AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 10.

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!

  Az elôzmények itt! (A téma a világcsoda!)    A bevezetô itt! (A KÖNYV 1.)

A KÖNYV 2.    A KÔNYV 3.    A KÖNYV 4.

    A KÖNYV 5.      A KÖNYV 6.     A KÖNYV 7. 
A KÖNYV 8.   A KÖNYV 9.
  (KÖZBEVETÔLEG)
FÜGGELÉK
         4. A világfilozófiák újrafogalmazása transzperszonális szempontból
     8. A mentális fejlôdés spektrumának folytatódó feltérképezése a konvencionális, kontemplatív és patologikus dimenziókban.
http://transzperszonalis-ervin.blogspot.dk/2012/10/a-tudat-tudatra-ebredese-legujabb.html



(Az alvásba merülés:)

A KÖNYV 10.

A világgal való törôdés: szolgálat és tartós támogatás

Empírikus tény, hogy az önmegvalósító ember, közülük is a legtapasztaltabbak a legérzékenyebbek, és a legegyüttérzôbbek korunk társadalmának reformátorai és megújítói, az igazságtalanság, egyenlôtlenség, rabszolgaság, kegyetlenség, kizsákmányolás elleni küzdelem legjobb harcosai (de ôk az úttörôi a jó tulajdonságok kifejlesztésének is). Az is egyre tisztábban látszik, hogy a legjobb „segítô” a teljes ember. Az amit boddhiszattva útnak hívhatnék az az ön-javítás és buzgóság integrációja, vagyis a legjobb módja annak, hogy jobb „segítô” legyen valaki az, hogy jobb emberré válik. Ugyanakkor a jobb emberré válás szükségszerû aspektusa, hogy segítünk másokat. Ezt egyidejûleg kell és lehet csinálni.

Abraham Maslow1

Nem titok, hogy az emberiség történelmének kritikus pontját értük el: egy olyan idôpontot, ami talán megpecsételi a bolygó, a miénk, és számtalan más élôlény sorsát. Elôképek nélküli hatalom van a birtokunkban hatalmas lehetôségekkel, de mégis példátlan veszélyekkel kell szembenéznünk. Milyen furcsa is, hogy mi vagyunk az elsô generáció, amely határozhat afelôl, hogy menyországgá, avagy pokollá változtatjuk a földet: hogy egy tartós, és gondoskodó társadalmat teremtünk e, avagy egy kirabolt, szennyezett, radioaktív bolygót hagyunk-é magunk után. Hatalmunkban van mindkettôt megtenni.
        Mindenki tudja, hogy veszélyekkel állunk szemben, de csak kevesen vannak tisztában vele milyen rémisztôen közeliek ezek. A következô összefoglalókban vázolunk hát néhányat a küszöbön álló problémákból.
        A népesség robbanás évi 100 milliós szédítô növekedést mutat. Egy millió évébe került az emberiségnek, hogy elérje az egy milliárdot 1800 környékén. Most ehhez kell hozzátennünk egy milliárdot minden tizenharmadik évben, ami megduplázza az emberiséget minden huszonnégy évben. [2011. okt. 27. – Hétmilliárd fősre bővül-t az emberiség október 31-én, legalábbis az ENSZ ... szerint.] Világos, hogy ez a népesség növekedés nem folytatódhat így tovább; hamarosan véget kell érjen, vagy a születések korlátozásával föld szerte, vagy a soha nem látott mértékû éhezés, betegségek, szociális összeomlás következtében.
     A népesség robbanás növeli a különbséget a föld gazdagjai és szegényei között. [Felhívom a figyelmet arra, hogy az itt következô adatok, és felmérések között vannak mára tíz-húsz éve elavultak is! A helyzet nagyrészt roszabbodott; sajnos!] A fejlett országok lakosságának jövedelme tizenháromszorosa a legszegényebb országok lakossága bevételének.2,3 Talán a legrombolóbb csapás a rossz, hiányos étkezés, no és az éhínség. Tizenöt- húsz millió ember hal meg évente az éhezés következtében.4
        Ezek szokatlanul nagy és szinte érthetetlen adatok, de így is csak kevéssé érzékeltetik micsoda szenvedést, és kétségbeesést takarnak. Hatalmas ugrás van ezek és az ENSZ deklarácója között, miszerint: „Mindenkinek joga van olyan életszínvonalhoz, ami fedezi a maga és családja jólétét, ami az ételt, ruházkodást, lakást és egészségügyi ellátást illeti.”
     A népesség robbanásszerû növekedése természtesen óriási nyomást gyakorol az erôforrásokra, és destabilizálja a környezetet. Csupán néhány évtizedre való nyersolajkészlet van vissza, az ôserdôk területe egyre csökken földszerte, a fajok olyan számosan és gyorsan pusztulnak ki, ami a dinoszauruszok kihalása óta nem fordult elô, miközben a termôföldek termelékenysége egyre romlik. Mindeközben a fejünk felett mérgezôdik a lég, és a széndioxid koncentráció tönkreteszi az atmoszférát.
       Míg a világ erôforrásai csökkenek, a katonai költségvetés növekszik, és óriási adagokat ragad ki a maradék erôforrásból, hogy felfoghatatlanul pusztító erejû fegyverzetét növelje. A világ atomfegyverzete sok milliárd tonna TNT robbanóerejének felel meg. [Azóta még ennél is borzalmasabb és pusztítóbb fegyvereket találtak fel korrupt okostojás ’tudósok’; sajna.]
      Világunk katonai kiadásai meghaladják az egy trillió dollárt [A trillió a legtöbb nyelven milliárdszor milliárdot jelent: 10¹⁸.] A „The International Physicians for the Prevention of Nuclear War” elnöke rámutatott, hogy ezen kiadások töredéke fedezni tudná az egész föld lakossága víz, étel, lakás, oktatás és modern egészségügyi ellátási szükségleteit. A „Presidental Comission on World Hugger” pedig úgy ítélte meg, hogy csak évente hat milliárd dollárba kerülne megszüntetni a hiányos étkezésbôl eredô problémákat; ami kevesebb, mint egy hétre esô katonai kiadás.4 [Az adatok, összegek a ’90-es évekbeli helyzetre vonatkoztak!] IV. Pál pápa véleménye szerint a fegyverkezési verseny gyilkol akkoris, ha a fegyvereket nem használják.
    Ezek a számok és tények világossá teszik, hogy egy példa nélkül álló ökológiai összeomlás elôtt állunk, a bolygó erôforrásainak kiaknázása gyorsabban történik, minthogy képesek lennének megújulni. Feléljük a jövônket és a jövendô generációk jövôjét. Mégis, amint Erik Damman The Future in our Hands címû könyvében rámutat:
      A világot nem egy jövôbeli katasztrófa fenyegeti. Az emberiség nagy része már ma katasztrófában él. Senki nem kívánna jövôbeli katasztrófáról beszélni, ha a családi bevételünk kevesebb volna napi egy dollárnál, ha egy olayn kunyhóban, vagy fészerben élnénk, amiben nincs se áram, se víz, minden második gyerek meghal a születésekor, és a túlélô gyermekek is hamar tönkremennek fizikailag és/vagy mentálisan a hiánybetegségek következtében, legalábbis ott ahol semmiféle orvosi segítséghez nem jutnak. Ha így élnénk, akkor nyilvánvaló volna, hogy katasztrófában élünk. Így él az emberiség ma. Nem kis távoli csoportok, hanem a többség.5
       Az a globális krízis, amiben élünk több módon is egyedülálló, nem csak az átfogó volta, szövevényessége, és sürgetô jellege miatt, hanem azért is, mert a történelemben elôször az egész elôidézôje az ember. Egyéni és kollektív viselkedésünk teremtette, és ezért a legtöbbünket érintôen visszanyomozhatunk a pszichológiai okokra: a személyes és kollektív hitünkre, kapzsiságunkra, félelmeinkre, fantáziánkra, védekezésünkre és félreértéseinkre. Globális problémáink globális szimptómák, a világunk állapota tükrözi az elmeállapotunkat.6
      Ebbôl nem az következik természtesen, hogy tagadni kívánjuk a szociális, politikai, és gazdasági erôk jelentôségét. De mindez aláhúzza azt a tényt, hogy a politikai, gazdasági és katonai beavatkozások önmagukban elégtelenek, és egy valóban effektív és hosszútávra érvényes kúra minden szinten erôfeszítést igényel. Más szóval, nem csak az éhezôket kell megetetni, és csökkenteni az atomfegyver raktárakat, hanem mindenekelôtt jó irányba kell terelnünk azokat a szociális és pszichológiai erôket, amik ebbe a helyzetbe hoztak bennünket.7
      Annak ellenére, hogy megnövekedett a figyelem a globális krízist illetôen, a legtöbb reakció csak katonai, politikai és gazdasági volt. Ez lassan változni látszik, miután egyre több ember egyre nagyobb súlyt fektet úgy a belsô, mint a külsô munkára, a pszichében csakúgy, mint a világban.
       Ezen integráns megközelítés egyik legismertebb szószólója a Dalai Láma. Béke Nóbel Díjának átvételekor mondott beszédében: A Call for Universal Responzibility a hangsúlyt a világban növekvô számú kapcsolatokra és ezek kölcsönös függésére helyezte. A külvilág krízise mindannyiunkat befolyásol. Ezért, mutat rá Ôszentsége a felelôsségérzetünk és együttérzésünk át kell ölelje az egész bolygót és minden embert. Állítja, hogy a mostani krízis csak a külsô tudományos és a belsô pszichológiai képességeink egyensúlyba hozásával oldható meg. A két legértékesebb belsô képességünk pedig transzperszonális: a szeretet és az együttérzés. Ram Dass kutatja az együttérzést (Compassion: The Delicate Balance). John Welwood pedig azt vizsgálja, miként lehet a romantikus kapcsolatokat tudatos szerelemmé tenni (Conscious Love).

A XIV. Dalai Láma 77 éves ez évben (2012); no és a bizonyított korábbi 13 élet (valamint a megszámlálhatatlan elôzô:)

Amint a transzperszonális mozgalom az identitás kibôvítésén alapul, a „mély ökológiája” („Deep Ecology”) úgyszintén. Ez a fontos mozgalom azon elkötelezettsége révén kapta a nevét, hogy egyre komolyabb kérdéseket tesz fel az emberi faj, a természet és ezek lehetséges optimális kapcsolatát illetôen. A nyugati konvencionális felfogás az embert úgy tekinti, mint felettes, elválasztott és domináns valamit-valakit minden lénnyel és a természettel szemben. Ezen antropológiai szemlélet szerint az ember az univerzum legjelentôsebb része. A mély ökológia ezzel szemben arra akar rábírni, hogy változtassunk ezen a felfogáson, és lássuk be minden teremtmény bensô értékét. Túl ezen nagy súlyt fektet arra, hogy az igazi (transzperszonális) identitásunk átölelje az egész természetet és a világot. Ezért azt kívánja elérni, hogy az antropológiai identitásunkat biocentrikusra, egocentrikusból ökocentrikusra váltsuk az ennek megfelelô alapállással, értékekkel és viselkedéssel egyetemben. A mély ökológia a miliô megkívánta beavatkozásokat szeretne elérni az erôforrások kímélésével, és a még többé- kevésbé érintetlen területek védetté tételével úgy, hogy a természet megóvása az embernek is javára legyen.
       A mély ökológiai és a transzperszonális mozgalomban oly sok közös vonás van, hogy nyilvánvalóan igen sok mindent tudnak egymás számára felkínálni. A mély ökológia nagyon sokat hasznosíthat a fejlettebb pszichológiából, míg a transzperszonális pszichológusok nagyobb ökológiai megértést és érzékenységet fejleszthetnek ki a mozgalom eredményei alapján.
       A transzperszonális pszichológia felállít két központi kérdést is a mély ökológiát illetôen, az egyik ontologikus, a másik praktikus jellegû. A mély ökológia hívei az identitás transzperszonális kitágítására hívnak fel, ami meghaladja a bôrbe ’kötött’ egót, és imígyen követik Albert Einstein felhívását, miszerint „át kell ölelni minden lényt és az egész természetet minden szépségével”. De a transzperszonális mozgalom hívei számára ez csak részleges lehet, mert ez alighanem horizontális bôvülést jelent csak általában, ami csupán a fizikai világra érvényes, és nem szügségképpen vertikális bôvülés is, ami a psziché és a tudat más tartományaira vonatkozna. 

Egy másik kérdés az, hogy miképpen is érhetô el az identitás kitágulása – legyen az horizontális, vertikális, avagy mindkettô. A legtöbb kontempláló úgy véli, hogy egy idôigényes belsô ’team-work’, ami kifejleszti a stabil tarnszperszonális identitást. A mély ökológia hívei ebbe nem mennek bele, sôt vannak közöttük, akik szerint a bensô munka, kiváltképpen a szellemi jellegû csak megzavarja a rettenetesen fontos világmentô munkát. Erre válaszolva érvel a Dalai Láma úgy, hogy a belsô és a külsô munkának szükséges egyensúlyban lennie; amint Erik Damman fogalmazta: „Semmi nem változik, ha mi magunk nem változunk meg.”5

Nagyon vonzó gondolat, hogy ha az ember kombinálni tudná a bölcsességet, a mély ökológiát, és a transzperszonális pszichológiát szintézisként megteremthetné a transzperszonális ökológiát. Warwick Fox ausztrál ökológus könyvével el is kezdte ezt a szintetizálást, aminek ippeg a Toward a Transpersonal Ecology címet adta.8

A The Tao of Personal and Sicial Transformation címû mûvében Duke Elgin úgy látja, hogy a kitágított éberség tükrözôdik egy olyan életminôségben, ami megkísérel harmóniába kerülni a természettel, mind belül, mind kívül ahelyett, hogy uralkodni próbálna rajta. Az ilyen emberek számára nem kétséges, hogy a nagy egészhez tartoznak, felelôsséget éreznek iránta, és amihez intim módon is viszonyulnak. Kevesebb egocentrikus vágyakozás kevesebb konzumálást jelent, nagyobb egyéni szabadságot, kevesebb kívánságot arra, hogy rákényszerítsék másokra a maguk akaratát, és nagyobb érdeklôdést a természettel való ökologikus és taoista módon megélt harmóniát illetôen.

Néhány motívációt, amely ilyen változásokat okozhat Stanislav és Christina Grof azonosított be a Transpersonal Experience and the Global Crisis címû cikkükben. Rámutatnak, hogy nagyon sokan azok közül, akik megszondázták a mélységeiket, és erôs transzperszonális tapasztalatokat éltek meg úgy találták, hogy az értékrendjük szinte automatikusan váltott át az élet nagyobb tiszteletére és szolgálatára. Generációnk legnagyobb kihívása, hogy olyan pszichológiai megértést és akcióképességet hívjunk elô, amit az átfogó globális krízis megkíván. Peter Russel szerint nem kevesebbre van szükségünk, mint egy „belsô Manhattan Projekt”-re, amihez a legjobb emberi és technikai eszközeinket kell bevetni.

Világos, hogy egy versenyfutásban veszünk részt: tudatfejlôdés versus katasztrófa. Semmi más nem lehet fontosabb a számunkra, mint hogy felhasználjuk transzperszonális megértésünket a bolygó, a természet megmentésére. A cél az, hogy átvilágítsuk a destruktív pszichológiai és szociális erôket, amelyek ehhez a történelmi fordulóponthoz vezettek bennünket, és konstruktív erôkké változtassuk ôket, a kollektív túlélés hasznára, a jóllét és ébredés elérése érdekében.

Dalai Láma

Nóbeldíjas beszéd: Felhívás egyetemes felelôsség vállalásra

Testvéreim:

Amikor azon töprengtem, hogy mit is mondjak ma úgy határoztam, hogy azon gondolataimat osztom meg veletek, amik közös gondjainkra vonatkoznak, amik elôtt a nagy emberi család áll. Miután mindannyiunknak e kicsiny bolygón kell élnünk meg kell tanulnunk békében és harmóniában élni egymással és a természettel. Ez nem csak egy álom, hanem szükségszerûség. Oly sok módon függünk egymástól, hogy többé nem élhetünk elszigetelt társadalmakban, amelyek közömbösek avval kapcsolatban, hogy mi történik másokkal.

Az, ha tisztában vagyunk avval, hogy alapjában mindannyian ugyanolyan lények vagyunk, akik próbálnak boldogok lenni és elkerülni a szenvedést nagy segítség ahhoz, hogy kifejlesszük a testvéri közösség iránti érzékünket – ami a szeretet és együttérzés melegével fordul mindenkihez. Ami különben alapvetô, ha tovább kívánunk élni egyre zsugorodó világunkban. Ugyanis, ha mindannyian önzôn csak a magunk érdekeit követjük anélkül, hogy másét is fegyelembe vennénk az nem csak azt jelenti, hogy másokat sértünk, de magunkat is megsebezzük vele. Ez a tény nagyon világossá vált ebben az évszázadban. Tudjuk, hogy egy esetleges atomháború például egyenlô lenne egyfajta öngyilkossággal. Vagy, hogy amikor a levegôt, vagy a tengereket szennyezzük a túlélésünk alaplehetôségeit tesszük tönkre. Miután az emberek és a nemzetek egyre inkább függenek egymástól nincs más válsztásunk, mint ki kell fejlesztenünk azt, amit úgy hívnék, hogy egyetemes felelôsség érzet.

Mára tényleg egyetlen globális családdá lettünk. Ami a világ egyik végén történik mindannyiunkat befolyásol. Ez persze nem csak a negatív történésekre vonatkozik, hanem legalább annyira a pozitív fejlôdésre is. A modern kommunikációs technológiának köszönhetôen nem csak azt tudjuk mi történik másutt, hanem mindez közvetlenül befolyásol mindenkit. Szomorúak leszünk, ha Keletafrikában gyerekek halnak éhen. No és örülünk, hogyha azt halljuk egy család egyesült évtizedes, a Berlini fal miatti elválasztottság után. Terményeink és tenyészállataink megmérgezôdnek, egészségünket és a termést fenyegeti, hogyha valamely másik országban baleset történik egy atomerômûben. Viszont a saját biztonságunk is növekszik, ha sikerül békét kötnie két harcoló félnek a világ másik oldalán.

Lehet háború vagy béke; a természet védelme, vagy tönkretétele; az emberi jogok és a demokrtikus szabadságjogok védelme, vagy támadás ellenük; szegénység vagy anyagi jólét; a moralitás és a szellemi értékek hiánya, vagy jelenlétük és fejlôdésük; összeomlás, avagy az emberi belátás kifejlesztése – mindez nem elszigetelt jelenség, amit valaki analizálni tud és neki foghat a dolognak mindeki mástól függetlenül. Ezek a valóságban a belsô megközelítésben össze kötôdnek minden szinten, és csak ezt értve foghatók meg.

Ha az ember úgy érti a békét, mint a háború távollétét, akkor ez nem bír jelentôséggel azok számára akik éppen éhen halni, vagy megfagyni készülnek. Nem enyhíti azon kínzások fájdalmát, amiken egy lelkiismereti fogolynak kell keresztülmennie. Semmi vigasz azok számára, akik elvesztették családtagjaikat egy áradásban, vagy akik egy szomszédos államban esztelenül végbevitt erdôkivágás következményeként halnak meg. A béke csak akkor lehet tartós, ha respektáljuk az emberi jogokat, a népnek van mit ennie, ahol a személyek és nemzetek szabadon dönthetnek sorsukról. Igazi béke saját magunkkal, és a világgal kapcsolatban csakis a mentális béke kifejlesztésével teremthetô.

Az anyagi elôrelépés természetesen fontos az emberiség elôrelépése számára. De ugyanakkor hozzá kell fûznünk, hogy az anyagi elôrelépés szellemi fejlôdés nélkül óriási problémákhoz vezethet. Úgy vélem, hogy mindkét oldal fontos, és együtt kell fejleszteni ôket, hogy egyensúly teremtessék közöttük.

A kulcs a belsô béke. Ha az emberben teljes a belsô béke a külsô problémák nem igazán tudják befolyásolni a mély nyugalom és béke érzését. Ilyen tudatállapotban lehetséges nyugodtan és értelmesen rendezni helyzeteket úgy, hogy közben megmarad a belsô öröm érzete. Ez végtelenül fontos. Enélkül a belsô béke nélkül az ember állandóan aggódik, zavart, vagy boldogtalan aszerint, ami történik és mindegy, hogy anyagilag milyen kényelmes is közben az élete.

Éppen ezért nyilvánvalóan nagyon fontos, hogy megpróbáljuk kiegyensúlyozottan kezelni a problémáinkat sorra véve, és mérlegelve minden szempontot. Ez természetesen nem könnyû. De nem sokat használ, ha úgy oldunk meg valami gondot, hogy újabbat teremtünk vele. Ezért nincsen igazán alternatíva: ki kell mûvelnünk az egytemes felelôsségérzetet – nem csak földrajzi értelemben, hanem tekintettel bolygónk összes különbözô problémájára.

Ezt a felelôsségérzetet nem csak a különféle országok vezetôinek kell bírni, vagy azoknak, akiket kineveztek, vagy választottak a különleges munkára. Ez valami olyasmi, amit mindenkinek bírnia kell. A béke például mindegyikünkben kell kezdôdjék. Békében kell lennünk tenmagunkkal, ha békében akarunk élni másokkal. Ha a társadalmunk békés, akkor ezt megoszthatjuk a szomszéd társadalommal, és így tovább. Amikor szeretetet és barátságot érzünk mások iránt, ez nem csak azt jelenti, hogy szeretve érzik magukat, olyanoknak, akikkel törôdnek, hanem ez hozzájárul a belsô béke, és öröm kibontásához bennük. És igenis találhatóak olyan módszerek, amikkel tudatosan dolgozhatunk az olyan érzések, mint a szeretet és barátságosság kibontakoztatásán. Némelyünknek a vallásgyakorlás a leghatékonyabb módszer ehhez. Másoknak nem vallásos módok jönnek be. A legfontosabb az, hogy mindannyian külön-külön komoly erôfeszítést kell tennünk, hogy megnyilvánulhasson az egymásért és a természetért viselt fellôsségünk.

Ram Dass

Együttérzés: Nehéz egyensúlyozás

Amikor körülnézünk a világban és látjuk a méhetetlen szenvedést, akkor gyakran belehasít a szivünkbe a fájdalom, és elfog egyfajta kétségbeesés bennünket. Ezek a szenvedések oly sokszor borzalmasaknak, szükségtelennek és igazságtalannak tûnnek. Szívtelen univerzumra is gondolhatunk. Az emberi kapzsiság és félelem, ami a legtöbb szenvedés okozója teljesen ellenôrizetlennek látszik.

Amikor ilyen gondolatmenetbe bonyolódunk, akkor minden kísérlet a helyzet megváltoztatására értelmetlennek tûnik. Ha ilyen tehetetlennek érezzük magunkat, akkor gyakran úgy próbáljuk magunkat védi a fájdalomtól, hogy valamely okoskodó magyarázattal indokoljuk a passzivitásunkat. Az intellektusunkat használjuk arra, hogy megvédjük a szivünket. De evvel csak megkeményítjük, leblokkoljuk a bennünk lakó nagylelkûséget. Így tekinteni a világra gyakorta ’átszinezi’ cselekedeteinket haraggal, vagy önigazolással, ami keresztül van itatva gyásszal, vagy a haszontalanaság érzésével. Melegségünk „professzionális melegséggé” változik, „segítô akcióink” nem táplálnak, mert a szivünk zárva marad. Lehet, hogy egyre keményebben dolgozunk, de az eredmény végülis elfáradás és kiégés.

De máskor, amikor mély, néma meditációs csendbe merülünk, távol a gyászos piacoktól, akkor megérezzük, hogy az uiverzum minden megjelenése mögött mély, egybefûzô bölcsesség rejlik, mely minden formát inspirál. Ráérezhetünk a szellem vezette evolúcióra, ami minden élettapasztalatnak mélyebb értelmet ad, mint a látszólagos felszín. Úgy értékeljük a dolgokat pontosan, amint vannak.

Ezekben a tiszta, bensô pillanatokban azt is belátjuk, hogy van bölcsesség a szenvedésekben is; nem tudjuk intellektuálisan megmagyarázni, de intuitív szivünk elméjében [Sic!:] úgy tûnik beavattatunk az univerzum egy olyan nézetébe, aminek alapján maga a szenvedés sem nélkülözi a kegyelmet. Maga a szenvedés is egy része a tökéletesedô szellemnek, amely kibontakozik az anyagon keresztül. Az egész úgy fejlôdik, ahogy kell. Csak csodálatot és tiszteletet érezhetünk, és olyan örömet, ami tágra nyitja szivünket.

A fenti két világnézet, amely látszólag ellentétes egymással egyként igaznak tûnik a maga kontextusában. De a kérdés az, hogy miként lehet egyesíteni ôket? Két különbözô tudatszinten egzisztálnak, a relatív valóság két különbözô területén.

Amikor a világ szenvedései oly közel vannak hozzánk, a „minden nagyon jól van” kifejezés enyhén blaszfémikusnak tûnik, mint valamely durva optimista racionalizálás. A másik oldalon a transzcendensebb pillanatokban pedig félelmünk és a szerencsétlenség érzése az emberiség helyzetét tekintve a legjobb esetben túl keménynek látszik, és kishitûségünkrôl árulkodik.

Hogyan találunk bensônkben olyan alapállást, ahol egyesíteni tudjuk e két egyesíthetetlennek tûnô világérzést, hogy ne kelljen az egyiket választanunk és evvel elutasítanunk a másikat?  Miképpen tudjuk kifejleszteni az elme nyugalmát, amikoris meghallhatjuk a mély igazságokat, és közben kinyithatjuk a szivünket is, hogy teljesértékûen az emberiség felé tudjunk fordulni? Olyan kérdés ez ugye, ami naponta élô választ kíván arra, hogy értjük e az igaz együttérzés értelmét belülrôl nézve, amint a bennünk lakozó nagylekûség spontán feltámad az elme nyugalmából.

Amikor megpihenünk ezen egyensúly feszültségi pontján új intenzitást és gazdagságot találunk minden pillanatban. Ezt a pontot csakis az elménk megnyugtatásával találhatjuk meg. Úgy néz ki mennél nyugodtabb az elménk, annál inkább nyílik meg a szivünk egy mindent átölelô szeretetre minden teremtmény iránt. Amikor a szív nyitott úgy néz az ember minden lényre, mint saját kedves családtagjára.

Amidôn jobban szeretünk másokat, akkor a szenvedésük is erôsebben találja el a szivünket, mert a legroszabb fajta fájdalom azok szenvedésének tanúja lenni, akiket szeretünk. De ugyanabban a pillanatban – minél nyugodtabb az elménk annál mélyebb az éberség, ami hitünket szülésre bírja, és ezáltal tovább mélyül elménk nyugalma. A mérleg mindkét oldalát aktivizáltuk. Képesek leszünk azt is elviselni, ami korábban elviselhetetlennek tûnt. Képesek leszünk a szivünket nyitva tartani a pokolban is.

Ebben az egyensúlyi helyzetben megértjük, hogy ami megsebzi a szivünket, amikor másokat szenvedni látunk egy része a teljességnek. No és azt is, hogy a szivünk vágya, tenni valamit a szenvedésekkel szintén helyes. Ez egy része a nagyobb együttérzés létrehozta hálózatnak. De gyakorta nagy meglepetésünkre úgy találjuk, hogy a másoknak szükségükben adott segítség egyáltalán nem szükségszerûen zavarja meg elménk nyugalmát. Nem kényszerít bennünket arra, hogy elítéljük az univerzumot, vagy Istent. Munka közben a gonosz és a jó közepette találjuk magunkat – az angyalok oldalán, míg éberségünk az Egyetlen Egyben nyugszik változatlanul.

Most azután még inkább elszántan szolgálunk, ez egy dícséretes szolgálat, amit örömmel végzünk, és nyugodt elmével. Az ilyen tettek gyógyítják a szivünket. Nem fáradtságban és kiégettséggel végzôdnek. Mahatma Gandhi szerint: „Isten nem kevesebbet kíván, mint a teljes odaadást, ami az egyetlen érték, az igazi szabadság ára. És amikor egy ember ilyen módon veszti el magát, abban a pillanatban minden élô szolgálatában találja magára ismét. Ez lesz a legnagyobb öröme és boldogsága. Új ember lesz belôle, aki soha nem fárad bele Isten teremtményeinek szolgálatába.”

Hol kezdôdjék ez a különös utazás az egyensúlyi pont felé? Pontosan ott, ahol ippeg vagyunk. Körülnézünk, hogy találjunk valamely módot szivünk és kezeink használatára, amivel enyhíthetjük a szenvedést a világban. És ugyanebben a pillanatban már használhatjuk is a reflektív elmeállapotunkat, hogy néhány nyugodt pillanatot teremtsünk a magunk számára is, amikor tanulhatunk, meditálhatunk, vagy kontemplálhatunk. Ezek azok az összetevôk, amiket a bográcsba dobunk és máris elkezdjük kavargatni. Az utazás során várható, hogy nagyon sokszor elveszítjük az egyensúlyunkat és kibillenünk valamelyik irányba. De megtaláljuk újra, mert immáron a velônkben lakik a bölcsesség, hogy az emberségünk és isteni voltunk közötti egyensúly együttérzés kérdése – az egyetlen remény a valódi boldogságra.

John Welwood

Tudatos szerelem

Az ember általában úgy gondolja, hogy egy intim kapcsolat akkor jó, ha kielégítô barátság, biztonság, szex és önbecsülés jellemzi. De ha egy kapcsolatot egyfajta közös útként, - kivált ha ez az üdvösség útja – fogunk fel, akkor úgy kell látnunk, ami magában foglalja a fenti szükségleteket, de nem csak ezekre szorítkozik. Fô célunk kimûvelni a tudatos szerelmet, ami nagyobb éberségre inspirál, és erôsíti az evolúciót a két emberi le´ny esetében.

Nem kell túl idealistának lenni, mert az intim kapcsolatok soha nem mködnek csak a tudatos szinten. Egyidejûleg sok szinten élünk, melyeknek mindnek különbözô szükségletei vannak.

Tudatszintek

A legprimitívebb kötelék intim partnerek között a szimbiotikus összeolvadás vágya, ami a gyermekkorban nélkülözött érzelmi táplálék utáni sóvárgásból fakad. Természetes és közös a legtöbb pár esetében, hogy keresztülmennek egy ideiglenes szimbiotikus fázison, amikor ’járni kezdenek egymással’, eltávolodnak a barátoktól vagy más aktivitásoktól, és szabadidejük nagy részét együtt töltik. A párkapcsolat ezen fázisa segíthet a két embernek, hogy szoros érzelmi kapcsolatba kerüljenek. De ha ez a szimbiózis lesz a kapcsolat elsôdleges dinamikája, vagy túl sok ideig tart, egyre kevésbé lesz kielégítô. Feláll egy szülô-gyermek viszonyulás, ami behatárolja mindkettejük kibomlási lehetôségeit, a köztes mûködést is, aláaknázza a férfi és a nô egymásról való gondoskodását, és függôséget teremt.

De túl a szimbiotikus összeolvadás primitív igényén a legalapvetôbb szükséglet egy intim kapcsolatban a barátság, bajtársiasság igénye. Ez többé-kevésbé szofisztikált formákat ölthet. A bajtársiasság minden intim kapcsolatban játszik valamilyen szerepet, de vannak olyanok is, akik mintha nem is kívánnának mást az intim partnerüktôl.

Az összekapcsolódás egy további szintje akkor jön elô, amikor a két ember nem csak az aktivitásokban, és egymás társaságában osztozik, de közös az érdeklôdésük, a céljaik és értékrendjük is. Azt a szintet, amikor a pár egy közös világot kezd teremteni hívhatjuk közösségnek. Mint a bajtársiasság, a közösség is a kapcsolat konkrét földi formája. 
        Túl azon, hogy megosztjuk az értékrendünket és érdeklôdési körünket ott van még a kommunikáció. Ezen a szinten azt osztjuk meg, ami bennünk történik – a gondolatokat, reményt, tapasztalatokat, és érzelmeket. Jó kommunikációt elérni nehezebb, mint a barátságot, és közösséget. Egy ôszinte és érett pár képes csak bemutatni mi is történik bennük, és késznek kell lenniük arra, hogy feldolgozzák az elkerülhetetlen akadályokat, amik felbukkannak, miközben megosztják különbözô igazságaikat egymással. A jó kommunikáció talán a legfontosabb összetevôje az egészséges párkapcsolatnak.
       A kommunikáció kibôvülése a belsô kapcsolat. A gondolatok és érzelmek megosztásán túl ez az igazi mély ismerete egy másik emberi lénynek. Ez leggyakrabban némán jön elô, talán amikor a szeretett partner szemébe nézünk, egy erdei séta során, vagy közös zenehallgatás idején. Hirtelen megérintve érezzük magunkat, nem mint egy személy, hanem igaz valónkban. Egyszerre vagynuk teljesen magunk, és teljes kapcsolatban a partnerünkkel. A kapcsolatnak ezen formája olyan ritka és figyelemreméltó, hogy nem lehet eltéveszteni, amikor jelentkezik. Míg két ember jól tud együtt dolgozni, a belsô kapcsolat sokkal spontánabb és túl van az akaraton. A kommunikáció és a belsô kapcsolat mélyebb és finomabb formája az intimitásnak, mint a bajtársiasság, mert ez az elmében és a szívben zajlik.

A belsô kapcsolat intimitása felébresztheti a vágyat az elválasztottságunk teljes megszüntetésére, a teljes unióra, egyesülésre avval, akit szeretünk. Bár ez a vágy egy igazi emberi szükslégetet takar sokkal jobb az istenire, az abszolútra, a végtelenre irányítani. Amikor ez a távlat felbukkan egy intim kapcsolatban gyakran problémákat okoz. Ha az ember minden a szellemi megvalósításra való vágyát egy korlátozott kapcsolatra fordítja, akkor ez túlhajtott idealizálásba csaphat át, ami végül esetleg halálos függôséget okoz. Az egyesülés utáni vágy legjobb átirányítása, ha elkezdünk valamely szellemi gyakorlatot, mint például a meditációt, ami megmutatja miképpen is határozza meg a dualisztikus elménk életünk minden területét. Az intim kapcsolat inspirálhat erre a prakszisra, de soha nem lehet ennek teljesértékû helyettesítôje.

Minden kapcsolatban lesznek ezen összekapcsolódásoknak erôs oldalai. Egy pár, amely osztozik a lét mély kapcsolataiban, jó a kommunikációjuk, közösek az érdeklôdési területeik, és értékrendjük, valamint együtt élvezik az együttlét spontán örömét ideális egyensúlyba kerül az ég-föld kapcsolatát illetôen. (A szexualitás megjelenhet minden szinten – mint szimbiotikus egybeolvadás, testi bajtársiasság, közös élvezet, a közösség egy formája, vagy mint mélyebb belsô kapcsolat.)

A tudatos szerelem lehetôsége akkor jelentkezik, amikor a belsô kapcsolat kialakul két ember között. Ez azért van így, mert két lét-lény között több lehet a szerelem-szeretet, mint két személy között. Ezekben a pillanatokban kapcsolatban vagyok a lényem mélységeivel csakúgy, mint a partnerem lényének mélységeivel. De mégis maradok Magam. Mindegy milyen közel kerülünk egymáshoz, soha nem tudjuk igazán megosztani a két különbözô világunkat. A másik soha nem tudhatja igazán, hogy mit is jelent nekem magamnak lenni, amint én sem tudhatom soha mit is jelent neki magának lenni. Noha átélünk elillanó pillanatokra valamilyen egység félét, amikor a lényeink találkoznak, de a teljes egység mindig a lehetôségek körén kívül fog esni.

Arra sincsen mód, hogy miképpen tarthatnánk meg egymást tartósan, és használhatnánk, mint pajzsot a magányosságunk ellen. Az univerzum ideiglenes kölcsöne vagyunk egymás számára, és soha nem tudhatjuk mikor is fogja ezt visszakövetelni. Egymás imádatának mélyén a szívünk teli van édsséggel és szomrúsággal egyszerre, amely túláradni kívánna.

De miután a magányosságom az, ami a túláradást is kívánja nem szükségszerû, hogy ez elszigeteljen a másiktól. Az egyszerû jelenlét az, amit a föld minden teremtményével osztok. A belsô mélység ahonnan nagyon sok érték felszáll: a szenvedélyes kívánság, hogy kiérjek, hogy kifejlesszem magam, írjak egy verset, vagy énekeljek egy dalt, de mindenképpen valami igazán szépet szeretnék átadni.

Amikor íly módon értékelni tudjuk a magányunkat, akkor képesek vagyunk Magunk lenni, és teljesen odaadni magunkat, nincs szükségünk másra, hogy megváltson, vagy ahhoz, hogy jónak érezzük magunkat. Viszont tudunk segíteni másokat, hogy ôk is teljesen Maguk legyenek. Ezen a módon a tudatos szerelem megszületése a törött szivek ajándéka is lehet.

Minden nagy szellemi tradíció azt tanítja, hogy a saját boldogság szûklátókörû keresése soha nem vezethet igazi elégedettséghez, mert a személyes kívánságok és vágyak megsokszorozódnak állandóan. Az igazi boldogság, amit senki nem kaphat meg saját magától, akkor áll elô amikor a szív kinyílik, és az ember érzi amint sugárzik ki a világba, és örvend a mások jóllétének. Szeretteink növekedését vigyázni lényünk magasabb képességeit fejleszti, és érleléshez segít bennünket. Amikor pedig ezek kibomlása arra ösztökél bennünket, hogy legjobb képességeinket fejlesszük ki mind, tudjuk, hogy teljesértékûen mûködünk. A párkapcsolatokban fellépô nehézségek ritka lehetôséget kínálnak: úgy felfedezni a szerelmet, mint szent utat, ami arra hív bennünket, hogy kifejlesszük mind azt a mélységet, és töltést, ami vagyunk.

A szerelem távoli partja

Végsô kiteljesedettségében a tudatos szerelem kivezet két egymást szeretô embert saját magából az élet teljességének nagyobb kapcsolatához. Két ember szerelmében általában nincs helye mindennek a növekedéshez, csak ha túlfejlôdik rajtuk. Egy pár szerelmének nagyobb ’áthidalási képessége’ az élet teljessége rokonságának érzése, amit Theilhard de Chardin úgy hív, hogy „az univerzumba szerelmesnek lenni” érzése. Csak ezen a módon: „bomolhat ki a szerelem végtelen fényében és erejében”.

A szerelem útja ezért egyre nagyobb körökben tágul. Otthon kezdôdik – az alapállás megtalálásával elôször, ami által saját maga lesz az ember, és felfedezi a lénye belsô gazdagságát, ami mindenki egó központú zûrzavara és tévedései mögött rejtôzik. Amikor elkezdjük értékelni ezt az alapvetô egész-séget magunkban rájövünk, hogy mennyivel többet tudunk adni egy intim partnernek is.

Továbbá, amikor egy nô és férfi átadja magát a növekvô éberségnek és szellemnek egymásban, akkor természetes módon jön az igény arra, hogy a szerelmüket megosszák másokkal. A ’felszeretett’ új képességek – a nagylekûség, bátorság, együttérzés, bölcsesség – túláradnak a kapcsolatukon. Ezek a képességek a „szellemi gyerekeik”, amiket együttes életük a világnak ajándékoz. Egy pár akkor fog virágozni, ha látomásuk és prakszisuk nem csak egymásra fókuszál, hanem magába foglalja a nagyobb közösséget is, és hogy mit is tudnak a többieknek adni.

No és innen egy pár szerelme még tovább érhet, amint Teilhard sejteti. Minél mélyebben és szenvedélyesebben szereti két ember egymást annál inkább fognak aggódni annak a világnak az állapotján, amiben élnek. Érezni fogják a földdel való kapcsolatukat, a világról és minden rájuk szoruló élôlényrôl való gondoskodásnak tudják áldozni magukat. Az egész teremtést átölelni a szerelem legnagyobb hatóköre, és ennek legteljesebb kifejezôdése, és ez lesz a pár létalapja és gazdagságának forrása. Ez a nagy szerelem, ez a nagy út ami az univerzum szivébe vezet.

Warwick Fox

Transzperszonális ökológia (’környezetvédelem’)

A klasszikus görög idôk óta a nyugati gondolkodás túlnyomórészt antropozófikus volt vala, vagyis az emberre központosított. Amint Bertrand Russel History of Western Philosophy címû könyvében rámutatott (1979, 90) „ez valami bolondság, hogy a Demokritos utáni legjobb filozófia is olyan túlzott súlyt fektet az emberre az univerzummal szemben”.

Karl Popper a huszadik század talán legbefolyásosabb tudomány-filozófusa a következô módon fejti ki miként is látja e filozófiai tradíció eredményét:

 Ezekben a napokban igazán szükséges bocsánatkérôen megindokolni, ha az ember filozófiával foglalkozik, akármilyen formában is… Véleményem szerint a filozófia legnagyobb botránya, hogy miközben a természet világa haldoklik körülöttünk – és nem csak a természet világa – a filozófusok nem szûnnek meg arról beszélni, idônként okosan, máskor nem, hogy a világ vajon egyáltalán egzisztál e? (1974, 32)

Az utóbbi években a legjobb egyesült kísérlet ezen antropozófiai tradíció kihívására filozófusok azon szélesebb körébôl érkezett, akik a „mély ökológia” jelszava alatt írnak. A mély ökológia három alapvetô ideához köthetô: az elsô az ökocentralizmus, aminek alapján az ember ökológia központú (avagy Föld központú) alapállást vesz fel a világgal kapcsolatban, az antropozófiai, vagy ember központúság helyett. E szerint a beállítottság szerint a nem-emberi világ önmagában is értékes, és nem csak azért mert az embernek hasznos. A másik alapvetô idea arra megy ki, hogy meg kell vizsgálni közelebbrôl az ökológiai összefüggéseket, amiknek részesei vagyunk úgy, hogy az összefüggô ökológiai krízisek alapokait vesszük szemügyre, nem a tünetekre fókuszálva. A harmadik idea az, hogy mi mindannyian képesek volnánk egy jóval tágabb körû és mélyebb identifikációra a minket körülölelô világgal, annál, mint amivel beérjük általában. Az önfejlesztés és kibomlás, vagy „selv-realizáció” ezen formája pedig, amint Næss mondaná spontán rávezet bennünket arra, hogy értékelni és megvédelmezni tudjuk a körülvevô világot. Ezt a harmadik fajta mély ökológiát „transzperszonális ökológiának” hívom, mert tisztán rámutat azon  selv megvalósulására, amely túlmutat a szûklátókörû biográfikus, vagy egocentrikus selv-felfogáson. Ha megtörténik e szélesebb és mélyebb azonosulásunk a világgal elvezet bennünket a relatív, szûklátókörû, atomi, elszigetelt, vagy részecske szerû selv felfogástól a kibôvült, ekszpanzív és a ’mezôn’ is aktív selv-hez.

Szerintem a három témából az utolsó az, ami kiemeli a mélyökológiai írókat a többi ökofilozófus közül. Szintén az utolsó téma az, ami a mély/transzperszonális ökológusokat párbeszéd helyzetbe hozta a transzperszonális pszichológusokkal. Ez pedig egy olyan dialógus, ami nagyon sok jót ígér a jövôben mindkét fél számára.

E perspektívák lehetséges feszültségeibôl nevezzünk meg néhányat: 1. a természet mint kérdés, és az evolúció értelme, ha van ilyen egyáltalán; 2. annak kérdése, hogy az embernek vajh fel kell e tételeznie egy „ezen világ beállítást”, „konszenzus-realitás-beállítást”, vagy evvel ellentétben egy „másik-világ-beállítást”, és „nem-konszenzusos beállítást”? Az elsôre nézve a transzperszonális ökológusok a fejlôdés-beállította biológusokat követik, miközben a transzperszonális pszichológia teoretikusait kérdezik, hogy legitim e az evolúció céljára kérdezni. A másik kérdésre tekintettel a transzperszonális ökológusoknak muszáj megkérdezniük a transzperszonális pszichológusokat, hogy a tudatra fókuszálás valóban per se közelebb visz e bennünket valamely igazán „magasabb” – egy fejlettebb és valóságosabb -állapothoz, vagy pedig a tudat inkább hasonlít egy tükörhöz, amiben „el tudunk veszni” a végtelen csodálkozástól, de nincs ennek semmi „magasabb” célja. Ez a kérdés rendkívül releváns avval kapcsolatban, hogy próbálunk e áttörni behatárolt (és gyakran oly fájdalmasan defenzív) egoista önfelfogásunkon „vertikális” segédeszközök révén (azaz próbáljuk e megtapasztalni a „magasabb” létállapotokat és valóság formákat), avagy a „horizontális” segédeszközök segítségével próbáljunk megelégedni (vagyis megpróbálni úgy felfogni magunkat, mint amik/akik nagyon szorosan kötôdünk a köulvevô világhoz, úgy mint egy falevél a nagy evolúciós Élet Fáján).

A lehetséges feszültségek ellenére a transzperszonális ökológia és a transzperszonális pszichológia mégiscsak magasan komplementernek (egymás kiegészítôjének) tekinthetô – netán egyenesen szükségesek – egymás céljainak eléréséhez. A transzperszonális ökológia egy szükséges dimenziót fûz a transzperszonális pszichológiához. A két perspektíva összjátéka könnyen lehet, hogy a legnagyobb reménységünknek bizonyul a jövôben.

Dervall és George Sessions

Mély ökológia: úgy élni, mintha a természet jelentene valamit

A deep ecology kifejezést Arne Næss (norvég filozófus-környezetvédô) alkotta, amikor leírta azt a mélyebb és szellemibb természetnézetet, ami azoknál jelentkezik, akik érzékenyebben nyitottak magukkal és a nem emberi élettel kapcsolatban. A mély ökológia értelme az, hogy állandóan egyre több és mélyebb vizsgálódó kérdést tesz föl az emberéletet, társadalmat és a természet illetôen.

A mély ökológia elkerüli a környezeti problémák korlátolt, és töredékes felfogását, és megpróbálja vallásos és filozófikus világfelfogásban megérteni ezeket. A mély ökológia alapja saját magunk és a természet intuitív megtapasztalása és átélése, ami együtt teszi ki az ökológiai tudatállapotot. Vannak bizonyos politikai szempontok, és társadalomfelfogások, amik teljesen természetesen ebbôl a tudatállapotból származnak.

Sok örök filozófikus és vallásos kérdést tett fel magának az ember minden kultúrában és idôben a fentiek közül. Mit is jelent egyedülálló emberi lénynek lenni? Miképpen tudja az egyén megtartani és ’élesíteni’ egyedülállóságát, avval egyidôben, hogy elválaszthatatlanul az egész szisztéma egyik aspektusa is, amiben nincs valamely éles válsztóvonal ô maga és a többiek között. Egy mélyebb értelemben vett ökologikus perspektíva Theodore Roszak szerint „a teljességek ébredése, amelyek nagyobbak, mint részeik összege. A szellemben való fegyelem kontemplatív és terápiás”.1

Az ökologikus tudat és mély ökológia élesen szembenáll az uralkodó világnézettel, ennek teknológiai-ipari társadalmával, ami az embert izoláltnak veszi, totálisan elválasztva a természet többi részétôl, de amely erôsebbnek és a teremtés igazgatójának tekinti magát. De ez a nézet, amely az embert szeparáltnak és a természet többi része urának nézi csak egy része valamely nagyobb kulturális mintának. Évezredek alatt a nyugati kultúra egyre megszállottabban próbált domináns lenni: az ember dominanciája a nem emberi természet felett, a maszkulin a feminim felett, a gazdagok és hatalmasok a szegények felett, persze együtt a Nyugat dominanciájával a nem nyugati kultúrák felett. A mély ökológia hozzásegít ahhoz, hogy keresztüllássunk ezen a hibás és veszélyes illúzión.

A mély ökológiába ugyanis beletartozik a föld háztartásában játszott szerepünk vizsgálata is, valamint önmagunk, mint egy organikus egész részének tanulmányozása is. Ha az ember a valóság szôklátókörû materialista felfogásán túllép, akkor a valóság szellemi és materialista aspektusai egybe tudnak olvadni. Míg a vezetô intelligencia domináns világfelfogása hajlamos volt a vallást „babonának” tekinteni, és az antik világ szellemi prakszisát és információit, mint valami teljesen szubjektív ügyet kezelni, addig a mi mély ökológiakeresésünk ugyanaz, mint egy objektívabb tudatállapot keresése, ami mélyebb vizsgálatokhoz és meditatív életmódhoz vezet.

Nagyon sok ember tette fel magának ezeket a komoly kérdéseket, és ílymódon ’felszerettek’ egy ökológiai tudatszintet a különbözô szellemi tradíciók kontextusában, például a kereszténységben, taoizmusban, buddhizmusban, és az amerikai bennszülöttek rítusaiban. Ezek ugyan sok területen nagyon különbözôek, de mégis megegyeznek a mély ökológia alapvetô princípiumait illetôen. Warwick Fox ausztrál filozófus nagyon tömören így fogalmazta meg a mély ökológia központi gondolatát: „Az idea az, hogy nem tudunk egy rögzített ontológiai határhoz jutni az egzisztencia területén: azaz nincs elágazás az emberi és nem emberi terület között… Abban a pillanatban amint megpróbálunk néhány határt kijelölni elveszítjük a mély ökológiai tudatunkat.”2

Az ökológiai tudatosság e nagyon alapvetô belátása, vagy jellegzetessége alapján Arne Næss két alapvetô normát, vagy felfogást dolgozott ki, amiket önmagukban nem lehet levezetni más princípiumokból, vagy felfogásokból. Csak egy mélyen kutató processzuson keresztül juthatunk el hozzájuk, és ez mutatja a bölcsesség vallásos és filozófiai szintjeinek fontosságát. Természetesen lehetetlen megítélni ezeket a modern tudomány metodologiája alapján, a szokásos mechanisztikus felfogás és beszûkült adat definíció okán. Az alapvetô normák a selv-megvalósítás, és a biocentrikus egyenlôség.

Selv-realizáció

A világ sok vallása szellemi tradícióinak megfelelôen a mély ökológia selv-realizáció normája túlmutat a modern nyugati selv-en, amit elszigetelt egóként definiálnak, aki/ami mindenekelôtt hedonisztikus kielégülésre törekszik, avagy valamely csökött individuális megváltásra ebben az életben, netán a következôben. A szellemi növekedés vagy kibomlás akkor kezdôdik amikor feladjuk azt az alképzelést, hogy elszigetelt és csökött egymással konkuráló egók volnánk csak, és újradefiniáljuk az identitásunkat, amikoris azonosulunk a családtagjainkkal, barátainkkal, és más fajtákkal is. De a mély ökológia felfogása nagyobb érettséget, és növekedést követel a selv-tôl, egy olyan identifikációt, ami magába foglalja az emberi világon túl a nem emberit is.

Túl kell emelkedjünk az aktuális hely és idô konvencionális tudásán, és ez legjobban a meditatív elmélyüléssel tehetô meg. Csak ezen a módon reménykedhetünk abban, hogy elérjük az igazi érettséget.

Csak egy igazán nevelô és nem domináns társadalom tud hozzásegíteni bennünket „az igazi munkához”, a teljes emberré váláshoz. „Az igazi munka” legjobban úgy írható le szimbólikusan, mint a „selv a Selvben” elismerése, amiben a „Selv” a szerves teljességet jelöli. Az a processzus, amiben a selv teljesen ’kibomlik’, egy mondatban így foglalható össze: „senki nem üdvözül, amíg mindannyian nem üdvözülünk”, amiben a „senki” nem csak engem jelent, mint egyént, hanem minden más embert, bálnát, medvét, az egész esôerdô szisztémát, hegyet és folyót, a legkisebb mikróbát a Földön; és így tovább.

Biocentrikus egyenlôség

A fogalom azt jelenti, hogy a bioszférában minden létezônek egyenlô joga van élni és virágozni, és elérnie egyéni kibomlását és ön-megvalósítását a nagy Selv-realizációban. Ez az alpvetô gondolat arra megy ki, hogy minden organizmus és lény az ökoszférában része az összefüggô egésznek, és íly módon egyként értékes.

A biocentrikus egyenlôség intim módon összekötôdik a mindent átfogó Selv-realizációval, vagyis ha sérülést okozunk a rajtunk kívüli természeten megsérülünk magunk is. Nincs elválasztódás, minden inter-relációban van egymással. Amilyen mértékben egyedi organizmusnak, vagy lényeknek fogjuk fel a minket körülvevô ’dolgokat’, annyira kell respektálnunk minden emberi és nem emberi indivídumot saját joguk szerint, mint részeit a nagy egésznek, anélkül, hogy szükségünk lenne valami hierarchiára, aminek csúcsán az ember van.

Az ideában bennefoglalt praktikum, avagy norma azt jelenti, hogy nagyjában egészében sokkal inkább a minimális, semmint a maximális hatással kéne lennünk a többi fajra. Ez a vezetô princípium másik aspektusa: „Egyszerû eszközök, gazdag eredményekkel”. Egyedi emberként és társadalomként is van néhány vitális szükségletünk az étel, ital, és lakásszükségleten túl. De ha van ahol szerethetünk, kreatívan kifejezhetjük magunkat, és intim kapcsolatba kerülhetünk valamely tájjal (avagy az egész természettel) a többi emberrel is intim viszonyba kerülhetünk, és kielégíthetjük a szellemi növekedésre és emberi érlelôdésre vonatkozó vitális szükségletünket is. Ami a materiális szükségleteinket illeti ezek talán egyszerûbbek, mint sokan gondolnák. De a teknokratikus-ipari társadalmakban mindent elönt a propaganda, és a reklámözön, ami hamis szükségleteket, és destruktív sóvárgást teremt, hogy fokozza a termelést, és a fogyasztást. Ezek szinte kivétel nélkül meggátolják, hogy objektíven lássuk a valóságot, és elkezdhessük „az igazi munkát” a szellemi épülésünkért, és érlelôdésünkért.

Nagyon sok ember, aki nem foglalkozik a mély ökológiával tisztában van az egészséges jó környezet szükségességével mindenki számára – sôt minden élô számára – egyetért a mérgezô anayagok, káros sugárzás kibocsájtásának, a savas esôk és a szmog minimalizálásának szükségességével. Szabadon burjánzó természetet szeretnének, ahol találkozhatnának saját gyökereikkel, a természet ritmusával a hely és idô áramaival.

De a mély ökológia végsô célja egy új látásmód a valóság természetét, és helyünket illetôen a magasabb összefüggések szempontjából. Ezt nem elég csak intellektuálisan felfogni, ezt meg kell tapasztalni.

Duane Elgin

A személyes és a szociális transzformáció Taoja

Sokan azok közül, akik az emberi éberség legszélsôségesebb állapotait kutatták megegyeznek valami nagyon lényegesben. Abban, hogy a látszólag zavaróan véletlenszerû események mögött megtalálható a mély harmónia, egy mozgékony egyensúlyi pont, a valóság mintaszerû kibomlása, mint szimbólikus mindenség. Kínában az univerzum ezen mintaszerû áramlását Taonak hívták.

Összhangban evvel a valóságképpel a bölcsesség esszenciája harmóniában mûködik együtt a Tao, avagy az uiverzum természetes ritmusával. Az olyan cselekmények, amelyek visszaélnek tudatos társteremtô szerepünkkel a kibomló áramlatban ökológiailag visszaütnek, és direkt vagy indirekt eltalálják az embert, vagy társadalmat, aki/amely felborította az egyensúlyt. Ha ez igaz, akkor nagyon fontos megvizsgálni az iparosítás folyamatát Nyugaton és, hogy ez az áradat mennyire van harmóniában, avagy diszharmóniában a Taoval.

Ennek saját kijelentései alapján az ipar kivirágzása eszméletlenül sikeres volt, miután mindent elért, amit bensô dinamikája alapján ígért; röviden: az emberiség nagy része számára materiális bôséget teremtett. De úgy néz ki, hogy nem ítélhetjük meg komolyan az iparosítás idejét annak saját kijelentései alapján. Miután csak részben voltunk éberek tönkretettük az egyensúlyt, és megszaggattuk az univerzum struktúráját, ami most visszaüt, ökológiai reparációt követelve. Környezeti leromlás, elidegenedés, városi bedugulás, és szociális nyugtalanság illusztrálja a rövidlátóságunkat. A külsô világunk tökrözi milyen is a belsô állapotunk. Az antropocentrikus arroganciánk a katasztrófa szélére sodort bennünket, ha egy lehetséges atomháború népirtására, az éhhalál kaszálására gondolunk földszerte, valamint a túlnépesedésre, ami meghaladja az erôforrásaink lehetôségeit, no és nyakunkon a globális környezetszennyezés.

Az egyensúly helyreállítása (1)

A szociális transzformáció Taoja

Egyre fokozódó realisztikus igény a taóból való cselekvés ideája. Nem elégedhetünk meg valami kevesebbel, ha meg akarunk bírkózni a rettenetesen nehéz és bonyolult globális nagyságrendû problémákkal. Itt következik a természtes áramlatok néhány személyes felfogása szociális szempontból úgy, ahogy napjainkban megmutatkozik. Három fôáramlatról van szó: a vezetô ipari paradigma hibás voltáról; a természetes és politikai ökológia elôretörésérôl; és a szándékos leegyszerûsítésrôl. 
Azt mondani, hogy az ipari paradigma kezdi elveszíteni hajtóerejét ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy az iparosítás kora bensô egymástól függô értékei, hite, és mûködése kollektíve megtorpanni látszik. Röviden szólva úgy néz ki, hogy kifogyóban van a gôz a technológiai törtetés, és gazdasági növekedés hatalmas mozdonyából. Egy sor történés utal erre.

A szociális, politikai és gazdasági rendszerek masszívan összefonódott komplexumával állunk szemben. Az erôs szuperszisztémák építésének képessége nem jár együtt automatikusan avval, hogy képesek vagyunk meg is érteni mit teremtettünk. Miközben egyre inkább függünk ezektôl a szuper szisztémáktól egyre kevésbé értjük ôket. Ezen a módon pedig szolgáivá váltunk a technológiai rendszerünknek, aminek szolgálnia kellett volna bennünket. A materiális jólétre szögezett érdeklôdésünk a tudatalattinkban is a fogyasztás növelésére buzdít. Megszállottak vagyunk a birtoklásunkban, lenyeletve azáltal, amit lenyelni kívántunk volna.

Summa summárum, kénytelenek leszünk újra gondolni, vajon mire is megy ki az életünk, és mit is akarunk elérni. Kényszerítve vagyunk a triviálist elválasztani attól, ami valóban fontos, a rövidtávú dolgokat a maradandóktól, és rá kell lelnünk az emberi és szociális lehetôségeink azon új narratívájára, ami össze tud fogni bennünket valamely kollektív elképzelés nyomán, ami irány tud mutatni a jövô felé.

Ha az ipari paradigma nem is veszítené hajtóerejét, olyan hatalmas erôk jelentkeznek, amik megváltoztatják a történelmileg egyre növekvô materiális fogyasztásra irányultságunkat. Az ipari korszak sikerének feltétele bizonyos mértékben a könnyen, és sok helyen fellelhetô olcsó és elégséges nyersanyag, és energia volt. Most kerülünk szembe az „új szûkösség” korával, ami kivédhetetlenül leredukálja a döntô jelentôségû energiai és materiális bôséget. 

Fokozatosan, amint az iparosodással és következmémyeivel kapcsolatban csökken a bizalom, és miután az új szükség eltereli irányából a kemény szükség új beállítottságot követel az egszisztencia materiális aspektusaival kapcsolatban. Lentebb megvizsgálunk egy kialakulóban lévô szociális mozgalmat, ami erôsítheti az összefüggéseket és az egyensúlyt a szociális kezdeményezésekben – egy mozgás az egyszerû önkéntesség irányába.

Tört-én-elmileg a Nyugat és fôleg Amerika a fogyasztást az emberi lét elsôdleges céljának tekintette. Ez már a boldogság általános meghatározásán is látszik – az életszinvonalon – amit majdnem kizárólag materiális kifejezésekkel írnak le. Megpróbáltuk a fogyasztást a lehetô legnagyobbra fokozni, hallgatólagosan belértve, hogy a fogyasztás szintje közvetlenül összefügg az emberi jólléttel és boldogsággal. De ez egy hibásan alapozott és hihetetlenül korlátolt felfogás, ha az emberi elégedettség totalitását  akarjuk látni. Rengeteg bizonyítékunk van rá, hogy a pénz, egy bizonyos matariális alapszükségleten túl nem képes boldogságot vásárolni.

Mintegy belsô válaszként erre a tudásra egyre több ember kezd el egy olyan életstílust kialakítani, ami ugyan materiálisan meglehetôsen szerény, de jobban kielégítô és igazán gazdagító. Önként leegyszerûsíteni a külsô, materiális dolgokat az egyén életében jelentôsen közremûködhet a belsô, nem materiális terület meggazdagodásában. Boldogult Richard Gregg nagyon tisztán indokolja az önkéntes egyszerûség ésszerûségét:

Ez átfogja mind a belsô, mind a külsô állapotot. A cél, a komolyság, és a tisztesség belsô egyszerûségére ’rímel’ a külsô rendetlenség elkerülése a túl sok birtoklásról való lemondással, mindarról aminek semmi köze az emberi élet legfôbb céljaihoz. Rendet kell tartanunk, energiáinkat és vágyainkat irányítani kell tudnunk, mert jót tesz egy bizonyos visszafogottság bizonyos irányokban, hogy az életerô nagyobb bôségét biztosítsuk a fontosabb dolgainkra. Ez az élet tudatos organizációját jelenti.

Ez egyébként jól passzol a fejlôdés lehetôségeivel, avval, hogy vannak ugyan bizonyos materiális szükségleteink, de ezeket le lehet egyszerûsíteni, hogy jobban ki tudjuk vizsgálni az emberi lét nem anyagi oldalát. Ez mindenesetre okosabbnak tûnik, mint valami tünékeny szeszély, vagy a világból való valóságidegen menekülési kísérlet.

Az egyensúly helyreállítása (2)

A személyes transzformáció Taoja

Simone Beauvoir írta: „Az élet egyszerre kívánja megörökíteni és túllépni önmagát; ha minden igényünk annyi, hogy megpróbáljuk fenntartani magunkat, akkor az életünk csak arról szól, hogy nem akarunk meghalni.” E pillanatban nem egészen tiszta, hogy elég tartósítanunk, vagy felül kell e múljuk önmagunkat. Úgy néz ki, hogy két alapvetô okra vezethetô vissza az evolúciós krízis: elôször is a „belsô” evolúció elmaradására a külsô/materiális evolúcióhoz képest; a második pedig az, hogy nem sikerült megértenünk a „belsô” központi jelentôségét az emberi evolúciós folyamatot tekintve.

A mostani evolúciós krízis tehát nagy részben az ember relatíve visszamaradott bensô képességei, és a rendelkezésünkre álló rendkívül hatékony technológiák közötti egyenlôtlenség okozta feszültségbôl ered. Egyensúlyt kell teremtenünk korunkban avval, hogy elsôsorban a bensô növekedést, és érettséget preferáljuk legalábbis annyira, hogy megfeleljen annak a hatalmas külsô technológiai kihívásnak, ami az utóbbi pár száz évben kialakult. Ha társteremtô szerepet kívánunk magunknak az evolúciós folyamatban, akkor tudatosan, gondoskodóan, és céltudatosan kéne tennünk azt, amit a természet tudattalanul és ösztönösen tesz. Aurobindu kijelentette: „Az ember az evolúció hullámhegyén tart. Az ember maga az átmenet a tuddatalanból a tudatos evolúcióba.” Julian Huxley fogalmazásában az embernek fel kell vállania, hogy „az evolúció gyámja a Földön”. Ha el kívánjuk fogadni ezt a szerepet, akkor el kell köteleznünk magunkat arra a szintû ébrségre, vagy tudatszintre, ami szükséges a felelôsségteljes feladathoz. Tudati fejlôdésünk (és az ezt támogató szociális intézkedések) egyáltalán nem periferiális jelentôségûek; központi a jelentôségük emberi napirendünkben. Kripper és Meacham kijelenti:

Az idôk során az egész univerzum növekvô intenzitással a tudat-osság kitágítása felé mozgott. „Az evolúció a tudatosságra emelkedés” írta Teilhard de Chardin, és az ember az elsô vonalban van e folyamatban.

Sok kulturális perspektívában bukkan fel a téma. Aurobindo:

A tudat evolúciója a földi létezés központi motívuma… Egy tudatszint váltás a legfontosabb tény az evolúció következô átalkulásában.

Sajnos ez a cél olyan messze van a legtöbb nyugati ember napi életétôl, hogy egyáltalán nem is elismert. Amilyen kultúrált lények volnánk fogalmilag süketek vagyunk az emberi fejlôdési lehetôségeinket illetôen, dacára annak, hogy a nyugati kultúra – talán mint soha még a történelem folyamán – feltárt nagyon termékeny területeket azok számára, akik kutatnák az ilyen lehetôségeket.

Egy nagyon fontos dimenziót a tudat óriási spektrumában, amiben lehetôségünk van fejlôdni, a misztikus élmények lepleznek le a számunkra. Ezek a tudattágulásos állapotok képezik a legmagasabb közös nevezôt az emberi tapasztalatokat illetôen. Ez pedig egy tényleg reményteli felfedezés; ugyanis mielôtt a globális falu lakossága nekikezdene megoldani a problémákat muszáj egy bizonyos megegyezésre jutni arról, hogy mi is az a „valóság”, amiben mindannyian egzisztálunk? Ebben tud segíteni a misztikus tapasztalat, ami igen fontos eleme lehet a megegyezésnek egy olyan szinten, ami fölötte van a kulturális különbségeknek.

Korunk relatív bôségével a legélesebb ellentétben áll a múlt materiális szegénységével. Ma egyszerûen, és ésszerûen, némi bölcsességgel szabadok lehetünk a szükségtôl, és mint egyéneknek szabadságunkban áll kimûvelni a tudatunkat közösségben másokkal. Ilymódon az ipari forradalom felfogható mint egy nagyobb evolúciós áttörés, ami megadja számunkra a materiális bázist a széleskörû tudatos evolúcióhoz, amikoris a az individuális és szociálkultúrális állapotok/folyamatok kibontakoznak.

Gazdasági szükségszerûség (ami vagy kényszerû, vagy önkéntes egyszerûséget jelent), taoisztikus „szükségszerûség” (ami arra késztet bennünket, hogy kimûveljük éberségünket, evvel elérvén az evolúciós gyám státuszát), és az emberi lehetôségek (ahhoz, hogy magasabb tudatszintekre fejlôdjünk) rávesznek mindenkit a teremtésre, ami úgy tûnik egy szelíd, de kitartó evolúciós késztetés az individuális és társadalmi transzcendenciára.

Ha el kívánjuk ismerni ezt az „új határterületet” a társadalmi és emberi lehetôségeivel, akkor valószínûleg feláll valami, ami a következô „etika” lesz. Elôszöris egy Selv-realizációs etika, ami kimondja, hogy az ember igazi célja a bensô lehetôségei kimûvelése. Evvel egybehangzóan követeli, hogy a társadalmi intézmények támogassák ezt a törekvésünket. Másodjára pedig ki kell mûvelnünk egy ökológiai etikát, ami elismeri földünk korlátait, és úgy fogja fel az emberi fajt, mint a természeti környezet integrált részét. Ha elfogadjuk ezen új határterület kihívását nem jelenti azt, hogy meg kell tagadnunk, vagy el kell fordulnunk a földi és nagyrészt kifele forduló materiális határterülettôl. Mind a szükség és a lehetôség felhívás az arányok és az egyensúly megváltoztatására – a társadalmi súlypont váltására – a nem anyagi dimenzió irányába az evoláló-táguló emberi tudattartományban. Ez nem azonos a technológiai és gazdasági vívmányaink megtagadásával, sôt építenünk kell rájuk, ha el kívánjuk érni a következô határterületet.

Kijelenthetjük, hogy a kemény materiális szükségszerûség, és az emberi fejlôdés lehetôsége egymás felé hajlik most, és egy olyan helyzetet teremt, hogy hosszú távon többé-kevésbé el kell köteleznünk magunkat nagy lehetôségeink valóvá tételére. Most versenyt futunk önmagunkkal az Ön-felfedezés és Ön-rombolás folyamataiban. Ugyanazok az erôk, amelyek összegyûltek, és tönkre tehetnek bennünket megszülhetik a társadalmi és individuális felfedezéseinket. A felfedezéshez vezetô út megköveteli, hogy mindenekelôtt az univerzum útját tanuljuk meg - a Tao baráti és kikerülhetetlen útját.

Stanislav Grof és Christina Grof

A transzperszonális tapasztalatok és a globális krízis

A mai tudomány képes a legtöbb betegséget gyógyítani, leküzdeni a szegénységet és éhezést, valamint ki tud fejleszteni biztos és elégséges energiát. Elegendô eszközünk és munkaerônk van, hogy megvalósítsuk a legvadabb álmokat is, amiket az emberiség megálmodott valaha is. Miután megvannak az alapok és a technológiai szakértelmünk ahhoz, hogy élelmezzük a Föld lakóit, garantáljunk egy elfogadható életszinvonalat mindenkinek, leküzdjük a legtöbb betegséget, a termelést kimeríthetetlen energiaforrásokra kössük elkerülve a környezetszennyezést, mi is az hát, ami megakadályoz bennünket mindebben?

A válasz az, hogy a fent említett kritikus fejlesztés mind egy alapvetô krízis szimptómája. Végsôsoron azok a problémák, amikkel szemben állunk nem csak gazdaságiak, politikaiak, vagy technológiaiak. Kivétel nélkül mind a ma emberének érzelmi, morális és szellemi állapotait tükrözik vissza. Az emberi psziché legdestruktívabbjai a gonosz agresszió és a kielégíthetetlen vágyakozás. Ezek az erôk, amik felelôsek a mai jóllét felfoghatatlan elpocséklásáért. Ezek akadályozzák meg az erôforrások megfelelôbb elosztását is az emberek, osztályok és nemzetek között, ugyanúgy, amint megakadályozzák a szükséges ökológiai intézkedéseket is. Az emberiség mostani állapotának ezen romboló és önelemésztô elemei direkte tükrözik a mai ember tenmagától, és a szellemi élet értékeitôl való elidegenedését.

Ezekkel a tényekkel szembeállítva muszáj azt mondanunk, hogy a kevés bíztató, reménytkeltô fejlemény egyike ma a régi szellemi tradíciók utáni érdeklôdés, és a misztikus keresés. Azon emberek, akik erôs transzformatív tapasztalatokhoz jutnak, és akiknek sikerül ezeket alkalmazni a mindennapi életükben nagyon világos módon változtatnak az értékrendjük alapjain. Ez jót ígér a világ jövôjét tekintve, mert eltávolodást jelez a destruktív és önromboló személyes vonásoktól, és közeledik azokhoz, amik biztosíthatják a személyes és kollektív túlélést.

Azok, akik egy szellemi fejlôdési folyamatban vannak hajlanak egy új fajta megértésre, az élet minden formájának tiszteletére, minden dolog egységének felfogására, ami gyakran határozott ökológiai állásfoglalással, és a többi ember iránti nagyobb toleranciával jár együtt. Az egész emberiségre figyelés, minden élettel való együttérzés, az egész bolygót átölelô gondolkodás inkább elôtérbe kerül, mint a beszûkült személyes érdekek, család, politikai pártok, osztályok, nációk, avagy vallási irányzatok követése. Az, ami mindannyiunkra vonatkozik, amiben mindannyian közösek vagyunk sokkal fontosabb lesz, mint a különbségek, és ezeket is inkább erôsségnek fogják fel, mintsem fenyegtônek. A szellemi ébredés jellegzetes alapállása közvetlenül szemben áll az intoleranciával, az élet iránti tiszteletlenséggel, és a morális lezülléssel, ami a globális válság gyökere. Ezért reménykedünk abban, hogy a szellemiség iránti növekvô érdeklôdés, és a misztikus tapasztalatok egyre sûrûbb eljövetele az emberiség tudatváltozásának eljövetelét hirdeti, ami kisegíthet bennünket önsorsrontó menetünkbôl.

Peter Russel

Egy belsô Manhattan Terv

Talán szükségünk volna a „Manhattan Projekt” egy pszichológiai változatára. Ez volt ugye a kódneve az elsô atombomba kifejlesztésének. Felfogtuk, hogy az újonnan felfedezett magenergia felhasználható egy bombához, ami ezerszer rombolóbb az akkori legerôsebb bombáknál. Az ember tisztában volt vele, hogy egy ilyen bomba kifejlesztése a legnagyobb jelentôséggel bír a második világháború befejezésére, és a globális biztonság megteremtésére késôbb. Ebbôl kiindulva az USA minden jelentôs tudományos, technikai és financiális erejét ebbe a tervbe pumpálta bele. Az eredmény az elsô atombomba ledobása lett három év múlva.

Mára tisztán látni, hogy óriási kihasználatlan lehetôség lappang az emberi tudatosságban, ami lényünk magenergiája. Ha ezt ki tudnánk használni, akkor elkezdhetnénk bölcsebben viselkedni, lehetetlenné válna újabb világháború, és nagyon megnône az esélyünk a túlélésre. Ha elismernénk ezt a szükségletet, és arra használnánk az erôforrásainkat, hogy kiderítsük miként könnyíthetnénk meg a felébredést, akkor beindítanánk a Bensô Manhattan Tervet, ami sokkal, de sokkal értékesebb lenne, mint az elôzô.

Az emberi psziché bölcsessége máris megtalálható nagyon sok szellemi tradícióban, filozófiában és pszichológiában. De muszáj ezeket összegyûjteni és kutatni. Ez nem arra felhívás, hogy valamely régi valláshoz forduljunk vissza, hanem arra, hogy felfedezzük a szentségest tennen magunkban. Mindezt a huszonegyedik század nyelvén és technológiájával.

Globális probléméink bármilyen tartósabb kúrája ott kezdôdik, hogy megtaláljuk a betegség okát. Bizony meg kell tennünk mindent annak érdekében , hogy mérsékeljük a kárt, amit a környezetünkben teszünk folyamatosan. De ha ’csak’ ezt tesszük akkor felkészülhetünk rá, hogy ugyanaz a betegség fel fog bukkanni esetleg más szimptómákkal.

A környezeti ártalmak megnövekedésének krízise a bensô szellemi elsivatagosodáunk következménye. Minden komolyabb holisztikus ökopolitikának figyelembe kell ezt vennie, és így beavatkozni. A kutatásnak nem csak fizikai és biológiai vonalon, hanem a pszichológiai és a még ennél is ’szentségesebb’ vonalon is folynia kell.

11. rész A JÖVÔ ELKÉPZELÉSE

Ken Wilber

Kiút az egóból a következô tíz évben

Számos nagyon izgalmas fejlôdési vonal található a transzperszonális elméletben, aminek úgyhiszem különös jelentôsége lesz a következô tíz évben. Mindenekelôtt a tudatállapotokat és tudatstruktúrákat tekintve; azután a kontemplatív módszerek, és mintázatok kultúraközi kutatása; a transzperszonális mozgalom helyének megtalálása a posztmodern világ áramlatai között; a filozófiák újraolvasása; a vallások és pszichológiák transzperszonális szempontból való újra feltérképezése; tovább kell tanulmányozni a különféle „normálistól való eltérés” kezelését (különös tekintettel a pszichózis és a miszticizmus megkülönböztetésére); azután itt van a kínos, és roppant nehéz kérdés az elme és a test (avagy az agy) viszonyát illetôen; a tudat részletesebb, pontosabb feltérképezése a konvencionális, kontemplatív és patológiai dimenziók spektrumát tekintve; a jungiánus és transzperszonális pszichológia viszonya; a „marginális csoportok”, mint például a transzperszonálisok és a technológiai fejlôdés „nagy erôi” közötti viszony jobb teoretikus megértése; a transzperszonális terület viszonya a „többi” nagy figyelmen kívül hagyott világtradíció területét illetôen; test, természet, nô; a természet és a szellem kapcsolata; az általános elmélet és az egyéni gyakorlat viszonya; és – talán a legfontosabb – a tobábbi munka a „nagy teóriákkal”, amelyek igyekeznek összefüggéseiben bemutatni a transzperszonális és a különbözô „konvencionális” tudományágakat, beleértve az antropológiát, gyógyítást, ökológiát, ökonómiát és a humán szakterületeket is. Csak a felsorolás végett. [Igen kéremszépen egy tipikus Wilberi bekezdés nagyjából így néz ki. Kicsit magyarítottam itt-ott;-]

1. Állapotok és struktúrák

Két domináns paradigma vezeti a transzperszonális tudományágakat: a megváltozott tudatállapotok és a tudat mentális fejlôdési struktúrái. Mindkettô archetipikusan fellelhetô a Védantában, ahol az elválsztás és kölcsönös viszony látható a hat tudat ’tokban’ (kosha-k): anyag, test, elme, magasabb elme, kollektív elme, és a három fô tudatállapot (a durva, a finom, és a kauzális, amint ezt az ébrenlétben, az álom során, valamint a mélyalvásban megéljük). A Védanta leszögezi, hogy egy adott tudatállapotnak számos struktúrája lehet. Aurobindo szerint nem az állapotok, hanem a struktúrák fejlôdnek. (Vagyis a gyermeknek mindhárom fô tudatállapot ’rendelkezésére áll’, az ébrenlét, álom és a mélyalvás során, de csak a legalacsonyabb struktúrába van ’bejárása’, a durva területbe, a magasabb struktúrák még nem fejlôdtek ki.)

A kutatás napirendjén most ez áll: Milyen a viszony az állapotok (a pre-perszonális, perszonális és transzperszonális) , és a struktúrák (amik szintén pre-perszonálisak, perszonálisak és transzperszonálisak) között?

Ezidáig nem sokat tettünk e két paradigma integrálásáért, és többféleképpen úgy néz ki, hogy nem teljesen kompantibilisek: a struktúrák kumulatívak (halmozódnak?), és integratívak; az állapotok diszkrétek (matematikában: adott ponthoz tartozó, nem folyamatos), és ekszkluzívak. Úgy vélem a válasznak magában kell foglalnia azt a felfogást, hogy a mentális fejlôdés struktúráinak állandó fejlôdése (vagy aktualizálása, vagy valami, ami stabilként jelenik meg) csak idôlegesen tapasztalható egy megváltozott tudatállapotban. Ugyanolyan mértékben, amennyre idôleges és állandó állapotok aktualizálódnak, és nem csak jönnek-mennek, muszáj belesimulniuk a tudatáramlatba, és „engedelmeskedniük” a mintáknak. A transzperszonális tudományág nagy áttörése lesz ezen transzformációk feltérképezése.

2. A kontemplativ fejlôdés kultúraközi kutatása

Ezen a területen nagyon sok úttörô jelentôségû munka folyt, de még több várja a leendô kutatókat. Különösen jelentôségteljes a kontemplatív állapotok/struktúrák fenomenológiai leírása (midnavval a nehézséggel együtt, ami avval jár, hogy az ember le akar írni valamit, amire igen nehéz szavakat találni). Egy különösen fontos kérdés ezen a területen: Alkalmazható vajon ugyanaz a mentálfejlôdési logika a megismerés, a mellékes értelem, akarati cselekvés, érzelem, stb. konvencionális állapotainak kibontására, amit a magasabb állapotok/struktúrák kibontására használunk? Úgy hiszem igen, de ha nem, mi van a szellemi egységgel, és ennek kibontakozásával (avagy ennek hiányával)?

3. A transzperszonális mozgalom helyének megtalálása a posztmodern világ áramlatai között

Ma négy intellektuális fôáramot találunk a posztmodern humán tárgyak között, és mind a vezetô szerepért küzd: a klasszikus felvilágosodás-humanisták, a dekonstrukcionisták, „ellen gondolkodók” (Derrida), a kritikai interpretátorok (Foucault), és az etikai kommunikátorok (Habermas).

A felvilágosodás-humanisták ismertetôjegye az intsrumentális racionalizmus hatalmában való hitük, hogy az fel tudja fedni az összes „igazságot”, amit az embernek érdemes megismernie, valamint az ebbôl következô hitük arra nézvést, hogy az ilyen racionális igazság fel tud szabadítani minden férfit és nôt, mind személyesen, mind politikailag. Bármely nemes is a szándék, az irányzat történelmileg hajlamos egy degenerált „enyhén varázslatos”, széttört világképre, amiben a mûvészet, a morál és a tudomány radikálisan el van választva egymástól abban a vak hitben, hogy csak a technológiai racionalitás képes feloldani az ebbôl következô dilemmákat.

Mintegy reakcióként erre a hasadt és igencsak korlátozott racionális világképre (tradicionális „modernizmus” és „humanizmus”) jelentkezett három széles „posztmodern” mozgalom: Jacques Derridas „dekonstrukciója”, Michel Foucault „új-konstrukcionalizmusa”, és Jürgen Habermas „univerzális pragmatizmusa”. Mind megegyeznek az instrumentális racionalizmus, és a szeparált, autonóm ego (a humanizmus alapja) kritikájában, mert úgy vélik, hogy a hit az történelmileg és nyelvileg meghatározott valami (nem az örökkévaló-ság által adott), és nagyon érdeklôdnek az etikus cselekedet iránt egy olyan világban, amely nem tudja a hittételeit a mechanikus racionalizmusra és pozitivizmusra alapozni többé.

A dekonstrukció megkísérli bizonyítani, hogy a nyelvi racionalitás („logocentrizmus”) ami nagyban jellemezte a Nyugat filozófiáját, és civilizációját egy belsô ellentmondással terhelt: valahányszor önmagára próbálják alkalmazni aláássa saját pozícióit (azaz, az empírikus igazság kritériuma önmagában nem empírikus). A logocentrizmus ezen dekonstrukciója úgy tûnik új utakat nyit kifelé a szigorúan dualisztikus racionalizmusból. Foucaults analízise hatalmi struktúrákként mutatja be a tudományágakat, és az a következtetése, hogy a különféle világfelfogások, vagy „episztemák” hirtelen bukkantak fel az egész történelem során úgy mûködik, mint a dekonstrukció: teljesen aláaknázza a tradicionális humanisztikus/racionális világfelfogást, igazságot és etikát. Jürgen Habermas, akit oly sokan tartanak a ma élô legnagyobb filozófusnak megpróbálta elkerülni az instrumentális racionalizmus csapdáit – evvel pedig az elszeparált és autonóm egót – avval, hogy a hangsúlyt a „kommunikatív etikára” helyezte, vagyis azokra a módokra, ahogyan az emberek megpróbálván megérteni egymást, kölcsönös tisztelettel kicserélik eszméiket a társadalomban.

Mindezen posztmodern mozgalom voltaképpen poszt-egó mozgalom. Konkrétan utalnak rá gyakran, hogy a munkájuk az „egó filozófia, avagy a szubjektum filozófia halálára” megy ki. De noha mindez bíztatóan néz ki transzperszonális szempontból, az „egó halála”, amirôl beszélnek nem jelenti azt, hogy nyitottak lennének a transzperszonális dimenzióra, hanem sokkal inkább azt, hogy az instrumentális racionális egoista világképet elhagyván egy multiperspektívikus, szisztematikus, organikus, racionális, és szociálisan meghatározott test-elme pozíció felé mozdultak el. (Ezt network-logikának neveztem el, és ez egy kentaur, mert továbbra is a szeparált én érzékeire épít, de mondjuk jobb, mint a korábbi „egó”. A posztmodernizmus a „jó irányba mozdul”.)

Viszont mindezen posztmodern mozgalom különösképpen krtikusan néz bármliyen transzcendentalizmusra, tiszta szellemre és transzhistórikus valóságra. A következô tíz év döntô témája az lesz, hogy a transzperszonális tudományágaknak hol van a helyük ezekben a posztmodern mozgalmakban, illetve, hogy a transzperszonális tudományágaknak mit is kell válaszolniuk az éles kritikákra. Úgy vélem, hogy a posztmodern elméletek máris magukban hordanak egy rejtett transzcendentalizmust (valahányszor más irányba néznek besurran az isteni). Erre csak rá kell mutatnunk, és maguk helyezkedhetnek el a transzperszonális fejlôdés spektrumában. Más szóval a dekonstrukció és dekonstruálható (vö. Nagarjuna). Foucault-ot el lehet helyezni a saját episztumában, Habermas pedig idáig is nyitott volt arra a gondolatra, hogy valószínûleg találhatók magasabb állapotok a fejlôdésben, amelyek ezután fognak kibontakozni. Ez pedig pontosan a transzperszonális mentális fejlôdés tudományának területe. A konvencionális akadémiai érdeklôdés a humanizmus iránt pedig a teoretikus kutatás melegágya lesz.

A modern Nyugaton az értelmiség megrendíthetetlen abban a felfogásában, hogy minden „transzcendens” csak egy „elbeszélés”, vagy csak egy „ideológia”, és a történelem úgy olvasható, mint a változó ideológiák krónikája, amik egyetlen alapja a relatív kulturális legitimáció, amit a különbözô kultúrák adtak ezeknek (kultúrák, amik ugyanolyan változékonyak, mint relatívek). De mi van akkor, ha néhány transzcendens ember valóban közvetlenül megtapasztalja, és leleplezi, hogy a különbözô nyelvek dacára egy nagyon jelentôségteljes módon felül lehet emelkedni ezeken és ôk valójában interkultúrálisok. Egy gyémánttal meg lehet karcolni az üveget, mindegy milyen szót használunk a „gyémántra”, „karcolásra”, és az „üvegre” – amint egy jótét lélek megtapasztalhatja Istent, bármilyen szót is használunk a „lélekre”, „tapasztalásra”, és „Istenre”.

Szóval újra kell olvasni a történelmet, és ezúttal, mint a szellemi növekedés és a transzperszonális tapasztalatok gyûjteményének krónikáját, amint átszûrôdtek a különféle ideológiákon, és nem hagyni csak egy ideológiává redukálni ôket a sok közül. Ez teljesen forradalmian át fogja alkítani fogalmainkat az emberi és az isteni lehetôségekkel kapcsolatban, és a szellemi tudás növekedését párhuzamba fogja állítani minden egyéb tudományos elôrelépéssel.

5. A pszichózis és a miszticizmus kapcsolata

Ez az örökké lenyûgözô téma nem csak önmagában jelentôségteljes, de az olyan kapcsolódó témák miatt is, mint a kreativitás és ôrültség, a normális és a marginális, a megszokott és a szokatlan lehetôségek, személyes összeomlás és személyes áttörés. A kritikus szellemi helyzetek kérdése is szorosan ide kötôdik.

Túl sok embert diagnosztizálnak pszichotikusként, miközben világos, hogy szellemi krízisben vannak, és hihetetlenül fontos, hogy ezeket a kríziseket részletes vizsgálat alá vessék (nem is beszélve a spiritualitás és függés, depresszió, szorongás, stb. összefüggéseirôl). Mindez szorosan összefügg avval is, amit „tudattalannak” nevezünk (démonok, istenek, infraracionálisak, szuperracionálisak?). A tudattalan folytatódó feltérképezése és fogalmakkal ellátása az egyik legfontosabb és leggyümölcsözôbb területe lesz a transzperszonális kutatásoknak a következô években.

6. Az elmeállapotok és az agyi mûködés közötti viszony

Ez az örök kérdés alapvetôen befolyásolja – és ’fertôzi’ – a transzperszonális tudományágakat sokkal inkább, mint bármi más területet, egyszerûen azért, mert az „elválasztás”, avagy „szakadék” az agyi és elmeállapotok között (külsô anyag és belsô éberség) sokkal „nagyobb” a transzperszonális mezôben. Valójában nagyon sok transzperszonális tapasztalat rendkívül meggyôzô módon azt támasztja alá, hogy a tudat ’jár elôl’ minden megnyilvánulást tekintve, valamint öröknek és idôtlennek ’mutatkozik’. Miképpen is viszonyul az „örök tudat” a véges és idômeghatározta agyhoz?

Az az érzésem, hogy a materializmus nem tudja megkerülni a kérdést, és muszáj engedményeket tennie, az átható idealizmus nagyon posztmodern változataiban pedig igen gondos kidolgozást kíván a saját védelmére. Ez a feladat ugyan ma sokkal könnyebbnek tûnik a Big Bang általános elfogadottsága okán, ami mindenkit, aki csak kicsit elgondolkodik az ügyön idealistává tesz. (Platon azon gondolata okán, hogy az idea megelôzi az anyagi megjelenést. A szerkesztôk be-tûzése.) De mi a csuda volt a Big Bang elôtt? Miután az elsô mikro-atomnyi részecskék [bozonok!?:] követték a számukra ’elôírt’ matematikai törvényeket, és miután ezek a törvények nem „fejlôdtek” tovább nem kellett létezniük valamilyen módon már a Big Bang elôtt? Nincsenek valamely platoni archetípusok a háttérben, amely „archetípusok” ráadásul egyszerûen maguk fejlôdtek ki? Netán valamely transzperszonális éményt is átéltek ezek az objektíve valóságos lények, Whitehead „örök objektumai”? A zen „eredeti arca” – igazi önvalónk – nem a Big Bang elôtti arcunk?

Bárhogyan is döntünk ez a kérdés megkerülhetetlen a számunkra. A transzperszonalista látszólag ártatlan kérdése az elem (a tudat) és a test (anyag) viszonyát illetôen egy az örök kérdéssel az üresség és forma, vagyis a meg nem nyilvánult és a megnyilvánult viszonyát illetôen is.

7. Miképpen viszonyul bármely „tudatállapot” az anyagi-fizkai „agyállapotokhoz”?

Egy még különlegesebb területen: hogyan viszonyulnak ténylegesen a tudat és struktúra állapotai a különleges agyhullám mintázatokhoz? Az elsô kutatások ezen a területen az alapvetô tudatállapotok és durva-agyhullám mintázat kölcsönös viszonyára irányultak a PET szûrésekkel és hasonlókkal, és általában azt mutatták ki, hogy bizonyos meditatív állapotok megnövekedett alfa/téta mûködéssel, illetve mély delta-mintázattal járnak, stb.

Úgy hiszem, hogy itt nagy elôretörés lesz az elektronikusan gerjesztett agyhullám-mintázatok ’piacán’, ami például az imitált meditációt illeti (fx. mély téta/delta), és azok a gépek, amik erre képesek kommerciálisan nagyon keresettek lesznek. De azt kötve hiszem, hogy bárki „meg fog világosodni” ettôl, pont azért mert az agy és az elme egyáltalán nem identikus, és mert a megvilágosodás az elmében (tudatban) történik, nem az agyban, noha abban is történnek változások. 

Azt gondolom azonban, hogy a kutatás azt fogja mutatni, hogy bizonyos agyi állapotok könnyebben „engedélyeznek” bizonyos elmeállapotokat, de nem határozzák meg ôket. Az ember még valamely módon „meg is érzheti” a transzperszonálist elektronikus indukció folytán, és hasonló módon a pszichedelikus drogok bevétele nyomán, de a belsô kognitív átalakulás nélkül az állapot nyomtalanul eloszlik, nem lesz belôle struktúra. Ez a belsô viszonylat nagy kutatási terület lesz, és kötôdni fog pszichedelikus kísérletekhez, miután ez hasznos eszköznek tûnik az elme/test probléma felderítéséhez. Idôközben az elmeállapotok elektronikus elôhívása valószínûleg egyike lesz a legelterjedtebb „modern” útja a „transzperszonális” tapasztalatok elérésének az átlagember számára [ez a jóslat tudtommal egyáltalán nem vált be – szerencsére], és a transzperszonális teret nyer az orvodstudományban, egészségügyben, és pszichiátriában az elektronika útján. Amint lehetôvé vált a tudomány számára, hogy a jógával foglalkozhasson, de csak akkor, hogyha ez klinikailag kapcsolt volt a biofeedback-hez. 

Ez egy döntô igyekezet, ami még sürgetôbb a struktúrák és állapotok viszonya tisztázásának nagy jelentôsége miatt. Ha a transzperszonális , vagy kontemplatív tudatállapotoknak és struktúráknak szintén megvan a meghatározható patológiája (amint maga is hiszem), akkor különlegesen fontos ezek feltérképezése. Van még egy hatalmas és gazdag terület, ami feltérképezésre vár, mégpedig a transzperszonális állapotok és a morális fejlôdés, megismerés, motíváció és érzelmek viszonya.

A Transzperszonális mentális fejlôdés tudományága változatlanul az egyik legfontosabb és ígéretesebb területe a kutatásnak. Egyenlôtlen, állandótlan, és nem inkluzív tudatállapotokon lehet tanulmányozni a struktúra állapotokat, miután az ember egy rekonstruktív tudományos megközelítést használ (pontosan mint Piaget, Gilligan, Kohlberg, Habermas, Chomsky, sôt maga Freud tette). A rekonstruktív tudomány nem követeli a priori vagy teoretikus módon bizonyítani a struktúrák létezését, hanem az embereket tanulmányozzza, akik már kimutatták képességeiket a különleges feladattal kapcsolatban (legyen az nyelvi, kognitív, morális, vagy kontemplatív). A tények alapján rekonstruálja a fejlôdés komponenseit, és állapotait, amik a kompetenciához vezettek. Egy módon Buddha is csak rekonstruálta azokat a lépéseket, amik a megvilágosodásához vezettek, és úgy vezette elô, mint rekonstruált tudományt, ami kipróbálható, megítélhetô – netán elutasítható – a kísérletezôk társasága által. Miután pedig a rekonstrukciós tudomány tények alapján rekonstruál nincs kitéve támadásoknak az a priori [=a tapasztalás és tények ismeretét megelőző tudás] metafizikusok részérôl, állításait alá lehet vetni a non-verifikációnak, vagyis az úgynevezett „hiba-kritériumnak.”

Az, hogy a transzperszonális mentális fejlôdés pszichológiája egy rekonstruktív tudomány azt is jelenti, hogy nyitott minden igazi tudomány hiba – kritériumára. Ez a legegyszerûbb, és legerôsebb érv, amit a transzperszonalista fel tud mutatni a konvencionális társadalom számára.

9. A jungiánus és transzperszonális elméletek közötti viszony

Ez egy roppant komplikált és kényes téma. Majd egy évszázadon keresztül a jungiánus paradigma volt a nagy – és egyetlen – használható elmélet a transzperszonális pszichológiát tekintve Nyugaton. Személyesen úgy látom, hogy a jungiánus modellnek sok erôs oldala van – de még több gyenge – és ez a vita lehet a leghevesebb a következô években, egyszerûen azért mert oly sok embert érint a kimenetele. Mindenesetre a diskurzus a jungiánus modell, és a általános transzperszonális modell hívei között gazdag kölcsönös ösztönzésre, és kihívásra ad alkalmat, és ez kéz a kézben halad a hihetetlenül fontos, és még jelentôségteljesebb dialógussal a transzperszonális pszichológia és a pszichológia másik három nagy ereje között.

10. A szociális evolúció „marginális” és „normális” csoportjai közötti viszony

Nagy számú transzperszonalista hisz abban, hogy világunk nyomasztó problémái – a szociális szétforgácsolódástól az öklógiai krízisig, csakis transzperszonális transzformációval „kúrálhatók ki”. Jómagam nem hiszem, hogy így állna a dolog, de minden esetre szükségünk van egy meggyôzô teóriára, hogy egy marginális tudás (mint a transzperszonális) normális és konvencionálisan elfogadott legyen és, hogy alaposan megvizsgáljuk tört-én-elmi újraolvasás során miként is használtak egy ilyen modellt korábban. Valójában nem sok történt ezen a területen, de e nélkül minden állítás egy „világtranszformációról”, vagy hogy a transzperszonális elméletnek világraszóló befolyása lenne nem más, mint ideológia.

Sejtelmem szerint a világtranszformáció teóriája egyfajta „misztikus marxizmus” lesz – ami azt jelenti, hogy ebben rejlik a bonyolult kapcsolatrendszer a „materialista tecnológikus gazdaság”, ami minden társadalom alapja, és világfelfogásai, törvényességi startégiái, valamint tudatállpotai/struktúrái között. Valójában ez egy teljesen nyitott kérdés/terület, ’harcmezô’.

11. A három „másik” kérdése (test, természet, nô) és a nagy tradíciók közötti viszony.

A teljesen kifejlôdött világtradíciók (judaizmus, kereszténység, hinduizmus, buddhizmus és iszlám, valamint a tao bizonyos aspektusai) elôadásai és prédikációi olyan klímában jöttek létre, amely leértékelte a testet, a természetet és a nôt. Ezt a bizonyos három „másikat” gonoszként, csábításként vagy illúzióként fogták fel. Hogyan is tudnak a nôk hinni és bízini a nagy tradícókban, amikor minden aspektusuk [szinte:] kizárólag férfiak által kimunkált?!

No és a nôktôl való távolságtartás nem pontosan megfelel a testtôl (aszkétizmus), és a természettôl (szamszára) való ’elhatárolódásnak’? Nem ezt a globális elhatárolódást látjuk az ökológiai krízsek hátterében? Ezek a nagy tradíciók nem inkább okozói a kríziseknek, amikbe bele is pusztulhatunk, mintsem lehetséges ’megváltóink’? Ez egy abszolút döntô kérdés minden kontemplatív/transzperszonális diszciplína számára, amivel feltétlenül szembe kell néznünk.

A nagy tradíciók valóban alátámasztják az emelkedôben lévô transzcendens mozgalmat, de sok közülük ugyanekkora súlyt helyez a leereszkedô szellemre és beépülésére. A tantrikus hagyományok ugyan nagy súlyt helyeznek a transzcendens és felemelkedô Isten (Shiva), valamint az immanens és alászálló Istennô (Sahkti) egyesülésére, amely a nem-duális szívében történik meg, és olyan egyesülés, amiben a maszkulin és a feminim oldal egyenlô.

Mindazonáltal úgy vélem, hogy a nagy hagyományok hatalmas pantheonját a következô években alaposan át kell vizsgálni, és „megtisztítani” minden „mástól” – természet, test, nô – való univerzális távolságtartásától, de ezt persze úgy kell végrehajtani nehogy kiöntsük a fürdôvízzel együtt a gyereket is. Az lenne a legnagyobb katasztrófa, ha elutasítanánk mindent, amit a nagy tradíciók mondhatnak nekünk. Ilyen alapon elutasíthatnánk a kerék használatát, csak azért mert nagy valószínûséggel férfi találta fel. De ez is egy nyílt terület, és a következô években sok nagy belátást fog hozni a feltárása. A következô pont is ehhez kapcsolódik.

12. A „másik” a természetben a szellemhez való viszonyában

A globális környezeti krízis okán hozom ezt a speciális ügyet fel. Semmi kétségem afelôl, hogy a tisztán felfelé ’irányuló’ (gnosztikus) tradíciók, amelyek a megnyilvánult világot csak és kizárólag illúzióként fogják fel hozzájárultak ahhoz a kulturális elôítélethez, ami a Föld kifosztásához vezet-ett. 

Most pedig azt hiszem, hogy megint egyszer a tantrikus tradíciókhoz kell fordulnunk (Keleten és Nyugaton, Északon és Délen). Ezek a hagyományok általában úgy fogják fel a behatárolt területeket (a Föld, és minden dolog), mint a szellem teljes értékû megnyilvánulását, nem pedig valamely zavart a szellemben, ezért éltetik és tisztelik a testetöltést és alászállást, a bennefoglaltat, a nôit és a földi értékeket. A „rejtett” kapcsolatot a szellem felszálló (transzcendens), és az alászálló (immanens) aspektusai között Sri Ramana Maharsi így fejezi ki:

A világ illúzió

Brahman valóságos egyedül

Brahman a világ

A megértô spiritualitás tehát magában foglalja mindkét nagy áramlatot (felszállás és alámerülés, maszkulin és feminin). Amikor az ember a világot mint illúziót fogja fel, akkor a transzcendenst és felszállót hangsúlyozza túl, mint amikor a gnosztikus tradíciókban bukkan fel. Amikor pedig úgy látja, hogy Brahman az immanens, vagyis az alászálló áramlat, ami magában foglalja az összes manifesztációt, mint tökéletes isteni cselekvést, akkor az alászállás a hangsúlyos.

Ha az ember csak az egyiket kedveli a kettô közül az katasztrófális. Láttuk a szerencsétlenségeket, amiket a maszkulinitás, és a felszálló áramlat túlhangsúlyozása okozott. De olyannyira privilégizáltak vagyunk, hogy tanúi lehettünk azoknak a szerencsétlenségekenek is, amiket azon mozgalmak okoztak, amelyek megpróbálnak egyenlôségjelet tenni a véges és végtelen közé. Most az alászállás teóriáinak zavarodott tömegében kevergünk, a mély ökológiától az öko-feminizmusig, és a földhöz ragadt geocentrizmus felélesztéséig, amikben sikerült összekeverni a dolgokat az árnyékukkal, a szezont a fazonnal. Ezek az alászállási törekvések bármilyen fontosak is legyenek amúgy, a maguk módján ugyanolyan ferdék, dualisztikusak, és töredékesek, mint az ugyanannyira ferde felszállási ’ellenfél’ dominanciája.

A következô években a talán legfontosabb feladat megtalálni a módját egyesíteni és egyformán értékelni mindkét áramlatot – a végest és végtelent, a megnyilvánultat és meg nem nyilvánultat, alászállást és felemelkedést – anélkül, hogy leredukálnánk, avagy privilégizálnánk egyiket a másik rovására.

13. Az elmélet és gyakorlat viszonya

A transzperszonális tanulmányok önmagukban nem feltétlenül szellemi gyakorlatok, noha természetesen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az ilyen kapcsolat típusnak a közeljövôben döntô jelentôsége lesz.

Több olyan gyakorlatrendszer van, ami bevezet, vagy nyitott a transzperszonális dimenziókra – meditáció, sámán technikák, istennô rituálék, kundalini ébresztés, holotropikus légzôgyakorlatok, pszichedelikus szerek, mély pszichoterápia, biofeedback, elektronikus indukció, különféle jóga gyakorlatok, no és maga az élet. Azokban a társulásokban, amelyek fel tudnak mutatni valamelyes kompetenciát ezekkel kapcsolatban találja meg a transzperszonális pszichológia rekonstruktív tudományága a maga embereit. A transzperszonális pszichológia teóriája azoktól függ, akik praktizálnak és elérnek egy bizonyos szintet valamely transzperszonális/spirituális ágazatban a tanulmányaik során. 

Az ideális az lenne, ha a transzperszonális kutató maga is praktizálna valamilyen szellemi utat, és ílymódon „résztvevô megfigyelô” lehetne. Ezért mindig is kérdéses lesz, hogyan tudja az ember elválasztani – avagy összekötni – a teóriát és a gyakorlatot. Ezt megnehezíti az a tény is, hogy a transzperszonális elmélet megkísérli ’elabsztrahálni’ magát a többi tudományágtól, hogy láthatóvá legyenek az általános faktorok, amik közösek lehetnek a megmagyarázásukhoz, miközben továbbra is muszáj praktizálnia egy különleges diszciplínát, hogy kompetenciát érjen el.

Ehhez jön, hogy a különbözô tudományágak maguk is tovább fejlôdnek a globális faluban, a posztmodern világban, ahol a buddhizmus találkozik a tudománnyal, a jóga a kompjuterrel, etc. Ez egy sor aspektust megkérdôjelezett a hagyományos diszciplinákat illetôen, mint például a guru szerepe, valamint különös kulturális körülmények az életvitelre, és a szexualitásra vonatkozóan.

Úgy hiszem, hogy egy transzperszonális kutató számára döntô jelentôségû, hogy praktizáljon valamilyen szellemi utat. De az elmélet és gyakorlat közötti kapcsolat, viszonylat megmarad egy nagyon fontos vitatémának, és közös belátási lehetôségnek, miközben a transzperszonális terület megtalálja a saját útját a következô évszázadban.

14. A nagy teóriák

A transzperszonális terület olyan egyedülálló helyzetben van, hogy szintetizálni és integrálni képes az ember tudás utáni keresésének különféle területeit, egyszerûen azért, mert ez az egyetlen kutatási irányzat, amely azt a célt tûzte ki a maga számára, hogy kifürkéssze és elismerje minden nô és férfi tapasztalatának minden dimenzióját – legyenek ezek érzékiek, érzelmiek, mentálisak, szociálisak avagy szellemiek.

A transzperszonális tudományág az egyetlen globális tudomány pillanatnyilag, miután felöleli az emberi növekedés és minden törekvés teljes spektrumát. Nincs kétségem afelôl, hogy az elkövetkezô idôkben tanui leszünk a transzperszonális tudományosság egyedülálló voltának. Noha abban nem hiszek, hogy a világ valamely „new age”, vagy transzperszonális transzformáció elôtt áll. Mégis úgy vélem, hogy a transzperszonális tudomány lesz mindig is az egyetlen fényhozó azoknak a nôknek és férfiaknak, akik képesek meglátni a szellemet a világban és a világot a szellemben.

Roger Walsh és Frances Vaughan

A tudat kalandja

Az emberi lény része az egésznek, amit univerzumnak hívunk, egy idôben és térben korlátozott rész. Aki/ami az egésztôl elválasztottnak éli meg saját magát, gondolatait, és érzelmeit, ami tudatának optikai megcsalatása. Ez a tévedés pedig egyfajta börtön, ami a személyes kívánságainkra, vagy vágyainkra, valamint néhány közelálló ember iránti odaadásunkra korlátoz bennünket. Feladatunkká kellene tenni ebbôl a börtönbôl való megszabadulásunkat avval, hogy az együttérzésünket kitágítjuk annyira, hogy minden élô lényre, és az egész csodálatos természetre vonatkozzon.

Albert Einstein

A tudat kalandjának új fázisához értünk. A transzperszonális pszichológia, ami abból a szerény kívánságból született, hogy megértsük némely egészséges ember csúcs-élményét internacionális, és tudományközi mozgalommá fejlôdött ki. A transzperszonális tapasztalatok, potenciálok, és tradíciók, amiket régóta elutasítottak, mint fantáziát, patológiát, vagy fikciókat végre kutatás tárgyai lettek, és újraértékelôdtek. Minden felfedezés újabb lehetôségeket tár fel.

Ez az új belátás feljogosít bennünket arra, hogy megpróbáljuk kihasználni a transzperszonális bölcsesség hatalmas erôforrásait, amik felhalmozódtak a különféle kultúrák ’raktáraiban’ világszerte. A modern kutatás fényében ránézve ezekre újraértelmezhetôk, és ez képessé tesz bennünket arra, hogy igaz jelentôségükben tudjuk értékelni ôket.

Carl Jung emlegette fel azokat a gnosztikus kutúra közvetítôket, akik úgy adták tovább más kultúrák bölcsesség tradícióit, hogy magukévá tették ôket, és ezáltal voltak képesek ’lefordítani’ ôket egy másik nyelvre és annak fogalmaira. A transzperszonális mozgalom talán képes lesz ilyen gnosztikus közvetítôként mûködni, oly módon, hogy a tradicionális transzperszonális idôtlen bölcsesség ’lefordíttatik’, kipróbáltatik és megtisztíttatik, hogy íly módon inspirálja és átformálja a mai kultúrát.

Ugyan a transzperszonális mozgalom már most több, mint valamely gnosztikus közvetítô, mert túl azon, hogy ’lefordítja’ a tudást abban is érdekelt, hogy új tudásra tegyen szert. Új tecnikák születtek, új adatokat nyertünk általuk, és mind az antik, mind az újkori állításokat tudományosan, filozófiailag, klinikailag és kísérletileg is átszûrjük.

Ennek a vizsgálódásnak hosszú távú hatása sokkal erôsebb lehet, mint amit ma el tudunk képzelni. Már most érzékelhetô pozitív változás az emberi természet lehetôségeit tekintve. Elmozdultunk abból a perspektívából, ami csak egyetlen egészséges tudatállapotot, a napi ébrenlétit ismerte el, számtalan más tudatállapot felfedezésének irányába; onnan, hogy az ember normális kifejlôdését plafonnak tekintsük egy kultúrálisan meghatározott határig; annak tagadásától, hogy a lucid álmokat lehetséges laboratóriumokban vizsgálni; attól, hogy a meditáció valami regresszív menekülés lenne egészen addig, hogy most a mentális fejlôdés katalizátioraként tekintünk rá; a misztikus tapasztalatok patológiának diagnosztizálásától egész odáig, hogy most elônyösnek tartjuk ôket; és onnan is elmozdultunk, hogy a nem nyugati pszichológiákat és filozófiákat leértékeljük oda, hogy most némelyüket magasan kifinomultnak értékeljük. Ez a változás, és több hasonló a transzperszonális tudományágakat a jövendô paradigma váltás sarokköveivé teheti. Ez a váltás mindenkit megváltoztathat közülünk, mert amit teszünk tükrözi miben is hiszünk, kik/mik is vagyunk. Lehetôségeink a transzperszonális látásmód alapján elôhívhatják egyéni és kollektív erôfeszítéseinket, hogy valamiképpen aktualizáljuk öket.

Ez az aktualizálás pedig igencsak döntô lehet a bolygó túlélését tekintve, merthogy olyan helyzetet teremtettünk, ami példa nélküli pszichológiai és szociális érettséget követel. Korábban tudtunk úgy konzumálni, hogy nem merítettük ki az erôforrásokat, szemetelni anélkül, hogy megmérgeznénk magunkat, szaporodni anélkül, hogy túlnépesednénk, és úgy háborúzni, hogy nem kozckáztatuk a kipusztulásunkat. Más szóval cselekedhettünk aszerint amilyen éretlenek voltunk, most pedig kénytelenek vagyunk felnôni. A globális krízis csakúgy, mint a transzperszonális vízió arra hív, hogy ébredjünk fel.

Nagy a szükség, de a lehetôségek is nagyok, mert az emberiség tört-én-elmében elôször van transzperszonális víziónk, és ismerjük a világ összes útját az egóból ki, hogy megsegítsenek bennünket és felébredhessünk. Ez a kollektív ébredés a tudat kalandja, az egón túli utak a segítôink e kalandban, és a transzperszonális vízió az útmutató fény. 

ÁMEN