy szétválasztaná azt tapasztalóra és tapasztaltra. Az appercepció, a rang rig leírása a trekcsö alapfogalmaira bomlik szét. A fénylátomások pedig a tögálvíziók alapstruktúráinak megfelelően kerülnek leírásra.

(9.2) Miután a tögálvízió a megvilágosodott egységtudat spontán önsugárzása (rig dang), a trekcsö alapfogalmak tükrözni fogják a tögál alapstruktúráit.

Azt elkerülendő, hogy az üresség és a jelenségek alapvető különbsége duális zártságban rögzüljön, Longcsenpa ezt több helyen is feloldja, például a következőképpen:

„A jelenségek teljesen pozitívak, az üresség teljesen pozitív, a teljesen pozitív tágasságban a jelenségek és az üresség nem időtlenek.”

Először egyértékűvé teszi a két dimenziót – ami normálisan^[32] ellentétes egymással, ugye: üresség / nirvána szemben a jelenségekkel / szamszárával –, ezután pedig mindkettőt, mint nem létezőket számolja fel a megvilágosodott, non-duális tudattágasságban.

B)    A tudat fényfolyama; A tögálvíziók alapstruktúrája és fokozatos kibomlása

Míg a trekcsö a duális elmétől a non-duális éberség felé való elmozdulás, a tögál a világcsoda megvalósulásába való ‘betekintés’.

A tögál ‘révén’ bepillantást nyerünk abba, hogy a világ, a nyelv és az elme miként teremtődik a megvilágosodott tudategységből, spontán módon, pillanatról pillanatra.

Ez a folyamat hétköznapi módon automatikus és rejtett. Duális elménk nem fogja fel, hogy maga az elme és teljes világképe újra- és újrateremtődik, és ily módon fennáll minden pillanatban – a totálisan felszabadult tudategység nézőpontjából tekintve.

A dzogcsen tanítása szerint, a rigpa-tudat felfedezését és stabilizálódását megelőzően az ember mindezt nem képes látni.

A minden pillanatban újjáteremtett önazonosság és annak világképe csak az appercepció tudatdimenziójából, a nonduális éberségből látható.

A tögállátomások maguktól elkezdődnek, amint a rigpa stabilizálódik, azaz amint a tudat gondolatok és feszültségek nélkül, éberen, az appercepció egységében nyugszik. Úgy tűnik, általános emberi tapasztalat, hogy amikor megszűnik a zavarodottság és a tudat megmarad önnön legbensőbbjében 5-10 percre, az appercepció észlelni kezdi a folyékony fényt.

Leggyakrabban fénypontok, fényrészecskék megjelenésével indul a kibomlási folyamat az appercepció dimenziójában.

Az állapot megszűnésével, amikor a duális elme és nyelv le kell, hogy írja ezeket az apperceptív ‘fény-részecskéket’, az elme a szívközpontban, a gerincben, a tobozmirigyben, a tudat fókuszpontjában, a végtelen kék égben lokalizálja őket, noha ezeket a fényből való tögálpontokat az appercepció fogja fel, hiszen a rigpadimenzióban vannak és a rigpa szövi át őket. Éppen ezért csak duálisan vagy analógiásan lokalizálhatóak. A mi közönséges duális elménk – e fénypontok regisztrálásával avagy puszta leírásukkal kapcsolatban – csábítónak találhatja, hogy magyarázatában az éberséggel például egy fókuszpontot asszociáljon, egy szimbolikus kör középpontját, egy energiaörvényt, egy mandalát vagy egy kozmikus pontot, azaz valamely teljesség egy pontját, ami belépést enged az egészre vonatkozó információkhoz. De az is lehetséges, hogy az elme az eseményt egyetlen praxispontban lokalizálja, a rigpa egy pontjaként, kezdőpontként, esetleg az appercepció végpontjaként.

Ha a nonduális tudatfolytonosság nem hagyja magát eltéríteni ezektől a fényvillanásoktól és fénylő partikuláktól, akkor magától kifejlődik a látomás. Először egy húrt, láncolatot vagy gyöngysort képez a fénypontokból. Longcsenpa vadzsraláncnak (rdo rje lu gu rgyud) hívja őket.

A duális asszociáció sora így nézhet ki: asszociációs lánc – gondolatsorok – molekuláris láncolatok – DNS-húrok – szuperhúrok – a középvonal^[33] a csakrapontjaival – fénysugarak – napsugarak.

Ezt követően a fénypontok duális módon lokalizálhatóak a szívben, a középvonalon, a tudattágasság végtelenségében. A fény-láncolatok pedig természetesen lokalizálhatóak a középvonalon avagy a külső kék végtelenségben.

Amikor a központi csatornában lokalizáljuk, akkor ez kristályszerűen ‘jelenik meg’. Longcsenpa ezt a helyzetet Kati-kristálycsatornának^[34] (ka ti shel sbugs) nevezi, és a következőképpen írja le a kristályfény folyékony apperceptív dinamikáját:

„Mint a belül egybegyűlt kristályfény, maradj a dharmakájában, az eredet alapterében.”

Változatlanul az ellazult jelenlét a leglényegesebb a rigpa zavartalan folyamatosságában.

A zaklatottság – vagyis a nyelv, kommentárok, asszociációk, élményprodukciók, az apperceptív éberség elvesztése a duális tudatfunkcióban – a nonduális elmét minőségileg átváltoztatja közönséges duális elmévé. Így az elme megtelik ún. spirituális élményekkel. A fantáziálásból, gyógyítási / gyógyulási folyamatokból, inspirációból és a köznapi nyelven önfényezésnek nevezett jelenségből álló keverék tápanyag és oxigén az én számára.

Az előzőekben leírtuk a tögálvíziók egy pontból láncolattá vagy vonallá történő alakulását. A következő lépcső a színek kiterjedése, hasonlóan a fénysugárhoz, amely kristályba ütközik és szivárványszínekre bomlik. Miután a duális elme a nyelvvel és a szokásos felosztással hozakodik elő, a fenti állapotot gyakran a szívhez, a szemekhez vagy a tér végtelenjéhez kapcsolja. Ez a kiterjedés és színárnyalás továbbfejlődik egy általánosan fénylő áttetsző minőséggé, és az appercepció a térhez hasonlatos tágasság dimenziójává válik.

Longcsenpa többféleképpen is leírja ezt a helyzetet, gyakorta meglehetősen röviden. Úgy, mint „fénylő tisztaság” (‘od sgal) vagy némileg árnyaltabban, mint „határtalanul ragyogó rigpa” (‘od mtha ‘med pa’i rig pa).

Ennél az utolsó lépcsőnél kibomlik a rigpa spontán önsugárzása a tögállátomásokban, ‘megjelenik’ magának a megvilágosodott appercepciónak a közvetlen emberfelfogása, világképe, továbbá a kozmosz, mint határtalan folyékony fény, áttetszőség és szivárvány, átszőve az együttérzés összetartó erejével.

Még egyszer, hiszen ez döntő jelentőségű: a tögálvíziók apperceptívek. A fénydimenziók léteznek, és a rigpában vannak. Longcsenpa például így írja le ezt:

„A teres tágasságszándék (= a természetes nyugvás a zavartalan appercepcióban) magától keletkező fénysugárzás (= tögálvíziók).

Amikor a jelenségek önsugárzása kívül mutatkozik (mint fény-látomás), (ez) belül tiszta^[35] rigpa, tágasság, ahol a jelenségek kiürülnek.”

A zavartalan appercepció rang rig, és a rigpa biztosítja, hogy nem történik azonosulás a látomásokkal, sem pedig valamiféle kötődés hozzájuk. Miután energiával és éberséggel születnek, nem merevednek be a duális rögzítettségbe, mint jelenségek, élmények vagy nyelvi objektumok. Végül is feloldódnak és maguktól visszaolvadnak a tudat eredendő nyitottságába és szabadságába.

Összegzésként kimondható, hogy a tögál a rigpa önragyogásának leírására egy sor fényforrást hív segítségül. A fényforrások duális lokalizációja hármat a testen belülre helyez, a szívbe, a kristálycsatornába és a látás szerveibe, kettő pedig kívül ‘található’, a végtelen kék égboltban és az üres vadzsra-pontokban (thig le stong pa’I sgron ma) és természetesen a rejtett, abszolút legfontosabb rigpában. Amint azt Urgyen Tulku elmagyarázta és meg is mutatta: a rigpa áthatja az összes többi fényforrást. Noha a rigpa sem belül, sem kívül nincs, mert egy tudatdimenzió, ami, mint rang rig transzcendálja mind a belsőt, mind a külsőt. Miután a rigpa mindenen keresztülhatoló és mindenütt jelenvaló (spyi blugs), a duális elme kedve szerint helyezheti a rigpafényt belülre, kívülre, az égbe vagy a földre, avagy túl minden idő- és helymeghatározáson.^[36]

Amint az remélhetőleg tisztán látható, a megvilágosodás egy olyan folyamat^[37], ami avval kezdődik, hogy az elme újra felismeri apperceptív, legbenső természetét, leggyakrabban praxishelyzetben egy valódi tanítóval. Ez a találkozás és ez az ébredés rendszerint egy pillanatig tart (a zen hagyományban ezt a szatori pillanatának hívják). Az ezután következő gyakorlás, tanítás és a tanító által eszközölt kiigazítások nyomán lassan stabilizálódik a rigpatudat. Amikor ez a stabilizálódási folyamat elér egy meghatározott időtartamot (5-10 perc), elkezdődik a tögálvíziók kibontakozása. Mindezek után pedig a kitartás, a véletlen, a szerencse és a gondosság nyomán a folyamat további sok évet kíván, mielőtt kulminálna a totális tögálvíziókban.

A teljes megvilágosodás abból áll, hogy a rigpa minden zaklatottság nélkül ²⁴ óráig tart, éjjel és nappal, éveken át. Emlékszem, amikor Urgyen Tulku Nagi Gompa-n volt, egy kis visszavonulási helyen, Katmandu fölött. Ott is aludtunk éjszakánként. Legalábbis megpróbáltuk. Azonban a langyos himalájai éjeken a mester rigpája úgy világított a szubjektív tudatomban, mint egy nap. Megrendítő volt. No és megerőltető is: ez a lágy, szelíd, de ugyanakkor kegyetlenül követelő éberség, egész éjen át. Vagy amikor 1994-ben epekővel operálták Kölnben, teljes altatással, és másnap úgy kérdezte ki a vezető sebészt, amikor megérkezett az előírt kontrollra, mintha végignézte volna az egészet az orvos válla fölött.

Ilyen anekdoták és indirekt bizonyítékok megjelenése közül jónéhányat  átéltem.

Érdekes lenne összehasonlítani a nagy spirituális tradíciók különböző fényélményeinek, látomásainak és fénylő tudatállapotainak leírásait. Széleskörű és árnyalt fenomenológiával találkozhatunk.

Jómagam úgy látom, korlátozott vizsgálataim alapján, hogy a dzogcsen tögál-pedagógiája egy szokatlanul világos és pontos – empírikus és tudományközeli – leírását kínálja ennnek a területnek. Nagyon ritkán lát az ember egy olyannyira átgondolt és tiszta alapelválasztást, a duális elmével és annak milliárdnyi élményével, állapotával és fogalmával az egyik oldalon, a nonduális apperceptív tudattal a másik oldalon. Ez a tisztaság és precízitás, véleményem szerint általános érvényességet ad a dzogcsennek és a tögálnak. Megszabadítva azt rengeteg, a hagyományokhoz kötődő kortünettől és helyi elszíneződéstől.

Ahogyan az ember követi a fény-pont lánccá történő kibomlását, majd a fénytörést a térben, ami azután az appercepció multidimenzionális alapterében kulminál (a jelenségek alaptere : tib. chö-ying, Wyl. chos kyi dbyings; szanszkr. dharmadhátu^[38]), amivel kapcsolatban a duális elme könnyen asszociálhat a nyugati fizikából és matematikából ismert dimenzionális kibomlás analógiájára.

(A duális fizikai-matematikai asszociációs sor így nézhetne ki: nulladimenziós  pont – ez elmozdulván vonalat alkot, a hosszúságdimenziót. Ami elmozdul széltében, és létrehozza a sík két dimenzióját. A sík a mélybe mozdul, és megalkotja háromdimenziós teret, ami az időben mozogva Einstein négydimenziós téridejét hozza létre. És így tovább, létrejön  a matematikusok és szupehúr-teoretikusok multidimenzionális (pl. 10 dim. calabiyau) tere.)

C)    Longcsenpa alapfogalmainak beazonosítása, identifikálása

Azt kérdeztük a II. (3) pontban, hogy honnan is vette Longcsenpa az alapfogalmait. Itt azt kérdezzük, hogy akkor mi magunk hogyan is találjuk meg ezeket az alapfogalmakat?

Az alábbiakban két pricípiumot vagy irányvonalat használunk ahhoz, hogy kiválasszuk az alapfogalmakat.

1. Az első, kicsit felületesebb princípium mechanikusnak is tűnhet, de látni fogjuk, hogy közelebbről megvizsgálva egy mélyebb összefüggésre mutat rá.

Ha az ember átolvassa Longcsenpa dzogcsen-verseit, és feljegyzi a 100 általa leggyakrabban használt fogalmat, fel fogja fedezni, hogy egy hosszú sorban – különböző téziseken keresztül – két, három, sőt helyenként négy is fellép közülük ugyanabban a versben. Miután Longcsenpa verssorai vagy 9 vagy 7 szótagból állnak, érthető, hogy a circa 100 leggyakrabban használt fogalom még koncentráltabban áll elő azokban a verssorokban, ahol ezek közül két, három vagy négy van jelen minden sorban. Később majd látunk konkrét példákat is erre. De miképpen lehetséges ez az egész? Úgy, hogy a törzsfogalmak hálózata mondhatni ugyanazon multidimenziós térnek különféle oldalait mutatja be. Egyes fogalmak, például A jelenségek alapvető terében nagyrészt minden egyes versben benne vannak, merthogy egy és ugyanazon tudatállapotra utalnak, azaz a megvilágosodott, non-duális appercepptív tudatdimenzióra. Ezek a törzsfogalmak, valamint az  összekötött fogalmak és még inkább az egyes verssorok kényszerítő módon egy irányba mutatnak, a megvilágosodott tudatállapotra – a rigpára – és ennek ‘mutilaterális’ karakterére.

Éppen úgy, ahogyan egy gigászi gyémánt minden egyes lapja bepillantást enged az egyesült ragyogásba és színkapcitásba az egész gyémántot illetően, és éppen úgy, ahogyan egy holografikus képlemez minden egyes darabkája az egész kép összes információját tartalmazza, úgy ad Longcsenpánál minden egyes törzsfogalom és vers bepillantást és utalást az egyesült információra, az ‘egybegyűlt’ hologramra, melyhez a megvilágosodott dimenziót hasonlíthatjuk.

A jelenségek alapvető terében, ahol ez a ‘munkamódszer’ mondhatni a legvégsőkig hajtott, nemcsak mind a 13 fejezet szól ugyanarról, hanem minden fejezet mindegyik oldala is ugyanarról értekezik. Sőt! Voltaképpen minden egyes sor minden egyes oldalon, és minden egyes oldal minden egyes fejezetben ugyanarról szól: a rigpáról.^[39] Ez az elképesztően hosszú, poétikailag és zeneileg szépen variált rámutatás a megvilágosodott tudatállapotra – amint Longcsenpa rigpában ír a rigpáról, oldalról oldalra, sorról sorra kreatív frissességgel és eredetiséggel – párja nélkül áll a világirodalomban. Magfogalmak poétikus litániáját láthatjuk, amelyek mindegyike a rigpára mutat.

Nem meglepő, hogy a dzogcsen gyakorlói^[40] évszázadokon keresztül ezrével használták ezt az egyedülálló szöveget, mint napi inspirációt legmélyebb praxisukhoz.

Ezért az alapjában véve egyszerű mechanikus-statisztikus princípium kreatív gondossággal képes kiválogatni a mintegy 100 törzsfogalmat, melyek egy hálózatot, mandalát, hologramot alkotnak.

No és lehetővé válik az is, hogy a következő módon árnyaljuk a mintegy 100 fogalmat:

(10) Az alapfogalmak hálózatának karaktere holografikus.

Amint láttuk, ezt is tovább lehet finomítani.

(10.1) Az alapfogalmak, az összekötött alapfogalmak, a dzogcsen versek és verssorok A jelenségek alapvető terében fokozottan rámutatnak ennek holografikus karakterére.

Értsük csak meg pontosabban, mit is jelent az „összekötött alapfogalom” kifejezés!

Igazán sok helyen köt össze Longcsenpa egy főfogalmat valamely fundamentális fogalomképződéssel úgy, hogy e kettő egyet alkot végül.

Például: „önmagától előállt bölcsesség”, rangdzsung jese (rang kyung ye shes).

A rang kifejezést, ami „szelf”-et (‘önmaga’) jelent, összeköti a dzsung szóval, ami „előállás”-t jelent. A rang szó tömegesen előfordul ilyen ismerősnek ható kötődésekben. A képlet: rang – x. A „bölcsesség”-et jelentő jese kifejezés, az „időtlen, örök” jelentésű je és a „tudás”-t jelentő se szóból áll össze.

De a je szó is megtalálható számtalan ismerősnek ható összeköttetésben, a je – x képlet szerint. A fenti négy fogalmat így egyetlen négytagú alapfogalommá köti össze.

Később majd közelebbről megvizsgáljuk Longcsenpa fogalomalkotásának ezt a vonását.

Egyáltalán nem furcsa, hogy Herbert Guenther kísértést érzett Longcsenpa nyelvezetének és Heidegger Lét és idő (Sein und Zeit) c. művében tett egzisztenciális-fenomenologikus fogalomalkotásának, valamint ontológiai vizsgálódásainak összehasonlítására. Heidegger kötőjeleket – egy nagyon ‘antinémet’ eszközt – használ arra, hogy összevont fogalmakat alkosson: Fx. In-sein; in-der-Welt-sein; in-der-Welt geworfen sein.^[41]

2. A másik, sokkal alapvetőbb princípium Longcsepa alapfogalmainak kiválasztására a fő tézistől (9) követi az irányvonalat, vagyis azt, hogy a trekcsö fogalmak mintázata tükrözi a tögálvíziók alapstruktúráját.

Ez arról a vizsgálatról szól, hogy akkor most észszerűen leírható és rendezhető-e a kb. 100 törzsfogalom (körülbelül 100, mert a szerző folyékonyan, illetve mozgásban tartja a fogalomréteget) oly módon, hogy a tögálvíziók alapmintázata felismerhető legyen a törzsfogalmak struktúrájában és rendjében.

Konkrétan:

a) Találhatóak-e olyan központi, teljesen fölérendelt pontfogalmak, amelyek tükrözni tudnák a tögál fénypontjait, tibeti nyelven tigléket?

b) Fellelhetőek-e olyan fogalomláncolatok – vadzsrafogalom-láncolatok – melyekről el lehet mondani, hogy tükrözik a tögál vadzsraláncolatait?

c) Van-e reflektált nyoma a három alapvető tudataspektusnak ugyanezekben a  vadzsraláncolatokban, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a tögál vadzsraláncolatai kibontakoztatják a három aspektust?

d) Mi a helyzet a tögál színeivel?

e) Miben állnak a teljesség-látomások?

A következő főfejezetben (III. (1)-(5)) megpróbáljuk ezt a feltárási pricípiumot a)-tól e)-ig alkalmazni az öt irányvonalra.

Fontos, hogy előre felhívjuk a figyelmet a következőkre: az efféle nyugati, duális fogalomelemző eljárás átvitele Longcsenpa non-duális, megvilágosodott tudatvízójára inkább hasonlít egyfajta szeretetteli játékhoz, mintsem komoly filozófiai argumentációhoz. Azonban reményeim szerint ennek ellensúlyozásaként inspirálni képes a Longcsepa dzogcsenje iránti érdeklődést, nemcsak teoretikus-poétikus értelemben véve, hanem éppannyira egzisztenciális gyakorlat voltát tekintve is.

Amikor 1991-ben elbúcsúztam Urgyen Tulkutól a Nagi Gompa hegyen, éppen egy intenzív elvonulásba kezdett. Amikor a tolmáccsal együtt beléptem kicsiny, 3x3 méteres szobájába, ott ült az ágyán lótuszülésben és éppen egy tibeti szöveget olvasott. Leültünk és csendben vártuk, mikor végez az olvasással, amikor is a praxis hirtelen beindult magától. Meglepetésemre megnyílt a tudat. Fényözön fényözönt követve tört át a tudatomon, Urgyen Tulkun és a fizikai téren keresztül. Minden fényleni kezdett és áttetszővé vált, és a mester folyékony fénykörökké változott. Megrázó élmény volt. Mint később kiderült, a könyv, amit olvasott, Longcsenpa műve,  A jelenségek alapvető tere volt.

A hazafelé vezető utat soha nem fogom elfelejteni. A tudat nem éppen drámailag, de szó szerinti értelemben mind belül, mind kívül volt a testemen. Közben változtattak a repülési terven, úgyhogy a Royal Nepal légitársasággal kellett repülnöm a Lufthansa helyett, ráadásul az első osztályra kerültem. Csendben üldögéltem és élveztem a komfortot, de ugyanakkor a tudat kívülről is figyelte a gépet, úgy pár kilométer távolságból, a légtérből. Amikor pedig a praxis magától megnyílt, mindkét pozícióban tette ezt egyszerre: bent a gépben, bent a testben és rajta kívül is, az ég kék végtelenjében. Mindez a lebegő szabadság átfogó és áttetsző állapotához vezetett.

Az egyik légikísérő kisasszony valamit felfoghatott speciális állapotomból. Talán azt hihette, hogy gyengélkedem. Gondoskodott takaróról, megkérdezte, hogy elég folyadékot fogyasztottam-e, rákérdezett, hogy jól ülök-e stb. Érdeklődést mutatott, kedves volt és segítőkész, úgyhogy nagy hálával emlékszem rá. Dubajban átszálltunk a Lufthansa gépére. Ott pedig egy dán üzletemberrel találkoztam Billundból, aki aggodalmaskodva kérdezősködött. Alighanem megdöbbentően nézhettem ki. Nyugodtan elmagyaráztam neki, hogy fent voltam a hegyekben, ahol találkoztam egy lámával, akitől roppant erős oktatást kaptam. Ilyesmiről már hallott, ezért aztán érzékeny diszkrécióval kalauzolt keresztül Frankfurt repülőterén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Éppígy gondoskodott arról is, hogy Koppenhágában gond nélkül átszálljak a billundi gépre, miközben beszélgettünk a munkájáról, a családjáról, no és arról, hogy előre örülök a kedvesemmel való találkozásnak és pár jóbarátomnak, akik szerencsére ott vártak Billundban a reptéren. Erre az emberre, a természetes barátságosságára mindig különleges örömmel és hálával gondolok.

III.         A száz törzsfogalom holografikus hálózata

1) (Néhány) központi, teljesen fölérendelt magfogalom

Ezeket legbelül, a dzogcsenvízióban keressük, amint azt a fénypartikulák kezdőpontjai sejtetni engedik; és egyúttal felfedezzük, hogy az a néhány verssor, ahol a 100 leggyakrabban előforduló fogalom a legnagyobb sűrűséget éri el (3-4 fogalom soronként) ugyanabba az irányba mutat.

A nyugati logikában megtalálható valami, amit az ember észszerű módon univerzális ítéletnek hív (minden A...B, pl „minden embernek van szíve”).^[42] Ilyen univerzális ítéleteket vett alapul Kant, a megismerés feltételeit illetően: ”Ennek: ”Én azt gondolom” kísérnie kellene minden elképzelésemet.” („Das >>Ich denke<< muss alle meine Vorstellungen begleiten können.”)

Ugyanilyen univerzális ítéletet találunk Longcsenpa dzogcsenvíziójának magvában:

1) „Minden jelenséget egy és ugyanazon appercepció tartalmaz.”

2) „A rigpa minden jelenség egységes alapja.” (Ez a mondat 4 alapfogalmat tartalmaz: rigpa, egység, minden-jelenség, és alap.)

3) „Mindent az alapvető tér tartalmaz; a fénylő tágasság.” (Itt is 4 alapfogalom szerepel: a-jelenségek-alap-tere, tágasság, fénylés és egység.)

4) „Minden egybegyűlve, a mindent átölelő megvilágosodott tudatban.” (Csak egyetlen főfogalom: a megvilágosodott tudat.)

Ez a négy mondat tipikus példája egy sor hasonló univerzális ítéletnek a megvizsgált szövegtömegben. Mindegyik a központi megvilágosodott egység körül köröz és valamennyi ugyanarra mutat rá (rang rig, rigpa, chöying, dzsangcsub, dharmakája). A hipotézisünk az, hogy ez a négy átfogó alapfogalom Longcsenpa dzogcsenvíziójának legbenső és abszolút magva. Ez a négy fogalom a tudat legbenső lényegére mutat rá: a megvilágosodott, önmagáról tudó éberségre.

Kézenfekvő, hogy megfejtsük ezeket az alapfogalmakat, és megtaláljuk – vagy beléjük olvassuk –, miképpen is gyakorolhatóak.

Az alapterv az, hogy leírjuk az utakat és a segédeszközöket, melyek révén felfedezhetjük a mindannyiunkban benne rejlő megvilágosodott tudatot, ami a teljesen közönséges, nyitott mindennapi tudatban rejtezik.

Ez az egész keresési folyamat: önfejlesztés, önmegismerés és -elismerés, spirituális keresés, ima – meditáció – semleges megfigyelés – szívbéli elmélyülés – a test központi koncentrációja, és ellazítása – a kétirányú tudatállapot, keresztülvezet a két természetes beavatáson a tejességtudaton (3. spirituális szint) és tovább a közös-tudaton (6. kozmikus szint) át az appercepció egységének felfedezéséig, magához a non-duális, megvilágosodott tudathoz, amely a nyíltságban rejtezik. Ez a felismerés a rigpa. Vagyis a rigpa jelenti a hosszú, intenzív magasság, az isten, a boldogság avagy az élet értelme keresésének dinamikus gyümölcsét, a legbensőbb értelmet.

Amit az ember felfedez a rigpa révén a rigpában, az az emberi tudat alapstruktúrája. Felfedezünk valamit, ami mindenkinél ugyanolyan módon megvan. Az ember felfedezi, hogy az a szükséglet bennünk, hogy legyünk valakik, hogy többek legyünk, hogy másokhoz képest definiáljuk magunkat – vagyis az énünk – éppenséggel eltakarja a sajátos, általános emberi oldalunkat, ami mindannyiunkkal velünk született, és elfordul a tudatnak attól a képességétől, hogy tudjon önmagáról, azaz, elfordul az appercepciótól (rang rig). A rigpa vezet el az elidegeníthetetlen tudati alapstruktúrához – rang rig –, az éberség ily módon közvetlenül, nyelv használata nélkül, anélkül, hogy elválna az egésztől, tudhat magáról. Ez a non-duális tudás.

Amikor a megvilágosodási folyamat – vagyis a tudat-esszencia felismerésének művelése, ’folyamatba helyezése’ – elmélyül, két további szempont merül fel.

Az egyik a tudat csodálatos multidimenzionalitása, teres tágasasága, kimeríthetetlen flexibilitása. A tudat képes ’begubózódni’ a molekulákba, atomokba, sejtekbe és fantáziákba, Szíriusz nagyságúvá tud tágulni, el tudja képzelni a Nagy Bummot és a fekete lyukakat, bele tudja magát élni a mikrobák helyzetébe, mások szivébe és legbensőbb gondolataiba. A tudat jelen van minden kutatásban, felfedezésben, háborúban, boldogságban, minden költeményben és zenében, dialógusban, művészetben; és szeretet, szeretet, szeretet... Mindez pedig csak a tudat duális használata. A non-duális beleélési készség és empatikus összetartozás érzése pedig a benső tudatszinteken nyílik meg, az igaz szabadság, a valódi együttérzés és a megvilágosodott éberség lehetőségeivel.

Ez az, amiről A jelenségek alapvető tere, a Chöying Dzö szól.

A másik szempont maga a megvilágosodás – a fény és a fény információi. Minden fény információhordozó. A belső fény és a fény forrása is.

Ezek a magfogalmak rádásul olyan speciálisak, hogy egyszerre csírák és gyümölcsök, a kezdet kezdetei és a beteljesülés egyidejűleg. Egyszerre ajtók és utak, kezdetei a tényleges szellemi praxisnak, de ugyanakkor az út végének szimbólumai is. Minden keresés és igyekezet végét és magát a beteljesülést is jelentik.

Ez az igaz dzogcsen.

A magfogalmak egymáshoz vezetnek, egymásba foglaltak és feltételei egymásnak, ugyanazon misztérium különböző oldalai, mindannyiunk individuális tudatának holografikus pontjai, amelyek összeköttetésben vannak a tudatmindenség mindenek feletti egységével és hologramjával.

Ennek okán ezek a magfogalmak hasonlítanak a tögál fénypontjaira. Azok a fénypartikulák, amelyek a rigpa természetes állapotában vannak, mind kezdetek és ajtók, amik a teljesen megvilágosult tudattá képesek ‘kibomlani’ – a három fő aspektus szerint. (az ötödik, hatodik és hetedik spirituális szint; Nirmánakája, Szambhógakája, Dharmakája).

Okkal vélhetjük úgy, hogy ezek a nonduális fénypontok ‘begubózva’ benne rejlenek a duális, közönséges tudat fókuszpontfunkciójában. Az éberség képes a tudatot bármely önkényes pontra fókuszálni, sőt, egyszerre több, esetenként valóban sok pontra is.

Képesnek kellene lennünk arra, hogy a non-duális rigpa-praxist valamely duális praxisformára ‘fokozzuk le’ vagy árnyaljuk azt:

Bármely önkényes tudatfókusz alkalmat ad az éberségnek arra, hogy felfedezze az ürességet és a nyitottságot ebben a pontban, és ezt követően – vagy ezzel egyidejűleg – befelé forduljon saját eredetéhez, magának az éberségnek az üres fókuszpontjához.

E háttér alapján lehetséges a (6) és (7) pontok további árnyalása és elmélyítése, éspedig a következő módon:

(11) A megvilágosodott tudat fellelhető  a közönséges tudat bármely önkényes fókuszpontjában.

Az előzőek alapján, talán a saját, teljesen általános, mindennapi praxisunkban is fel lehetne használni azt az információt, ami a tigle magfogalmakban rejlik.

(11.1) Ezek szerint a gyakorlás bármely időpontban, bármilyen helyzetben és a tudat bármely fókuszpontjából lehetséges.

Először is, a tudat megtalálja aktuális főfókuszát, mely a legerősebb jel az elmében, az, ami az éberségmező középpontjában van, éppen most. Az ember tudatosítja a maga számára ezt a fókuszpontot. Ekkor van egy választása. A fókuszban mindig valamely tartalom van, hasonlóképpen ahhoz, amikor nagyítót használunk, hogy egy darab papírra lyukat égessünk, és a fókuszpont először csak akkor válik láthatóvá, amikor már eléri a papírlapot. Amint elemeljük ebből a pozícióból a nagyítót, a fókuszpont ismét láthatatlan lesz.

A figyelem fókuszának tartalma ebben az esetben a látható tudatfény. Példánkban tartalom még a papír is, a figyelem a nagyítónak feleltethető meg, a tudat pedig a fényforrás. A választási lehetőség az, hogy figyelmünk fókuszában a papírra nézés marad vagy a fényre váltunk, hogy felfedezhessük az üres fókuszt. Választhatjuk, hogy a fókusztartalomról magára az éberségre váltunk, amely a tudat szórt fényét a gyújtópontban koncentrálja.

Amikor a figyelem gyújtópontja – fókusza – valamely tartalmon nyugszik, akkor a tartalmat látjuk, azonban a gyújtópontot nem. A tudat fénye összegyűlik a figyelem gyűjtőlencséjében. De nem látjuk a tudat forrását, a non-duális megvilágosodott tudatot.

Amikor a figyelem fókusza üres, tehát nem valamely tartalmon nyugszik, akkor elsőre láthatatlan. Jelen van mégis, azonban csak, mint gyűjtőlencse.

Az üres, tartalom nélküli tudatfókusz egy a tudat forrásának felfedezéséhez vezető utak közül. Arról szól mindez, hogy a figyelmet a tartalomról az üres fókuszon keresztül a tudat forrására, a non-duális szívnapra, a megvilágosodott esszenciára fordítjuk át.

Miután a tudat felfedezte a lehetőséget, a fókuszváltásnak ezt a lehetőségét, felfedezi, hogy a látásmező, illetve a tudatmező telis-teli van lehetséges fókuszpontokkal. (gondolat-, érzés- és ideacsírákkal, valamint érzékelési lehetőségekkel) A tudat választhatja azt is, hogy szabadon, bármely lehetséges gondolathoz, érdekes elhelyezkedéshez vagy a figyelem fókuszának bármely rögzüléséhez képest lebegve tartja magát.

Ekképpen fedezi fel a számtalan lehetséges fókuszpontot: fénypontokat, gondolatpontokat, érzékpontokat. Ez pedig konkrétan az éber, gondolat- és tartalommentes tudat szikrázásában fejeződik ki. A ‘szikrák’ az összes lehetséges fókuszpontot jelentik. A tudat felfedezi saját nyitott mezejének ragyogását.

A négy feltehetően leginkább központi magfogalomhoz nagyon szorosan kötődik egy velük rokon fogalommező.

A természetes állapot kicseskamrájában – mely egyike a Hét kincseskamrának – Longcsenpa az egész szövegben négy főfogalmat használ alapstruktúraként. Ez a négy pedig két párból áll: az egyik az alap-tér (chöying) magfogalomhoz kötődik és azt árnyalja; a másik pár elmélyíti, illetve egyértelműsíti a fény és jelenlét, azaz, a megvilágosodott – teljesen megtisztult – tudat (dzsangcsub szem, byang chub sem) minőségét a magfogalomban.^[43]

A következő fogalom-elbeszélést kapjuk: A magfogalmak strukturális architektúrája különösen világos A természetes állapot című műben. A négy főfogalom – nemség, nyitottság, spontán tartalom és egység – mind explicit módon kötődnek a rang righez, az appercepcióhoz és a mű négy döntő mondatához. Ez a négy alapmondat ezenkívül hálózatot alkot további hat magfogalommal (snying po, byang chub, stong, gsal she és rang bshin).

A non-duális, megvilágosodott tudat mindig jelen van, a rigpa viszont csak akkor, amikor ez a nonduális tudat felfedezésre és elismerismerésre kerül, valamint aktualizálódik. A tudat legbenső lényegének felfedezése, fel- és elismerése maga a rigpa. A rigpa állapota a non-dualitással való kapcsolat állapota. Minden zavar, még a legszubtilisebb is rigpavesztést, ‘önfeledést’, duális elmét, kettős valóságot jelent.

A fenti sémában, és A természetes állapot című műben szereplő négy alapminőség jellemzi a rigpát. (nélug [gnas lugs] = a természetes állapot, az elnyugvás módja = feszültség nélkül, tartósan ellazultan, a tudat lényegének felismerésében nyugvás = rigpa)

Ha a duális tudat elmetartalmait tekintjük, azt látjuk, hogy valósághelyzetek sokfélesége jön-megy. Például amint zenét hallgatok, maga a rigpa úgy van jelen, mint valamiféle ‘tartalom’, spontán jelenlét, ami az appercepció egységében nyugszik. Miután pedig a tudat perspektívát váltott a tudattartalomról magára a tudatra, az nyitottá vált, a helyzet pedig áttetszővé. Semmi sem rögzített vagy lekötött, nincs semmilyen nyelv, csak teljes kimondhatatlanság. A két duálisan ellentmondó minőség, a telítettség és az üresség (nyitottság, ‘nemség’) egyszerre vannak jelen, anélkül, hogy elválasztódnának egymástól. Ebből származik a szabadság és áttetszősség.

Ebben a négy minőségben az árnyalatok folyamatossága található, mely a rigpa különféle oldalait hívja elő:

Az elme legbenseje (sems nyid), a jelenségek legbenső lényege (chos nyid), teljesen tiszta (byang chub), éppen amint van (ji bzhin), az egyenlőség maga (mayam nyid), a megvilágosodott intenció (dgongs), szívesszencia (snying thig), és még ennél is több.

A kör szövege:

A jelenségek alapvető tere - megvilágosodott tudat

Longcsenpa nyolc központi magfogalmának sémáját mutatjuk be. A kék színű ábra az egyén rigpájának útját mutatja az appercepción, mint központon keresztül, két ‘hajtássá’ árnyalódva, amint azt a szöveg javasolja.

Ha az ember átviszi ezt a holografikus karaktert – azt a viszonylatot, hogy minden egyes fogalom tartalmazza a rigpaegészet – a fogalommezőtől a konkrét gyakorlatig, amint már próbáltam sejtetni a tudat fókuszpontjai kapcsán, a következőképpen lehetséges a gyakorlat további árnyalása:

(12) A gyakorlás a maga teljességében (duális elme – duális valóság), bármilyen konkrét helyzetben közvetlenül képes perspektívát váltani a megvilágosodott ‘tartalom’-ra (a non-duális éberségre).

Semmit nem kell megváltoztatni vagy tenni, és nincs is „valaki”, aki ezt megtehetné. Mindez nyitás a bizalomba és szeretetbe, a Nagy Tökéletességbe. Ahogyan a korábban már sejtetett paradoxon állítja: A megvilágosodott és a nem megvilágosodott állapot közötti különbség alapvetően nem is létezik.

A non-dualitás biztosítja, hogy semmi, még a duális tudatban és helyzetben felbukkanó legkisebb részlet – napfelkelte, madárcsicsergés, gyerekhangok, szeretkezés a reggeli szélben, légy a homlokon – sem megy veszendőbe. Minden része a ‘tartalomnak’, és  a hála, áldás és teljessé tétel alaphangján szól. Ám mégsincs kötődés, sem a tartalom, sem az alaphang felé. Ez a szabadság és átláthatóság. Ez az intenzív jelenlét, és ezzel egyidőben a duális álomból való ébredés. Semmi nyelv, semmi megkülönböztetés. Az éberség áttetszően viszonyul önmagához, a tartalom fénylik, az üresség ragyog.

Ez egyszerre csodálatos és anonim, teljesen feltűnésmentes és mégis rendkívüli. Minden ember ‘tulajdona’. Mindenki tudatában jelen van fogantatásától kezdve.

Éppen ezért úgy néz ki, hogy a legtöbben közülünk életünk során néhány pillanatra szédítően közel kerülünk a megvilágosodott tudathoz. Miképpen is lehetne ez másképpen, amikor életünk minden pillanatában magunkkal ‘hordozzuk’?

Nagy intenzitású pillanatok – nagy boldogság – nagy érzelmi töltés. Nagy veszélyek pillanatai – életveszély. És persze az igazán mély ellazulás pillanatai – vakáció-hangulat, amikor az egész egy magasabb egységbe megy át.

Ezek a pillanatok egészen közel vannak a megvilágosodáshoz. Úgy néz ki, hogy csak a legfinomabb fátyol választ el minket ezekben a pillanatokban a tudat tényleges lényegének felfedezésétől.

Az ilyen pillanatok rendszerint természetes módon mentesek a nyelvtől. Az örökké sietős elmeáramlás a maga gondolataival, véleményeivel, mérlegeléseivel és kommentárjaival egy rövid időre ‘leáll’. Mintha az idő is megállna.

Mi is az hát, ami elválasztja ezeket a magasröptű, elmélyült vagy intenzíven veszélyteli pillanatokat az aktualizált megvilágosodott dimenziótól? A válasz talán az, hogy két döntő árnyalat vagy részlet hiányzik. Melyek közül az egyik az lehet, hogy ezekben a pillanatokban teljesen azonosulunk avval, ami történik vagy nem történik éppen ezekben a különleges villanásokban. A másik viszont teljesen bizonyosan az, hogy hiányzik az apperceptív minőség. Az, aki boldogságot, teltséget, értelmet, mély ellazulást vagy éppen adrenalin-áradást tapasztal a veszély pillanatában, egyidejűleg nem figyel-fülel befelé az átélés misztériumára. A tudat, ami boldoggá lett vagy elégedetté tétetett, nem tud önmagáról.

Feltehetőleg csak ez a két árnyalat az, ami elválasztja az ilyen pillanatokat a tényleges megvilágosodástól.

Ezzel szemben amikor egy reflektívebb elmeállapotban vagyunk – szürkületkor, a napfelkelte előtti ‘kék órában’, olyan időszakokban, amelyek alkalmasak életünk átgondolására, hogy mivé lettünk, mit is akartunk fiatalon vagy gyerekként, csendes befelé fordulásban – az pedig nem éppen az egzisztencia közvetlen frissessége és nem is az intenzív jelenlét és ‘bekapcsolódás’ állapota.

Amikor ily módon reflektálunk és befelé fordulunk, akkor éppen a legjelesebb módon duálisak vagyunk, telve tartalommal és gondolatokkal. A reflexió és az utángondolás természetes befeléfordultságának spontán kombinációja, valamint a nyelvnélküli közvetlenség, a magas, a mély, a boldog, az intenzív vagy a vakáció-telített pillanatok azok, amelyek rányithatják a tudatot a non-duális funkcióra.

„A kicsiny, szinte elenyésző különbség a bölcs és az együgyű ember között csupán az, hogy az együgyű ismeri a legfontosabb dolgokat, a bölcs apránként tudja azt is, hogy tudja vagy nem tudja, de amit tudnak az ugyanaz.” (Søren Kierkegaard: Lezáró tudománytalan utóirat a Filozófiai morzsákhoz)

Az egzisztenciális-etikai dimenzióban, magában a konkrét életvitelben ezrével beszéltem emberekkel az évek során, és a tanításon és a találkozásokon keresztül sokezer különböző emberrel próbáltuk kitalálni, hogy alapjában véve hol is található tényleges életvitelünkben a szellem.

Számomra úgy tűnt, hogy a szellem leginkább közvetlenül a szíven keresztül nyilatkozik meg. A legelemibb alaptapasztalat úgy néz ki, hogy

(13) Az embernek ‘meg kell találnia’ a szívét ahhoz, hogy másokat is megtalálhasson vele.

Ez a ‘megtalálás’ egyszerűen azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyunk a szivünkkel és azokkal az érzésekkel, amik láthatóan ide fókuszálódnak: a bizalommal, a nyitottsággal, a szeretettel, a hálával, a gondossággal, a kifinomultsággal, és ami talán a legfontosabb: az együttérzéssel.

Ha az ember a szívében ‘horgonyozva’ ebből a kapcsolatból él, az általában az egész viselkedésére jellemző. Ott, ahol a legtöbb szellemet láttam, éreztem az emberek életében, a szív minősége hatja át az életvitelüket: valamivel kisebb hangsúlyt helyeznek az anyagi gyarapodásra. Egyszerű életet élnek. Sokkal nagyobb súlyt fektetnek arra, hogy tegyenek valami konstruktívat másokért is, és nem adnak tápot egójuk gátlástalan kibomlásához. Gyakorta könnyeden átutaznak a léten, egészen kevés poggyásszal. Kicsivel mérsékeltebb, ‘hidegebb’ az érzelmi ‘farvizük’, de valamivel több szépség, öröm és virág fakad a nyomukban.

Az ilyen embereket melegség veszi körül és olyasfajta bőség jellemzi őket, amiben úgy tűnik természetes helye van a többiek gyógyításának. Többet adnak, mint amennyit elvesznek, mintegy kevesebb teret foglalnak el, és inkább adnak helyet másoknak is. Alaphagulatuk az a csendes derű, ami a szívből ered. Közvetlenül a szívükből ébrednek reggelente és barátságosan kelnek fel. Az ilyen természetesen szívbéli és egyszerű életforma fejezi ki a legtöbb szellemet, véleményem szerint. Ez a szépségteremtő életvitel még közelebb fekszik a megvilágosodott életformához, mint a kék óra csendes reflektív utángondolása vagy a boldogság, elteltség, veszély és elmélyülés pillanatai.

Amikor ez a szívmeleg, bőséges, egyszerű életforma összekapcsolódik a belső gyakorlással – például ima formájában – és a tudat finomodásával, akkor úgy tűnik, az ember aligha közeledhet ennél kiegyensúlyozottabban a megvilágosodási folyamathoz.

2) A gyémánt- (vadzsra-) füzérek

A tudat természetes szabadsága című művében Longcsenpa a négy tögálvíziót tiszta trekcsö terminológiával írja le. A tögál ‘nyelve’ fénnyel és látomásokkal foglalkozik, azokra utal. A trekcsö a tiszta fogalmakkal foglalkozik, a vizionárius szintre való közvetlen utalások nélkül.

Az első vízió a rigpa realizációja. A második az elmélyedt és stabilizált rigpaállapot.

„By having confidence that (all the) external and internal imputations are dharmakaya… everything will arise solely as exercise of realisation.”

(Bizakodással tekintve arra, hogy amit külsőnek és amit belsőnek tulajdonítunk az (mind) dharmakája… kizárólag a realizáció gyakorlataként merül föl minden [a Tudatban].)

A tögálvíziók harmadik szintje akkor ‘áll fenn’, amikor a tisztaság, üresség és ‘mezítelen’ bölcsesség megállíthatatlanul áramlik, akár egy folyó. A negyedik tögál-lépés pedig azt jelenti, hogy „the attachment to external and internal existents are exhausted”. (= minden bensőhöz és külsőhöz való kötődés kiüresedett)

Miután rigpából tekintve minden információ – a világtól kezdve az érzékeken és a testen át az elméig – rig dang, azaz, a rigpa természetes és spontán önsugárzása, az információ áramlása annál áttetszőbb és fénylőbb lesz, minél stabilabb, minél hoszabban tartó és minél elmélyültebb a rigpaállapot. A rigpa apperceptív folyamatosságában érzékadatok, gondolatok és ösztönök úgy fognak mutatkozni, mint fénypontok, a nyers, duális formaképződés nélkül.

Teljesen konkrétan az összefüggés így néz ki: a mindennapi elme számára egy gondolat, egy érzéklet duális formaképződés, individualizált egység. A stabil rigpaállapotban természetszerűen lelepleződik a megvilágosodott tudatállapot három alapaspektusa: a gondolatok vagy érzékelések a fény sokszínű, különféle tükröződéseiként (nirmánakája aspektus) mutatkoznak meg.

„A nirmánakája számtalan formában nyilvánul meg, akár a Hold (tükröződése) a vízen.”

Amennyiben fennmarad a rigpaállapot, felfedi a szambhógakája aspektust: a fénypartikulákat és vadzsra-füzéreket…

„A szambhógakája tisztán fénylik, mint a Hold és a Nap.”

…amelyek színáramlásban, fényben és bölcsességben bomlanak ki.

Amennyiben a rigpa a tiszta, eredendő dharmakájává mélyül, felbomlanak a fénypartikulák, fényáramok, -mezők, és -mandalák is: csak az apperceptív nyitottság marad:

„A dharmakája határtalan, mint az ég.”

Minél inkább feloszlik a duális elme formaképzése és automatikus, szokások vezérelte adatkezelése, és felváltódik a rigpaállapot csupasz, direkt és nyelv nélküli, kötetlen, nem okozati nyitottságával, az asszociációk, gondolatmozgások és adatáramlások úgy állnak elő, mint fénypontok láncolatai és fényáramok. Ahelyett, hogy az én, a világ, az elme és a test erőteljes duális formaképzését nézegetné, a rigpa a szambhógakája fényét, mezejét, színeit és áramlásait ‘látja’. A gondolkodás és az anyag felszabadul a fényben. A világot és a testet átsugározza a fény. A fényt és a nyitottságot pedig áthatja és bevilágítja az appercepció (A jelenségek alapvető tere), a dharmakája rigpa.

Miután a trekcsö terminológia és a tögállátomások egyenértékűek – és amint azt éppen most láttuk, a rigpa egymással felcserélhető kifejeződései (mindkettő rig dang) – természetes és kézenfekvő, hogy a tögállátomások és a trekcsö terminológia ugyanaz: magfogalmak, fénypontok, vadzsraláncolatok. Részben, mint fénypartikulák láncolatai, részben pedig, mint fogalomláncolatok, színek áradása, valamint a fogalmak árnyalása a megvilágosodott tudat három alapaspektusán keresztül. Mindez egy holografikus teljességszimbólumban kulminál: a mindent átfogó látomásokban és a hologramatikus fogalomhálózatban.

A tögállátomások sora és a trekcsö terminológia a rigpából nézve nem-kettős módon egy. Éppen úgy, mint a szamszára és a nirvána, szubjektum és objektum. Longcsepa dzogcsenje szerint az individualizált és dualizált egység, ez és ez az érzékelés, ez az objektum, ez a test feloszlik és visszavezetődik minden egység forrásába, a megvilágosodott appercepció mindent átfogó, eredeti éberségegységébe.

Arról szól az egész, hogy gondossággal és a gyakorlásban való kitartással a rigpa egyre hosszabban és hosszabban marad önmagánál. Először csak pontszerű, rövid pillanatok ezek, újra és újra ismétlődően. A rigpa minden körülmények között aktualitás. Születésétől haláláig minden ember számára, minden pillanatban aktuális vagy a rigpa – ami igencsak ritkaság ezen az evolúciós szinten^[44] – vagy a marigpa, azaz a forrás felől való tudatlanság, ami viszont szörnyen mindennapi és elterjedt állapot.

Vagy emlékszik az ember az appercepcióra, vagy ‘elfeledte’ azt. Vagy közvetlenül a tudat legbensejéhez viszonyul – egyszerűen ez a benső végtelen nyitottság az ember – vagy nem viszonyul esszenciájához, hanem pillanatnyilag elfeledte, és a tudat, valamint a helyzet tartalmával azonosul.

Ez azonban nincs így magával az appercepcióval (rang rig), ami mindig jelen van és mindig aktív, akár ‘emlékszem’ rá, akár nem. Ébren, félálomban, álomban, mélyalvásban, kómában és a halálban egyaránt. Az appercepció kollektív módon megalapozott megvilágosodott apperceptív egysége mindig, és egyébként időtlenül, aktuális. Mátrixa az összes lehetséges tudatállapotnak. Mondja a dzogcsen.

Vagy kollektív időtranszcendált tudatdimenziók az individuálisba ‘kötve’ (élet egy testben), vagy kollektív időtranszcendált tudatdimenziók ‘kibomolva’ a kollektivitásban (belehalás az egységtudatba).

A rigpa pontként kezdődik, pontszerű praxispillanatokkal. A kitartó és gondos tréning kibővíti ezt, először kisebb távra (másodpercek, félpercek) és amikor később stabilizálódik a rigpa, az állapot több percre bővül és így tovább, mígnem elvezet  a töretlen, ²⁴ órán át tartó zavartalan rigpaállapothoz, állítja a dzogcsen.

Amikor a rigpaállapot eléri az öt és tíz perc közötti töretlen időtartamot, a tudat végtelen lehetséges fókuszpontjának szabad potenciálja elkezd felfényleni az appercepció folyamatosságában.

Ezek a fénypartikulák pedig tovább bővülnek és leleplezik hologramszerű karakterüket, részben gyémánsugárzásuk által, részben pedig láncolattá alakulásukkal.

A vizsgálódásunkhoz, tanulmányunkhoz használt szövegekben több helyen használja Longcsenpa az ilyen gyémántfogalom-láncolatokat. A jelenségek alapvető teréből kiemelnék három szöveghelyet, ami mind eksztatikus töltetű, és ahol ezek a fogalomsorok kibontásra kerülnek. A 9. fejezetben a tágasság (long (klong)), a 12. fejezetben a szabadság két helyen, részben az „időtlen szabadság” (ye dröl (ye grol)) átható fogalma, részben maga a „szabadság” szó (dröl (grol)). A tudat természetes szabadságában található a rigpa fogalom lenyűgöző sorának árnyalása, vagyis magának a rigpaállapotnak a ‘színszórása’.

A rigpa gyémánt-láncnak A tudat természetes szabadsága c. műben három impulzusa vagy lépése van: a) maga a rigpaállapot, b) a gyakorlás fegyelme, c) a gyümölcs, a tökéletesség.

Ez a kromatikus rigpa-fantázia és -fúga a rigpaállapot szívében kezdődik:

a) „Bármi áll elő a rigpaállapotban, a hat spontán sokrétű érzékelésben, maradj az érzékek nélküli rigpában, mint egy csecsemő a bölcsőben.”

A rigpa tiszta nyitottság, bármi is jöjjön az érzékeken keresztül vagy álljon elő a tudatban, mindent a rigpa fogad. Az appercepció, a tudat felfog, lát mindent, ám zavartalanul nyugszik a látomások és a tudat eredetében. Nem tapad sem szó, sem szimbólum, sem nyelvezet semmihez, ami felmerül. Nem kötődik hozzá semmiféle értékelés vagy értelmezés. Ez egy természetes, nem erőltetett, nem-létrehozott nyitottságot és tisztaságot ad, olyasmit, amit egy csecsemő szemében láthatunk. Minden, ami mutatkozik vagy előáll, névtelenül nyitott. Nem hívhatjuk semminek, nincs neve, mert a tudat még azelőtt felfogja, hogy a nyelv aktiválódna. Túl van a nyelven, ezért ami megmutatkozik avagy előáll, az az intenzív jelenlét, a tiszta ‘feltöltődés’, önmegszabadultság (rang grol). Miután megszabadult még a nyelvi ‘keresztelő’ előtt: tiszta ismeretelméleti pogányság.

Az állapotnak semmiféle célkitűzése nincs. Semmi ambíció, terv, semmi erőlködés – micsoda elnyugvás! Miután a nyelv tisztelettel félrehúzódott, az van, ami van, ami mutatkozik. Pőre, nem megértett, hanem közvetlen találka. A teremtés hajnala, a nyelv nevei nélkül.

b) „A rigpában cél nélkül: nagy az áttetszősség, maradj a felfoghatatlan rigpában, mint egy bolond.”

Hogy a praxis-aspektust jellemezze, a rigpa négy további fogalomárnyalatát használja fel Longcsenpa.

Csakis hosszantartó, nagyon rutinos dzogcsenpraxis során áll elő ilyen spontán ‘feltöltődés’. Nem lehet kikényszeríteni, sem megrendelni. Mintegy véletlenül jön, hirtelen, mint a kegyelem, mint az évek során át tartó gondos, fegyelmezett gyakorlás gyümölcse. Ezért, amikor ez előáll diszciplínarigpának (brtul zhugs rig pa) nevezik. Diszciplína, mert sokéves gyakorlást feltételez és rigpa, mert éppen most, amikor a ‘töltődés’ nyitott, nincs semmiféle fegyelem, mert ebben a pillanatban transzcendált. Vagyis a spontán előállt rigpa (shugs ‘byung rig pa) irány nélküli, azaz nem egy pontra nem koncentrált, és kettős irányultságban sem kiegyensúlyozott, iránytalan nyitottság (phyogs bral rig pa), és ezért legbensőbb lényegében nem-meditáció (sgom med rig pa).

A központi fogalmak és fogalomárnyalatok látomásos meditatív kapcsolódások lehetséges tükröződései, fényvonalakkal és fénypontokkal. Intuitív, kreatív bemutató, az itt sűrűn ismétlődő „rigpa” fogalommal.

Vadzsra fogalomlánc

(Felülről lefelé)

Bármi történjék ‘előáll’ a rigpa

Nem-művi rigpa

Önfelszabadító rigpa

Cél nélküli rigpa

Nem megragadó rigpa

Diszciplínarigpa

Spontán előálló rigpa

Irány nélküli rigpa

Nem-meditatív rigpa

Természetesen szikrázó rigpa

Szabadságában felbukkanó rigpa

Az egyenlőségben tökéletes rigpa^[45]

Kromatikus fogalomlánc – fogalomárnyalás

A dzogcsenirodalomban azt mondják, hogy a dzogcsent gyakorló (a ’dzogcsenpa’) feladata lényegében abból áll, hogy rigpában van. A rigpaállapot megnyit az együttérzésre, gyógyulásra és éberségre, ami közvetlenül a kollektív emberi tudatba ’közvetítődik’.

Érdemes megfigyelni, hogy ugyanezt mondják az Athos-hegyi szerzetesek is: ha nem lenne egy ’állandóan’ imába merült megvilágosodott csoport, szerintük, összedőlne a világ.

Talán ez a szempont – mármint az, hogy abszolút szükségszerű, hogy némely tudat a non-dualitásban nyugodjék – emberközeli bölcsességet tükröz. És ahogyan nem kell mindenkinek ápolónak, építőmunkásnak vagy rendőrnek lennie, de mindenkinek – minden funkcióban – a bolygón kell léteznie, éppígy elképzelhető, hogy olyanoknak is kell lenniük, akik a szív magasabb tudatfunkcióira ’vigyáznak’.

Úgy tűnik, hogy a tudat lassan egyre nagyobb mértékben ’együttjátszik’ az evolúcióval. A frontokon, ahol ez a befolyás látható – túl a tudattal igen kevéssé áthatott ösztönös survival of the fittest-en (a legrátermettebb túlélésén) – a tudományos kutatási frontokat, a legmélyebb művészetet, valamint a leghaladóbb szív- és tudatgyakorlatozást találhatjuk.

3) Az éberség tágassága, tudás  és sokszínűség

A II. (1)-ban bevezetésre került a három alapvető tudataspektus: a teljesség, a kollektív tudat és az egység.

A könyvben végig ezek az alapfunkciók kerültek árnyalásra három szinten. Az áttekinthetőség kedvéért itt van a séma:

Fejléc:
Teljességtudat 5. szint

Kollektív tudat 6. szint

Egységtudat 7. szint

Elsô sor:

Napi duális tudat

* Énkiélés

* Önfejlesztés

Sokszínűség

Felosztó funkció

Tisztaság

Tudás

Érvényes szintetikus megismerés

Tér

Befogadás

Második sor:

Bevatási folyamat

* A benső szintek

Spirituális szint 1. bevatás

Kozmikus szint 2. beavatás

Non-duális dimenzió 3. beavatás

Harmadik sor:

Megvilágosodási folyamat

* 3 tudataspektus

Nirmánakája – Együttérzés

Szambhógakája – Üdvözültség

Dharmakája – Látomások (tögál)

Az apperceptív egység alapvető tágassága

Az első pillanat, amikor egy ember felismeri tudatának esszenciáját – a leggyakrabban egy tanítóval történő praxistalálkozón  –  szabály szerint nagyon rövid ideig tart. A rigpa eme első villanásán ezért nem is képes tájékozódni, és nem képes felfogni, sem árnyalni a megvilágosodott pillanat multidimenizonalitását. Csak később, amikor a rigpa-pillanat tartósabbá válik, akkor fedezi fel a gyakorló a tudat három alapvető aspektusát, amint kibontakoznak a megvilágosodott tudatban.

A rigpa dimenziói egy pontszerű, pillanatnyi rigpából bontakoznak ki.

Urgyen Tulku megjegyezte egyszer, hogy csak a rigpa képes felismerni a rigpát. Vagy kicsit másképpen: csak a rigpa kifejeződése képes felismerni a rigpát. A tudat tágasság- vagy tisztaságaspektusa (hatodik szint) az, ami felismeri az ürességaspektust, magát a non-duális alapfunkciót (hetedik szint). Csak az a kifinomulási folyamat, ami keresztülvezérel egy embert az első két tudataspektus tájain – az 5. és 6. szinten – lesz elég érzékeny ahhoz, hogy felfedezze az appercepció tiszta, leheletfinom egységét.

Ez a határkövet jelentő felfedezés a harmadik beavatás – introdukció – az éber nonduális tudatdimenzióba.

Ez a pont, ez a találkozás, ez a felfedezés a megvilágosodási folyamat kezdete. Döntő fordulópont egy ember életében. A rigpa felismerése nem olyan, mint a szomszéd felismerése egy fesztiválon. Nem olyan, mint egy elveszettnek hitt napszemüveg felfedezése a nyári házban, egy fiókban. Sem a kedves szomszéd felismerése, sem az újra megtalált jó öreg napszemüveg felett érzett öröm általában nem változtatja meg az ember életét, sem pedig önfelfogását, energiaáramkörét, illetve létének egész perspektíváját. De legbensőbb lényegének felfedezése és felismerése – a szív tényleges otthona – feledhetetlenül döntő hatású marad örökre.

Èppúgy ahogy a rigpatudat három aspektusa lassan és egymás után bontakozik ki a rigpa praxispontjaiból, a tudat elkezd látni – mihelyst a rigpa stabilizálódik és töretlen marad több percig is alkalmanként – és felfogja a tudatdimenziókat, először olyképpen, mint ami a fénypartikulákban van ’begöngyölődve’. Ezután a tögál szféráiban és láncolataiban bomlik ki, és megkezdődik a tudat három alapfunkciójának apperceptív felfogása a maguk holografikus – fénylő és informatív – kibontakozásaként.

A vadzsraláncolatok – amint Tsele Natsok Rangdröl megfogalmazta – láthatóvá teszik a tudat számára a megvilágosodott dimenziókat.

És éppen ez a tény az, ami a vadzsraláncolatok fogalmivá alakítását kromatikussá teszi Longcsenpánál.

A fogalomláncolatok, amikben a ’vörös fonal’ ugyanaz az alapfogalom, úgy épült fel, hogy ugyanazon alapfogalomhoz egymás után kötődik egy sor árnyaló és kifejező fogalom, és a fogalomsor együtt keresztül-kasul mozog a három tudataspektus alkotórészein.

Ugyanannak a fogalomnak a retorikus ismétlődése nem elegendő azonban ahhoz, hogy definiáljon egy teljes vadzsraláncolatot. Egy ilyen láncolat beazonosításához négy feltételnek kell megfeleljen a szöveg: fogalomfolytonosság, fogalomárnyalás, a tudat három alapaspektusára vagy ezek valamely kifejeződésére való hivatkozás és végül jelen kell lennie valamely holografikus szövegösszefüggésnek a magfogalmak benső kapcsolataiban.

Ily módon tükrözik a vadzsraláncolatok a közvetlenül apperceptív módon látott fénypartikula vadzsraláncokat vagy a holografikus fénypontokat. (A duális elme joggal nevezné őket holografikusan összekapcsolódó gyémántoknak, ahogyan csillogó dércseppek egy selyemfonálon is tükrözik mindazt, amit az összes többi stb.)

A dharmakája úgy határozható meg, mint a tudat esszenciája, amit üresség jellemez (ngo stong pa). A szambhógakája úgy határozható meg, mint a tudat természete, amit fénylő tisztaság jellemez (rang bzhin gsal ba). A nirmánakája pedig, mint befogadóképesség határozható meg, amit talán leginkább az együttérzés jellemez, egy rigpa-maggal a ’közepén’.

„Az együttérző befogadóképesség a rigpa-maggal úgy nyugszik, mint a benső alaptér nagy tisztasága.”

A dzogcsen alaplátomása megköveteli, hogy a hetedik szint üressége kombinálódjék a hatodik szint tudásaspektusával, ami ’kiválasztja’ az ötödik szintet, annak együttérző kapacitásával.

Talán így világosabb lesz:

A tudatesszencia tiszta tágasság, tiszta üressség, tiszta multidimenzionalitás. Azaz, nem valami külső, fizikai, üres, hideg térről van itt szó. A tudat esszenciája egyszerre a mindenre, a kreativásra, a teremtésre való lehetőség is.

Ebben a teres tágasságban fekszik a tudat másik alapaspektusa: a tudás képessége, a fény és tisztaság lehetősége. A kommunikáció képessége. A végtelen tágasság és a tudás képességének kombinációja adja a tágasságnak az üresség kapacitását a tudásra, minden egyes lehetséges pontban.

Ez a dzogcsen válasza a lehetetlenre és metaforikusra, azonban egyben egzisztenciális kérdés is avval kapcsolatban, hogy miért is lesz valami, ami a három tudataspektus benső dinamikájából adódik:

Azért^[46], mert az egység (a hetedik spirituális szint esszenciális tudataspektusa) a maga nyíltságában kreatív, ami maga a végtelen bőség, és mert a tudásaspektus lehetővé teszi a tudást, az appercepciót a tágasság végtelen számú lehetséges individuális pontjában, ’ahol’ az egység végtelen individuálisban megosztva fejezi ki magát. Bőségből és empátiából, azért, hogy minden egyes individualizált pont lehetőséget kapjon egyénileg különböző kommunikációra, együttérzésre és az egység appercepciójára.

A megvilágosodott tudat non-duális egysége bomlik bele az individuálisba, hogy végtelen sok individuálisan kibomlott részaspektussal ossza meg az egység eksztázisát és az appercepció lehetőségét. Az egység gazdagsága, az egység ünnepe, az egység empátiája és szabadsága önzetlenül kiömölve az individualizált részek végtelen gazdagsága lesz.

Ez a dinamika, amely kibomlik, minden pillanatban két utat ad: a megvilágosodott tudat azonosulhat az individualitással (a testem vagyok, a személyiségem vagyok, önmagam vagyok, én vagyok).

Ez az út az élvezethez és szenvedéshez, a boldogsághoz és gyászhoz, a szerelemhez és háborúhoz vezet, a duális elme végtelenül gazdag és változatos duális világához, gazdagon benépesítve azt totálisan különböző emberekkel, akik mindegyike egy külön világ, egy univerzum, amit lehet kerülni, szeretni, kikutatni, leküzdeni. Ez az önfeledés útja – a marigpa.

A másik úton a megvilágosodott tudat nem feledkezik meg magáról az individualizáltság ellenére, az apperceptív teljes és kielégítő egységtudattól való látszólagos elszigeteltsége ellenére sem. Ez a felismerés, az appercepció, a rigpa útja. A dzogcsen azt jelenti, hogy emlékezni az esszenciára, az együvé tartozásra és az együttérzésre.

A duális elme emlékszik Kant állítására, hogy 7+5 = 12 és felfedezi, hogy a dzogcsenben a 7+6 = 5 (a hetedik szint + a hatodik szint = az ötödik szint). Az ember aligha tudja kikerülni, hogy arra a vállalati vezetőségre asszociáljon, amelynek új főkönyvelőre volt szüksége és behívott egy jelöltet állásinterjúra. A vezérigazgató kérdésére, hogy mennyi 2+2, a könyvelőjelölt válasza az volt, hogy ez sok körülménytől függ. Ha például az értékesítési osztály kérdezi, a válasz 2+2 = 5. De ha a befektetési osztály kérdezi, akkor a válasz 2+2 = 3. Megkapta az állást. És világosan látható, hogy a dzogcsen a befektetési osztályhoz tartozik.^[47]

A szem nem képes önmagát tükör nélkül látni, mert van egy vakfoltja, ott, ahol a látóideg – a látás feltétele – belép a szembe.

Az én sem láthatja önmagát, mert önmagát feltételezi, hogy ennek utána gondoljon és ily módon ráláthasson magára. Az én az énre gondol: Én nézek az énre. És az énnek van egy vakfoltja ott, ahol a tudat árad az énbe.

Az én az egy én, és az én úgy lett egy én, hogy az én egy én lesz minden pillanatban, amikor elfordul a tudat forrásától. Ez az éntudat vakfoltja. Az éberség csak duálisan működhet a forrásától elfordulva. Az éberség kitekint a világba, nézi az embereket, dolgokat, gondolatokat, érzéseket, az elme valahány tartalmát. Amikor pedig az éberségnek látnia kell az embereket, gondolatokat és dolgokat, akkor elfordul a saját forrásától.

Ez az egyik választás. Az egyik út, az én, a világ, az izoláció és az individualizáció útja. Az appercepció, a megvilágosodott forrás rejtett a nyilvános duális tudatban.

A másik út, a másik választás a rigpa, a magára a tudatra való emlékezés, amikor a tudat tud önmaga éberségéről (rang rig), az appercepcióról. Az egység együttérző összetartozása. Az én szükséges a rigpa eléréséhez. Az én ereje folytán fedezi fel a tudat a reflexiót. Reflexió nélkül az ember nem fedezheti fel az aktuális appercepciót. Aktuális appercepció nélkül pedig ’nincs’ rigpa. Ez a dzogcsen. Is-is, nem pedig vagy-vagy!

Longcsenpa leírja, hogyan is egzisztál ez a lehetőség minden ember (minden érző lény) szívében:

„Minden érző lény szívének közepében ott világít az üres, magáról tudó éberség, maga a rigpa.” (A szöveg négy magfogalmat tartalmaz.)

A szív legbensejében nyugszik az appercepció, aminek három alapaspektusa: az esszencia üressége, tágassága, nyitottsága; a természetes tudáslehetőség, a tudatfény és tisztaság; no és a kapacitás, a rigpa együttérző aktualitása.

Miért is empatikus a rigpaállapot? Mert a rigpa, a megvilágosodás szándéka minden ember összetartozása és közösségének realizációja a tudat apperceptív egységében.

Ha a rigpaállapot igazi, akkor nyitott és együtt ’táncol’ az emberekkel. Együttérző, mert megtörte az individuális elszigeteltséget.

A megvilágosodási folyamat – a nonduális tudatfunkció stabilizálása – kezdetben dialektikus együttműködés az énnel. Amikor a rigpa aktuális, akkor az én nem az. Amikor az én az aktuális, akkor a rigpa van távol. Hogy a felismerést újraaktiválja, az énnek muszáj megtartania azt a szándékot, hogy elérje a rigpát. Az énnek együtt kell játszania, a megvilágosodási folyamatban jócskán benne kell lennie, hogy döntőbb forma nőjön ki belőle, majd túlnőjőn rajta.

Olyan ez, mint a gyerekkel, aki tud mászni (énfunkció), majd járni is (rigpa). Amikor mászik, akkor nem jár, amikor pedig megy, akkor nem mászik. A mászás nem bűn, és nem is küzdelem a járás ellen. Csak egy bizonyos korban kezd többet járni a gyerek, mint mászni. Végül pedig a felnőtt csak vészhelyzetben vagy viccből mászik. De mielőtt az ember járni tudna, másznia kell.

4) Holografikus nyelv: A kromatikus vadzsraláncolatok hálózata

Látunk két gyertyatartót, két gyertyával. Az egyik ég és már fogyóban, a másik teljesen új. Miképpen lehet átvinni a lángot az égő gyertyáról a másikra?

Mindannyian ismerjük a választ: odatartjuk a nem égő gyertya kanócát a lánghoz, így az meggyulladhat. Láng láng által gyújtatik.

Az persze nem segítene, ha a fém gyertyatartót tartanánk a lángba. Az sem segítene ugye, ha a meg nem gyújtott gyertya kanócát a láng mellé tartanánk.

Mint tudjuk, a kanócot kell pontosan a lángba tartani vagy egészen közel hozzá. Így gyújthat lángot a láng.

Teljes egyszerűségében ez a dozgcsen-pedagógia alapötlete is. Az alapvető beavatás ’rámutató-kijelölő’ instrukciója és maga a praxis-megbeszélés-találkozó (sems khrid) – ez a két pedagógiai alapstratégia ugyanazon az alap-princípiumon nyugszik.

A rigpa – az appercepció, a szív legbenseje – felfedezése és felismerése a feladat.

Az öreg mester gyertyája ég. A tanuló megjelenik a meggyújtatlan gyertyájával. De hol a kanóc?

A kanóc nem intellektuális vagy mentális kérdés. A kanóc a dzogcsenben nem fantázia, elképzelés vagy hit kérdése. Nem ambíció vagy akarat. A kanóc a praxis.

Csak a rigpa képes felismerni a rigpát.

A tanuló praxisának elég érettnek kell lennie ahhoz, hogy úgymond a kanóc megjelenhessen vagy felismerésre kerüljön.

Az érett praxis a tudatban és a szívben nyugszik, avval együtt, hogy a lélegzés és a test ellazult és koncentrált. Ez az érett praxis egy nagy nyitott odahallgatás a forrásra. Ezért azután a tanuló olyan nyitott ember, aki találkozik az öreg tapasztalt mester rigpájával. A kanóc az érett praxis. A tanulónak képesnek kell lennie arra, hogy lássa a mester valóját. Ha mindenféle fátyol van köztük, sőt, ha egyetlen fátyol is marad, akkor nem látja a tanuló a tanítót, és semmilyen feltétel nélküli találkozó nem jöhet létre. A fátylak az elvárások nyomán lesznek, a félelem, a szorongás, az ellenállás, az önvédelem, a tanítóval kapcsolatban táplált illúziók, a tisztázatlanul maradt viszonylatok az anyát, az apát, a tekintélyt, valamint a szélsőségeket illetően, no és a kétely az utat és a praxist illetően mind-mind akadályok.

Ezért a terápia, önfejlesztés, felelősségtudat és józan önbizalom megkerülhetetlen előkészítő önfegyelmezésnek tűnik a szellemi növekedés útján.

A tapasztalt tanító és egy dzogcsen tanuló találkozásának sikere azon múlik, hogy a tanuló a ’cserehelyzetben’ aktuálisan érett praxisban van-e jelen. A tanítónak pedig rigpaállapotban kell lennie, mert ha nincs, akkor hamis és igaztalan.

Ha azonban minden körülmény a legszerencsésebb és -örömtelibb módon megfelelő, akkor a rigpa-’láng’ átadásra kerül a mestertől a tanítványnak. A tudatláng ’meggyújtja’ a másik ’tudatgyertyát’. A dzogcsen legalább 1500 éve tud erről a misztériumról és őrzi azt. A láng azóta vándorol tanítótól tanítványig hosszú, gondosan ápolt láncolatokban.

Pedagógiailag az a lényeg, hogy a gyakorlat oly magas fokon kifinomult, érett és részletezett, a kölcsönös bizalom pedig a tanító és tanuló között annyira elmélyült legyen, hogy a két ember praxisában a koherencia és rezonancia lehetővé tegye az átvitelt, a rigpa felismerését.

Amikor az ember egy tanítót vagy egy előadást hallgat, általában nincs jelen semmiféle belső praxis ezzel egyidejűleg. Még ha együtt is van egy spirituális tanítóval – akár a rengeteg hamis vagy a kevés igazak egyikével – többnyire akkor sem. A dzogcsenben azonban felfedezték, hogy a szellemi praxisról szóló találkozások során és megbeszélések alatt ténylegesen működő ’erő’ abban rejlik, hogy a lehető legmélyebben, -ellazultabban és szívből legyünk jelen a praxisunkban.

E háttér alapján pontosíthatjuk:

(14) A rigpa felfedezése – a szív legbenseje – általában egy praxistalálkozón történik, ami magában foglalja, hogy a tanuló érett praxisállapotban, míg a tanító rigpaállapotban van. A felismerés szívrezonanciában [is] jelentkezik.

Most pedig térjünk vissza Longcsenpához és fogalmaihoz!

Minden, amit eddig vázoltunk, Longcsenpa számára természetesen elementáris tudás és tapasztalat volt. Ráadásul azt is tudta, hogy a megvilágosodás folyamatában szükséges beállítások a praxismegbeszélések során történnek (a rigpa felismerése vagy felfedezése után), amikor is mind a tanító, mind a tanítvány rigpaállapotban vannak.

Urgyen Tulku elmagyarázta, annak, hogy az ember ’érzi’ Longcsenpa megvilágosodott tudatát, miután rigpában „olvasta” dzogcsenverseit, az az oka, hogy rigpaállapotban „íródtak”.

Nyugatiasabb nyelven mondhtanánk úgy is, hogy Longcsenpa dzogcsenversei, A jelenségek alapvető tere, és a mintegy 100 alapfogalma egyfajta hologramot alkotnak. Rigpaállapotban fogantak, à la koherens tudatfényből.

Ha az ember egy holografikus lemezt közönséges, nem koherens fénnyel világít meg, akkor különböző kétdimenziós hullámokat és interferencia-mintázatokat lát. Míg ha koherens fénnyel világítjuk meg a lemezt, akkor előáll egy háromdimenziós hologram, teljesen más tartalommal. Longcsenpa fogalmaival és verseivel analóg módon, ha az ember a közönséges duális inkoherens tudatfénnyel olvassa ezeket, akkor más szép és inspiráló szövegekre hasonlítanak. De ha a rigpa apperceptív koherens tudatfényével olvassuk őket, akkor előáll a megvilágosodott hologram. Ez Longcsepa mesterjegye.

Patrul Rinpocse – egy magas fokon realizált dzogcsenmester az 1800-as évekből – ezt írja Longcsenpa A jelenségek alapvető tere című művéről:

„Igazi dharmakája, ami a szövegből kiviláglik. Az efféle ragyogó szöveg olyan, mint egy élő Buddha: közvetlenül leleplezi a győzedelmesek megvilágosodási szándékát és beteljesíti tevékenységüket a világban. Ha magával a Buddhával találkozna az ember, akkor sem kaphatna többet… Az értékes szavak meghatalmazása nem másra megy ki, mint arrra, hogy találkozzunk evvel a szöveggel, ami teljes értékű felhatalmazás az ébreség dinamikus energiájának használatára. Az olvasó a természetesen stabilizált állapotban találkozhat a mindentudó dhamakája-láma igazi arcával. Hagyd, hogy elméd ’elkeveredjen’ evvel a szöveggel és az egy pillanat alatt megmutatkozik akadálytalan pőreségében!”

Az átolvasott dzogcsenversekben található két erőteljes hely, ahol Longcsenpa egész folyamokat ’kötött rá’ két párhuzamos vadzsraláncolatra. Mindkét hely A jelenségek alapvető tere 12., szabadságról szóló fejezetében található. A második ezek közül maga a fejezet 14. verse. Ezen versorok közül 13-ban kétszer is megtalálható a szabadság alapfogalom. A verssor kezdetén tapad össze kétrészes fogalommá, míg a végén összekapcsolódik a tágasság alapfogalommal: a szabadság tágassága, szabadságtágasság, és végül ismét egy kétrészes fogalommá alakul.

Minden verssorban átlagosan négy alapfogalom található. A 14 verssor mindösszesen 23 különböző alapfogalmat tartalmaz a körülbelül száz alapfogalomból, melyek között ott van ismét a 13 magfogalom.

Úgy képzelem, hogy amint a holografikus fotólemez kétdimenziós ’kiadása’ interferencia-mintákat és hullámvonalakat mutat, akképpen  a nonduális fogalom-hologram kétdimenziós nyelvi oldala kimutatja a tögálvíziók analóg mintázatát: a magfogalmakat, amik egyszerre hivatkoznak a kezdetre, a rügy-pontra és a célra vagy gyümölcsre.

Vadzsraláncolatok, amelyek kromatikusan keresztülvándorolnak a három benső szint tudataspektusain, így árnyalva az alapfogalmat, amely mondhatni a láncolat folyamatosságát biztosítja avval, hogy minden árnyaló fogalomban felbukkan. A közös tendencia az alapfogalmakban (és a verssorokban, de kiváltképpen A jelenségek alapvető terében) az, hogy erőteljesen ’kicsiszolva’ ugyanarra az egyetlen egységre, az appercepcióra, a megvilágosodott tudatra, a rigpaállapot aktualitására utalnak.

7. szint

„Az egység szabadsága – szabadság a tágasságban, ez a jelenségek teremészete.

Semmi dualitás – szabadság az érzéki objektum és elme egységében.

Magától felálló szabadság – szabadság az időtlen bölcsesség tágasságában.

A spontán töltődés szabadsága – szabadság az alaptér tiszta alapján.”

5. szint

„A sokszínűség szabadsága – szabadság az egyedülálló tágasságban.

Irány nélküli szabadság – szabadság a spontán töltődés tágasságában.

Minden szabadság – szabadság a szívesszencia tágasságában.”

6. szint

„A ragyogó tisztaság szabadsága – szabadság a nap és a hold tágasságában.

A jelenségek természete szabadság – szabadság az ég tágasságában.

A világ dolgai [is] szabadok – szabadság az óceán tágasságában.

Változatlan szabadság – szabadság a kristályhegytágasságban.”

Megvilágosodás

„Az eredet szabadsága – szabadság a nem született tágasságban.

Az egyetlen egyenlőség szabadsága – szabadság az időtlenül tisztító tágasságban.

Ez totális szabadság – szabadság az időtlen tökéletes tágasságban.”

Egy dupla fogalomláncolat intuitív bemutatása, mint a tögállátomások fénylő vadzsraláncolatainak és fénypontjainak lehetséges tükröződése. Itt a központi szabadság-fogalommal, mint ismétlődő témával.

A táblázat szövege:

vadzsra fogalomláncolatok

kromatikusan variáltak

keresztül a tudatszinteken

fogalomárnyalás

két párhuzamos vadzsralánc

7. szint

összekötődve az 5. szinttel két helyen

és a 6. szinttel egy helyen

5. szint

a szintek egymás között összekötődnek

egy holografikus vadzsralánc-hálózattá

6. szint

a két kromatikus vadzsralánc végül

teljesen megvilágosodott („buddha”) lesz

a teljesen időtlen megvilágosodás

A III. alfejezet vizsgálatai és magyarázatkísérletei alapján így tudjuk kibővíteni a (9) alaptézist:

(15) Az, hogy a törzsfogalmak átfogó mintázata tükröződik a tögálvíziók alapstruktúrájában, az egyik fő összetevője a holografikus fogalomháló kialakulásának.

(15.1) A másik fő elem az alapfogalmak közös intenciója: az appercepció megvilágosodott egységére való utalás.

Mire tudja az ember közönséges napi duális praxisában használni mindezt a – bizonyos értelemben nagyon fejlett – tapasztalatot?

Miután a tudat a legtöbbünk esetében leggyakrabban rigpán kívül van, Longcsenpát legjobb úgy olvasni, hogy tőlünk telhetően élvezzük a versek poétikus zenéjét, olykor egyes helyeken megállunk és a szívvel utánahallgatunk a szavak közötti és mögötti csendnek .

Amint már jeleztük, mint hipotézist, Longcsenpa a szövegben több helyen közvetlenül összefüggő verstöltetként mutatja be a vadzsraláncolatokat. De az is egy lehetséges tolmácsolás, hogy közvetett módon is megtalálhatók e fogalomláncok keresztül-kasul szétszórva az egész szövegtömegben. Ily módon lehetségessé válik, hogy az olvasó és a gyakorló saját felfedezéseket tegyen.

Mégis szeretnék kiemelni két nagyon központi és nyilvánvaló, egyszerű alapfogalmakból álló láncolatot, amelyek a magfogalmakból álló centrum legbensejéből erednek.

Az egyik lánc a rang fogalomra épült, ami egyként jelenthet természetest és szelfet, vagyis egy visszaható névmás. Ez a lánc közvetlenül a központi fogalomból, a rang rig-ből, vagyis magából az appercepcióból pattan elő. A másik lánc a ye, vagyis az időtlen, örök fogalmára épül. Ez is egészen bentről, a hozzávetőlegesen 100 fogalom központjából indul, mint „időtlen megvilágosodottság”. (ye sangs rgyas)

A lentebb látható illusztráción a két láncolat minden különösebb szisztematikus rendszer nélkül került leírásra, habár azokat a fogalompárokat összekötöttük, ahol a két láncolat (a rang, és ye) keresztezik egymást, úgy, hogy közös fogalommá tapadnak össze. A vadul szétszórt láncolatok sorrendje a lánc szemeiben olyan véletlenszerű, mintha maga Longcsenpa nem adta volna meg a versek sorrendjét, amint azt megtette a két egyértelmű vadzsraláncolat esetében. (rigpa, ye grol, lo, klang, és rang bzhin babs)

Két sor fogalomegyüttállást láthatunk azonos ismétlődő törzsfogalommal (rang – szelf, ye – időtlen), amelyeket a szövegtömegből illesztettünk össze. A javaslat arra megy ki, hogy úgy tekintsünk ezekre a – teljesen véletlenszerű sorrendű – láncolatokra, mint vadzsraláncolatokra. Az összekötő vonalak másfajta sorrendben megváltoznának. Ez egy intuitív, a fantáziára apelláló illusztráció.

Ahogyan a kozmosz a megvilágosodott tudatot szabadon ’hozzáférhetően’ a mindennapi tudatba rejtette, ugyanígy rejtette el a tögálstruktúrákat a trekcsö szövegek nyitottságába Longcsenpa. (Például A tudat természetes szabadsága, de kiváltképpen A jelenségek alapvető tere című művében.) Ezek után kiegészíthetjük a (9) és a (15) kijelentéseket a következő, a dzogcsentradícióhoz képest némileg talán meglepő, provokáló kijelentéssel:

(16) Longcsenpa az ezoterikus tögálstruktúrákat a trekcsö nyitottságába rejtette.

A provokáció abból ered, hogy a tögálvíziók tanítása, többek között pedagógiai okokból szigorúan titkos volt hajdanában.^[48]

Minél inkább előhívja az ember a bújtatott struktúrákat, mint vadzsraláncolatokat, annál inkább tartja definiálónak, analizálónak és rögzítettnek azokat, amik láthatóvá válnak. (A duális elme nem tudja elkerülni az asszociációt: Ezeknek a vadzsraláncolatoknak a megvilágosodott tudat és a benső szintek egyfajta DNS-eként kell működniük. A szuperhúrok – állítja és ajánlja néhány fizikus – a legbenső mátrix-elemei a fizikai anyagnak, kisebbek, mint az atomok és a neutrínók. És a DNS az élőlények mátrixának legkisebb eleme, kisebb, mint a sejtek és sejtmagok. A holografikus összeköttetésben álló húrokból és fénypartikulákból álló vadzsraláncok pedig tartalmazzák az egész megvilágosodott teljességhologram végtelen információgazdagságát. És – asszociál és fantáziál tovább a duális elme – Isten tudja, hogy vajon a közönséges elmeasszociációs láncolatok és gondolatsorok, mind a logikusak és a fantasztikusak, mind a poétikusak és a szürreálisak nem dualizált lecsapódásai-e az apperceptív vadzsrahúrok ’működésének’?)

Mindez pedig mondhatni az ellenkezője Longcsenpa szándékainak. A trekcsö és a tögál abszolút, folyékony, transznyelvi fénnyel vázolt struktúrák, amik a praxisban eltűnésre és feloszlásra vannak szánva. Pontosan ezért, a versbe, költészetbe és zenébe be van építve a nyelvi paradoxiális önfeloszlatás.

Longcsenpa a nyelvhorizont vonalán dolgozik, ahol a végtelen némaság a nyelv határait érinti. Mélyebbre tekintve csak a praxis segítségével képes az ember megérezni a szöveg szándékait. És ennek a könyvnek a vizsgálódásai és analízisei is csak úgy készültek, mint egyfajta kreatív szerelmi vallomás Longcsenpa nagylelkű dzogcsenjéhez.

A második, határozottan dupla láncban, ami A jelenségek alapvető tere kezdetén található a 12. fejezetben, éppen erről a logikai feloszlásról van szó. A logika legbensőbb és legszilárdabb tartópontja az ellentmondásmentesség princípiuma, „hogy valami egyidőben és azonos tartalommal nem lehet érvényes és nem érvényes egyszerre” (Arisztotelész: Metafizika). Magyarul: egy ajtó nem lehet nyitva és csukva is egyidőben.

Így aztán Longcsenpa úgy kezdi a nyelvlogika lebontását, hogy nem csak feloldja az ellentmondásokat, mint pld. „a szamszára időtlenül szabad”, hanem még az ellentmondásmentesség szabályát is felrúgja: „a tisztaság időtlenül szabad”, „a tisztátalanság [is] időtlenül szabad”.

Az egész abban kulminál, hogy maga a vadzsralánc vörös fonala, a 30 verssoron keresztül ismételt szabadságfogalom a saját módján hatályon kívül helyeződik, illetve összeomlik a transzcendeciában, azaz az öneltűnésben.

„A szabadság időtlenül szabad, szabad a kötetlenségben. A nem-szabadság időtlenül szabad, mentes mind a kötöttségtől, mind a szabadságtól.”

Amit itt fontos megérteni az az, hogy két lépés van. Az első a nyelv elhagyása, hogy a tudat elcsendesedjék, szó, gondolatok, képek és szimbólumok nélkül.

De egy ilyen csöndes, nyelvtelen tudat is valójában még mindig felfogja a jelenségeket, noha nagyon élesen és közvetlenebbül, mint a nyelven keresztül. A következő lépés elhagyni magát az elképzelést a dolgokról és sajátosságaikról, a szubjektumról és objektumról – amit Kant a nyelv mögötti kategóriáknak nevezne – de nem, mint gondolatokat vagy nyelvet, hanem, mint „realitásokat", tudatstruktúrákat, „kategóriákat”. Ez még inkább elszabadítja a tudatot, még beljebb és még kijjebb a megvilágosodott esszencia felé. A valóság álomszerűvé, dekonstruálttá válik, bár még mindig megtartja ragyogó élességét. Ám a sugárzás áttör minden jelenségen és a dologszerű fizikai valóságon, és tiszta áttetszőség, tiszta fénysugárzás és végtelen szabad lebegő tisztaság válik ’uralkodóvá’. A non-duális apperceptív egység.

Longcsenpa így karakterizálja az első lépést, a nyelvszabadságot:

„Túl nyelven és szimbólumon.”

és a második lépést, a valóság dekonstruálását:

„A jelenségek összeomlása, túl az elmén.”

Amikor az ember kifelé tekint az érzéki objektumokra, melyek odakint manifesztálódnak, minden áttetszően tiszta, de folyékony, esetleges és hivatkozási pont nélküli. (semmi nyelvi vagy valóságkategória)

Úgy érzékel, hall, gondolkodik, tudatos, tapasztal és érez, mint soha még.

„Mi ez? Olyan az érzékeim természete, mint egy bolondé. Álmodom?”

Az ember nevetésben tör ki, önmagán mulat! A szamszára – a dologgá tevő karakterisztikák és hivatkozási pontok összessége – kitisztult.

A tanítás 1993-ban, az évi esedékes találkozáson Urgyen Tulkuval a tögál legbenső aspektusai köré rendeződött.

A szobában csak a mester, a tolmács és jómagam voltunk, és valami speciális hangulat uralkodott el. Végül is nagyon messze van Himmerland^[49] a Himalájától, és eltelt egy év azóta, hogy utoljára szót váltottunk Urgyen Tulkuval. Amint ott ülünk – és rádásul egészen közel intett magához a mester –, váratlanul egy kis nepáli öregember lépett be. Azért gyalogolt ide egészen Katmanduból, hogy a magával hozott imamalmot felszenteltesse a Tulkuval. Ez nyilvánvalóan úgy történik, hogy a mester megforgatja a malmot és közben néhány különleges rizsszemet szór rá. Igen ám, de az imamalom nem volt hajlandó forogni.

A Tulku természetes barátságot, kedvességet és nyitottságot sugárzott az öreg felé. Megvizsgálta az imamalmot, kicsit igazított rajta és megpróbálta megforgatni ismét. Most működött. Mindketten boldogan mosolyognak, a Tulku rászórja a megáldott rizsszemeket (’élelem és gyümölcs’). Néhány szem eltalálja a forgó malmot és gellert kapva a szemüvegem mögött landol. A mester elővesz az ágy mellett heverő dobozból egy maroknyi rúpia aprópénzt és odaadja az immár nagyon boldog öregnek, aki hajlongva távozik.

No és ekkor jön a tögál. Elővezetem a tapasztalataimat, beszámolok az utóbbi évi gyakorlásomról és egy ponton, jó mélyen a beszédben leírom, hogyan próbálom megtartani az egyensúlyt a rigpaállapot, a tögálvíziók és a fizikai valóság között. Ugyanavval a barátságos, kedves gondossággal, amit kimutatott az öreg nepáli felé, a Tulku rákérdez, hogy miért ragaszkodom a fizikai valósághoz. Néz rám és kifejti:

„Egyáltalán nem szükséges a fizikai valósághoz ragaszkodni.”

Ebben a pillanatban a praxis és a tudat irányt vált. A fizikai valóság fénnyé omlik össze. A valóság összeomlik. Helyette végtelen fény. Semmi test, semmi fal, semmi padló, semmi ’dolog’. Csak az egység Tulku Urgyen tudatával, és folyékony totál fény, az emberiség tudata.

5) Teljességlátomás és fogalomhologram

Ha az ember minden egyes embert (és minden élőlényt) az összesített élő és tudatos teljesség részének lát, akkor kényelmesen elválaszthat négy pozíciót: Az egyedi individuum, az egyedi rész úgy fogja fel magát, mint teljesen elválasztott teljesség, kölcsönhatásban más egyedekkel és részekkel. (énfejlődés és önelismerés) Másodszor az egyes felfogása az egyesített teljesség elismerése. (emberiség, a földi ökológia rendszere, világtársadalom, világállam, Gaia) A harmadik pozícióban az egyes rész, az individuum felfedezi a teljesség egységtudatát a szív legbensejében. (appercepció, megvilágosodási folyamat) Az utolsó pozícióban az egység felfedezi önmagát, az appercepció közös emberi univerzális egységét a részen keresztül, gazdagon a részek mindig különböző, mindig új apperceptív aspektusai révén. (megvilágosodási folyamat és az egység együttérző adakozása, intenciók és bőség)

Ez az utolsó távlat ahhoz a szinthez tartozik, ahol a tögállátomások elérik totális tetőzésüket.

A dzogcsen szerint a tögálvíziók a rigpa stabilizációs folyamatával párhuzamosan bomlanak ki, az állapot természetes meghosszabbításaként. A tögál egyfajta apperceptív vizuális válasz a megvilágosodási folyamat előrehaladottabb részére.

Az apperceptív látomások fénypartikulákkal kezdődnek, majd vadzsrahúrokká és fénylő vonalakká bővülnek, szivárványszínekben terjednek, összegyűlnek és később totális látomássá fejlődnek.

A dzogcsen azt állítja, hogy a teljességlátomás a három főaspektus által modulált egyesült, megvilágosodott, személytelen tudatszint: ezek a totális holografikus látomások azonban magukban foglalják – a dzogcsen szerint – a megvilágosodott individuális hologramokat is, amelyek, túl téren és időn, konkrét megvilágosodott emberek esszenciái: minden megvilágosodott közös tudata egy holografikusan összekötött hálózatban. A tögál szerint.

Az elemzett versek egyik fő helyén, ahol a látomások eme teljességaspektusa nyíltan elővezetésre kerül, A jelenségek alapvető tere 9. fejezetének befejezésében található. Itt Longcsenpa bemutat egy vadzsraláncot a tágasság fogalmán keresztül, amikor is beleszövi a saját szignóját és hagyja közvetlenül, nyíltan fellépni.

Éppen, mint a tögálban, ahol is a fénypartikula-húrok egyedi holografikus pontjai előrehaladott stádiumukban kinyílhatnak és kibontakozhat belőlük egy megvilágosodott lény hologramja.

Az ember, amint  azt Urgyen Tulku magyarázta rigpában – a tögálban – találkozhat Longcsenpa bölcsességtestével (hologramjával) is, közvetlenül, apperceptív rezonanciában.

Az idézet a Chöying Dzö-ből így szól:

„Kiterjedt tágasság, kiterjedt tágasság, a nagy kiterjedt tágasság állapotában;

’a nagy végtelen tágasság’ (= Longcsenrabdzsam) fénylő tágasság és végtelen; egyetlen nonduális tágasság, üdvös tágasság.”

Javaslat egy tögálvízió fogalmi ’válaszának’ intuitív ábrázolásra: fényhúr, pontszerű nyitással.

És a következő versben szintén:

„Én Natsok Rangdröl [egy Longcsenpa számos neve közül] elértem a természetes szabadság pontját, ahol minden jelenség feloszlik.”

Összevethetnénk ezt Bach eljárásával, amikor is testamentumként ható művébe, a Die Kunst der Fuge sorozatba az utolsó fúgában bevezeti a B-A-C-H zenei motívumot.

Longcsenpánál a fejezet a teljesen megvilágosodott szintre való utalással zárul, amit a dzogcsenben Szamantabhadrának, vagy Kuntu Zangponak is hívnak [’ősbudha’].^[50]

A megvilágosodott egyén kisugárzása – itt Longcsenpa dzogcsen-versében, téziseiben és a mintegy 100 alapfogalomban – ajtóvá lesz a mindent felölelő, teljességgel megvilágosodott tudatba.

A fő fejezetben III. ( 1)-(5) megkíséreltük igenlően megválaszolni az öt kérdést a)-tól e)-ig. Az ember ezért jogosan mondhatja, hogy az alapfogalmak hálózata a magfogalmak kristályosodási pontjaiból, a fogalmak kromatikus vadzsraláncolataiból és a három alapvető tudataspektusból áll. Ez a hálózat a fogalomárnyalás színszórásával telített, és együttesen egy holografikus nyelvet tesz ki, ami tükrözi a tögálvíziók alapmintázatát és kifejlődési folyamatát, és ami, ha a rigpa állapot apperceptív fényében olvassuk vagy világítjuk meg, rányit a teljességgel megvilágosodott univerzális tudat-hologramra (lásd: (9), (15) és (16))

(Amint az teljes komplexitásában és teljes szerénységében a „Longcsenpa fogalmi fényteste”  c. képen látható.)

’Mindentudó' Longcsenpa mintegy 100 központi fogalmának intuitív művészi összesítése belső viszonyaikkal és struktuális architektúrájukkal.

Reményem az, hogy sikerült a figyelmet azokra a kincsekre irányítani, amit Longcsenpa a dzogcsenversei nyitottságába és A jelenségek alapvető tere című művébe ’rejtett’.

Legbensőbb reménységem pedig, hogy ezek az értékelések és olvasásmódok nem okoznak zavart senkiben, hanem inkább inspirálnak és örömöt okoznak mind az intellektuálisan érdeklődőknek, mind azoknak, akik valamilyen szellemi praxissal foglalkoznak.

Mit is tanultam Urgyen Tulkutól, Longcsenpától és dzogcsenjüktől? Azt, hogy a szellem éberség, és ez a szeretetben és abból növekszik. A szeretet és szellem pedig humorban, toleranciában, barátságosságban és együttérzésben fejezi ki magát.

Befejező tudománytalan esszencia-lista^[51]

Itt kezdődik a tudat vizsgálata:

(1) Utánagondolni, mi is a tudat

(1.1) Intellektuális vizsgálat

(2) Az éberség a tudat felé fordul

(2.1) Az egzisztenciális kísérlet tapasztalata

(3) A legmagasabb, megvilágosodott tudat rejtetten a teljesen általános mindennapi tudat nyitottságában van

(3.1) Ez a tudat misztériumára vonatkozó legalapvetőbb állítás

(3.2) Ez az állítás nem a misztérium magyarázata

(4) Érvényes tapasztalat és megismerés az appercepció egységéből következik.

(4.1) Az öntudat, az appercepció szintetikus és transzcendentális.

(5) A megvilágosodott nonduális tudat az appercepció egységében ’horgonyoz’.

(6) A legmagasabb megvilágosodott tudat akkor aktualizálódik, amikor a teljesen általános nyílt tudat emlékszik önmagára, avagy tudomást vesz önmagáról az appercepció egységében.

(6.1) A tudat nyitottságának mentesnek kell lennie bármiféle tartalomtól (gondolatok, képek, információk stb.)

(6.2) A nyitott tudatnak transznyelvi módon kell ‘emlékeznie’ önmagára.

(6.3) Érezni a tudat nyitott végtelenségét.

(7) Az éberség tudatba irányítása az intellektussal és a szívvel egyidejűleg.

(7.1) Amint a szív, az intellektus és a test együttműködik, az éberséget árnyaltan és kifinomultan a tudat felé lehet fordítani, hogy a tényleges elmélyülés létrejöhessen.

(7.2) A tudatra fordítani az éberséget, figyelni intellektussal, szívvel és testtel, túl a nyelven, lehorgonyzatlanul, non-lokális módon, mindennemű hivatkozás nélkül.

(8) A tudat nonduális eredetének felfedezése általában egy már realizált tanító és egy gyakorlott tanítvány praxistalálkozóján ‘történik’ meg.

(9) A trekcsö alapfogalmainak fő mintázata tükrözi a tögálvíziók alapstruktúráját.

(9.1) Miután a tögálvízió mélyebbre tekintve rig dang, a non-duális megvilágosodott tudat spontán önragyogása, nem különösebben furcsa, hogy a tögálvíziók alapmintázata a rigpaállapot alapstruktúrájának megfelelően ‘képződik’. Mivel a rigpaállapot leírása éppenséggel a trekcsö alapfogalmaival történik meg, muszáj e fogalmi struktúráknak hasonlítaniuk a tögálvíziók alapmintázatához.

(9.2) Miután a tögálvízió a megvilágosodott egységtudat spontán önsugárzása (rig dang), a trekcsö alapfogalmak tükrözni fogják a tögál alapstruktúráit.

(10) Az alapfogalmak hálózatának karaktere holografikus.

(10.1) Az alapfogalmak, az összekötött alapfogalmak, a dzogcsen versek és verssorok A jelenségek alapvető terében fokozottan rámutatnak ennek holografikus karakterére.

(11) A megvilágosodott tudat fellelhető  a közönséges tudat bármely önkényes fókuszpontjában.

(11.1) Ezek szerint a gyakorlás bármely időpontban, bármilyen helyzetben és a tudat bármely fókuszpontjából lehetséges.

(12) A gyakorlás a maga teljességében (duális elme – duális valóság), bármilyen konkrét helyzetben közvetlenül képes perspektívát váltani a megvilágosodott ‘tartalom’-ra (a nonduális éberségre).

(13) Az embernek ‘meg kell találnia’ a szívét ahhoz, hogy másokat is megtalálhasson vele.

(14) A rigpa felfedezése – a szív legbenseje – általában egy praxistalálkozón történik meg, ami magában foglalja, hogy a tanuló érett praxisállapotban, míg a tanító rigpaállapotban van. A felismerés szívrezonanciában [is] jelentkezik.

(15) Az, hogy a törzsfogalmak átfogó mintázata tükröződik a tögálvíziók alapstruktúrájában, az egyik fő összetevője a holografikus fogalomháló kialakulásának.

(15.1) A másik fő elem az alapfogalmak közös intenciója: az appercepció megvilágosodott egységére való utalás.

(16) Longcsenpa az ezoterikus tögálstruktúrákat a trekcsö nyitottságába rejtette.

Az esszencia-lista esszenciája:

(17) A szellem az önmagáról tudó éberség. A közvetlenül nyilvánvaló pőreség. A szellem az együttérzésben egzisztál, és abból lesz.

A könyv Himmelland-on (dán. Jylland), a Limfjord melletti Kőházban (Stenhuset) íródott, ahol is egy szarvasünő két gidájával napról-napra, reggel és este felbukkantak legelészni a sztúpa körül. Megjelent Longcsenpa születésének 700. évfordulójára 2008-ban.

**************************************************

Szójegyzék^[53]

Appercepció: Az a viszonylat, hogy az éber tudat – kezdetben csak egy pillanatra – nyelv nélkül tud önmagáról. A „nyelv nélkül” itt azt jelenti, hogy túl a nyelven; ami az éber világosság helyzete. Lásd szintén: Rigpa. „Ezt az eredendő, tiszta változatlan tudatot hívom ezentúl transzcendens appercepciónak.”

Beavatás: A változás pillanata a beavatás egy magasabb tudatszintbe. Több beavatási forma van, ami egy adott időpontban megnyit egy magasabb tudatszintet; az utolsó a tökéletes nyitottságra, a rigpára nyit (lásd lentebb).

Buddhaállapot: lásd Rigpa

Chos dbyings: lásd Dharmadhatu

Chos sku: lásd Dharmakája

Dharmakája: (Tib. Chos sku): „Igazságtest”; Az ember legbensőbb megvilágosodott a priori alapja; a tudat esszenciája; a jelenségek igazi természete; a hetedik tudatszint.

Dharmadhatu:  (Tib. Chos dbyings): A jelenségek alaptere.

Duplairányú tudat, kétirányultság: A duális tudatnak két pólusa van: szubjektum és objektum. Ebben a struktúrában bele van veszve a tartalmaiba. A tudat szándékai szerint az egyik irányba tart; nagyjában-egészében azonosult az objektum-pólussal – gondol vagy átél valamit – ez pedig az önfeledéssel egyenlő; a szubjektum saját pozícióját illetően tudattalan – nem tudom ki is gondol, míg gondolkodom – és éppen ez okból nem vagyok nyitott. A kétirányú tudat egy folyamat, ami a dualitásból a non-dualitás irányába tart. Ez a folyamat úgy kezdődik, mint kétirányú nyitottság, és – sok éves kitartó, gondos gyakorlás nyomán – mint pólustalan nyitottság végződik, olyan nyitottságként, amit a rigpa előállapotának is nevezhetünk.

Dzogcsen: Dzogpacsenpo (rDzogs-pa chen-po, a nagy tökéletesség) rövidítése. A buddhista tanításban kilenc egymást követő, és önmagukban is teljesen érvényes, pedagógiai stratégiát különböztetnek meg (lásd pld. a Vadzsrajána), amiből a dzogcsen a legbensőbb, legmagasabb, az ’utolsó’. A dzogcsen központi feltevése az, hogy minden élőlény – vagyis minden ember is – legbensejében a megvilágosodott, non-duális tudat által ’hordozott’. Ez a nyitott, identitástól szabad, nem objektivizálható esszencia az ember és elméje, legbennsőbbje.

Koan: Paradox kijelentés, amit logikailag nem lehet megérteni, de kifejez valamely mélyebb igazságot. A Zen-ből származik.

Kuntuzangpo: (Kun tu bzang po), lásd: Szamantabhadra.

Longcsen: (klong chen), Az appercepció végtelen kiterjedése.

Lung: (rlung, Skt. prana), A bioenergetikai folyam. [életszél, energia]

Mahajána: A tibeti buddhizmus kilenc pedagógiai startégiájának középső csoportja.

Neutrális, semleges nézet: Az objektumok tudatos regisztrálása és nézésmódja a duális tudatpozícióból, annak pozitív vagy negatív megítélése nélkül.

Nirmánakája: (tib. Sprul sku): „Sugárzástest” vagy „megnyilvánulástest”, az egységtudat megszemélyesítése, például tanítóként, az ötödik tudatszinten.

Nirvána: (tib. ’das, mya ngan las ’das): A (szamszára) szenvedéseinek transzcendenciája.

Nyingma: (tib. rnying ma) A tibeti buddhizmus négy fő iskolájának egyike; a többi három a gelug, a kagyü és a szakja. A dzogcsent mindenek előtt a Nyingma iskola és a Bön hagyomány őrizte meg.

Rang rig: Az appercepció gyémánt tisztasága, a rigpa-tudatosság mindenen átható nézete.

Realizáció: Transznyelvi megismerés, ami magasabb mentális, intuitív, egzisztenciális és szívbéli megértést hoz magával.

Rig dang: (tib. rig gdang) A rigpa ’önkifejeződése’.

Rigpa: A rigpa a dzogcsen alapfogalma. Eredetileg ez a szanszkrit vidya [tudás] szó tibeti fordítása. A dzogcsenben különleges jelentősége van. Erik Pema Kunsang, aki sok éven keresztül volt tolmácsa Urgyen Tulkunak, többnyire „instrinsic awareness”-nek [benső, belülről fakadó tudatosság] fordítja, de éppígy fordította Tulku Thondup is Longcsenpa-fordításaiban. Herbert V. Guenther szerint „pure awareness” [tiszta tudatosság], John Myrdhin Reynolds szerint „immediate awareness” [azonnali vagy közvetlen tudatosság], míg Namkhai Norbu és Nyoshul Khen Rinpocsék a jelenlét jelentőségét aláhúzva „pure presence”-t [tiszta jelenlét] mondanak. Düdzsom Lingpa ezt írja a rigpáról (Buddhahood without meditation, Padmasambhava Publishing 1994): Nonduális éberség; a tökéletesen felébredt, apperceptív tisztaság, a praxis révén felfedezett és újonnan felismert megvilágosodott, legbensőbb tudatállapot: „Throughout the three times, buddhahood is awareness (rigpa), the basic space of timeless awareness, the expanse of enlightenment, of self knowing awareness that outshines dualistic percepcions; without division in outer and inner, the true nature of phenomena is spontaneous and spacious.” (Longchenpa).

(Mindhárom időt tekintve, a buddhaság maga a tudatosság (rigpa), az időtlen tudatosság alapvető tere, a megvilágosodásnak, az önmagáról tudó tudatosságnak a kiterjedése, mely felülmúlja a kettős észlelést; a jelenségek valódi, önmagától felszabaduló és teres temészete, a külsőre és belsőre történő felosztás nélkül. – Longcsenpa)^[54]

Szamantabhadra: A megvilágosodott tudat.

Szambhógakája: (tib. longs sku): A gyönyörűség teste; a holografikus tudathálózat; a megvilágosodottak összefüggés-rendszere, szanghája; a hetedik tudatszint.

Szamszára: (tib. ’khor ba) Élet, halál és újjászületés körforgása; minden megvilágosulatlan lény ’kötött’ állapota.

Szatori: A megvilágosodás pillanata; a fogalom a Zenből származik.

Szem: (tib. sems): A (duális) elme.

Szemtri: (tib. sems khrid): Olyan megbeszélés-praxis, ami arra épül, hogy mindkét partner, a tanító vagy mentor és a tanítvány is ’gyakorolnak’, miközben a konkrét, individuális praxist elemzik. A kiindulópont az, hogy a tanító a non-duális éberség állapotában van, míg a tanítvány olyan jól és mélyrehatóan gyakorol, amint csak aktuális állapotában telik tőle.

Tantra: A kiegyensúlyozott feszültség a férfi és a női pólus között; pld. a szexualitásban.

Tigle: (szanszkr. bindu): Kozmikus pont, egyfajta fénycsíra a tudatban.

Tögál: (thod rgal) A ’direkt átkelés’ [átugrás]; az a tudattechnika, amely lehetővé teszi a holografikus tudatfunkció uralását annak maximális kiterjedésében, a szambhógakájában, a hatodik tudatszinten.

Trekcsö: (tib. khregs chod) Átszelés, áttörés [átvágás]; a dzogcsen abszolút alappraxisa.

Unio Mystica: A keresztény misztikában a tartósan magasabb tudatállapot, mint permanens egység Istennel.

Vadzsrajána: A tibeti buddhizmusban megkülönböztetnek három „járművet”, három szinttel: a kis járművet, a hínajánát, a nagy járművet, vagyis a mahajánát és a gyémánt járművet, a vadzsrajánát. Együttesen kilenc szintet tartalmaznak, a teljes meditációs tanulói folyamatot a kezdetektől az egységtudatig.

Yeshe [Jese]: (tib. ye shes) Az elmében a rigpa átvilágított funkciója révén spontán felmerülő bölcsesség.

Jegyzetek

[1] Tulku Urgyen Rinpocse, akire a Dzogcsenpraxisban alkalmazott megnevezéssel (Urgyen Tulku) hivatkozunk. (A szerző megj.)

^[2]  Lásd: Jes Bertelsen Dzogcsenpraxis c. munkáját, amely 2016-ban jelent meg a Dzogcsen Fórum gondozásában. (A fordító megj.)

^[3] Ami csak a nem megvilágosodott tudat irányából („az elme házából”) tekintve tűnik valóságosnak. (A lektor megj.)

[4] Unio mystica (A fordító megj.)

[5] a profilírozás meghatározását lásd http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1263/126307.pdf (A fordító megj.)

[6] Még Agócs Tamás is kénytelen volt lemondani a verses forma visszaadásáról a Végtelen Tér c. Longcsenpa kötetben! (A fordító megj.)

^[7] "Velence vizeinek bölcsőhangja" (A fordító)

^[8] "Keleten kél a Nap, aranyat szór a felhőkre, tovább kél a tengeren a hegyeken, majd a szárazföld jön és a város" (A fordító)

[9] Monet híres vízililiomos sorozatából nyolc a Tuileriák palotájában található, Párizsban. (A lektor megj.)

[10] tib. Chöying Dzö, Chos dhyings rin po che’i mdzod (A fordító megj.)

^[11] nyilvánvalóság (A fordító)

^[12] Magyarul sok lehetőségünk volna, lehet próbálkozni! (A fordító megj.)

[13] A buddhizmusban és Tibetben is megtalálható egy nagyon fejlett skolasztikus tradíció, melyben szintén komoly szerepet játszik a fogalomanalízis. Nem az a lényeges itt, hogy valamiképpen megtagadnánk a Kelet tudóinak tudományosságát, hanem az, hogy a nyugati tradíció általam alkalmazott specifikus szöveg és fogalomanalízisét kiemeljük, amit Longcsenpa műveinek olvasásakor is használtam. (Jes Bertelsen eredeti lábjegyzete)

[14] Kant azt a kérdést teszi fel, hogy: "Miként lehetségesek a priori szintetikus ítéletek?" (TÉK – A tiszta ész kritikája c. munkájában.) Tehát lehetségesek-e tapasztalattól független, mégis ismeretbővítő kijelentések? Kant a biztos ismereteket igyekszik elválasztani a vélekedésektől, de olymódon, hogy a dogmatizmus hibájába esést elkerülje. (Ezt elmondása szerint David Hume skót filozófusnak köszönheti, ő ébresztette fel Kantot „dogmatikus szendergés”-éből.) Ezért nagyon precíz vizsgálatot végez. Az a priori, tehát a tapasztalatot megelőző fogalmaink mindig analitikusak, azaz, apodiktikusak és univerzálisak, tehát igazságuk szükségszerű, valamint általános érvényű. A fogalomelemzés tehát mindig tapasztalattól független állításokhoz vezet, és ezek révén nem jutunk új ismeretekhez. A tapasztalat ezzel szemben mindig bővíti ismereteinket, azaz, az a posteriori ítéletek kivétel nélkül szintetikusak. Ebből adódik, hogy nincsenek a posteriori analitikus ítéleteink, azaz olyanok, melyek a tapasztalatból eredően szükségszerűek és általánosak. A legfontosabb kérdés tehát az marad, hogy léteznek-e olyan ítéletek, melyek ismereteinket növelni képesek (tehát nem puszta fogalomelemzést végzünk), ugyanakkor ezek bizonyosak (azaz, nincsenek kitéve a vélekedések bizonytalanságának). Másként: Tudunk-e olyan biztos – tehát a tapasztalást megelőző – ismeretekhez jutni, melyek révén valami új információt / ismeretet is kapunk? Kant arra jut, hogy igen, vannak ilyen ítéletek. És ettől a vállalkozástól (a dogmatizmus és a vélekedések közötti ellavírozástól) nem kevesebbet remélt, mint hogy ennek köszönhetően megszűnnek majd a végeérhetetlen filozófiai viták. (A lektor. megj.)

[15] 'a dolog önmagában', magában való dolog, magánvaló dolog, Kant egyik központi fogalma. Azaz a 'csupasz' létező, ha a fogalmi és a tapasztalati megismerés eszköztárát, illetve struktúráit le tudnánk fejteni róla. Azonban észlelésünk (sőt a gondolkodás) során mindig a fenoménnel találkozunk, vagyis azzal, ami megjelenik érzékeink (és felfogóképességünk) számára (A lektor. megj.)

[16] „Kopernikuszi fordulat”-ként emlegetik a vonatkozó irodalomban. (A lektor megj.)

[17] *„Az ismeretlen az abszolút különböző – határ, amelybe az ember beleütközik. Jellegéből fakadóan megragadhatatlan az értelem számára, nem szerezhet tudomást róla. A megragadhatatlanság a különbözőségből fakad; abból, hogy az ember bűnössé vált.” (Søren Kierkegaard: Filozófiai morzsák, ford. Hidas Zoltán)

[18] A Dumbo c. rajzfilm főhőse, az elefántbébi, aki kicsúfolt óriási fülei segítségével megtanul repülni. (A lektor megj.)

[19] hészüchia – a szív nyugalma. Hészükhazmus, avagy a Jézus-ima tradíció. A szerzetesek szüntelen imádsága. A szív-ima hagyománya  minden valószínűség szerint kapcsolatban lehet az indiai meditációs módszerekkel, különösképpen a jógával. A rövid ima, a sajátos testtartás és légzésritmus az indiai jógik eljárásait idézi. Az ima egyik legteljesebb leírása (oktatási célzattal) a bizánci Palamasz Szent Gergelytől (1296 – 1359) származik, aki Thesszalonika lelki közösségében ismerkedett meg az imával, melyet pappá szentelése után az általa alapított remeteségben gyakorolt a hét öt napján, aszketikus körülmények között, melyet csak hétvégeken szakított meg, amikor társaival együtt ünnepelték Jézus feltámadását. (A lektor megj.)

[20] Miután tagadhatatlanul nehezen érthető, ám igen fontos idézetről van szó, idehozom ezt a passzust Rácz Péter fordításában is: ”Az ember szellem. De mi a szellem? A szellem az Én. De mi az Én? Az Én [selv, selbst] olyan viszony amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul, az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végtelen és a véges, az időbeli és az örök, a szabadság és szükségszerűség szintézise; röviden szintézis. A szintézis kettő közötti viszonylat. Így tekintve a dolgot az ember még nem Én.” Megvallom őszintén, hogy R.P. selv = Én megoldását még nagybetűvel írva is félrevezetőnek tartom, az eredeti szövegben ugyanis nem szerepel az én szó sem kis, sem nagybetűvel! (A fordító megj.)

[21] Rácz Péter fordításában: “Az a formula ugyanis, amely az Én állapotát akkor írja le, amikor a kétségbeesés teljesen le van győzve, a következő: miközben önmagához viszonyul, és önmaga akar lenni, az Én átlátható módon abban a hatalomban alapozza meg magát, mely őt létrehozta.”

[22] A Nagy Tökéletesség (Dzogcsen) két központi fogalma a trekcsö („keresztülhasítani”) és a tögál („meghaladni a csúcsot”), melyekre a későbbiekben visszatérünk. (A fordító megj.)

[23] J.R.R. Tolkien híres könyvének A gyűrűk urának egyik helyszínéről van szó. (A fordító megj.)

[24] Kötelességemnek érzem a szerző evolucionizmusával és utópizmusával szembeni fenntartásaimat kinyílvánítani itt is, de a számokban, arányokban alighanem igaza van, sajnos vagy nem. (A fordító megj.)

[25] Guru Rinpocse egyik korai, kevéssé ismert társnője Sakya Devi, aki a nepáli király Punyedhara lánya volt, akinek anyja meghalt a szülés során. A történet úgy szól, hogy a lányt anyja tetemével együtt a kriptába vitték és ott sorsára hagyták. Ám a gyermek életben maradt, akit a kripta környékén élő majmok vettek gondjaikba. Később találkozott Padmaszambhavával , és az Öt Bölcsesség Dákini egyike lett, akik az Öt Szambhógakája Buddha kísérői. (Mandarava, Kalasiddhi, Szakja Devi, Jese Csögyál, Tashi Kyedren, akik Vadzsrajogini különböző megnyilvánulási formái.) (A lektor megj.)

[26] Ismétlésként feleleveníthetjük a szerző korábban megjelent kötetéből (Dzogcsenpraxis), hogy az appercepció a tenmagára ‘emlékező’ tudat tapasztalatát jelenti. Csak ez a tapasztalat létezik egyáltalán! Az egyetlen nem teremtett, teremtő valóság. (A szerző megj.)

[27] ‘a tudatlanság közvetlen teljes átvágása’ (A szerző megj.)

[28] ‘közvetlen átkelés’ (A szerző megj.)

[29] Minden bizonnyal a mi nyugati kultúránkban nevelkedett gyakorlóink közül egyre többünk számára ismert Jiddu Krishnamurti és Bhagaván Srí Ramana Maharsi is azok közé tartozott, akik a dualitás gátjait mesteri útmutatás nélkül, egyedül ’törték át’. (A lektor megj.)

[30] Tiszta tükröt valóban csak egy realizált tanító jelenthet számunkra. Hétköznapi emberi tükreink karcosak, maszatosak, repedezettek és bizony görbék is, így aztán kétszer is meggondolandó, hogy jelzéseikkel mit kezdünk. A torzító tükör (személyiség) tovább torzító tükrei (más entitásoknak érzékelt személyiségek) nem képesek tiszta belátáshoz juttatni minket. Illetve a szívbéli kapcsolódásnak csak egészen ritka és kivételes pillanataiban történhet meg ez a (jobb kifejezés híján) ’instant folyamat’, amikor a személyiség látszólagos elválasztó határai elillannak. Mindaddig „tükör által homályosan látunk”. (A lektor megj.)

[31] „Ó, Sáriputra! Az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat; üresség bizony az alakzat, alakzat bizony az üresség. Így van az érzet, az észlelet, az indíték, a tudat is.” (A végső bölcsesség szíve, Terebess Gábor fordítása) „Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. A forma valóban üresség, az üresség valóban forma. Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.” (A mély meghaladó bölcsesség szíve szútra, Dobosy Antal fordítása) Azaz, a kettősség feloldódásának meg kell történnie a belső és a külső benyomások, az intenció (irányultság, indítóok, ami lehet a különböző fordítások tanúsága szerint impulzus, indíték és akarat egyaránt) és a tudat vonatkozásában is. (A lektor megj.)

[32] Azaz, a hétköznapi emberi tudat duális szemlélete szerint. (A lektor megj.)

[33] Bertelsen itt minden bizonnyal a középső csatornára (szanszkr. Szusumná, tib. Ūma-tsa) gondol. (A lektor megj.)

[34] Az eredendő bölcsesség vagy tiszta tudatosság rejtett csatornája, mely a szusumná nádi tengelyében helyezkedik el. (A lektor megj.)

[35] * A „tisztaság”-nak semmi köze a szappanhoz, sem a morálhoz vagy az ártatlansághoz: a „tiszta” Longcsenpánál azt jelenti, hogy teljesen dualitásmentes. (A szerző saját megjegyzése.)

[36] *A különféle dzogcsenszövegekben különböző számú fényforrás szerepel. Van ahol kettőt neveznek meg, máshol három, négy, sőt kilenc különféle „lámpást”-t. Ha ezeket úgy tekintjük, mint az appercepció fényforrásait, akkor ezek együttesen egy spektrumot képeznek, amit meglehetősen önkényesen, finoman tovább lehet osztani, aszerint, hogy az appercepciós fény milyen aspektusát kívánjuk kiemelni. A következőkben hat szabvány aspektust használunk, amiket Longcsenpa, Tsele Natsok Rangdöl és Urgyen Tulku használtak. (A szerző saját megjegyzése.)

[37] A legritkább esetben szoktak a megvilágosodásra folyamatként utalni. Mindenhol, az ezzel foglalkozó irodalomban annak pillanatnyi – azaz, időstruktúra (és térstruktúra) által nem érintett – mivoltát hangsúlyozzák ki. Bertelsen azonban rámutat a fokozatosság és a pillanatnyiság aspektusára egyaránt. (Lásd a szerző korábban Dzogcsenpraxis címen megjelent kötetét, ahol a két fő fejezetet ennek a két aspektusnak a leírása képezi.) Azért hangsúlyozhatja ki mindezt, mert fontos rámutatni a megvilágosodott tudat öntudomása (rigpa) útjában álló akadályok felszámolódásának (vagyis a kötőerők alóli felszabadulásnak) tér- és időbeli megnyilvánulására, mely természetesen kizárólag az ’elme házá’-ból (ki)tekintve értelmezhető. A tiszta Tudat szemléletének megfelelően, magának ennek a Tudatnak az önfelismerését gátló akadályok öntermészet nélküliek. (üresek avagy illuzórikusak) (A lektor megj.)

[38] Az igazság birodalma / szférája, a valós világ stb. (A lektor megj.)

[39] A tudat forrásá’-ról. (A fordító megj.)

[40] A dzogcsenpák. (A fordító megj.)

[41] Heidegger leggyakrabban a benne-lét, a világban-való-lét vagy világban-benne-lét és a belevetett világban-való-lét valamint az itt nem említett jelenvalólét egzisztenciálékkal (kategóriákkal) jellemzi az ember fakticitását (létjellegét). (A lektor megj.)

[42] A klasszikus elsőrendű logikában a ∀ („minden”) és a ∃ („létezik”) univerzális kvantorokkal egzisztenciális állításokat fogalmazhatunk meg. A (∀a)B mondatban – „minden (a) B” – az a változó helyén a halmaz minden elemére igaz, hogy B predikátummal (tulajdonsággal) bír. A (∃a)B – „van olyan (a), ami B” – mondatban az a változó helyén a halmaz elemei közül legalább egy elemre igaz az, hogy B predikátum jellemzi. (A lektor megj.)

[43] * A négy fogalom – nemség, nyitottság, spontán tartalom és egység – külön-külön 16 definíciós mondatban szerepel a fent említett szövegben, összekapcsolódva mind a négy központi magfogalommal. (A szerző saját jegyzete) Ez a négy fogalom az Alapvető természetünk kincsesháza c. Longcsenpa-szöveg magyar változatában, mint „hiány”, „nyitottság”, „önkéntelenség” és „egység” jelenik meg, Agócs Tamás nagyszerű fordításában. (A lektor megj.)

[44] és / vagy karmikus ‘szinten’ (A fordító megj.)

[45] Emlékeztetőül: a rigpa az elme – a tudat –  legbensőbb lényege, ‘forrása’, az ‘értelem’, az ‘éberség’. (A fordító megj.)

[46] lesz valami, ’bármi’ (A fordító megj.)

[47] Bevallom, nem igazán értem a konklúziót. (A fordító megj.) Talán az lehet itt a poén, hogy az értékesítésnek a profitot növelnie, míg a befektetésnek azt eltüntetnie kell. Csak a dzogcsen-analógiától eltérően, itt a profit nem maga a vállalat, hanem az adóhatóság számára jelentkezik vakfoltként. (A lektor megj.)

[48] Mint valójában az egész dzogcsen egészen korunkig. (A fordító megj.)

[49] A szerző dániai lakóhelye. (A fordító megj.)

[50] Az ősbuddha nevének jelentése: Aki Teljesen Átitatott Jóval. (A lektor megj.)

[51] a’la Kierkegaard (A fordító megj.)

[52] AgócsTamás fordítása Keith Dowman szóbeli útmutatásai alapján, Dharma Füzetek 10. Más változatban a szöveg: Gáráb Dordzse: A három velős útmutatás, mely fején találja a szöget, Patrul Rinpocse kommentárjával, melynek címe: A bölcs és dicső király különleges tanítása. „Láss csodát! Semmi sincs, mindent átvág a meglepetés, Áthat a meglepetés, minden áttetszően tiszta, Üde, tiszta és hirtelen, minden leírást meghaladva: Ismerd föl a dharmakája tiszta tudatosságaként. Az első velős útmutatás tehát így szól: Közvetlen bevezetés a rigpa állapotába.” Forrás: Samadhi (A lektor megj.)

[53]Szögletes zárójelben a fordító megjegyzései, melyek hozzájárulhatnak a fordítói utószó megértéséhez. (A fordító megj.)

[54] A számomra abszolút mérvadó, tibeti eredetiből fordító Agócs Tamás (Tan Kapuja Buddhista Egyetem) ezt írja a Végtelen tér, Alapvető Természetünk Kicsesháza című Longcsenpa-fordításának fordítói előszavában:

„A buddhista szövegek nyugati nyelvekre való fordítását talán az nehezíti meg leginkább, hogy hemzsegnek a nem kettős valóságra vonatkozó szavaktól, és kifejezésektől, amelyeknek e nyelvekben nincs pontos megfelelőjük. A fordító ilyenkor vagy megtartja az eredeti – szankszrit vagy tibeti – kifejezést vagy megpróbál műszavakat alkotni, ahogy azt a tibeti fordítók is tették a maguk idején. A megoldás mindkét esetben magyarázatra szorul, legalábbis amíg az adott nyelven egy-egy kifejezés meg nem honosodik és a természetes szókincs részévé nem válik. Ezt a folyamatot jobban elősegíti az anyanyelven való szóalkotás, bár olykor egy-egy könnyen megjegyezhető idegen szó is meglepően gyorsan beépül a nyelvbe. (A lábjegyezetekből: Ezt vettük figyelembe például a szamszára és a nirvána szavak esetében is, mert bár viszonylag könnyen fordíthatóak – létforgatagnak illetve ellobbanásnak – az eredeti szanszkrit kifejezések eléggé közismertek és könnyen beazonosíthatók.)

A dzogcsen talán legfontosabb kifejezése a rigpa jelentésének visszaadására azért találtuk megfelelőnek az értelem szót, [A tudat értelme. (A fordító megj.)] mert az nem csak a felfogó tudatra, hanem a felfogott értelemre vagy jelentésére is vonatkozhat. Így sokkal alkalmasabb a nem kettős valóság kifejezésére, mint az eredeti tibeti, illetve szankszrit szó talán pontosabb fordítása, a „tudás”, amely a magyar nyelvben általánosságban ismeretanyagot jelent.

(A lábjegyezetekből: A rigpa fordításával más fordítók is sokat kísérleteztek. A Namkhai Norbu Rinpocse és fordítói által bevezetett presence – „jelenlét” – például szintén feltölthető nem kettős jelentéssel, ám a szó tudati kognitív jellegéből keveset érzékeltet. Keith Dowman korábbi fordításaiban még a knowledge – tudás – szót használja, később ő is a presence-re tért át. A „Természtes állapotunk kincsesháza” angol fordításának első kiadásában (Old Man Basking in the Sun, Vajra Publications, Kathmandu, 2005) a gnosis kifejezést alkalmazta, amelyet a második kiadásban a kedvezőtlen olvasói fogadtatás miatt elhagyott, és visszatért a tibeti szóhoz, a rigpához. Lásd Dowman, 2010.)]

******************************************************

A fordító utószava

Nos, kezdjük a lényeggel. Mik is azok a tögálvíziók? Előrebocsájtván, hogy jómagam – szó szerint – csak néhány villanást láttam még belőlük, (illetve egyszer egy nagyon színes ’fénybuborékban’ néhány buddhafejet), de belátván, hogy a fenti könyv úgyszólván érthetetlen lehet azok számára, akik még idáig sem jutottak a dzogcsen ismeretében, vázolom, amit eddig megtudtam.

Amint a szómagyarázatban áll, a trekcsö a dzogcsen alappraxisa, és aki ebben elmélyült, az láthat tögál víziókat. Na most, magyarán a ’trekcsöben elmélyülni’ annyit tesz elsősorban, hogy a tudat – lehetőleg folyamatosan – tud tenmagáról. Figyelem! Nem az ember tud (meg) valamit... Még csak azt sem mondanám, hogy ’az ember tudata’ (elméje). Aki már próbálta, megtapasztalhatta, hogy keresvén a tudatát, majd azt, aki keres… végső soron nem talál-t ’senkit és semmit’. Legfeljebb, ahogy A garuda röpte beavatási szövegében írja Sabkar lama:

Tudatod nem megfogható, üres égbolthoz hasonló!

Igaz-e a kijelentés, vagy nem az?

Anélkül, hogy látni vágynád nézz szembe a tudatoddal,

Nyugodj bele, pihenj meg, és megtudod!

Ámde mégsem üres semmi,

Mert a jelen öntudata időtlen időktől fogva ragyog.

Igaz-e a kijelentés, vagy nem az?

Anélkül, hogy látni vágynád nézz szembe a tudatoddal,

Nyugodj bele, pihenj meg, és megtudod!

Vagy, amint Patrul Rinpocse: A fenséges bölcs különleges tanítása

(Három velős utasítás, mely fején találja a szöget) Garab Dordzse hárommondatos végrendeletének kommentárjában fogalmaz:

Semmi sincs, ó döbbenet!

E döbbenet áttetsző jelenlét, a kifejezhetetlen "itt és most":

Ismerd föl a jelenlét tiszta dimenzióját!

Az első velős utasítás tehát így szól:

Szembesülj a tiszta jelenléttel!^[52]

Tapasztalatból mondhatom, hogy nem könnyű a dolog. Ugyanis – és ez talán a legfontosabb – nem akarat és módszer kérdése a siker, hanem… ha egyáltalán ’tehető’ valami, az az elengedés; a teljes elengedése mindannak, amit általában fontosnak tart az ember. Nem túlzás! Az, hogy miképpen is jut-hat el ehhez ’valaki’, nem ide tartozik most. (Ajánlott olvasmány Jes Bertelsen Dzogcsenpraxis c. munkája, bizonyos, a hozzá tartozó utószóban említett kisebb-nagyobb fenntartásokkal.)

Amikor azonban – mondjuk így jobb híján – az ember tartósan jelen van, (rigpában van: lásd a szómagyarázatot; a tudat tud tenmagáról…) akkor megjelennek a tögálvíziók. Noha a kevés leírás alapján (mondhatni még mindig ez a dzogcsen ’legtitkosabb’ része) ezen látomások a szikrányi fénytől a ’világ teljességének megjelenéséig’ terjedhetnek, különösen a ’sötét elvonulások’ során, a ’vízionálás’ egyáltalán nem célja a dzogcsenpraxisnak. Nem is lehet, miután itt a tudat, illetve a rigpa fordul közvetlenül tenmagához.

Lopön Tenzin Námdák Rinpocse Dzogcsen könyvében egyenesen azt közli, hogy: „A tögálgyakorlatot azért végezzük, hogy tapasztalatot szerezzünk és megértsük, hogy a közönséges hétköznapi életünk ugyanúgy káprázat és anyagtalan. Azt gondoljuk, hogy a tisztátalan karmikus víziónk – az emberi lényként látott világunk – szilárd, valóságos és konkrét, de ezek a káprázatok mind az okokból feljövő kivetülések.”

Ugyanakkor azt is megtudhatjuk a Rinpocse könyvéből, hogy összefüggés van a víziók kezelése, sőt ’fejlesztése’ és az úgynevezett szivárványtest elérése között.

„A tögál gyakorlásának végső célja a Szivárványtest megvalósítása. Ami azután történik meg, hogy az összes vízió egységben van. A fizikai testünk a karmikus víziónk része, tehát, amikor az összes víziónk felolvad a Természetes Állapotban, fizikai testünk az üres térbe olvad. A Szivárványtest (’dzsa’ lusz) megvalósításának módszere lehet fokozatos, vagy azonnali. A fokozatos megvalósítás esetében a víziók kifejlesztésének négy fázisáról, vagyis nángvá siről (sznang-ba bzhi) beszélünk.

A négy fázis a következő:

1. A Valóság megnyilvánulásának látható víziói: ez a kezdeti fázis, csupán kis thiglék, vagy szivárványfény gömbök jelennek meg a napfényben.

2. A tapasztalásokat megnövelő víziók: most a thiglék sorozata, vagy hálózata jelenik meg. Istenségek arca vagy teste is megjelenhet a thiglékben.

3. A teljes Tudatosságot kifejlesztő víziók: ez a fázis az istenek és mandalák tiszta vízióinak teljes kifejlődését jelenti, beleértve a békés és haragos istenségeket is. Néhány tigle lehet oly kicsi, mint a mustármag, mások nagyok, mint egy pajzs.

4. A végső felolvadás víziója: az összes vízió visszaolvad a Természetes Állapotba, ami maga marad.”

Bevallom némileg zavarba ejtő a kérdés, hogy akkor most a semmi módon nem erőltethető, ugyanakkor tökéletesen ’kielégítő’, eleve ’létező’ Természetes Állapothoz miért is kell-ene eljutni így (is). Jó, a szivárványtest nem kis ’ígéret’, ha úgy vesszük. És akkor még nem is vettük sorra a Jes Bertelsen felvetette holografikus-hologrammatikus lehetőségeket… Hogy mást ne is említsünk itt, mint a már ’szivárványtestté vált’ nagy mesterekkel, buddhákkal való ’konzultáció’ lehetőségét.

Azt kell mondanom ugyan, hogy a tapasztalatom ezidáig azt mutatja a trekcsö (nem-) gyakorlása, vagy talán inkább ’beállítása’ semmi kívánnivalót nem hagy (-hat) maga után, mondhatni.

A már idézett A garuda röpte beavatásos ’dalaiban’ jószerivel egyáltalán nem esik szó a dologról. Hacsak nem közvetve:

„A lét három dimenziója: üres lénye, fénytermészete,

valamint az időtlen jelenlét öt formája,

az „öt bölcsesség” egyszerre valósul meg,

s ha mintegy az ujjunkkal szeretnénk közvetlenül rámutatni,

ez az itt-és-most természetes, megmásíthatatlan tudása,

e mindenfajta körülménytől független, változatlan,

kötődéssel nem szennyezett, üres tudat szemerkélő villódzása.”

„Ez a módosíthatatlan tiszta világosság éppen ez!

Hogyhogy nem találod a tudatodban a buddhát?

Ez az, amin nincs semmi látnivaló!

Hogy állíthatod, hogy még mindig nem látod?

A közvetlen jelenlét nem más, mint éppen ez!

Hogy mondhatod, hogy a tudatod sehol sem leled?

E szakadatlanul villódzó ragyogás éppen ez.”

Ezt bizony igenis meg lehet tapasztalni, bár nem éppen veszélytelen ’csak úgy’ próbálkozni vele. Két okból sem. Először is azért, mert a hozzáálláshoz, ’kiürüléshez’ mindenféle támpontot el kell hagyni, ami valóságos ’gondolat-cunami’-t okozhat, az evvel járó identitáspánikkal, aminek következményei beláthatatlanok. Másodszor pedig a ’látószervünk’ is totális zavarba jöhet, bele is betegedhet abba, hogy itt valami olyasmi ’látnivaló’ van, amit nem lát… Igaz, Tenzin Námdák Rinpocse könyvében az is ott áll, hogy kezdetben szinte összetéveszthetők a thiglék, fénypontok, vonalak azzal a látvánnyal, amit mondjuk a szemünk finom megnyomkodásával vagy erőteljes szemösszeszorítás nyomán tudunk elérni. Ezt vissza is tudom igazolni. Csakhogy ettől nem lesz kevésbé ’kétes’ a dolog a látószervünk számára. Egy szó, mint száz, semmiféle erőlködés nem ajánlott.

Azután itt van nekünk immáron, megint csak Agócs Tamásnak köszönhetően kristálytiszta magyarsággal egy (A?) dzogcsen ’biblia’, Longcsen Rabdzsam = Longcsenpa (1308 – 1364) Végtelen tér, Alapvető természetünk kincsesháza című írása, amely mű tapasztalatom és meggyőződésem szerint a dzogcsen minden fontos vonását, végtelen lehetőségeit bemutatja, és minden alapvető kérdésre választ ad. Ugyanakkor meg sem említi a tögálvíziókat, aminek persze sok oka lehet. De miután egészen nyíltan beszél arról, hogy kiknek ajánlott, illetve egyáltalán nem ajánlott a dzogcsent továbbadni és miért, talán nem csak a titokban tartás követelménye az ok. (Meg kell tudnom, mi is evvel kapcsolatban a helyzet; meg is fogom tudni!)

Mindenesetre Lopön Tenzin Námdák Rinpocse vázlatos, ám mindent érintő beszámolója, és Norbu mester (ő ugyan jószerivel csak említi a tögált!) elég alapot adnak arra, hogy legalábbis elgondolkodjunk azon a szédítő perspektíván, amit Jes Bertelsen vázol a fenti könyvében. Noha itt sem tudok semmiképpen egyetérteni az emberiségre vonatkozó utópista-evolucionista felhaggal, amit oly sok helyen fel lehet fedezni nála.

Még egyszer (utoljára?) hangsúlyozom, hogy a tört-én-elmi múltunk és jelenünk az égegyadta világon semmivel nem biztat-hat arra nézvést, hogy ha ezt vagy azt megtesszük (nem-tesszük), elegendő számban elmélyülünk, vagy mit tudom én, egyszer majd eljövend a földi paradicsom… Soha sem jön el! Mégpedig azért nem, mert az időtlen-idők (eonok?) alatt összehozott karma ebben a földi, ember-emberiség formában ezt nem is teszi lehetővé. Ami egyáltalán nem is olyan nagy baj, mint talán elsőre gondolná valaki… Csak gondoljatok a nagy zabálásra feleim, amire épül az élet-ünk!

Sokkal fontosabb szerintem az, hogy bizonyíthatóan van lehetőség ’legalábbis’ egyenként felébredni és megszabadulni. Mégha persze ez is illúzió egy módon, mert hogy végső soron kicsoda is lenne az, aki…?!

Na de ez a kérdés, itt és most még inkább a dzogcsenben már valamennyire haladókra tartozik, éppúgy, mint a fenti könyv által feldolgozott lehetőségek.

Biztatásul csak annyit tehetek itt hozzá, hogy a természetes alapállapot (trekcsö ’szint’) viszont elvileg mindenkinek (azok számára persze, akik karmikusan megértek rá) elérhető. Állítólag már csak hallani is róla megszabadítható lehet, ha előbb nem, hát a halál pillanataiban.

Kedves Testvéreim a Tudatban, ne szalasszátok el a lehetőséget!