A MOST MENNYORSZÁGA

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, kiadóé, és a fordítóé!

Remember! The translation is a voluntary process, and all rights are rights holders and translator.

Husk! Oversættelsen er en frivillig process, og alle rettigheder tilhører rettighedsindehavere og oversætteren.

Mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor egy nyári napon a strandon heverészve megszûnik a gondolkodás, a követelôdzés, eloszlanak az elvárások, aggodalmak, és tervezgetések. Nem alszunk, teljesen éberek vagyunk ezekben az áldott pillanatokban. Az ember énje ideiglenesen tényleg fel van függesztve.

Az állapot roppant hasonló ahhoz, amit az ember néma imával, vagy a tudatban való meditációs elmélyüléssel el tud érni. A különbség csupán annyi, hogy az elsô élmény csak villanásnyi, míg a második tartós állapot.

A MOST MENNYORSZÁGA útmutató ezen fényesen világló állapot eléréséhez. A folyamat idôigényes ugyan, viszont mindenki által megtanulható. (A hátsó borítóról)

A tudat lényegét megvalósítani szótlan imával, és meditatív elmélyüléssel. (A címlapról)

A mottó pedig Urgyen Tulkutól (J.B. beavató mesterétôl):

HAGYD RIGPÁDAT ÉGBOLTNYIVÁ TÁGULNI!

TARTALOM

Elôszó

I. A HOLDRA MUTATÓ ÚJJAK

Az ima és a meditáció célja

A pôre tudat

Alvásba merülni

Szabadság és veszély

A tudat arca

A természetes szív

II. A NYITOTT MENNY

Megvilágosodási folyamat

A tudat misztériuma

III. VIZET HORDANI ÉS FÁT APRÍTANI

Folyamatos imádkozás

Amikor a praxis áthatja az álmot és alvást

A halál processzusa

ELÔSZÓ

Ez az írás arról szól, hogy tudat gyakorlással – értsd, szótlan imával, és meditatív elmélyüléssel – megközelítjük a tudat lényegét, és esszenciáját. Egyfajta spirituális kézikönyv.

Magát az anyagot 3 fô fejezetre osztjuk. Az elsô a tudat esszenciájára mutatás különféle módozatait tárgyalja, valamint azokat a technikákat, amik a megközelítési módokból adódnak.

A második fejezet azon pedagógiát kísérli meg bemutatni, ami megvalósításhoz vezethet.

Végezetül pedig, az utolsó fô fejezet a tartós gyakorlás jelentôségét tárgyalja, és hogy egészében véve a spirituális gyakorlás miként hatja át a mindennapokat, az álmokat, az alvást és a halált.

A hangsúly ezért a spirituálison van, miáltal ez az írás kötôdik a Magasabb tudat (Højere bevidsthed, Borgen 1983), és a Tudat felszabadítása (Bevidsthedens befrielse, Borgen 1991) címû könyvekhez. Szakmailag nézve ez a három egyfajta trilógia, anélkül, hogy emiatt szükséges lenne ismerni az elôzményeket ahhoz, hogy ezen utolsó mûvet elolvashassuk.

Nem szól önfejlesztésrôl, netán terápiáról, vagy énkibontásról. Ez persze nem azt jelenti, hogy az említett három téma, megközelítés egyáltalán nem fontos. Sôt, egy biztonságos, józan spirituális tréning folyamat alapfeltétele, - kiindulva a magam sokéves tapasztalatából – hogy ezen a három területen az emberek kellôen meg és feloldottak, és kiegyensúlyozottak. Ezeket a témákat úgy gondolom megfelelôen tárgyaltam más írásaimban.*

A cím, A MOST MENNYORSZÁGA, a megvalósított transzduális tudat jelenlétének, és nyitottságának költôi megfogalmazása.

Sokféle képpen lehetünk jelen a mostban, aminthogy sokféle módon lehetünk távol is tôle.

Egy mindennapi tudatállapot, egy én, jelen is lehet, meg nem is. A leggyakoribb az, hogy az én nincs teljesen jelen. Az elme gyakorta fogva van a múltban, vagy elveszett a jövôben. A tudatforgalom szakadatlan, és az elme szabály szerint telve van emlékekkel, avagy aggódik, tervezget, és vágyakozik. Amikor pedig a tudat végre jobban figyel az itt és mostra, akkor a gondolatok, és kommentárok uralják az elmét avval kapcsolatban, ami éppen történik.

Azért mégis csak lehetséges jelen lenni a mostban. A figyelem a testi állapotra, és az érzések, érzelmek áradatára irányul. Kifelé az érzékelés kapui nyitottak, és mindent regisztrálnak. Az én pedig kész a kommunikációra, kifejezésre, a hallgatásra, vagy cselekvésre. Valahogy így lehet leírni a mindennapi éntudatot, amikor helyén van egy itt és most szituációban. Ez egy meglehetôsen éles, és intenzív helyzet.

Egy olyan ember viszont, aki sokat megélt, átment terápián, és önfejlesztésen, össze tudja magát szedni a mostban, szintén teljesen helyben és jelen van, de egy sokkal szélesebb spektrumban. Egy ilyen személy sokkal elmélyültebb, integráltabb, és jobban összhangban van a világgal, és embertársaival, sokkal gazdagabban, és koncentráltabban, mint általában az emberek. Sokkal teljesség irányultabb, de egyúttal éber, áttetszô jelenlét. Ez egy igazán kielégítô, a duzzadó éberség, és a mindennel összefüggés állapota.

Végül azután itt van a transzduális tudat nyitott mostja. Ez itt egy minôségileg másmilyen létezés, az egységtudat különleges perspektivájából nézve. Ez egy közel extatikus állapot és beteljesülés. Fénylôn éber üdvözültség, miközben a tudat ellazult, oly módon, hogy nem erôlködik megtartani az üdvözültséget, nem vágyakozik az extázisra, csak egyszerûen áttetszôen nyitott. Csudálatos mennyei állapot. A transzduális jelenlét nyitott az égre, és ez a mennyország itt van a Földön az éppen mostban.

Mester Eckehart ezt így fogalmazza:

„Most van, amikor Isten megteremti az elsô embert, és most van, amikor az utolsó ember elpusztul, és amit mondok éppen most Istenben van, és nincs is semmi más, mint a most.”

Mester Tilopa:

„Ne kövesd a múltat

és ne hívd a jövôt

Ne gondolkozz a moston

és ne meditálj az eszeddel

Kerülj minden logikus gondolkodást

tudatodba lazulva teljesen.”

Egyik oka annak, hogy összeszedtem a bátorságomat még egy spirituális tudtapraxissal foglalkozó könyvet írni, sok módon összefügg a Tudat megszabadítása (Bevidsthedens Befrielse) meglepôen jó és lelkesítô fogadtatásával. No nem a széles nyilvávnosságot értve ezalatt, hanem a számos egyént, akik meggyôzô módon magukévá tették e nehéz anyagot. Ez nem kevésbé megmutatkozott több hosszabb elvonuláson is, ahol kisebb csoportokkal együtt praktizáltuk a szótlan ima, és a kettôs irányultságú tudatállapot leírt formáit.

A tudat-tréning elôremutatóbb formáit csakis élô emberekkel együtt lehet kipróbálni élénk konzultációk közepette. Lehet igazi inspirációt találni a könyvekben is, mindenek elôtt a praxis belátásait, és impulzusait repetálni, de sajnos nem lehet olvasni a finom gyakorlati beállításokat, egyedi árnyalatokat, és korrekciókat, amik alapvetôen fontosak, hogy ne álljunk le, vagy tévedjünk el a tudat elképzelhetetlen gazdag útjai, és állapotai közepette. A pedagógia ezen formája tapasztalataim szerint csak egy egzisztenciális, és felelôs, a teória és a praxis kölcsönöségébe invesztált módon fejlôdhet ki.

Ez az írás sokféle módon azokra a tapasztalatokra épít, amik ebbôl a kölcsönösségbôl nôttek ki. Ezért nagy köszönettel tartozom azoknak akik résztvettek a hosszú elvonulásokon. Csakis ezekkel a különösen élô, és érdekes csoportokkal való együttmûködésben volt lehetséges kifinomítani, korrigálni, és árnyalni az itt ismertetendô pedagógiát. Ezek a csoportok nagyon különbözô emberekbôl álltak, de az közös volt bennük, hogy igen sok élettpasztalat, ’énkiélés’ volt mögöttük, keresztülmentek igen mélyen ható pszichoterápián, no és évek óta foglalkoztak önfejlesztéssel, naponta gyakoroltak, meditáltak imádkoztak. Ráadásul legtöbbjük munkája is emberekkel való foglalkozás (ápolók, pedagógusok, tanárok, pszichológusok, terapeuták), vagyis munkájuk révén is mélyen benne gyökereznek, behorgonyzottak a társadalomba.

Szélesebb kollektív platformon újabban az is örömöt okozott, hogy egy német kiadó jelentkezett, amely le kívánja fordíttatni, és kiadni a Magasabb Tudat (Højere Bevidsthed), és a Tudat Felszabadítása (Bevidsthedens Befrielse) címû könyveket.

Ezért is merem remélni, hogy ez a kis kézikönyv képes inspirálni egyeseket spirituális keresésükben, netán praxisukban is. Megkíséreltem az anyagot olyan formába önteni, ami remélhetôleg felismeréshez vezet. Megppróbáltam elkerülni régi dicsô tanarak szóhasználatát, és az egész tanárságot. De ugyanakkor igyekeztem hû maradni ahhoz, amit a múlt nagy spirituális tanítóitól tanultam. Amennyiben valami sikeredett ebben az írásban az teljesen tisztán a régi mestereknek köszönhetô. Ami pedig hibás, vagy nem tiszta az sajnos az én rovásomra írandó.

A kézirat nyomtatásra elôkészítéséért ismét Neel-nek tartozom nagy köszönettel. Míg az inspiráló érzékeny környezet megteremtéséért, amiben a tisztázó felkészítés történt Marianne-t, nejemet illeti a köszönet.

1994 március.

I. A HOLDRA MUTATÓ ÚJJAK

AZ IMA ÉS A MEDITÁCIÓ CÉLJA

Az az alapterv, ami azt mozgatja, aki elmélyül az imába, és a meditációba sokféleképpen karakterizálható.

Klasszikus leírása az, hogy amit ilyenkor az ember keres az egyesülés az istenivel.

Némileg haloványabban fogalmazva a spirituális vágyakozás, törekvés a végsô beteljesedés egy nem egészen meghatározott formája után. A homályos határozatlanság oka az, hogy a vágyakozó keresô a leggyakrabban egyáltalán nem ismeri azt az állapotot amit megcélzott magának. A vágyakozás az elégedetlenségébôl fakad. Az elme sejti, hogy muszáj lennie valaminek, ami beteljesülhet valamely mélyreható és végleges módon.

A mélyebb lelki, szellemi elégedettség villanásai, amiket a legtöbb ember megél túl rövidek, és nem elég tiszták ahhoz, hogy pontosan kijelöljék a spirituális keresés célját.

Az istenivel egyesülés, avagy a végsô beteljesülés leggyakrabban mint egy tudatállapot íratik le. A tudat ér saját esszenciájához mondják, avagy magához tér a tudat, ’realizálja’ [’Ford.’] tenmagát pôre tisztaságában, fátyol nélkül, teljesen nyitottan.

A meztelen tudat egyenlô a megvilágosodott tudattal. Ami pedig a szeretet forrása.

A különféle leírások úgy is felfoghatóak, mint ugyanazon alaprealizáció aspektusainak sora. Márpedig ez az, amit az ima és a meditáció el akar érni.

Az egymást kiegészítô ideiglenes leírásai a mélyebben nézve egyáltalán nem leírható alaprealizációnak így néznek ki:

Egység az istenivel

A végsô beteljesülés

A tudat esszenciája

A pôre tudat

A megvilágosodott tudat

A szeretet forrása.

Az a sok ember, aki az idôk során elérte az alaprealizációt úgy tünik egyben egyetért. Az, amit kerestek nem magukon kívül találták meg. Ìgy, vagy úgy megvolt már, amit az ember nem él át, és ezért keresi.

Van aki azt éli meg, hogy elvesztett valami döntô fontosságú ’dolgot’, más meg, hogy soha nem is volt meg neki, de mégis hiányolja.

Ha az igaz, hogy a megvilágosult tudatállapot mindenkié, a legátlagosabb embernek is sajátja, akkor oly módon rejtett, hogy az átlagos tudat nem találja az ’utat’ ezen isteni tudatállapothoz. Helybôl nem megvilágosodottnak éljük meg magunkat ugye, és egyáltalán nem, mint beteljesedettek. Teoretikusan nézve a feladat akkor az, hogy felderítsük mibôl is áll a megvilágosodott tudat kamuflázsa, ami megakadályozza, hogy közvetlenül felismerjük. Praktikusan nézve pedig a feladat egy olyan pedagógia megfogalmazása, ami elsôsegítheti, hogy a kincskeresô tudat megtalálja célját saját magában: a szeretet forrását.

Egy olyan ember, aki szenvedélyesen kutat az élet-lét értelme után, és szenved tôle, hogy nem találja a megoldást a szegény emberhez hasonlít, aki nyomorúságos kunyhóban lakik, éhezik, szenved, mert nem tudja, hogy a tûzhelye alatt egy arasznyira hatalmas aranykincs rejtôzik.

Imájában azért fohászkodik, hogy a rejtôzködô Isten megmutatkozzék a számára.

A meditációjában azért kutat a tudatában, hogy ráleljen a megvilágosodott tudatra az álcázás alatt. A misztikusok, és a megvilágosodott tanító mesterek mind ugyanazt mondják: a megvilágosodott tudat az ember saját szívének [és tudatának] mélyén lakik.

Mélységes elégedettségemre szolgál az a tény, hogy kivétel nélkül mindenkinek ugyanakkora lehetôsége van megtalálni a kulcsot a végsô beteljesedéshez.

Ellenben mélyen igazságtalannak, és értelmetlennek tartanám, hogyha csak néhány kiválasztott, vagy maroknyi tehetséges ember reménykedhetne a megvilágosodásban.

Gazdag, vagy szegény, tehetséges és tehetségtelen, jó vagy rossz, mi kedves mindannyian tudatunk esszenciájában egyformán közel vagyunk az isteni egységtudathoz. A legtöbben ugyan úgy élnek-halnak,, hogy nem lesz valós számukra a tudat esszenciája. Még mindig csak egy relatív kisebbség, aki sokéves küszködés után eléri ezt az alaprealizációt.

Az isteni tréfa ebben az, hogy a különbség aközött, hogy a tudat ráismer-é saját esszenciájára, avagy sem, szédítôen kicsi az alapvetô egyenlôségünkhöz képest: ahhoz képest, hogy ez az esszencia mindig adott volt, és el nem veszthetô, attól függetlenül, hogy ezt felismerjük-é, avagy sem.

A PÔRE TUDAT

A teljesen átlagos tudat rejti a megvilágosodott tudatot. Az a tudat amely éppen olvassa ezeket a sorokat rejti a pôre tudatot. A mindennapi tudatunk be van öltözve és egy sor fátyol és köpönyeg mögé rejtôzik. Ez a rejtettség fundamentális. Képletesen szólva a tudatunk olyan mint a víz. Az átlagos víz oxigénbôl és brintbôl van. Az oxigén – no és a brint is – egy módon rejtve vannak a vízben. Az oxigén gyúlékony, és a brint robbanásveszélyes. Mindkettô légnemû. Kémiai összetettségükben H2O, mint víz, az alapösszetevôk a felismerhetetlenségig rejtettek. A víz éppenséggel tûzoltásra is szolgál ugye. És az oxigén ilymódon – H.C. Ørstens szavával – konstitutiv (alkotó, szerves, fontos, lényeges) része a tûznek.

Ha ezt a képet használjuk – és ez csak egy hasonlat, ezért nem teljesen igaz, és pontos – mondhatjuk, hogy az átlagos tudat a vízhez hasonlít. A tudat ’alapanyaga’ – a maga csupaszságában hasonlít az oxigénhez. Míg némelyik az alapvetô elmebéli és tudatfunkciók közül a brinthez hasonlít. Amit e képpel illusztrálni kívánunk az, hogy a tudat esszenciája, ennek ’alapanyaga’ döntô módon rejtett az átlagos, mindennapi tudatban. E rejtettség pedig annak köszönhetô, hogy a csupasz tudat összeolvad más tudatfunkciókkal azon egységgé, ami általános tudatként ismert és használt minden ember részérôl.

A következôkben vázolunk négy réteget, vagy aspektust, amelyek fundamentálisan egybekötöttek a pôre, tiszta tudattal. Ez a „kémiai” kötöttség a csupasz tudat és a négy módosító tudatfunkció között adja ki a mindenki által ismert hétköznapi tudatot, amely éppen összetettségének ereje révén rejti el a pôre tudatot.

E négy réteget le lehetne írni más módon is, amint másként is fel lehetne osztani a mondandónkat (lehetne 3, 5, netán 6 réteget venni).

1. Az elsô funkció a tudat, illetve az elme automatikus méricskélése, vagy viszonyulása a dolgokhoz, amint állandóan igent, vagy nemet mond a saját tartalmait illetôen. Amint valami megjelenik a tudatban az elme azonnal vagy elfogadással, vagy elutasítással reagál. Ez a sajátosság, vagy funkció úgy néz ki igen mélyen beleszövôdött az ösztönhálózatba. Amikor egy egér megpillant egy macskát azonnal elutasítással reagál, és elmenekül. Ha netán elfilozófálna azon, hogy a macska baráti, avagy ellenséges-é, alighanem ez a mérlegelô gondolat lenne az utolsó az egér életében.

Az azonnali tudás azt illetôen, hogy egy érzéki benyomás jót tesz-é, avagy káros, úgy tünik egy evolúciós túlélési stratégiai húzás. Szükségszerû spontán, gyorsan megítélni, hogy ami felbukkant (kívül, késôbb belül) jó, vagy káros.

A mindennapi tudatunk megállás nélkül használja ezt az automatikus beosztást és mérlegeli az összes tudattartalmat, ami keresztüláramlik az elmén. Rögvest tudja, hogyha egy emlék kellemes. Máris elmélyül ebben a kellemességben. Azonnal elutasíttatik minden fájdalom, a kezünket elrántjuk a tûztôl, a gondolatot egy sokktól. Ez megítélô funkció az elsô fátyol a pôre tudaton. Mert a tudat esszenciája, és ez az igenlés, tagadás automatikusan egybe kötött, ezért elrejti a meztelen tudatot.

Pedagógiailag lehetséges azon munkálkodni, hogy elválasszuk ezt a kettôt (a pôre tudatot, és az ítélkezést) avval, hogy azt gyakoroljuk, amit semleges megfigyelésnek hívhatunk.

A neutralitás hagyja a tudat, az elme tartalmait szabadon áramlani, anélkül, hogy megítélné, vagy prioritálna, anélkül, hogy igen, vagy nemet mondana bármire. Csak üldögélni nyugodtan, és újra, és újra gyakorolni a semlegességet mindavval kapcsolatban, ami felbukkan.

Valójában a tréning abból áll, hogy ismételten felfedezzük amint már megint régen igent, vagy nemet mondtunk valamire. Ezt a tényt tudatosítjuk, és határozottan, és ismételten kiemelkedünk ebbôl az automatikusan máris leszögezett ítélkezésbôl.

Begyakoroljuk, hogy csupán tanúi legyünk a tudatáramlásnak. A semleges megfigyelésnek olyannak kell lennie, mint egy tükörnek: a tükör megvesztegethetetlen, mindegy neki, hogy szépséget, vagy szörnyeteget, Rómeót, vagy Júliát, ördögöt, vagy angyalt tükröz.

A semleges megfigyelés az elektrolízis, a pôre tudat, és az ösztönös ítélkezés kémiai kapcsolódásának elválasztása.

2. A tudat esszenciája összeolvadt egy komplex funkciócsoporttal. Az elsô ezek közül az ítélkezés. A neutrális vizsgálódás begyakorlásával eltávolítjuk ezt az elsô fedô réteget. Vagyis a funkciókomplexum elsô elemét lebontjuk.

A következô réteg, avagy komponens a fókuszáló képesség. A közönséges tudat nagyjából mindíg fókuszált. A figyelem mindig valamin kotlik, egy hangon, egy képen, valamely bensô érzékelésen, egy gondolaton, stb.

A közönséges tudat valójában azt hiszi, hogy a tudat egyszerûen a fókuszálás.

De a mélyebb tapasztalás, és gyakorlás szerint ez nem korrekt.

Amint a pôre tudat nem ítélkezik, az esszenciális tudat nem fókuszált.

A közönséges tudat ellenben igent mond és nemet, és általában fókuszált valamire. A pôre tudat többek között e két funkció mögé bújva rejtôzik. A fókuszálás felosztja az elôálló tudattartalmakat valamely elôtérben álló figurára és a háttérre. A figyelmünk kiemel. Ez kerül a fókuszba. A tudatnak van egy gyújtópontja mondhatni.

Ha valaki megvizsgálja a saját tudatát felfedezheti, hogy az úgynevezett figyelmetlenség mélyebben nézve szintén fókuszálás. Csak éppen lazább, vagy könnyedébb, mint a teljes figyelem éles fókusza.

A fókuszálás egyfajta automatikus kiválasztás. A tudat szinte mindig valamin ’pihen’. Ez a valami pedig éppenséggel kiemelt a háttér haloványabb sokféleségébôl.

A tréning abból áll, hogy elválasztjuk a fókuszált tudatot – magát a fókuszálást – az esszenciálisan defókuszált tudattól.

Minél többet gyakorolja az ember a semleges megfigyelést, annál könyebben éri el a tudat nyitott, defókuszált létmódját. A tréning azonos, mint a semleges megfigyelésnél, de kiegészítve egy laza, lebegô defókuszálással. A tudat nem lesz álmos, unatkozó, vagy életlen. Tiszta és éber, tükrözô, és ezért lebegô, nyitott és laza. Ez egy inkluzív tudatállapot. Nem kikapcsolt, vagy exkluzív. Ha azt a tudatállapotot hívjuk semleges megfigyelônek, amely leszerelte az automatikus értékelését, akkor azt az elmélyülést, aminek szintén ez a leszerelés a célja, hívhatjuk súlytalan éberségnek. Ez sokkal inkluzívabb, lazább és nyitottabb, mint a semleges megfigyelés.

A nyitottság ereje folytán ez a gyakorlás közelít a kettôs irányultságú tudatállapothoz. Ami azt jelenti, hogy a tudat nem téveszti szem elôl a szubjektumot sem. Emlékszik az elgondolóra, amikor egy gondolatot vizsgál. Figyeli a figyelôt a figyelés közepette. Ez a kettôs irányultság rányílik a tudat forrására.

A semleges megfigyelés és nem-fókuszálás lebontja a tudat hipnotikus kötôdését a tárgyi pólushoz. Amikor a tükrözô, defókuszált gyakorlás elér egy bizonyos stabilitást, a tudatelmélyülés teljes atmoszférája mmegváltozik, és a néma ima is karaktert vált.

Egész egyszerûen az ember szive, és tudata kivirágzik. A közönséges tudat tárgyvilága, és élményvilága mögött szinte észrevétlenül elôtérbe kerül valamely nyitott érzékenység. A mérlegelés, és fókuszálás, mint falevelek, amelyek amikor lehullanak helyet adnak valamely teljesen más fajta szirmoknak: csendesség, nyíltság, érzékenység.  És a szív és tudat esszenciája mint fénylô illat terjed szét az ember közvetítésével. Olyan illat, amely már sejtelmében is együttérzést és barátságot hordoz, ami minden igaz spiritualitás védjegye.

3. A tudat következô megjelenési formája a cselekvés. Ami mélyen összekötött magával a tudattal. Az aktivitás pedig elfátyolozza a pôre tudatot, ami maga a nyugalom. Az elme és a tudat állandóan aktív. Gondolatok, érzelmek, érzékelések, események. A tudatnak mindig nyomja valami az elméjét. [Sic!:] Ami változtat, tervez, emlékszik, képeket futtat. A tudat és az elme nyugtalan, avagy kreatív nyüzsgése olyannyira fogós, hogy csak kevés embernek van spontán tapasztalata arról, hogy az elme képes abszolút nyugalomra is, anélkül, hogy elaludna, vagy elájulna.

Az eddig említett tudat funkciók alap jellemzôi, a mérlegelés, fókuszálás és aktivitás kölcsönösen kapcsolatban vannak. Ezért nehéz eldönteni, melyik funkció az, ami a legkönnyebben hagyja magát elválasztani magától a tudattól. 

A fókuszálás ugye egyfajta automatikus, avagy önindított választás, és így aktivitás. A mérlegelés is választás és aktivitás. A gyakorlat kimutatta, hogy ajánlott a semleges vizsgálódás tréningjével kezdeni annak érdekében, hogy leválasszuk, lebontsuk a mérlegelô elfogadással, vagy elutasítással való azonosulást.

A szótlan ima, és tudatelmélyülés mutatja, hogy a következô, ami hagyja magát leválasztani és konrollálni a fókuszálás hajlama. A tapasztalat éppígy kimutatja, hogy éberen és lazán tréningezni a tudat leválasztását minden aktivitásról igen nehéz, és talán a legmélyebb beavatkozás az eddig megnevezett három összefüggô funkció mûködésébe.

A feladat realizálni, hogy a tudat maga, a pôre esszencia nem azonos az aktivitással és mozgással. A tréning – a semleges megfigyelés állapotában, ami nyitott a választás nélküli éberségbe – feladni minden cselekvést.

A gyakorlás – a szótlan ima és a tudatelmélyítés formája – elnyugodott, nem feszült, és békén hagyja a tudatot a nem-cselekvés állapotában.

A közönséges tudat a pôre tudat és egy sor komplex funkció egybeolvadva. Éppen ez az összetettség amiben a tudat esszenciája rejtôzik. Beöltözve, és elfátyolozva az alapfunkciók által: mérlegelés, fókuszálás és aktivitás.

A semleges megfigyelés az a tréning, ami azon munkálkodik, hogy elválassza és leszerelje a pôre tudatot a mérlegeléssel, elfogadástól és elutasítástól való automatikus azonosulástól.

A semleges megfigyelés levetkôzi a tudat mérlegelés funkcióját.

A nem válogató éberség leszereli a fókuszfunkcióval való automatikus azonosulás kényszerét.

A válogatás nélküli éberség révén a tudat levetkôzi a fókuszfunkció kényszerét.

Imígyen lesz a tudat a szótlan ima és tudatelmélyülés gyakorlata folytán egyre nyitottabb és pôrébb, és egyre kevésbé nyugtalan és nyüzsgô.

Az imában és meditációban közeledik a tudat a pôre tudat, maga az esszencia realizációjához, az emberi tudat és lény legbennsô szivéhez.

4. A negyedik, és ebben a sorban utolsó funkció a nyelv. A tudat elválaszthatatlanul kötôdik a nyelvhez. Megnevezi és formát ad mondhatni automatikusan minden tartalmának. Amikor az ember sétál a tengerparton és a távolban feltûnik egy pont, vagy valami, azonnal próbálja dekódolni az egyelôre meghatározatlan ismeretlent. Hajó lehet? Vagy egy ember, aki a strandon üldögél? Vörös színû? Hosszúkás? Mindent, ami a tudathoz közelít kívülrôl az érzékeken keresztül, vagy belülrôl, a belsô érzékelés révén, felbukkan a tudattalanból, avagy az intuíció horizontján megpróbálja spontán kibontani, megérteni, leírni, navigálni. Minden újat is megkísérel megnevezni az ismertek alapján.

A közönséges tudat ezen aspektusa éppoly elemi és ismert, mint az elôzôekben vázolt három aspektus. Mindenki tapasztalta. Egészen egyszerû. Ha netán bonyolultnak tünik az az író hibája. A valóság napi tudtarutinjában mindez teljesen magától értetôdô.

Az elme igent vagy nemet mond a tartalmaira. Elfogadja a kellemest, próbálja elutasítani, vagy elfelejteni a kellemetlent. Mindig van valami a gyújtópontjában. A figyelem olyan, mint egy rúdelemlámpa fénye, azt világítja meg, amire irányítjuk. Vagyis: fókuszált.

És mindig mozog valami az elmében. Gondolatok, tervek, asszociációk folyamatos forgalma. Örök áramlás. Az elme aktivitás.

Valamint nyelvi. Szavakban, vagy képi nyelven, szimbólikusan, netán nevek és formák gondolatvillanásaiban.

Mindez remélhetôleg rögvest felismerhetô mindenki számára.

A szótlan ima, és a meditatív tudati elmélyülés nem kevesebbet, mint a tudat ’isteni’ esszenciáját célozza, próbálja feltárni, megtalálni. Miközben a közönséges tudat elfátyolozza ezt a pôre tudatot, az elemi és életfontosságú alapfunkcióival.

Az ima és a meditáció tréning, egy processzus, ami levetkôzteti a tudatot. Lépésenként mélyebben és még mélyebben engedi el az ismert funkcióit, anélkül, hogy a gyakorló elaludna.

A tudat felfedezi, hogy képes semlegesen tükrözni. Nem mond se nemet, se igent. Semmi elfojtás. Semmi invitáció.

Elmélyülés saját esszenciája irányába a nem-fókuszálás révén. Laza, nyitott, éber, és tiszta.

A tudat és az elme felfedezi, hogyha nem avatkozik közbe, nem tesz semmit az ellazulás során, áttetszôvé és nyugodttá lesz.

Mint a szennyes víz esetében. Nem lehet kavarással megtisztítani. De ha békén hagyjuk, egy idö után leülepszik a szenny, és áttetszôvé válik a víz.

Az utolsó aspektus a nyelv. Szokatlan az elme számára, hogy ne nevezze meg az ismeretlent, hanem hagyja úgy, amint van. Elôször meg kell tapasztalnia, hogy milyen erôs is hajlama a névadásra, bármi is bukkanjon fel. Ez történik masszívan és közvetlenül. Ráadásul a kulisszák mögött. Mielôtt egyáltalán megfontolhatná, máris kinevez, ravaszul és finoman. Az ember úgy formálgat és ’nevez, ahogy lélegzik.

Ennek az egész tréning folyamatnak az irányultsága a tudat esszenciája, illetve forrása. Nem valamely tárgy, vagy élmény. Nem mérlegelés árán. Nem a fókuszálás révén. A meditáció sem cselekvés, se nem nyelvi. A szótalan ima olyan, mintha háton úszva lebegnénk a végtelenben Istenhez. Távol az igenléstôl, vagy valami nemtôl. Távol a fókuszálástól. Semmi cselekvés és semmi nyelviség. A tudati elmélyülés leírása során használunk útmutatókat, de ezek nem a cél, csak azt mutatják mirôl kell lemondanunk. 

Az elfogadás és elutasítás segítségével jelölünk, de oly módon, hogy egyforma távolságot tartunk mindkettôtôl. Mindkét bólyától elúszunk. Sem igen, se nem semminek.

A hipnózisról pedig a [nem-] fókuszáláson keresztül mondunk le. És nem esünk az ellenkezô végletbe, vagyis nem alszunk el, ami ugye egy defókuszált tudatállapot.

Feladunk minden szerkesztgetést, és irányítást, minden beavatkozást és cselekvést. Az utolsó, amit feladunk a szótlan ima, avagy a medutatív elmélyülés cselekedete.

És végre elengedjük a nyelvet.

Ez a folyamat vezet a nyitottságba. Minden új. Névtelen. Formátlan. A tudat éber, a szív nyitott, és e kettô egy.

A szótlan ima, és a tudat meditatív elmélyülése avval kezdôdik, hogy a semleges megfigyelést gyakoroljuk. Ez pedig idôbe kerül.Mindenki megteheti, de gyakorlást és idôt követel. Talán 1-2 óra naponta úgy 5-10 évig.

A tükrözô megfigyelés, ami nem mond se igent, se nemet idôvel kimûveli magát nem-választó éberséggé.

A kettôs irányultság egyre nyilvánvalóbbá válik. Az egyik irány a közönséges tudat módja és irányultsága: mérlegelés, fókuszálás, nyelviség és aktivitás.

A másik irány a tudat pôre esszenciáját célozza. A kettôs irányultság a nyitottság egyik megfogalmazása.

A nyitottság, mint ima és meditáció fenntartás nélküli befogadáshoz (inkluzivitás) vezet. Ez egy egzisztenciális alapállás, amely az isteni elfogadást gyakorolja – minden kapcsolatban, legyen az kedvezô, vagy szenvedésteljes. A nyitottságban az én elengedi méricskélô véleményezéseit. ’Ez jó nekem.’ ’Ez rossz nekem.’ Az én létalapja, és felfogása felfüggesztetik az isteni dimenzió egyenértékûségében. ’Minden Istentôl jön’, nem csak a szép és jó, hanem a rettenetes is.

Az ima, és a tudati elmélyülés gyakorlata a semleges megfigyelés, és nem válogató éberség révén vezet a mindent egyöntetûségében felfogó nyitottsághoz. Ami pedig közvetlenül az ember esszenciájához visz, az isteni forráshoz, ami a tudat legbennsô szívterébôl ered.

A tudat pôre esszenciájának realizálása a beteljesülés. Innen ered a legédesebb együttérzés. Valamint a megérkezés az ’édes otthonba’ érzése.

Az ember szellemi sóvárgásában felismerhetô a meggyôzôdés, hogy a kozmosz minden egyes embernek lehetôséget ad erre a realizációra.

Elkerülendô a lehetséges félreértéseket a fenti négy pont sémáját tekintve talán jót tesz, ha kommentáljuk a szerkezetét.

A négy funkció-alapaspektus, és a tudat ezekkel azonosuló automatizmusát blokkoló gyakorlás sémája így nézett ki:

1. Mérlegesés (elfogadás/elutasítás) – semleges megfigyelés.

2. Fókuszálás – válogatás néküli éberség (defókuszálás).

3. Aktivitás – nem-cselekvés.

4. Nyelviség – nyelvtelenség (transznyelviség).

Az lehet a benyomásunk, hogy itt egy kétpólusú modellrôl van szó, vagy kettôs irányultságról, egy amelyik a világba vezet (mérlegelés, fókuszálás, aktivitás, nyelviség – samsara), a másik pedig kivezet ebbôl, egészen az isteni szintig (semleges megfigyelés, defókuszálás, stb – nirvána). 

Azonban nem ezt igyekszünk elérni. Egy ilyen poláris, dualisztikus modell éppenhogy a mintapéldája a közönséges tudat válogatós, fokuszált használatának.

A transzcendens – a pôre tudat realizációja – éppenséggel egyenlô távolságra van mindkét pólustól, vagy másképpen: a séma, a leírás mindkét oldala teljesen érvényes kifejezése a nonduális pôre tudatnak.

Amint a tenger sem ’tengerebb’ a hullámaival, mint a sima, csendes víztükrével, imígyen maga a tudat sincs tenmagához közelebb a semleges megfigyeléssel, vagy kettôs irányultságában, mint fókuszálva, és válogatva. Általában, ’normális esetben’ nem lehetséges csak úgy, direkte realizálni a nonduális tudatot a fókuszált, válogató, aktív nyelvi állapotából. Elôször jön a lassú folyamat a szótlan imával, és meditatív tudati elmélyüléssel sok éven át, és különbözô lépésekben, ami lehetôvé teszi a gyakorlatban, hogy ez a realizáció kivirágozzék és megérlelôdjön.

Az isteni nincs közelebb az elcsendesült kettôs irányultságban, mint az elfoglalt mindennapi, fókuszált tudatban. De ugyancsak valószínûtlen, hogy a nyüzsgô, fókuszált, nyughatatlan elme csak úgy felébredjen. Sokkal valószínûbb, hogy a csendes, gyakorlott, nyitott tudat, netán némi, de döntô segítséggel a magasságokból ébred föl a nonduális realizácóra. A kozmosz mondhatni nem tud hatni az elfoglalt, aktív tudatra.

Van még egy, utolsó gátja a szótlan ima, és meditatív bennsôség leírásának. A dolog természetébôl fakadóan ez az akadály mély gyökerekkel bír, és elsôsorban a nonduálisra irányuló tudattréning szubsztanciáját illetô kommunikációs nehézségekhez köthetô.

Az ember ugyebár a nyelvet próbálja használni olyasminek a leírására, ami éppenséggel leírhatatlan. Megkísérelünk szóban, képben, szimbólumban bemutatni egy megközelítést, hozzáállást, ami túl van mindezeken.

Ez olyan, mint megkérni egy embert, hogy egy vidámpark torzító tükör labirintusában találja meg a tudat igazi arcát. Amikor a keresô bent bolyong természetesen azt a tükröt keresi a sok torz között, ami képes megmutatni az igazi csupasz arcát. De a keresés éppenséggel egy álruha. A keresô képletesen szólva, de szörnyen pontosan egy olyan ’burkot’ visel magán, ami beborítja teljesen, és csak két kicsiny szemnyíláson kukucskálhat ki. A burkon NAGY BETÛKKEL, és csinos szimbólumokkal az áll, hogy: keresni sóvárgás. És mit láthat a keresésbe öltözött ember a tükörben? Hát álruháját: a saját keresését.

Bizony, maga az, ami az imádkozót és meditálót a tükrök elé állítja, hogy kiválassza az igazit, ez több extra álcát jelent, amit magára vesz. Az elsôn az áll, hogy: választás. A másodikon az, hogy: fókuszálás. A harmadikon pedig, hogy: aktivitás. Nem is láthat az ember mást, mint éppen ezeket az álruhákat. A választó találkozik a választással. Aki összeszedte magát az összeszedést látja a tükörben. Aki pedig aktív, imádkozik, és gyakorol az a tükörben az ima és gyakorlás aktivitásával találkozik.

Milyen módon leírható valamely nyelven, hogy az embernek nyelvhasználat, fókuszálás, és választás nélkül kell belépnie a mágikus, de igaz tükörlabirintusba?

Kierkegaard felfigyelt erre a tipikus közlésproblematikára. (Befejezett Tudománytalan Utóirat) Amire itt szükség van, azt indirekt közlésnek nevezte. Ha például azt az igazságot kívánja közölni az ember, hogy a szellem felfedezése mély és erôs, szeretetteli érzést kíván, akkor nem igazán segít, ha ezt közvetlenül, nyíltan leírjuk, vagy közöljük. Lehet úgy hat, hogy a többi ezt fel tudja mondani, megtanulja kívüklrôl. De a közlés értelme éppenséggel az lenne, hogy a többieket az egzisztenciális bennsôséghez vezesse. Az ilyen egzisztenciális kijelentés ezért csak – Kierkegaard szerint – szókratikusan közlendô, vagyis: indirekte.

A paradoxonnal az ember megkísérli – kénytelen ugye – leírni a tudat esszenciáját nyelvileg, mint valamely technika eredményét. Ám a tudat esszenciája nyelvtelen, nem valami technika, és semmilyen technikával el nem érhetô.

A különbség az önfejlesztés, és a szótlan ima, valamint a meditatív elmélyülés között hasonlítható két, különbözô típusú hajóhoz. Az önfejlesztés egy szénkazános fából épített gôzhajóhoz hasonlít. Evvel körbehajózva országról országra, kikötôtôl kitkötôre új és új élmények várnak, miközben minden kikötôben újabb szénadagot is kap a hajó.

Az ima és a meditáció igazi spirituális tanulási folyamatként értve szintén egy fa hajóban ’játszódik’ le. Szintén gôzhajó, de fafûtésû. Az utazás pedig a végtelen tengerre-óceánra visz, úgyhogy csak egy bizonyos mennyíségû tüzelôanyagot vihet magával. Végülis – a végtelen víz ’kellôs közepén’ – az ember kénytelen elkezdeni magával a hajó faanyagával fûteni. Természetesen kezdve a könnyebben nélkülôzhetô palánk faanyagával, de hamarosan kiderül, hogy az utazás elhúzódik, ezért egyre fontosabb farészek is lebontásra kerülnek. Azon a napon, amikor nincs több fa, ami fenntartaná a hajót a vizen, a tudat nyitott, kettôs irányultságú, és nagyon közel van a transzcendencia lehetôsége. 

Abban a pillanatban, amikor az utolsó deszka tûzre kerül, sehol föld a láthatáron, amikor visszafordulni már régen lehetetlen, a hajó süllyedni kezd, éppen ebben a pillanatban a legnagyobb az esély a felébredésre.

Ha pedig nem fullad a tengerbe, hanem felébred, akkor képletesen szólva e realizációs pillanatban az ember belátja, hogy soha nem volt semmilyen hajó, semmi kazán, semmi tenger és utazás. Végig a maga ’isteni’ esszeciájában idôzött, mindig is abban volt, és soha nem is tudja elveszíteni.

Az önfejlesztés abból áll, hogy az ember kibomlik, és integrálja, kiegyensúlyozza az élôvilággal, a többi emberrel és a bolygóval való összetartozását.

A spirituális fejlôdés visoznt az én és a személyiseg feladása, elengedése. Lemondás az élményekrôl és az identitásról. Az egységtudat ára maga az ego. A személyiség érzetet pedig felváltja az együttérzés, a mindenkivel való egybetartozás.

ALVÁSBA MERÜLNI

Az elôzôekben úgy vázoltuk a meditációt, mint életreszóló folyamatot a tudat esszenciájának megvalósítására.  A leírást egy sor állapotra osztottuk fel, amiken keresztül az általános tudat egy életen át tartó gyakorlás révén lassan közeledik ahhoz, hogy realizálja a saját bensô lényegét.  Az állapotok a következôk: 

Semleges megfigyelés

Nem válogató éberség

Nem-cselekvés, mint kétirányú nyitottság

Nyelven túliság

A tudat nem-kettôs esszenciájának megvalósulása

A gyakorlási lépcsôket a napi tudat általánosan ismert, és alapvetôen jellemzô funkcióihoz képest karakterizáltuk. Ezt az utat és ezeket a lépcsôket különbözô módokon felvázolták a misztikusok és a különféle tradíciók spirituális tanítómesterei újra és újra az idôk során. Ugyanis ha egy ember tényleg elkezd egy egzisztenciális átalakulást a meditáció segítségével, és van egy megfelelô, kompetens útmutatója, lehetôleg egy élô mester személyében, akkor minden türelmes gyakorló éveken belül (5-20 év), a napi gyakorlása révén (1-3 óra) maga is át fogja élni a fenti fázisokat és átváltozásokat a szivében és tudatában.

E munkának az alapja, amint a bevezetôben említettük a megfelelô, árnyalt én-kiélés, és egy alapos terápiás integrációs folyamat, lehetôleg valamely okos és széleskörû önfejlesztô menettel együtt.

Az ember jogosan feltételezheti, hogy ezek a lépcsôk és az ezeknek megfelelô tudatállapotok csak kevés ember számára válnak igazi tapasztalattá.

Egy módon ez természtesen korrekt is, míg másfelôl nézve egyáltalán nem így áll a dolog.

Ugyanis egészen pontosan fogalmazva kijelenthetjük, hogy minden ember minimum egy alkalommal huszonnégy óránként ‘végigjárja’ a fenti lépcsôket.

Mindannyiszor amikor alvásba merülünk a tudat keresztülmegy a vázolt állapotokon, mígnem a mély alvásban megérkezik  – ugyan tudattalanul – a nem-kettôs tudatállapotba.

A spirituális tanítók idôtlen idôk óta tisztában voltak evvel. Már az Upanisádokban megtalálható a princípium leírása: a megvilágosodott nem-kettôs állapot rokon a mély álomtalan alvással. Ha egy ember teljesen éber, miközben a csupasz éber tudatosságon kívül minden más funkciója alszik, akkor megvilágosodott állapotban van.

A következôkben az alvásba merülés minden lépcsôjét részletesen, árnyaltan leírjuk, és összehasonlítjuk a meditatív tudatelmélyüléssel.

A megértéshez fontos tisztában lenni avval, hogy két párhuzamos folyamat zajlik, amikor az ember alvásba merül. Az egyik az, hogy a tudat tompulni kezd. Ébersége lassan ‘lecsavarodik’.

A párhuzamos folyamatban pedig a tudat levetkôzi hétköznapi funkcióit miközben közeledik a csupasz tudatállapothoz.

Ez a két processzus rettenesen erôsen össze van kötve. Úgy egymásba vannak szövôdve, hogy valamely elválasztás csak sok éves tréning révén lehetséges. Úgy nézem, hogy gyakorlatilag csak olyan valakinek van esélye egzisztenciálisan és konkrétan megtapasztalni a tudat alvásba merülésének különféle lépcsôit és ezek árnyalatait, aki élethosszan gyakorolta a meditációt.

Amúgy viszont némi türelemmel az ember egész jól tudja követni az elsô fázisokat, ha a leírás elég világos a számára.

Az alvásba merülés elsô feltétele, hogy ellazul a test és az elme. Ha a test feszült, vagy az elme még mindíg a harcmezôn tartózkodik, akkor lehetetlen elaludni. Ugyanez érvényes a meditációra is. Az elsô, alapvetô lépcsô az, hogy a test feszültség nélkül, lazán üldögél (Technikailag ugyan ez az izomzat feszültségi egyensúlyáról szól. De esetünkben az is elég, ha egyszerûen kijelentjük: a testnek és elmének ellazultnak kell lennie a meditációhoz).

A test most nyugalomban van, ellazultan hever, és elaludni készül.

Az elsô, amibe a tudat mintegy belecsúszik éppenséggel a semleges megfigyelés állapota. Az elme elereszti azokat a pontokat, amik a legtöbb energiát lekötötték. Ha tovább tervezgetem a nyaralásomat, vagy megmaradok az aggodalmamnál valami problémát illetôen akkor nagyon nehezen alszom el. Ez valami teljesen banális tapasztalat és mindenki ismeri. Az elmének el kell engednie minden kötôdését és gondját-baját. Még ha a test fájna is valahol, egy pillanatban mégis sikerül az elmének, a tudatnak megszabadulnia ettôl a fókuszolástól is. De ha az elme ragaszkodik valamely tartalmához (egy gondolat, egy emlék, egy terv) elfogadja a jelenlétét, igent mond rá, akkor az alvásfolyamat el sem kezdôdhet. Ugyanígy, ha a tudat valami nem ellen harcol, egy problémával, valamely aggodalommal, az alvásfolyamat akkor is megzavarodik.

A legtöbb ember alig gondol evvel. Talán egyáltalán nem is érzi ezt; de ha kicsit is emlékszik, és ha megvizsgálja elalvási folyamatát közelebbrôl fel fogja fedezni milyen hihetetlen állapotokra képes a tudat: el tudja engedni az igent és a nemet, képes feladni a probléma boncolgatást, és lemond a cselekvésrôl. Lassan, miközben alvásba merül elveszti minden érdeklôdését a saját tartalma iránt.

Amint említettük két dolog történik egyszerre: lecsökken a tudásfény, és a tudat ‘levetkôzik’. Minél inkább leveti a tudat az alapfunkcióit annál inkább csökken a fény és az ébrenlét.

Na ez az, ami a meditáció alatt nem történik meg. Az éberség egyáltalán nem csökken miközben a tudat levetkôzi alapfunkcióit.

Az elalvás elsô két, mindenki által ismert lépcsôje tehát: az elme és a test ellazulása. Az elme és a tudat tartalmai iránti elkötelezettség feladása.

Ez a neutrális figyelem állapota.

A következô lépcsô pedig a nem válogató, nem fókuszált tudati állapot.

Talán többen felismerik a következô tapasztalatot. Az ember kezd alvásba merülni, de még nem alszik. Hangot hall. Egy ajtó csapódott be? Kutyaugatás? Valaki szólít? A telefon csengett?

Az ember ébredezni kezd, és rájön, hogy a kicsi gyerek hívta.

Az az állapot amiben a tudat ilyenkor van, amikor a hangot még tudja regisztrálni, de nem képes azonosítani pontosan megfelel a meditáció válogatás nélküli, nem fókuszált tudatállapotának. Teljesen azonosak. A tudat annyira elengedte a fókuszkényszert, hogy az amúgy igencsak különbözô érzékelés és tartalom kezd eggyé válni. Nincs különbség a kutyaugatás, a becsapódó ajtó, és valaki hívása között. Csak hangok lettek belôlük. A tiszta fókuszálásnak, megkülönböztetésnek és választásnak köszönhetô árnyaltság leredukált és retusáló.

Innentôl kezdve viszont aligha általánosan ismert az alvási folyamat következô lépcsôje.

A testi és elmebeli ellazultság, az elkötelezettség feladása és a lazuló fókusz nyomán a tudat keresztül ’ereszkedik’ az aktivitás funkciókon. A mindent elöntô inaktivitás érzése (fáradtság, elpihenés, ellazulás) lesz az uralkodó. Ebben az inaktivitásban nyílik meg a tudat a forrása felé. A külvilág, a testi organizmus, és az elme világa mostmár olyannyira távoli és oly kevéssé libido megszállott, hogy a tudat átesik ezen a kinyíláson a forrásába. Ez maga az alvásba merülés pillanata. A másodperc töredékébe kerül csak. Míg a korábbi stádiumok (ellazulás – semleges figyelem – fókuszlazulás) percekig, netán órákig is tarthat, maga az elmerülés pillanatnyi. Amikor pedig ez megtörténik a tudat duplairányultságú [egyformán távol és közel a szokásos szubjektum-objektum irányultságtól-hoz] vagyis nyitott a saját csupasz esszenciájára. Olykor úgy éli meg az ember ezt a rányílást mint egy borzongató zuhanást, amibôl megrendülten riad fel újra.

A mély alvás, az utolsó lépcsô, a nem-kettôs állapotnak felel meg. Azonban sajnálatosan ekkorra a tudatfény abszolút kikapcsol. Már az inaktivitás fázisai alatt, no és az elmerülés pillanatában általában a tudat ébersége teljesen kialszik.

Szerintem van valami megható abban, hogy mind között a legáltalánosabb dolog, az alvásba merülés mutatja meg azt az utat, amin a teljesen általános, átlagos tudatnak végig kell mennie, hogy ’realizálhassa’ tenmaga isteni és megvilágosodott esszenciáját.

Érthetô, hogy a mély, álomtalan alvás miért is olyan gyógyító. Azért mert a valóságban ez a teljesség boldogságos állapota. Ugyanaz, mint a megvilágosodott állapota. Az alvó ugyan nem tudja ezt az alvás alatt. Ez az egyetlen különbség.

De az az ember, aki tudatosan végig tudja járni azt az utat, amit mindenki végigjár elalvása közben közelebbi és mélyebb rokonságot fog érezni mindenki mással kapcsolatban is. Ez a rokonság az öröm érzése azért, mert a kozmosz mindenki számára egyformán lehetôvé tette ezt a tapasztalatot. De ez együttérzés avval a kielégítetlen sóvárgással és szenvedéssel kapcsolatban is, ami abból adódik, hogy a legtöbben nem képesek tudatosan elérni az isteni forrást.

Amikor valaki mély álomtalan alvásba merült nem a saját identitásában idôzik. Az alvó ember elfelejti a nevét, és semmit nem tud magáról. Ugyanezen a módon vetkôzi le a tudat az énnel, és a bôvített személyiséggel való azonosulását, amikor a meditációs folyamat során átmegy a dupla irányultság nyitottságán, majd a fogalom nélküliségen keresztül a nem kettôs esszenciába merül. Az identitás ezen felfüggesztése ugyan nem tartós. De ettôl még nem kevésbé provokáló. Amilyen hosszan, vagy röviden a tudat a megvalósulás-a állapotában van addig az identitás iránti érdeklôdés és elkötelezettség föl van függesztve.

A mély álomtalan alvás pre-tudatos és pre-duális. A realizáció nem duális éber állapota transz-duális, és  túl van az általános tudatosság funkcionális szféráin.

A mély alvás állapota nagyjából egészébôl zárt a külvilág, a testi és elmebéli belvilág felé. Az éber nonduális állapot nyitott a külvilágra, a testre és a belvilágra is, noha ez a három tartomány nem úgy határolódik el, és nem is úgy definiálódik mint amit az általános tudat él át.

A pre-duális állapotban az ember alszik.

A transz-duálisban teljesen éber.

Ez ugyanaz az út, és ugyanazok az ajtók, amik az általános tudatot a mélyalvásba, vagy a megvilágosodott állapotba vezetik.

Micsoda felszabadító egyenlôség, hogy a legmagasabb jóba érkezés megadatott minden embernek; és milyen csudálatos bôség, hogy minden ember, és igen, minden egyes lény alvásba merülése során, rádásul minden huszonnégy órában végigvezettetik a mélyére tekintve  általában szenvedô átlagos tudatállapottól az abszolút megelédedettségig.

Nem egy figyelemreméltó poén, hogy a kozmosz a legértékesebb ajándékot a legáltalánosabbba rejtette, a legnévtelenebbe, amit csak el lehet képzelni, éppenséggel az elalvási folyamatba?

A szellemi nem valamely tehetség, netán egy elit privilégiuma; a szellemi mindannyiunkké ugyanolyan mértékben. Talán éppen ez az általános, anonym kvalitás teszi oly nehézzé a spiritualitás realizálását. Ami nem vezet egy még inkább ragyogó énhez. Nem vezet valamely eredeti személyiséghez, vagy zseniális kreativitáshoz. A spirituális élet az örömhöz vezet, mert rányit a hálára. No és együttérzéshez is vezet, mert rányit az együvétartozás élményére, úgy az egyes emberrel, mint az egész emberiséggel kapcsolatban. 

VAKÁCIÓ ÉS VESZÉLY

A tudat és az elme számtalan módosulásra képes. Ezért az ember átláthatatlan, és nagyon is különbözô állapotokkal és véleményekkel bír. Emiatt azután az elme leginkább egy labirintusra hasonlít, utak, és ajtók ezrével amelyek gazdag, és tarka-barka tapasztalatokhoz vezetnek. Útmutatás nélkül nagyon nehéz elkerülni az elmében való eltévedést, ha az ember elkezd kutakodni az isteni esszencia után. Még jó útmutatás mellett is képes a tudat könnyedén elcsábítani saját magát, hogy végtelen lenyûgözô kitérôket tegyen, amik azonban spirituálisan nézve haszontalan élmények és állapotok.

Vegyük például az elalvás vizsgálatát. Egy ilyen tréning viszonylag gyorsan ahhoz vezethet, hogy sokkal több tudat szövôdik a természetes elalvási folyamatba. Ez azután rányílik egy sor érdekes, korábban ismeretlen tapasztalati területre. Az ember talán felfedezi a hypnagogikus (’éber’) álmodást. Ez egy új típusú álmodás, ami már az elalvás elôtt elkezdôdik. Mindenki, aki elalszik elhalad ez elôtt az ajtó elôtt, de csak kevesen nyitnak be, és kezdik megvizsgálni ezt a világot. Azután ott van az asztrális dimenzió, ami szintén nyitva áll az elalvás során, de általában nem fedezik föl. Ebben a tudat egyfajta clairvoyante (’látomásos’) asztrális érzékleteket tapasztal: tér, szimbólumok, alakok, stb. Mindez igazán érdekes, ám spirituális szempontból nem szivesen látott. Az is elôfordulhat, hogy a tudat az alváshatár felé mozogva rátalál egy energia mezôre, ami az úgynevezett testen kívüliség élményét okozza. Ilyenkor a tudat kirepül a térbôl, ahol a test található, és sok mindenfélét megtapasztalhat. Ez is lenyûgözô, de nem különösebben használható egy spirituálisan tiszta átformálódáshoz. Még az is elôfordulhat, hogy valaki alvásba merül, és egy pillanatnyi, és normálisan teljesen sötét, ám szintén a forráshoz vezetô átjáróban az úgynevezett bardo állapotba kerül, amely tudatállapot leginkább csak halál esetén nyitott és aktív.

A nagy spirituális gyakorlási rendszerek (a keresztény misztika, szufi, yoga, tantra, zen, taoizmus, vedanta, buddhizmus, kabbala) mind az elme és a tudat feltérképezésének egy-egy formája, az ezekhez tartozó ösvény rendszerekkel, amik segíthetnek a tudat esszenciájához hazavezetô utazásban.

Ezek a spirituális pedagógiai rendszerek, és kidolgozásuk természetesen magunkon viselik koruk és kultúrájuk különféle jeleit. Alighanem minden újabb ’generáció’ átformálta, és az adott körülményekhez igazította a spirituális pedagógiát is.

A szótlan ima és meditáció erôsen függ az igaz egzisztenciális beállíttottságtól.

Az a mód, ahogyan az elme, illetve a tudat tenmagához viszonyul döntô a szótlan ima és meditáció minôségét illetôen.

Ahhoz, hogy egy újabb módon megpróbáljuk leírni az ajánlott alapállást, talán a legjobb, ha néhány, legtöbbünk által megélt tapasztalathoz fordulunk.

Az ötlet, hogy némely közös, meglehetôsen egységes tapasztalatból induljunk ki arra szolgál, hogy pontosítsuk miként is kell az embernek beállítania magát ahhoz, hogy az igaz utat meglelhesse a gyakorlása révén. Korunk elfoglalt sok dologgal, és lenyûgözô írásokkal. De jelentôs hiányosságot tapasztalhatunk két területen, ami igen sokakat érint: vakáció és veszély. Utazási irodák, napfürdôzés, vakáció. Akciófilm, ejtôernyôs ugrás, bungee jumping, híráradat.

Az ember végre kiér a strandra. A tenger sem nem hideg, sem nem túl meleg, sugárzik a nap, már egyszer meg is merültünk, heverünk a homokban, szárítkozunk a napon. Hanne elpihen, Thomas játszik a vízparton. Egy sirály rikolt a hullámok ritmikus zúgásában. Minden nagyon jó, minden nagyon szép. Semmi tervünk. Semmi tennivalóhoz nem fûlik a fogunk. Csak úgy vagyunk. Semmi gondolat nem zavar, semmi aggodalom. Nap, meleg. A tenger és a szél zúgása. Szabadság (vakáció).

Ezt az állapotot alighanem mindenki ismeri. Ha pedig ugyanarra gondolunk, akkor tudjuk, hogy ez az állapot nagyon rövid. Vagy elalszunk, vagy álmodozni és fantáziálni kezdünk. Vagy kedvet kapunk egy fagyira, egy sörre, esetleg egy hosszú sétára a parton.

De mégiscsak megtalálhatók ezek a rövid közvetlen, tökéletes pillanatok, amikor semmi ösztöke nincs az elmében. Az én ténylegesen fel van függesztve egy ilyen arany pillanatban. Ami valójában egy teljesen anonym és minden dráma nélküli esemény. Az én egy módon elbújt egy szikla mögött.  Nem zavar. Nem akar érvényesülni. Nem követelôdzik, nem kíván szórakoztatást, valami újat. Az ember mégsem alszik. Éber.

Ez az állapot voltaképpen nagyon közel van a szótlan imához, és meditatív tudatelmélyüléshez.

Ami azonos a vakáció hangulatban, és a tudatelmélyülésben a következô:

- A test és elme ellazult.

- A gondolati aktivitás nagyon leredukált. Netán teljesen leállt, aminek három jellegzetessége, hogy nem gondolunk a múltra, semmi emlék, se rossz, se jó. Nem gondolunk (egyelôre) a jövôre: semmi követelmény, vágy, terv, aggodalom. Vagyis a tudat és az elme a mostban tartózkodik. 

- Az aktivitás alapszinten van. A szív dobog. A lélegzés magától mûködik. Az elme üres. Semmi nem foglalkoztatja! A testben nincs nyugtalanság. Meleg, nyugalom, napsütés, boldogság!?

Ebben az állapotban a nôi aspektus, a yin van elôl, és bimbózik. Igen könnyen alvásba merülhet ugyan. Figyelemre méltóan anonym. Nincs senki, aki bármivel foglalkozna.

Ez pontosan a helyes szellemi beállítottság a szótlan imához, és meditációhoz. Egészen biztosan mindenki megtapasztalta már. De a legtöbbünk aligha jön rá, hogy ez kellene az igazi imához és meditációhoz, egy elôrehaladott spirituális praxisban. A különbség a vakációs beteljesültség érzés, és a spirituális között a következô:

- A vakációs, szabadságos elmeállapot horizontja a vakáció. A program is. Az imában és meditációban az alapprogram és a horizont az isteni. Avagy a tudat esszenciájának ’realizálása’, és a szeretet forrásának elérése.

Az indítékhorizont különbözô.

- Ebben az anonym, arany szabadságos pillanatban a tudat belevész az élménybe. Aki éppen így van nem tudja, hogy hogyan is van, amikor kivirágzik a beteljesedettség. Ebben a helyzetben semmi figyelem nem irányul az átélôre. Az élmény maga volt jelen. Máris elfelejtve. A tudat nyitott, és fogadásra kész, ’kívül’ az élményben, távol az átélôtôl. A tudat tenmaga rejtett. Az éberség nem nyitott magára az éberségre. A tudat nem tud a saját tudatáról és éberségérôl.

A szótlan imában és meditációban az út és ideája nyitottnak lenni az imádkozóra, egyidejûleg az ima nyitottságával az istenire.

A meditatív tudat pedig kettôs irányultságú. Az élmény témája a csend, ellazultság, béke. Nyitottság mind a tartalom, mind az állapot felé. De a nyitottságnak a csend átélôje felé is mûködnie kell. MI az, ami átéli a csendet? Hol a tudat, amely nyugalomban van? KI meditál? És ezek a kérdések nem mentális mondatok, amik a fejben keringenek. Ez nyelvnélküli nyitottság a tudat forrására és esszenciájára irányultan.

Ha valaki a szabadsága anonym arany pillanatai közepette is emlékszik az átélôre megfogalamazatlanul, a nyelv nélküli átélésben, akkor megzavarja a bolodogság érzést, és minden hirtelen megint ’normális’ lesz. Vagy határtalan spirituális nyitottsággá változik a tudat.

Ha a békésen napfürdôzôben a tudatnak semmi nem nyomja az elméjét (sic!:), akkor a kettôs irányultság felmagasztosul, a tudat egy villanásra nonduálissá lesz. Isteni.

E pillanatnyi megvilágosultságban a most mennyországa nyitott.

Az ember, aki elhagy egy ilyen élményt nem ugyanaz, aki beleérkezett.

Kétségtelenül sok jó oka van annak, hogy ez nem esik meg minden vakáción (ha egyáltalán valaha is).

A végtelennel való találkozásra fel kell készülni. Általában ez sok éves tréninget, és fôként égô motivációt igényel a találkozóra.

Magában a helyzetben, a teljes személyiség, és élmény nôi módusbanvan. Egy ilyen teljesen ellazult szabadság pillanat yin. Közel az elalváshoz. Kell ehhez egy férfias elme komponens is, hogy a szituáció olyan kiegyensúlyozott legyen, hogy a transzcendencia megeshessen. Ez pedig az tudattisztaság, amely felismeri a kettôsirányultság esélyét. Mely gyógyító frissesség rá tudja nyitni az egyébként perfekt yin helyzetet a tudat esszenciájára és forrására.

Veszélyben fordítva van ez a spontán nyelv nélküli tisztaság jelen. Amikor az élet veszélyben van fellángol a tudat. Testileg-kémiailag adrenalin árad. A tudat intenzíven jelen. Ha az ember nem bénul le, vagy nem sokkolt sehogyan, akkor a tudattisztaság felerôsödik. Nincs idô gondolkodni. A most bomlik ki. A szembe jövô autó szédítô sebességgel közeledik. Mintha a világ, az idô megállt volna. Ebben a pillanatban a jelenlét szinte tudatkristályos yang.

Ez a féfias extremitás válaszol a vakációs yingre.

Ha pedig az ember a veszély pillanatában, amikor minden további cselekvés lehetetlen, képes annyi nôiséget mozgósítani, hogy rányíljon a teljes bizalomra, akkor a tudat transzcendál. A teljes odaadás, ’legyen meg a te akaratod’, a veszély pillanatában, túl bármely cselekvési lehetôségen, közvetlen az istenibe vezet. A tudat ebben a kristályszerû, intenzív tisztaságban teljesen lecsupaszodik a totális odaadás révén. A veszély hatására minden megszokott funkció (mérlegelés, választás, cselekvés) kikapcsol. És az odaadásban lehullik az utolsó fátyol. A tudat saját esszenciájává realizálódik.

Ha analizáljuk a misztikus áttörések gazdag irodalmát, akkor az úgynevezett spontán totalitás élmények között találhatunk egy sort, ami nagyon emlékeztet a fentebb vázoltakra.

Az ellazultság, a lágy yin, érthetô okokból hiányzik a veszély momentumból, de ha ott lenne átalakítaná az esetet meditációvá. Az imában és a meditációban éppen erre a feltámasztott éberségre van szükség. Az embernek – ellazulva – úgy kellene imádkoznia szótalan, mintha az élete függene ettôl. Ez a sajnálatos paradoxon az, ami leginkább bemutatja az igazi hozzáállást az imához és meditációhoz.

Amikor pedig megzavarodva, vagy feladva az egészet azt mondjuk, de hát erre az ember nem képes, a válasz az, hogy tényleg nem, de meg kell tennünk mégiscsak!

A jelenlét felerôsítésére, az egzisztenciális radikalizmus ’elôhívására’ a halál például rendkívül alkalmas.

Meditálni és imádkozni abban a tudatban, hogy a halál a legközelebbi szomszédunk megadja azt a csipet sót, ami a béketeli ellazultság kiegyensúlyozására kell, miközben az elmét semmi nem nyomja különben.

A tudat a vakáció és a halálos veszély egyensúlyi pontjában nyugszik. A vegetatív, szándéktalan nôi nyitottság, és a felálló, éber férfiasság tudattisztasága. Ebben a paradox tartásban nyugszik a szótlan ima, és a meditáció, amikor a spirituálisra irányultsága pontos. Bizalom a szakadék szélén. Èber bealvás. 

A TUDAT ARCA

Az útra, amin a keresô kell járjon van egy sokszor használt ’szókép’: keresse meg saját igazi arcát! (Zen, Eckehardt) Sok módon megfogalmazott stratégia ez, egy közülük a tudat arcának keresése. Ezt úgy bontjuk ki, és értelmezzük, mintha fizikai arcunkat keresnénk.

A szemeinkkel ugye nem látjuk közvetlenül saját arcunkat. Másokét igen, de éppen a sajátunkat nem. De az, hogy állandóan igencsak közel van, az feltétele annak, hogy bármit is lássunk.

Egy etnológus leirt egy találkozót egy olyan törzzsel, amelynek tagjai soha nem láttak még fotográfiát. Amikor csoportképet készítettek róluk mindenki felismert rajta mindenkit, kivéve saját magát.

Ha az embernek nincs valamilyen tükre nem láthatja saját arcát. Amikor legelôször nézi meg magát egy tükörben, a felismeréshez akkor is kell egy másik ember, aki megmondja neki, hogy a kép amit lát az ô maga.

Ha ezt most átvisszük a tudatra, a következô helyzet alakul ki. Azt állítjuk, hogy a tudatnak van arca. Ez az öntudata. Ez az esszenciája. A leleplezett pôre tudat.

Az ima és meditáció feladata, hogy meglássuk a tudat arcát, ami által meg és felismerjük tenmagunkat.

A tudat arca az, aminek révén egyáltalán tudatosak vagyunk bármi felôl. Minden amivel találkozunk, találkozik a tudatunkkal, mindent a tudattal látunk.

Ám a tudatnak még annál is nehezebb saját magát megpillantania, mint a fizikai arcnak. Noha a tudat arca még bennsôbb, és döntô értelemben a legközelebbi. Közelebb van, mint a fizikai arcunk. 

A tudat maga olyan közeli, hogy automatikussá válik, és még csak nem is elismert, mint bármely tudatmozzanat-élet létfeltétele. Amikor pedig a nyelv elkezd igazán mûködni ebben a helyzetben, és megkísérli leírni a mechanizmust, olyan pontosan amennyire csak lehetséges, megmutatkozik a nyelv duális, logikus struktúrája, aminek révén lehetetlen, totálisan, abszolúte lehetetlen a tudatnak tenmagát megpillantania. Duálisan, logikusan a tudat képtelen saját arcát meglátni.

Ahhoz, hogy a nyelv és logika bármit is megláthasson, mindenekelôtt kétfelé kell osztódnia: a szubjektumra, ami néz, és objektumra, amit nézek. Amikor azután a magam énjét kell megnéznem, vagy amikor a nézô tudatnak kell megnéznie saját magát, akkor állandóan fel kell tételeznem a megismerô, és látó szubjektumot. Ha pedig a tudat látni kívánja saját magát, akkor mindenek elôtt két részre kell oszlania, arra a részre, amely után néz – objektum- és arra amely néz – szubjektum. Csakhogy ílymódon nem láthatom meg az elôfeltételezett, és ezért nem hitelesített szubjektumot. A nézô tudat állandóan kibújik, és megismerhetetlen, láthatatlan szubjektumot játszik. Idáig ér nyelv, a logika és a filozófia.

Na most akkor a feladat, a tudat arcának megpillantása vagy megoldhatatlanul lehetetlen, vagy pedig teljesen másképpen kell megpróbálni.

Ez a másik mód nem lehet nyelvi, logikus, avagy filozófiai. Vagyis egy nyelvtelen, logikátlan, nem filozófikus módon kell nézzünk a feladatra.

Tény, hogy a tudat két alapvetô módon mûködik. Az egyik duális, felosztó, nyelvi, logikus és filozófikus.

A másik módnak tehát nonduálisnak, nyelvtelennek, és minden logikán és filozófián túlinak kell lennie. A nonduális lehet prelogikus, és nyelv elôtti. Az újszülött kozmikus szemmel néz a világra. Nem tud még beszélni, és a logikát használni. Ám éber és tudatos. Nyelv elôtti, logika elôtti kozmikus pillantás.

A nonduális persze jelenthet logikán túli transznyelviséget is. A tudat túl van nyelviségen és logikán. Csakis ez a transznyelvi nem kettôsség képes beteljesíteni, amit az ember a szótlan imával és meditációval el akar érni.

Ezért olyan lassú az út, és követel rettenetesen sok gyakorlást.

Csakis a praxison keresztül lehet elérni, hogy tudat megszabaduljon a saját nyelviségétôl.

A tudat nem kettôs ’atommagja’ kötött a közönséges tudat funkció molekulájában. Az alapfunkciók (pld. mérlegelés, fókuszálás, aktivitás, nyelviség) egybe van kötve a nonduális pôre tudattal. A produktum, vagy szintézis pedig a napi tudatunk. Tehát mindenekelôtt ezt a funciókomplexumot kell széthasítani. Erre használjuk például a tudattréninget, a semleges megfigyelést, nem válogató éberséget, kettôs tudatirányultságot.

A közvetelen napi nyelvi tudatnak igaza van: a tudat nem láthatja saját magát.

De az egzisztenciális praxis által átalakított tudat képes magát olyan pozícióba juttatni, ahol megtörténhet a csoda, egy másik ember segítségével, nem feledve a magasságost, átalakul a saját esszenciája realizálása által: a tudat megpillantja arcát a nem kettôs idôtlenségben.

Tegyük fel, hogy a tudat az ezer állapot, tükrözôdés, variáció, és intuíció közepette egy pillanatra meglátja saját igaz arcát. Észreveszi ezt egyáltalán az ember? Átéli, hogy ez itt valami különleges? Vagy keresztül néz rajta? Így néz ez ki bizony. Az ember magától nem képes beazonosítani, amit lát. Ismernie kéne az esszenciáját, hogyha véletlenül véletlenül felbukkan felismerje.

Éppen, mint a fizikai arcunkkal. Ha soha nem láttuk korábban nem ismerjük fel. Elôször valaki kell, hogy kijelentse, amit látunk az mi magunk vagyunk.

Egy igazi spirituális tanító  olyan ember, aki hozzá segíthet bennünket a felismeréshez, hogy a tudat igaz arca a sajátunk.

Találhatóak egyes olyan emberek, akik láthatólag tanító segítsége nélkül elérnek a realizáció pillanatáig. De nagyon kevesen vannak, összehasonlítva azokkal, akik a nem kettôs tudatállapotot egy mester segítségével valósították meg.

Továbbá – mondják Keleten – egyedül csak azok jutnak elôre, akik valamely korábbi gyakorlás során [elôzô élet? Ford.] már célbaértek egy tanító segítségével, vagyis már eleve gyakorlottak. De ezek többsége is rászorul arra, hogy egy mester emlékeztesse arra, amit már tud, és amire képes.

Az viszont mindannyiunkra vonatkozik, hogy minden éjjel, amikor alvásba merülünk a tudat leveti minden fátylát, és meztelenül alszik isteni igazságában.

Már csak ez önmagában felüdítô az alvásban.

Ha viszont az ember nem is keresi igaz arcát, aligha fogja megtalálni.

Ha pedig a tudat arcát keresi, de mint valami tárgyat, nem fogja megtalálni soha. Azután keresgél, ami keres. A keresés maga a poén. Valahányszor úgymond talál valamit, az biztos a rossz irányba mutat. Az abszolút szubjektum (a tudat esszenciája) irányából átlendül valamely objektum felé (egy állapot, egy tapasztalat, érzés, üresség, fény, valami).

Tehát alapvetôen úgy kell keresni, hogy nem akarunk találni semmit.

Amint a hangsúly valamely eredmény elérésére kerül, a keresés ellaposodik, és avval fenyeget, hogy egy tapasztalatban, vagy egy objektumon landol. 

Ez a keresés nyelv nélküli és egzisztenciális. Azt keressük ami gondolkodik, aki átél. Ami fáj keresi a megfigyelôt, magának a tudatnak néz utána, ki vagyok, mi a tudat, hol is van?

Ez a keresés nem avval végzôdik, hogy találunk valamit, hanem avval, hogy keresés és találás eggyé válik. Mind a keresés, mind a keresô eltûnik. Mindkettô helyén az éber, világló, nem kettôs tudat jelenik meg.

Ha nem keressük az igazságot, nem is találhatjuk meg. Ha keressük, akkor se találjuk. Ha objektumként keressük, akkor sem, és akkor sem, ha az igazság szubjektum lenne. Igazán a legvégsôt kell keresni, a ténylegesen mindennek alapja ’szubjektumot’. Itt maga a keresés a döntô.

Ha nyelvileg keressük, akkor duálisan keresgélünk. Amit pedig találunk, avagy nem találunk, az is duális.

Nyelvileg nem találhatjuk meg a transzduálisat, mert túl van a nyelven.

Nyelv nélkül keresni. Néma, szívbôl jövô keresés. A tudat arcát keresni lebegés, albatrosz a tenger fölött, az ég alatt, a pólusok között.

A TERMÉSZETES SZÍV

Az ima és a meditáció nem az intellektus szintjén mûködik. Nem gondolatáradalom, és nem a fejben található.

Miután azonban az emberek többsége a fejben lakozik, és gondolkodással foglalkozik, ezért muszáj nekik ott kezdeni, ahol vannak. Éppen ezért van, hogy a valódi szellemi tréning mindenekelôtt az énkibontással kezdôdik, hogy késôbb a terápia és önfejlesztés révén létre hozzon egy centrumot a személyiségben, ami nem a fejben, és intellektusban található, hanem magában foglalja az érzelmeket, érzéseket, a testet, és az intuíciót is. Ha választanunk kell, vagy szükségünk támad egy középpontra, akkor az ima és a meditáció számára a szív a leginkább alkalmas.

A közönséges kettôs tudat olyan világban él, amelynek centruma az én, és horizontja kívül található. Amikor az ember elkezd valamely spirituális tréninget, akkor még magával viszi egy ideig a duális térképét. Ezért van legtöbbünknek szükségünk egy másik centrumra. Erre pedig abszolút a szív ajánlott. Amikor a szív a középpont, ez nem azt jelenti, hogy fejbôl gondolom ki. A szivet a fejbôl szemmel tartani nem az, hogy a szívközpontban vagyunk.

A kezdetekben a légzést, késôbb a bévül érzékelhetô szívdobogást követve központosítjuk a tudatot a szívben. Amint megvan a kapcsolat, lehet alkalmazni valami szimbólumot (lángot, virágot, egy yantrát), továbbá, vagy ezek helyett egy mantrikus szívimát, kordinálva a légzéssel, avagy még inkább a szívhangokkal (la-illa-il-allah; OM; kyrie eleison; Om-Mani-Padme-Hum). Az összes nagy spirituális tréning rendszer szükségképpen kimûvelt valamely szívimát, hogy tartósan hozzásegítse a tudatot felismerni az istenit a szivvel. 

A napi kettôs tudatban, és az ebbôl következô életélményben a szenvedés mindent átható, és alapvetô strukturális elem. Gondok, fájdalom, betegség, öregség, és a halál, mint az élet végelszámolása. A közönséges duális tudat számára minden találkozást elválás követ. Minden, amit összegyûjtött az ember (gazdagság, tulajdon, hatalom, egészség, és energia) szétszóratik. Minden élô meghal. Semmi nem állandó. Minden múlékony, semminek sincs stabilitása, vagy maradandó szubsztanciája.

Mindez érzôdik a szívben, és ezért érez együtt mindennel, ami él és szenved. Így reagál a természetes szív. Úgy néz ki, minden ember ilyen együttérzô, és nyitott szívvel születik. De a legtöbbünknél már a gyermekkorban annyi sebet, elutasítást, elhagyatottságot, és verést kap, hogy védekezôen bezárkózik. Ez a bezárkózás kimutatható, mint pszichoszomatikus blokkolás az izmokban, késôbb az inakban, rostokban, sejt membránokban, majd magában a szívben. Általában hosszú, gondosságot igénylô terápiát, és önfejlesztô munkát követel mindezen blokkolás, és elzáródás, elzárkózás tudatosítása. A szív nagy mennyiségû ki nem ontott könnyet, és lelki, érzelmi sebet hordoz. Valahányszor hiányolt valamely szeretet megnyilvánulást összébb szorult. Amikor pedig a kiáradt szeretetét nem fogadták el nagyon megszenvedte.

Igen hosszú idôt és sok munkát kell áldozni általában, hogy helyreállítsuk a szív természetes állapotát.

Valójában az ima és a meditáció kiinduló állapotja az érzelmek áradása a szívben, mint például a bizalom, odaadás, hála és együttérzés, azaz a szeretet érzésének árnyalatai.

Most pedig gyorsan elhárítjuk a lehetséges félreértést: az ember nyugodtan imádkozhat szavakat is használva, és meditálhat a fejében. No és megteheti mindezt nyitott szív, és áradó érzelmek nélkül is.

Amit leírtunk az a szótalan ima, és elôrehaladottabb meditáció folyamata, ami inkább a szívbôl indul ki, mint az agyból. És, hogy inkább az érzelmi spektrumban fekszik, mint a gondolat spektrumban.

A központosítás kérdése általában csak több éves gyakorlás után lesz esedékes. A gyakorló fokozatosan felfedezi, hogy csakis az objektumra irányuló, és objektum termô tudat-irányulás (az imát és meditációt illetôen is) az, ami központosítható.

A meditációs nyitottságnak szubjektumra irányuló része nem központosított, vagy fókuszált, ami egyáltalán nem is lehetséges voltaképpen.

A szótlan ima a kettôs irányultságú tudat nyitottsága a szív együttérzô érzéseire. A szív központosítása azt jelenti, hogy a tudat központja a szívben figyelembe veszi ezen érzéseket. A centrum, és a központosítás a tudat fókuszától függ.

De amint próbáltuk leírni a feladat éppenséggel a fókusztalanság elérése, vagyis bármely centrumtól való függetlenség. Nem is keresünk ilyet. No és természetesen nem keresünk sem perifériát, sem horizontot, vagy valamely ’szférát. Mindez csak a centrum szükségszerû másik oldala. Egy és ugyanazon dualitás.

Ne felejtsük a hála érzését például. Ez akkor bukkan fel, amikor a mindennapi duális tudatunk a szívben központosított. A tudat a hálát a szívben, és a szívvel tapasztalja. Lehetünk hálásak egy baráttal, vagy a kedvesünkkel kapcsolatban. Netán a tanítónk irányában, hálásak az életnek, avagy az élet isteni voltáért.

Ebben az áradó hála érzetben az együttérzés nem csak az érzelem tárgyára való nyitásban nyilvánul meg, hanem ráadásul (nem a helyett) a hála érzetének forrására is rányílik. Nem csupán a hálaáradat irányultságára, (tárgyára, a tanítóra, Istenre, vagy a szerelmi társra), hanem arra is nyitott, ahonnan a hála kiárad. 

A kettôs irányultság nyelvtelenül (megfogalmazatlanul?) nyitott mind a tudat tartalmára (hálaérzet és ennen tárgya), mind pedig magára a tudatra, amely úgymond érzi mindezt. Honnan jön az érzelem? Mélyebben nézve ki érzi ezt egyáltalán? Hol a tudat, amely mindezt tudja? Honnan jön? Mindez a kérdés itt ugye szavakban jelenik meg, de az ima és a meditáció a teljes nyitottság éppen ezen kérdéseket illetôen – anélkül, hogy szavakba foglalnánk ôket, miközben egyidejûleg a hála érzése kivirágzik.

A nyitottságnak ez az iránya, avagy dimenziója a tudat esszenciájára, vagy forrására nyílik, nem fókuszált, vagy központosított, és nem is lehet. Amint valamely centrum, avagy fókuszálás merül föl a tudat máris kész valami tárgyat (állapotot, élményt) elôbûvölni.

Amint sokan  megtapasztalják, amikor az ima és meditáció mélyebb, kettôs irányultságú formáját elkezdik gyakorolni (nem fókuszált, korlátlan nyitottság), akkor ez egy módon kikapcsolja az érzelmeket. Érthetôen nem ezt szeretnénk elérni. A szótlan ima, és meditáció egyik körmönfont poénjáról van itt szó. Az elme soha nincs közelebb a transzcendencia lehetôségéhez, mint amikor az empatikus érzések nyitottak. Vagyis, amikor valaki egyidejûleg nyitva tartja tudatát az esszenciára, és annak forrására, akkor tényleg megtörténhet a transzcendálás. De az énünk, és az egész kettôs közönséges tudat megijed ezen a határon, mert mi van ha ezentúl ’én teljesen feleslegessé válok’? Mi van, ha a tudat valóban rányílt az istenire, ’nem fogok eltûnni, és soha többé nem találom meg magamat’?

A leggyorsabb, és legegyenesebb út a nem kettôs tudathoz a kettôs irányultságú tudatállapot nyitottsága, a hála érzése az isteni, a tanító, vagy a szerelmi társ iránt. Keresd a tudat esszenciáját, és forrását az áradó hálaérzés közepette.

Az együttérzés pillanataiban is emlékezzünk az együttérzés, a tudat forrására, tegyük a nyitottságot korlátlanná.

Az odaadásban pedig hagyjuk a nyitottságot fókusztalanná tágulni.

II. A NYITOTT MENNY

MEGVILÁGOSODÁSI FOLYAMAT

A megvilágosodás alapfeltételei közé tartozik az elégséges énkiélés, a biografikus nyomok alapos terápiás megdolgozása, és a mindebbôl is következô önfejlesztés. Ami ugyan közvetlen spirituális gyakorlás nélkül úgy közeledik a transzcendens vonalhoz, hogy soha nem éri el azt. Jung részletesen leírta, hogy a személlyé válás folyama miként tekeredik spirálisan a a ’selv’ (tenmaga?) körül, anélkül, hogy valaha belecsatlakozna. Pedig a selv egy lépcsô a korlátlan nyitottság felé.

Kibontott énséggel, folyamatos terápia alatt, és állandó önfejlesztés nyomán indulhat be a

kimért spirituális processzus mondhatni, amikor belekezdünk a napi, hosszútávú, gyakorlatokból, imából és meditációból álló praxisba.

Életünk nyomán, kivált a fejlôdési folyamat során a legtöbbünk átél egy sor olyan villanást, amiket a spiritualitás képi, és egyéb megnyilatkozásai közé sorolhatunk. Lehet ez fényvillanás, az üdvösség érzete, vagy az átfogó szeretet lenyûgözô élménye. Gyógyító mozzanatok, a kegyelem érzése, transzperszonális események, és nyitás az istenire.

A legtöbb spirituális gyakorlási rendszer három magasabb tudatállapotot különböztet meg. A mentális szféra fölött, bévül, avagy azon is túl fekszik a spirituális tudat dimenziója. ’Mögötte’ a kozmikus tudat dimenziója. Legbévül pedig a hét tudatszint, az egységtudat, a pôre tudat, avagy a megvilágosodás dimenziója. Ez az isteni szeretet szintje. A duális nem csak az ént, és a mentálisat tudat és szív) tartalmazza. Mind a spirituális, mind a kozmikus szint továbbra is a kettôsségtôl fedett, noha mindkét dimenzió sokkal átfogóbb, mint az én. Mondhatni a spirituális fedi a selv transzperszonális tapasztalatait. A kozmikus pedig a nyitottság mezejének felel meg. Elôször az egységtudatban a dualitás nem csak feloldódik, és kitágul, hanem közvetlenül átsiklik az igazi transzcendenciába. Imígyen az én funkciója és struktúrája is a helyén van ugyan a spirituálisban és a kozmikusban, noha inkább homeopatikus ’mennyiségben’. Elôször az egységtudatban függesztôdik fel az én korlátozottsága, és a selv identitása, hogy visszatérjen az egységtudat pillanatához, avagy ezen pillanatok sorozatához. Az egységtudathoz kapcsolódva törik meg elôször az ember irracionális hite az én és a személyiség jelentôségében és méltóságában. Én király és selv királyné végleg trónfosztott lesz a közös tudat és az együttérzés javára.

A spirituális utazást a három legmagasabb tudatszinten különbözô képpen írják le, és osztják fel, noha természetesen az alapszubsztancia ugyanaz a szív tudományában.

A különbségeket, és hasonlóságokat illusztrálhatjuk avval, hogy a három szinten milyen az isteni viszonya az emberhez, és amint e hozzáállás változik a magas szinteken. 

A spiritualitásban az isteni objektumként lép föl. Az ember keresi Istent. A szív vágyakozik az istenire. Itt bizony tisztán láthatóak a pólusok, a szubjektum, amint keres, vágyakozik, imádkozik, és igyekszik. No és az objektum. Az isteni. Vagy egy még absztraktabb formában, vagy az isteni Te formájában. Amikor a spirituális szint megnyílik akkor megtapasztalhatja az ember Istent: a keresztény Krisztust lát. A szufi misztikus találkozik Allah-al. A hinduk Brahma víziókat tapasztalnak, és a buddhisták felfogják kicsoda-micsoda is a Buddha. Ugyanez a szint aktív, amikor a tanuló találkozik igaz mesterével egy lenyûgözô szeretet találkozón. A tréning abból áll, hogy imádkozunk Istenhez, vizualizáljuk az istenit absztraktabbul (yantra, mandala), vagy konkrétabban (ikonok és tankák).

A kozmikus szinten megnyílik az isteni a szubjektív pólusban. Különféle formában lehetséges egyesülni az istenivel. Netán az isteni leleplezi tenmagát a szubjektív legbennsejében. Ezt így ugyan könnyen félre lehet érteni oly módon, mintha a spiritualitás arról szólna, hogy Isten kívül van, míg a kozmikusban bévül lenne. Ám ez nem így van. Isten, mint a szív vágyának tárgya, vagy Krisztus látomása a legmagasabb fokon bennsôségként életik meg, összehasonlítva Isten megjelenésével az Olympos tetején, avagy a vikingek Asgård-jában, netán a Mennyben.

Azonban ez az isteni numinozitás még megformált. Az isteni valamilyen figuraként jelenik meg. A kegyelem áradása bennsô forrásból származik, de a szubjektumon kívül.

A kozmikus szinten megszûnik a szubjektum pólus aktivitása. Egy dolog látni a kedvest, de teljesen más egyesülni vele totális szerelmi összeolvadásban. És pontosan ez a különbség, ami képiesen szólva az ötödik és a hatodik szint között egzisztál. Az istenivel való ezen egyesülést a nagy vallásokban transznyelvileg fogalmazzák meg a misztikusok. (Én és az Atya egyek vagyunk. Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Én vagyok Brahman. Én vagyok Allah (Mansoor: al haqq). Ez a tudat Buddha.) Ezek nyomán a tréning az azonosulás, az odaadás, és a szeretet.

A hetedik szint – a pôre megvilágosodott tudat – túl van mindezen fátylon és polaritáson. Az egységtudat az emberi és isteni dialektikájának transzcendense.

Istennek sok maszkja van, hogy kímélje a szemünket. Azonban ameddig a tudatunk és pillantásunk fátyolos, addig csak fátylakat láthatunk.

A pôre tudat hat fátyol mögött rejtôzik: kozmikus, spirituális, mentális, asztrális, éterikus, és a fizikai. A leplezetlen pôre tudat túl van minden dualitáson, a születésen és halálon is. Mint a hold: újjá születik. Azután teliholddá kerekedik. Végül öreg lesz, kisebb és kisebb, és meghal. Legalábbis így néz ki. És az ember élete-halála is így néz ki. Csakhogy a hold egész idô alatt kerek marad és teli. Fátyol és polaritás teszi, hogy a fázisaival, és ciklusaival lép föl. Az ember tudata is teljes elfátyolozatlan esszenciájában, nem születik és nem hal meg.

Az utazás a bennsô dimenizókon keresztül bejelöli a szintek közötti átmeneteket, az úgynevezett beavatásokat. Egy kezdet, vagy bevezetés egy korábban csak sejtett szintre fontos esemény, hiszen az új dimenzió elôször nyílik meg valakinek. Principiálisan ez természetesen tiszta és döntô élmény, de a valóságos praxisban történhet fokozatosan, vagy részenként is. Ezért azután hihetetlenül sok variáció létezik, és sok különbözô mód az átugrás leírását illetôen is.

Az elsô beavatás az elsô, döntô és totális nyitás a mentálisból az ötödik, spirituális szintre. Ez az archetipikus találkozás a mesterrel. Lehet ez egy autentikus, szeretetteli kapcsolódás egy igazi tanítóhoz. De lehet ez egy ismert, netán ismeretlen mesteraura látomás is. Krisztus, vagy Buddha vízió.

A második beavatás az áttérés az ötödikrôl a hatodik szintre, ami az elsô tiszta és teljes nyitás a kozmikus szintre. Az egyesülés az istenivel szubsztanciális átélése, avagy a tanító megvilágosodott aspektusával, netán a kozmikus tudat egy kevésbé meghatározott egységével való találkozás.  

Miután a hatodik és hetedik szint oly szorosan kötôdik egymáshoz – a minôségi különbség dacára – a második beavatásnak két típusa ismert. Egyedül a hatodik szintre nyitás. Valamint egy olyan nyitás, amelynek magva egészen az egységtudatra nyílik. Ez utóbbi egy ultrarövid villanás.

Az utolsó beavatás nyitás az egységtudatba. Ez magában foglalja, hogy az ember ezután képes kontrollálni a transzduális tudatba, a rigpába* érkezését. (* A rigpa a nem kettôs tudatállapot szava a tibeti dzogcsen tradícióban. Szerzô lábjegyzete.)

Ezen események dinamikus aspektusát illusztrálhatjuk egy képpel. Képzeljük el, hogy az elme és a tudat egy hatalmas, és nagyon komplikált labirintus. Ezrével találhatók benne térségek, némelyik teli városokkal, mások tájakkal, találhatók benne templomok, és imahelyek, az egész teli van élettel. Végtelen hosszú folyosók, és végtelen sok ajtó. Minden ajtó a tudat egy új modifikációjára nyílik: asztrális dimenziók, hipnotikus állapotok, áradó élet, és ragyogó energia, az élmények minden variációja megtalálható az élô elme hatalmas labirintusában. Tételezzük fel, hogy csupán egyetlen ajtó, egy amúgy teljesen anonym ajtó nyílik a labirintuson kívülre, a transzduális egységtudatba. Ez az ultimatív, a szabadságba vezetô ajtó mondhatni soha nincs zárva. De nagyon szerényen néz ki az összes többi aranyozott, esztétikus, szép ajtóhoz képest.

Az a pillanat, amikor az ember a szabadság nyitott ajtaja elôtt áll az elsô beavatás. A belépéskor áradó fény, numinozitás, szeretet. Fény játszik e körül a végtelen szabadságba vezetô nyílás körül, ami a tanító mesternek pulzáló energia aurát ad, a színek és belátások rendezett gyûrûi formájában. Ez a viszonyulás, a végtelenség amint az ajtónyílásra fókuszál, bizonyítja a tudatnak, hogy valóban egy tanító van jelen. És ez teljesen igaz ezen a szinten. Egy bizonyos idô után megint becsukódik az ajtó. Ezután pedig az ember éveket áldoz az integrációra és tréningre, szótlan imára és meditációra, mindezt azért, hogy asszimilálja a spirituálisat az egzisztenciális átváltozási folyamatában.

Azután egy szép nap, egy pillanatban az ajtó megint kinyílik, és az ember pont ott áll, ezen az elasztikus helyen, ahol az ugrás megtörténhet. Egy villanásban a tudat kívül van a labirintuson, szabad. A rákövetkezô pillanatban pedig megint a duális labirintusban találja magát, az ajtó csukva [nem zárva!], és minden más eltûnt. A második beavatás nem ad lehetôséget kontrollálni a kijáratot. Az egész olyan gyorsan lejátszódik, hogy az elme nem képes tájékozódni, teljesen felfogni mi is történt, és miként volt lehetséges mindez. De az életlabirintus perspektívája megváltozott. A kozmikus-isteni perspektíva egzisztenciális realitássá lett. Most akkor ismét éveket tölt el az ember, hogy mindezt asszimilálja az egzisztenciális átváltozási folyamatban. 

A harmadik beavatás során megint kívülre kerül az ember. De ez alkalommal, a képes beszédünk szerint, mintegy lassítva történik minden. Az elme képes követni minden mozzanatot, felfedezi miként is állíttatott erre az elasztikus helyre a szerény kinézetû ajtó elé. Regisztrálja mi is alkalmas az ajtó kinyitására (szótlan ima, és kettôs irányultságú tudat elmélyítve a tudat esszenciája irányába). És maga a mozgás, át az ajtónyíláson a szabadságba olyan éberen zajlik, hogy mostantól kezdve ez az út és mechanikája tudatossá és kontrollálttá válik. Bizonyos idô után a tudat ismét az életlabirintus dualitásában találja magát. De ezután az ember képes maga véghez vinni a ’rítust’. Éppenséggel a tanító, és nem kevésbé az isteni szabadság segítségével, ami lehetôvé teszi, hogy az egész olyan tempóban, és eleganciával follyék, ami lehetôvé teszi, hogy a tudat megtanulja, amit csak kell mindehhez.

A különös ajtónak a képes beszédünkben van még egy tulajdonsága, éspedig az, hogy bévül a labirintusban végtelen különbség van a bent, és a kívül között. Ám a szerény ajtón kívül éppenséggel semmi különbség a kettô között!

Ez a pont, és esemény jelzi a megvilágosodási folyamat kezdetét.

Ezután az ember villanásokban és pillanatokban gyakorol akárhol és bármikor, hogy tudatát a transzduálisba nyissa. Majd ez a funkció teljesen megbízhatóvá válik. Felfedezzük fokozatosan, hogy a nonduális villanás meghosszabbodik, és transzduális állapot lesz belôle. Általában ez a processzus évekig tart. De lassan elnyugszik a tudat saját esszenciájában. Ezen az alapon gyakorlással stabilizálva szintén évekbe kerülhet az egzisztenciális átváltozási folyamat.

A tréning igazán egyszerû: csendben kell lenni, semmivel sem foglalkozni, hagyni a dolgokat békén.

Magában a megvilágosodási folyamatban csupán két motíváció marad. Az egyik a spontán fellépô együttérzés minden lénnyel kapcsolatban, aki-amely még nem fedezte fel isteni esszenciáját. Ez azután  spontán tanítói kezdeményezésekben futhat ki, hogy másokat is hozzásegítsünk a transzduális tudat igazságának belátásához. Márpedig ez csakis szeretettel közvetíthetô.

A megvilágosodási folyamat másik ösztönzôje az a kívánság, hogy ismételten hagyjuk a tudatot tennen forrásába megmerítkezni.

A legfontosabb jellemzôje annak, hogy valaki kapcsolatban van az egységtudattal, az azonnal jelentkezô együttérzés. Barátságosság, respekt, és segítôkészség, avval az egyetlen céllal, hogy olyan atmoszférát teremtsünk, amiben egy másik ember felfedezheti legbennsôbb esszenciáját. Ez a spontán együttérzés éppúgy irányul olyan valakire, aki szenved éppen, avagy boldog, egészséges, és kiválóan érzi magát. Az egységtudatból nézve ugyanis ez a két ember éppen ugyanannyira távol lehet az ultimatív teljességtôl.

Mennél nyitottabb valaki az egységtudatra, annál több együttérzés áramlik rajta keresztül.

A legbennsôbb három tudatszintbôl nézve tagadhatatlanul úgy néz ki, hogy igaz embernek lenni két ’dologból’áll: szeretetbôl, és magasabb tudatállapotból. Ez a kettô pedig mélyebben véve egy.

Úgy néz ki, hogy minden ember szivében természetes a szeretet, és együttérzés, és mi kedves mindannyian tudatunk magvában egy és ugyanazon magas tudatállapotban lehetünk.

A maszk nélküli szív számára a pillanat nem egy elfolyó momentum, se nem szenvedésteli feszültség az idô és az örökkévalóság között, mert a pôre tudatban a most nyitott menny. A konkrét élet egy a teljességgel.

De a napi, duális tudatból ez nem látható. Éppenséggel ez a viszony, netán iszony teszi, hogy az egységtudat konkrét kifejezôdése az együttérzés.

A spirituális folyamatot elôször a három belsô tudatszinttel jellemeztük. Erre rá a beavatások áttörésével. Végül pedig utalunk arra, hogy a meditatív folyamat maga miképpen is írható le a három belsô szinten átívelô spirituális utazással összhangban. Ezt már megtörtént a Magasabb Tudat (Højere Bevidsthed, Borgen 1983) címû könyvben, és itt, most bemutatható, hogy a leírás nem különbözik a tibeti Mahamudra meditáció klasszikus felosztásától.

Tsele Rngdol a Mahamudra Lámpása (Lamp of Mahamudra, Rangjung Yeshe, kathmandu 1988) címû mûvében így jellemezte a tudattréning négy alaplépcsôjét a realizáció felé: 

„Az egyhegyűség azt jelenti, hogy olyan hosszan tudunk a meditáció állapotában maradni, ameddig csak akarjuk. Az egyszerűség értelme az, hogy természetes állapotunkat közönséges elmeként ismerjük fel, és megértjük, hogy az mentes bármiféle alaptól vagy gyökértől. Az egy íz annyit tesz, hogy szamszára és nirvána kettős rögzültsége felszabadul a tudatosságban. A nem-meditáció pedig a »meggyőződések« és szokásos hajlamok mindenfajta szennyeződésétől való megtisztultság.” (66)

„A nem-gondolkodásként felmerülő gondolkodás természete az egyhegyűség, az ürességként felmerülőé az egyszerűség, az egyenlőségként felmerülőé az egy íz, annak a gondolkodásnak a természete pedig, ami a fogalmiság által jellemzett elme meghaladásaként merül fel a nem-meditáció.” (67)

„Az egyhegyűség pillanatában megfékeződnek a gondolatok, az egyszerűség pillanatában gyökerük átvágásra kerül, az egy íz pillanatában belülről feldereng az önmagától felmerülő bölcsesség, a nem-meditáció pedig a kibillenthetetlenség megvalósulása.” (67) 

(Szoboszlai János barátunk fordítása angolból.)

Az elsô alaplépcsô koncentrált csendesség. A fókuszálás és a koncentráció közötti különbség az, hogy a fókusz változik aszerint, hogy mi van a tudat égéspontjában, míg a koncentrált fókuszálásnak egy a tárgya. A koncentráció kizárja a gondolkodást, noha ez nem meditáció, hanem egy elôgyakorlat.

A második lépcsô a kettôs irányultság meditatív ürességének, vagy nyitottságának felel meg. Itt különbséget kell tennünk a kettôs irányultságú tudatállapotban aszerint, hogy a tudat forrásával való találkozás elôtti, avagy a találkozás felismeréssel járt-e együtt.

Mindkét esetben a kettôs irányultság gyakorlása (1-3 óra naponta 5-15 évig) leegyszerûsítést hoz magával, mind az örökké nyugtalan, keresgélô, aktív tudatot illetôen, mind a napi konkrét életvitelt illetôen. Az egyszerûség úgy jelentkezik, hogy az ember egyre gyakrabban, mind a csendes gyakorlás során, mind a közönséges napi élete során a spirituális alapállásában marad bármilyen ügyben, bárhol, bármikor. Ha öröm jön, a tudat máris a forrás felé nyit, szótlanul emlékszik arra, ki is örül az öröm közepette. Ha gyász éri, a kettôs irányultságú tudat nyitott mind a gyászra, mind a gyászolóra. Gondolatok esetén a tudat dupla irányultságában felfogja X-et is, aki gondolkodik. Csendes béke esetén a tudat tud az átélôrôl. Ha hálát érez, a szubjektum kimeríthetetlenségében nyit a hála forrására. Ha szeretetet érez, teljesen fókusztalanul tágul végtelenné. Az egyszerûség az, hogy minden egyformán jó ’anyaga’ a kettôs irányultságú tudatnak. Minden lehetôséget ad a tudat ôsalapjára emlékezésre. Ez leegyszerûsíti az életkörülményeket. A hangsúly átkerül az anyagi ragaszkodásról a szellemi lazaságra, az elengedésre és leadásra, köszönetre nyitottan mindennel kapcsolatban.

A harmadik lépcsô pedig bizonyos módon a szubjektum és objektum illuminatív identitásának felel meg. Itt már a tudat teljesen kontrollálja a nondualitásba érkezését. Elôhívatik az extatikus egyöntetûség. Amint a tenger mindenütt egy ízû, éppúgy egyízû minden esemény és minden benyomás: ’minden Istentôl jön’. Az összes érzékelés, és az összes gondolat egyöntetû, fénybôl szövött. Az egész tarka világ, az elme végtelen mozgékonysága és változékonysága, mint hullámok és minták a tudat isteni óceánjában. Egy ember egy hullám, megszületik, él, hullámzik életén át, majd visszasimul az óceánba. Ami ugyanaz marad-t. Egy virág is az isteni tenger hulláma. Az ég kékje a tudat tengerének csendje. A boldogság és a szenvedés egy sárga pillangó a nyári napsütésben. Minden egyöntetûen teljes értékû változata az isteni tudatnak. Az egzisztencia hangsúlya átkerül  az individuálisan változékony identitásról a nyitottságra, ami a végtelen fókusztalan extatikus korlátlanságán nyugszik. A tenger elengedi a hullámaival való fájdalmas azonosulást, a hiú változékonyságukkal, mert esszenciáját találja az óceánban való elnyugvásban. Nem mintha a hullám nem lenne tenger. Minden csepp, egy áttetszô pici rovar, egy halálos vírus, mind ugyanúgy tenger. A szenvedés: csak individumnak tekinteni magunkat. Az extázisban úgy realizálódik a múlékony individum, hogy egyidôben az isteni, mindent átfogó tudatóceánnal is egyöntetû.

Amint egy ilyen szemlélet egzisztenciálisan megalapozódik a szívben, rögvest megjelenik az együttérzés mindazokkal, akik még nem találták meg ezt az egyszerûséget, ami mindent felold, és megszabadít.

A negyedik és utolsó lépcsô az egységtudat (nem-meditáció). A megvilágosodás folyamata  a tudat forrásához vezetô nyitás kontrolljával kezdôdik. A három elsô lépcsô (egyszerûség, mint kettôs irányultságú nyitottság a forrásra, egyöntetûség, és egység) a transzduális tudat stabilizációja, és a megvilágosodási folyamat stációi.

„At the time of One-pointedness don’t fixate.

During simplicity don’t fall into extremes.

Don’t cling to the taste of One taste.

Nonmeditation transcends conceptual mind.”

"Az egyhegyűség pillanatában ne rögzülj semmihez sem!

Az egyszerűség idején ne sodródj a szélsőségekhez!

Ne kötődj az egy íz ízéhez sem!

A nem-meditáció túllép a fogalmi természetű elmén."

Urgyen Tulku

(Szoboszlai János fordítása)

A TUDAT MISZTÉRIUMA

A kettôsségmentes megvilágosodott tudat, amit spirituálisnak, vagy szelleminek nevezünk, a közönséges duális tudatfunkció mögött rejtôzik, amellyel napjainkat éljük. A szellemi megvilágosodott tudat nem hit kérdése. Nem valami teória, vagy posztulátum. Hanem maga a realitás. Vannak gyakorlási módszerek, amik lehetôvé teszik, hogy akik ezt kívánják, és megvan hozzá a szükséges türelmük kibontakoztassák ezen általános potenciált. Az elôzôekben ezeket a módszereket alaposan megvizsgáltuk.

A szellemi (a három legbennsôbb tudatszint) inkább egy alapállás, mintsem valamely tartalom. Nem valami speciális szellemi élmény, vagy transzperszonális esemény, látomány, netán vízió. Sokkal inkább az ilyes eseményekhez, valamint a hétköznapokhoz való hozzáállás nevezhetô szelleminek.

Még pontosabban talán úgy fejezhetnénk ki, hogy a szellemi, a közönséges tudat által rejtett magasabb, bennsôbb tudatállapot értelmében egy fajta perspektíva, avagy látásmód.

Mondhatni, aki lát, annak más a perspektívája, mint a konkrétan vett vaknak. Nagyon jó analógia lehet bemutatni a különbséget a duális tudat tájékozódasi képessége, és a transzduális perspektíva között. A transzduálisból nézve a tudat felfogóképessége nagyon behatárolt, és ködös, olyannyira, hogy szinte a vakság határán van, összehasonlítva a kettôsségmentesség távlataival.

A különféle fô spirituális tradíciók a közönséges tudatállapotot alváshoz hasonlítják az egységtudat éberségéhez képest. A két köztes szint (az ötödik spirituális szint, és a kozmikus szint) nyugodtan hasonítható az álomhoz, majd a lucid (’éber’) álomhoz ugye.

Az is fontos – ha spirituális tréningbe kívánunk fogni – hogy a céllal tisztában legyünk. Itt javasolhatunk még egy képet illusztrálandó, hogyan is értendô a szellemi perspektíva kitágulása. Amikor lenézünk tíz kilométer magasságból egy repülôrôl a földre nem látunk egyetlen embert sem. Csak városokat, utakat, tájakat, tengert. Az emberek ebbôl a perspektívából nézve túl kicsik ahhoz, hogy láthatóak legyenek. A mozgás mintázata is másként néz ki. Az autók és vonatok – amennyiben láthatóak – mintha nem is mozognának. A tenger nem hullámzik, és a hajók saját fehér hullámsodrukban nyugszanak. Ha az ûrbôl nézünk a Földre jószerivel semmi emberi aktivitás nem látható. Még a nagyvárosok is elmosódnak. Csak a kontinensek struktúrái megfigyelhetôk. Ha most elképzeljük, hogy az ember két perspektívát lát egyszerre, a szokásos látással a szokásos perspektívát, mint mindannyian, és azt amely az ûrbôl látható, akkor bizony alighanem nagyot változna a felfogásunk, átformálódnának a választásaink, és a viselkedésünk is más lenne.

A szellemi perspektíva mégsem egy ember nélküli kék bolygó látványát kínálja.

Hanem többek között, ám centrálisan hangsúlyozva az ember potencialitását és szenvedését. Talán az analógiák pontosabb képet mutatnak arról, hogy mit is adhat a transzduális tudatperspektíva. Olyan, mintha az ember korábban vak lett volna. Éberség az alvás helyett. Szellemi perspektíva a korábbi materiális helyett.

Természetes és tiszta ügy, hogy amikor a duális tudatállapot a transzduális szellemi tudathoz visoznyul, akkor csak sejteget és hisz; intellektuálisan nem lehet érvelni egyik állapot mellett sem. Ez pedig egészséges dolog így. Csak éppen nem sok köze van a valósághoz. Ugyanaz, mint régen: ki akar, mer belenézni Galilei távcsövébe? Van aki hisz, mások kételkednek. Van, aki eldönti intellektuálisan, hogy ami a távcsôben látható az hazugság. Csak, akik el tudják viselni a távcsôbe nézés kényelmetlenségét azok tudhatják milyen is a valóság.

Pontosan ugyanez a helyzet a transzduális tudattal. Csak azok, akik gyakorolnak, és van elég türelmük hozzá tudják meg mi a valóság. Tréning (szótlan ima, meditatív elmélyülés) nélkül csak az elôítéletek miatti kétkedés, vagy hit. Semmi tudás.

A vakok világában miként is tudná egy ügyes szemsebész rávenni a vakokat, hogy alávessék magukat egy operációnak? Ráadásul bele kéne fogniuk az évekig tartó nehézkes, elôször a bevezetô, késôbb mélyebbre hatoló elôkészületekbe, és elviselni a beavatkozásokat, hogy az utolsó pillanatban megtörténhessen a csoda. Ugyan mennyi esély van a sikerre? Csakhogy minden emberben ott a lehetôség arra, hogy lásson. De végülis csakis a saját erejébôl tudja mindenki megnyitni vak szemeit. Vajon meg tudnák érteni egy látó ember együttérzését? Elhinnék egy látó kijelentéseit arról, hogy mindaz a probléma és szenvedés, amit a vakság okozott szükségtelen volt, és nagy részben saját magukat okolhatják érte, miután nem áldoztak arra, hogy kibontakoztassák a látáshoz szükséges képességeiket? Felfognák vajon a látó megkönnyebbülését – az együttérzésével együtt – amikor kiderül, hogy mindenki elérheti a látás képességét, aki akarja; merthogy mindenki egyenlôként született a látás lehetôsége szempontjából?

Ígyen, vagy hasonlóan – gondolom én – gondolkodtak a nagy megvilágosult tanítók ezen a bolygón. És még azok az emberek is, akik netán csak egyik szemüket tudták résnyire kinyitni a megvilágosodási processzus kezdô lépcsôjén hasonlóan kell érezzenek.

A tudat misztériuma megértésének kritikus pontja ott van, ahol az ember egyedül már képtelen továbblépni. Valaki kibontakoztathatja az egóját, élheti jól az életét, járhat terápiára, munkálkodhat tenmagán, gyakorolhat, imádkozhat és meditálhat. Mindezt jórészt bárki kitalálhatja maga. Könyvek, inspiráló emberek, és trénerek hatása alatt.

Ha egzisztenciálisan megértjük a szótlan ima, meditáció üzenetét, képesek vagyunk gyakorolni, a szívvel is értünk az intellektus mellett, akkor felfoghatjuk az indirekt közlést is arról, hogy a szellem elérhetô a szenvedélyes keresésben. Azután egy idôpontban határhoz érkezünk. Úgy érezzük, hogyha itt elengedjük magunkat meghalunk. Vagy eltûnünk a végtelenben, és többé nem találunk vissza az énünkhöz, vagy valamely tartós identitáshoz. Netán megijedünk attól, hogy mintha kezdenénk megôrülni.

Nos ezen a határon, evvel a barikáddal szemben szükségünk van segítségre. Ez itt a transzduális tudat határa.

Semleges megfigyelés, amely nem válogató éberséggé nyílik. Kettôs irányultságú nyitottság a szubjekivitás legbennsejére. Szótlan ima, a szív nyitott empátiája, nyelv nélküliség a fogalommenteségen is túl. Ébrenlét. Ellazultság. Készenlét. Ez a határvonal.

Itt semmi nincs, amibe belekapaszkodhatnánk. Minden ismeretlen és új. Semmi fókuszpont. Semmi élmény a hozzátartozó átélôvel. Semmi látomány a szemekkel. Egy mérhetetlen szakadék szélén lógunk es nem merjük belevetni magunkat.

Vagy lestoppol a folyamat itt, vagy magasabb tudatállapot lép fel. Ez utóbbi azután szintén két módon folytatódhat: vagy – a legtöbb esetben – egy élô, a transzduális tudatra ébredt tanító megtalálálásával, vagy pedig – igen ritka esetben – maga az isteni felléptével. Ha egy tudatosság ezen a határon, mint mondani szokták, találkozik az istenivel, akkor alighanem korábban már segítséget kapott egy élô tanítótól. [Esetleg elôzô életeiben?!:] Az isteni itt egy megvilágosodott, nem élô mestert jelöl, vagyis egy megvilágosodott ’tudatmezôt’.

Az egységtudatba való áttöréshez szükség van egy élô, vagy nem fizikai, éber transzduális tudatra, inspirációra. Nincs szükség apukára, anyukára. Sem egy terapeutára, sem fejlesztô trénerre. Egy barát, vagy szerelmi partner sem segíthet. A fantáziálás, és kívánkozás sem segít senkit tovább. Éber, transzduális tudatra van szükség. Valakire, aki már átkelt a határon. Egy kijózanodottra. Arra, aki tud. 

A tanuló részérôl a helyzet duális. Dacára a levegôtlen, lebegô és nyelvtelen karakternek éppenséggel a határvonal, ami a tanulót megállította, bizonyítja a korlátozottságot, és ily módon a szituáció duális voltát. Azonban a tanuló találkozik – amennyiben át kíván kelni a határon – egy tanítóval, aki tudatában nem csak duális. Ô ebben a pillanatban éber a transzdualitásban, ezért számára nincs különbség kettejük között. A tanuló számára igen, de azt is tudja, hogy a mester ezt a különbséget már meghaladta. Ennek ismerete a tanuló szivében kinyílik. Ha ez csak intellektuális ismeret lenne egészen más volna a helyzet. A tanítóhoz fûzôdô kapcsolata szótlanul vett tudás a szivében. Ez a talán legkifinomultabb bizalmas szeretet, ami a szív néma, szótlan tudásán alapszik.

Így néz ki valahogy a helyzet, amiben az igazi transzcendálás megeshet.

A tudat misztériuma abban a pillanatban bomlik ki, amikor a tanuló mindent teljesen elenged. A legkifinomultabb szeretet formájában nyilvánul meg.

A misztérium lényegisége pedig abban áll, hogy a két félig elválasztott (a tanuló elválasztottsága), a félig nem elválasztott (a tanító transzdualitása) tudat leleplezôdik, mint egy és ugyanazon tudat.  Az utolsó fátyol is lehullik, és a pôre tudat realizálja tenmagát.

Az egyesült tudatban ismeri meg a tanuló a tudat transzcendens aspektusát.

Nincs két egyforma ember a Földön, akik megvilágosodási folyamata azonos. Minden egyes ember az egységtudat megismételhetetlen, eredeti kifejezôdése.

Ugyanakkor minden megvilágosodott egy és ugyanazon tudat megvalósítója.

A megvilágosodott tudat, mint olyan, az isteni, mindent átfogónak és áthatónak tûnik. Minden ember az egységtudat áthatottja, és hordozója. A bennsô tudatszintekrôl tagadhatatlanul úgy néz ki, hogy minden, a legkisebb lény számára is nyitott a tudatlehetôség.

Ha minden fa életre kelne az erdôben,

és minden falevél nyelve lenne,

akkor sem tudná Isten kegyelmét,

kiénekelni méltóképpen.

N.F.S. Grundtvig 

(Lutheránus püspök és bárd, a dán népfôiskola feltalálója)

Talán az élet értelme annak felfedezése, hogy minden az egységtudatból ered? A fizikai univerzum esetleg csak ráadás, az isteni kreativitás ünneplése? Talán az egész pillanatonként újra, és újjá születik a tudat egy bizonyos perspektívájából nézve? Minden falevél egy zsoltár?

A szenvedés pedig netán az egyéniséggé levés ára? A funkciója pedig, hogy felébresszen bennünket a személyiséggel való azonosulásunk álmából? A természetes szívbôl áradó együttérzés viszont azt a titkot leplezi le, hogy minden élô egy? Az isteni teljes tökéletesség okán talán, szükségszerûen szabadon minden pillanatban megnyilvánítja az összes lehetséges fizikai, éteri, asztrális, mentális, spirituális és kozmikus árnyalatot, formát és változatot?

Lehetséges ahhoz, hogy teljesen egyedivé-egyénivé legyünk az egységtudatnak alvásba kell merülni? Talán semmi baj evvel; hm? Mi van, ha az egész egyben az összes szintjével, álmával, alvásával, ébrenlétével maga a Nagy Tökéletesség? Talán.

Az egységbe torkolló misztériummal remélhetjük, hogy elképzeléskörünk nem túl szûken zárul. A feladat ugye a misztériumhoz vezetô út gyakorlatokkal való kikövezése. Minden egyes gyakorlónak viszont magának muszáj tisztáznia, hogy közelebbrôl mit is jelent a misztérium a számára.

A szótlan ima, és meditáció egzisztenciális barikád is. Ajtóra van szükség túljutni rajtuk. Egy igaz tanító ilyen ajtó. 

Ha egy spirituális tanító egy ajtó, amin be kell menni, akkor egy ’önfejlesztést’ instruáló tréner egy mérföldkô, amin túl kell haladni. Az ilyen tréner, ha jól értelmezi a feladatát útjelzô tábla, ami mutatja az utat az igazi ajtóhoz, a végsô tanítóhoz.

Túl sokszor látni embereket letáborozni valamely tréner mellett, ahol be is rendezkednek állandóra. Imígyen sok, a döntôen fontos vallások közül egy-egy végsô tanító nyitott ajtaja körül alapíttatott. De az organizációk e nagy tanítók körül gyakorta inkább gátolják, mintsem segítik a továbbjutást, vagy az ajtón való belépést. Megmerevednek, és bekeményítenek a dogmáik és szabályaik érdekében, és az a vibráló élet, ami a tanítóból árad-t eltûnik a falak mögött, a zárak között a szervezetek öntörvényei miatt.

Az ember elkezdi imádni a mérföldkövet, ahelyett, hogy az információit hasznosítaná. Hajlong az ajtókeret elôtt, és feldíszíti az ajtót, ahelyett, hogy belépne rajta.

Igen fontos megtanulni, miként is lehet hasznosítani a spirituális tanítót megfelelô érett módon.

Mindenekelôtt ki kell mondani, hogy a kezdô északeurópai spirituális gyakorlóknak nagyon távol fekszik, hogy egyáltalán megértsék: szükségük van egy spirituális tanítóra. Hát nem arról szól az egész, hogy legyünk végre magunk, saját urunk, legyünk függetlenek? Persze, hogy arról is szó van a legmagasabb fokon ráadásul, hogy legyünk érettek, önállóak, és felelôsséget vállalók. Legkivált a szellemi ügyekben. Éppen ezért olyan fontos a mi idônkben és kultúránkban például az élettörténetünk terápiás megdolgozása. Központi fontosságú, hogy az ember nem találkozik egy spirituális tanítóval a mamáról és papáról szóló feldolgozatlan anyagaival. Túl könnyen válik egy spirituális tanító az éretlen, vagy terápiásan meg nem dolgozott személyiség számára jóságos atyává, netán valamely Jehova típusú, isteni hatósággá. Vagy a jó, meleg, átkaroló mamává, netán egy olyanná, aki távol van, és állandóan udvarolni kell neki, különféle szolgálatokat tenni. A mi idônk tévutak széles skáláját prezentálja az úgynevezett gurukkal kapcsolatban. Naivitás, és visszaélés, elcsábítás és félreértett spiritualitás. Úgy néz ki, hogy igencsak robbanásveszélyes az, ha a terápia, önfejlesztés és spiritualitás egyetlen személyben reprezentáltatik. Sokk, traumák, és karakter fixációk keverednek az önfejlesztésbe elválaszthatatlanul attól, hogy mit is jelent az érettség, felelôsség, spirtualitás, majdnem csakis elhibázott lehet az egész. Legalábbis nagyon kevés szerencsés esetben mehet jól, de legtöbbször szabály szerint rossz lesz.

Megfelelôen eljárva ajánlott (a többség esetében direkt szükségszerû) a különbözô megközelítéseket különbözô tanítókra bízni. A terápiát professzionális terapeutára. Az önfejlesztést az erre alkalmas, józan tanítóra. Ami pedig a legfontosabb: a határozottan tudatváltoztató tréninget – szótlan ima, meditatív elmélyedés – feltétlenül olyan tanítóra kell bízni, aki képes kontrollálni a transzduális tudatfunkciót!

Más összefüggésben korunk tisztában van a tanárok fontosságával. Mûvészek és tudósok kivált a fejlettebb szinteken rájuk vannak utalva. Ha valaki igazán jól kíván játszani a hegedûjén Kremerhez, vagy Menuhinhoz fordul. Viszont nem küldünk professzort a kisiskolába elôadni. Hajlandóak vagyunk a mesterek után utazni is. Nem üldögélünk országunkban és várjuk a jószerencsét. Hanem felkeressük azokat a helyeket ahol a nagy mesterek vannak.

A tudományban is így van. Általános, hogy egyfajta mester-tanítvány képzés folyik. Sok éves intenzív együttmûködés kell az új kutatók kineveléséhez.

Éppen ez az oktatási kultúra kell az érett embereknek a spirituális praxishoz. És miután a spirituális szorosan kötôdik  a személyiséghez, és a pszichológiai struktúrához, a terápiás tisztázás szinte elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy a spirituális együttmûködés gyümölcsözô lehessen. Ez mondjuk nem feltétel a zenei, vagy tudományos tanításban (noha kétségen kívül kívánatos volna. De hát ki lenne olyan kibillent, hogy terápiára jelentkezne a kémia professzoránál, vagy balettmesterénél?)

Miként talál meg az ember egy spirituális tanítót? Nehéz kérdés. De arról mondható valami, hogy miként nem  ajánlott. Biztosan nem található meg az intellektus révén, fejbôl. Nem lehet elgondolni a dolgot. Csakis a szív találhatja meg. 

Nem mehetünk valami divat, vagy pletyka után, az ismertség, és a tanítványok létszáma után sem.

Ismételten megállapíthatjuk, hogy milyen fontos a terápiás része a munkának. Ha ez nincs rendben, akkor bizony sok keresô tanuló összekeveri a pszichológiai szükségleteit a spirituálissal. Egy ’rendes’ apa, vagy anya hiánya, egy meggyôzô mintakép hiánya, és ez dönti majd el a tanító megválasztását, ami sorsdöntô hibához vezethet.

Használni kell a kritikai érzékünket, a szkepszist, az intellektuális analízis élét a szortírozásnál. Ám a döntô kijelentés csakis egy fenntartások nélküli szívbôl jöhet. „Nem megvizsgálni a tanítót olyan, mintha mérget innánk”- mondja Padma.

A legjobb, vagy az igazi tanító egy ember életében egy adott spirituális szinten nyilvánvalóan az, aki elô tudja segíteni a következô lépést. Ez gyakorta nem a legfejlettebb segítség, de szükségszerûen a legfontosabb a tanuló felôl nézve. Ha viszont a reális távolság a kettô között túl nagy, akkor a kommunikáció, és az átadás meglehetôsen nehézzé válik, sôt alkalmanként lehetetlen lesz gyümölcsözô eszmecserét folytatni.

A három jól kipróbált, megtapasztalt tanúság a következô tehát:

A hiteles tanító egy ajtó.

Az igaz tanítót szívvel találjuk meg. 

A valódi tanító a következô lépés. 

Végül pedig egy utolsó, kevésbé kezelhetô faktor a tanítóval való találkozást illetôen. Ez többféleképpen leírható vérmérséklet és megközelítési forma szerint. Néhányan biztosan volnának, akik szerint - ha egy ilyen találkozás egyáltalán lehetséges, az – sorsszerû, akármit is jelentsen ez. Mások könnyedébben, netán költôi hajlammal megáldva simán és egyszerûen szerencsésnek neveznék az esetet. Míg egy földhöz kötött Jyllandi kedvezô véletlennek tartaná.

Részemrôl a szerencse az volt, hogy találkozhattam kisszámú, de alapozó fontosságú tanítóval, és egy boldogító véletlen utazás során sikerült újra megtalálnom, és felismernem régi mesteremet, hogy a transzmissziós misztérium még egyszer megtörténhessen. [Sic! Itt arra céloz a szerzô, hogy szerinte lett volna valami elôzménye a Tulku Urgyennel való találkozásának, valamely elôzô életben talán. Legutóbbi könyvében (2015) azonban elárulja, hogy amikor egyszer rákérdezett a mesterre ez ügyben, ô azt válaszolta, hogy sima véletlen volt csupán a találkozás ’oka’:]

A tudat misztériumának lényege azonban, hogy az igazi megvilágosodott tanító a pôre tudat. 

A paradoxon pedig az, hogy ez az egész voltaképpen végtelenül egyszerû. De úgy néz ki, hogy éppen ez a túlságos könnyûség a fô okok egyike, amiért nehézzé válik a dolog. Olyan egyszerû, hogy az ember el sem hiszi igaz lehet. Azt gondolom, hogy például minden ember egyszer-egyszer rákerdez, hogy kicsoda is voltaképpen? Van, aki nem csak kérdezi, hanem lestoppol és utána néz, hallgat vajon jön e valami válasz belülrôl. Vagyis teljesen nyitottan figyel, miután mindent leállítottt egy pillanatra, és mondhatni visszatartja a lélegzetét is. Az ilyen néma hallgatás a kérdés, ki vagyok én ’visszhangjára’ figyelve, egy nyitott, kettôs irányultságú tudatállapot. De berendezkedni erre, tenni napról napra, évrôl évre válasz nélkül, mindjárt nehéznek néz ki ugye. Igenám, csakhogy ez az út vezet a megvilágosodáshoz. Például, hogy emlékszünk az együttérzés közepette az együttérzôre. Nem úgy, mint egy testre, egy dologra, vagy egy énre, egy pontra a tudatban és a szívben. Semmi határozottra nem kell emlékezni – alapjában ugye nem is vagyunk semmilyen módon meghatározottak – csak tudatában kell lenni tenmagunknak, mint határozatlan nyitottságnak. Mi lenne ebben nehéz? Ám mégis, általában teljesen el vagyunk veszve az érzésekben, érzelmekben és gondolatokban.

Nem kéne egyszerûbbnek lenni a csodálkozásunknak, mi is valójában a tudat, no és hol is található? Csak csodálkozni. Nem próbálni válaszolni, megoldani – ôszintén szólva ki tudná ezt valójában? Csupán csodálkozni a tudat végtelenségén. Ez olyan módon nyitott, hogy szinte lehetetlen elválasztani a szótlan imától. Nap mint nap ennél maradva úton vagyunk az örök üdvösségbe.

Sok tudatállapot és nézôpont, ami ebben a misztikus folyamatban felmerül megjelenik a dán zsoltárokban, olyan helyek, amiket a legtöbben betéve fújunk. De olyan ez, mint a vakáció arany pillanata, ami többnyire észrevétlen múlik el. Vagy mint azok a metafizikai kérdések, amiket minden gyerek feltesz, de hamar feledésbe is merülnek. Imígyen zárul a nyitottság, és csodálkozás, ami a kérdéseket inspirálta.

Egy zsoltárban található például ez néhány sor:

Gyásszal, és önkínzással

semmin sem javíthatsz,

ugyanis semmit sem vehetsz el

mindent csakis Isten adhat.

(Grundtvig ez is.)

Ez a legigazabb értelemben spirituális életszemlélet. Ám ha a mindennapok praxisává akarjuk tenni, akkor ez bizony napi gyakorlást igényel. Egy vágyódó hangulat érinti az elmét, és ez vallásos összefüggésben elhangzik pár ünnepi alkalommal évente, ami szép és jó dolog. De ha ez a szemlélet egzisztenciális napi szükségletté válik, akkor begyakorlást követel. A szívnek azon kell  munkálkodnia, hogy legyôzze akaratosságát. Nem egyszer és mindenkorra, mert ez lehetetlen, de ismételten a szívbéli szótlan ima révén. A tudat sem képes igazán megmaradni ebben a pozícióban, ha nem engedi el érzelmi azonosulását a saját tartalmával. És ez is csak napi munkával érhetô el, mégpedig a semleges megfigyelés révén.

A már többször idézett csudálatos Grundtvig zsoltárban, a himnusz a fényhez versei között található ez is:

Midôn a fény fellángol, mint földi labda

izzóan kivilágol.

(Ideiglenes nyersfordítás)

Ez nagyon hasonlít – nem állítom, hogy ez vagy az, vagy ezt-azt jelenti – de hasonlít az illuminált tudatállapotra. Késôbb így bukkan fel:

Ott áll a hatalmas büszke vár

boldogságban úszik az arany csarnok

örökké tartó örömben

fénybarátinkkal beszélgetünk.

(Ideiglenes nyersfordítás)

Döbbenetesen hasonlít a belsôbb tudatszintek kohéziós egységtudatának egy képi leírására.

III. VIZET HORDANI ÉS TÜZIFÁT APRÍTANI

>> A megvilágosodás elôtt: vizet hord,

és tüzifát aprít.

A megvilágosodás után: vizet hord,

és tüzifát aprít.<< Zen

IMÁDKOZZ FOLYAMATOSAN

Minden nagy tradíció a Földön elismeri annak szükségességét, hogy a spirituális processzust a tartós gyakorlás stabilizálja és támasztja alá. Minden lélegzetvételt tudatosítani. Állandóan tudni a szív lüktetésérôl. Folyamatosan emlékezni tenmagunkra, vagy Istenre. Folyamatos ima, avagy minden perc zen-je. Pál félreérthetetlenül fogalmaz: >>Boldog légy mindig. Imádkozz megállás nélkül. Köszönj meg mindent mindig.<< (1 Tess. 5, 16-18) Márpedig ez azt jelenti, hogy nem olykor-olykor, hetente egyszer, vagy kétszer naponta. Mindig, minden körülmények között, ami azt jelenti, hogy minden idôben, ismét és ismét, percrôl percre, napról napra, évrôl évre. Ha pedig ez több kíván lenni, mint üres ígéret, akkor gondos elôkészületeket kíván éveken keresztül, egy olyan tréninget, ami a napi tennivalókhoz is képes viszonyulni okosan, praktikusan és konkrétan. Az embernek lassan kell kezdenie, realisztikus óvatossággal, napi szórt pontgyakorlással. Amint ez mûködik (lehet 5-20 alkalommal naponta, nagyon rövid idôtartammal, 5-10 másodperc) el lehet kezdeni bôvíteni, és hosszabbítani a praxist. E folyamatos gyakorlást pedig bele kell szôni a mindennapokba természetes, nem feltûnô módon. No és egy ilyen praxist csakis tisztázott motívációval érdemes elkezdeni.

Vajh miért követelnek a nagy spirituális tréning rendszerek folyamatos gyakorlást?

Két fô oka van ennek. Az egyik az, hogy minden ember amúgyis folyamatosan gyakorol, noha nem spirituálisan. A másik fô ok pedig, hogy van bennünk valami tehetetlenség, ami ellenszegül a spirituális ébredés programnak. A kitartó spirituális gyakorlásnak egyrészt helyettesítenie kell az ebbôl a szempontból érdektelen gyakorlatokat, másrészt pedig a tehetetlenséget kell kigyógyítani, és kitisztítani velük.

Mik ezek a spirituális szempontból érdektelen folyamatos gyakorlatok?

Az én mantramormolása, tartós imája a solar plexus napfonatában és a fejben. Az én mantrája a megállíthatatlan megerôsítése avagy tagadása saját magának: semmi értelmem; avagy csodálatosságom. Mindkettô, a megerôsítés, és a visszautasítás egyaránt karban tartja a az énséget, az én identitást, és az énközpontúságot. Az én imái, az én igényei, vágyai, és akarata: én akarom, én gondolom, én vélem, én érzem, én kívánom, én remélem, avagy a legáltalánosabb magformájában: én, én, én… 

[A dán én a jeg – kiejtése: jáj, és szinte minden mondatot evvel kell kezdeni: jáj, jáj, jáj :]

De itt gyorsan el kell oszlatnunk egy félrértési lehetôséget: az énkibontás, az evvel járó építô és támogató énima, és énmantra szükségszerû, és még szép is a maga tarka amivalenciájában, például az ünnepekben, a háborúban, születésben és gyilkosságban.

Ha azonban egy emberke megfelelô énkibontakozás, terápia, és önfejlesztés nyomán ráébred a spirituális praxisra, akkor lassan kialakul a napi folyamatos szellemi gyakorlatozás szükséglete. Ám, noha az illetô csendben üldögél, imádkozik, meditál, vagy valami hasonlóan hasznos gyakorlatot végez egy.-két óran keresztül minden egyes nap, fel fogja fedezni, hogy a többi 23-22 órában nagyrészt még mindig nagyrészt duálisan él, gyakorta pedig félreérthetetlenül csak énségét éli ki.

Maga a tudatáramlás folyamatos gyakorlata a duális és fundamentálisan énközpontú életstílus fenntartására szolgál. Az elme örök forgalma megerôsíti és karbantartja a duális valóságfelfogást, és az ennek megfelelô én élményt, mint szubsztanciát és centrumot.

Pontosan ezért kísérlik meg a spirituális tréning rendszerek (fx. keresztény misztika, hinduizmus, szufi, buddhizmus, yoga, tantra, tao és kabbala) kontrollálni az elmét. Egy öreg hopi indián mondta, hogy a fehér ember ugyan meg tudja hódítani az egész világot, de az elméjén nem tud uralkodni. Mert ki tudja megállítani a gondolatözönét, és lekapcsolni a belsô tv-jét akár csak egy percre is? Ki tudjuk nyitni a szemünket ugye, és be is tudjuk csukni. Kontrollálhatjuk a látásunkat. De a tudatunkat nem. Az elme áramlása kontrollál minket. Koncentráció, meditáció, illumináció és egységérzet lépcsôk az elme uralásához vezetô folyamatban. Szótlan ima, és kettôs irányultságú tudatállapot pedig olyan jelenségek, amelyek csak akkor bomlanak ki, és kezdenek virágba borulni, amikor az elme már annyit megtanult magáról, hogy tudatunk elkezdheti uralni tenmagát. 

Ez a folyamatos gyakorlás lassan a gondolatforgalom alternatívája, versenytársa lesz. Reménytelen megkísérelni leküzdeni az elmét. Olyan ésszerû együttélést kell kitalálni, amelyben belefûzünk valamely spirituális témát az elme közönséges nyüzsgésébe, és variációi közé. Egyetlen Bach témát a sokszólamú duális zenébe. Óvatosan megtanulja az elme, hogy többet hallgasson Bachból, mint az én funk zenéjébôl, vagy a lélek blues muzsikájából.

Az ilyen folyamatos gyakorlás spirituális alternatívaként mûködik az én duális háttérzenéjéhez képest. Spirituális irányultságú gyakorlat és ima nagyon óvatosan, és lassan  behelyettesíti az egó duális gyakorlatait, és imáit. Hosszan tartó tréning. Nagy türelem. Sok év.

Egy másik fô oka a folyamatos gyakorlat szükségességének az, hogy a mérhetetlen ideje tartó homályban úszó tehetetlenségünk ellenáll a felébredésnek. Nyugaton nagyon pontosan ezt a faktort ôsbûnnek nevezték el. Keleten pedig negatív karmának hívják. Ezek a fogalmak azt jelzik, hogy a tehetetlenség túl a személyesen, mélyen gyökeredzik a kollektív örökségünkben is. Egy olyan faktor, ami az evolúcióban, magukban a génekben, a kollektív tudattalanban megtalálható. A nyugati evolúciós teóriából nézve az élet a túlélésért megélt egy sor olyan stratégiát, amit hasznosnak talált. Például itt az ösztönös mérlegelési képességünk, hogy valaki barát vagy ellenség, valami fenyeget, vagy az életet szolgálja. Az állatok tudják, hogy mi ehetô a természteben, és mi mérgezô. Egy madár örökölheti a tudást, hogy egy meghatározott madárragadozó sziluettje életveszély jelent, úgyhogy csupán egy árnyék feltûnte menekülésre készteti. Az ember – az oroszlán és az egér is – a túlélés érdekében kifejlesztette és begyakorolta a koncentrációt.

Miután azonban a szellem nem mérlegelô, nem fókuszált, nyitott tudatot kíván, az ösztönös túlélési készenlétünk tiltakozik. Az ember saját elméjével, és egy olyan tudatstruktúrával élt túl, aminek lelki, és pszichikai jegye énközpontú. Minél nagyobb vagyok, mennél egoistább, annál jobbak a túlélési esélyeim.

Spirituális perspektívából nézve az ösztönös túlélési stratégia (ego) ellenállásként, legyôzhetetlen tehetetlenségként mutatkozik: mint ôsbûn, negatív karma.

Ha valaki reálisan reméli, hogy átkódolja ezt az ösztönökben gyökeredzô (állati) viselkedési mintát, akkor ez bizony az elme alapvetô átorganizálását követeli. A tudatnak be kell gyakorolnia magasabb funkciói használatát (semleges megfigyelés, válogatás nélküli figyelem, csend, nyitott kettôs irányultság, transzduális éberség), oly módon, hogy ’kitanulja’ az én számára szükséges, és az evolúció által jóváhagyott funkciókat (válogatás, fókuszálás, cselekvés igény, nyelviség). Márpedig ez nem lehetséges elôrelátó pedagógia nélkül, ami például a folyamatos gyakorlást alapnak tekinti.

Evvel kell átalakítani, vagy megtisztítani az evolúciós tehetetlenséget. Terápiás stratégiákkal nem lehet megszabadulni ettôl a  tehetetlenségtôl. Azaz nem lehet visszavonni, felhígitani, vagy átformálni az ôsbûnt terápiával. Mélyebben nézve csak egy megvilágosodott közvetítése segítheti hozzá az embert az ôsbûn, avagy negatív karma transzcendálásához. De ahhoz, hogy fogadni tudjuk ezt a segítséget a megvilágosodott tudatszintrôl, különlegesen pontos és alapos felkészülést igényel. Ennek része a folyamatos gyakorlás is.

Teljesen nyilvánvalóan korrekt az, hogy a nagy megvilágosodottak e Földön ’kiküszöbölik’ [ideiglenes megoldás, bár a szó pontosan ezt jelenti dánul] az ôsbûnt, és negatív karmát. De az éppíly nyilvánvaló – minden nap látható a médiákban – hogy ez egyáltalán nem segít semmin, ha az egyes ember maga nem segít terápiával, etikával, imával, meditációval és folyamatos gyakorlással. Noha e Föld látott már egy sor ragyogó megvilágosodott tanítót (Rumi, Krishna, Buddha, Krisztus, Ferenc, Rabia, Meera, Yeshe Tsögal, Teréz, etc. etc.), és noha mindannyian saját kaliberük, és kapcitásuk szerint magura vették és veszik és megtisztítják az ôsbûnt nekünk is, semmit sem segít, ha az egyes ember nem segít. Ôszintén szólva, az emberek bizony nem lettek jobbak Buddha és Krisztus óta. Éppen – a közönséges tudat szintjérôl nézve – ellenkezôleg. Bár egy milliárd keresztény található ma a Földön, és Krisztus magára vette valamennyiük ôsbûnét nem segített semmin. Csakis akkor ha az egyes ember megteszi a maga részét (terápia, etika, ima, meditáció és folyamatos gyakorlás) akkor mutatkozik meg ismét, és ismét, a megfelelô pillanatban, amikor megnyílik a misztérium, hogy a megvilágosodott tudat már eleve megtisztította a negatív karmát, és magára vette, megbocsátotta az ôsbûnt. De ez az isteni funkció csakis akkor tud kibomlani, amikor az egyes ember felkészítette magát a maga egzisztenciális átalakító munkájával.

A megvilágosodott tudat isteni képessége, hogy eliminálja az ôsbûnt és a negatív karmát.

Eckehart Mester így szóla nyugaton a 76. Traktátus-ban: 

>>"Igen, bizony mondom néktek, ha rövid időn belül, hamar és erőteljesen tudsz hátat fordítani minden bűnödnek őszinte megvetéssel, és éppoly erővel tudsz Isten felé fordulni, hogy ha minden bűnt te követtél s követsz majd el, ami Ádám óta történt s eztán fog majd megtörténni, ez mind  teljességgel megbocsáttatik néked a büntetéssel együtt." << (rögtönzött fordítás Fehér Botond barátunktól)

Szommer Tamás kiegészítése: "... teljes undorral elfordulhatnál a bűnöktől és oda fordulhatnál istenhez, s ez által minden bűnöd megbocsájtásra és minden büntetés elengedésre kerül, mely Ádám kora óta történt "

(Köszönet a Dzogcsen Fórumon kapott segítségért, de még nem tettünk le arról, hogy megtaláljuk a legjobb magyar fordítást, avagy valaki készre fordítja nekünk;)

Urgyen Tulku Mester keleten:

>> Egyetlen tiszta rigpa pillanat eltünteti egy hibás életút negatív karmáját, sôt akár több életét is.<<

A folyamatos gyakorlás tisztít, és elôkészíti az átváltozást a kollektív tudattalan ösztön szintjén. A két fô oka annak, hogy évezredek óta gyakorolják ezt, összefügg – amint ez feltehetôleg tisztán látható immár – részben a duális tudat tartós önmegerôsítésével a spirituális emlékezet terén, és részben avval, hogy tisztul, és javul a kollektív tehetetlenség állapota, oly módon, hogy az én áttetszôvé válik, amint az ôsbûn és a negatív karma átalakul és megtisztul a megvilágosodott transzduális tudattal való kapcsolatában. [Sic! Ez egy ilyen hosszú összetett mondat .]

Ugyan sok évig tart, mire a megvilágosodási folyamat beindul. De folytatni kell akkor is, amikor már benne vagyunk. Elôtte és utána is: vizet hordani és tüzifát apitani.

A folyamatos gyakorlás és a tudat tréning együtt mûködik. A két folyamat kölcsönösen megtermékenyíti egymást. Ez az összjáték nagyon jól felfedezhetô például a görögkeleti-orosz szív imában. Amint ez elmélyül, átalakul a tudatállapot is, és a különféle rétegek és állomások a tudat útján a realizáció felé, esszenciájukban mutatkoznak meg. 

Számomra tény, hogy a különbözô spirituális tréning rendszereknek, a vallások ezoterikus bensô oldalainak van egy univerzális magva. Ez a közös struktúra: a technika, praxis, a tudatlépcsô, és a cél, a tudattudomány a tapasztalati alapja a spirituális processzusnak. Minden kor újra fogalmazza és újra tolmácsolja az univerzális struktúrát olyan terminológiává és formává ami megfelel az idôszerû kulturális és tudományos stílusnak. Ami korunkban történik, és úgy gondolom folytatódik az egész 21. században, hogy az univerzális ezoterikus mag, a globális misztika újra formáltatik egy tudományos, nem dogmatikus, és nem szektás módon. A szív tudománya. Tudattudomány a hozzá illô pedagógiával, és finom árnayalatokkal, a különbözô kutúráknak, és temperamentumoknak megfelelôen.

A következôkben megpróbálom táviratilag felvázolni a döntô tudatlépcsôket, amint a görög-keleti misztikában mutatkoznak. A két fô forrás a nagyon szép, és jámbor Egy orosz zarándok beszámolója, ami a szív ima alap dokumentációja, valamint az orosz Philokália. Az orosz változat válogatás az öt kötetes görög Philokália–ból, ami a szívima misztikum alap írása.

Ezek, a többség számára szükséges és áldásos voltáról egy józan szellemi vezetô így nyilatkozik: 

>> This greatest off all great doings (a szívima, mint theózis, az istenivé válás eszköze, és enózisz, azaz egységtudat) can be gained by many, or even by all, mostly by being taught. A few men receive this gift from God without being taught working from inner compulsion and the warmth of their faith. But wath is rate is not the law. Therefore it is necessery to seek a teacher who is not himself in error, to follow his instructions. << (Nikhophorus i Philokália; - ezután Ph., 32) 

„Minden nagy tettek e legnagyobbja (a szívima, mint theózis, az istenivé válás eszköze, és enózisz, azaz egységtudat) sokak által elérhető - ha nem mindenki által - leginkább tanulás révén. Néhányan közvetlenül Istentől kapják meg ezt az adományt, anélkül, hogy tanításban részesülnének, csakis belső kényszerítés és hitük forrósága által hajtva. Azonban a zsinórmérték még nem törvény. Így aztán jobb, ha felkutatunk egy olyan tanítót, aki maga nincs tévedésben, hogy kövessük útmutatásait.” (Szoboszlai János fordítása)

- A bázis a kolostori fogadalmak, a lelkiismeret tisztázása, az aggodalmak elengedése, amely alap a mi idônkben inkább megteremthetô az én jóllakatásával, az életút terápiás tisztázásával, és önfejlesztéssel.

Valamint koncentrációs gyakorlatokkal elôtréningként az imához és meditációhoz. 

>> Ha valaki magára veszi a megváltás cselekedeteit nem szabad félnie a pokol rémségeitôl, de ne is vágyakozzék a mennybe, mert akkor úgy viselkedik, mint valami zsoldos a szent atyák szerint. Isten azt kívánja tôlünk, hogy a fiú útján érkezzünk Hozzá, ami azt jelenti, hogy szeretettel és gondoskodással forduljunk Ôhozzá, igaz életet élve, a lélek és szív örömét a Vele való megváltó egyesülésben találva meg. << (Egy orosz zarándok beszámolója)

- A válogatás nélküli együttérzô egyöntetûség – a következô lépés:

>> Aki elérte az igaz imát és szeretetet az nem válogat többé a dolgok között, nem választja el az igazakat a bûnösöktôl, de mindenkit egyként szeret, nem ítél el senkit, csakúgy mint Isten hagyja a napot sütni, az esôt esni mind a zigazakra és bûnösökre.<< (Egy orosz zarándok beszámolója)

- A kettôs irányultságú nyitottság, amikoris a tudat elcsendesedik, és közelít tenmaga pôre tisztaságához:

Őrizd meg elméd színektől, formáktól és képektől való mentességét.

(Gregorius af Sinai, Ph. 81)

Elménk tiszta és egyszerű, ezért aztán amikor lehámlik róla minden idegen gondolat, belép a tiszta, egyszerű Isteni fénybe, mely eléggé körülöleli és elrejti ahhoz, hogy többé ne legyen szüksége semmire a fényen kívül, melyben elmerül. (Symeon den nye teolog, Ph. 132)

(Szoboszlai János fordítása mindkét idézet)

- Illumináció és egység elôször a tanítóval, azután rajta keresztül Istennel:

>> Hirtelen felbukkant villanásnyira egy alak a levegôben szemem láttára. Úgy tûnt, hogy öreg tanítóm volt… Egyszerre úgy éreztem, mintha a szelleme áttörte, és megvilágosította az enyémet, különös tisztaságot teremtve az elmémben…<< (Egy orosz zarándok beszámolója)

Áldás folyományaként istenekké és Isten fiaivá válunk és megvilágosít minket az ő fénye.

(Symeon den nye teolog, Ph. 107)

Az öntudat átalakulásával ébredtem tudatára Istennek. Isten hatott rám, hogy Istenné tegyen, hogy az ő képére formáljon engem. Eme hasonlatosság az én valódi önmagam (...) és Isten-tudatosságom. (Symeon den nye teolog)

(Szoboszlai János fordítása mindkét idézet)

Nagyon sokféle folyamatos gyakorlás létezik. Talán sikerül ôket két fô kategóriába sorolni. Az egyik fajta a meditációra való felkészüléshez tartozik, kanalizációs, keringetôs gyakorlatok és szimbólum elképzelések (fx. tobozmirigy – napfonat, yin-yang-légzés; egy szál virág, egy szál gyertya vagy egy yantra, egy csakra). A másik fajta az ima esszenciája a szívben koncentrálva mantra formában (fx. Jézus Krisztus, Kyrie Eleizon, Kriste Eleizon, La illah il Allah, namo amida bucu). [Om Ah Hum Vadzsra Guru Padma Sziddhi Hum:]

Az önfejlesztés folyamán a legtöbben kipróbálnak egy sor egyszerû gyakorlatot. Ha valamelyik jól müködik valakinek, ha relatíve egyszerû praktizálni és ha pld. 5-10 percet áldozunk rá minimum 2 évig, akkor egy ilyen egyszerû gyakorlat folyamatos praxissá tehetô.

Elôször is, amint említettük bevisszük a mindennapokba 5-10 alkalommal naponta, 5-10 másodpercre alkalmanként. Ezt azután kibôvítjük, valósággal sporttá tesszük, hogy összekössük az összes elképzelhetô elmeállapottal és helyzettel.

Az ember összeköti minden elgondolható változattal a mindenapjában: pontszerûen praktizálja, amikor megy, amikor ül, amikor fekszik, vagy áll, vakáción és veszélyben egyaránt. Amikor felébred, amikor alvásba merül, mosogatás közben, fürödvén, a wc-én, amikor fôz, amikor boldog, amikor beteg, fáradt, szeretkezik, veszekszik. Minden helyzetbe beleszövi ezt a folyamatos gyakorlást. Lassan áthatja a spirituális tréning és ennek állandó emlékezete az aktuális napot. A spiritualitás, a gyakorlás, az ima, a meditáció többé nem valami elválasztott, ünnepélyes, távoli, vasárnapi hangulat. Olyan lesz, mint a lélegzés, ami mindig itt van, mint a szívdobogás, ami minden mögött ott van, egyidejû mindennel, és a gyakorlás okán tudatos, ezért befolyásolja és átalakítja a praktizáló tudatát a mindennapokban és azokkal kapcsolatban.

A spirituális a folyamatos gyakorlat formájában szokássá válik. Megszokott lesz emlékezni a folyamatos gyakorlásra, ami az elmélyült imához, és meditatív tudatelmélyültséghez vezet.

Elôbb-utóbb olyan spontán lesz az emlékezés, hogy a folyamatos gyakorlás nyomán a mindennapokban, a kassza elôtti sorbanállás közben nem csak praktizáljuk a gyakorlatunkat, de kihasználjuk a lehetôséget, hogy még tágasabbra nyissuk a tudatunkat és szívünket: a folyamatos gyakorlástól a kettôs irányultságú tudatállapotig. És a megvilágosodási processzus kezdete után: a folyamatos gyakorlástól a nonduális nyitottságig.

Sokan kérdezték már, hogy nem jelent egy ilyen praxis egyfajta párhuzamos életet, elvonatkoztatást? Nem éppen kevésbé vagyunk jelen? Elôszöris emlékezzünk arra, hogy ez a gyakorlás típus már igencsak elôrehaladott; feltételezi az érettséget, magabiztosságot, megelôzô terápiát, és önfejlesztést. Túl ezen az is érvényes, hogy a közönséges mindennapi tudatunk, és elfoglaltságunk nem különösebben jelenlévô és egyáltalán nem egyértelmû. Miközben eszek valamit, esetleg szól valami zene, beszélgetek egy kollégával, gondolataim teljesen privátiak, és az érzéseim valami ötödik félék. Azaz: az ebédlôben minimum öt program fut egyidôben; evés; háttérzene, vagy zaj; beszélgetés; privát gondolatok; bújtatott érzések. Ha most egy konkrét személy ebben a konkrét helyzetben egyidejûleg imádkozza a szívimát, vagy a yin-yang légzésgyakorlatot végzi nem lehet, hogy az illetô mégiscsak jobban jelen van? Próbáld ki, és meglátod. De alaposan készülj föl, különben egészen más tapasztalathoz jutsz.

A teljesen átlagos ember, amint a legtöbben vagyunk, nem összeszedett, és nem jelenlévô. Szétszórtak, elszórtak, és nagyon megosztottak vagyunk. Egy folyamatos gyakorlat  - korrektül praktizálva, és ezért alaposan kipróbálva éveken át – összeszedettséget teremt, és irányt ad a nyitottság és szellemiség felé, amit normálisan nem szoktunk elvárni a napi kapcsolatainkkal, és életvitelünkkel.

Ritkán vagyunk igazán jelen. Általában úton vagyunk valamely eredmény elérése felé, cél lebeg a szemeink elôtt. Vagy úgy éljük meg amit csinálunk, mint unalom elleni szert. Szórakozással el az ürességtôl. Vagy egy részünk a kulisszákba ragad. Netán hátsó gondolatokba. Igen ritkán vagyunk totálisan a mostban. Közeledünk a totális felé, a nyitott ég felé most, amikor például hagyjuk a tudatunkat tenmagában pihenni minden nehézség nélküli nyitottságban mindennel kapcsolatban.

Esetleg hagyni a tudatot az lenni, ami, áttetszôség, egy kristály amiben a kozmosz tükrözôdik, hagyni minden tükörképet magától megesni, és magára is hagyni. Felbukkannak. Megváltoznak, átalakulnak.  >> Geastaltung. Umgestaltung: Des ewigen Sinnes, ewige Unterhaltung.<< (Faust)

Talán az elôálló mindig tartalmazza az egészet. Gondolat, érzéki benyomás, testérzékelés, képek – önkép és világkép. Ha minden össztevôt egyként fogadunk, az út a teljességhez, a transzduálishoz kijelöltetett.

Vagy mindent elengedni, békén hagyni magában.

A kettô egy:

Elengedni mindent, avagy békén hagyni ugyanaz, mint tartalmazni és egyenlôként kezelni mindent.

Szerencsés az, aki találkozik egy tanítóval.

Még szerencsésebb az, aki régi tanítójával találkozik.

Boldog, és örökké megsegített az, aki egyesül öreg tanítójával a megvilágosodott mostban. Minden totális most így van.

Például átérezni a tudat nyitottságát magát. Megmaradni az éber, kész, meg nem nyilvánultságban, és elengedni az összes természetes manifesztációt. Tudomást venni a zavarról, ami stabil gondolattá sûrûsödik. Vissza az éberséghez magához. Megpihenni az ellazult, szétszóratlan nem-meditációban.

Avagy megmaradni a tudat termékenységében: a még el nem gondoltban, a még át nem éltben. Minden különbség eltûnik a nyitott most egységében.

A nyelv feloldódik és csak homeopatikusan van jelen a csendben: maradj ennek nyitottan, frissen a tudatában.

Az éberséget gondolatponttá kell tompítani ahhoz, hogy a tudat megelégedjen avval a gondolatpotenciállal, és kreativitással, amit ez tartalmaz. Amint az éberség veszít a magasságából kikelnek-esnek a gondolatok. Ha viszont megtartja a magasságát, megnyílik a mennybolt.

Az éber ürességben gondolkodni olyan, mint a levegôbe írni. A gondolatok nyom nélkül tûnnek el. Felszabadulnak és elillannak abban pillanatban, amikor elôbukkannak. A nyitottságból árad az együttérzés. Sajnos csak ritkán vagyunk igazán és totálisan jelen.

AMIKOR A PRAXIS ÁTHATJA AZ ÁLMOT ÉS ALVÁST

>> We are such staff as dreams are made on,

And our lif is rounded with a sleep.<< (Shakespeare, The Tempest)

A spirituális processzus lassú ébredés. A három bennsô szint tudata apránként áthatja mindennapjainkat. A gyakorló áttetszô jelenlétként maga köré kanyarintja az idôt. A múlt és a jövô drámaiatlanná és érdektelenné válik a most nyitott intenzitásához képest. Amikor Pál az elsô Tessaloniki levelet elküldte (49-ben) azt írta: imádkozzatok szakadatlanul, és ezt a felhívást a kései szívima praktizálók szó szerint vették: imádkozzatok éjjel nappal!

Kiderült, hogy a sok éves folyamatos gyakorlás áthatja elôbb az álmokat, késôbb pedig a mély álmatlan alvást is. A spirituális tudat átszövi az éjszaka vegetatív és autonóm folyamatait.

A spirituális szinten az álomtudatosság számít, nem pedig a tartalom. Az önfejlesztés során éppen ellenkezôleg, a hangsúly az álom értelmességén és energia szintjén van, amint ezt részletesen elmagyaráztam Az Àlom, Csakraszimbólumok és Meditáció címû könyvben. (Borgen 1982).

A három bennsô tudatszint a központi tudatforma, maga a tudat, ennek tisztasága és nyitottsága. Nem a tartalma számít. A szótlan imában és a meditatív kettôs tudatirányultságban a szellemi mûködés saját forrására mutat. Mivel is van tele a tudat, az elme és az érzékek éppen, az kevésbé fontos. Ugyanígy van az álomvilággal. A három szinttel kapcsolatos haladás megmutatkozik az álmok tudatában.

Elônyös, ha megkülönböztetünk három álomtudattípust, amelyek a spirituális és folyamatos praxisra utalnak.

a) Az ember megpróbálja az álomban ugyanúgy praktizálni a folyamatos gyakorlatát, mint ébren, a mindennepokban.

b) Alom amely luciddá változik az állapothoz illô praxisssal.

c) Az álomtudat asztrálissá változik, az ehhez passzoló gyakorlattal.

a) Azt, hogy a folyamatos gyakorlás, a spirituális praxis egyáltalán megjelenik az álomvilágban hasznos jelnek kell tekinteni az egész törekvést illetôen.

A praxis ugye úgy épül föl, hogy az alapvetô folyamatos gyakorlás ad alkalmat a szívnek, hogy egy adott konkrét helyzetben megemelje a tudatszintet. Ha az ember a buszon ülve spontán emlékszik a praxisára – és ezért gyakorolja is éppen – ez az elôbb-utóbb felkészültnek számító személy megengedheti magának a következô lépést: a semleges megfigyelést, a szótlan imát, vagy a kettôs irányultságot aszerint, hogy milyen speciális utat követ a praxisában.

Ennek megfelelôen az áloméletében is. Ha valaki azt álmodja, hogy sétál az úton, és spontán emlékszik, folytatja a folyamatos gyakorlatát, ez magától értetôdôen magasabb tudatállapotra utal, mint egy normális álomban. Ami arra is alkalmat ad, hogy praktizálni kezdje a következô lépést a spirituális praxisában. Azt álmodja majd, hogy szótlan imádkozásba kezd, vagy kettôs irányultságú lesz a tudatállapota. Ez egy fontos elôre lépés, mert a szótlan ima, kettôs irányultságú tudatállapot, vagy ugyanez meditatíve minôségileg nem különbözik az ébrenléti praxis tudatállapotától.

Amint valaki a megvilágosodási folyamatban kontrollálni képes a nem kettôs tudatállapotot, akkor ez is tükrözôdhet az álmokban. Azt álmodja, hogy a tudat megnyílik a kettôs irányultságban és nonduális állapottá tágul. Ennek következtében az álom, mint kiinduló állapot a folyamatos gyakorláshoz – itt a kettôs irányultságból a nem kettôs tudatállapotig fejlôdve – egyszerûen eltûnik. Ami kivetült, és alakot öltött az álom színterein, visszatér a nonduális tudatállapot pôre essszenciájába.

A spirituális skálán a közönséges duális tudatállapot a szótlan ima folyamatos gyakorlásán, vagy a kettôs irányultságon keresztül, a megemelt spirituális tudat révén a megvilágosodási folyamat nonduális praxisáig emelkedik. Ez is egyenesen tükrözôdik az áloméletben. És amikor az álomtudatot áthatja egy pillanatra a nem kettôs tudatállapot, vége az álmodásnak. Vagy felébred az ember normális tudatállapotra - a gyakorló a nonduális állapotra. Vagy alszik tovább, de innentôl tudatos álomtalan módon. Ez tisztaság, egy fajta világos tudatállapot, ami a megvilágosodási folyamat nonduális tudatára hasonlít.

A nem kettôs tudatállapot feloszlatja, és megszünteti az álmot, és tárgy nélküli tiszta, világos tudatállapotra váltja.

A tréning elsôsorban a napi általános spirituális praxis: gyakorlatok, imák, meditáció, és kiváltképpen a folyamatos gyakorlás skálázása.

A második, speciálisan az éjjelre szóló tréning az elalvás köré összpontosul. A legfontosabb a tudatosnak maradás amilyen mélyen-magasan csak lehetséges. Az alapvetô folyamatos gyakorlás szintjén az elalvás idején a szívközpontba kell koncentrálni mindent. A klasszikus megoldás szerint fenn kell tartani a szívben egy fénylô kozmikus pont elképzelését. Megkísérelni fenntartani a tudatot a hatodik szinten, miután egy kozmikus pont (az aurában, vagy mint egy bindu pont a csakrában) egyfajta ’begöngyölôdés’ [Bohm-i értelemben] a hatodik szintrôl az ötödikre, majd a negyedik szintre nézve. Ha a praxis stabil marad a következô lépcsôkön (semleges megfigyelés, szótlan ima, avagy kettôs irányultságú tudatállapot) akkor megkísérelhetô fentartani a tudatot azon a szinten, amit begyakoroltunk az elalvás során. Figyeljük az elalvás folyamatát arról a szintrôl, amit a praxis során stabilizáltunk. Ha az ember a megvilágosodási folyamatban ’úszik’, stabil kapcsolatban a hetedik, nonduális tudatszinttel, akkor megkísérelhetô az elalvási folyamatot nonduálisan ’lekísérni’, ami – ha sikerül – tudatosan álomtalan alváshoz vezethet; olyan tudatállapothoz, ami tárgynélküli ragyogó tisztaság, ami a tudat esszenciáján, forrásán nyugszik, mint egyfajta identitáson.

b) A lucid álmokban az ember tudja, hogy álmodik. Az ilyen álmok elég szórványosan fordulnak elô az áloméletben. Sok különbözô alkalommal bukkanhatnak föl. Ha például erôs stressz érvényesül az álomban. Az embert banditák üldözik, menekül és egy szakadék nyílik meg elôtte. Közelednek az üldözôk. És láss csodát: az ember hirtelen tudatára ébred, hogy álmodik, és úgy menekülhet ahogyan csak akar. Ha tudjuk, hogy álmodunk úgy alakítjuk az álmainkat, ahogy csak tetszik. A luciditás a valótlan és logikátlan cselekmény nyomán is tudatosodhat: hoppá, egy autó hajtott át a harmadik emeleti szobán. Ez ugye nem lehetséges, ergo: muszáj álomnak lennie. Netán valaki szólít bennünket, és a válaszreflex nyomán alakul luciddá az álom. Vagy egy tükörben nézegetem magam, amibe bevonzva reflektáló tudatállapotba kerülhetek, ami elôhívhatja a luciditást. Még egy faktor, ami egyáltalán nem szokatlan az, hogy egy repülési álom válik luciddá végül. [Magam is tapasztaltam nem egyszer! Ford.]

Az abszolút cél nézôpontjából a legmegfelelôbb trénig a lucid álomban a spirituális praxis skálázása: folyamatos gyakorlás, vizualizálás, szótlan ima, vagy kettôs irányultságú tudatállapot, és ha lehetséges a nonduális tudatállapot elérése. Második legjobb, de még mindig elônyös a fény felé törekvés, ami közelebb hozza a luciditás és imígy a tudat forrásának elérését. Kiegészítésül kereshetünk álmunkban egy spirituális tanítót, vagy ennek hiányában valamely bölcs alakot, archetipikus mivoltában.

Másfajta kísérletezésre használni luciditást érthetôen csábító lehetôség, de mélyebben nézve nincs semmilyen rpirituális tartalma a dolognak. Ellenben nagyon nagy jelentôsége lehet spirituálisan annak, ha sikerül kihasználni a lehetôséget úgyanúgy praktizálni, mint éber mindennapjainkban.

c) Az asztrális „állomállapot” spontán is kibomolhat, vagy a lucid álom folytatása lehet. Az asztrális „álomállapotban” tudom, hgoy az ágyamban fekszem, a szobámban és alszom, és még álmodok is esetleg. A lucid állapotban tudom, hogy álmodok miközben álmodok. De ez alatt nem tudom, hogy közben ténylegesen az ágyamban fekszem és alszom. Az asztrális állapotban azt is tudom, hogy itt heverek és alszom. Az alvó test, az ágy és a szoba jelen van az asztrális „álomállapotban”. A tudat gyakran a testen kívül található, és kívülrôl szemléli az alvót. Könnyen megijedhetünk, vagy elcsábulhatunk, ugyanis ekkor nagyon sok lehetôség van kísérletezésre. Ez egy nagyon erôteljes állapot. A kreativitás, és a valóságképzô képesség még szabadabb, mint a lucid álomállapotban. Az ultimatív perspektívából nézve mindenekelôtt meg kell kísérelni realizálni a tudat pôre esszenciáját. Ezért a legajánlottabb az asztrális állapotban is folytatni a spirituális gyakorlást - imát vagy meditációt – az egységtudatban. Ezt elôsegítendô a legalkalmatosabb központosítani a tudatot – amely éppen azt éli át, hogy a testen kívül tartózkodik – a csakrák fölöttre, vagy a négy felsô csakra (szív, torok, toboz mirigy, korona csakra) valamelyikére koncentrálni. Ez a négy ’lokalitás’ az asztrális tudatállapotban a bensô szintek reflekszpontjainak felel meg. Ha az alvó emlékszik rá, hogy miként is kell spirituálisan korrekt módon használni ezt a megnyílást, akkor alkalmanként nagyot emelhet az egyesített folyamaton.

Ezek a tippek táviratilag tömörítettek, hiszen aligha vannak sokan, akiknek praxisa lehetôvé teszi az ilyen helyzetek optimális kihasználását. A döntô a napi spirituális praxis. Az álom és alvástudat következményei nagyjából maguktól alakulnak. Érthetôen fontos az, hogy ne kerüljön át a hangsúly az éber mindennapokról a az álomra és alvásra. Még olyanoknál is, akik rendszeresen, és jól szervezetten gyakorolnak (2-3 órát minden nap) hetek, hónapok, sôt évek telhetnek el, mire az álom és alvásfolyamatban tükrözôdik a praxisuk. Azonban ha a gyakorlás megfelelô, akkor elôbb utóbb automatikusan átszövi az éjszakai élet vegetatív tudatformáit is.

A korábban idézett orosz zarándok beszámolója röviden, ám jól elmagyarázza a folyamatos gyakorlás tükrözôdését az álomban. Elôször csupán: >> Gyakran álmodtam, hogy imádkozom.<< Késôbb: >>… erre következôleg olykor találkoztam a megboldogult sztarecemmel, aki igen sokat elmagyarázott nekem álmomban, és mindenek elôtt bolondos lelkemet alázatosságra szoktatta.<<

HALÁLPROCESSZUS

Sancta Maria, Mater Dei,

ora pro nobis puccatoribus,

nunc et in hora mortis nostræ.

Szent Mária, Isten Anyja,

imádkozz értünk bûnösökért,

most és halálunk óráján.

Az alábbi magyarázat elsôsorban saját tapasztalatokon és megfigyelésen alapszik – csakúgy, mint minden egyéb ebben a könyvben – megtámogatva gazdag bázis tapasztalatokkal, amik számos más gyakorlóval való konzultációkon keresztül álltak elô. Az anyagot és megfigyeléseket megkíséreltem úgy rendszerezni, hogy az egész megfelelô fedésbe kerüljön a számomra leghitelesebb, a halál spirituális horizontjáról szóló írásokkal. Ezek mindenek elôtt a Tibeti halottaskönyv, Szögyal Rinpocse Tibeti köny életrôl és halálról, The Mirror of Mindfulness Tsele Natsok Rangdrol mûve, és végül, de nem utolsó sorban Urgyen Tulku a legjobbak közül  való dzogcsenmester Amikor  a fellegek eltûnnek címû könyvének utolsó fejezete. [Alighanem ez a mû lesz a következô, amit lefordítok; ha az Ég is úgy akarja.]

E záró bejegyzés egyedüli feladata, hogy kimutassa a spirituális praxis és a halálfolyamat közötti összefüggést. Ezért nem szól a halállal kapcsolatos pszichológiai viszonylatokról, úgymint: düh, kétely, gyász, magányosság és rettegés. Nem mutatja be a különbözô klasszikus halálmeditációkat sem. Mindezt a fontos anyagot, belevéve a halálközeli élmények és a sokk közötti összefüggéseket, valamint a bardó állapotokat is számtalanszor alaposan megmunkáltuk az errôl szóló kurzusokon a különösen ez iránt érdeklôdôkkel.

Itt kizárólag arra fókuszálunk, hogy a mindennapokba mélyen beszövôdött spirituális praxis miként hatja át, és teszi szellemivé a halálprocesszust.

Az életmód, és a meggyökeredzett szokások döntô befolyással bírnak arra nézve, hogy miként is hal meg valaki. Avval az életszemlélettel halunk meg, amivel éltünk. Egy öreg szövô háziasszony, aki örömmel szôtt, a bevetett ágyra takarót terítés mozdulata folytatásaként halt meg. Egy fôorvos a képernyôn ugráló szívritmust kommentálva. Moliére pedig a szinpadon halt meg. Ha valaki imádkozott és meditált 10-20 éven keresztül 1-3 órát, az – amint a tapsztalat mutatja – számíthat rá, hogy a gyakorlása mélyrehatóan befolyásolja a halála folyamatát.

Hogy ezt precízebben be tudjuk mutatni, segítségül vesszük az ember külsô és belsô tudatszintjeinek leírásait.

A közönséges tudat az elsô négy tudatszinten él, és bomlik ki: a fizikai-testi, az éterikus-energikus, az asztrális-emocionális, és a mentális szinten. Ez a négy szint, és ezek megismerési stratégiái fedik és fátyolozzák el a három bensô szintet, a spirituálist, a kozmikust és az egységtudatot. A halál nagyon különbözô képpen néz ki aszerint, hogy a külsô, avagy bennsô szintekrôl nézzük. A negyedik szint, a szív és a közönséges tudat mentális szintje úgy tûnik, vagy a külsô szintek túlélési módján, vagy a bennsô szintek perspektívája szerint ’mûködik’. A halál, mint megszûnés, vég és eltûnés az elsô 4 szinten reális. A fizikai test meghal, elrothad, eltûnik. Az anyaga szétszóratik, új körforgásba kerül. A vitális energia, az élet is ugyanígy eltûnik a halálban, nagyjából az utolsó kilégzéssel vége. Az asztrális-emocionális, minden érzelem, személyes emlék, kép, álom szertefoszlik a halálban. Az archetipikus, kollektív asztrális mátrix megmarad ugyan, de csak kollektív tudattalan, személytelen minôségében. A mentálisból eltûnik a tudattartalom. A szavak rajzása, képzelgések és személyes gondolatok, mindaz, amit beszéltünk, hallottunk, gondoltunk életünkben felduzzad, mint egy felhô és feloszlik a halálban. A tudat személytelen formája, maga a tudat marad. A tudat magában és magáért úton van a bennsô tudatszintek felé. A három bennsô szint az emberéletben normálisan lappangó (látens). Mint magvak várnak a csírázásra, de ez ritkán fordul csak elô. Mindhárom szint minden emberben megvan, de elbújva, a tudat általában nem éber a bennsô tudatszinteken.

A gyakorlás, ima és meditáció célja éppen az, hogy felébresszük a bennsô tudatszinteket. Ha az ember felébredt, azaz felfedezte és realizálta a spiritualitását, akkor megtapasztalja, khm… tenmaga folytatólagos minôségi szintjét. Biztosan nem lehet tudatos az ötödik szinten anélkül, hogy tapasztalná a progresszív karmát, megéli, hogy a tudat egy fensôbb és személytelen szinten újra és újra inkarnálódik, kifejezi magát a mentális, asztrális, vitális szinten és a testben, és hogy ez a folyamat teremti a spirituális tudatfolyamatosságot, ennek individualitását és korlátait és, hogy ennek az individuális elhatároltságnak az egyén halála az ára. Ám az ötodik spirituális szinten – ha ez éber és realizált – a halál inkább olyan, mint az álomteli alvás az én számára. Ágyba bújunk és alvásba merülünk. Álmodunk és ott van ugye az álomtalan mély alvás folytonossága is. De reggel ismét – fura módon – magunk vagyunk. Emlékszünk a folytonosságra. Mi vagyunk a folytonosság. Merthogy az én számára a negyedik szinten az alvás törés a tudatosságban, ám bévülrôl teljes a folytonosság. Aki pedig éber az ötödik szinten >> soha nem kóstolja meg a halál-t.<<

>>Jézus mondta: Boldog, aki azelőtt lett, amikor még nem volt. (…) Ugyanis van öt fátok a Paradicsomban. Nyáron, télen nem mozdulnak, leveleik nem hullanak le. Aki meg fogja ismerni azokat, nem ízleli meg a halált.<< (Tamás evangéliuma 19)

>>Jézus mondta: Akkor, amikor képmásotokat látjátok, örültök; ha pedig azon képeiteket látjátok - amely kezdetetek előtt keletkezett; sem nem halnak meg, sem nem jelentetnek ki-hogyan fogjátok elviselni?<< (Tamás evangéliuma 84)

Ha valaki éber a kozmikus tudatszinten, a hatodikon, akkor a tudatfolytonosság az életen át, a halálprocesszuson, bardoállapotokon keresztül a fogantatásig, és a magzattá válásig tágul. Élet és halál hullám a megszakítatlan tudatfolytonosságban. A hetedik szinten pedig se élet se halál.

>>Jézus mondta: Én vagyok a fény, amely mindannyiuk fölött van. Én vagyok a mindenség; a mindenség belőlem jött ki, és a mindenség visszatér hozzám. (Tamás evangéliuma 77a)

Hasíts el egy fát! Én ott vagyok. Emeld föl a követ! És meg fogtok találni engem ott.<< (Tamás evangéliuma 77b) (Gazdag Pál fordításai)

A három bennsô tudatszint éber perspektívájában nincs halál, amely megszûnésként, befejezésként, vagy eltûnésként értelmezhetô. Amint Bob Moore mondá hajdanán: >> There is no such a thing as death<< ‘Nincs olyasmi, hogy halál.’ A halál itt csak egy átmenet, vagy módosítás a teljes tudatfolytonosságban. Vagy az egységtudat perspektívájából nézve nincs se születés, se halál, az egységtudat transzcendálja magát az idô jelenségét is.

De az elsô négy tudatszintrôl nézve a halál rémisztô, abszolút reális, és minden ami az énnnel, a személyiséggel kapcsolatos felhagy a mûködéssel és eltûnik.

Mindennek alapján – amit nem lehet bebizonyítani, viszont megtapasztalható – a halál folyamata részletesebbn leírható.

Elvben a halálfolyamat analog avval, ami az elalvás során történik. A tudat a halálban saját esszenciája felé közelít. A halálfolyamat során leveti a fizikai öltözékét, a vitális függöny lehullik, elhagyatik az asztrális, a duális mentális fátyol eltûnik. Tipikusan így néz ki a folyamat a haldokló élménye szerint: ha a tudata nagyon tiszta, akkor gyakran három tapasztalás követi egymást. Amint a tudat elengedi a fizikaival való azonosulást igencsak elnehezedik. A haldokló azt kívánja emeljék fel. Amikor pedig a tudat elengedi a vitális, energikus szinttel való azonosulását, vagy belegyökerezettségét akkor a haldokló hideget érez, azt szeretné, ha felmelegítenék. A szolar plexus, az asztrális elhagyása szomjat okoz. Amikor a tudat elkezdi elhagyni a negyedik szintet, vagyis fellazítja belegyökerezettségét a mentális duális-nyelvi élmény módba ez olyan, mintha feloszlana, és ellebegne valamely homeopatikus [Sic!] tudatlanságba.

Az energetikai szinten az életenergia a szív körül gyûlik össze. A lábak és kezek kihûlnek. A meleg és az élet a szívben összpontosul. Ez az utolsó mozzanat az utolsó kilégzés elôtt.

A tudat az imént felsorolt pszichoszomatikus változásokkal, és az energetikai szívközpontosodással párhuzamosan alakul. A természetes mûködési módjain keresztül tenmaga pôre esszenciája felé tart: elôször közönséges duális tudatállapot, ezt követôen többé-kevésbé tisztán – a praxistól függôen – a semleges megfigyelésen keresztül (a haldokló elveszíti érdeklôdését a környezetével kapcsolatban) tovább a nem válogató éberség felé, hogy a nem fókuszált tudatállapotban végezze. Ez a lépcsô olyan embernek, aki nem szokott imádkozni, vagy meditálni leggyakrabban igen zavaros állapot. Ám aki sokat gyakorolt annak lehetséges átélni mindezt nem fókuszált kettôs irányultságú tudatállapotként, amely a szótlan ima természetes állapota, nyitottság a forrásra.

Ez a pont közvetlenül az utolsó lehellet elôtti.

A folyamat ezek után messze különbözô mindenkinél, aszerint mennyi praxis van a haldokló mögött, és hogy milyen bennsô szinten éber és stabil a tudata. Spirituális tréning híján a tudat rögtön az utolsó lehellet után egy villanásban az ötödikrôl a hetedik szintre kerül. De miután a a közönséges, nem gyakorló tudata nem ismeri fel ezt az állapotot, ezért nem tud tájékozódni ebben az illuminatív villanásban, vagy felismerni a helyzetet, és a túlnyomó erô itt, a hetedik szint pôre megvilágosodott tudatállapotában a gyakorlatlan tudatot egyfajta ájulásba, vagy alvásba kényszeríti.

A halállal kapcsolatban szinte hihetetlen, hogy a haldokló keresztülmegy egy természetes feltáró, leleplezô folyamaton egészen a pôre, leplezetlen tudatig. De csak a gyakorlónak lehetséges éberen maradni, és keresztül navigálni a három benssô szinten, melyek együttes tánca teszi ki a halál és a következô élet közötti idôszakot.

A halálközeli élmények archetipikus struktúrája (pld az alagút, bölcs lények, fény és üdvözültség) megfelelnek az ébrenléti ötödik szintnek. A halálközeliséget az jellemzi ugye leginkább, hogy az ember nem hal meg, ami azt is jelenti, hogy a folyamat, amiben a tudat levetkôzik megáll a hetedik szint elôtt, gyakran az ötödik szinten. A tapasztalatok pedig az ötödik szinten szabály szerint extatikusan pozitívek. Amikor viszont az ember tényleg meghal elveszíti testbe, lélegzésbe, az asztrálisba és mentálisba horgonyozottságát. A lebomlási folyamat az ötödik és hetedik szint között villámgyors, éppenséggel azért, mert a késleltetés az identifikáció és a behorgonyzottság összefüggésében az alsóbb szintekbe megszûnik.

A döntô spirituális praxist nélkülözô nem képes felismerni találkozását, avagy ’begöngyölôdését’ az egységtudatba. A folyamat többi részét a halál pillanatától a következô születésig részben ájultan, részben álomban tölti, váltva üdvös és rémálom szerû tudatállapotban, minden lehetôség nélkül, hogy ezeket befolyásolja, netán manôverezni tudjon említésre méltó fokon.

Azonban, ha valakinek van ’gyakorlás poggyásza’ (1-3 óra naponta, 10-20 éven át), akkor ez automatikusan átszövôdik a bardo állapoton. Aszerint pedig, hogy milyen hosszan, mennyire fejlôdött a spirituális skála szerint (folyamatos gyakorlás-vizualizálás-szótlan ima, vagy kettôs tudatirányultság, nem kettôs tudatállapot) ez automatikusan áttör a meghalás utolsó pillanatán, és ami még fontosabb, a halál utáni állapotban is. Fontos emlékezni rá, hogy az igazi spirituális praxis személytelen, úgy értve, hogy nem az énrôl szól. Az ötödik szinten a gyakorlás magva a vágy az isteni után, majd a találkozás az isteni Te-vel. A hatodik szinten az istenivel, vagy a kozmikus tudattal való egyesülés. A hetediken pedig minden ellentmondás transzcendálása, beleértve az emberi és isteni közötti ellenmondást és kölcsönhatást is.

Minél többet gyakorolt valaki annál inkább tud manôverezni e köztes állapotban.

Miután a halál utáni állapotok kiváltképpen a három bennsô tudatszinten mûködnek itt hiányzik az összefüggés, a belegyökerezettség az alacsonyabb szintekbe (asztrális, éterikus, fizikai), ezért a központosodás és tájékozódási képesség megszûnik. Az individualitást teremtô kontrakció, amire a fizikai-éterikus-asztrális bázis ad lehetôséget eltûnik. A halál utáni idôszakban a tudat végtelen kitágult ám szubsztancia nélküli. De minél többet gyakorolt valaki életében, és megtanult éberen manôverezni a bennsô szinteken, annál nagyobb a lehetôsége ugyanerre a halál utáni állapotokban. Midôn pedig az átgyakorolt praxis spontán felbukkan alapot teremthet az amúgy alaptalan tudat számára, és elkezdhet kikristályosodni valamely tájékozódási és manôverezési folyamat. Ez egy pontos analógia arra, amikor a folyamatos gyakorlás ad alkalmat arra, hogy az álmodó (vagy a frissen halt) tudata megkezdheti felemelkedését a szellemi skálán.

Ezidáig ezen írásban a spirituális fejlôdési folyamatot egészen a megvilágosodási processzusig egyetlen élet horizontján belül tárgyaltuk, az éppen most aktuális életet értve ezalatt. A tapasztalatok azt mutatják egyébként, amint ezt mind a keresztény, mind a tibeti misztika kiemeli, hogy lehetséges egyetlen életen belül megvalósítani a megvilágosodást. Ugyanakkor többek között az indiai spiritualitás azt emeli ki (fx. védanta, dzsain, mahayana), hogy a spirituális megvilágosodási folyamat általában több életmenetre terjed ki, ami egy inkább személytelen fejlôdési folyamaton ’nyugszik’ (a self-tenmaga progresszív karmáját, és a hatodik, kozmikus-kollektív karmikus folyamatát értve ezalatt. Lásd a Selv valósága címû könyvemet).

Újabban megtalálható a kompjuter által generált 3 D-és legnyûgözô képtípus. A közönségesen fókuszáló pillantás számára csak egy lapos tobzódóan színes bonyolult mintázat, ami látszólag semmit sem ábrázol. De a defókuszált pillantás számára szinte mágikusan megnyílik, és megdöbbentô, varázslatos 3 dimenziós képpé változik.

A bennsô szintek egy módon 4 dimenziós képek, 4 dimenziós perspektívával, amibe beletartozik persze az én közönséges 3 dimenziós tudata és életszemlélete. De míg az én és közönséges tudata nem látja, nem is képes észlelni, elképzelni sem azt a mintázatot, amely több sikeres, avagy több egyidejû életre terjed ki, addig a bennsô szinteken elkerülhetetlenül látnia kell azokat az összefüggéseket, amik összekötik a spirituálisan sikeres életet a karmikus folytatólagossággal. Az ének beletartoznak a mintázatba, de csak mint annak részei. Nincs olyan én, ami újra és újra élne. A különbözô egymás utáni, vagy a hetedik szinten egyidejû élet egy progresszív spirituális fejlôdési, vagy megvilágosodási történet. Ha például 10 000 ember egymás mellett állva az egy kilométer magasságból látható szeretet szót képeznék a földön, azt az egyes résztvevô semmiképpen nem láthatná. Csak felülrôl látható. Az is világos, hogy az egyes ember nem lenne erre így képes, csakis a többiekkel összefüggésben.

Amikor az ember szívbôl jövô spirituális praxisa, a folyamatos gyakorlás, és folyamatos meditatív nyitottság átszövi a mindennapjait csakúgy, mint az álmait, akkor ez átszövi a halálprocesszust is. Megemeli és élesíti a progresszív karmát ebben az életben csakúgy, mint a következôben. Ha valaki ebben az életében megtanult navigálni a bennsô szinteken, akkor a hálal pillanata nagy esély a számára, hogy felismerje a pôre, tiszta tudatot, ami természetébôl adódóan leleplezôdik egy adott pillanatban minden halálfolyamat során. Amennyiben ez sikerül az azt jelenti, hogy ebben a pillanatban ténylegesen elkezdôdhet egy megvilágosodási processzus, ami felmérhetetlen jelentôségû mind a halál utáni állapotban, mind pedig a következô életre nézve.

A legfontosabb viszonylat egyébként, hogy amikor a spirituális praxis átszövi a halálprocesszust, akkor a haldokló, amint a tapasztalatok mutatják, egy sokkal kevésbé fájdalmas halált hal; a tudat, a jelenlét tisztább, az éberség tovább tart a halál pillanatához közeledve, sokkal spirituálisabb, felelôsebb, és ami talán a legfontosabb sokkal békésebb lesz az egész folyamat. Így meghalni, spirituális atmoszférában, olyan tapasztalt, gyakorló emberekkel körülvéve, akik természetesen imádkoznak és meditálnak nagyon nagy hiánycikk kórunkban. Egy ilyen halálfolyamat a tapasztalatok szerint nem csak szép, hanem értelemmel teli is.

A megvilágosodott tudat, a tudat pôre esszenciája a közönséges tudatban van ’elrejtve’ – az önképben, és a világképben – épp olyan módon, ahogyan a 3-D-és kép el van rejtve a kétdimenziós kompjuter képben. A meditáció és az ima alapvetôen arról szól, hogy képesek legyünk más módon látni. A közönséges tudat közvetlenül nem látja a maga magasabb, vagy bennsôbb mûködési szintjeit. Saját maga takarja el saját alapfunkcióival (ösztönös mérlegeelés, fókuszálás, aktivitás és nyelviség) ezek vannak a bennsô tudatfunkciók (a spirituális, kozmikus és egységtudat) elôtt. A szótlan ima, és meditatív elmélyülés célja, hogy ’kitanuljon’ a közönséges énség tudathasználatából, hogy felfedhesse a magasabb tudatszinteket, ahonnan spontán árad a beteljesedés, spirituális egybetartozás, és együttérzés.

E tanácsokkal a spirituális praxis és a halálprocesszus viszonyát illetôen zárul az ima és meditáció gyakorlásának szerepét a megvilágosodási folyamatban méltató írás. Rerményeim szerint a halálfolyamat ilyetén bemutatása – amit aligha kísérelt meg valaha valaki eddig dánul a saját kulturális hátterünkre és saját tapasztalatokra hivatkozva – inspirálóan hathat további tisztázáshoz, és a spirituálisan nyitott emberek hasznára válik, akik különféle módokon ugyanarra törekszenek.

AMEN

Jes Bertelsen három másik könyvének nyersfordítása:

A TUDAT FÉNYFOLYAMA

Bevidsthedens flydende lys

A TUDAT LEGBENNSEJE

Bevidsthedens inderste

DZOGCSENPRAKSIS 

Dzogchenpraksis

---