A szeretetrôl szól
Jes Bertelsen tanítása
Szerkesztette, valamint az elô és utószót írta Peter Høeg
ROSINANTE kiadó 2013
Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, kiadóé, és a fordítóé!
Remember! The translation is a voluntary process, and all rights are rights holders and translator.
Husk! Oversættelsen er en frivillig process, og alle rettigheder tilhører rettighedsindehavere og oversætteren.
Tartalomjegyzék
Peter Høeg elôszava
Az alap
A dzogcsen központi ideája
A szükséges alapok
Kettôs irányultságú tudat
A természetes etika
Részcél
Elmélyülés
A nyugati pszichológia mélystruktúrája
A nagy szkizma
C.G.Jung Vörös könyve
Az archetipusokkal való kontaktus fokozatai
A saját archetipikus tapasztalatok nyomán
Jungtól az eljövendôhöz
Álomból ébredni. A spirituális praxis, mint szükséges illúzió
Földközeliség (Grounding), energia és az álomtudatosság lehetséges fejlesztése
Találkozás a kollektív tudattalannal
Praxis és álom
Élménytípusok és a bensô szintek
Munka az árnyékkal, az ellentétes nemmel, és a bölcsesség archetípusaival
Egy spirituális tanító
A tanítóval való viszony jógája
Fizikai kapcsolat
A fény megmutatkozása
A szív jelentôsége
Fokozatos és azonnali leírás
Kontroll és megértés
Az empatikus érzelmek jelentôsége
Az empátia állapotában való elmélyülés
A tapasztaltak kétségei
A nem-tevés határa
A rigpa egy másik dimenzió
A józanság megôrzése
Praxis és archetípusok
Karizma
A cselekvés és a nem-cselekvés a kettôs tudatirányultság praxisában
A folytatás
Az elvonulás folyamata
A rámutatás (The Wiew)
A természetes állapot
A pillanat és a természetes állapot
Kant koanja
Az elvárások megtörése
A természetes beavatási folyamatok
Az öröm a választott valóság felett
Elmélyülés a praxis révén
A praxis állapotai
Önmegszabadítás
Ösztöke a gyakorláshoz
Az elutasítások belátásában rejlô progresszió
Fel 5000 méterre. És tovább
Az utolsó fátyol
Hosszú elvonulások
A vonal védelme
Továbbadás
Peter Høeg Utóirata
Szólista ábécé sorrendben
A képek
Péter Høeg elôszava
Amikor gyerek voltam a 60’-as évek Koppenhágájában volt egy évi egyszeri esemény, a ’körülnézés-látogatás’ napja’.
Amit az úgynevezett ’körülnézési-látogatói’ füzetben reklámoztak. A brosúra árát – amit a telefon kioszkokban árultak – a szegény gyerekek körülményei javítására áldozták.
Maga a ’Látogató füzet’valójában belépôjegy gyûjtemény volt. Olyan helyekre és eseményekre szólt, amiket a köz nem élhetett át másképpen. Nem azért mert ezek a helyek vagy események titkosak voltak, hanem mert intenzív és kifinomult voltuk zavartalan munkahelyi légkört igényelt napról-napra.
Emlékszem, hogy egy évben meg lehetett látogatni a Svanemølle (Koppenhága egyik ’negyede’) Elektromos Mûveket, amely épület ami a mai napig olyan vonzó, mint egy elektromos katedrális. Egy másik belépôjeggyel Koppenhága csatornáit lehetett körbejárni vezetéssel. Vagy a Zoo-t (állatkertet) meglátogatni zárás után. Egy negyedikkel pedig a Fælledpark (’népliget’) alatt fekvô cyklotront lehetett felfedezni szakértôi irányítással.
Ezen a látogató napon megnyitották például az amúgy mindig zárt katonai objektumot a Holmenen (a koppenhágai kikötôben). Magam ott nem jártam, de szüleim mesélték, hogy többek között bemutattak egy ritka, valamely egzotikus helyrôl származó szôlô fajtát, amibôl állítólag a Flotta szakértôi némi bort is elô tudtak állítani évrôl évre.
Számomra ez a gyûjtemény itten Jes Bertelsen tanításaival, 2010 júliusától, 2011 áprilisáig olyan, mint egy ’Látogató füzet’, és látogató nap egyben.
Amikoris az olvasót olyasmi eseményre invitáljuk, amire amúgy nagyon nehéz belépôjegyet kapni. ; - egy autentikus tanító foglakozik intenzíven praktizáló tanulókkal.
Egy autentikus spirituális tanító olyan ember, aki elérte – vagy, amint mondják: realizálta – a teljesen elôítéletmentes, természetesen együttérzô nyitottságot, a megvilágosodott, nonduális tudatállapotot, amiben hosszan képes jelen lenni, miközben tanít, és mindezt saját mestere [Tulku Urgyen] visszaigazolta.
Egy ilyen ember egzisztenciálisan megvalósítja a tanítást, amirôl szó van. És csakis egy ilyen személy töltheti be a szigorú feltételeket, amit például a magas zen, a keresztény szívima tradíció, az advaita védanta, és a dzogcsent kimûvelô tibeti vadzsrajána buddhizmus tanítójától el lehet várni.
Nagyon is érthetô követelményekrôl van szó. Minden elmélyült tanulás útmutatást igényel. Mindenki, akinek volt valamely komolyabb hobbyja, mint asztalos, vagy virágkötözô, modern tánc, szertorna, akvarell festés, furulyázás, borkóstolás, avagy a saját robogó, bicikli megszerelése tudja, hogy milyen fontos találni egy szakértô tanítót. No és milyen öröm, amikor ez sikerül is.
Egy olyan tanító, aki tényleg tudja mirôl beszél soha sem csak információkat közvetít. Személyében kénytelen képviselni a tanítását, azzá kell válnia, amit tanít. Magának is a gyalulás mesterévé, igazi magasugróvá, vagy táncossá kell lennie.
Minél elmélyültebb a hobby, annál mélyebbre ható útmutatásra van szükség.
Ha pedig egy hobby egy szép napon az ember szakmája, szenvedélye, élete feladata lesz, akkor lesz csak hatalmas jelentôsége a tanítónak. Akkor pedig döntô, hogy meg tudjuk-é ítélni, vajon milyen szakmai és emberi szinten is tart az illetô.
Minden író tanult és tanul a nagy – élô és halott – kollégák könyveibôl. Minden muzsikusnak volt, és gyakran marad is nagy támogatója (mentora), és példaképe.
A fizikus Michael Polányi a 20. század elsô felében átfogó vizsgálatokat folytatott a vezetô természettudósok körében, amely tanulmány azután megjelent alaposan kommentálva Richard Rhodes: The Making of the Atomic Bomb (1986) címû könyvében. Ebbôl kiderült az, ami eladdig nem igazán volt tisztázva, hogy a nemzetközi tudomány nemzetközi mesterkurzusoktól függ, amik, mintegy a mentor-tanuló kapcsolatok hálózataként összekötik a tudós világot.
Teljesen világos egy módon. Egy komoly hobbyban, terápiában, a tudományban és mûvészetben – no és a tudat kutatásában – az ismeretlenbe lépünk, nézünk, és ehhez segítségre van szükségünk. Mennél nagyobb a megteendô lépés kockázata, annál alaposabban meg kell vizsgálni azt, akire ráhagyatkozunk.
A valóságban az egész létünk errôl a lépegetésrôl szól. Anélkül a bátorság nélkül, ami ahhoz kell, hogy kimerészkedjünk az üres térbe (empty space), az ismerten túl, valamint az ehhez való emberi segítség nélkül nincs kutatás, nincs fejlôdés, semmi tudati evolúció, semmi személyes, vagy kollektív elôrelépés, de nincs az az intezitás és változatosság sem, ami életet ad a hétköznapoknak.
Minél mélyebbre, vagy magasabbra irányul valaki, annál mélyebb-magasabb tudású tanárra van szüksége.
Amikor a 80’-as évek vége felé elôször került a kezembe Jes Bertelsen egy könyve – a Magasabb tudatállapot (Højere bevidsthed) – az elsô oldaltól kezdve óriási megkönnyebbülést adott. Olyannyira világos volt, hogy ráakadtam egy szakértôre. Egy olyan emberre, aki komolyan tudja mirôl beszél. És teljesen tisztában volt avval, és ôszintén közölte is, hogy hol vannak a tudása, és tapasztalatai határai.
Sok év eltelt mire felkerestem Jes-t. Arra gondoltam, hogy ha már oly sokat lehet tanulni a könyveibôl, miért ne meditáljak velük?
Ez egy módon egészséges gondolat. Azért mert naív. Ezért nem is tart sokáig az úton. Amikor azután leblokkoltam, és így eltelt némi idô meglátogattam Jes-t.
Azóta kitartó tanítványa vagyok.
De kritkus is. Ellenôre vagyok, és az is szándékozok maradni. Le egészen a mikroszkópikus részletekig, és kegyetlenül jó emlékezetem van. Nézem és láttam, látom mit csinál a hatalmával, a pénzzel, milyen a privát élete. Miként is viszonyul a legközelebbi társaihoz, miként tanít, és általában hogyan is bánik az emberekkel.
Elô kívánom adni a konklúziómat, miután személyesen ismerem 15 éve, amúgy pedig 25 éve praktizálok az instrukciói szerint: A konlúzióm pedig az, hogy Jes Bertelsen élete reggeltôl estig, sokszor a fél éjszakával együtt keresztül van szôve intenzív együttérzéssel, és mélyen etikus segítô készséggel, hogy másokat is hozzásegítsen az ébredéshez.
Higgyétek el, nem voltam elnézô vele, 15 éve fikszírozom (stírölöm?) közvetlen közelrôl. Azért, hogy tetten érjem, ha valami hézag lépne fel aközött, amit mond és amit tesz.
Semmit nem találtam.
Semmit nem találtam.
A hála, és megkönnyebbülés, amit az elsô naptól éreztem, és ami 25 éven át kiállta a legélesebb tesztet is, aminek ki tudtam tenni egy embert, ez a személyes motívációm, hogy megszerkesszem ezt a könyvet. Hogy teljesen ôszinte legyek.
De olyan motívációm is van, ami kevésbé személyes.
Itt jön be megint a ’Látogató füzet’.
Amennyiben sikerül a keleten kimûvelt tudat és szív tudományokból behozni valamit hazánkba és kultúránkba, akkor a kulcsszavaknak a bizalomnak és objektivitásnak kell lenniük.
A dzogcsen, amit Jes tanít, és amirôl e könyv szól ezen tudományok közé tartozik.
Teljes meggyôzôdéssel használom a tudomány fogalmát. A nyugati tudomány sikere azon alapszik, hogy sikerült olyan objektivitást elérni, ami a szakmai egységre épül, interszubjektív megegyezéssel.
Ugyanez megtörténhet a tudat tudományokkal is. Igen, bizonyos értelemben már megvan ez az egység lokálisan, amint a természettudományokkal is történt, mielôtt a reneszánsszal, és onnantól kezdve elkezdtek nemzetközivé válni.
A sok száz ember között, aki Jes ’szupervízionálásával’gyakorol napról, napra több órán keresztül, vannak olyanok, akiknek már 10-tôl 30 éves tapasztalatuk van a dologban, és elkezd lassan kialakulni ez a bizonyos megegyezés. Megjegyzendô, hogy nem valami szektás, önmegerôsítô, egymás vállát lapogató módon.
Örvindenék neki, ha az olvasó legalábbis megsejtené ezt a csírázó egységet e könyvben. Merthogy jó okból Jes szavai dominálnak majd a következôkben, ám ténylegesen, le a legkisebb részletig párbeszédekrôl beszélhetünk leginkább.
Minden kifinomult szakmaiságban van valami megközelíthetetlenség. Ez pedig az ellenkezô irányba mutat, mint ahová a tudomány és a tudat tréning igyekszik, hogy a közért is tenne, az emberi életszinvonalat emelve úgy általában.
Ezért is jó egy látogatás Koppenhága csatornáiban, a Svanemølle Elektromos Mûvekben, vagy a Niels Bohr Intézet cyklontronjában a Fælledpark alatt.
Na és ezért jó egy spirituális körülnézés a Vækstcenteret Kék Csarnokában a Limfjord-nál. [’Növekedési központ elvonulási helyének meditációs terme’] Aholis a könyvben szereplô tanítás nagy része folyt.
Maga az, hogy beinvitáljuk a nyilvánosságot ebbe az egyébként zárt térbe, úgy hiszem jót tesz mindenkinek. Akár részt veszünk a gyakorlásban, amirôl szó van, akár csak mint külsô érdeklôdôk figyelünk barátságosan, nyitottan, és talán picikét kritikusan.
A nyitottság remélhetôleg az ellen mûködik, hogy a tudattréninget szükségszerûen vallásnak, new age-nek, vagy szektásnak fogjuk fel. A gyakorlók környezetében pedig a nyitottság arra emlékeztet, hogy mélyebben nézve mindannyian azon munkálkodunk és álmodunk, hogy meg tudjuk nyitni köreinket mindenki számára, aki érdeklôdik, vagy akár csak kíváncsi.
Azután itt van, amit a könyv praktikus céljának nevezhetünk.
Ez pedig – meggyôzôdésem szerint, és amint az utószóban majd kifejtem – az, hogy e könyv tartalmazza Jes csoportos tanításainak esszenciáját az utolsó 20 évet tekintve.
Ez azt is jelenti, hogy lehetséges egyfajta gyakorlási kézikönyvként is használni.
Ezen utolsó lehetôség, és kívánatosság lebegett a szemeim elôtt, amikor szerkesztettem a könyvet. Elképzeltem, amint az olvasó felnéz olvasmányából és nekiül kipróbálni, amit Jes javasolt.
Miképpen is lehet legjobban hasznosítani ezt az anyagot? - kérdezheti valaki.
Nos, a személyes és nem autorizált meggyôzôdésem szerint, ami a legfontosabb az egészben, az a szív lehetôségeire való rámutatás.
Hiszem, hogy ha sikerül valakinek – például valamely olyan gyakorlatozással, és tartással, amit e könyv javall – a szivét jobban megnyitnia, az olyan radikális élményt jelent, mintha még egy érzékkel gazdagodna az ember.
Szándékosan nem nevezem ezt a ’hatodik érzéknek’. Azért mert ezt össze szoktuk kapcsolni valami ködös spirituálissal. Amirôl beszélek a szív lehetôségeit illetôen, az pedig konkrét és valóságos.
Ha most azt a mikroszkópot, amit korábban említettem magunkra, és egymásra alkalmazom, nem úgy mutatkozik, mintha mindannyian máris úton volnánk a szív mélyebb lehetôségeinek megvalósításában valamilyen fokon? Igaz, csak egyedekre, és egyedi jelenségekre tekintettel. És csak kurta pillanatokra.
Emlékszünk, amikor az óvodába mentünk a gyerekünkért. Letérdelünk és nézzük miként játszik. Élveztük a pillanatot, amikor ô még nem vett észre, és örültünk annak, hogy láthatjuk, amint tagjává válik egy csoportnak, amint ez majd visszavonhatatlanul bekövetkezik, amikor végleg elhagy bennünket.
Azután egyszercsak megfordul és észrevesz. Arca felderül. Ebben a pillanatban történik velünk valami, aminek központja és kiinduló pontja a szívben van. Egy pillanat alatt minden kétség megszûnik, a lét értelmével kapcsolatos problémák eltûnnek, mert az egész értelme ez, maga ez a szeretet, amint világlik.
Vagy mondjuk együtt sétálunk egyet idôs édesanyánkkal. 86 éves. Nézzük napégette, használt, eres kezét. És hirtelen átéljük, amint tízezredszerre is felemelt magához. Szoptatott. Etetett. Kitörölte a fenekünket. Kézen fogott és irányt mutatott.
Egy pillanat alatt elszállnak a traumák. Ebben a pillanatban csak az eláradó hála létezik. A megrendülés, hogy milyen közel van a halálhoz. A kapcsolat legmélyebb megélése.
Vagy gondoljunk egy barátra, aki meghalt. Túlságosan korán. Rákban. Ez az emlékezés is megmozdít valamit a szívben. Valami megnyílik. Barátunk eltûnt, de a szeretet megmaradt, és hirtelen megérzi az ember, hogy a mély szeretetnek van valami idôtlen karaktere. Ami mond, de legalábbis súg valamit, amit senki nem tud elvenni tôlünk többé.
Ezekben a helyzetekben a szív teljes kapacitása aktív, tárva-nyitva. És mindannyian ismerjük ezeket, mindannyian értjük a lényeget.
A nehézség a dologban az, hogy ezek a pillanatok bizony kurtácskák. Na és mondhatni telve vannak avval a személlyel, vagy szituációval, ami elôhívta ôket. Az ember csak a gyerekét látja, csak a kedvesét, a hiányoltat, azt, ami a szeretetet kiváltotta. Amivel pedig keresztül néz magán a szeretet képességén, a maga részén a helyzetben, a saját érzelmi kapacitásán. Elfelejtôdik az ok, ami egyáltalán lehetôvé tette a pillanatot.
Ílymódon kisebbé tesszük magunkat, mint amekkorák vagyunk. Vagy lehetnénk. Valójában rányílhatnánk sokkal többre és nagyobbra, mint aminek helyet adunk általában. Lehetôségünk van arra is, hogy a szívnyitottság állapotainkat a léttel való találkozásaink alapjává tegyük.
A nyitott barátságosság ára magától értetôdôen a sebezhetôség. Mernünk kell sérülékenynek, és kiszolgáltatottnak lenni. De elnézést, ez nem egy elfogadható alternatíva? Egy sérülékeny nyitottság fenntartása, ha jobban megnézzük, nem az egyetlen helyes módja az érdeklôdésnek, amivel másokkal érdemes találkozni? Vagy egy könyvel?
Na de mirôl is szól ez a könyv?
Két témát dolgoz fel.
Bemutatja a spirituális processzust, vagy utat, a normális hétköznapi tudatállapottól a rigpa, a tudat megvilágosító esszenciája ’újrafelismeréséig’.
Ez a bemutatás, vagy összefoglalás mindenek elôtt a könyv elsô részében található. Az alap (fundament) részben. Amiben a hangsúly a fejlettebb gyakorláshoz szükséges feltételek leírásán van.
Innen zummol – a második, Elmélyülés részben – az általános ébrenléti állapottól az elsô transzcendentális tapasztalatokhoz vezetô út, gyakorlás egy különleges vonására. Arra, hogy a tudat és a szív sokkal mélyebben, éberebben, intenzívebben képes mûködni, mint amit megszoktunk. És tovább megy, ezen tapasztalatok elmélyülésének kezdetei felé.
A harmadik rész, a Folytatás innen indul, annak leírásához, hogy miként is érhetô el, majd stabilizálható a magasabb éberség, egész ’fel’ a kettôsség nélküli egységtudat határáig.
Ha ismét azt a képet használjuk a spirituális folyamatra, hogy ez egy út, és a tanító errôl szóló leírása olyan, mint egy térkép, akkor ez esetben ez igencsak kicsi léptékû, azaz egy olyan térkép, ami nagyon közel van magához a valósághoz.
Ha összehasonlítjuk a következôket Jes tudatról szóló – már nagyon részletes - saját korábbi könyveivel, és azt mondjuk, hogy ezek bemutatják a spirituális folyamatot a megvilágosodásig 1: 100.000-es léptékben, akkor ennek a könyvnek a léptéke 1: 10.000-hez, vagyis mindenesetre tízszer részletesebb.
Ez a kísérlet persze, hogy összehasonlítsuk az utat, a térképet és a léptékviszonyokat nem teljesen pontos. De nem is teljesen megtévesztô. És rámutat egy másik térképpel kapcsolatos hasonlóságra a következôket illetôen: áttekinthetô.
A földrajzi térkép a fizikai valóság projekciója egy jól definiált földrajzi és grafikai referencia rámában. Ami következik, az a spirituális ébredési folyamat bevezetésének projekciója a nyugati elképzelésvilágba, tömör mindennapi beszéd szinten, inspirálva a pedagógia tisztaság és a tudományos, fokozatos ellenôrizhetôség modern követelményei szerint.
A legdöntôbb pedig: A térképet olyasvalaki rajzolja, akinek hitelesített a látása. Amint mestere Tulku Urgyen, egyike a legtiszteltebb spirituális személyeknek a 20. században megerôsítette, Jes-nek van belépôje a csúcsra, ahonnan az egész egyszerre látható.
A szerkesztô feladata az is, hogy csökkentse a beszélt nyelv ismétléseit. Amit meg is tettem.
Mégis, amikor a tudat mélyebb aspektusainak tanításáról beszelünk ez csak egy bizonyos fokig lehetséges.
Ugyanis a valóságban, ami ismétlésnek tûnhet az gyakorta finom árnyalás. Noha úgy néz ki, hogy például fárasztóan sokszor esik szó a kettôs irányultságú tudatról, vagy a semleges megfigyelésrôl, közelebbrôl megvizsgálva kiderül, hogy ez szinte soha nem ismétlés. Minden alkalommal újabb metszettel találkozunk a kiemelt tudatállapotokkal kapcsolatban Minden egyes alkalommal tapasztalható az oktatás terében, a tanító és a többi résztvevô kapcsolatában egy új, addig soha nem látott szituáció, ami olyan megközelítést kíván, ami állandó, ám soha sem ugyanaz.
Az alapigyekezet mindig változatlan: felébredni a fátylak közül, amik elfedik és tompítják az itt és most természetes együttérzését és az egzisztenciális intenzitást.
De a valóságban a szakadatlan kreatív folyam minden új alkalommal finom új ’kezelést’ igényel. Amit a tanító segít kijelölni.
Marianne, Jes párja mondta egyszer nekem, hogy gyakran olyannak látja Jes-t, mint egy kis termetû izlandi pásztor kutyát [’pulit’] amint állandó mozgásban van, hogy vigyázzon a nyájra.
Szívembôl szólt. És ha az ember a szívével hallgatja megértheti, amit a kutya akar. Ez pedig nem akar összetartani, terelni, vagy valamely határozott helyre vezetni senkit. Csupán segíteni akar a szabadság felfedezésében, ami az elmélyült önállóságból ered.
Ez volt hát a ’látogató invitáció’ Jes Bertelsentôl a dzogcsen tradíció szívébôl.
Meghívás tudatos emberségre.
A 'Növekedésközpont' (Vækstcenteret) udvara Nørre Snede falván Jyllandon
Az alap
A dzogcsen központi ideája
A dzogcsen központi ideája
Legyetek üdvözölve! {Velkommen)
Nagyon örülök ennek a tanításnak, a találkozásunknak.
Azt javaslom, hogy tisztázzuk magunkban mindenek elôtt, hogy akik itt üldögélünk egy úgynevezett prakxisorganizmus része vagyunk. Amely organizmus minden esetre 20 éves – a kezdetét 1989-re, Urgyen Tulkuval való találkozásomra lehet tenni – és amelynek nagyságát konzervatív módon megsaccolva 1000-re lehet kerekíteni. Amit annak a ténynek alapján számoltam ki, hogy 1000 és 2000 közötti azok száma, akik rendszeresen járnak képzésre a Növekedés központba.
Ebbôl a csoportozatból mintegy 400 azon személyek száma, akiket intenzíven praktizálóknak lehet nevezni. Ami azt jelenti, hogy ôk minimum naponta egy alkalommal legkevesebb 50 percet gyakorolnak.
Érdekes lehet tudatosítani és rákészülni, hogy az ember része egy ilyen organizmusnak. Egy minimum 1000 tagú csoportból 400, akik nagyrészt jó egyensúlyban tartják életük kifelé, a család, a társadalom felé forduló részét, és a befelé fordulót, a praxist.
Érdemes arra is emlékeztetni magunkat, hogy globálisan is sok hasonló organizmus van, amelyek többsége a második világháború után született és növekedett napjainkig. És egyre terjed a dolog. Fontos tudni, hogy egyre többen, mint mi, úgy vélik – az eljövendô tudatklíma szempontjából is, - hogy fontos csoportosan is megpróbálni realizálni valamit abból a bölcsôben kapott ajándékból, lehetôségbôl, amit a magunkkal és egymással való mélyebb kapcsolat jelenthet.
Eza realizáció, amint magam látom, a legkifejezôbben a magas spirituális tradíciókban mutatkozik meg, a dzogcsen az egyik ilyen.
Megkísérlem röviden összefoglalni elôször a dzogcsen központi ideáját, majd azt a pedagógiai formát, amit ennek gyakorlása alakított ki nálunk az utolsó 20 évben.
A dzogcsen kiinduló pontja annak elismerése, hogy magasabb szintrôl nézve egy embernek két fô aspektusa van, avagy két processzusban vesz részt, amelyek egyként fontosak, és értékesek.
Az egyik aspektus az egyéné, az a tény, hogy minden egyes ember a Földön unikum. Mindenki kivétel nélkül egyedülálló kreatív impulzust realizál, amit soha nem lehet megismételni.
Ez döntô fontosságú – spirituális szempontból. Ezért van az, hogy az én kibomlása, a személyiség árnyalása, amirôl az önmegvalósítás szól abszolút pozitív és szükségszerû, spirituális szempontból is.
A dzogcsenben nagyon fontosnak tartják, hogy valakinek legyen érzéke a gyakorláshoz, és kapjon lehetôséget felfedezni, kikutatni, kibontani a saját különlegességét. Szabadon ünnepelhet és szabadon lehet hálás a tanításért.
Ezt az önkibontó folyamatot persze, ha az eredménynek egész-életnek kell lennie, ki kell egyensúlyozni a másik fô aspektussal: avval, hogy amiben az individuális tudatunk nyugszik, aminek a személyes kifejezôdése, a háttere mondhatni, az a közös tudat. Ami mindent és mindenkit áthat, az individualitás alapja, és amely transzperszonális.
A mi idônkre az a jellemzô, hogy – mindenesetre a nyugati világban – az egyén maximális önimádata dominál elsôsorban.
Ez elvonatkoztatva nem is teljesen célszerûtlen. A nehézsége abban van, hogy az empátia rovására értük el ezt a maximumot, a többi emberrel való összefüggésünk kárára. Kollektíve nézve az utolsó 500 évben mondhatni minden erônket arra összpontosítottuk, hogy kimûveljük a modern, individualizált ént, a társadalmi jelenségekkel együtt, ami evvel jár: nemzetállamok, liberalizmus, természettudományok és a technológiai forradalom, demokrácia, a katonai és ipari komplexumok, a modern mûvészet, hogy csak néhányat említsünk a fô pontokból. Nem elég, hogy ez a fejlôdés sokba került, - illetve elkerült döntôen fontos részeket az emberközi viszonylatokat illetôen, hanem képtelen volt megértetni az ember felelôsségét is a fizikai környezetével kapcsolatban, és a kollektív, mélyebb spirituális tudatot tekintve.
Ez az érzék ugyan megtalálható az összes nagy vallásban, a nyugati kereszténységben is. Leginkább dogmatikus formában, és összekeverve feudális politikai struktúrákkal, de megtalálható.
Ez az érzék azonban széles körben kiveszett, legalábbis az euroamerikai, nyugati világértésbôl, szinkronban a vallásos befolyás térvesztésével.
Döntô fontosságúnak látom, hogy mi mint kultúra, mint emberiség helyreállítsuk kapcsolatunkat mélyebb, általános, esszenciális részünkkel.
Ez a szint, a közös tudat nem individualizált és nincs átszôve a nyelviséggel, mint az én, test, elme, amelyeknek ez kötelezô.
Nem is elônyelvi, nem egy részben vagy egészében öntudatlan állapot összefolyva a körülményekkel olyan értelemben, ahogy ezt Mircea Eliade elnevezte: participitacion mystiqe. [misztikus részvétel?!] Egyáltalán nem.
A közös tudat állapota magasabb tisztaságú.
Az a tisztaság, amit az ember esszenciája keresése jelent. Keresi azt a ’helyet’, ahol az individualitás csodája betér a kollektív csodába, ami tartja – soha nem ellentétként – magát az individualitást.
Az ember esszenciájának a felfedezése a dzogcsen alapideája.
Minél inkább erôltetjük egyoldalúan a mi saját felfogásunkat, abból az illúzióból kiindulva, hogy ez az egyedül valóságos, annál kevésbé van kapcsolatunk a közös esszenciával.
A praxis abból áll, hogy az ember megtanulja magát úgy beállítani – viszonyát tenmagához legbévül, és a többiekhez, a világhoz, – hogy növekedjék mélyebb esszenciája megközelítési lehetôsége.
Mármint, ha ezt akarja!
Ha pedig ez nem így volna, és mégis itt üldögél valaki velünk, akkor… rossz kompra szállt.
Megesik ez is idônként. Azt hiszi az ember, hogy a Rómába induló vonatra szállt – ez velem megesett biza – és Limone lett a végállomás.
Ez a komp [átkelô hajó?] az esszencia felé tart.
Azt hihetnôk, hogy nem is olyan nehéz ezt az irányt tartani. Könnyedén elérjük a kikötôt. Miután mindannyian evvel az esszenciával születtünk ugye. Születésünk elôtt is megvolt. Mindig evvel élünk. Sôt, mindenki az esszenciába fog belehalni.
Azt hihetnôk megint csak, hogy könnyû megtalálni, hiszen el sem tudjuk veszteni.
Nem úgy van ám ez, hogy itt mondjuk háromnegyed tíztôl öt percig szünetel az esszencia kapcsolatunk. Mindig aktuális, miért olyan nehéz felfedezni hát?
Miért olyan nehéz megtalálni valamit, ami minden emberben mindig van, és soha nem is veszthetô el, hiába is próbálná valaki bárhogyan. Miért hát?
Merthogy tényleg nagyon nehéz, ezt mutatja minden evvel kapcsolatos tapasztalatunk e szép kék bolygón.
E miatt a nehézség miatt gondoltak ki különbözô eszközöket a különféle vallások és spirituális praxis rendszerek. Amelyek mélyebben nézve mind kommunikációs eszközök.
Ez – hogy a spirituális tréning mélyebben nézve a kommunikációról szól – mindenesetre érvényes a dzogcsenre, errôl meg vagyok gyôzôdve.
Jómagam ’89 óta munkálkodok ezen a közvetítésen, amikoris megkaptam Urgyen Tulkutól a felhatalmazást a tanításra. Ami csak megerôsített abban, hogy elsôsorban a kommunikációról szól az egész.
Ha az ember kommunikálni tudná ezt az irányzatot a mi helyi kovácsunkkal – akinek, amennyire tudom nincs különösebb meditációs tapasztalata – ha képes lenne az ember megfelelô pontossággal bemutatni ezt az utat, akkor ô pedig képes lenne akár néhány perc alatt felfedezni az esszenciáját.
Ebben az esszenciában ugyanis nincs semmi idegen. Nem valami újdonság, ami keveseknek van, másoknak meg nincs. Nem lehet felajánlani, vagy kikölcsönözni másoknak. Ez olyasmi, ami mindannyiunknak van.
Hát nem furcsa, hogy az ember nem képes egy pillanat alatt helyre rázni magát és felfedezni?!
Merthogy nem képes. Szóval a kommunikációról van itt szó, és ebben egyre biztosabb lettem az utólsó 20 év során.
Nincs mindenféle egyébrôl szó, amint az ember hiszi. Ha valóban tisztán be tudnánk mutatni, és a másik tényleg fel is fogja, és ezután bensô meggyôzôdéssel meg is teszi, amit a felismerése követel, akkor ez a valaki elkerülhetetlenül felismerné esszenciáját, és evvel a megvilágosodott dimenziót saját magában.
Ezért olyannyira fontos, hogy a kommunikáció közöttünk pontos, és az is marad: Amirôl itt szó van elsôsorban: elmélyíteni a lehorgonyzottságunkat és éberségünket a sziv és a tudat által [Az itt és mostban!?]. Ez az egyik fô stratégiánk az elôttünk álló napokban. Ezt fogjuk megkísérelni – óvatosan.
A másik fô stratégia, pontosítani a magunkhoz való viszonyunkat.
Ez a két viszonylat amirôl a dzogcsen szól. ezt próbálja a tanító átadni, elsôször nyelvileg, azután pedig növekvô mértékben gesztusokkal és szimbólikusan, megkísérelve segíteni a tanítványokat megszabadulni azoktól a támpontoktól is, amik a szavakkal és a nyelvhasználattal járnak.
Végül pedig – amikorra az oktató és tanítványai közötti kommunikáció olyan pontos lett, hogy egy érzelmi, empatikus közösség létesült, amelynek már nincs szüksége sem nyelvre, sem gesztikulálásra, vagy szimbólumokra – rá lehet mutatni a csend esszenciájára. Miáltal az információk és a kapcsolat átalakul egyfajta közvetlen, azonnali empatikus, tudatátviteli kommunikációvá.
Alighanem ez az, amit a gyakorlásunk igazából megcéloz.
Ezért próbálunk olyan körülményeket teremteni, mint ezeket itt, amik remélhetôleg segíthetnek a kommunikációban közöttünk, ami fokozatosan egyre pontosabb lesz. Ezt használjuk az itteni oktatásunk elsôsegítésére.
Azonban mielôtt ide, ehhez – a valódi célunkhoz – elérkeznénk meg kell értenünk, hogy ehhez gyakorolnunk muszáj. Létre kell hoznunk a szükséges alapot.
A szükséges alap
Az összes nagy spirituális tradícióban megtalálható – peldául az Athos félsziget kolostoraiban gyakorolt Jézus, vagy szív ima tradícióban (heszykasme), az advaita védantában, a hinduizmusban és a vadzsrajána buddhizmusban, amelyben-bôl a dzogcsent kaptuk – teljesen biznyos tapasztalat, hogy mielôtt valaki belefoghat valamely elmélyült spirituális folyamatba, muszáj azt megalapoznia.
Ezen egzisztenciális és pszicho-fizikai alap nélkül esély sincs arra, hogy a mélyebb praxis meggyökerezhessen valakiben. Ezért azután nem is gyakorol mélyebb befolyást az életére.
A Növekedés központban kifejlesztett alapozás a modern nyugati személyiséget célozza meg. Némi skandináv sajátságot is figyelembe véve. Ám mélyebben nézve nem nevezhetjük eredetinek ezt sem. Ellenkezôleg, arra emlékeztet, hogy mit is értek el mások máshol. Különben is, ugyanazokkal az alapvetô viszonylatokkal dolgozik, mint a többi spirituális tradíció. Részben közös eszközöket is használva.
Azzal kezdeném, hogy mi itt a professzionális terápiát ajánlatosnak tartjuk. Az elmélyült tudatfolyamatoknak nagyon jót tesz – szabály szerint e nélkül nem is igazán megy – a professzionális vissza-tükrözés.
Ez nem pontosan ugyanaz a terápia, amit az ember akkor keres, ha például a neurotikus struktúrái lehetetlenné teszik, hogy normális emberi életet éljen. A személyiség elmozdulása a transzcendens felé természetesen megköveteli a tudatos részvételt. De még többet is. Mély önkonfrontációt. Elmélyült tudatosságot a lehetôségekrôl, gyenge pontokról, homályosságról a többiekkel való kapcsolatokban, etc. Annak tudatosítását, hogy az ember mennyire meghatározott a családi struktúrája által. Ami pedig mélyebben nézve a legtöbbünk esetében azt jelenti, hogy minden férfi, akivel találkozunk bizonyos értelemben az apánk, és minden nô az anyánk. [Vö. a tibeti buddhista szólást, hogy mindenki volt már szülônk, édesanyánk!:] Ez pedig elkerülhetetlenül ad a viselkedésünknek némi (bio-psizcho) robotszerûséget.
Ami a konfrontációt illeti, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a legjobban professzionális terapeuta segítségével megy. Szerencsére a nyugati világban megtalálhatók a kimûvelt – és ma is tovább fejlesztett – ragyogó terápiás stratégiák, amik a Freud és Jung által teremtett alapokra épülnek, majd tovább finomítottak, árnyaltak többek között Reich, Lown és Grof által.
Az alapos terápiás elômunkálat egyike a mi elôkészítésünk (preliminaries) alappilléreinek, felkészítés a spirituális tréningre. A legtöbben a kb. 400 ’intenzíven praktizáló’ ember közül, akik a központhoz köthetôk egy, vagy több intenzív terápián menetek keresztül.
Ezek után pedig – vagy akár egyidejûleg – úgy véljük, hogy szintén elkerülhetetlen valamely önfejlesztônek nevezhetô tréning.
Az önfejlesztés kifejezés a hatvanas-hetvenes évekbôl származó nem mindíg pontos zsargon. Jobb híján ezt használjuk, mint közös fedôszót azokra a technikákra, amik hozzásegítik az embert álmai funkciói megértéséhez. Annak tisztázásához, hogy miként is függ össze a tudat, az elme a testtel. Miként is kapcsolódhatnak rá – és szabadíthatják fel egzisztenciálisan - a tehetségeik, képességeik legtöbbjét. No és miként is javíthatják föl munkás és szerelmi életüket.
Azaz, röviden fogalmazva:
Ezután következik az, amit mi bennsô gyakorlásnak hívunk.
Jelentésének összefoglalása az ötszögünkben található (pld. az Egy esszé a bennsô szabadságról-ban, 2010). Ezek olyan gyakorlatokról szólnak, amik tudatosítják, összekötik, és felerôsítik a szív érzelmeit, a testet, légzést, az élet megnyilvánulásait, spontán kreativitását, valamint a tudatot, mint olyat.
Úgy tekintjük ezeket, mint valami desztillátumát mindannak, amivel a nagy spirituális rendszerek foglalkoznak. Mindegyiknek van hasonló tréningje, ami elengedhetetlen része az alapozásuknak.
Az alábbi három terület: 1) a terápiás önkritikus folyamat, 2) az önfejlesztô tréning alátámasztása a személyiségen átáramló integrált teljességgel, 3) a bennsô gyakorlatok, amik növelik a tudatosságot az öt velünk született lehetôséget, az úgynevezett természetes kompetenciákat illetôen. Ez a három terület alapozza meg az elmélyült praxist.
Minderre alapoztunk – amint Tibetben a dzogcsen tradícióban mindig is volt – egy olyan pedagógiát, ami megmunkálja amit Jung árnyéknak, ellenkezô nemûségnek, és bölcsességnek hívott.
Árnyékkal dolgozunk, megtisztulunk, avagy megdolgozzuk az érzelmi világunkat, amit amúgy karakterstruktúrának ismerünk.
A folyamat etikus, morális jellegû, ami többek között arról szól, hogy képesek legyünk megérteni, elfogadni a hiányosságainkat, kisebbrendûségi érzéseinket, kibontatlanságunkat, gyerekes, vagy más módon kétséges mívoltunkat.
Ez egy igen kényelmetlen folyamat. Úgy tûnik sokkal könnyebb és kifizetôdôbb a hiányosságainkkal együtt élni, amikor kivetítjük ôket, mint ellenség képeket. A szomszéd terrorizál. [He-he:] Husszein gonosz. Kadhafi majdnem annyira, de mindenesetre gonosz.
Így azután az okok messzire tûnnek. Ami finom békét ad bévül.
Nekiállni feltépni az ilyesmi gyökereit nagyon kényelmetlen. Elkezdeni tudatosítani a mi saját agressziónkat, egoizmusunkat, figyelmetlenségünket, meggondolatlanságainkat; huh.
Az ötszög - avagy empátia csillag - az öt alapvetô, velünk született potenciál összefoglalása (...) egyszerûen átirányítja a figyelmet bármilyen egzisztenciális helyzetrôl a mélyebb emberi teljességre, amennyire csak lehetséges.
Morális hiányosságainkat. Hogyan csaljuk el az adót. Csapjuk be a partnerünket. Csapunk be lassan bárkit, saját magunkat is beleértve; - semmiért.
Egy bizonyos fokig elismerjük, hogy van valami, amit elhalogatunk az életvitelünket tekintve. De mindig megtaláljuk az enyhítô körülményeket. Ezért azután, amikor kiszámoljuk, a végeredmény azt mutatja, hogy ami sokaknál hibának mutatkozik, az nagyrészt o.k. saját magunkkal szemben.
Az árnyékkal való munka arra való, hogy belássuk, hibás a számításunk. No és így el lehet kezdeni javítani a dolgozaton.
A következô megmunkálandó nehéz terület a szerelmi élet. Ez abból áll, hogy el kell érnünk a férfiség-nôiség kiegyensúlyozottságát, mélyebb megértését. Elôször kívül, azután pedig bévül.
A legtöbb ember számára nehézséget okoz, hogy egyáltalán elismerje: mindkét pólus feszültségét hordozza magában. További komplikáció, hogy miként is ülteti át a felfedezést a gyakorlatba, miként tudja meggyökereztetni a testben, szívben, energiarendszerben. Végül pedig aktivizálni és integrálni kell az ellenkezô nem kvalitásait, amik ugyan amúgyis megvoltak már csírájukban.
Országunkban és kultúránkban a nôk általánosságban a férfiak elôtt járnak ebben az integrációs folyamatban. A nôi értékek társadalmi elnyomása okán a hölgyek maguk kényszerültek felfedezni yang-szerû férfias oldalukat.
A férfiak elôtt sokkal hosszabb út áll. Ha utol akarják érni a nôket sokkal több gyerekezés, és házimunka várja ôket. A némi-nemû elôrehaladás dacára. A munka világában is sok még a tennivaló az egyenjogúság elérése terén a férfiak részérôl.
A férfiak még mindig nem igazán értik a nôi energia, és tudat jelentôségét a szakmai kérdéseket, döntési folyamatokat és vezetôi struktúrát illetôen.
Keleten mindig átfogó energetikai gyakorlatokkal kezelik a bennsô ellenkezô-nemiséget. Ennek szükségességét mi itt nyugaton csak most kezdjük felfedezni. Ehhez mi késôn értünk el, és akkor is csak pszichológiai szempontok szerint, amint ezt Freud és Jung jól példázza. Wilhelm Reich azután komolyan behozta a testet és energiáit a terápiába és az önfejlesztô munkába.
Bob Moore munkája Dániában és más helyeken ebben az összefüggésben nagyon fontos. Nagyon nagy súlyt fektetett éppen az energetikai folyamatokra. Körülötte kialakult egy kultúra, amely igazán érti, hogy az ember egy spirituális processzus során kénytelen az energiáival is foglalkozzon.
A Növekedés központban nagyon sokat köszönhetünk Bob Moore tanításának. Magam is követtem a kurzusait, és a továbbadásban is inspirált bennünket a gyakorlataival. Amelyek ráadásul sokunk számára szinte szinte összetéveszthetôek a tibeti buddhista tradíció anuttara-jóga gyakorlataival.
A következô jókora feladat az elmélyült spirituális úton a mentorral való kapcsolat. A gyakorlási stratégiákat ezen a területen Keleten ’tanító-kapcsolat jógának’, avagy guru jógának hívják. Mélypszichológiailag nézve ekkor avval foglalkozunk, amit Jung a bölcsesség archetípusának nevezett.
Jung a kollektív tudattalan feltérképezésével, az árnyék, az ellenkezô-nemiség, a bölcsesség és a ’self’-el (tenmaga szubsztanciájával?) való integrációjával – amire mindjárt visszatérünk – számomra úgy tûnik, egy általánosan érvényes térképet alkotott. Mindenesetre nagyon hasonlít – noha más nyelven formálódott – a szufi, a hinduizmus, és a tibeti buddhizmus mélypszichológiájához. Felfogásom szerint Jung evvel a leírással olyan felfedezést tesz le az asztalra, amit nyugodtan hívhatunk egyetemes feltételrendszernek, vagy igazságnak, és örömmel nagy hasznát vehetjük a kutatásainak.
Különösen a tanítókapcsolatot illetôen, a bölcsesség archetípussal való munkálkodáson kívül nem sok más tudás kínálkozik a nyugati világban, legalábbis a vallásos intézményeken kívül.
Vagyis: Ha az ember olyan gyakorlásba fog, ami túlmutat a személyiségen, azaz transzcendens, akkor bizony kötelezôek az elômunkálatok. A különbözô tradíciókban másképpen, de úgy néz ki – muszáj úgy kinéznie – hogy az árnyék integrációja, az ellenkezô-nemiség, a hozzátartozó energia munkával, és végül a tanítóhoz, vagyis a vonalhoz való viszony munkálandó meg elsôsorban. A vonal, a megvilágosodott tudatok sora, amellyel a konkrét, autentikus tanító mindig kapcsolatban van.
Ezen felül – de a valóságban gyakorta mindemellett – a fenti munkát követi egy folyamat, aminek tartalmát úgy foglalhatjuk össze, amit mi itt a Növekedés központban ötszögnek nevezünk. Ami pedig az öt velünk született alap potenciál: 1) testi ellazulás, 2) légzéselmélyülés, 3) a pszichofizikális rendszer folyamatos, spontán, kreatív mûködésének tudatosítása és megértése, 4) az empatikus érzések szívhez kötôdése jelentôségének éber figyelése, 5) végül pedig a semleges nyitottság tudatosságának edzése.
Az a gyakorlás, ami a fenti öt pontból indul ki különbözik az árnyékkal, szerelmi élettel, és tanárkapcsolattal való foglalkozástól, mert a figyelmet a nyelvrôl arra irányítja, ami a nyelviség feltétele. Az archetípusokkal való foglalkozás mentális megértést követel, képalkotásokhoz és sszimbólumokhoz való viszonyulást igényel, amihez hozzá tartoznak a karakterstruktúrák és a biográfia (önéletrajz) feldogozása is. Az ötszög öt ’kapujával’ való foglalkozás viszont elsôdlegesen soha nem történeti, vagy pszichologizáló. Egyszerûen áthelyezi bármely egzisztenciális helyzetben az éberséget a lehetô legnagyobb mértékben a mélyebb emberi teljességre, és innen megy át egy mélyen ellazult semleges elfogadásba.
Ezt a befelé tartó mozgást az ábrán a nyilak szimbolizálják, amelyek az emberi esszenciára mutatnak. A kifelé mutató nyilak pedig a környezetünkkel való kapcsolatunkat és aktivitásunkat jelzik, melyek, ahogy egyre mélyebben kapcsolatba kerülünk legbensőbb lényegünkkel, annál világosabban nyilvánulnak meg együttérző, természetszerűleg barátságos precizitás formájában, amit Helle Jensen pszichológus és Jesper Juul családterapeuta kapcsolati kompetenciának nevez. (Pædagogisk relationskompetence, 2002). Innen kezdôdik a valóban elmélyült praxis: ami a szívbe és a tudatba ’tart’, lehetôleg egyidejûleg, megkísérelvén látni és elmélyülni a tudat és a szív forrásában.
Tehát a gyakorlás során a formákkal való foglalkozást elhagyjuk, és a formanélküliség irányába haladunk. A szív nyitottsága felé. A tudat nyitottsága felé. Ahol nincsenek szavak, nevek, vagy szimbólumok, nincs semmi élmény.
Ez a kifinomultabb praxis újra és újra az öt alapbeállítottságból indul ki, a fizikai ellazulásból, a légzéssel való kapcsolatból, a szeretteinkkel kapcsolatos szívbéli érzésekbôl, a barátságosságból, együttérzésbôl és toleranciából, valamint a tudatból, ahogy éppen van, telve – amint a tudat általában ugye – bármivel.
Innentôl kezdve próbál az ember megszabadulni a tartalmaktól, formáktól, mind a tudatban, mind az empatikus érzéseket tekintve. Amennyiben eddig azokra fókuszáltunk volna, amelyek kedvesek a számunkra, most magát a megjelenés lehetôségét, képességét hagyjuk elôlépni.
Ez a képesség nem absztrakt, amint elôször beazonosítottuk követhetô, konkrét, érzékelhetô kapacitás, ami a szívbôl ered. Ez az a képesség, amivel beleéljük magunkat mások örömeibe és gyászába, hogy együtt létezhessünk embertársainkkal. Ez nyilvánvalóan olyan fajta, aminek semmi köze a fejhez, hanem a szíven múlik.
Ez egy folyamat. Odaadás, amely befelé irányul, és minden formaképzést magára a tudatra hagy. Semmit nem utál, vagy szeretne, semmi magába kapaszkodás, vagy bárminek megtartása. Mindent elengedünk, és békén hagyunk. Ebben az állapotban a tudat befelé mozdul. Nem hátra, nem fel vagy le, hanem - befelé. Hogy ébren legyünk itt és most, egészen a forma nélküli éberségig.
Egyidejûleg evvel a befelé gyûrûzô mozgással a szív kapcsolatban marad empatikus kapcitásával, együttérzô képességével.
Ez nem valami küzdelem, nincs feszültség. Hanem önkéntes lemondás a gondolatokkal, képekkel, intuícióval való azonosulásról. Szabad lemondás a szív érzéseinek szokásos hajlamáról, hogy valamely tartalmat tapasszon bizonyos személyekre: a kedvesére, gyerekeire, és barátaira. A nyitottságban jól érezhetô valamely szeretet, de ez nincs fenntartva bizonyos személyek számára. Egyidejûleg pedig a tudat felold minden formaképzôdést.
Hihetetlenül megnyugtató, ellazult helyzet. Miközben az ember ébren marad.
Az a behatároltság, amit a szubtilis, ám megállíthatatlan feszültséget okozó, kényszeresen produkált gondolatok, formaalkotás, és asszociációk jelentenek fokozatosan szabadsággá válik. Egyre növekvô szabadsággá. Növekvô ébrenlét és jelenlét.
Mindezt a kettôs tudatirányultság processzusának hívjuk.
Kettôs irányultságú tudat
Az, hogy a tudat kettôs irányultságú azt jelenti, hogy nyitott, mind kifelé, mind befelé.
Figyel mindarra, ami benne felkél, vagy érkezik, a tartalomra, és érzéki benyomásokra, ám leginkább magára az ébrenlétre, és a szív nyitottságára (nem-?) koncentrál.
Egyik helyen sem – vagy egyik irányban sem – akar semmit megváltoztatni. Mindent elismer az ember, és mindent magára hagy.
Minden alkalommal, amikor valamely formaképzôdés beindul eltávolodunk a dologtól. Ha jön a gondolat: Isten tudja, jól csinálom-é? – a válasz az, hogy nem ugrunk a gondolatra. Nem válaszolunk a kérdésre. Hanem ehelyett arra figyelünk, ami gondol, és elengedjük. Evvel azután vissza is kerültünk a helyes vágányra.
De ez csak egy pillanat. Ekkor talán meleget érzünk, testi felmelegedést. Ahelyett, hogy elfoglalnánk evvel magunkat, a megértéssel, a magyarázattal, tolmácsolnának, örülnénk, vagy megpróbálnánk elnyomni, egyszerûen elfogadjuk. Ez is jöhet, itt a helye, velkommen. Ezután anélkül, hogy ambícionálnánk a megértést megpróbálhatunk ráérezni az érzékelés forrására.
Ezt a procedúrát ismételjük bármilyen formaképzôdés estében. Stressz nélkül. Lágyan, nem támadunk a formákra, nem olyasmi ez, mint az agyaggalamb lövészet. Inkább nôi beállítást igényel. Defókuszált teresség, amely mindenütt felfedezhetô.
Ha így praktizál az ember a szükséges szupervízós segítséggel, akkor ez bizony megmozdít, semmi kétség effelôl. Ebbôl a szempontból ez a gyakorlási forma autentikus.
Ám ez még nem a dzogcsen. Ez a legjobb analógia, megközelítés vagy a dzogcsen szimulációja, amit ezen az energia szinten elérhetünk. A legjobb módja annak, hogy kapjunk egy szippantást, vagy ráérezhessünk mirôl is van szó valójában. Azonban a dzogcsen távolabb található ezen a sínpályán.
Minél elmélyültebb a tréning, annál több paradoxonba futunk bele. Itt jön egy:
Az elôzôekben úgy mutattuk be az utat, a gyakorlást a transzcendens felé, mint valami zarándoklatot, amikoris az ember határozott sorrendben kél át határozott tájakon.
Muszáj így fogalmaznunk, ám ez túlságosan le van egyszerûsítve. Három dimenziós térbe képzeljük a tudatot, pedig a valóságban multidimenziós. Maga a három jungi archetípus területe, az árnyék, az ellenkezô-nemûség és a bölcsesség sem választott el határozottan egymástól az elôrehaladott folyamatban. A velük való munka tipikusan úgy kezdôdik, hogy összeszedjük magunkat, a testünket, szívünket, és a tudatunkat amennyire csak bírjuk, hogy megtapasztalhassuk az archetipikus erejû jelenségeket. A legtöbben közülünk az árnyékot illetôen olyan sok emberrel és formával vagyunk könnyedén negatív viszonyban, hogy mintegy felhígultan tapasztaljuk csak, ahhoz képest, hogy milyen is sötétebb és koncentráltabb formájában. Az erotikus és szerelmi elragadtatásunk is olyan megosztott, szétszórt és letompított, hogy valamely egyértelmûbb képletet elérni az ellenkezô-nemûséget illetôen normálisan évekbe kerül.
Ugyanilyen komplex az egzisztenciális telítetségünkkel, az energiákkal, és az ötszög alapbeállításaival való munka.
Továbbá a dzogcsen tradícióra éppen az a jellemzô - arról híres -, hogy a legkifinomultabb gyakorlattal kezdôdik, az úgynevezett point out-tal, ami közvetlenül a megvilágosodott tudatra mutat, vagy legalábbis az irányába, egy szippantásra ad lehetôséget az illatából.
Ez azt jelenti, hogy a dzogcsenpának ideálisan nézve – és tényleg így van a gyakorlatban gyakran – van egy különleges navigációs eszköze a kollektív tudattalannal való konfrontációhoz: a kettôs tudatirányultság praxisa.
No és mindez azt is jelenti, hogy vándor tájképünk, amin úgy tûnik szépen haladunk elôre a három dimenzióban, a valóságban sokkal komplikáltabb. Ezért is van szükség az útmutató, kísérô tanítóra.
A természetes etika
Nagyon fontos, hogy a gyakorló képes legyen érzékelni valahogyan, amint a praxisa befelé tart, az esszenciához.
Az, hogy valójában miként és mikor is érkezik meg a bizonytalan jövôben, az kevésbé jelentôs kérdés. Ám, hogy maga a praxis, az életutazás értelmes, intenzív, és beteljesítô legyen amennyire csak lehetséges, az igencsak fontos. Ez pedig összefügg avval, hogy az ember valamely haladást tapasztaljon.
Mindannyian magatok meg tudjátok ítélni a praxisotokat. Nem annyira bonyolult követni ezt a mozgást.
Az elsô, amire figyelni kell, hogy a tréning közben egyensúlyban van é a tudat és a szív.
Az empatikus dimenzió, ami a szívre tartozik valamilyen formában egyensúlyba kell kerüljön a tudat dimenziójával. Amit pedig semleges megfigyeléssel és kettôs irányultságú tudatállapottal trenírozunk. E két aspektust valahogy egyeztetni kell.
Gyakorta a gyakorló maga megfigyelheti, hogy a tudat – gyakorlás közben és azon kívül – elôrébb tart-e, mint a szív, avagy fordítva. Ezáltal van egy eszközünk, amivel magunk végezhetjük el a finom beállításokat. Ha a szív tart elôrébb, akkor természetesen a tudattal kell elébb rukkolni, amikor a szív empatikusan nyitott. Ha pedig fordítva van, akkor természetesen olyan helyzeteknek kell helyet adni, amikben a szív aktív lehet. Amikben az együttérzés, szeretet, és hála dominál.
Figyelmesnek kell lenni arra, hogy ezeknek az érzzéseknek helyet adjunk, amikor spontán elôállnak. Figyelni kell arra, hogy kifejezôdhessenek. Megadni nekik az egzisztenciális valóságot, amire szükségük van. Egyidejûleg avval, hogy így a praxist is bevetetettük a valóságba-n, és az aktuális helyzetben.
Ez az egyik rendelkezésünkre álló legegyszerûbb, és legjobb eszköz a spirituális folyamatunk rendszeres vizsgálatára, hogy ugyanis egyensúlyban van-é a praxisunk és az életünk a tudattisztaságot és az együttérzést tekintve.
Amint már sok alkalommal elmondtam – és nem lehet eleget ismételni: Urgyen Tulku mesélte, hogy az ebben a tradícióban felébredôk túlnyomó többsége spontán kiáradó erôs hála, vagy együttérzés közepette ébredt fel.
Ha az ember egy ilyen kiáradás közepette tudatilag korrektül praktizál, - azaz elenged minden jelenséget, hagyja az érzéseit magukra, és mintegy háton úszva lebeg a forrás felé – akkor lehetôsége van az esszencia felfedezésére.
Ezt a dzogcsen tradícióban tudtuk immáron minimum 1500 éve. Mindezt pedig fontos tudnunk, mint praktizálóknak, és emlékeznünk kell rá, amikor elönt bennünket valamely szívbéli érzés.
Hagy ismételjem meg: Nagyon ajánlott, hogy rendszeresen megvizsgáljuk kiegyensúlyozottan gyakorlunk-e. Például rákérdezünk magunktól: ebben a praxismomentumban – egy pillanatra befelé fordulunk – nem vagyok túl mentális, nagyon fent a fejben? Avagy túl messzire tolódtunk az odaadás és érzelmek oldalára, és így a tisztánlátás, a tájékozódási lehetôség elveszôben van.
Egyensúlynak kell lenni. Azt kell átéljük, hogy érzelmileg odaadjuk magunkat befelé pontosan annyira, amint kifelé nézünk es hallgatunk. Pontosan ugyanannyira! És ez érvényes az életünkre is.
Ugyanígy nagyon konstruktív és szükséges rendszeresen megkísérelni áttekinteni, hogy állunk az egyensúlyt tekintve az életünkben, amikor nem üldögélünk a meditációs párnánkon.
Kétségtelenül minél integráltabb valaki, annál többet kaphat a praxisától.
Mit akar ez jelenteni?
Egyszerûen fogalmazva: Integráltnak lenni azt jelenti, hogy azt, amit az ember a szívében érez, amikor teljesen tenmaga, azt mondja, és azt is cselekszi.
Nem olyan bonyolult ez. Amikor majd itt ültök csendben és nyugodtan magatokban a következô napokban, próbáljátok azt is áttekinteni, mit is éreztek a munkátokkal kapcsolatban. A szerelmi életetekben? A világgal kapcsolatban? Mit is éreztek ténylegesen legbelül?
No és ezek a legbennsô érzések összhangban vannak vajon avval, amit kifejeztek a külvilág felé? Amit mondtok – amiért kiálltok mentálisan és verbálisan – az, amit kifejeztek, közvetítetek a külsô tetteitekkel és egzisztenciális választásaitokkal?
Úgy éltek, ahogy éreztek? Mélyen átérzitek azt, amit mondtok és véltek? Merthogy minél inkább egybeesik a belsô és külsô élet, annál jobbak a feltételek a gyakorláshoz.
Egyezzünk meg valamiben: Senki közülünk nem él teljes egységben tenmagával. Senki közülünk.
Nem kéne megegyeznünk ebben, mindjárt itt a kezdetekben? Merthogy, ha valaki azt hiszi, hogy teljes az egybeesés, avval nem közös a valóságunk.
Amennyiben azonban teljes az integrációnk, akkor bizony igen közel vagyunk ahhoz az állapothoz, ami a rigpa. Merthogy ’benne’ teljes az egybeesés.
Amennyire meg tudom ítélni, életetek nagy területein sikeresen elértétek ezt az egybeesést, sokszor nagyon pontosan. Ám – találgatok – vannak más területek, ahol ez nem jött össze. Eltaláltam?
Ha valaki azt hiszi, hogy a spirituális tréning csak a párnán érvényes, vagy csak a szívben lakozik, akkor nem értette meg mirôl is szól a dzogcsen. A dzogcsen a természetes etikán nyugszik. Aminek a képlete: Amit legbévül érzek, amit mondok, és amit teszek az egy.
Erre a képletre épül a dzogcsen. A praxis nem képes elérni azokat a területeket bennetek, amelyeken nem a természetes etika az úr. Megállítódik a bennsô ellentmondások által. Nem lehet a párnán üldögélni, és áttörni a hiányzó etikán. Semmilyen gyakorlás, vagy visszavonulás nem segít a hiányzó integráción.
Azt hiszem, hogy nagyon sok minden, ami akadályoz bennünket az elôrelépésben, pontosan ebben a dimenzióban található. Sokunknak van olyan érzése – amit magam is ismerek, és nektek is kéne, - hogy: Nem tudok tovább lépni.
Ismeritek? Olyan, mintha az ember valamely határhoz érne, amit képtelen átlépni?
Hányan ismeritek ezt az érzést? Természetesen, halló, úgy néz ki, hogy ezt mindannyian ismerjük!
Egy ilyen helyzetben gyakran megéri a tehetetlenséget jelentô ’képtelen vagyok’-ot kicserélni az ’akarom’-ra.
Vagy tisztességesen bevallani, hogy nem akarok tovább menni. Merthogy az egyeztetés a között, amit legbévül érzek, és amit tennem kellene túl sokba kerülne, amit nem akarok megfizetni.
Mert az egzisztenciális változtatások ahhoz, hogy amit legbelül érzek, és amit kifelé mutatok fedésbe kerüljön, például, amikor tanítok, a tanulók felé, a kliensek felé, a partnerem és a barátaim felé olyanok, amiket nem kívánok vállalni.
Azaz mélyebben nézve nem akarok tovább haladni a praxisomban.
Ez sok esetben nagyon tisztességes és konstruktív módja a magunkra tekintésnek. Nem éppen vidám dolog, muszáj hozzátennem a magam tapasztalatából. De gyakran sokkal precízebb.
Egy magasabb perspektívából nézve úgy tûnik, nagyon ritkán igaz a kijelentés, hogy: Nem tudok továbblépni a praxisomban. Sokkal igazabb lenne megtalálni azt a helyet, ahol az illetô nem akar!
Ha kivégzitek a mítoszt, hogy nem tudtok – a régi páli [apostoli] nyugati alapmítoszt: Nem tudtok tenni semmit, hogy elérjétek az istenit – elengeditek ezt, és egy pillanatra megkísérlitek felébreszteni a tapasztalatokra épülô reményt, ami minden misztérium tradícióban megtalálható, és ami így szól: Természetesen tudunk tenni érte! – akkor oda érkeztünk, ahová kell, szemtôl szembe a fenntartásokkal: ’Nem akarom’, vagy ’Nem merem’
Innetôl azután megkérdezhetitek magatokat: Mitôl is félek voltaképpen?
A ’nem tudom’, vagy ’nem tudom kitalálni, túl nehéz ez nekem’ elképzelések fátyolba borítják a spirituális projektet. Ezekkel az átírásokkal lemond az ember az alap felelôsségérôl, hogy kihasználja képességeit saját esszenciája felfedezésére.
Természetesen jó okai lehetnek ennek, igazán erôs okai. Úgy is lehet ez, hogy valaki élete egyszerûen jobban formálódik, ha kihagyja a radikális befektetést, és hát ezért nem lép elôre a praxisában. Elgondolható, hogy egy bizonyos bölcs része a selv-nek megvéd a mélyebb önkonfrontálódástól, ami minden spirituális elôrelépéssel együtt jár. Ez az egészséges rész véd attól, hogy az egész (-ség) veszélybe kerüljön, merthogy az illetô az adott idôpontban nem kész még erre a követelô feladatra.
Ha valaki úgy érzi, hogy itt tart, úgy hiszem egzisztenciálisan és spirituálisan legjobb, ha ezt tudomásul veszi. Ahelyett, hogy próbálná formulázgatni a’la ’nem vagyok képes’ alapon a praxis állapotát.
Érthetô ez így?
Ez az általános és egyszerû mód a saját praxisunk hatásfokának megmérésére. És egy olyan procedúra, ami nem szorul rá más segítségére – az enyémre sem.
Az ilyen tiszta szabályok szerint nem kell egymást méregetni.
A legfontosabb, hogy józanul tudjuk szemlélni magunkat. Nem ütlegelni, hanem csupán józannak lenni.
Ezt evvel a három eszközzel próbáljuk megtámogatni:
1) Megvizsgálni a szív és tudat egyensúlyát a praxispillanatban a párnán üldögélve.
2) Áttekinteni hogyan is állunk az egzisztenciális etikai képletet illetôen a meditáción kívüli életünket tekintve.
3) Megkísérelni, szeretettel, de teljesen ôszintén kideríteni, hogy készek vagyunk-é befektetni az egzisztenciánkat, megfizetni az elôrelépés árát, amit ez igényel, és igényelni fog a következôkben is.
3) Megkísérelni, szeretettel, de teljesen ôszintén kideríteni, hogy készek vagyunk-é befektetni az egzisztenciánkat, megfizetni az elôrelépés árát, amit ez igényel, és igényelni fog a következôkben is.
Egy példa: Mondjuk, az ember zöldfülû frissen konfirmáltként a mamája révén bekerül egy irodába tanulóként, és sokéves szorgoskodás után bankigazgató lesz belôle. De valójában, legbévül más szeretett volna lenni, mondjuk ápoló.
Na most, ha így van, akkor bankigazgatónk, hívjuk Ole-nak, legbévül tudja, hogy neki ápolónak kellett volna lennie, és ez a tudás a harmadik konyak után mindig a felszínre is tör, úgyhogy nem tud továbblépni mielôtt változtat az élethelyzetén.
Lehetséges, hogy megtalálható olyan praxis forma is, amiben ez nem lenne szükséges – azt hiszem tényleg található – de nem a dzogcsenben.
Könnyen lehet, hogy nem muszáj dobnia az igazgatóságát, és felvételizni az ápoló képzésre. Ám kénytelen komolyan venni az impulzust.
Meg kell vizsgálnia, mi rejlik a dolog mögött. Lehet valami olyasmi ösztöke, hogy muszáj valamit tennie szükségben lévô emberekért. Ebben az esetben meg kell találnia azt a lehetôséget, ami ezt a szükségletét tettre váltja, hogy ezt a részét is egzisztenciálisan beválthassa.
Csakis íly módon hozhatja összhangba amit érez, gondol és cselekszik. Csakis ezután léphet elôre a spirituális folyamatban.
Ellenkezô esetben az élete olyan lesz, mint egy modellvasúté, ami egy körbe futó sínpárhoz van kötve. A középpontban található a vágyott spirituális cél, ám Ole egy körpályát konstruált magának, amitôl valójában nem mer, de nem is akar eltérni.
Úgy találom, hogy fontos ne használjunk túl fellengzôs beszédet a spirituális tréningünket illetôen. Olyat, ami vágyaink és életünk összhangja reális megteremtése akaratának viszonyát nem tisztázza. A túl fellengzôs beszédmód olyan ködös, amibôl nem derülhet ki, hogy milyen nagy követelményt is támaszt az egzisztenciális élességet tekintve ez a praxis.
Ezekben a napokban, amiket együtt töltünk itt, elképzeljük – vagy azt játsszuk – hogy elérhetünk valamely fokozott közös élességet.
Hányan tudtok azonosítani valamely területet mélyen magatokban, ahol úgy vélitek van összefüggés? Ahol érvényes az etikai képlet?
Legyetek szívesek jelezzétek! Igen! Na ugye, természetesen, örülök, hogy találtatok ilyet. Csodálkoztam is volna, ha nem.
Akkor most mindannyiunk munkapontjaihoz fordulunk.
Hányan tudtok azonosítani olyasmit, lehet szinte eltûnôfélben lévô és kicsi, ahol azt mondhatjuk, érezzük, hogy nem teljesen jó az összhang?
Persze, hogy van ilyen!
Ennek is örülök, így vagyok magam is. Ez a közös tapasztalat jó kiindulásnak arra az idôre, amit együtt fogunk itt tölteni.
Tisztában kell lennünk avval, hogy mindannyiunknak vannak területei, ahol a szívünk, a kifejezéseink, és a cselekedeteink kevésbé vannak összhangban.
Amint közeledünk – és bizony konfrontálódunk ezekkel az eljövendô napokban – fontos egyetértenünk abban, hogy a belsô határokat, amik ezekben az esetekben a személyiségben találhatóak, nem hághatjuk át abban a dialógusban, amit itt folytatunk egymással.
Nem is lehet ezeket keresztül meditálni, és abban sem bízhatunk, hogy valamely isteni beavatkozás során megoldódnak.
Ezeket az akadályokat, amik megzavarják az etikai átláthatóságot és összefüggéseit mindenki csakis a választásaival és cselekedeteivel tudja feloldani, és eltávolítani.
Amikor azután beazonosítottuk ezeket az akadályokat – azokat a helyeket, ahol nincs egyenlôségjel az ’érzem’, ’teszem’, ’mondom’ között – akkor türelmesen, nem elkapkodva megmunkáljuk az életünk során.
Ez a türelem és a megbocsájtás magatoknak, kitartással ötvözve visz bennünket elôre.
Elôre örülök, mindez nagyon fontos.
A Növekedés központ Nagycsarnoka
Jó helyre értünk, érzitek ti is?
Ahhoz képest, ahogy gyakorta beszélnek a praxisról, mi ebben a pillanatban elértünk a saját felelôsséghez, és megértettük az életkörülmények jelentôségét a spiritualitásunkban.
Figyeljétek meg miben is különbözik ez a látásmód attól, ami a terápiához kell alapként.
Amikor elérünk egy határhoz, és azt gondoljuk: Evvel bizony terápiára kell járnom, akkor kiköltöztetjük a nehézséget a mostból, vissza az idôbe.
Egy rossz szót sem a terápiáról. Amint mondtam, szükséges eszköz lehet az út bizonyos szakaszán.
Ám, ha a mélyebb praxisról van szó, akkor ez már nem terápia kérdés. Vagy, hogy valaki majd ad nekünk valamit; - nem, sem a szüleink, a tanárunk, a terapeutánk vagy az istenség. Sokkal inkább szól ez a saját választásainkról, és a felelôsségünkrôl.
A kommunikáció a közös eszközünk, és az átláthatóság életünkben az individuális eszköz.
Jól megy a dolog? Nem mintha kicsit tisztább lenne a levegô?
Részcélok
Ebben a folyamatban, amirôl itt beszélünk három rész célunk van.
Az elsôben a gyakorló megérti, és egzisztenciájában rögzíti a kettôs irányultságú tudat praxist. Ez azt jelenti, hogy az embernek annyi gyakorlata van, és olyan mély értése e gyakorlási formát illetôen, hogy felépíthet valamely úgy-ahogy stabil szaktudást mondhatni.
Ám ez nem azt jelenti, hogy mindig egyformán kész, és nem lehetnek kétségei többé. De azt igen, hogy a kétség – egy nagyon haladott szintig újra, és újra elkerülhetetlenül jelentkezô fenomén – ismételten múlékonynak mutatkozik. Világosan érezhetô, hogy megvan a praxis, és ez az érzés újra és újra megerôsíttetik egzisztenciális tapasztalatok és tudatállapotok által, amit evvel érünk el.
A második részcél a létezés három nagy területének egyensúlyát jelenti, amikhez mindannyiunknak viszonyulni kell. A szerelmi és családi élet a legszélesebben értve. A munka. Na és élet a praxisban, azaz a napi meditatív rutin, a napi pontpraxis a mindennapokban, és a kurzusokon.
Ennek a három területnek egyensúlyba hozása egyike a spirituális folyamat fô feladatainak.
Ez az egyensúlyozás igényli a tiszta fontossági sorrendet.
Legtöbben a szerelmi életet tartják a legfontosabbnak. Legtöbbünknek az az érzése, hogy pontosan ez az aspektus a létezésünk legfontosabbja.
Ebbôl kiindulva a munka jön mindig a második helyre, és a praxis a harmadik.
Az az idô, amit az ember naponta áldoz e három területre tükrözi a fontossági sorrendet.
Ha azt nézzük miként is hasznosítjuk a 24 óra ébren töltött részét, akkor megállapíthatjuk, hogy legtöbbünknél a praxis szerepel az utolsó helyen. A szerelmi élet, a legszélesebb értelemben véve a család, gyerekek, szerelmek, egy apa, anya, barátok, a munkával együtt messze a legtöbb idôt veszik el.
Olyan is van persze közöttünk, akinél a munka az elsô. De második mindannyiuknál a szerelmi élet. Náluk is a praxis az utolsó.
Egyeseknél – a mi esetünkben kb 1000 személybôl kevesebb, mint tíz – a praxis az elsô. Ami után jön a szerelmi élet és végül a munka.
Nem egy általános tapasztalat, hogy nehéz egyensúlyt teremteni e három területet illetôen? Hogy nem elég a 24 óra? Hogy szinte úgy érezni, a három terület egymástól lop idôt?
Ismeritek az érzést, amikor éppen lefekszünk, közelg az éjfél, és rájövünk még hiányzik fél óra praxis, ahhoz képest amire elhatároztuk magunkat? Úgyhogy megpróbáljuk. Fekve. Om Ah Hum, vagy kyrie eleison. Három légzés és már alszunk is. A jó szándék megvolt. De a mindennapi élet alvásszükséglete legyôzött.
Emlékeztek, amint gyerekként ’országot’ játszottunk? Egy lábon állva vettünk el más országából… [Nem találom e régi gyerekjátéknak nyomát sem – egyelôre:] Könnyen érezhetjük hasonlónak játékunkat a rendelkezésünkre álló idôvel. Attól letekintve, hogy itt magunkkal játszunk.
Egy szó, mint száz a második részcél elfogadható egyensúlyt teremteni a három nagy élettartomány között, amit itt leegyszerûsítve szerelmi életnek, munkának és praxisnak hívunk.
Úgy saccolom, hogy 4-500-an, akik követik az itteni tréninget elérték ezt a célt. Ami bizony imponáló szám. Idáig elérni azt követeli, hogy meg kell oldani egy sor nagy egzisztenciális problémát. Na és sok kompromisszumot és rengeteg kreativitást igényel.
Számomra az is világos, hogy ez a 4-500 ember magasabb életnívón él, megemelt létértelem telítettségben.
Lépjünk tovább. Most szeretném bemutatni a harmadik részcélt. Ami feltétele annak, hogy egy olyan spirituális organizmus, mint a miénk reprodukálhassa magát.
Pont, mint egy fizikai organizmus amely sok millió, netán milliárdnyi sejtbôl áll, és képes olyan feltételeket teremteni, hogy újratermelhesse magát, egy spirituális organizmus, amely praktizáló emberekbôl áll, szintén képes ugyanerre.
A harmadik részcél feltétele, hogy a spirituális organizmus elért egy bizonyos nagyságot, ezt többek között indiai forrásokból is tudjuk. Amennyire emlékszem ezt találjuk több helyen, például Bhagwan Rajnesh-nél és Meger Babánál is.
Ezentúl szükségünk van igazi vonal ’vezetésre’, ami szerencsénkre, köszönhetôen Urgyen Tulkunak nekünk is megvan.
Amennyiben ezek a feltételek megvannak, megnyílik a lehetôség arra, hogy létrejöhessen a transzmisszió a tanító/vonal szignál, és a tanulók csoportja között. Amikoris a rigpa átadásra kerül, és ebbôl kiindulva alakulhat egy új, autentikus, életképes organizmus.
Ha egy pillanatra elfogadjátok ezeket az állításokat akkor talán érthetôvé válik majd, hogy Marianne és jómagam miért választunk olykor egy éves elvonulást, dacára a nehézségeknek, amik a szervezetre hárulnak. Amikoris mi ketten távol vagyunk, és egy jelentôs csoport is követ bennünket, amely együtt üldögél velünk, mintegy kifosztva a központot és megnehezítve az itteni fontos munkát. Amennyiben feltesszük egy pillanatra, hogy ténylegesen közel vagyunk a reprodukcióhoz, akkor világosabb lesz az is, hogy mit is nyerünk, mit ér egy ilyen hosszú elvonulás. A tény az, hogy csakis ezen a módon tudjuk elônyösen kihasználni, ami az elmélyülés és intenzív tréning egy ilyen helyzetében, amiben most is vagyunk hiányzik, hogy a transzmisszió sokkal valóságosabb legyen.
Sokkal valóságosabb pedig akkor lesz, ha egy, vagy több ember felismeri az tudat természetét, pontosan, ahogy kell, és stabilizálja a folyamatot, ami követheti e felismerést.
Az, hogy mi közeledünk egy ilyen lehetôséghez összefügg a harmadik részcéllal, amit noha ilyen csûrcsavarosan, de lassan elérek bemutatni: A komplikáció a következô magyarázatot illetôen az, hogy olyasmirôl szól, amit nagyon kevesen értek el idáig. Ha feltesszük, hogy 3-500-an teljesítették az elsô két részcélt, akkor a harmadikat mintegy 60-an realizálták. Mégis érdemes – amennyiben igazságosak kívánunk lenni a szervezetünket illetôen – bemutatni ezt is.
Elôször még egy viszonylatot kell tisztáznunk: Normálisan egy határozott, mondhatni mindennapi energia szinten praktizálunk.
Semmi misztika ebben, egészen banális, hogy amikor gyakorlunk, akkor azon energia ’készleten’ belül mûködünk, amit a személyünk tartalmaz, illetve ami rendelkezésünkre áll. Ez pedig egyedi, van, akinek rengeteg energiája van, másoknak meg kevesebb. Legtöbbünknél a tudat és szív edzése során az energia a normális szinten van.
Ahhoz, hogy közelíthessünk a transzcendenshez a legtöbbünktôl, ha nem éppen mindenkitôl több befektetést követelne naponta.
Ez egy nehéz pont. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon komplikált például egy extra 50 perces gyakorlást beiktatni naponként. Nagyon nehéz.
Noha az ember tudna javasolni valamit, hogy honnan is vegyük ezt az idôt el. Például a tv nézés idejébôl.
A dánok átlag 3-4 órán keresztül néznek tv-ét naponta. Talán avval, hogy itt üldögélünk nem emeljük az átlagot tovább. De mondhatjuk nyugodtan, hogy pár órát nézünk tv-ét naponta. Egyet csak elvehetünk ebbôl gyakorlási céllal? Vagy nem?
Nicolas Carr amerikai újságíró, író, internet szakértô kiadott egy könyvet The Shallows (Sekélység?) címmel 2010-ben. Ebben összehasonlít sok létezô kutatást és elméletet a digitális médiák esetleges negatív hatásait illetôen. Nem igazán a tartalomra, hanem mûködésük formáira koncentrálva. Annak következményeire, hogy olyan sok idôt töltünk velük amennyit. Mit is tesz az agyunkkal és pszichológiánkkal ez a rengeteg idô, erre kérdez rá a könyv, errôl szól.
Carr írja, hogy az amerikaiak átlag 8 ½ órát töltenek digitális képernyôk, elsôdlegesen tv-ék, mobiltelefonok és PC-ék elôtt naponta. Elgondolkodtató. És nem hiányzik ebbôl valami rémisztô sem.
Az egyik konklúziója az, hogy a digitális médiák struktúrája, és amint használjuk ôket átfogó elsekélyesedést okozhat.
Nem egy érdekes perspektíva? Nem érdemes megfontolni, amikor arról döntünk, hogy miként is éljünk a rendelkezésünkre álló idôvel? Mérlegeljük, hogy megtalálhatjuk-é azt az extra idôt, amit a következô szint követel?
Az a szint, amit gyakorta úgy szoktunk bemutatni, hogy a tudat megnyílása.
A megnyílás jellemzôen a normális praxisból nô ki, miközben az ember csak úgy üldögél, ahogy szokott. Hirtelen olyan, mintha az ellazulás elmélyülne [öblösödne?]. Vagy mintha a gondolattól a gondoló felé mozdulás másként kezdene mûködni, mint normálisan. Amire azonnal jön a válasz. Az energia szintje mind a testben, mind az elmében megnövekszik, olyan mintha a tudat sebességet váltana.
A legtöbbetek átélte ezt már. Nem mindennapi dolog ez, és még csak nem is minden heti. De ha visszatekintünk az elmúlt 5-10 évre találunk ilyen tapasztalatokat.
Megeshet ez szeretkezés közben is. Vagy egy koncerten, netán egy mosolygó gyermeket látva a sétáló utcában (Strøget). Hirtelen felbuzog az energia, és megnyílik a tudat.
Ez a megnyílás általában rövid. De el is tarthat egy darabig, és akkor a jelenségek, amik ilyenkor születnek felerôsödnek. Az energia szétárad az egész testben, a tudat állapota megváltozik, az érzelmek is felbuzognak. Azután bezárul minden megint.
Aki ezt átélte tudja mirôl beszélek.
A harmadik részcél eléretik, amikor az ember a megnyílás ideje alatt is képes praktizálni.
Egy ilyen megnyílás során átélhetünk felmelegedést, és áramlatokat a testben. Lehet olyan érzésünk, hogy eláraszt a kegyelem, a gyógyító teljesség. Aspektusai a megnyílás lehetséges energetikai formáinak.
Ha egy ilyen szituációban a szív is megnyílik, akkor olyan szeretetet érez az ember, ami sokkal átfogóbb a mindennapinál, amibe legfeljebb az öt nyolc közeli hozzátartozó-barát fér bele. Szeretetet, ami kiárad a szívbôl, és amit kísérhet a világ fájdalmainak megérzése is. De lehet ez olyan erôs átélése az együttérzésnek vagy hálának, hogy a szív beleroppanni érzôdik.
Amennyiben megnyílik a tudat világossága növekedhet az éberség. Átélhetôek belsô vagy külsô fényjelenségek, amelyek olyan intenzitásúak lehetnek, mintha több delelô nap gyulladt volna ki egyszerre több helyen. A fénnyel esetleg szín jelenségek, látomások és információk jöhetnek elô.
Amikor egy vagy több ilyen jelenség mutatkozik, akkor normálisan pozitívnak éljük meg. Láttam ilyen százszor, kivált visszavonulás alatt, és a gyakorlók majd minden esetben pozitívnak találták ezeket a tapasztalatokat.
Ám a megnyílás lehet olyan túláradó, hogy akár fenyegetônek is érezhetô. Még fizikai fájdalamakkal is járhat.
Akár pozitív, akár negatív, csak a legkevesebben emlékeznek rá közben, hogy praktizálniuk is kéne.
Egy ilyen megnyílás után tipikusan azt mondják, akikkel megesett, hogy nem tudták kitalálni, hogyan is tudnának meditálni közben. A belsô klíma egy pillanat alatt úgy megváltozott, hogy a prakszis nem tudott tájékozódni ebben.
Ezért általában több ilyen megnyílás kell ahhoz, hogy a gyakorló képes legyen praktizálni közben is. Addig a spirituális lélek érzelmi éhsége olyan túlnyomó, hogy a praxis lemarad.
A harmadik részcél elérése tehát az, ha az ember elfogadható sûrûséggel – több alkalommal hetente, de legalább havonta – a felemelô megnyílás ideje alatt, ami lehet egy töredék másodperctôl egy fél, vagy egész perc is, képes praktizálni.
Csak úgy lehet elôsegíteni a szív és a tudat megnyílását, hogyha megtanulunk praktizálni az ilyen megnyílások alatt. Ennek tudása a következô szint elérésének kulcsa.
Urgyen Tulku mondta egy alkalommal, – és ez nagyon erôs benyomást tett rám – hogy a normális energia szintrôl lehetetlen felismerni a tudat esszenciáját. Csakis egy megnyílás során lehetséges elérni a rigpát. Egy olyan megnyíláskor, amikor az ember praktizál közben.
Ez nem azt jelenti, – ismétlem – hogy a legtöbbünk számára a legtöbb gyakorlás nem a normális energia szinten folyna, mert azon folyik, mindannyiunk estében. A visszavonuláson is. Gyakorlatilag senki nem tud parancsszóra elôhívni egy megnyílást. Nagyon kevesen képesek rá, hogy leülnek és bármikor megengedhetik maguknak az amúgy mindig rendelkezésre álló éberséget a manifesztációhoz. És ezeket az embereket leginkább a Himalájához közel lehet megtalálni. Na és olyanokról van szó, akik leginkább csak gyakorolnak életükben.
A megnyílásnak van valamilyen kegyelmi jellege is, ami messze a folyamatban úgy tûnik, mintha bizonyos mértékig kívülrôl adódna.
Amit viszont legalább tényleg megtehetünk, felkészülhetünk arra, hogy amikor megnyílik, akkor ne hagyjuk lenyûgözni magunkat a jelenségtôl, hanem próbáljunk praktizálni közben. Anélkül egyébként, hogy teljesen tönkretennénk a lenyûgözöttséget, de nem ragadjuk meg, és nem próbáljuk megtartani.
Amennyiben sikerül, akkor lehetséges megemelni az egész egzisztenciális, empatikus, és tudati szintünket.
A három részcél feltételezi egymást a következô módon: Ahhoz, hogy kiegyensúlyozzuk a szerelmi, munka és praxis életünket – ami a második részcél – elôszöris meg kell alapozni a praxist, amiben megbízunk és idônként gyümölcsöt is hoz. Vagyis elérjük az elsô részcélt. Ahhoz pedig, hogy elérjünk a rendszeres megnyíláshoz, továbbá praktizáljunk is közben – harmadik részcél – el kellett érjük, hogy életünk három fô területe kiegyensúlyozott, és minimum két alkalommal, de inkább háromszor naponta le tudunk üldögélni és gyakorolni, no és idôt tudunk találni az éves hosszú elvonuláshoz is, legalább három hónapra.
Úgy becsülöm, hogy 40-60 társunk elérte ezt a részcélt, amit roppant imponálónak tartok. Ezen a szinten már közelítünk ahhoz, amirôl a dzogcsen valójában szól.
Gyakran mondtam, és szívesen megismétlem ebben az összefüggésben, hogy felôlem úgy néz ki a spirituális és egzisztenciális hozam, hogy a befektetéshez, erôfeszítéshez képest, amit ez követel biztosabb, hogyha az ember elégedett már a két elsô részcél elérésével is. A harmadik elérését illetôen van egy porció hazardírozás, egy fajta spirituális Monte Carlo. [Kaszinó.]
Statisztikailag úgy van ez, és mindig is így volt, hogy a legtöbben, ha fogalmazhatom így, az elsô két szinten nyernek leginkább, merthogy ténylegesen elérték ezeket a szinteket. A harmadik szinten tudni kell, hogy nagy a valószínûsége, hogy az ember nem éri el a célt, nem nyer, noha nagyon sok idôt, pénzt és reménykedést áldozott a rulettre.
Az embernek soha nem szabad belefognia egy ambíciózus spirituális projektbe, csak azért, mert mások ezt teszik. Vagy, mert abban reménykedik, hogy valamikor egyszer majd történik valami. Ha valaki ezt teszi, akkor nagyon nagy a valószínûsége annak, hogy komolyan csalódni fog.
Csak akkor érdemes növelni a gyakorlásra szánt idôt, a hosszú elvonulást választani, egzisztenciális döntéseket hozni, ha az ember napról napra érzi, hogy szükséges ezt megtennie, mégha talán irracionálisnak tûnik olykor. Ez a napról-napra nagyon kifizetôdô. Tudni, hogy meghalhatok a folyamat közben, anélkül, hogy elérném a harmadik, vagy talán a negyedik, ötödik részcélt, és mégis abban a tudatban meghalni, hogy azt tettem, amit kellett. Csak, hogy megengedjek magamnak némi kis pátoszt.
Ha valaki többet gyakorol, mint amire szívbéli, és egzisztenciális fedezete van, akkor bizony elkerülhetetlen lesz egy számla. Amikor esedékessé válik a behajtása, bizony keserû lesz konstatálni: A francba mennyit üldögéltem! Ráment a családi és munkás életem is! És mit kaptam ki belôle voltaképpen?
A Nagycsarnok - a könyvben szereplô tanítások egyik fô helyszíne - kupolája.
Elmélyülés
A nyugati pszichológia mélystruktúrája
A nagy szkizma (hitszakadás)
1054-ben a pápa Rómában kinyilatkoztatja, hogy a Konstantinápolyi pátriárka bûnös. [eretnek?]
E miatt a a keleti és nyugati egyház formálisan is ketté szakad.
Természetesen hosszú elôjátéka van e szakadás formalizálásnak. Mégis fontos az évszám, 1054. Mert innen gyorsul föl egy világtörténelmi folyamat.
Mi is az ami elválik – ha össze kívánjuk foglalni – két keresztény szimbólum:
A hegyi beszéd – és a folyamat, amit szimbolizál – kisiklik-csúszik a nyugati egyházból, és a keleti egyház fô szimbólumává válik. A nyugatiban a keresztrefeszített megváltó a legfontosabb ikon.
A hegyi beszéd a fô szimbóluma az Athos pedagógiának, és részben az egész orosz ortodox egyház mögött is ez áll.
Az idea e mögött az, hogy Jézus a mintakép, akit közvetlenül utánozhatunk. A nyugati egyház elképzelésével, - a megváltó, mint manifesztáció, mint ami-aki tôlünk visszavonhatatlanul különbözik - szöges ellentétben áll. Ennek szimbóluma a keresztre szögezett Krisztus.
A keleti egyház elképzelése szerint mi emberek szintén elérhetjük a theózist, azaz megistenülhetünk. Ha megtisztítjuk a viselkedésünket, morálisan, testileg, más módokon, és megfelelôen pontosan gyakoroljuk, értô útmutatással az imát és meditációt mi is elérhetjük az isteni, megvilágosodott állapotot, amit theózisnak hívnak, és ami pontosan le van írva a hagyományban.
A tapasztalatokra alapozott meggyôzôdés, hogy egy ilyen radikális transzformáció lehetséges a földi élet keretein belül majdnem teljesen kiveszett a nyugati egyházból. E helyett kapjuk a megfeszített Jézust, mint fô szimbólumot. A bûn egész sötét komplexumával, bûn és szenvedés örvénylik a szenvedéstörténetben.
A nyugati egyházban a paulinista kereszténység variációja dominál. Sok egyházkutató szerint a nyugati kereszténység egyszerûen paulinizmus. Az az idea, hogy Jézus kereszthalála megváltott bennünket a bûntôl, nem az evangéliumokból jön, és nem lehet visszavezetni a történelmi Jézushoz sem.
Így van-e vagy sem nem tudom megmondani, mert nem vagyok valláskutató. Ám számomra valószínûnek tûnik. Pál leveleinek fô motívuma, hogy tehetetlen bûnösök vagyunk, nem tehetünk semmit, Jézus kell megváltson minket.
Felül: A Sínai hegyi Katarina kolostor mozaikja (kb. 550-565). A hegyi beszéd fô szimbóluma az Athosz pedagógiának, és részben az egész orosz-ortodox egyháznak.
Alul: A római Szent Klement templom mozaikja. A nyugati egyházban a Megfeszített lett a legfontosabb ikon.
Ez a nézôpont vált azután Luthernél extrémmé a De servo arbitrio-ban, A megkötözött akarat-ban, amit ô maga is egyik filozófiai fô mûvének tartott, és egyértelmûen kitûnik, hogy az ember abszolút nem tehet semmit a saját megváltásáért, ez elôre el van döntve, Istenre tartozik. Egy olyan szempont, ami mélységes tehetetlenség érzést okoz.
Ez a hitszakadás a keleti és nyugati egyházak között nagyon jelentôs, és a mai napig közvetlenül hat a spiritualitásunkra. A kollektív nyugati tudatállapot keresztényi alapja mély önfeladáson nyugszik, egy elképzelés amely szerint az ember döntôen nem tud változtatni a tudati és szívbéli feltételein a létezésben, ha mégis megpróbálja az bûn, amit Luther ’önmegigazulásnak’ [? valaki református kijavíthat-na, ha…?] hívott.
A hitszakadás azt is jelentette, hogy a nyugati egyház kapcsolata a sivatagi atyák tradíciójával nagyon lecsökkent.
A sivatagi atyák, mint remeték és aszkéták praktizáltak már a legkorábbi kereszténység idején is. Vannak leletek 150 évvel Krisztus utánról. Vagyis nagyjából az elsô evangéliumok megírásával egy idôbôl.
Úgy vélik, hogy a sivatagi atyák tradíciója közvetlenül az ôsgyülekezetbôl ered. Megtartottak egy inspirációt Jézustól, hogy gyakoroljanak, és a tudást ahhoz miként érhetik el a megistenülést, elérvén a közvetlen kapcsolatot az üdvösséggel, a fénnyel, és az együttérzéssel magukban.
Ebben a tradícióban úgy lép föl Jézus – több kutató, praktizáló szerint, és szerintem is – mint egy megvilágosult tanító, sokkal inkább, mint Isten fia. Ez egy olyan elképzelés, amit szerintem erôteljesen alátámaszt az, amint Jézus mond a Tamás (apokrif) evangéliumban. Ezt az írást sok kutató – talán a legtöbb – a megmaradt szövegek közül a legközelebbinek tartja a történelmi Jézus bemutatását illetôen.
A sivatagi atyákhoz fûzôdô kapcsolat a keleti egyházban mindenesetre megmaradt egészen 800-ig, és bizonyos fokig tovább élt Athosz-on egészen napjainkig.
Ez a kapcsolat a nyugati egyházból kiveszett az egyházszakadással.
Evvel a veszteséggel együtt járt az, hogy a tanítói vonal jelentôsége is elfelejtôdött. A nyugati egyház misztikusai között láthatunk néhány, igen kevés példát arra, hogy valamely tanító találkozik egy tanítvánnyal, és bemutatja miként is kell bánni a bölcsesség archetípussal. Nagyon ritka viszont – ha egyáltalán – hogy a kapcsolat elérjen olyan mélységet, ami lehetôvé tenné a transzformációt.
Tudjuk, hogy Eckhart találkozott Tauler-el, de mi is történt közöttük, arról semmit. Azt is tudjuk – és ez talán a legjobb ajánlat egy mélyebb tanító-tanuló kapcsolatra, - hogy Avilai Teréz tanította Keresztes (szent) Jánost. De ezektôl az egyedi estektôl eltekintve a keresztény misztikusoknak a katolicizmuson belül maguknak (on their own) kellett megtalálniuk az utat. Ezért azután ez csak keveseknek sikerült, szerény mértékben.
A keleti egyházban ellenben a mai napig figyelmesek a tanító jelentôségére – aki ilyen, vagy olyan fokon realizált valamennyit a tudat és a szív mélyebb lehetôségeibôl – egyenként tanít, és adja tovább az áldást, amint ebben a tradícióban hívják.
Az ilyen tanítás és transzmisszió nagy segítség, és ezért van az, hogy a keleti egyház sokkal több dokumentált példát tud felmutatni emberekrôl, akik mély kapcsolatba kerültek tenmagukkal, mint a többi keresztény tradíció.
Az egyházszakadásról ez alkalommal végül még egy valamit: elveszett az a komplexum, mely elképzelések és tapasztalatok az eredeti egyházban Szûz Máriához kötôdtek.
Például a ’három Mária’, a ’négy Mária’ és a ’fekete Mária’ jelentése, és jelentôsége.
Ezek a szimbólum komplexumok kimúltak a nyugati egyházban. Míg Athoszon a mai napig világos, hogy Mária a ’létra’, ami a praktizáló Jézushoz vezet.
Igaz, hogy a szimbolika A Szent Szûz körül elsôsorban férfi szempontból mutatja a spirituális progressziót. Ez egy olyan egyoldalúság, amire figyelnünk kell, és a mi idônk feladata ezt orvosolni. De legalább tartalmazzák ezek a szimbólumok a nôiség döntô szerepét a felébredési folyamatokban. Ez elveszett a nyugati egyházból, ahol a nôiség vagy eljelentéktelenedik, mint a protestantizmusban, vagy lecsavartatik és bûnössé tétetik, mint a katolicizmusban.
Rómában található a híres mozaik a Santa Maria Trastevere templomban, ami egy nagyon régi épület, még az egyházszakadás elôttrôl.
A mozaik hasonlít a Ravenna mozaikokra, és a 8-900-as években készült. Ezen a képen Mária és Jézus egymás mellett ülnek teljesen egyenrangúan az égi dimenzióban. Kék, fehér és arany dominál rajta. Fantasztikus.
Ha eljuttok valaha Rómába, ajándékozzátok meg magatokat avval, hogy megnézitek személyesen. Annyira fenséges (numinous), hogy egyszerûen érzékelni lehet milyen mély a megértés abban a viszonylatban, amibôl a nôiség és férfiasság teremtôdött. Olyan megértés, ami kiveszett egész Nyugat Európából.
Csak 1954-ben, az assumptio-dogmával [Szûz Mária mennybemenetele] ismeri el a Vatikán, hogy Szûz Mária is isteni entitás, egy vonalon a három másikkal a szentháromságból. 1954-ben! Ilyen hosszú idôbe tellett, hogy a katolicizmus újra feltalálja azt, amit Krisztus maga – teljesen világosan a Tamás evangéliumban – félreérthetetlenül kijelentett.
Amint magam látom, három – tudat alapon – döntô következménye lett a nagy egyházszakadásnak:
A nyugati egyházban a hangsúly áttevôdik az átváltozásról a keresztrefeszítésre, abba az irányba, hogy az ember semmit nem tud tenni a megistenülésért, és a Krisztussal való egybeolvadásért, és amely felfogás azután extrémmé lesz a protestantizmusban.
Légvégül pedig kivész a nyugati egyházból a nôiség jelentôségének érzékelése. Ami, amint a vitatott indiai tanító Rajneesh mondta, egy sajátos homoszexuális jelleget ad a szentháromságnak, ami abból jön, hogy elfordult a nôiségtôl.
Igen, szerette magát provokálóan kifejezni. De jól lehet érteni mire is célzott.
Néhány teológus az idôk során megpróbálta ezt a képet kicsit feldíszíteni avval, hogy a Szentháromságot galambként szemléltesse. Miután nehéz ránézésre megállapítani, hogy egy galamb hím, vagy nôstény, így akár a nôiség is bekerülhetett a képbe.
Többek között ehhez, a nyugati kollektív tudat keresztény alapjaihoz fordul C.G. Jung – illetve kénytelen forduljon – amikor az elsô világháború idején egy drámai belsô konfontrációba bonyolódik önmagával. Egy olyan folyamat ez, amint az emlékiratában elmondja, ami egész további életét megalapozza. Ezt dokumentálta a Vörös könyvében, Liber Novus, ami napjainkig titkos maradt – csupán legközelebbi tanítványai kis csoportjának mutatta meg – ám szerencsére unokái ezt feloldották és közzétették a könyvet 2009-ben.
A persona Jung általi feltérképezése - az ember 'önelôállítása' - az árnyékból, a másnemûségbôl, a bölcsesség archetípusból, és a selv-bôl olyan mély és részletes, hogy mára vélhetôen elfogadottan általános érvényessége van.
C.G. Jung Vörös könyve
A vörös könyv annak dokumentációja, hogy miként sikerült Jungnak 1913 körül egy teljesen szokatlan módon leszállnia a tudattalan mélységeibe.
Anélkül, hogy elmebeteggé vált volna, de a nélkül is, hogy a kolosszális archetipikus erôk, amelyekkel kapcsolatba került marionettet csináltak volna belôle.
Ebbôl a leszállásból – és a sok éves elôkészítô munka eredményeibôl – készített egy egyedülállóan értékes térképet a nyugati ember pszichológiájáról. Egy olyan térképet, ami utasításokat tartalmaz arra nézve, miként is talál utat az ember a mi kultúránkban a mély önmegismeréshez, és önkronfontációhoz egy biztonságosabb és védhetôbb, okosabb és teljességorientáltabb módon, mint korábban lehetséges volt.
A persona Jung általi feltérképezése - az ember 'önelôállítása' - az árnyékból, a másnemûségbôl, a bölcsesség archetípusból, és a selv-bôl olyan mély és részletes, hogy mára vélhetôen elfogadottan általános érvényessége van. Ez nem Jung sajátosságai, vagy az átmeneti értékek leírásai miatt van, amiket minden további nélkül helyettesíteni lehetne másokkal. A térkép olyan pontos, és mai napig érvényes – és még sokáig a jövôben – hogy kiválóan használható segédeszköz a psziché mélységben való tájékozódásra.
Ez érvényes Jung kollektív tudattalan és archetipikus struktúrájának leírására is, amely mint egy fajta kreatív mátrix, a lehetôségek rendezett mintázata.
Hálásnak kell lennünk Jungnak. Egy megerôltetô és veszélyes utazás során egyedülálló és értékes információkat hozott napvilágra.
Felhívta a figyelmet arra, hogy az archetípusoknak van egy szimbólikus, vagy képi oldala, és egy energia oldala. Ô a Vörös könyvében, és a többi írásaiban is a képi oldallal foglalkozik elsôsorban. Ezek megértéséhez, és a bennük való tájékozódáshoz szolgál egy sor eszközzel. Viszont nem ad ennek megfelelô instrukciókat a jelenségek energetikai oldalához.
De nem neheztelhetünk rá ezért. Volt dolga bôven, hogy abban rendet teremtsen, amit maga tapasztalt. Ezt az óriási – és megrázó – anyagot organizálni és megfogalmazni, magában egy kolosszális munka volt.
De számba kell vennünk, hogy mindenki, aki megpróbál leszállni a maga tudata kollektív szintjére sokkal magasabb energia szinttel fog találkozni, mint amit a hétköznapok normális tudatállapotaira érvényes.
Jung leírja, hogy az archetípusoknak miként is van egy pozitív és egy negatív oldala.
Egész írói munkásságában próbálja korrigálni a páli, nyugati kereszténységet, amely, amint írja az istenirôl leválasztotta az úgynevezett gonoszt.
Ám, mondja Jung, Isten és ördög ugyanannak az archetípusnak az alapformája. Csupán két különbözô kifejezési lehetôség és forma.
Evvel nagyon sokat foglakozik utolsó, nagy mûvében – ami sokak szerint a legfontosabb, a Mysterium Coniuncutionis-ban. [Az Alkémiai Konjukció] Nehéz olvasmány. De tartalmaz egy sor nagyon mély megfigyelést a nyugati alkímiáról. Amit követ egy sor jelentôségteljes bölcs esszencia leírás.
Az, hogy Jung térképészete olyannyira mentes a személyes hátterétôl ebben az esetben, az oka – gondolom én – annak, hogy annyira beolvadt a nyelvbe, és az általános tudatba. Mindenki egy bizonyos mûveltséggel tud az archetípusokról, és használja a fogalmat. És ismeri az elmélet formálás elemeit.
Jung képes volt elérni egy széles körû, nagy olvasótábort, és megérinteni nagyon sok embert. Ezért a széleskörûségért is hálásak lehetünk neki. Ennek befolyása van arra a klímára is, amiben mi ma mûködünk. Jung felszántotta a földet, hogy megérjen a modern dogmák nélküli spiritualitás.
Tisztában volt vele, hogy a kollektív tudattalan kutatása, és megírása olyan nyelven, ami érthetô a modern nyugati világ számára is, nem egy olyan feladat, amit egyetlen ember meg tud oldani. Ez egy kollektív projekt. Ez a felismerése több helyen megjelenik a mûveiben, és a Jungszakértô Sonu Shamdasanis Vörös könyvhöz írt kommentárjaiban. Kifejezôdik ez azokban a mûvekben is, amiket Jung számos tanítványa hátrahagyott.
Jung azt is tudta, hogy a legintenzívebb tapasztalatait a saját elmélyülési folyamatát illetôen csak kevesekkel lehet megosztani. Tudta, hogy a legkevesebben képesek befogadni a felismeréseit, arról nem is szólva, hogy kövessék egy direkt konfrontációval a tudattalanba.
Mégis volt egy kis csoport – öt és tíz fô között – akiket ténylegesen tanított e konfrontációt illetôen, és akiket felhívott, hogy próbáljanak az övéhez hasonló tapasztalatokra szert tenni. . Ám fontos tudni, hogy nem akképpen, hogy utánozzák az ô processzusát. Úgy vélte, hogy az ilyen megismerési folyamatnak valamilyen fokon individuálisan különbözônek kell lennie. De legalább olyan mélyre hatolónak, vagy ha úgy tetszik magasra repülônek.
Ezeket a tanítványokat megtanította arra, miként juthatnak introvertált energiához a tudat kiürítése által, mint ô maga, és amit többek között az emlékirataiban is ismertet. Megmutatta nekik a Vörös könyvet, és elmondta nekik, hogyan léphetnek be a tudattalanba azon alagútfantáziák révén, amit ô maga is használt.
A tanítványok egy része ezen az úton nagyon intenzív, és mély tapasztalatokhoz jutott. Erre jó példa Jolande Jacobi. Aki késôbb nagyon szépen megírta, hogyan is tud az ember dolgozni az álom és a fantázia kreatív kifejezôdéseivel.
Több mûve is született ebben a tárgyban, amit melegen ajánlok mindenki figyelmébe.
Jung elképzelése szerint nem csak az egyének és csoportjuk cikkein és könyvein keresztül, hanem az egészet tekintve azon a befolyáson keresztül, amit az ilyen személyiségek, és személyiség konstellációk ki tudnak fejteni, lehetséges a nyugati tudatállapotot befolyásolni.
Ez a bizalom akár egy kisebb csoport saját elfojtásaival és tudatukkal való munka pozitív hatásában Jung különleges vonása.
A két világháború között ez a hozzáállás egy sor olyan cikkben jelent meg, amelyek a mai napig nem csak mély emberségrôl és együttérzésrôl tanúskodnak, hanem olyan aktuálisak, mintha csak ma írta volna meg ôket. Ezekben elôáll avval a tézissel – és meggyôzôen meg is indokolja – hogy azok a feszültségek a kollektív tudattalanban, amik az elsô világháborúhoz vezettek, és ami jóslata szerint a másodikhoz fognak vezetni, nem oldhatók meg egyedül gazdasági és politikai változásokkal a külsô világban.
E lehetôség mellett, ami Jung szerint csak keveseknek volt fenntartva – több helyen írja, hogy a valódi individualizációs processzust, vagyis egy radikálisabb befelé mozdulást bizonyítottan csak nagyon kevesen érik el – úgy látta, hogy kutatásainak nagy része általánosan érthetô, és elérhetô. Úgy találta belátásai inspirálhatják a terápia és a pszichoanalízis fejlôdését.
Ebben a fejlemények igazat is adtak neki. Sok felfedezése mutatkozott értékesnek a nem igazán jungiánus terápia irányzatok számára is. Mind a mûvészetben, mind a spirituális folyamatok megértését illetôen elméletei igen jelentôsnek mutatkoztak.
Az archetipusokkal való kontaktus fokozatai
Avval összefüggésben, hogy miért is üldögélünk itt úgy hiszem megéri megpróbálni bemutatni, mit is jelent kapcsolatba kerülni az archetípusokkal.
Evvel a ténnyel maga Jung is sokat foglalkozott. Ez egy olyan pont, aminek nagy jelentôsége van annak megértését illetôen is, hogy miért is nem hagyta megjelenni a Vörös könyvet életében.
Több alkalommal nyilatkozta, hogy úgy érezte – rögvest érthetôen – félô, hogy a könyv anyaga szél lenne ellenfelei vitorláiba, akik megvádolták mindennel, attól kezdve, hogy fantaszta egészen addig, hogy elmebeteg, vagy skizoid.
De ezentúl volt még egy ok, amit csak egyszer nevezett meg, ami ugyan kevésbé közvetlenül, de a személyes, és szakmai státuszát érintette a nyilvánosságot tekintve.
Az elsô kontaktus, vagy tapasztalat általában akkor jön létre, amikor az archetípusok ereje lecsökkent, vagy legyengült. Például, amikor álmunkban találkozunk velük.
Még a nagyon erôs archetipikus álmok is tompítottak. Mert ugye nem úgy van az, hogy amikor az ember egy ilyen álomból ébred továbbra is látja az archetipikus képalkotásokat. Elhalványulnak, és eltûnnek a felébredéssel egyidejûleg, tompák, és távol tartja ôket az a fal, vagy firewall, ami a normális tudatállapotunkat védi attól, hogy elárasszák a kollektív tudattalan energiaformái.
Megeshet, hogy egy álom olyan erôs energiaszintet ér el, ami áttöri a tûzfalat, és az álomképek megmaradnak az álmodó felébredése után is. De magam is csak kevés emberrel találkoztam, aki átélt ilyesmit. Ijesztô tapasztalat ez, ami elülteti a félelmet, hogy az ember elvesztette a kontrollt a valóság felett, és úton van egy pszichózisba, nem tud különbséget tenni álom és valóság között.
Ezekkel az ambivalens (kétértelmû?) formákkal találkozunk a terápiában, a jungiánus terápiában is, és az önfejlesztô folyamatok során. Nem dobatunk az archetípusokkal közvetlen konfrontációba.
De Jung ezt tette magával. A Vörös könyv errôl szól, olyan vad tapasztalatokról, hogy úgy vélte ennek befogadására a nyilvánosság még nem érett meg.
Fontos különbséget tennünk az olyan indirekt manifesztációk, - amilyenek az álomban jelennek meg, a mesékben, szimbólumokban, mítoszokban, vagy olyan intenzív élethelyzetekben mutatkoznak, mint az esküvô, születés és halál, valamint a direkt manifesztációk között, amelyek mondhatni berobbannak az életünkbe. Amelyekben a formák annyira erôsek, hogy nagyon nehéz kezelni ôket. A Vörös könyv egy ilyen közvetlen vad konfrontáció dokumentációja.
Ahhoz, hogy fogalmunk legyen róla milyen vadságról is van itt szó, gondoljunk olyan valakire, akin például erôt vesz a pszichózis. Az illetô, akivel ez megesik nem úgy van, mint mi, amikor például az erdôben sétálgatunk félsötétben, és azt találgatjuk, hogy amott egy nyugtalanító formájú fa esetleg a valóságban egy lény, avagy nem.
A pszichózisban ez az élmény egészen másképp néz ki. Ebben a hallucinációk teljesen valóságosként lépnek fel. Hirtelen meglát az ember egy óriási farkaskutyát az egyik sarokban, és nem érti, hogy a többiek a teremben miért nem húzódnak el tôle. A kutya látványa félelmet kelt, és ez még rosszabbá teszi a látványt. Most farkassá változik világító szemekkel, ami tovább növeli a félelmet. Az ember azt gondolja: Kezdek megbuggyanni! Erre a kutya démonikussá válik, és az emberben kitör a pánik.
Amikor az elme tûzfala összeomlik az valami nagyon durva tapasztalat, és normálisan nem is fordul elô, ha az ember egyensúlyban van. Ám, ha kibillen, mert például túl sok feszültséget kell túlélni, akkor jöhet egy pszichotikus összeomlás, és az archetipikus világ valósággá válik.
Egy másik tapasztalati terület erôs hallucinogénekkel ér el ilyen tapasztalatot, mint lsd, psilocybines, és ketamin. Ezek és hasonló szerek megnyithatják a kollektív tudattalan kapuját.
Nem ajánlom ezek használatát. De fontos tudni, és megérteni, hogy az a hely, ahová ezek vezetnek a leplezetlen archetípusokkal való találkozás lenyûgözô helye. Amit, mint tudjuk Stanislav Grof kikutatott, és segítette a pacienseit is integrálni mindezt, és közlekedni a területen.
Végül pedig vannak, akik közvetlen kreatív víziókon keresztül élték meg a találkozást. Nem álomszerûen haloványan, hanem intenzív alakokként, szimbólumokként, és események folyományaként. Mindezt pedig rettentô erôs hatásfokkal. Az ilyen élmények intenzív kreatív folyamatokat indítanak be, amennyiben nem vezetnek elmebetegséghez tegyük hozzá. Hildegard von Bingen – és Jung maga is – azon emberek példája, akiknek voltak ilyen vízióik. Kettejüknél az élmények történelmi jelentôségû írásmûveket teremtek.
A direkt archetipikus tapasztalatok utolsó típusa azoknál található, akik felkészítették a tudatukat az ilyen megnyílásokra. Az ilyen jellegû élmények dokumentációját leginkább a nagy világvallások ezoterikus vonulataiban találhatjuk meg. Aholis megdolgoztak a szív és a tudat nyitottságán, ami lehetôvé tette az archetipikus anyag közvetlen megjelenését az érzékek szintjén is.
Ezt a lépcsôt elérni nem könnyû. Mindig is nagyon sok meditációt illetve imát követelt, és sok gyakorlást, fizikai, lélegzetvételi, valamint vizualizációs gyakorlatokat.
Az archetípusok ilyen megközelítése azért elônyös, mert a kollektív tudattalannal való találkozás evvel a tréningháttérrel kiegyensúlyozottan történhet meg. A hátránya az, hogy csak nagyon keveseknek van elég energiája, és kitartása ilyen messzire eljutni a gyakorlási folyamatban.
Azaz: Tisztában kell lennünk avval – és Jung is így értette – hogy a kollektív tudattalannal való tapasztalataink az archetipikus manifesztációs szint skáláján az indirekttel, és megoldhatóval, álommal, mesével, az élet mítoszaival, születéssel, halállal, temetéssel startol.
Más születésével, halálával és temetésével tegyük hozzá. Amennyiben maga hal, illetve születik valaki, elkerülhetetlenül konfrontálódik a tudat legmélyével. Többek között ezért ajánlják a spirituális tradíciók, és személyiségek, hogy gyakoroljuk ezeket a konfrontációkat most, amíg erre lehetôségünk van. Halj meg most, és akkor többé nem kell, amint Goethe fogalmazta.
A skála másik, erôsebb végén találhatók a közvetlen konfrontációk, amire a Vörös könyv jó példa.
Jung kevés kivétellel úgy választotta bemutatni a tapasztalatait és elméleteit, hogy érthetô legyen, és asszimilálható kora embereinek, pedig ez az idô nem sok hasonló tapasztalattal bírt. Többek között ezért is tartotta vissza a Vörös könyvet. Meg akarta kímélni tanítványait, és kortársait ettôl, mert úgy vélte, hogy a közzétételhez sokkal nagyobb készség kell legyen a kultúrában.
Amennyiben közelebbrôl megnézzük a Vörös könyv képeinek sorát, akkor ide vezetnek... és elkerülhetetlenül arra gondol az ember, hogy ami itt mutatkozik, az a csakrákon keresztul felemelkedô megismerési folyamat.
Az a készenlét, amire a könyvnek várnia kellett a kultúra felkészültségét illeti, hogy megértse mit is tesz Jung valójában, amint bemutatja egy processzus kezdetét, majd ennek folyományaként egy új, modern módot a kollektív tudattalan provokálására.
Anélkül, hogy kolostorba kéne vonulni Athoszon, cölibátus nélkül, az abbénak való alárendelôdés nélkül, és anélkül, hogy minden tulajdonról le kellene mondani fizikai világban.
Egy olyan folyamatról van szó, amelynek során elegendô energiát gyûjtünk föl a tudatban, imával, gyakorlással, meditációval, hogy keresztezhessük a tudattalan határát, és közvetlenül konfrontálhassuk az archetípusok vizuális és auditív szintjét.
Ha fel akarjuk fogni e prezentáció formátumát, akkor fontos, hogy empatikusan figyelembe vegyük Jung személyiségét és életvitelét is. Szerette a vörösbort, a nôket, és talán volt érzéke a Bugatti autókhoz is, - ha értitek mire gondolok. Nem volt remete, nem vonult ki a sivatagba, hogy megtagadja a modern valóságot, és nem hagyta el a szexualitást sem. Megpróbált egy új képletet felállítani, - vagy ha úgy akarjuk: A sorsa állított új képletet arról, hogyan is nézhet ki a modern introverzió. Hogy lehetséges, legalábbis keveseknek megállni helyüket a társadalomban, és mégis beljebb vonulni egy mély konfrontációval.
Ráadásul leírt és demonstrált néhány eszközt is, amire az embernek szüksége van, hogy ez a konfrontáció konstruktív lehessen.
Talán érvelhetnénk a mellett, és mindenesetre reménykedhetünk benne, hogy a Vörös könyv ma, bizonyos körökben megtalálhatja azt a készséget, ami Jung szerint hiányzott az ô életében.
A nyugati világ egy részében úgy tûnik meg van a lehetôség arra, hogy a könyv belátásai visszhangot váltsanak ki.
De térjünk csak vissza a könyv kollektív aspektusaira.
Jung észrevette, amint az élményein dolgozott, hogy bizonyos összefüggések vannak a tapasztalatai és azon leírások között, amikkel az indiai tantra tanulmányozása során találkozott. Mind abban, hogy milyen sorrendben, milyen archetipikus víziók jönnek, és abban is, miként is csoportosulnak, voltak megegyezések az indiai leírásokkal.
Mindezt azután határozottan végigvette egy szemináriumán, ami a jóga-tantrának volt szentelve, és mára ez is megjelent. De amikor jómagam a Jung Intézetben voltam 1974-75-ben, csak ott lehetett megkapni.
A szeminárium anyaga egy volt a 12 kötet közül, aminek megszerzéséért három sárkányt kellett legyôzni.
Az elsô Frau Bauer volt. Ô volt az Intézet fôtitkára, és meg kellett gyôzni arról, hogy az ember megszolgálta ezt a kitüntetést.
Ezután meg kellet gyôznie az analitikusát. Nekem nô volt az analitikusom, és ez nem volt olyan nehéz. Nô és férfi jól elvannak, amikor sûrû és szabályszerû kapcsolatban vannak. Noha az ember jobban viselkedett, mint maga Jung, ezt az engedélyt nem volt nehéz megszerezni.
Végül pedig találni kellett egy szószólót a Kuratóriumban, ami akkor tizenkét csúcsanalitikusból állt. Ebbôl három szupervizionálta az intézet analitikusait. Magam Frau Brenner-t néztem ki, egy igazán erôs nôt, akinek láttára kicsit mindig megroggyantak a térdeim. Ô azután igazán elmélyült Jung munkásságában.
Amikor a harmadik sárkány is legyôzetett engedélyt kaptam rá, hogy letegyem az óriási, több ezer svájci frankra rúgó árat, ami biztosította a számomra a 12 kötetet. Amit azóta is ôrzök. És amivel kapcsolatban aláírtam, hogy írásban soha nem fogom idézni. Amit nem is tettem soha. De miután a Vörös könyv megjelent megengedem magamnak, hogy kicsit bemutassam a tartalmukat.
A jóga-tantra szemináriumon (Tantra-Yoga Semiar 1932) Jung nagyon érdekes dolgokat mondott a csakrarendszerrôl.
A csakrarendszer, amint azt Keleten bemutatják elôször 1919-ben érte el Európát, amikor egy Indiában állomásozó angol, Sir John Woodroffe, aki megtanult szankszrit nyelven, közzétette a könyvét The Serpent Power címen. Arthur Avalon író névvel jelent meg, és alapos forrástanulmányokra és mély tapasztalatokkal rendelkezô jógik beszámolóira volt felépítve.
Remek könyv, tudományosan és empirikusan is megalapozott. Ez megvolt Jung könyvtárában, és el is olvasta. Láttam Jung példányát, és látszott, hogy elolvasta, teli volt aláhúzásokkal. Mikor volt ez nem tudjuk. De mindenképpen 1919 után ugye. Azt viszont tudjuk, hogy azoknak a vízióknak nagy részét, amik a Vörös könyv alapjait képezik, már 1913-ban átélte Jung.
Az említett szemináriumon a csakrák jelentôségét Woodroffe könyve alapján mutatta be. Végigvette a színeket, és szimbólumokat, amik az egyes csakrákhoz kötôdnek, és bemutatatta a kifejlôdésük dimenzióit. Vagyis amint a csakrák intenzív bennsô folyamatok hatására határozott sorrendben megnyílnak és aktíválódnak.
Ennek kapcsán megemlítette azt az indiai elképzelést, hogy az emberiség tudatfejlôdése elérte a szívcsakrát, és fajtánk magasabb evolúciós potenciálja a torokcsakrában, a tobozmirigyben és a koronacsakrában rejlik.
És ezt az álláspontot Jung láthatóan elfogadja. Ebben az idôben már meglehetôsen öreg, és egy intenzív és nagyon mély személyes elmélyülési folyamat áll mögötte. Azt mondja, hogy egyetért az indiai tradícióval abban, hogy az emberiség principiálisan, azaz elvileg elérte a szívcsakrát. Elvileg! Ez azt jelenti, hogy noha mi nyilvánvalóan nem mindig vagyunk empatikusak és együttérzôek, a tudatszintünk lehetôvé teszi a számunkra, hogy mégis így cselekedhessünk. Nem szükséges tovább kifejlôdnünk ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessünk a tudatunk empatikus és szívbéli potenciáljával.
Ez egy nagyon izgalmas álláspont. Ha körülnézünk a bolygón akkor nyilvánvaló, hogy csak nagyon kevés, és kis helyen sikerült tartósan empatikusan berendezkedni.
A családokban fellelhetô bizonyos szívbéliség, amit nagy nehézségek közepette tartanak fenn. De mindennek ellenére az egyes családok, globálisan is empatikusak alapkarakterüket tekintve. Bizonyos társadalmi típusokban széles körben megtalálható egy fajta klán összetartás, ami tartalmaz empatikus elemeket. De egyetlen társadalom, mint egész sem alapul az empátián, nem is beszélve a bolygóról. Pedig Jung egyetért az indiai tradícióval, hogy meg lenne erre a kapacitás.
Ha tovább gondoljuk, az emberiség következô feladata elterjeszteni és realizálni az empatikus potenciált.
E feladat szükségessége – amint ez kifejezésre jut azokban a krízisekben, amik nemzetközi együttmûködést kívánnak – láthatólag egyre több emberben felmerül. Obama azon befolyásos államférfiak példája, akik ki is mondják, hogy például a bolygó nyersanyagai elosztásának problematikája, a folyamatos népességnövekedés következményei, a klímaváltozások, és a financiális piac kormányozhatatlan fluktuációja (ingadozásai), valamint a kölcsönös függés, mind olyan nagyságrendûek, amik globális együttmûködést követelnek. Ez pedig csakis empatikus egyetértésben történhet meg.
Továbbá azt is mondta Jung a tantraszemináriumon, hogy az ember magasabb tudati lehetôségei egyelôre csupán egyes emberekben, úttörô figurákban valósultak meg. Néven nevezi Assisi (Szent) Ferencet, és Ávilai Terézt. Hozzátehetnénk Jungot magát is. Az ô mûködése, úgy hiszem Keleten így mondanák, magán viseli olyan tudatállapotok jegyeit, ami a torokcsakrára utal, talán a tobozmirigyre is. Ha közelebbrôl megnézzük a Vörös könyv képsorát, akkor a fent mutatott képhez vezetnek, amit úgy fogok fel, hogy megkísérli szimbolizálni a selv esszenciáját, úgyhogy elkerülhetetlen a gondolat, hogy amit látunk, az a csakrákon keresztül emelekedô megismerési folyamat leképezése.
Jung írásai, és speciálisan a Vörös könyv, valamint Jung élete példája erôs érvek a mellett, hogy ha realizálni akarunk valamit a magasabb lehetôségeinkbôl, akkor muszáj konfrontálnunk a kollektív tudattalant, és arhcetipikus struktúráját közvetlenül.
Nem lehet elérni magasabb tudatállapotot egyedül önfejlesztéssel, álomanalízissel, terápiával, imával, meditációval, amint általában értjük ezeket a stratégiákat. Jungot egyszer megkérdezték, hogy elérhetô-e magasabb tudatállapot, ha valaki elég hosszan jár hozzá terápiára. Azt válaszolta, hogy nincs kizárva. Heti egy üléssel – 1000 éven át!
Számomra Jung felfedezéseinek esszenciája a következô: Készített számunkra egy archetipikus térképet, leírta miként is konfrontálódik az ember a perszónával, az árnyékkal, az ellenkezô nemûséggel, bölcsességgel és a selv-el egy intenzív kibomlási folyamatban – tömören fogalmazva, ebben a sorrendben is. Túl ezen azt is leírta, mi módon is szükséges e konfrontáció során annak felismerése, hogy az archetípusoknak van egy negatív és egy pozitív oldala, valamint egy képi és egy energia oldala.
A saját archetipikus tapasztalatok nyomában
Mi, mondhatni átlagemberek, nem vagyunk képesek a kollektív tudattalannal közvetlenül találkozni. Nem bírunk, de nem is kell.
Amit tehetünk – ebben az összefüggésben itten – az, hogy megkísérlünk valamit, ami legalább egy kicsit hasonlít a feladathoz.
Elárulok nektek egy titkot: az ezoterikus gyakorlási rendszerek tapasztalataiból tudjuk, hogy minden egyes ember találkozik mundus archetypus – al legalább egyszer, de van aki háromszor is életében. Azaz, az archetipikus világgal, és a magasabb tudatállapotok potenciáljával. Minden egyes ember.
Ez egy empirikusan alátámasztott szabály, megfigyelték, hogy ez így van.
Ha feltesszük, hogy ez így van, akkor a számunkra is lehetséges megtalálni így, vagy úgy amikor e jelenség fellépett az életünkben.
A legeslegintenzívebb tapasztalatot keressük, amit valaha átéltünk. Ez lehet egy olyan trauma, mint egy halálközeli élmény. Lehet valami erôszak, vagy valami hasonló, amkor a tudat olyannyira ’kilökôdik’, hogy a védelmezô firewall részben, vagy egészben kikapcsol, és ezáltal az ember az archetipikus dimenzió közelébe kerül.
Az ilyen negatív fajta esemény mindig nagyon, nagyon rémísztô.
És hagy fûzzem hozzá mindjárt, hogy az, aki elôtte nem foglalkozott a dologgal, terápiásan, vagy egyéb módon az nem fogja felfedezni ezt az összefüggést sem.
De lehet ez pozitív élmény is. Olyan élmények, amelyek testileg a szívhez köthetôk, vagy még ennél is feljebb.
Na és az ilyen intenzív tapasztalatok átfogó utómegmunkálást követelnek, akár pozitívként, akár negatívként éltük meg. A pozitív megnyílás, lett légyen ez a természetben, zene által, szeretkezés nyomán, vagy meditációban, átfogó egzisztenciális változásokkal is jár ám.
Olyan helyzetek után kell néznetek, amikor a legintenzívebben jelen voltatok teljes egészetekben.
Az ilyen helyzetek beazonosítása az elsô mozzanat a tudatosításra, és ha ez elmélyül elkezdenek aktiválódni azok a tudati lehetôségek is, amik amúgy megmaradnának tétlenül a kollektív tudattalanban.
A következô lépcsôn fontos megérteni, hogy egy ilyen intenzív helyzetben elôször elháríthatatlanul azonosulunk avval, ami az elmére dôl.
Mondjuk például, hogy autót vezetünk és hirtelen felbukkan egy kocsi, ami szembe jön 120 kilométeres sebességgel.
Ez aktivál egy sor automatikus folyamatot a testünkben és a tudatunkban. Az adrenalin olyan szintre szökik, ami sokszorosa annak, amit valaha átéltünk. Az idô megálltnak érzôdik. A szembe jövô autó, mintha mozdulatlanná vált volna. Az ember képtelen az autóját irányítani, tehetetlennek érzi magát. Mindez élesen és tisztán a látótérben. Olyannyira jelen vagyunk, mint még soha.
Megtörténik a katasztrófa. A kórházban ébredünk fel.
Egy ilyen élmény során a tudatunk magasabb tartománya is aktiválódik. Errôl van egy sor jó leírásunk. A extrémsportokat mûvelôktôl is, akik elragadtatása feltehetôleg az ilyen elôhívott tudatállapotokból ered.
Nem ajánlom senkinek, hogy közlekedési balesetet szenvedjen el (netán okozzon), vagy kezdjen ’Bázisugrást’ gyakorolni. De az ilyen emberek tapasztalatait szívesen vesszük. Ismételten arról számolnak be, hogy a csúcsélmény (peak experience) során úgy érzôdik, mintha az élet menete addig egy álomkóros ködben tekergéséhez hasonlított volna. Mintha az ember egy zsákkal a fején botorkált volna össze-vissza valami halovány álomban. Ismételten elmondják, hogy azokban másodpercekben, amíg a helyzet tart igazán élnek. Utána pedig nem lehet ide eljutni valamely kontrollálhatóbb úton.
Többeknek azok közül, akik a Növekedésközpontba jöttek – vagy hozzám fordultak – vannak ilyen intenzív élményeik a poggyászukban, és beszámoltak halálközeli tapasztalatról, erôszakról, avagy spontán misztikus élményekrôl is.
Mindegyikük azonosult az eseménnyel, akár negatív, akár pozitív volt.
Lehetetlen, hogy valaki – még ha maga Eckehart mester lenne is – ne azonosuljon egy ilyen elsô élménnyel. Ez azt jelenti, hogy egyszerûen elsodródik vele az élvezetben, vagy a borzalomban, mert nem lehet ilyen helyzetben távolságot tartani az érzelmektôl, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy szabadon tudjunk manôverezni abban az energia tömegben ami mindez mögött áll.
Jung Vörös könyve dokumentálta, hogy maga Jung is a kezdetben azonosult az archetípusokkal sorban egymás után, alacsonnyal és magassal egyaránt.
Szóval tisztában kell lennünk avval, hogy a sok elsô alkalommal a váratlan megnyílások azonosuláshoz vezetnek. Ha fényt tapasztalunk, akkor teljesen a közelébe kívánunk úszni. Ha ez szeretet, akkor hirtelen úgy tûnik, hogy nem csak az apát, anyát, szeretôt, és a gyerekeket szeretjük, hanem az egész emberiséget, mint olyat, és talán a növényeket, állatokat is, belefulladunk a szeretetbe, elönt az üdvösség, mert a szív teljesen nyitott.
Ha az élmény negatív, akkor a sokk olyan erôs, hogy a halálfélelem, vagy a megsemmisülés érzése miatt nem tudunk távolságot tartani a helyzettôl, és ezért elveszítjük az irányítás lehetôségét.
Üldögéljünk most csendben néhány percig, és külön-külön próbáljunk felidézni hasonló helyzeteket és nézzük meg miként is azonosultunk velük. De ismétlem: Azt ajánlom, hogy tartsuk magunkat távol a traumatikus élményektôl, kivéve, ha alaposan meg vannak munkálva egzisztenciálisan és terápiában.
Nos, eltelt három perc.
Sokan közületek máris regisztrálták mi is történik az után, hogy az ember beazonosította az élményt és az elkerülhetetlen azonosulást.
Ami erre föl szintén elkerülhetetlen, hogy próbáljuk megérteni mi is történt.
Lehetséges, hogy az élmény, vagy élmények olyan erôsek voltak, hogy kitörlôdtek az emlékezetbôl, és csak a védelmezô tûzfalon kívül mutatkoznak meg. Ám ebben az esetben, ha tovább kívánunk lépni, késôbb felidézhetjük és integrálhatjuk ôket.
Nem lehetséges megközelíteni archetipikus erejû tapasztalatokat anélkül, hogy ne játszanánk le ezeket újra és újra a tudatban, ne árnyalnánk az érzelmeket, amiket elôhívott, és ne próbálnánk megérteni a szituációt. A Vörös könyv egy ilyen megértési és integrációs folyamat egy részének kifejezôdése.
Amikor terápiára járunk az idô nagy része arra megy el, hogy megtaláljuk a traumatikus kulcspontokat és megdolgozzuk ôket. Ritkább hogy a fölsôbbre nyitást próbáljuk beazonosítani, mind azokat, amelyek beágyazódtak a negatív élmények közé, mind pedig azokat, amelyek valami más módon jelentkeztek. A nyugati világ terápia formái a negatív és neurotikus struktúrákra, karakterbéli megkötöttségekre és elzárulásokra, valamint a felidézésük és feloldásuk megkísérlésére irányultak elsôsorban. Ehhez képest csak korlátozott mértékben volt érzékük a biográfia (élettörténet) pozitív csúcspontjainak felleléséhez, netán egészen a születés pillanatától kezdve, hogy kiemelkedjenek az elfojtásból, ami gyakorta megesik velük. Éppen olyan gondos feltárásra, és megértésre van szükség velük kapcsolatban, mint a negatív tapasztalatok esetén.
Azt javaslom, hogy most használjunk néhány percet arra, hogy csúcs intenzív helyzetekre próbálunk emlékezni. Ám ezúttal azt próbáljuk érzékelni, miként is próbáljuk spontánul és elkerülhetetlenül megvilágítani és megérteni az eseményt.
Így. Eltelt három perc.
Megismételjük a procedúrát. De ezúttal a kiindulópont az azonosulás az érintett élménnyel, amirôl immáron tudni akarunk.
Próbáljunk ráérezni, hogy az azonosulás szigorúan véve szükséges e egyáltalán.
A következô lépcsô már fejlettebb. Ezen megpróbálnunk beállítani egy semleges, nem ítélkezô hozzáállást avval kapcsolatban, ami történt. Vizsgálgatjuk, megvizsgáljuk az eseményeket és tapasztalatokat, de nem próbáljuk megérteni ôket.
Elállunk a megértéstôl, az analízistôl és az asszociációktól. E helyett létrehozunk egy semleges vizsgálódó atmoszférát, vagy mindfullnes-t az intenzív pont körül. Elôhívjuk amennyire csak tudjuk, azután csendben elüldögélünk evvel. Anélkül, hogy elhúzódnánk tôle, vagy megpróbálnánk megragadni.
Ez az eljárás létrehoz valamely belsô feszültséget, vagy polaritást. Az egyik oldalon található valamely különösen erôs tapasztalati pont az életünkbôl, kellemes, vagy kellemetlen, a másikon pedig van nekünk egy tiszta, semleges, nem nyelvi pozíció, ahol ezt az emléket regisztráljuk.
Ha a tudatnak innen a magasabb és éberebb szintek felé kell elmozdulnia tenmagában, akkor két operációt kell végrehajtania egyszerre: Részben be kell mozdulnia a semleges megfigyelô állapotba. Részben pedig mondhatni ki kell mozdulnia a megfigyelôbôl.
A megfigyelt, az intenzív életesemény nem eltávolítandó. Nyugodtan maradhat a figyelem szintjén, igen azt kell elônyben részesíteni, hogy ott maradjon. Ám a tudat fókuszáló figyelmét át kell helyezni róla egyfajta odaadással, vagy beeséssel, süllyedéssel abba, ami megfigyel.
Ez az út befelé. Ez egy olyan folyamat ami elvezethet oda, hogy találkozunk avval az extrém éberséggel, ami magában a dramatikus helyzetben fellépett.
Éppen ez a lenyûgözô az extrém csúcs és mélypont élményekben, hogy találkozhatunk a tudatminôséggel, amely szabad mind a képi, mind az energia oldaltól. Igaz, hogy tompább az ultimatív szabadsághoz képest, de még mindig radikálisan szabadabb, mint a normál tudatállapot.
Magával az éberséggel találkozhatunk, amely elôlép, amint az élménytôl megszabadítjuk. A felszabadított éberséghez vezetô út pedig azon a tudat ’beállításon’ keresztül vezet, ami megfigyeli az eseményt.
Az ember nem érheti el a szituáció éberségét avval, hogy egyenesen bemegy az élménybe, vagy ennek emlékébe. Azt az intenzitást kell felidézni, amit átéltünk.
Ebbôl az emlékbôl kiindulva, mintegy hátrafelé megyünk be az élménybe.
Próbálkozzatok csak evvel, míg beszélek. Felidézitek az intenzív eseményt, szemmel tartjátok. nem ítéltek, nem mérlegeltek. Ezután próbáljátok elengedni az eseményt figyelô tudatot, be a figyelembe, ami tudja mit is életetek át.
Próbálgassátok az elengedést többször egymás után. Olyan ez, mintha beleesnétek az éberségbe. Nem esünk ki az esemény emlékébôl, hanem visszaesünk az éberségbe. Még több éberség, teljesen ellazulva.
Tulku Urgyen nem beszélt a csakrákról, amit a tibeti anujóga ír le. De ha szempontjait lefordítjuk erre a nyelvre, akkor azt magyarázta el, hogy a három belsô szint, amely a torokcsakrához, tobozmirigyhez, és a koronacsakrához köthetô, normálisan nincs aktiválva. A testérzékelésünk, energiarendszerünk, szexualitásunk, érzelmeink és a szívünk aktivált, mindaz, ami a gondolatokat, csendet és szeretetet illeti.
Ám ha a belsô szinteket kívánjuk aktiválni, akkor erre legjobb pontosan az a ’hely-zet’, ahol a tudat nyitott a kollektív tudattalanra, a megszûretlen archetipusokra.
Úgy praktizálni, hogy benézünk a megfigyelôbe egy ilyen nyitott helyzetben, a királyi út a magasabb éberséghez – mondá Tulku Urgyen.
Ahhoz, hogy ezen az úton járhassunk, annyit kell gyakorolnunk, hogyha egy archetipikus élmény jelentkezik, nem azonosulunk vele, és nem zárulunk be elôle. Nem kíséreljük meg analizálni, vagy megérteni sem. Nem lépünk hátra egy lépéssel, hogy jobban meg tudjuk figyelni, nem rohanunk elébe izgatottan, és még a semlegességet sem kíséreljük meg vele kapcsolatban.
Ehelyett abban a pillanatban, amint megtörténik közvetlenül a tudatba ’nézünk’, ami átéli az egészet. Ha sikerül, az ember egyszerre a magasabb tudatszinteken (nem-) találja magát.
Ezt így magyarázta Tulku Urgyen. És ez a legjobb, amit a mi szintünkön elérhetünk. Hogyha tanítását a praxisban egyesítjük Jung fantasztikus térképeivel.
Ha összegezzük, ez a gyakorlat kezdete lehet a befelé tartó mozgásnak, a direkt találkozónak a kollektív tudattalannal:
Megtaláljuk a legintenzívebb szituációt az életünkben, és tudatosítva óhatatlanul azonosulunk vele, és megpróbáljuk integrálni. Az elsô alkalommal ez nem csak nem elkerülhetô, de a legmegfelelôbb eljárás.
Ezután meg lehet kísérelni egy lépést hátra a helyzethez képest, és semlegesen vizsgálódni, vagyis létrehozni egy olyan tartást, amit technikailag semleges vizsgálatnak lehet hívni.
Ebbôl a semlegességbôl pedig be lehet nézni, avagy érezni abba, ami valójában semleges.
Amennyiben követjük ezt az eljárást, akkor közelítünk ahhoz a ’munkamódszerhez’, amit a legmagasabb meditációs formátumok alkalmaznak ma a földön.
De fontos leszögezni, hogy ha a folyamatnak komolyan mûködni kell, akkor, ahogy mondják: ’víznek kell lenni abban a medencében’. Ebben az összefüggésben egy megnyílás emlékével dolgozunk. Ha valóban befelé kívánkozunk, akkor kapcsolatba kell lépnünk az erôvel, a megszûretlen kollektív energiával, olyan erôvel, amit a Vörös könyv dokumentál. Na innen kiindulva lehet azután praktizálni.
Ez az, amit a nagy ezoterikus szervezetek gyakoroltak például Athosz-on, az advaita védantában és a szufin belül. Ebben az összefüggésben is csak akkor mûködött a gyakorlás, ha az ember elôször megtisztult, egzisztenciálisan kiegyensúlyozódott, és annyi ima és meditációs tapasztalat volt már mögötte, hogy – Jung szavaival – képes volt megnyitni az archetipikus dimenziót, és gyakorolni a megnyílásban. Ami pedig elvezet ahhoz, hogy a magasabb tudat-megnyílás elkezdôdik magától.
Azt remélem, hogy mindez ad valamelyes lehetôséget annak elképzelésére, hogy azok a tapasztalatok, amikhez Jung jutott, és a mód amiként tette ezt, mennyiben függenek össze – és különböznek – a nagy ezoterikus tradíciók hasonló kihívásokkal kapcsolatos alapvetô stratégiáit illetôen.
Ezekkel a hasonlóságokkal és különbségekkel idôközben Jung is tisztába jött. A fokozódó tisztánlátás látható mind a korábban említett tantra szeminárium leírásában, mind a kései fômûben, a Mysterium Coniunctionis-ban.
Jungtól az eljövendôhöz
Abban az idôben, amikor Jung elmélyült munkája kezdôdött, vagyis az 1900-as évek elsô harmadában, a vallástudománynak – nem is szólva a nyilvánosságról – semmiféle tiszta képe nem volt arról, hogy a világvallások ezoterikus gyakorlási rendszerei miként is épültek fel. Na és, hogy miben hasonlítottak és különböztek egymástól.
Jung munkája fontos együttható tényezô a késôbbi idôk lehetôségeit tekintve, hogy kicsit jobban tisztázódjon ez a terület is.
A mítoszkutató Joseph Cambell, aki Jungot is inspirálta, népszerûen és intenzíven írt a témáról. Hasonlóan Ken Wilberhez. Csak, hogy említsek néhány ismertebb nevet. A kutatásaikból, és számtalan máséból elôbukkan, hogy a korábban említett négy lépcsô, az árnyékkal, az ellenkezô nemmel, a bölcsességgel és a selv-el való konfrontáció megtalálható a nagy ezoterikus rendszerek elô-tréningjeiben.
Beszéltünk róla, hogy a legtöbb – lehet mindegyik – ilyen rendszer gyakorlási útja két stádiumra osztható: egy elôkészítô és egy haladó részre. A felkészítés tartalmaz egy sor gyakorlatot, és az egzisztenciális és a praxissal kapcsolatos választásokat, amik ’feljavítják ’ a személyiséget, a szivet, és az etikát az intenzívebb gyakorláshoz. A haladó rész – ha megint kölcsönözzük az indiai tradíció szókincsét – a három felsô csakra megnyitását célozza, azaz az ember magasabb tudatpotenciálját.
Az elôkészítô lépcsôk normálisan aszerint jönnek, amin korábban átfutottunk, amik Jung struktúrája szerint az individualizációs processzusnak felelnek meg.
Megtisztulással kezdôdik. Amint ezt ismerjük a keresztény tradícióból, mind a katolikus egyház kolostor-spirituálitásából, és még tisztábban a Keleti egyház hesykos, ’csendes’ vonalán, a szívima tradícióban, aholis nagyon tisztán strukturált elképzelések, és elôírások vannak ehhez a bevezetô megtisztuláshoz és takarításhoz.
Ez nem olyasmi, amibe részletesen be kívánunk bonyolódni itt, de megneveznék néhány procedúrát, amit Jung is követett a maga módján.
A ’hesykizmusban’ bevezetôként a bensô processzushoz egy úgynevezett generál-gyónást kell tenni. A Vörös könyv harmadik részében van egy fejezet, amit Jung megpróbáltatásoknak nevezett, Prüfungen. Itt leírja, hogy miként is osztódott kettôvé. Énjének egyik része beszél a másikhoz. Ebbôl a pozícióból, amikor személyiségének egy része mintegy önmagán kívülre került, felszámolja Jung mindazt az értéktelen, gyerekes és nem szimpatikus vonást, amit csak talált magánál. Konfrontálja az árnyékát.
A generál-gyónás errôl szól. A tanuló (novice) egy idôsebb szerzetes, vagy apáca jelenlétében átmegy az élete történetén, a karakterstruktúráján, és beszámol minden negatívumról. Miként is bosszantotta kistestvérét, csalt az adóval, megcsalta ezt avval. Miként is látja önmegigazultságát, materializmusát, miként is gondol, noha egy kolostorban él - egész idô alatt a sörre, a puncira és a muzsikára.
Bemutatja a legsötétebb oldalait, amiket csak talál. A valóságot egy határozottan komor nézôpontból mutatja be, de nem tekeri túl.
Ez az eljárás, ami a tibeti ngödro-ban megfeleltethetô a generál-gyónásnak, egy légzésgyakorlat, amikoris az ember a koronacsakrából, vagy az esszencia pontból fehér fényt lélegzik be, vagy egyszerûen pozitivitást, amit levisz a gyökércsakráig. Innen pedig kilélegzi a kiinduló pontig a negativitást, avagy érzelmi sötétséget, a feketeséget.
Ez a gyakorlat majdnem identikus Jung nigredo-meditációjával. Megtalálható különben a tibeti tradícióban sokféle variációban. Az ember megtalálja egy módon, és megnevezi a konfliktus területeket az érzelmi életében, és erre lélegzi rá a fényt, vagy tisztulást. Egy másik formában azonosulunk a testi feszültség mintázatunkkal, amit elôször elfogadunk és ezután kilélegezzük.
Ezekben a gyakorlatokban az alapülésünk az, hogy a mélyebb tisztulást egy magasabb princípiumra bízzuk tenmagunkban.
A generál-gyónás és ez a légzésgyakorlat komplexum példázza, hogy a nagy tradíciók a mély bensô folyamatokat etikai, egzisztenciális árnyékmunkával kezdik, amin, mint Jung mondja az individualizációs folyamatnak muszáj keresztül mennie.
Jung ugyan nem ismerte ezeket a módszereket. Neki muszáj volt magának megstrukturálnia lenyûgözô tapasztalatait.
A következô lépcsô nála az ellenkezô nemûséggel, az anima/animus-al, a bensô erotikus polaritással való foglalkozás.
Amint említettük, normálisan a belsô szerelmi és szexuális struktúráinkat a partnerünkre, vagy arra, ami ippeg elbûvöl és vonz bennünket vetítjük ki. Azokat a képeket látjuk, amiket a másik ember képernyôjére vetítünk, de nem vagyunk sem efelôl tudatosak, sem afelôl miként is csináljuk ezt. A másik avval az elbûvölô erôvel találkozik velünk, amivel tudtunkon kívül mi ruháztuk fel.
E normálisan tudattalan mechanizmusok tudatosítása, jobb megértése döntô része a mélyebb emberi fejlesztô munkának.
A Vörös könyvben egy helyen azt írja Jung, hogy ha az ember el akarja kerülni a nôkkel való problémákat, akkor fel kell lelnie magában a nôi pricípiumot. Az úgynevezett fekete könyvekben, amik jegyzetei a Vörös könyv alapjául szolgáltak élesebben fogalmaz. A férfi, aki el akarja kerülni a problémákat a nôkkel, nôvé kell tegye magát. Ekkor megérti a nôiséget, és ez kivetítéseit kevésbé masszívvá és kevésbé tudattalanná teszi.
A belsô ellenkezô nemûséggel való munka mélyebb és nehezebb, mint az árnyékot megmunkálni. Könnyebb konfrontálni az ellenségképeket, a moralitásunk sötét oldalát, mint a találkozó egy mélyebb szinten magunkkal-magunkban avval, ami a szexualitással és szerelemmel kapcsolatos.
A hesykizmusban ez a belsô találkozó a szexualitással az etikai, érzelmi és testi megtisztulás után következik.
A különbözô keresztény tradíciókban – amelyeket elbeszélésekbôl ismerek elsôsorban – a legfontosabb stratégia az erotikát illetôen, hogy cölibátusba vonulnak. Az ember – elvben – lemond a szexualitása kivetítésérôl. Ehelyett úgy bánik vele, mint egy belsô jelenséggel. A hesykizmusban Szûz Máriát, a róla való elképzeléseket és a hozzá szóló imákat használják arra, hogy a szexuális energiát a kifelé, élô nôkre irányuló voltából befelé irányítsák. A Szent Szûzön keresztül elérhetô az archetipikus dimenzió.
A nôk, apácák esetében nem mûködik valami árnyalt struktúraként a fenti processzus.
Hallottam, hogy Jung az egyik ilyen szemináriumán, amik mostmár úgy néz ki úton vannak a szélesebb nyilvánosság felé, azt mondta, hogy amint ô látja a kereszténység egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy leírja a nôi individualizációs folyamatot, legkevésbé a mélyebb spirituális részét.
Ebben teljesen egyetértek Junggal. A nyugati kereszténységnek semmi elképzelése a nôi pszichológiáról, amely elég árnyalt lenne. A spirituális folyamatok leírásai, amik megtalálhatók ebben a hagyományban szerzetesektôl származnak. Igaz, itt van nekünk Ávilai Teréz, Hildegard von Binden és Mecthild von Magdeburg. Ôk vázoltak egy térképet a nôi folyamatról. Ám a tapasztalataikat nem gyûjtötték öszze, és nem is rendszerezték. Szemben a férfiakéval, amiket be is gyûjtöttek és rendszereztek is.
Ezekbôl a férfi-út fogalmazásokból ismerjük a fentebb említett keresztény felkészülést a mélyebb spirituális folyamatokra, a szexualitás befelé fordult dimeniziójával való munkával.
Jung azt állítja, hogy ha az ember az animát, vagy az animust befelé fordítja akkor ez a belsô polaritás bejárat a bölcsesség archetípushoz. Ha kifelé fordítja, akkor eltávolodik a belsô bölcsességtôl. Ez a tapasztalat pontosan megfelel annak, ahogyan a dzogcsen tradícióban járunk el. Amikor itt befejezzük az elsô morális-etikai és érzelmi-testi tisztálkodást, akkor a belsô polaritással való munka következik. Ez a tobozmirigy csakra és a hara központ közötti alapfeszültségre épül. Színeket vizualizálunk, éppúgy amint az árnyékkal való munka során vizualizáltunk feketét és fehéret, sötétséget és fényt.
A dzogcsenben a ellenkezô nemiséget illetôen a nôire a vörös színt használjuk, ami a vért reprezentálja, míg a fehér a spermát, az idegi energiát, és magát a férfiasságot adja. És különbözik a gyakorlás aszerint, hogy férfirôl vagy nôrôl van szó. Mind a tibeti, mind az indiai tradícióban hosszú sor megvilágosult nô mutatta be, miként is néz ki az út a nemüket illetôen.
Szóval mind a kereszténységben, mind a keleti tradíciókban a bevezetô fázisban dolgoznak a szexualitással.
A kereszténységben önmegtartóztatással, és introverzióval, amikoris a vágyakozást Szûz Máriára irányítják, aki – Jung szavainak értelmében – átvezetô Krisztushoz, a bölcsesség archetípushoz. Ahonnan azután tovább mozdulhatunk a végsô transzcendencia felé, amikoris minden archetípus meghaladtatik.
A keleti tradícióban – mind a cölibátusban, mind a partnerrel való gyakorlásban – sokkal több energiával dolgozunk, de vizuálisan is. A folyamat alapjaként a tobozmirigy csakrát, és a hara központot vesszük, az alapgyakorlat pedig az, hogy a tobozmirigy központon keresztül lélegzünk be és elképzeljük, amint a légáramlat eléri a hara központot. A tudat itt megmarad, és különféle vizualizációkat, vagy érzelmi árnyalásokat ’kever ki’ az éppen átéltekkel kapcsolatban. Ami után, a kilégzéskor, vissza emelkedik a tobozmirigy központba.
Ez az elv azonos avval, ami a tummo alapja is, amirôl úgy halhattatok a tibeti tradíció kapcsán, mint a ’belsô tûz’-rôl. Itt a szexuális energiát meleggé változtatjuk, ami által eltávolodik a külsô objektumoktól, és a belsô poláris feszültség kezdhet rányitni a bölcsesség archetípusra.
A bölcsességhez közvetlenül viszonyulni az összes nagy tradícióban a harmadik stádium az elôkészítô folyamatban. Amennyiben mi itt az Athosz-tradícióhoz és a dzogcsenhez tartjuk magunkat, akkor nehézkes, vagy lehetetlen viszonyulni a saját bensô ellenkezô nemûségünkhöz, – ahhoz, hogy mindannyian tartalmazzuk mindkét nemet magunkban, [nem többet!:] egy fajta erotikus feszültséggel e kettô között.
Mondhatjuk, hogy annak elismerése, a bizalom abban, hogy egyáltalán létezik bölcsesség normálisan elôször akkor jelentkezik valaki tudatában, amikor észleli, hogy közel, vagy távol fellép egy ember aki megvalósítja ezt a minôséget.
Egyes Jung formátumú emberek idôvel elérhetnek spontán vizualizációval közvetlen kapcsolatot a bölcsesség archetípussal, amint ez megesett Junggal, aki a Vörös könyvben találkozott Philemonnal. De ez nem általános. A spirituális tradíciók a normára vannak konstruálva, amire a legtöbbünknek szükségünk van, egy élô tanító alakjában találkozni a bölcsességgel. Halott ideális figurákkal, mint Krisztus, vagy Buddha kapcsolatos érzelmeink, legyenek bármily bennsôségesek, szívbôl jövôek is, normálisan nem indítanak be mélyre ható mozgást a bölcsesség archetípus iranyába.
Megismétlem: Csakúgy, mint messze a legtöbbünk estében szükségünk van egy partnerre, hogy mélyebbre hatoljunk elôször a szerelem és a szexualitás megszokott értelmébe, azután a bensô ellenkezô nemûségbe, szükségünk van egy külsô tanítóra, hogy a mi saját belsô bölcsességünk nyomára vezessen.
Igazság szerint sokkal nehezebb elérni ezt a belsô szintet anélkül, hogy volna egy külsô képviselôje, mint a belsô poláris feszültséget a két nem között tényleges szerelmi kapcsolat nélkül.
Ezért azután a spirituális tradíciók kimûveltek egy úgynevezett tanító jógát, ami nem csak Keleten található meg kizárólagosan. A hesykastisk hagyományban például megtalálható egy átfogó és árnyalt tudás arra vonatkozólag, miként is kell viszonyulni egy sztarec-hez, egy idôsebb, bölcs szerzeteshez, aki mint a személyes tanácsadó (mentor) mûködik a transzcendenshez, azaz Krisztushoz, és a magasabb tudatállapothoz vezetô belsô úton.
Keleten ez a szint, amint az árnyékkal és a szexualitással való munka energetikai szempontokra is épül és nem csak vizuális feladat. Nem csupán az archetípusok képi oldala, a projekciós játék, hanem közvetlenül az energetikai szint. Az a gyakorlat, ami alapvetô ehhez a munkához ismét egy légzôgyakorlat, amiben az ember elképzeli, amint a lélegzet az esszencia pontból a korona csakrán át a szívbe jut.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy: Az a felkészülési fázis, ami a tulajdonképpeni spirituális folyamat elôtt van, a torokcsakrával és följebb gyakorol, és valamilyen formában minden nagy tradícióban megtalálható – Jung terminológiája szerint – az árnyékkal, az ellenkezô nemûséggel és a bölcsességgel foglalkozik.
Mindhárom területre, vagy archetípusra érvényes, hogy az ember mind a személyes képalkotó, mind pedig a kollektív energetikai szinthez kénytelen viszonyulni.
Egy bizonyos mértékben mindez spontán történik. Általában nem mi határozzuk meg, hogy kire vetítjük ki az árnyékunkat, amit csupán - nehézséget okozó – ellenségképként fogunk fel. Normálisan nem nagy befolyásunk van arra sem ugyebár, hogy kibe leszünk szerelmesek. És a legfontosabb, és legnehezebb mind között, hogy nem tudjuk elhatározni, csak úgy találunk egy tanítót.
Egy tanító olyan ember, aki realizált egy tudatszintet, és egy nyitott szívet, ami átfogóbb, mint a miénk. Ezért az eszünk és az érzelmeink nem elegek ahhoz, hogy beazonosítsuk, legyen akár férfi, akár nô. A szív után kell menni, ha egy bölcsesség reprezentánst keresünk. Nem a híresztelések és a fejünk után. Egyedül az az élmény számít, hogyha szíven talál, ez jelentheti azt, hogy talán találtunk egy lehetséges tanítót.
Miután egy ilyen találkozás létre jött, akkor a kapcsolat arról szól, hogy visszavesszük a tanítóra oktrojált kivetítéseinket abban az ütemben, amint a bölcsesség ébredezik bennünk.
Ahhoz, hogy jól megérthessük ennek lefolyását van egy értékes leírásunk Jungtól, aki azt állította, hogy az emberiség elért egy olyan helyzetet, amikoris nem elegendô többé abban reménykedni, hogy jön majd egy isteni tanító, aki helyettünk munkálkodván megvált bennünket. Ehelyett nekünk magunknak kell erôfeszitést tenni, de legalábbis segíteni ennek elérését.
Erre a célra szükségünk van egy bölcsességprojekcióra. Akivel együtt lehetünk és negfontoltan használhatjuk.
Miközben egész idô alatt emlékeznünk kell rá, hogy ez egy instrumentum. Végülis vissza kell vonnunk a tanítóról a kivetítéseinket, miközben meg kell találnunk, ahogy Keleten mondják, a belsô tanítót. Ami-aki a szívben található, és a közvetlen út a transzcendenshez.
Ez a lépcsô, ahogy Jung mondja a selv-et érinti. Ez csak akkor elérhetô, ha megdolgoztuk az árnyékot, az ellenkezô nemûséget, és a bölcsességet, és bennsôséges a viszonyunk mind a képi, mind az energia szinjükhöz.
Ekkorra az ember kielégítôen integrált ahhoz, hogy megfelelôen viselkedjék egy olyan folyamatban, ami magában foglalja a transzcendenst. Ami azt jelenti, hogy a tudat elkezd megnyílni a magasabb tudatállapot három fölsô szintjére, amit a történelem során a régi idôktôl kezdve sok egyes ember realizált, ám az emberiség, mint olyan – mondja Jung a tantra szemináriumon 1932-bôl – még nem ért el.
A különbségrôl, amikor valaki egy archetípus képi oldalával, avagy energia oldalával találkozik, a következôket lehet mondani: Egy ember, aki céltudatosan dolgozik önmaga megismerésén, amint korábban említettem, az archetípusokkal elôször álomban, és például a mesékben találkozik. Megismerni az archetípusokat ilyen formában, és hozzá szokni a létezésükhöz, egy lépés elôre a normális felé. Mint amikor az ember talán ismer egy fogalmat, de csak halvány elképzelése van arról, hogy ez mit is takar. Ám ez még mindig egy erôsen hígitott változata a kollektív energiának, amivel így találkozhatunk.
A következô lépcsô valószínûleg az lesz, hogy az ember elkezd tudatosítani valamicskét a mindennapi kivetítései archetipikus tartalmából. Sejteni kezdi, hogy az életkörülményei, mind a pozitív, mind a negatív részei tartalmaznak egy sor mély, tematikus ismétlést, amikben felismerhetôek bizonyos archetípusok.
Ez megint egy lépés elôre. De ebben a formában is a kollektív energia még szétszórt, és tompított.
Amikor viszont az ember elkezdi érzékelni és megérteni az archetipikus tartalmat élete legmélyebb fájdalmaiban, legmélyebb örömeiben, a legszenvedélyesebb és rettenetes pillanataiban akkor már közelít a közvetlen találkozóhoz. Az ilyen helyzetekben az energia – például a fájdalom, öröm, szenvedély, vagy rettegés formáiban – messze erôsebb, és nehezebb befogadni, mint az álom, vagy valamely mûvészi élmény energiáját. Mit is akarunk mondani avval, hogy dolgozni, avagy együtt élni az archetípusok energetikai oldalával? A mi helyzetünkben talán a legjobb az, ha van egy elôérzetünk arról, vagyis tisztázzuk magunknak, hogy legalábbis hosszabb távon el kell bírnunk a legerôsebb érzelmeket, és a legnagyobb intezitást, amit csak el tudunk képzelni, rádásul semleges megfigyelôként, vagyis anélkül, hogy kifejeznénk, vagy elnyomnánk az intenzitást. És még akkor is csak a munka kezdeténél tartunk, ami ahhoz a lépcsôhöz kell, hogy összehasonlíthassuk avval, amit Jung dokumentált a Vörös könyvben.
Az archetípusok fokozat jelenségek. A képi oldaluk a skála szelíd végén található, míg teljes energiájuk a legvadabb véglet.
Ahogy magam látom, Jung munkájában az a legértékesebb, hogy a maga extrém konfrontációival egyedülálló tapasztalatokra tett szert, amit azután nagyon tisztán strukturált át az individualizációs folyamatba, ami pedig modern alapot adhat a korunkbéli munkánkhoz az imával, és a meditációval.
Most pedig fel szeretnék olvasni egy részt Jung visszaemlékezéseibôl. Arról szól, hogy volt egy látomása ’44-ben, amikor beteg volt, és a kórházban feküdt komoly szívproblémákkal, a sír szélén.
Közeli barátjának Richard Wilhelm-nek, aki lefordította a taoista fômûvet az I Ching-et, azt írta egy levélben, hogy úgy véli ôk ketten voltak az elsô két pillére azon hídnak, amely idôvel összeköti majd a Keletet és a Nyugatot.
Erre a nyilatkozatra érdemes emlékezni, amikor ezt hallgatjátok most:
Úgy éreztem, mintha magasan fent lennék a világűrben. Alattam - nagy távolságban - látszott a földgolyó, gyönyörű kék fényben úszva. Láttam a mélykék tengert és a kontinenseket. Lábam alatt a mélységben Ceylon terült el, előttem pedig az indiai szubkontinens. Látóköröm nem fogta át az egész földet, gömb alakját azonban tisztán kivehettem, körvonalai ezüstösen csillogtak át a csodás kék fényen.
Ezt az archetipikus tapasztalatot igen kevesen élték meg, kivéve az ûrhajósokat ugye. [Jóval késôbb!] A látomás feltételezi, hogy a tudat olyan mesze tágul [?] a testtôl, hogy nem csak a közeli környezetet látja – mint sok halálközeli élmény esetén – hanem az ûrbôl megláthatja a Földet. Ez nagyon-nagyon szokatlan. Életemben nagyon kevés emberrel találkoztam, aki átélt hasonlót.
Látókörömbe belépett valami új. Nem messze megpillantottam az űrben egy hatalmas sötét kőtömböt, afféle meteoritot - nagyjából akkorát, mint a házam, de talán még annál is nagyobbat.
A kő a világmindenségben lebegett, és én is a világmindenségben lebegtem.
Hasonló köveket a Bengáli-tenger partján láttam. Fekete-barna gránittömbök voltak, amelyek belsejét sok helyütt sziklatemplomnak vájták ki. Az én kövem is óriási sötét tömb volt. Bejárat vezetett benne egy kis előcsarnokba. Jobboldalt egy kőpadon fekete indus ült lótuszülésben. Fehér öltözéket viselt és, magát tökéletesen elengedve, a minden feszültségtől mentes nyugalom szobra lehetett volna. Így várt rám - szótlanul. Két lépcsőfok vezetett ebbe az előcsarnokba, és belső bal oldalán nyílt a templom kapuja. A kaput kis fülkék koszorúja vette körül, amelyekben kókuszolajjal és égő kanóccal töltött megszámlálhatatlan apró mélyedés lángocskái világítottak. Ilyent valóban láttam egyszer. Amikor a ceyloni Kandyban a Szent Fog templomában jártam ilyesféle égő olajlámpácskák sorai keretezték a kaput.
A lépcsőfokokon a sziklába vájt bejárathoz közeledve különös dolog történt velem: olyan érzésem támadt, mintha lehámlott volna rólam minden, amit addig átéltem. Minden véleményem, minden, amit kívántam vagy gondoltam, a földi lét egész fantazmagóriája levált rólam vagy megfosztattam tőle - roppant fájdalmas folyamat volt. De valami mégiscsak megmaradt; mert mintha ott lett volna minden, amit valaha megéltem vagy tettem, minden, ami velem történt. Úgy is mondhatnám: bennem maradt és mindez én voltam. Úgyszólván ebből álltam. A tulajdon élettörténetemből álltam, és ezáltal éreztem olyan intenzíven, hogy ez én vagyok. “Én vagyok ez a csomó bevégzett és megtörtént dolog.” A roppant szegénység, ám egyúttal a roppant elégedettség érzését is nyújtotta ez az élmény. Nem akadt többé semmi, amire vágytam vagy amit kívántam volna; úgyszólván objektíven léteztem: az voltam, amit megéltem. Eleinte ugyan a megsemmisülés, a kiraboltság vagy ki-fosztottság érzése kerekedett felül, de váratlanul ez is érvényét vesztette. Mintha minden elmúlt, és csak egy befejezett tény maradt volna meg, aminek semmi kapcsolata a korábban történt dolgokkal. Semmi sajnálkozás, hogy elveszett vagy elvétetett valami. Ellenkezőleg: mindenem megvolt, ami én voltam, és csak ennyit mondhattam a magaménak.
Még egy dolog foglalkoztatott: mialatt a templomhoz közeledtem, eltöltött a bizonyosság, hogy kivilágított helyiségbe fogok belépni, és azokkal találkozom, akikhez a valóságban tartozom. Ott majd - ez is bizonyosság volt - megértem végre, miféle történelmi összefüggésbe tartozom magam vagy az életem. Megtudom majd, mi volt előttem, miért lettem, és milyen irányban folyik tovább az életem. Leélt életemet gyakran afféle történetnek éreztem, aminek se eleje, se vége. Úgy éreztem, történelmi perikópa vagyok, kivágott részlet, amelynek megelőző és következő szövegrészei hiányoznak. Mintha az életemet ollóval vágták volna ki egy hosszú láncból, és megválaszolatlan maradt sok kérdés. Miért történt így? Miért hoztam magammal ezeket a feltételeket? Mit követtem el ezáltal? Mi lesz ennek a következménye? Minderre - szilárd meggyőződésem szerint - megkapom majd a választ, amint belépek a sziklatemplomba. Ott majd megértem, miért éppen így és nem másként történt minden. Ott olyan emberek közelébe kerülök, akik tudják a választ a kérdésre, hogy mi volt ezelőtt és mi lesz ezután. (Jung: Emlékek. Látomások fejezet. Ford. Kovács Vera)
Ebben a kôtemplomban, ami a kék bolygó fölött lebeg, ott üldögél egy csoport megvilágosodott mester. Indusok. Jung pedig úgy érzi, hogy ide tartozik.
Vagyis Jung – kétség kívül – nagyon, nagyon mélyen a keleti tradíciókban is ’lehorgonyzott’. Mûködése, túl a többi munkásságán, kísérlet volt e tradíciók alapjainak továbbadására, hogy a bölcsességüket a Nyugat kultúrájával összekösse valahogyan. A Vörös könyv, és a kollektív tudattalan feltérképezése, ami ebben, és még sok mûvében megtalálható, döntô jelentôségû, és amint magam látom roppant sikerült része egy ilyen megalapozásnak.
Keleten egy ilyen álomra – ami alighanem egy magasabb tudatállapotban játszódik, mint a szokásos álmok – azt mondanák, hogy az impulzus egy ilyenhez a belsô szintekrôl származik. Azt, hogy ez egy ötödik szintû, torokcsakra befolyásolta élmény. Azt is, hogy ez bizonyítja, hogy Jung realizált egy magasabb tudatszintet, mint amit az ember – ô maga se – elképzelni sem tudott, hogy az individualizációs folyamat, amint ô leírta, ide vezethet. Azt, hogy ô mindenesetre egy nagy lépést tett elôre.
Persze, amikor megengedjük magunknak Jung tudatának ilyetén értékelését, akkor fontos, hogy ne hasson lekezelôleg, nehogy olyan benyomást hagyjon hátra, hogy mi valami magasabb szintrôl beszélünk, mint az övé. Alá kell húzni, hogy Jung formátuma, kreativitása, energia szintje, együttérzése, eredetisége, és az egész hatalmas feladat, amit vállára vett, messze túlragyog sok mást, akiknek elszigetelten nézve, talán pontszerûen magasabb tudatszintekre volt bejárása, mint az övé. A spiritualitásnak bizonyos fokon van olyan karaktere is, hogy valamely különleges tehetség. Amivel lehet születni, vagy kifejleszteni anélkül, hogy a személyiség, mint egész akárcsak megközelítôleg is olyan kibontott, avagy eredeti lenne, mint Jungé.
Ahogy magam látom, azok a tapasztalatok, amikre Jung szert tett, a feltérképezésük, amit véghez vitt olyan alapvetô, és látomásszerûen elôre mutató, hogy nehéz elképzelni 50, vagy 100 év múltán is nem lesz fontos része az alapnak, azon idôk spirituális tréningjét illetôen. Fel kell tételezzük, hogy inkább globális, mint regionális lesz. Amint remélhetjük és feltehetjük, részben független is lesz a világvallások hitvilágától.
Talán elôször akkorra tudják majd teljes mértékben értékelni, hogy mennyire dogma mentesek is Jung teóriái. Azt, hogy milyen magas szinten teremtette mag a spirituális tréningre való felkészülés modern változatát, amely tréninget a mostani idôpontban nehéz, vagy lehetetlen megközelíteni ilyen vagy olyan hitrendszeren kívül.
Álomból ébredni. A spirituális prakszis szükségszerû illúzió
Ezidáig leginkább úgy beszéltünk a gyakorlásról, mint egyenes vonalú, elôre haladó, fokozatos fejlôdésrôl.
Hogy kiegészítsük ezt a képet azt javaslom, hogy adjunk helyet egy fejlettebb tudatprakszisnak, ami magában foglalja mind a szivet, mind a tudatot egyidejûleg.
A dzogcsenben a tanuló, amikor bevezettetik ebbe a gyakorlatba ideális esetben már túl került az empatikus érzelmek, és a tudati tisztaság közötti elválasztáson. Erre a túllépésre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy a szívnél egyyel magasabb szinten munkálkodunk.
Ahhoz, hogy ráérezhessünk miként is építhetô fel egy ilyen gyakorlat olyasmibôl indulunk ki, aminek az ember általában nem tulajdonít valami nagy jelentôséget: az álomból való felébredésbôl.
Természetesen sokféle módon ébredhetünk fel, nem csak álomból. Gyakorta úgy van ez, hogy elôször álmodunk, ami azután megszûnik, majd követi - amennyire rekonstruálható – egy álommentes fázis. Amibôl egy idôpontban felébredünk.
Ez nem az álomból ébredés esete. Amikor az történik, akkor közvetlenül egy álomból ébredünk, aminek képe eltûnik, és megjelenik a [mindennapi] valóság.
Ennek a tapasztalatnak Keleten nagy jelentôséget tulajdonítanak. Azt mondják, hogy ez egy olyan helyzet, amiben a normálisan mûködô, nem gyakorlott tudatnak a legjobb lehetôsége adódik arra, hogy megtapasztalja, mondhatni ugrászerûen, megkezelés nélkül, jószerivel megmagyarázhatatlanul az egyik tudászintrôl egy másikra jutást, ami döntôen különbözô.
Azt is mondják, hogy ez a tapasztalat, látszódjon bármilyen banálisnak, gyakorlatilag igen jelentôségteljes. Mert a következô ugrásra emlékeztet – sokkal inkább, mintsem az ember el tudja képzelni – a torokcsakrából föl, a belsô szintekre.
Amikor álmunkból közvetlenül ráébredünk a valóságra, tudatában vagyunk annak, amit magunk mögött hagytunk, tudjuk, hogy egy álmot hagtunk el, és amiben ébredés után találjuk magunkat sokkal intenzívebb, és valóságosabb, mint az álom volt.
Ez a tudás nem követel semmiféle mérlegelést, spontánul lép fel.
Ebben az a sajátos, mondja egybehangzólag az indiai advaita védanta tradíció, a taóizmus, és Tibet, hogy amíg álmodunk terljesen meg vagyunk gyôzôdve az álom valóságáról. Itt megengedjük magunknak, hogy eltekintsünk az úgynevezett lucid álmoktól, amikben az embeer tisztában van avval, hogy álmodik. A hétköznapi álmokat vizsgáljuk, amikben az ember, amíg az álmok tartanak az egyetlen, és igaz valóságnak tartja azokat.
Mindebben az az érdekes, mondják Keleten, hogy amikor az ember felébred egy ilyen hétköznapi álomból szívszorító ártatlansággal megismétli ugyanazt a hibát. Azt hiszi, hogy amibe most érkezett az egyetlen és abszolút valóság.
Természtesen foglalkoznunk kell evvel a valósággal, amiben most üldögélünk, ebben a szép térben, a kívülrôl áradó fényben, ebben a csodálatos társaságban, életünk hátralévô részének valóságával. De ha el kívánjuk érni a következô [igazi] ébredést, akkor elônyös a normális reggeli ébredés tapasztalatára emlékezni. Akkor elônyös eljátszani avval a gondolattal, hogy ez a valóság, egy magasabb szint mértékével mérve szintén egy álom.
Igaz, hogy tartalmasabb és valóságosabban lép elénk, mint az éjjeli álom. De emlékezzünk milyen valóságosnak tûnt az éjszakai álom az álom énnek! Talán ez a színtér is eltûnik, és felváltja valamely sokkal valóságosabb és intenzívebb.
Ez a hipotézis, ilyen módon elôvezetve megtalálható Avilai Teréznél. Megtalálható Ruminál. Ramana Maharshi-nál. No és a dzogcsenben.
Ha feltesszük egy pillanatra, hogy ez a dolgok állásának egy korrekt leírása, akkor ebbôl a valósággal kapcsolatos határozott állásfoglalás következik.
Az éjszakai álom tartalmának semmi jelentôsége az abból való felébredést tekintve.
Mindegy bármivel is foglalkozom álmomban, mindegy mit élek át, hogy egy piramis van jelen, egy angyal, vagy egy egy gyerek a mosdókagylóban, rockerek támadnak rám, vagy kígyók ágaskodnak elôttem, nagy erôk áramlanak keresztül rajtam, mindenestôl az álom univerzumához tartoznak. Egy olyan univerzumhoz, ami az ébredés pillanatában eltûnik, és lényegtelenné válik.
Mindegy, hogy ez archetipikus álom, amiben minden ragyog, vagy lucid álom, amiben befolyásolni tudom a tartalmat, teljesen mindegy, hogy az álomban jobbra megyek, vagy balra, mert egyformán messze vagyok az ébredéstôl. Az is mindegy, hogy a közérzetem jó, vagy rossz, az is milyen identitásom van, milyen nemû vagyok, mert minden az álom tartalmához tartozik, és semmi köze az ébredésemhez.
Ha ez pontos mása a következô, a magasabb valóságra ébredésnek, akkor most ebben az álomban üldögélünk [tanítás közben a meditációs csarnokban] abban, amit elkerülhetetlen, ultimatív valóságnak tartunk, és aminek tartalma lényegtelen egy még sajátosabb valóságra ébredést illetôen. Ami azt is jelenti, hogy a spirituális tréning illúzió.
Nem kell ettôl megijedni! De mindez a beavatásos spirituális gyakorlás amivel foglalkozunk, minden tisztulás, megértés, integráció, és az én kibomlása – elnézést a kifejezésért – álommunka. Ennek az álomnak az aktivitása, és ha felébredni kívánunk semmi értelme, teljesen szükségtelen tevékenység.
A legmagasabb prakszis jellemzôje, hogy az embernek semmit nem kell tennie, nem kell változtatnia semmit. Végképpen nem saját magát. Amirôl szó van jelen van, egy hirtelen ugrással ebbôl a valóságból a transzperszonális magasabb éberségbe lehet ébredni.
A normáltudatból erre a felsô valóságra ébredés után a mostani valóság ugyan még mindíg itt lesz, de egy teljesen más formában. Az álomaktivitástól nemigen különbözôen, ami szintén folytatódik a nappali tudat alatt, és amit sokan érzékelnek idônként, néhányan még látják is.
Ez a radikális nem-cselekvés földszerte megtalálható a legmagasabb prakszis-formátumokban, és ahol csak fellelhetô mindíg szigorúan titkos volt. Azért, mert a minden cselekvés szükségtelen volta arra a felismerésre vezethet embereket, hogy akkor minden meg van engedve. Azt tehet az ember, amit akar.
Ebben a pillanatban a felháborodásotok természetesen közel lehet a forrásponthoz: Hát nem kell tisztességes embereknek lennünk? Nem kell gyakorolnunk, meditálnunk, és kifinomítanunk az erkölcsünket? Nem ezt mondta minden spirituális példakép 5000 éven keresztül? Mindezt hirtelen csak úgy lesöpörjük az asztalról?
Magától értetôdôen nem tesszük ezt! Amit teszünk az az, hogy megpróbálunk együtt élni avval a paradoxonnal, aminek az egyik oldalán az áll, hogy az ember az égegyadtavilágon semmire sem jut spirituálisan, ha nem praktizál naponta, nem gyakorol, nem imádkozik, nem dolgozik az etikáján, és nem tesz semmi jót. De a másik oldalon viszont tudható, hogy ha valakinek sikerül felébrednie, eljön az az idô, amikor visszatekintve a gyakorlására felfogja, hogy annak semmi haszna nem volt.
Ettôl a – bizonyos értelemben szinte elviselhetetlen tehertételt jelentô - paradoxontól megkímélendô az embereket tartották a a radikális nem-cselekvés formuláit, és a nem-meditáció prakszisát titokban.
Az utolsó száz év során azonban mindez kezdett kiderülni. Amivel elkezdôdtek a félreértések is, amik azután beépültek a new-age értelmezésbe, amennyiben megtudhattuk, hogy nyugodtak lehetünk az irányunkban barátságos beállítottságú kozmikus áramlat (flow) mindannyiunkról gondoskodik, és bevisz minket a Vízöntô kor ezeréves birodalmába.
Ez felhígítás, és félrértés. Magától értetôdik, hogy az embernek mindent meg kell tennie amire csak képes. Annyi leborulást, annyi jó cselekedetet, annyi önelemzést, ön-konfrontációt, annyi légzôgyakorlatot, csakrapörgetést próbálni, annyiszor elmondani százezer imát, annyi meditációt végezni, hogy egy adott pillanatban mélyen önmagában maga felfedezze, hogy mindez sehová sem vezet. Ezután felhagyhat velük. Nem lustaságból, vagy hurráoptimizmusból, hanem a megzavarodástól felrázva, és a riadalomtól, hogy talán nincs is semmilyen szabadulási lehetôség a testbe és személyiségbe záródásból. Vagy pedig fénylô éberségbôl, az összes ismert stratégia bizalomteljes feladása nyomán.
Ekkor megtörténhet a csoda. Talán megtörténik. De ha az ember nem csinálta végig a millió gyakorlatot, és töltött sok ezer órát a meditációs párnáján, akkor egész biztosan nem történik meg!
Az ultimatív ébredés majdnem kizárólag olyanokkal történik meg, akik háta mögött hatalmas mennyiségû gyakorlás van. De ez az ébredés csak akkor lesz esedékes, amikor belátják, hogy a 20, 30, 40 éves gyakorlás, amit életükbôl befektettek a dologba, mélyebben nézve hiábavaló volt. Egy ilyen belátás nyomán, hogy mindaz, amire az ember életét szánta, avval kapcsolatban, amire a legszenvedélyesebben vágyott hatástalan volt, minden vágyakozás elhal. Elcsöndesül a vágy, minden kísérlet valamely másik hely, vagy más állapot elérésére megszûnik. Az ember az aki, minden szétesik. És ebben rejlik a lehetôség.
Gondoljunk csak Jung álmára. Nem lépett be a megvilágosodott mesterekhez. Úgy vélte, hogy ha megteszi meghal. Imígyen megfosztva magát annak lehetôségétôl, hogy visszatérjen a testébe. Ott maradt a küszöbön.
Evvel a tudással in mente (a gondolatainkban) azt javaslom, hogy mi itt és most tegyük a magunk számára világossá, hogy a mélyebb spirituális prakszis megköveteli a magunk megváltoztatására irányuló szándék feladását. El kell engedni a jobbá, vagy mássá válás kívánságát, és feladni azt az elképzelést, hogy bármit is prezentálnunk kéne. Az ember – jogom van ezt kijelenteni – megengedi magának azt, hogy csak üldögéljen és legyen. Anélkül, hogy máshová igyekezne, vagy valamely más állapotot kívánna elérni.
Ebbôl a pozícióból jöhet a teljes elengedés megpróbálása. Nem kell semmit megváltoztatni. Nem kell magát megítélnie. Nem kell feljavítani semmit. Nincs szükség több rutinra.
Persze nem veszünk bele annak élvezetébe sem, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. A helyzet bármilyen megítélését feladjuk. Minden kívánságot elengedünk. Csak üldögélünk ellazultan, és jelen vagyunk... Teljesen nyitottan. Semmi erôlködés. Semmi bajlódás. Nem tartjuk vissza a lélegzetet. Csak tökéletesen ellazulunk.
Abban a pillanatban amikor álmunkból ébredünk, annak minden elemét elengedjük. Az egészet eleresztjük.
A teljes elengedésre kész állapotot próbálja megtalálni az ember ebben a helyzetben is. Minden elképzelésünk szélnek eresztve, a vallásosak is. Elengedjük a nyugtalanságot, a gondolatainkat, élményeinket, feszültséginket, spirituális öteleteinket, mindenrôl lemondunk. Elengedjük az egészet!
Nos ez az az állapot, ami talán ad valami ráérzést arra, amit Jung leírt az ûrben száguldó meteoron álmában tett látogatásáról. Igaz, hogy mindez halálközeli állapotban történt, és látszólag semmi köze semmilyen tréninghez. Mégis mondható, hogy egy ilyen álom valaminek a gyümölcse. Minden munkája érettsége benne. Ami arra vezette, hogy a megfelelô pillanatban el tudta engedni magát, és hagyta, hogy az álomvízió kibontakozzon.
Ezen elengedés és vízió leírása során nagyon közel kerül azokhoz a megfogalmazásokhoz, amikkel a történelem megvilágosodottjai éltek, amikor vázolták az átmenetet e valóság és a tudat mélyebb aspektusai között.
Ezen mélyebb aspektusokat gyakorta úgy éljük meg, mint ami három lépcsôbôl, vagy etapból áll – amit mi itt belsô szinteknek nevezünk – és amely végül egyfajta egységtudatban kulminál. Ami teljesen áttetszô és megvilágosodott. Amiben minden ember egy.
Jung élményének szép, közvetlen, és mesterkéletlen bemutatása képet ad arról, hogy hihetetlen élete, és átfogó munkálkodása miként vitte egy megvilágosodási folyamat küszöbére.
Ezt kimondva most emlékezzünk csak arra ismét, hogy a mi átlagosabb munkálkodásunk a személyiségünkrôl szól. Arról, ahogy a lehetô legnagyobb gondossággal hántjuk le a leplet a projekcióinkról, és próbáljuk megérteni az érzelmi életünk haragos, vagy sérült vonásait, és felelôsséget vállalunk értük. Megtaláljuk biográfiánk feszültségi és fájdalom gócait a testben és elmében, valamint professzionális terapeuta segítségével feldolgozzuk ôket.
Emlékezzünk arra is, hogyan kombináljuk a személyiség kibontó munkánkat a lehetô legnagyobb gondossággal, és figyelemmel a családunk, barátaink, és munkatársaink körében. Amin túl ráadásul végezzük a napi meditációnkat, és – a józanság okán – emlékezzünk rá, hogy millió gyakorlatot, órák tízezreit követelô tudat és szív meditációt kíván, hogy elérkezzünk egy helyzethez, amikor igazán és átfogóan el tudunk engedni mindent, hogy a megvilágosodott állapot elérhessen minket.
A legújabb idôkig a tört-én-elemben a részletesebb leírások az átlagos tudatállapotból a megvilágosodáshoz vezetô útról titkosak voltak. Ma más a helyzet. A nyugati kultúrába most sorban megérkeznek a spirituális irodalom autentikus fordításai olyan tanításokról, amik csak 30, 40 éve is szigorúan örzöttek voltak, és kevesen ismerték ôket.
Több a legmélyebb szövegekbôl szabadon megtalálható az interneten, ami részben annak eredménye, hogy mind többen a nagy tradícionális tanítók közül úgy vélik, hogy egyre sürgetôbb a közzétételük, másrészt pedig most, hogy a keleti tradíciók is gyökeret ereszthetnek nyugaton, ez olyan nyíltságot, és hozzáférhetôséget követel, ami korábban soha nem volt.
Miután ez a dolgok állása helyesnek találtam, hogy a ti átfogó tapasztalatotokra alapozva a mélyebb tudat-gyakorlásban bemutassam, miként néz a dzogcsen a prakszis folyamatára.
Elképzelem, hogy ez a radikális perspektíva, miszerint – mélyebbrôl, avagy a legmagasabbról nézve – minden tréning haszontalan, ha az ember nem esik kétségbe, vagy nem lesz dühös a paradoxonra, segíthet még inkább ellazulni a spirituális identitással kapcsolatban.
Tulku Urgyen mesélte, hogy Tibetben az utolsó 1200 évben egy sor példa volt arra, hogy olyan gyerekek, akik érdeklôdtek, és fogékonyak voltak a tréningre, képesek voltak alkalmazni azt a felébredéshez, és elkezdhették a megvilágosodási processzusukat már hat, hétévesen.
Ebben a korban természetesen nem mentek keresztül terápián, és nem sok idejük volt az egójukat kibontakoztatni, aminthogy etikusan sem kellett megszolgálniuk a magasabb állapotért. Mégis inkább voltak a magukkal elfoglalt, kezelhetetlen, egoistább gyerekek közül valók. Az, hogy mégis elérték a megvilágosodott szintet – magyarázta Tulku Urgyen – azt bizonyítja, hogy a spirituális tréning voltaképpen csak idôtöltés, amig megmagyarázhatatlan okokból fellép egy olyan helyzet, amiben lehetséges a teljes elengedés.
Ismétlem: A spirituális tréning szükséges. De talán ezen szükségszerûség paradoxális megfogalmazásai segíthetnek elkerülni azt a kifinomult önteltséget, ami olyan könnyen be tud cserkészni bennünket, és arra ösztönöz, hogy magunkat különbnek tartsuk másoknál. Ez a csendes suttogás arról, hogy dejszen csak kevesen tudják, amit jómagam, és kevesen töltöttek annyi idôt a meditációs párnán, és különben is mennyit tudok az álmokról, miközben szinte valósággal diplomásítható spirituális tapasztalatot építettem föl.
Ez a szinte elkerülhetetlen spirituális önteltség igen komoly akadálya az énlebontásnak, amirôl voltaképpen szó van.
Talán ez a tudás – amit a mesteremtôl kaptam, és most csak továbbadtam, mint egy papagáj – segít, hogy humorral relativizáljuk magunkat.
Földközeliség (Grounding), energia és az álomtudatosság lehetséges fejlesztése
1932 körül a fentebb elôhozott tantra szemmináriumhoz kapcsolódóan, amit Jung vezetett, és amin elmagyarázta a kundalini folyamatot és szimbólumait, a résztvevôk egy része kezdte elveszíteni pszichés egyensúlyát.
Jung saját értelmezése szerint az idô még nem volt elég érett arra, hogy az ember megnyíljon ilyen belsô mozgásra. Ma jobban meg tudjuk határozni, hogy a ’30-as években nem voltak tisztában avval, mennyi munka és energia szükséges a grounding-al együtt az intenzívebb tudatmozgásokhoz.
Ez a bizonyos grounding az a folyamat, amikoris az ember kitartóan próbálja biztosítani, hogy a tudatnak azon megnyílásai, amiket elér, vagy amikbe ütközik, ne csapjanak át a feje fölött gyorsabban, mint amit összhangba tud hozni az érzelmi életével, a testi mûködésével és szexualitásával, valamint a szociális életével, fizikai környezetével és életkörülményeivel.
Jung és tanítványai ugyan ismerték ennek az egzisztenciális lehorgonyzottságnak fontosságát, és széleskörû tapasztalataik voltak az archetípusok képi oldalával. Ám nem voltak tisztában annak mértékével, hogy mennyire is kell dolgozni az intenzitás befogadásán, ami akkor szükséges, amikor mélyebbre kell merülni a folyamatban, oda ahonnan a kundaini-energia ’feltámad’.
Avval sem voltak tisztában, hogy milyen mértékben szükséges a testet bevonni a dologba.
Ez késôbb széles körben ismert tudás lett Nyugaton. Reich, és Lowen munkája és a nyomukban tömegnyi feldolgozott testterápiás tapasztalat azt jelentette, hogy azoknak az embereknek, akik a spiritualitással, terápiával és önfejlesztéssel dolgoztak lehetôségük volt megérteni, mennyire elkerülhetetlen a testi és energia munka a mélyebb tudatfolyamatokhoz.
Európa a ’30-as években valószínûleg nem volt kész arra a processzusra, aminek lehetôségére Jung és többek között munkatársa, az indológus Heinrich Zimmer hívta fel a figyelmet. Nem nagyon tudtak a csakrákról sem. A terület elsô leírása a teozófián, Blavatsky mûvei révén érte el a nyugati világot. Az ô és munkatársai könyvei közül néhány megvolt Jung könyvtárában. De Woodroffe említett mûve még nem jelent meg ebben az idôpontban.
Európa a ’30-as években valószínûleg nem volt kész arra a processzusra, aminek lehetôségére Jung és többek között munkatársa, az indológus Heinrich Zimmer hívta fel a figyelmet. Nem nagyon tudtak a csakrákról sem. A terület elsô leírása a teozófián, Blavatsky mûvei révén érte el a nyugati világot. Az ô és munkatársai könyvei közül néhány megvolt Jung könyvtárában. De Woodroffe említett mûve még nem jelent meg ebben az idôpontban.
A késôbbi idôk átfogó tudása a csakrákról és energiáról, abban mélységben és átfogóan, amint például Bob Moore kidolgozta, elérhetetlen volt ebben az idôben Európában.
Ma más a helyzet. Gondoljunk bele, hogy máris milyen jelentôségûvé vált a mindfullness-hullám. Ami az amerikai orvos Kabat-Zinn verziójában a test és energia jelentôségének mély megértésével jár együtt. No és micsoda népszerûséget ért el a jóga, a tai chi, gondoljunk rá, hogy milyen természetes helyet foglal el a testi terápiák sok iskolája, és mindez most eléri a kollektív megértési szintjét annak, hogy mi is tartozik a mélyebb önfejlesztési folyamatokhoz.
Dániában különösen elônyös helyzetben vagyunk Bob Moore tanításával, ami, amint jómagam látom kezdi érzékeltetni átfogóbb kollektív hatását. Ebben a tanításban megvan az, hogy milyen követelô is a személyes egyensúlyt megteremteni, ha valaki el akarja kezdeni kimûvelni azokat a tudatdimenziókat , amik a torokcsakrához és az ezen felüli csakrákhoz kötôdnek.
Ezen dimenziók megnyíltával az álomélet is kezd megváltozni.
Ezt a változást Jung nem írta le. A Jung Intézetben megtudtam, hogy Jung álomértelmezése úgy 60.000 álomra volt alapozva, ami szinte kizárólag abba a kategóriába tartozott, amit általános éjszakai álomnak nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy mindegy milyen intenzívek, és milyen látványos képi nyelvezetet használnak, nem más tudatállapotban játszódnak, mint a szokásos álom tudatállapot.
Egy kivétel ezek között az úgynevezett lucid álom, amikoris az ember tudja, hogy álmodik.
Dzogcsen perspektívából nézve ez – a luciditás – technikailag az a tudatfunkció, amit semleges megfigyelésnek nevezünk, és amit a mindfullness tréninggel el akarunk érni ’bekapcsol’ az álom során. A semleges megfigyelést éppen e tudó karaktere alapján definiáljuk: az ember tudja milyen helyzetben van, és pontosan ez a helyzet a lucid álomban.
Mondhatjuk, hogy a luciditás a legmagasabb, a legéberebb álomtudat amivel Jung foglalkozott. Ez egyébként amennyire tudom érvényes a többi nyugati álomirodalomra is. Jómagam mindenesetre nem találkoztam magasabb szintû nyugati álomleírással, mint a lucid álom. Elképzelhetô, hogy ez annak köszönhetô, hogy a nyugati tudat mint olyan, csak most ért el ahhoz a lépcsôhöz – a meditáció iránti növekvô érdeklôdéssel manifesztálódva – amikor a magasabb éberség megjelenhet az álmokban.
Továbbá feltételezhetjük azt is, hogy 20, 30, vagy 40 év múlva még több ember fedezi föl azokat a fejlôdési lehetôségeket, amik a testi terápiákban, Jung individualizációs térképeiben és a meditációban rejlenek. Ez lenne az a lehetséges jövô úgy vélem, ami felé nekünk itten orientálódni kell.
A dzogcsen úgy 1200 éves tapasztalatai az álom és a meditációs praxis összefüggéseit illetôen a következô felfedezésekhez vezettek: Ha egy ember keresztül megy egy kiegyensúlyozott spirituális folyamaton, ami azt jelenti, hogy grounded, és a megfelelô útmutatással folyik, akkor a praxis, a kettôs irányultságú tudatállapotot értve ez alatt, egyszercsak fel fog lépni az álmaiban.
Konkrétan az ember mélyen alszik, álmodik egy normális álmot, és ebben a helyzetben emlékszik a praxisra.
Vagyis az álomtudat azután, vagy abba néz, aki álmodik. Ami azt jelenti, hogy az álmodó az álomban pontosan ugyanavval foglalkozik, mint amikor ébren praktizál. Nyelvtelenül elkezd a tudat reflektálni, és ráérezni saját forrására.
Ezt hívjuk kettôs tudatirányultságnak. Ami egy sokkal mélyrehatóbb praxis forma, mint a semleges megfigyelés, és megelôzô tréning a tudat további, fejlettebb használatához.
Ha egy ilyen kettôs tudatirányultságú pillanattal találkozunk az álomban, akkor általában – amint többen közületek már megtapasztalták – az történik, hogy a tudat ráébred arra a tudatállapotra, amiben itt vagyunk, azaz a szokásos ébrenlétre.
Ez annak köszönhetô, hogy a kettôs tudatirányultságú praxis – szemben például a semleges megfigyeléssel – valóban tudatállapot változtató. Ez csakúgy, mint a magasabb praxisformák, amiket a szufik, hinduk és az Athosz hegyi szerzetesek kidolgoztak, az ébredést szolgálja.
Ez – szemben a legtöbb önfejlesztô tecnikával – nem kívánja stabilizálni, tisztázni, vagy árnyalni a szokásos ébrenléti tudatállapotot, amiben most leledzünk. Arra sem való, hogy integrálja, vagy kibontsa a személyiségünket, vagy jobb emberré tegyen bennünket. Ezt az ugrásszerû felébredésre fejlesztették ki.
Ezért amikor fellép a kettôs irányultság a tudatban alacsonyabb szinten van, mint amiben most vagyunk itt, ám mintegy felemeli az álmodót a következô ébrenlét szintre.
Na és akkor most átvesszük a lehetséges következô lépcsôt az álomtudat fejlôdését illetôen.
A kiindulási pont megintcsak egy normális éjszakai álom. Amiben elkezdünk praktizálni. Ami azt jelenti, hogy a figyelmet az álomban a szubjektumba irányítjuk, amely álmodik. Technikailag abba nézünk, aki álmodik, miközben zajlik az álom. Nem vagyunk lucidok. Az ember spontán elkezd praktizálni azért, mert olyan sokszor tette ezt ébren, hogy ez a szokása manifesztálódik az álomtudatban.
Ám ezúttal nem ébredünk föl.
Ha tartani tudjuk a praxist – vagy talán helyesebben: Ha a praxis tartani tudja saját magát – akkor három dolog történhet. Az elsô az, hogy az álomszíntér egyre áttetszôbbé válik, hogy a végére eltûnjék a fényben. Innentôl az alvó álomtalan alvásba merül REM szemmozgások nélkül. Ebben az alvásban nincs más, csak fény, és a tudat egyszerre fordult a fénybe, és saját magába.
A helyzet az, hogy egy magasabb lépcsôre érkeztünk, úton vagyunk afelé, amit a torokcsakra tudatszintjének nevezünk.
A második lehetséges menet az, hogy az álomszíntér sötétbe borul. Minden kép elhalványul, semmi nem marad vissza, és a tudat egyfajta áttetszô feketeségben nyugszik. Amiben az ember egyidejûleg tudatában van a feketeségnek, és afelé fordul, aki tapasztalja ezt az állapotot.
A harmadik lehetôség pedig, hogy az álom ’kijelzôt’ (display) mintegy beszívja az álomtudat. Olyan ez, mint amikor egy nagy mosogatóban kihúzzuk a lefolyó dugóját, egy örvény szívja be az álomképeket az álmodóba. Amiután semmi nincs vissza. Nincs fény, nincs feketeség. Ez egyfajta – a tibeti kifejezés szerinti – ragyogás. Áthatva éberséggel. Az ember hever, alszik, a praxis aktív, nincs gyors ébredés.
Mindhárom változatra érvényes ugyan, hogy akármi is történik, ezután rövid idôvel felébredünk, egyszerûen a váratlan energiatömeg miatt, amire rányíltunk. Sok tréning kell hozzá, és egy sor hasonló álom, mielôtt elérjük, hogy az esemény után úgy alszunk tovább, mintha mi sem történt volna.
Itt ezt az ismertetést befejezzük mára. Holnap átnézünk egy sorozat praxis álmot, amit sokan közületek is segítettek összegyûjteni, és annyit elmondhatok, hogy van köztük olyan is, ami egy harmadik lépcsôt reprezentál, ahol az álmok igen intenzívek. Ami után persze található több további lépcsô.
Mindez olyan tapasztalat, amit ezidáig nem dokumentáltak Nyugaton. A sor lépcsôt illetôen van egy döntô pont, ami akkor éretik el, amikor valaki realizálta tenmaga esszenciáját és belekezd egy megvilágosodási folyamatba. Ennek átfogó befolyása van az áloméletre. Néhány év után a nem kettôs állapot, (tibetiül) rigpa megjelenik az álmokban, és ezután néhány évvel jön a mély álomtalan alvás.
Tulku Urgyen azt mondta, hogy éppen a megvilágosodás állapota az álmokban az egyik paramétere annak, hogy megállapítható legyen ki mennyire jutott. Nem lehet a rigpát elôhívni sem az álomban, sem az álomtalan alvásban akarattal. Csakis spontán manifesztálódik. És meghatározott módon és sorrendben, aminek szabályai ismertek.
Az, hogy megtalálhatók ilyen objektív, megállapítható tényezôk, amik végigkísérik a megvilágosodási folyamatot, boldogítják az empírikus oldalamat. És ez olyasmi, úgy hiszem, amirôl idôvel muszáj lesz tudnunk. Miután a spirituális tréning terjed, az is szükséges lesz, hogy el tudjuk dönteni egy-egy tanító milyen messzire jutott. Tudnunk kell, hogy az illetô megvilágosodása folyamatban van-é - azaz ismeri és volt már az út céljánál – és adott esetben milyen messzire is jutott vele.
Az a gyanúm – és több elismert tibeti láma is erre jutott – hogy a Nyugat még nem eléggé lát tisztán ebben a kérdésben.
Amin nem is lehet csodálkozni. A történelem folyamán Tibetben is uralkodott homály a tanítók szintjét illetôen. Az úgynevezett tulku rendszer, amit a Dalai Láma is kritizált, és javasolta részben az elhagyását, részben a revízióját, kísérlet volt egyfajta szabványosításra. Kísérlet, amivel mindig is voltak gondok, és aligha felelne meg nyugati konstellációban.
Tulku Urgyen fordítója mesélte, hogy egyszer meglátogatta a mestert egy amerikai fickó, aki úgy vélte, hogy ô teljesen meg van világosodva. Tulku Urgyen egy sor egyszerû kérdést tett fel neki. Vannak-é gondolatai? Érzelmei? Álmodik e olykor éjszakánként? Az amerikai kénytelen volt több kérdésre is igennel felelni. Ami után Tulku Urgyen közölte vele, hogy a válaszai alapján biztos, hogy nem egészen megvilágosodott még.
Amerikában könnyen megvilágosodik az ember. Ez kicsivel nehezebb Európában. De még mindig könnyebb, mint Athoszon, vagy Tibetben. Ott ’kiba…ott’ nehéz. Azért mert tényleg tudják, hogy mit jelent a megvilágosodás.
Ha valaki álmában megéli, hogy praktizál, és együtt van egy tanítóval, aki egy magasabb meditációs formát tanít – mint pédául a kettôs tudatirányultságot, amivel mi foglalkozunk itt – akkor ez egy nagyon figyelemre méltó álom. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az illetô belsô bölcsessége beazonosított egy tanítót. Evvel mind a szufi, a hinduizmus , és a tibeti vadzsrajána buddhizmus tisztában volt, és le is írták. Hever az ember, alszik és álmodik, és elkezd praktizálni benézve, vagy érzékelve az álomtudatba-n, és együtt van egy másik emberrel, akit ébren meg tudna találni, vagyis egy ma élô személy, nem Buddha, Krisztus, vagy Ávilai Teréz, és ez az ember tanítani kezdi az esszenciához vezetô utat, vagy amint éppen nevezik az aktuális tradícióban, akkor bizony az illetô ’rendszere’ beazonosította a tanítóját.
Ez a beazonosítás nem eszkábálható össze. Senki nem tudja beképzelni magának, hogy álmában praktizál, ez egy félreérthetetlen állapot.
Jung úgy mondaná, hogy a ’selv’, a magasabb, az illetô pszichofizikai egysége megmutatta, hogy ennek a bizonyos személynek a segítségével tovább léphet. Evvel a személlyel aktiválódhat a bölcsesség projekciója, és abba az irányba tart, hogy felfedezze tenmaga belsô bölcsességét.
Amit itt elmondtam Tulku Urgyen-tôl tanultam, aki a saját tradíciója kolosszális tapasztalatira támaszkodott. Nekem magamnak is lehetôségem volt sok ember folyamatait követni, akik fejlôdése így, vagy úgy Jung leírásainak felelt meg. Amin felül még megkapták Bob Moore gyakorlatait és ’térképeit’. E piramis csúcsára pedig a dzogcsenpraxisuk került.
Nekem úgy tûnik, hogy e három lépcsô, vagy szint gyakorlata jól mûködik. Legalábbis azon emberek legtöbbjénél, akik áloméletének fejlôdését volt szerencsém végig kísérni. Aminek alapján tisztán látszott – látszik – hogy idôvel elkezdôdnek a praxis álmok. Mára száz számra van példánk a dologra, olyan példák, amiket érintettünk, és amiket holnap próbálunk majd jobban áttekinteni.
Az ilyen álmok a bölcsesség-kivetítések és a belsô bölcsesség viszonyáról szólnak. A bölcsesség, a tudat és a szív viszonyáról. Megbízható indikátorok, amik jelzik, hogy hol tart valaki a spirituális folyamatában, és mivel kell többet dolgoznia, hogy elôrébb jusson.
Találkozás a kollektív tudattalannal
Praxis és álom
Csak az elmúlt fél évben a mi területünkön, vagyis azon emberektôl, akik naponta gyakorolnak, és rendszeresen követik az itteni tanítást összegyûjtöttünk 300 álmot – és kulcsavak szerint kategorizáltunk további 300-at – amiket körülbelül 100-an álmodtak.
Mielôtt belemegyünk abba, hogy a dzogcsenben miként is nézünk az álomra, el kell oszlatnom egy félreértést.
Nem úgy van ám, hogy ha valaki maga nem álmodott olyan álmot, aminek típusát majd mindjárt átvesszük, akkor az azt jelzi, hogy az illetô nem lehet jó a praxisban. Egyáltalán nem így van. Vannak olyanok a csoportunkban, akik elérték mind a második, mind a harmadik korábban tárgyalt részcélt, ám mégis csak ritkán, vagy soha nem álmodnak ilyen álmokat.
Ezt a jelenséget statisztikailag muszáj néznünk. Amikor egy nagy csoport, több száz ember praktizál sok éven keresztül, akkor az összegyûlt álomtömegbôl egy jelentôs rész olyan típusú lesz, amit most átveszünk. Az, hogy egy konkrét személynek vannak, vagy nincsenek ilyen álmai – hangozhat bármíly szomorúan – a véletlentôl függ. Mint például, amikor valakinél az álomcsatorna különlegesen nyitott. Ráadásul úgy is eshet, hogy az álomcsatorna nyitott, az ember produktív és nagyszerû álmodó, és a tárgyalt álomtípus mégis elmarad.
Talán azért van ez, mert néhányunknál a praxis és a fantázia egy határozott elevenséggel jár, amikor gyakorolunk.
Míg mások racionálisabbak, és elônyben részesítik a józanságot a fantázia életüket illetôen. Akárhogyis van, fontos nem félrérteni, a következôk nem szolgálnak instrumentumként, amellyel meg lehet mérni magunkat, illetve a praxisunkat. Nem erre való.
Ha egy ember eléri, hogy biztosan felismeri a rigpát, akkor, amint tegnap érintettük ezt – és amint a Tulku magyarázta nekem – ez a felismerés elkerülhetetlenül meg fog jelenni az álmaiban. De amíg e lépcsôt el nem érjük, nem tudjuk az álmokat egyenként vizsgálni, csak kollektíven.
Azt kértem, hogy számoljuk meg azokat az álmokat, amikben kettôs tudatirányultságot praktizáltunk.
Azt is javasoltam, hogy négy különbözô kategóriába regisztráltjuk ôket.
Az elsô kategória az, amikor az ember praktizál álmában, és erre fölébred.
Ebbôl a fajtából rengeteg van. Nem kértem ugyan az egyes álmok leírását, csak azt számoltuk meg, hogy hányan mentek át ilyenen az elmúlt 10 évben. Nagyon sokan. Rengetegen. Ötszáz is volt, vagy több. A kb. 100 ember álmai között.
A második kategória az, amirôl szintén beszéltem korábban, amikor az ember praktizál álmában, minek következtében a színtér vagy sötétségbe borul, vagy fénybe, netán szürke tónusokra vált. Vagy kiesik, vagy az álomszemélyiségbe ’romlik’.
Ezekbôl is igen sok van. És ezek fontosak.
A harmadik kategória ami után kérdeztem, az olyan álom, amikor az álmodó ilyen vagy olyan módon olyan tanulási-tanítási helyzetbe kerül, ami a point out, a tudat természetére való rámutatás felé tart.
Egy ilyen álom, amint tegnap megbeszéltük döntô jelentôségû. És ezekbôl is van egy szép adag.
A negyedik kategóriába azok az álmok tartoznak, amikben a vonal megjelenik. Ideálisan nézve azt álmodja az ember, hogy többen is megjelennek a vonalból, de lehet csak egyetlen reprezentáns. Ezekbôl az álmokból is van egy adag.
A legáltalánosabb vonal reprezentáns az álmokban érthetôen Tulku Urgyen. Ôróla beszéltem ugye a legtöbbet. Van néhány álom Longcsenpával, néhány Padmaszambhavával és egyetlen Yeshe Tsogyal-al. Egy pár a Dalai Lámával, Karmapával és Dilgo Khyentse-vel. Egy pár pedig Namkai Norbu mesterrel.
Ahogy magam látom, ez a négy kategória álom az útról, az elsô és második részcélról szól, elôre a harmadik felé. Tovább egy olyan helyrôl, ahol bizalmunk van a praxisban, és egyensúly a szerelmi, és munkás élet valamint a praxis viszonylatában, de csupán a hétköznapok energia szintjén gyakorolunk. Innen az út a harmadik részcél felé vezet, amit úgy jellemeztünk, hogy a praxis olykor – avagy rendszeresen – megnyílik a magasabb intenzitásra. Amelyet képes az ember praktizálni.
Ezen a szinten kapcsolatban vagyunk a belsô szintekkel.
Azok az álmok, amiket a kis kérdôívemmel megkíséreltem áttekinteni, részben megmutatják, hogy hová értünk el, mint csoport a harmadik részcélt illetôen: a rendszeres kapcsolathoz a belsô szintekkel. De ad egy másik információt is: Elmondja mi az, ami megállít bennünket – mint csoportot. Mi áll az utunkba, hogy a folyamat még inkább megnyíljon.
Miért is nem megyünk tovább, és tesszük egyszerûen, avagy nem-tesszük egyszerûen, amit kell, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mire irányul a tréning?
Tudjuk, hogy a fizikai nyugalom, ellazultság rendben léte döntô kinduló pont, amivel van tapasztalatunk, és amit gyakoroltunk is.
Tudjuk, hogy a tudatos légzés is döntô, és ebben a tudatban is megvan a bizalmunk.
Mindannyian érzékeljük a szívünket, részleteiben is értjük, és gyakoroltuk felfogni az alapvetô barátságosságot. Legalábbis a hozzánk legközelebb állókat, és a velünk együtt itt üldögélôket illetôen.
Evvel a beállítottsággal pont ott vagyunk, ahol lennünk kell. Több nem is kell. Innen nézve csak fel kell hagyni bármiféle változtatással. Ehelyett abba kell elmélyülni, amit éppen itt és most átélünk.
Akkor miért is állítjuk le? Miért állunk le valamely idôpontban?
Mert magától meg nem állna. Ha valóban becuppanunk ebbe az éber ellazultságba, akkor hallatlan éberséget és együvé tartozást érünk el, és egy percen belül.
Akkor mi ez, hogy leállítjuk a megszabadulási folyamatot? És miért is tesszük ezt?
Erre a kérdésre adnak választ az álmaink.
A fent említett négy kategória álom fô témája a fény.
Ez a legfontosabb kép az álmok mintegy 80%-ékában.
Mint egy fô szabályként az álomszíntér erôs fénybe torkollik. vagy olyan fény, amivel összeolvadunk, vagy olyan, amely kibírhatatlanul erôssé válik.
Ez a legtisztább jelzés, amit kaphatunk a kollektív tudattalantól ezekben az álmokban, ezért állunk meg, amikor elérjük ezt a fényt.
Ezért is fontos az álmokbéli fénymanifesztációkat illetôen egy sor viszonylatot megérteni. Erre mindjárt vissza is térünk.
Van egy rakás intenzív téma az álmokban: Az a fenomén, amit Jung bölcsesség archetípusnak nevezett sûrûn felbukkan. Ami abból is következett, hogy ez az egyik kritérium, ami szerint az álmokat kiválogattuk. Arra kértelek ugye benneteket, hogy azokat az álmokat gyûjtsétek össze, amikben tanítás, és tanítók lépnek fel. Az ilyen alakok magától értetôdôen a ti saját belsô bölcsességetek kivetített manifesztációi.
A bölcsesség álmok struktúrájára is visszatérünk majd.
Egy másik felbukkanó téma a nyitottsággal, illetve feloszlással foglalkozik. Megint mások pedig az ürességgel. Úgy értve ezt, hogy nagyon sok álom végzôdik evvel. Másik téma a halál. Például olyan módon, hogy az álomén azt hiszi meg kell halnia, avagy más módon belülrôl konfrontálódik a halállal.
Az álmok egy részében felmerül valami, amit az álmodók a beszámolójukban tiszta tudatnak hívnak.
Egy adag álom összeolvadást tartalmaz, ez lehet az álmodó összeolvadása fénnyel, vagy érzésekkel.
Egy másik viszatérô téma az erôs érzelmek, a szeretet és/vagy hála, egészében véve empatikus érzések, amik az álombeli praxishoz fûzôdnek.
Komoly téma a fizikai érintés. Erre is vissza fogok térni.
Másik nagy téma a szabadság.
De a kék színre is azt kell mondjuk, hogy téma. Ez a szín az, ami az álmokban leggyakrabban összekapcsolódik a kettôs tudat irányultsággal, és a megnyílásokkal.
Egész sor álom végzôdik egyfajta energia öblítéssel. Szabály szerint ez pozitív élmény, ám néha ráijeszt az álmodóra.
Néhány álommal áldás jár, ami vagy tanítótól, vagy a vonaltól ered.
És akkor még vannak az említett vonal-reprezentáns álmok.
Húzzuk alá elsôsorban a fény témát, másodsorban a fizikai érintést és a bölcsességarchetípusokat.
Egészen biztos vagyok bene, hogy az álmok leglényegesebb összesített üzenete az, hogy a fény felbukkanásával a processzus leáll.
Márpedig ha ez igaz, akkor ezt fontos komolyan vennünk.
Élménytípusok, és a belsô szintek
Sokan megkérdezték már tôlem, hogy a ’belsô szintek’ fogalom honnan is származik.
Vannak olyanok – olyanok is, akik tudnak valamit a buddhizmusról – akik ellenvetéssel éltek a szóhasználatot illetôen, mert nem találták a buddhista kánonban.
A Tulku a tudat magasabb aspektusait a nang ku sum fordulattal írta le. Ez egyszerûen annyit jelent, hogy ’a három belsô szint’. A Ku ugyanonnan származik, mint a kaya szanszkritul, és dimeziót, vagy testet jelent. Longcsenpa is használja.
A három belsô szint kifejezés azt az állapotot mutatja be, amikor az ember még nem fedezte fel saját esszenciáját. Ám nem kevésbé benne van, ebbôl van. Ebben az állapotban az esszencia rejtett, látens, nem aktualizált. Ebbôl az állapotból a tudat úgy mutatkozik, mint ami három elembôl, vagy testbôl áll össze, a nirmanakaya, sambhoghakaya és dharmakaya, az ötödik, hatodik és hetedik, azaz a három belsô szint. Nang Ku Sum. Amiben a sum hármat, a ku dimenziót, vagy testet, a nang pedig belsôt jelent.
A dzogcsenben tudjuk, hogy a magasabb tudatállapot alapstruktúrája – a belsô szinteken – olyan, hogy ha feléjük ’mozdulunk’, és elérjük ôket, akkor találkozunk egy sor tapasztalat típussal. Ezek a típusok, vagy mintázatok szükségszerûen megjelennek. Különbözô tempóban, különbözô sorrendben, de megjelennek ez biztos. Gazdagon rádásul – ha az ember kitartó a tréningben – és a különbözô mintáztok nagyjából egyenlôen oszlanak meg.
Az ilyen típusú élmények az életenergiára tartoznak, és – a legalsó szinten – vitalitásként, vagy áradásként tapasztalhatóak.
Fokozatosan ezek a tapasztalatok hosszú sor felhangot kapnak, egy skálán kifejezeve a jóllét érzésétôl az üdvözülésig, vagy az extázisig.
A következô szint a fényrôl szól. Ez a tudat világosságát érinti.
Az ébrenlétünknek – a teljesen közönséges ébrenlétünknek – van egy világosság aspektusa. Ez a transzparens világosság teszi, hogy láthatjuk egymást vizuálisan.
Az ébrenlétben ezen túl megvan a lehetôség arra, hogy tartalma legyen. Ez egy olyan potencia, ami elvileg mindent átfogó.
Ha egy pillanatra a lábainkra gondolunk, a tudat azonnal eléri ôket. Ha kinyúlunk a nap felé, a tudatunk ezennel tartalmazza ezt az elképzelést is. Rögvest érzékeljük a napot, pedig talán felhôk rejtik el éppen. Regisztrálhatjuk, hogy miképpen is világítja be a felhôket, pedig közvetlenül nem láthatjuk. A tudatunk azonnal úgy viselkedik, mintha egy repülôgépen ülnénk, felülemelkedik a felhôkön és leképez egy felhôtlen napot. Innen tovább mehetünk, átfogván a Tejutat is. Majd vissza a lábainkhoz.
A tudatnak ezt a potenciálisan mintent átölelô aspektusát a tudat áttetszôségének, illetve világosságának hívják.
Ez lesz fénnyé. De csak miután e potenciált aktiváltuk. Amint itt üldögélünk, nem látunk más fényt, mint amit a naptól kapunk, illetve a terem lámpáinak fényét. Nem éljük meg, hogy található egy közvetlen fényforrás a tudatban.
A fénnyel közeli rokon vonatkozás a tudatban a tudásaspektus. Az, hogy tudunk.
Mindaz, amit egy akármilyen pillanatban regisztrálok – legyen az fájdalom a térdben, egy gondolat, valamely asszociáció, érzékelés, egy másik ember közelsége, egy madár, amint elröppen, a fény – mindez mindig össze van kötve a tudással magával.
A tudat áttetszôsége és világossága, az éberségaspektus ugyanúgy tudásvonatkozású. A tudás a világosság elválaszthatatlan ikertestvére. Valamely elem nem képes manifesztálódni a tudatotokban anélkül, hogy ezáltal lehetôséget ne kapjatok a tudásra – vagyis annak tudatosításra, hogy mi van.
Amikor most felemelem ezt a darab fát, amit a tibeti zengô tál megszólaltatására használunk beemelem a közös látóterünkbe. Egyúttal lehetôségünk van arra, hogy tudjuk is ezt, miközben látjuk. Most pedig, hogy megütöm, hallhatjuk a tudást, tudhatjuk a hallást, miközben tovább vibrál a tál.
Ami azt jelenti, hogy csak hallgatás helyett tudjuk, hogy érzékelés van jelen. Ráadásul anélkül, hogy közvetítenénk az eseményt, mint valami rádiós riporter, anélkül, hogy rámutatnánk, ’az ott egy ütô bot’, vagy ’most hallunk egy hangot’.
Némi gyakorlással képesek vagyunk megalapozni egy tudást, anélkül, hogy nyelvet használnánk ehhez.
Próbáljuk csak felemelni a kezünket. Ismételjük meg, de ezúttal tudva. Úgy, hogy tudjátok, amint teszitek. Ez a tudás erôsíti a jelenlétet a jelenség érzékelésekor. Tartalmaz egy mikroszkópikus felébredést. A semleges megfigyelés, és a tanú-meditáció alapvetô gyakorlási formák az összes spirituális tradícióban, és éppen ennek a mindfullness-nek ez a szisztematikus begyakorlása. El szeretnénk érni annak felfedezését, hogy az ilyen ébrenlét a valóságban természetes állapot. Természetes ellazulás az elme szakadatlan önfelejtése közepette.
Amikor az ébrenlét szintje megemelkedik, amikor a tágasság élménnyé lesz, amint a tisztaság és áttetszôsség nyelvtelenül növekedni kezd, akkor a tudat saját fényereje is felerôsödik, míg végül komolyan jön a fény. Ez azt jelenti, hogy a tudat saját képessége mindennek megismerésére elôtérbe kerül, tágas áttetszôsége és bensôsége megnô, hiperérzékenysége kibomlik. Fényleni kezd. Vagy pontosabban: A tudat saját szakadatlanul világló fénye kezd átderengeni.
Természetesen belezavarhatnak az érzékek. Az ember lehet rosszul látó, vagy rosszul halló. De jegyezzük meg, hogy maga a tudat nem kaphat szürke hályogot. Soha nem lehet süket. Kivéve, ha az ember demens beteg. A tudat ellustulása, vagy vaksága egyet jelent a szenilitással. Ha nincs ez a szenilitás folyamat, akkor az ember teljesen, szûrôk nélkül tiszta és kész. Ami a tudatban felmerül tiszta, éles, vagy legalábbis mindig lehet éles.
Ez a tény valójában csoda. De nem fedezzük fel. Olyanok vagyunk, mint a halak amelyek nincsenek tudatában a tenger realitásának.
Mi lenne, ha evvel a gyakorlással itt megpróbálnánk a tudatot olyan állapotba hozni, amiben megértheti, hogy ez az, amiben mindig nyugszunk, és mindent áthat ez csodálatos áttetszôség.
Amint ez látszani kezd, amikor a tisztaság és ébrenlét megnövekszik, akkor ez a jelenlét intenzitását hozza magával. A nyelv megtorpan. Múlt, jövô, és velük a remény és félelem eltûnik.
Ebben a múlt és jövô kísértetektôl szabad nyitottságban maradunk. Minden jöhet és mehet szabadon. Miközben az ember a tisztaságban és ennek nyelvtelen tudásában nyugszik.
Ez a semleges megfigyelés és mindfullness élesített kiadásban. Ebbôl a kedvezô helyzetbôl próbálunk bele engetôdni, ejtôzni magába a nyitottság és éberség minôségébe.
Mindent egyszerre elengedni, hangokat, színeket, embereket. A padlót, a mennyezetet, az eget, a holdat, a napot, a testünket, a térdünket. Minden helyrôl egyszerre elengedni, ugyanis a tudat mindenütt van. Ha nem így lenne, a világképünk, az érzékelésünk ’ablaka’, teljes felfogásunk valamely külvilágról zárt lenne és sötét.
Szóval tartsd a tudatot minden dimenzión kívül. Maradj magával az éberséggel és áttetszôséggel. Azután engedd el ezt is, ejtôzz bele a misztériumba.
Amikor elkezd megnyílni, akkor ez mondhatni helyileg történik. Nem mindenütt egyszerre, hanem elôször egy helyen, egy területen. Úgy nézhet ki, mint amikor a nap elkezd ragyogni. Vagy belül kezdôdik a tudatban. Netán a testben. Úgy is megélhetô, hogy a sejtek felfénylenek, a szív ragyog, az agy is, a tudat is ragyog.
Ez a fény olyan minôség, ami mindig is a helyén van, nem valami olyasmi, ami most lett elôször. A tudatoság a fényt illetôen, az van elôször. A valóságban a teljes külsô és belsô világ fénybôl van.
Ez a jelenség mutatkozik meg azokban az álmokban is, amikor az álom fénybe oszlik, vagy sötétbe, netán ürességbe. Ezért is olyan fontosak ezek az álmok. Kóstolót adnak abból, amikor valaki teljes világa áttetszôvé lesz a fénytôl.
Amikor ez történik az ember persze elfelejt gyakorolni közben. Elfelejti, hogy a fény is valamely formaképzôdés. Kifejezôdése egy még mélyebb szintnek, ahol nincs fény sem. Sötét sincs. Az álmaitok elárulják újra és újra, hogy elfelejtitek a gyakorlást pont akkor, amikor a legerôsebb a fény. A saját lenyûgözöttségetek állít le benneteket.
Ezért ezt kell gyakorolni amikor a fény felerôsödik, mindegy honnan jön. Mindegy honnan bújik elô, és miként éljük meg, bele kell lazulni, és gyakorolni, úgy, mint amikor egy gondolaton, érzésen vagy érzékszervi benyomáson meditálunk. Mert alapjában nincs különbség ezen jelenségek, vagy a fény között.
A fény ugyan finomabb jelenség, amely sokkal több energiát felszabadíthat, ha sikerül gyakorolni vele. Nehéz dolog. De ha sikerül amikor megnyílik, és a fény megjelenik, akkor nagyon közel kerülhet az ember az esszenciájához.
Technikailag nézve a fény, a tudat tisztaság aspektusa, a hatodik szint, a szamboghakaya. Innen csak egy ’kis lépés’ a rigpa.
Ezért olyan fontos megérteni, hogy ez jelzés a tudattalanból az álmaitokban. A szignál, vagy üzenet aláhúzza annak fontosságát, hogy ezen a nehéz helyen is az ellazult gyakorlás a lényeges.
Munka az árnyékkal, az ellentétes nemmel, és a bölcsesség archetípusaival
Az árnyékát az ember úgy fedezi fel, úgy találkozik vele, hogy megnézi miként is vetítette ki a környezetére.
A szomszéd például, aki mindig túlságosan lenyírja a sövényt. Ezért azután ellenségképet vetítünk rá. Amiért is negatív érzelmeket gerjeszt bennünk. Ebben az összefüggésben nem az a poén, hogy a szomszéd bûnös-e, avagy nem. A poén annak felfedezése, hogy a méreg, amit érzünk a láttán, a készenlét a negativitásra, mindegy, hogy jogtalan, vagy sem, a magunk ’produktuma’.
Amikor – elôször kényszeredetten – elkezdjük ezt belátni, akkor megtesszük az elsô lépést, ami a kivetítések visszavonásához vezethet. A kicsiket, amik irritáció formájában tenyésznek, és a gonosz nagy globális képeit is.
Ez nem arról szól, hogy tisztára mossuk a világ bûnözôit. Márminthogy találjunk valami nézôpontot, ahonnan az összes diktátor és bûnözô elônyösebben néz ki. Arról szól, hogy vegyük észre, amint a gyászos, ám józan megállapításon túl, hogy mennyi aggasztó dolog van a világban, egy óriási fekete felleg borul a földre a mi saját felháborodásunk érzelmeibôl. Ami mélyebben nézve csakis ránk tartozik. De amitôl úgy próbálunk szabadulni, hogy másokra dobjuk ki.
Ezért a felhôért kezdünk felelôsséget vállalni. Megpróbálunk valamely külsô, belsô dialógust kezdeni azokkal a személyekkel és jelenségekkel, akiket-amiket gaznak tartunk.
Ennyit az árnyékról.
Az ellenekezô nemmel kapcsolatban normálisan akkor leszünk tudatosak, amikor elôször szerelmesek leszünk, vagy vágyakozni kezdünk valakire. Legyen az saját nemünk béli, az ellenkezô nem béli, avagy valamely teljesen más jellegû harmadik nem.
Vágyunk a másikra, és gyakran érezzük, hogy szeretjük, vagy legalábbis jó úton vagyunk ehhez. Az érzés erotikus, elektromos, érzéki. És úgy éljük meg, hogy ezt a másik személy váltja ki. Belôle jön.
Ez megeshet olyannal is, akit már ismertünk évek óta. Idáig azt hittük, hogy ez csak Irsa, egy jó természetû lány de semmi különös. Egyazon szállítószalagnál ültünk azóta, hogy 30 évesek voltunk, most pedig 35 évesek vagyunk. Hirtelen lecsap a villám. Hirtelen meg nem szûnik a lelkesedésünk Irsa iránt. Virággal környékezzük meg, szonetteket írunk neki. Az ember úgy érzi, hogy végre megtalálta lelke barátnôjét.
Ebben a helyzetben fontos felfedezni, hogy az emberben megan-é az a minôség, amit hirtelen tisztán kezd látni a lánynál.
Ezért persze nem vagyunk oda különösebben. A legtöbbünk inkább szeretné kiélni a szerelmet a külsô világban, kivetített formában. Szexet akarunk, elektromosságot és Rómeó és Júliát, naagy románcot. Bent dolgozni, ahol a románcot eszkábáljuk, legtöbbünknek sokkal unalmasabbnak tetszik.
Amint az árnyékkal való munka abból áll, hogy felfedezzük és visszavonjuk az ellenségképeket, az ellenkezô nemmel kapcsolatban is fel kell fedeznünk az erotikus lenyûgözöttség kivetített karakterét. Az erotikus szerelem – avagy megszállotság – és a szeretet közötti különbséget definiálhatjuk úgy, hogy a szeretet a reális embert foglalkozik, akivel találkozott. A szerelem viszont legfôképpen arra képre irányul, amit az ember kivetített a másik személyre.
Jung mindenesetre így mondaná.
Ha az ember fejleszteni kívánja szeretet-képességét fontos, hogy amikor már elég sokat élt valakivel, és kielégítôen sok mindent próbáltak együtt, megkísérli felfedezni a másik nem iránt érzett elragadtatás belsô oldalát, a saját ellenkezô nemûségét is.
Nem könnyû. Minél beljebb érünk a pszichében egyre inkább természetesnek és elkerülhetetlennek mutatkoznak az érzelmek, amikkel találkozunk, és annál nehezebb elérni egy pozíciót, ahol szabadság van.
Na és most jönnek a spirituális tanító projekciók.
Ezeket gyakorta megboldogult gigászokra vetítjük ki. Jézusra és Buddhára. Ávílai Terézre és Yeshe Tsogyal-ra. Rumira és Ramana Maharsi-ra.
Ezekrôl a gigászokról jól tudjuk, hogy ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Ám másfelôl nézve példaképek voltak ugyebár – gondoljuk innen, mindenesetre kellemes távolságból.
Ez a példakép elképzelés aktiválja a bölcsesség archetípusunkat. Azt a készültségünket és képességünket, hogy saját bölcsességünket a környezetünkre vetítsük.
A halott tanítók roppant kényelmesek a számunkra. Soha nem szólnak vissza. Soha nem korrigálnak bennünket.
Sokkal kevésbé komfortos, ha az ember van olyan szerencsétlen – vagy szerencsés, aszerint, amint felfogjuk ugye – hogy eltalálja egy élô mester.
Amint mondtuk volt, általában nem lehetséges elhatározni, hogy most akkor találunk egy élô tanítót.
Az már igaz, hogy van olyan könyv, persze amerikai, avval a címmel, hogy: The Good Guru Guide: How to Find Your Spiritual Teacher. De normális esetben ez nem mûködik ezen a módon. Nem lehet megrendelni a tanító nemét. Sem a korát. Nem lehet megrendelni, hogy milyen spirituális vonalhoz tartozzon. Ami a tanítót illeti legyünk ôszinték, sokkal kevesebbet tudunk meghatározni, mint egy szerelem esetén.
Miként is lehet bedolgozni magunkat ebbe a tehetetlenségbe, errôl nagyon keveset tud a Nyugat.
Az összes nagy bölcsességtradíció intenzíven foglalkozott evvel a problematikával, és drágán vett tapasztalatokhoz jutott. Amit minderrôl el tudok mondani, azt arról a két helyrôl mondom, ahol eltalált egy-egy tanító: Bob Moore és Urgyen Tulku. Ez utóbbitól tanultam meg a dzogcsen tradíció pedagógiáját ezen a területen.
A dzogcsenben a bölcsességarchetípus értelmében a tanító alapvetôen egyfajta tükör, vagy képernyô. Erre vetíti ki az ember különféle részeit magából. Hasonlóan, amint egy szerelmi partner, vagy egy árnyékfigura esetében.
A tanítóra vetíti ki a tanítvány többek között a maga magasabb törekvései nagy részét. A spirituális ambícióit, és elképzeléseit arról, hogy mit is tart spiritualitásnak.
Ezen ambíciók és a különbözô elôítéteink nyomán hajlamosak vagyunk idealizálni egy spirituális tanítót.
Mindannyiunkra érvényes, hogy amikor a spiritualitás felé fordulunk kezdetben éretlenek vagyunk a bölcsesség archetípust megérteni. Jung azt mondaná, hogy miután ennek a struktúrának nagyobb része a tudattalanban tartózkodik, ez nem is lehet másképpen. Hogy érthetô legyen és árnyalni tudjuk, tudatosítani kell. Ezért idealizált formában találkozunk vele elôször. Ezen a formán keresztül nézünk a tanítóra, és ezáltal kivetítünk rá egy idealizált képet.
Ebbôl az álomképiségbôl nem lehet felébredni csalódás nélkül. A valóság képtelen rá - és nem is kell– , hogy megfeleljen a mi idealizált elvárásainknak. Ami amúgy a bölcsesség archetípusból árad. A mi saját rendszerünkbôl. Aminek esszenciáját takarja.
Annak oka, hogy a bölcsességprojekció túlnyomóan pozitívnak mutatja a tanítót éppen az, hogy ez a kivetítés közvetlenül abból a fátyolból jön, amely a tudat esszenciáját takarja. Aminek több pozitív sajátossága van, mint amirôl álmodni vagyunk képesek. Ez az esszencia sokkal beljebb fekszik a rendszerben, mint az ellenkezô nemûség, amivel ugyan szintén nehéz kapcsolatba kerülni. És ami maga is sokkal mélyebben található, mint az árnyék és ellenségképei.
A bölcsesség archetípussal viszont sokkal beljebb érünk a valódi esszenciánkat illetôen, aminek felfedezésérôl szól az egész törekvésünk.
Az idealizált sajátosságok, amikkel a spirituális tanító fellép a saját esszenciánk kivetítései. Ezért ezek a sajátosságok bizonyos értelemben igazak. Mondhatjuk, hogy megtalálhatóak ténylegesen. Ám a kivetítô mechanizmus hibás feladóval szereli fel ôket, a tanítóhoz rendeli ezeket, holott igazából a saját esszenciához tartoznak. Rádásul egy személyhez rendelve, pedig valójában a dolog transzperszonális.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az, aki talál egy tanítót elég messze vagy mélyre jutott magával kapcsolatban ahhoz, hogy képes legyen felfedezni és hinni benne, hogy a bölcsesség megtalálható. De nem elég messze ahhoz, hogy merje felfedezni, ez nála magánál található, és nem behatárolható individuális formában.
Egy spirituális tanító
A dzogcsen hagyományban csak akkor tartanak egy tanítót hitelesnek, hogyha az illetô felfedezte, és stabilizálta saját esszenciájához fûzôdô kapcsolatát.
A tradíció ezen a ponton élesen fogalmaz, és semmi kompromisszumra nem hajlandó. Csak az, aki képes a tudat nonduális esszenciájában nyugodni lehet tanító. Érthetô, hogy a legtöbben manapság – de a tört-én-elem során is – akik spirituális tanítóként mûködnek nem felelnek meg ennek a feltételnek. Tibetben sem.
Kevés az a tanító, aki megfelel, vagy legalább a közelében tart a dzogcsen követelmények teljesítésének. Ez az igazság kellemetlen oldala.
A másik, értékes oldala viszont, hogy a követelmények szigorúsága azt jelenti, ha valaki rátalál egy ilyen tanítóra, akkor a bölcsességprojekciója az illetôt tekintve hiteles rétegbôl ered.
Ha az ember, amint a dzogcsenben mondják olyas valakire vetít ki, aki talán hiteles volt, de már nem él, vagy olyanra, aki maga nem találkozott az esszenciájával, akkor semmi esélye, hogy eljusson a saját esszenciájához. Abszolút semmi esélye! Mert, akinek utat kéne mutatnia képtelen a helyes irányt jelezni, és semmi lehetôsége a helyzetjelzô fényeit bekapcsolni egy olyan helyen, ahol a keresésnek-keresônek esélye volna eredményt elérni.
Ha reális esélyt akarunk, akkor ahhoz, hogy rátaláljunk a saját esszenciánkra elôszöris elég szerencséseknek kell lennünk, vagy kedvezô karmánk kell legyen, hogy olyan valakire vetítsük a bölcsességarchetípus jellemzôit, aki realizálta az esszenciát. Ez a feltétele annak, hogy az ezt követô folyamat során lehetôvé váljék, hogy az ember maga is elérje a megvilágosodás szintjét.
Ez a dzogcsen alapállása. Tiszta dzogcsen!
De ez természtesen nem ok arra, hogy lenézzük azt, ha esetleg más tradícióban másként néznek erre a dologra. Ami pedig az elôzetes részcélokat illeti, ezek nem követelnek olyan oktatót, aki kapcsolatban van az esszenciájával.
A dzogcsenben a tanító és a tanuló közötti kapcsolat olyan, mint egy játék, tánc, játékosság.
Ezen jellemzôk, jelzôk annak köszönhetôek, hogy az alaptónus a humor ebben a kapcsolatban. Ezt a tanuló elsôre láthatja, a kapcsolat legkezdetén, hogyha birtokában van annak, ami ehhez szükséges. Mélyebben nézve elsôre olyan átfogó egyenrangúság érzékelhetô a dzogcsenben – és más tradíciókban is – ami azt jelenti, hogy valójában nincs sem tanító, sem tanuló, hanem csak amint a szankszrit mondja lila, a kozmosz játéka magával.
A tánc, vagy játék lényege, vagy poénja, hogy a tanítóval való minden egyes kapcsolat, találkozás során a tanuló megpróbál a saját esszenciája felé praktizálni.
A dzogcsen nem ösztökél arra, hogy az ember olyan odaadó legyen a tanító, mint személy felé, hogy elvesszen az igyekezetben, és megpróbáljon mintegy együtt úszni a tanítóval. A dzogcsen arra épít, hogy a tanuló állandóan emlékszik az esszenciájához vezetô irányra, emlékszik rá, hogy noha talált egy hiteles tanítót, az az intenzitás, amivel ez a tanító fellép az az ô saját belsô bölcsességének kivetítése. Ez az a bölcseség, amit próbálunk felfedezni. A legbiztosabb és legrövidebb út pedig, ami ehhez vezet olyan helyzetbe kerülni, amikoris magunk tudunk praktizálni, amint a tanító aktíválta a rigpát.
Ez egy szokatlan gondolat, és teljesen szokatlan a kultúránkban. A mi valóságunk egyoldalúan úgy épült fel a projekciókat illetôen, hogy másokra vetítjük a bûnöket és felelôsséget, vagy a társadalmi struktúrákra, netán Istenre. A sötét oldalunkat, amint már tárgyaltuk kivetítjük, mint ellenség képeket, a világos oldalunkat, mint szerelmes elragadtatást, belsô bölcsességünket pedig külsô hatóságokra és mintaképekre fogjuk. Ezért az az elképzelés, hogy maga a boldogság esszenciája, maga a legmélyebb, legjelentôségteljesebb szeretetképesség olyasmi, ami elérhetô, amink mindig volt, és soha el nem veszthetjük elérhetetlen lesz, mert mi minden másodpercben egyfajta elfeledkezéssel elfordulunk tôle.
De, hogy mégiscsak megközelíthessük, a tanítóra hárítjuk a felelôsséget. Ezért azután a tanító egyik feladata, hogy leszerelje saját jelentôségét. Megmutatni a tanítványnak, hogy a beteljesedéshez a saját spirituális felelôsség vezet.
Ez ugyan nem azt jelenti, hogy az ember egyedül is végig mehet az úton, és a tanítóra nincs is szükség. A történelemben nagyon kevés példa volt arra, hogy valaki felfedezte a tudat természetét tanító közremûködése nélkül. A saját spirituális felelôsség azt jelenti, hogy a tanítóval való kapcsolatot helyesen használjuk. Ami az egyik oldalon azt jelenti, hogy tudatosak és figyelmesek vagyunk a szívbéli érzelmekre és éberségre, amit a tanító ébreszt bennünk. Ám ugyanakkor tudjuk, hogy ezek az érzelmek, és az éberség egy olyan forrásból áradnak, ami belôlünk magunkból ered.
Minden alkalommal, amikor az ember a tanítóra gondol, álmodik vele, intuíciója, vagy érzelmei vele foglalkoznak, akkor a kettôs tudatirányultságot kell gyakorolnia. Vagyis azt a helyet próbálja megtalálni, ahonnan ezek a gondolatok és intuíciók származnak.
Ezen a módon értékeli, és használja jól a tanító jelenlétét, legyen az fizikai, vagy elmebéli, aktiválja saját spiritualitását. Miközben azon is dolgozik, hogy megszabaduljon tôle, íly módon gyakorolja, hogy a tanító alkalom ehhez, nem pedig oka a dolognak.
Az ok, a végsô ok saját magában található.
Ez érvényes a fohászokra, vagy imákra is, amit a dzogcsen – és minden nagy hagyomány – a meditáció bevezetéseként ajánl.
A fohász felébreszti az éberséget, és a szívbéli érzéseket. Ám abban a pillanatban, amikor ez megtörténik befelé kell fordulni elkerülendô, hogy ezek az érzelmek kivetítôdjenek külsô elképzelésekre, a tanítóra, vagy a vonal reprezentánsaira akik, mint szellemek röpködnek körülöttünk a térben. Arra kell ráérezni, ami bévül imádkozik, ami bizalmat érez, vagy sóvárog, és mélyebb kapcsolatra törekszik a bölcsességgel.
Ez megköveteli, hogy elengedjük az összes formát és nevet, amit a fohászhoz használt. A dzogcsenben a fohász nem valamely határozott forma vizualizálása, amit a térben fenn kell tartani. Ez csak a formához való ragaszkodáshoz vezet. A fohász érintés, sejtetés, kísérlet az empatikus éberség meginvitálására, ami ugyan megtalálható eleve. Amint kapcsolatba kerülünk vele elkezdünk belesüppedni, vagy esni a forrásába anélkül, hogy megtartanánk a képet, ami felébresztett.
Világos?
Ez az, amit gurujógának hívnak.
A tanítóval való viszony jógája
A jóga szó a szankszritban igát, vagy diszciplínát, fegyelmet jelent. Vagyis azt, hogy magunkra vesszük valamely igazán fontos munka terhét.
Az árnyékkal dolgozni érzelmi jóga.
Az ellenkezô nemûséggel dolgozni a belsô polaritás jógája.
A bensô bölcsesség tudatosításán dolgozni gurujóga, a tanítóval való viszony jógája, ami a dzogcsenben a legmagasabb elôzetes jógaforma.
Ahhoz, hogy képesek legyünk a tanítóval való viszonyon dolgozni, amint mondtuk sziven kell találjon egy tanító. Ezt a kapcsolatot és viszonyt – amirôl szintén szóltunk már – nem lehet akarattal elôhívni, hanem spontán kivetítés, mint egy olyan eset, ami eltalál bennünket, egy találkozás, ami megesik velünk.
Lehet keresni egy tanítót, de ha sikeres is ez, egy idôpontban kiderül, hogy a találkozás valakivel, aki komolyan tovább tud segíteni bennünket nem magyarázható meg, mint valamely racionális folyamat eredménye.
A kiindulópont egy érzelem, gyakorta a bizalomé a szívben, és bizonyos fokig, mint kegyelem, vagy ajándék mutatkozik, amit kívülrôl kapunk.
Amint elôször megéljük, hogy kaptunk egy tanítót, mentort, vagy vezetôt akkor ez az élményt, ha tényleg beépült megerôsíti a tanító.
Ha ez is megtörtént, akkor a jóga ettôl kezdve, mint rámutattunk egyszerûen abból áll, hogy amint a tanító megjelenik a tudatunkban gyakorolni kezdünk. Minden alkalommal, amikor vágyódunk a tanító után, azt kívánjuk, hogy a közelében legyünk, eszünkbe jut, mit is mondott, akkor ez alkalom, hogy ennek a gondolatnak, vagy érzésnek kapcsán ellazulva odafigyeljünk bévülre, ahonnan a gondolat, érzelem, kívánalom folytán a hála érzése ered.
Lehet este kilenckor, amikor ülünk a tv elôtt, vagy egy csésze teával, fogat mosunk, netán csak úgy bámulunk a levegôbe és eszünkbe jut, hogy milyen érdekes is volt valójában, amit a tanító mondott, akkor azonnal gyakorolni kell. Borzasztóan fontos!
Ehhez azután nem szoktunk a kultúránkban egyáltalán. Emlékezni arra, amit mondott, és éppen most az érzés, ami árad belôlünk a tanító felé, a szívmeleg tisztelet és hála a saját rendszerünkhöz tartozó kivetítés. Ám, ha praktizálunk ilyenkor, és emlékeztetjük magunkat a kivetítési mechanizmusra, és újra és újra ámulunk az erején, akkor elkerüljük, hogy a spontán emlékezés, és vágyakozás a tanító személyére súlyozódjon, ami által egyre tökéletesebb lesz, isteni és elérhetetlen, mi pedig egyre kisebbek, és a saját bölcsességünk egyre messzebb kerül tôlünk.
Minden gondolat és vágyakozás a tanító után valójában a saját bölcsességünkkel való spontán kapcsolódás jele. Minden alkalommal, amikor az ember felkeresi a tanítót, végzi a gyakorlatokat, amiket tôle kapott, próbál a kapott egzisztenciális tanácsok szerint élni muszáj, hogy inspirált legyen tôle, és minden alkalommal, amikor egyáltalán valami pozitív érzése támad a kapcsolatot illetôen, akkor ezek a saját bölcsességgel való kapcsolat tünetei. Ez a kapcsolat értékes, roppant értékes, de csak akkor, hogyha az ember alkalomnak tekinti a gyakorlásra, arra, hogy belenôjön a saját spiritualitásába.
Ha nem így tesz, akkor személyi kultusz lesz a dologból. A tanító személyére kerül a hangsúly. Ami kultusz képzôdéssel végzôdik az illetôt tekintve. Amit a dzogcsen mindenképpen igyekszik elkerülni.
Személyesen nekem fel kellett fognom, hogy miért is talált el éppen Bob Moore és Tulku Urgyen. Mert mindketten nagyon mélyen értették ezt a folyamatot.
Fizikai kapcsolat
Miként is értsük a tényleg sok álmot, aminek témája a tanítóval való kapcsolat, bele értve a fizikai kapcsolatot is?
Tibetben – és az összes nagy hagyományban – valamilyen formában a fizikai kapcsolattal is operálnak a tanító és tanítvány között az intenzívebb folyamatokban.
Intenzív folyamat alatt olyan embereket értek, akik realizálták, amit mi a harmadik részcélnak hívunk, ez elôtt ez irrevelant.
[Részlet a Részcélok fejezetbôl: „A harmadik részcél eléretik, amikor az ember a megnyílás ideje alatt is képes praktizálni.
Egy ilyen megnyílás során átélhetünk felmelegedést, és áramlatokat a testben. Lehet olyan érzésünk, hogy eláraszt a kegyelem, a gyógyító teljesség. Aspektusai a megnyílás lehetséges energetikai formáinak.
Ha egy ilyen szituációban a szív is megnyílik, akkor olyan szeretetet érez az ember, ami sokkal átfogóbb a mindennapinál, amibe legfeljebb az öt nyolc közeli hozzátartozó-barát fér bele. Szeretetet, ami kiárad a szívbôl, és amit kísérhet a világ fájdalmainak megérzése is. De lehet ez olyan erôs átélése az együttérzésnek vagy hálának, hogy a szív beleroppanni érzôdik.”]
A mi kultúránkban ez egy kényes kérdés. Általában csak kétféle alkalmazható testi érintkezést ismerünk, a kézfogást és az ölelést. Ezek szociálisan elfogadottak. Amúgy csak az orvosnál, fogorvosnál, a masszôrnél, vagy különbözô sporttevékenységek során érintkezünk.
Az a fizikai kapcsolat, ami spirituálisan is elônyös másfajta. Láthatjuk kibomlani az áldás szertartások különféle formáiból. Olyan rituálék ezek, amikhez nehéz nyitott modern formát találni.
A dzogcsenben úgy tartják, hogy az ideális fizikai kontaktus a tanító és tanítvány között egy elismerô gesztus kombináció a tanuló fizikai sajátosságait, magas energia szintjét , és persze a gyakorlását illetôen. A kontaktussal egyidejûleg a tanító nonduális állapotban, míg a tanuló ideális esetben kettôs irányultságú tudatállapotban kell legyen.
Az ilyen helyzetet hívnak Keleten áldásnak, és semmi kétség, hogy ez segítség lehet, netán döntô segítség a tanulónak. Mégsem sikerült ezt a tibeti modellt minden további nélkül közvetlenül adaptálnunk. Félô, hogy kiprovokálná mindazt a szkepszist és ellenállást, amit mindannyian érzünk a szektás, kultikus viselkedéssel szemben.
Ez egy nehéz feladvány, olyan feladat, amire még nem sikerült egyszerû megoldást találnunk. Mármint a modern nyugati kultúrában is megfelelôt.
Ezért is érdekes, hogy az álmok mégis ragaszkodnak a témához.
Az indiai nô tanító Amma, Mata Amritanandamai talált egy módot, ami láthatólag elfogadható a nyugatiak számára is. Ölelés. Több, mint 20 millió ölelést osztott már ki. [Nemrég járt Dániában, sokezren vártak rá, és álltak sorba egy öleléséért. 2018-ban.]
Oda vagyok érte. Hosszú sorban állnak és várnak rá, hogy kapjanak egy ölelést tôle, és ô midnenkit megölel. Miközben igen magas tudatállapotban leledzik.
Zseniális megoldás. Ezt csakis egy zseniális, óriási szívkapacitású indiai, egy Babainde találhatta ki. Mi megütközünk magunkon, amikor megpróbáljuk megoldani a problémát valamiként úgy, ahogy meszerveztük a vallásosságunkat.
A protestáns egyházban az individuális fizikai áldás a keresztelôvel, konfirmációval és a házasságal kapcsolatban található meg.
Ehhez a mintaképhez nem hiszem, hogy csatlakozhatnánk. A mi esetünkben alighanem leggyakrabban le kell mondanunk a lehetôségrôl.
Ettôl még fontos megérteni a kérdés fontosságát.
Urgyen Tulku, - aki hangsúlyozottan jelentôsnek tartotta az ilyen áldásokat – azt mondta nekem, hogy a dolog megköveteli, hogy aki mondhatni kanalizálja az áldást aktualizálta a három belsô szintet; nang ku sum.
Aktívaknak kell lenniük, mûködésben a tanulóval való kapcsolatban. A tanulónak pedig gyakorolni kell közben.
Ebben a helyzetben lehet azután fizikai kapcsolatot is létesíteni. Milyet is az kevésbé érdekes, kiváló lehet például egy kézfogás. De ha van kapcsolat, akkor lehetôvé teszi a személyek individualitása mögött álló kollektív szisztémák pontosítását.
Ezért is olyan érdekes, hogy ez a téma fellép az álmokban. Más individuális beállítások leképzôdése mellett.
Noha, amint mondottam e pillanatban nem tudjuk miképpen is lehetne ezt az igényt kielégíteni, mindenesetre tudatosíthatjuk a kérdést.Talán 30, 50 év múlva kifejlesztenek olyan kommunikációs formákat, amik ennek is helyet adnak. Ám most legalábbis nekem semmi ötletem vagy javaslatom nincs a megoldásra. Azon kívül, hogy megkísérlem ugye felhívni a figyelmet erre a nehézségre.
Fény elképzelés
Az a gyakorlat, amit most javaslok végrehajtani, abból a sok álomból származik, amikben komolyan elôjött a fény.
Avval kezdôdik, hogy kapcsolódunk, illetve emlékezünk azokra az alkalmakra az életünkben, amikor a legtöbb fényt éltük meg.
Ha hirtelen nem jut ilyen eszetekbe, vagy úgy vélitek, hogy nem éltetek át ilyen fényt, akkor arra figyeljetek, amikor a legnagyobb tisztaságot, avagy a legintenzívebb éberséget éltétek meg.
Ilyet mindenki átélt. Felnôtt és a gyerek is, amint 7-8 éves lett képes emlékezni és elmesélni olyan helyzetet, amikor igazán éber, és jelen volt valahol. Ezek a helyzetek a fényélmények elôfutárai.
Ezeknek nem muszáj spirituális praxis következményeinek lenniük. Megtörténhet egy koncert alatt, az Uffizi múzeumban egy kép elôtt, egy jó barát, vagy egy szülô halálos ágya mellett. Megeshet szerelmeskedés közben, halálközeli élményben, de spontán feltámadhat egy természeti jelenség kapcsán is.
Bármilyen helyzetben elôjöhet ez a tisztaság.
Nos, amikor beazonosítottatok egy ilyen helyzetet, akkor figyeljetek az esszencia pontra, amit a fejetek fölött 30 centiméterre képzeljetek el.
Feltesszük, azt játsszuk, hogy ez a pont a fény forrása. Ez egy játék. A valóságban másképpen van. De itt és most ez egy gyümölcsözô munkahipotézis.
Belélegzünk – megint egy elképzelés – az esszencia pontból. Fényt lélegzünk be. Amit hagyunk lefolyni, ragyogni, vagy lelebegni a szívbe. Ami ebben a játékban a fény másik forrása.
Hagyhatjátok a fényt fehérnek, vagy aranysárgának, ahogy tetszik. Most hagyjátok az emléket kapcsolódni, vagy hagyni átszínezni a fényt a szituáció intenzitásával.
A szívbôl kilélegzünk a többi ember felé. Elképzelve, vagy aspirálva arra, hogy a fény és együttérzés reléje legyünk.
Amikor már néhány perce gyakoroljátok ezt, akkor próbáljatok közben pontszerûen praktizálni. Forduljatok, vagy süllyedjetek afelé, ami kivitelezi a gyakorlatot, ami érzékeli, vagy fantáziálja a fényt. Ismételten be oda, ahol éberség és szabadság honol.
Nincs ebben semmi dráma, az effekt nem csodálatos. Egy beállítódás begyakorlása. Létrehozunk egy formációt: emlékezünk, elképzeljük az esszencia pontot, és fantáziáljuk a fényt. Azután pedig elválunk ettôl a formációtól, hogy mindennek forrását érzékeljük, és elegedhessük a formát.
A gyakorlat perspektívája a dzogcsen felfogása a tanítóról, mint a belsô realitásunk külsô képviselôjérôl. A fény a gyakorlatban a tanítót és a vonalát reprezentálja. Amivel kapcsolatot létesítünk, hogy azután ezt, mint hidat használjuk a saját esszenciánkhoz. Mint egy bizalomkapcsolódást ami bátorságot ad egyre több formaképzôdés elengedéséhez.
A tanítót illetôen a tanítványok, amint ezt mindannyian tudjuk, sok minden félét képzelegnek. Beszélnek róla, fantáziálnak, és verseket írnak hozzá.
Érthetô ez, és elkerülhetetlen. De aki haladni akar, az jó szolgálatot tehet magának, ha megkísérli felfedezni, hogy amikor részt vesz az ilyen exteriorizációban, a tanító kapcsolat külsôvé tételében, akkor eltávolodik saját esszenciájától.
Urgyen Tulku mondta, hogy a hiteles tanító hasonlítható egy csaphoz egy pipeline-n, vízvezeték hálózaton. Rizikós, hogy a tanulók elkezdik imádni a csapot ahelyett, hogy innák a vizét.
A tanítóról szóló anekdóták, emlékek, a hozzá fûzôdô érzelmek lehetnek kiválóak, ájtatosak, sôt konstruktívak is. De csak akkor, hogyha következetesen alkalmat adnak a gyakorlásra. Megértve, hogy amit megtalálni kívánunk nem a külsô tanító, hanem a saját belsô bölcsességünk.
No és mindez természetesen nem vezethet feltûnô viselkedéshez. A legkisebb gondolat a tanítóval kapcsolatban nem jelenti azt, hogy mindent eldobunk a kezünkbôl és meditációs ülésbe váltunk. Nyugodtan folytathatjuk azt, amiben éppen vagyunk. Tovább állhatunk sorban az áruházban, befejezhetjük a wc látogatást, vagy ihatjuk a teát a barátnônkkel.
Ám bévül kihasználjuk a tanító felbukkanásának alkalmát az elménkben arra, amit Kierkegaard úgy hívott, hogy ’titkos szenvedélyes találka az istenivel.’
Ez a találka kiválóan formálódhat ama gyakorlat szerint, amit az imént hajtottunk végre. Evvel két legyet ütünk egy csapásra.
Elôszöris kihasználjuk a spontán impulzust – és ez mindekinek jön, akit mélyebben érintett egy tanító – hogy felerôsítsük, növeljük a pontpraxisunk frekvenciáját, és mélységét.
Másodjára pedig elkezdjük összekötni a fényt – a belsô fényt, az egyik képet, ami a legközelebb esik az amúgy minden képtôl szabad esszenciához – a szívben nyugvó empátiával. Ez az empátia és ez a fény pedig kapcsolódik, vagy asszociálható a tanítóhoz, illetve a bölcsesség archetípushoz.
Íly módon egy olyan struktúrával dolgozunk, amiben a lehetô legkevesebb a fabrikálás, és ami nagyon közel van azokhoz a kijelzésekhez és érzelmekhez, amik idôvel kibomlanak majd, akkoris ha ez esetben nagyon szubtilis fabrikálásról van szó.
Ám mégiscsak tudatában kell lennünk ennek a fabrikálásnak. Élesen el kell tudjuk választani az elôfantáziált, elképzelt fényt, és azt amely spontán, hívatlanul jön, mint a kegyelem.
Ez a dzogcsen tanítókapcsolat-jóga felfogásának esszenciája. Érdemes rá emlékezni.
Térjünk csak viszza a kiindulópontunkhoz, a sok álomhoz, amelyekben elôfordul a fény. Kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy amikor a fény felerôsödik nem praktizáltok.
Ahhoz, hogy ezt megtehessétek több gyakorlást követel annál, ahol tartotok ebben. Az a gyakorlat, amit csináltatok az imént hozzá segíthet ehhez a tapasztalathoz.
A spiritualitás Urgyen Tulku szerint a jó szokások begyakorlása. Egy ilyen gyakorlat idôvel konztruktív szokássá válhat.
A szív jelentôsége
Fokozatos és azonnali leírás
Ahhoz, hogy be tudjuk mutatni a szív jelentôségét az elmélyülésben, fontos megérteni a tudatfolyamatok leírásának kétféle módját, amivel a dzogcsenben ’operálnak’: a fokozatos, illetve az inkább pillanatnyi változatot.
A fokozatos bemutatási formát általában könnyebb az észnek elfogadnia, és ezért könnyebben megközelíthetônek is tûnik. Kezdjük tehát evvel.
A dzogcsenben lehetséges leírni egy lépésenként elôre vivô pedagógiát, és hát ezt próbáltuk mi is az elmúlt sok évben. Egy olyan pedagógia, aminek alapján az ember lassan megtanul egy sor megközelítést és módozatot, hogyan is dolgozzon a testtel, szívvel, lélegzetvételllel, egzisztenciával, no és tenmagával, amely munka, amint a taopasztalatok mutatják idôvel gyümölcsöt hoz.
Az, hogy ez igen lassú folyamat a legtöbben bizonyára már felfedezték. Mégis örömre ad okot, hogy egy ilyen folyamat a szükséges kitartással tényleg mozdul elôre.
Fontos, hogy az ember maga tudja követni és értékelni a haladását. Ez viszont megköveteli, hogy felhagyjon néhány határozott kritériummal.
Ha most közvetlenül a prakszist vizsgáljuk, avval kezdjük, hogy átnézzük az utolsó öt évet, és megkérdezzük: Érzek valamely haladást? Ha igen, mibôl is áll ez?
Például, ha ma leülök hamarabb érek el egy nyugodt, ellazult, és elmélyült állapotot, mint korábban? Ez jó példája lehet a haladásnak.
Ugyan az elmélyült állapot még nem a prakszis. Szigorúbban véve gyakorlásnak csak a kettôs irányú tudatállapot pillanatait, illetve állapotait nevezhetjük. De hát ez ugye könnyebben létre jöhet a nyugalom és elmélyültség atmoszférájában, mint gondolatok és érzelmek viharában.
Az elôrelépés más kritériumai magára a momentumra vonatkoznak.
Vajjon biztosabban és rutinosabban ismerjük fel a pillanatot, mint öt évvel ezelôtt? Ha ez a helyzet, akkor ez azt jelenti, hogy ebben is történt haladás.
Ezek a kritériumok egyszerûek. Mérôeszközökként használva ôket egy nem túl komplikált módon követheti az ember a folyamatot.
Gondolom, hogy néhányan közületek már most vizsgálgatják e két paramétert magukban, regisztrálni kívánván, hogy történt e valamelyes haladás.
Próbáljunk tovább lépni! Prakszis-momentum két módon léphet föl. Az egyiken az ember az intuícióját használja, meg az emlékezetét, és például így fordul tenmagához: Mirôl is szól ez az egész? Igen, arról, hogy a tudat egyfajta ’érintésével’ odahallgatunk, érzünk, vagy ’nézünk’ arra kicsoda-micsoda is az, aki itt gyakorlással próbálkozik. [Kiem. Ford.]
Így emlékezve, és rákérdezvén emlékeztetéssel hívjuk elô a pillanatot. Ami nyelvi is lehet. Ami annyit tesz, hogy akár hangosan is kimondjuk: Itt üldögélünk, gyakorolunk, és ez arról szól, hogy belenézzünk abba, aki-ami erre szánta magát.
Ez a mentális, nyelvi emlékeztetô.
De ez lehet nyelven túli is. Még mindig van ebben szándék. Még mindig én vagyok, aki gyakorolni próbál, de most nyelv nélkül emlékszem erre. Érzékelem a szándékot, de nem beszélek, mert annyira begyakoroltam a prakszist, annyira elmélyült, hogy az intenciót nem szükségképpen egy nyelvivé tett gondolat indítja be.
Ha több pillanat követi egymást kevésbé masszív nyelviség közepette, mint ezelôtt öt évvel, akkor ez is elôrelépést jelent.
Végül pedig felléphet a pillanat spontán és hirtelenül. Mégpedig bármiféle rákészülés nélkül is. Irrancionálisnak tünik, pedig a gyakorlás elmélyülésérôl van szó. Az ember olyan sokat gyakorolt, hogy a pillanat mondhatni magától jön. Ráadásul egyenletes rendszerességgel.
Az haladás e három lépését jó szemmel tartani. Jön ez a három ’emlékeztetési’ forma – a nyelvi, a nyelv nélküli, és a spontán – gyakrabban, mint öt éve?
Egy ilyen személyes helyzetvizsgálat során szükséges, hogy az ember bátorságot vegyen a teljes ôszinteséghez. Akkor is, ha be kell vallania, hogy megtorpant, netán vissza is esett kissé.
Olyan kultúrában élünk, amiben a tudati, és szívgyakorlatok távoli jelenségek, és erôfeszítéseket muszáj tennünk, hogy egyáltalán idôt találjunk az elmélyülésre a hajszás hétköznapokban. Ezért fel lehetünk készülve rá, hogy stagnálást, vagy visszalépést tapasztalunk. Amivel adott esetben szembe kell néznünk, és megpróbálni korrigálni.
Egy negyedik terület, amin a lehetséges spirituális elôrelépés jeleit felfedezhetjük, a prakszis momentum mélysége.
Amivel azt kívánjuk mondani, hogy a pillanat olyannyira elmélyül-t, hogy ’rányit’ a belsô tudatszintekre.
Miképpen is teszi ezt – végtelenül sok módon teheti – nem annyira fontos, mint maga a nyitás-nyílás regisztrálása.
Érezhetô a lazulás zuhanásszerû elmélyülése, amint a légzés is elmélyül, és az éberség valamint a tisztaság fokozódik. Talán a bioenergia áramlik szabadabban, talán megnyílnak az empatikus érzelmek.
Gyakrabban jönnek ezek a megnyílások – és hát nem vagyunk még éppen a skála legmagasabbján, ahol a fény vibrál és a szív teljesen nyitott mindenséges szeretetre – de egy nyilvánvaló tudati sebességváltásban, gyakrabban, mint ez elôtt öt évvel? Vagy ugyanaz a frekvencia? Netán visszalépés történt?
Itt kell elmondanom, hogy Urgyen Tulku figyelmeztetett milyen fontos elismerni a visszalépést is. Elôfordulhat, hogy az ember egy éven keresztül négy alkalommal ült le meditálni minden nap. Ezt követte egy év egy sor problémával, betegséggel, gazdálkodási és adótechnikai nehézségekkel. Ráadásul közbejött egy konferencia Kínában, amikoris csak két üldögélésre futotta naponta. Vagyis a lecsökkentett gyakorlás megmagyarázható, de a visszalépés tagadhatatlan.
Az utolsó megvizsgálandó terület az elmélyülés minôsége. Gyakrabban történik talán elmélyült elengedés, vagyis az a ritkább, intenzívebb pillanat, amikor éber vagyok és tudom, hogy ez most egy prakszismomentum?
Nem elvárható egyöntetû elôrelépés mind az öt területen, amit itt megneveztünk. Lehet elôrelépés néhányban és visszaesés másokban.
Szándékosan nem érintettem azt a kérdést, hogy valójában hány alkalommal ül le az ember, csak mint az egyik tényezôt, ami befolyásolhatja az elôre, vagy visszalépést. Akkor sincs biztosítva az elôrelépés, ha valaki rengeteget üldögél naponta. Itt és most csak a gyakorlás minôségével foglalkozunk.
Egy kérdés mindenkihez: Amikor összegzitek a haladásotokat a fentiek szellemében, anélkül, hogy jó benyomást akarnátok kelteni bennem, vagy egymásban, hányan állapíthattok meg elôrelépést? Talán nem valami lelkesítôen nagyot, de mégis…
Tehát gyakorlatilag mindenki!
Ez a pozitív és finom a folyamat fokozatos leírásában. Ha gondosan, és kitartóan végezzük a gyakorlatainkat elôrelépünk.
Amikor végig tekintek a csoportokon, amelyeket tanítottam az utolsó öt évben, akkor teljesen biztos vagyok ebben. Semmi kétségem. Nem kivétel nélkül mindenki esetében, de összességében. Több lett a teljesen precíz kettôs irányultság, és mélyebbek a prakszis-momentumok, mint öt évvel ezelôtt.
Mindezért azt remélem, hogy az emberek, amikor ezt a játékot játszák – mert nehogy már túl komolyan vegyük magunkat! – érzik a haladást. Nem vad változásokról beszélünk, hanem világos változásokról.
Próbáljunk most tíz évvel ezelôttre gondolni. A fenti kritériumok alapján hosszabb távon ideálisan nézve még erôsebbnek kéne lennie a progresszió érzésének.
Még egyszer mondom, hogy felôlem nézve így is van. Kétség sem férhet hozzá, hogy kollelktíve nézve történt elôrelépés.
Amokor valaki annyi embert tanít, mint jómagam fontos szemmel tartani, hogy milyen hatása van az okításnak. Persze az is fontos, hogy mint tanító be kell ismerni, ha nem ez a helyzet. Ezért [’segédoktató’, jóga instruktor feleségemmel] Marianne-val rendszeresen próbáltuk felmérni a helyzetet az évek során.
Ugorjunk most még tíz évet vissza, egészen 1990-be.
Annak idején szinte egyáltalán nem tanítottam a dupla irányultságú tudat gyakorlatát. Az önfejlesztésen, kibontáson volt a hangsúly. Légzésgyakorlatok, lazítás és önmegismerés, vagyis az egész elôkészületi vonal, amit ma a meditáció megalapozására használunk.
1990 sorsfordító volt. Mert ekkor számoltam be elôször – egy olaszországi visszavonulás során, a Limone hegységben – a Tulku Urgyen-nel való találkozásomról 1989-ben.
Ez a hegyi visszavonulás, - amint késôbb neveztük – lett az úgynevezett visszavonulás processzus nyitánya. Addig csak nagyon kevés embert tanítottam a dupla irányú tudat gyakorlásra. Azok is igen kevesen voltak, akik egyáltalán hallottak a fogalomról.
Ha azt az évet vesszük kiindulási alapnak egy elôrelépés összefoglaló felméréshez, ama mintegy 1000 embert illetôen, akiket tanítottam, hát ég és föld a különbség a mai állapotokat tekintve. Így tekintve óriási, ámbátor fokozatos elôrelépést könyvelhetünk el.
Ez részben egyfajta megértést jelent. – ami világos lett mindenkinek, és méghozzá elmélyülten – hogy ez a gyakorlás egyensúlyt követel a tudattisztaság, és a szív viszonylatában, vagyis az empátia kinyílását tekintve. Ez pedig nem csak az ülôpárnán érvényes, hanem annak kell lennie az egész egzisztenciát tekintve.
1990-ben igen kevesen értették ezt még.
Feladatnak tekintem, hogy megoszzuk a fokozatos fejlôdés lehetôségei megértésének tapasztalatait egymással. Azt, hogy ez lassú ugyan, de lehetséges. Az elmúlt 20 évben sok száz mozdult precízen és döntô módon tenmaga mélyebb szintjei felé.
Ez a belátás és tapasztalat optimizmusra, és kitartásra sarkall, amire mindannyiunknak szükségünk van.
Sokkal komplikáltabb lesz a helyzet, amint a hirtelen (instant) ’megvilágosodást’ próbáljuk leírni, miután van a dologban valami irracionális. Amiben igen nehéz valami logikát találni, és ez alighanem mindig is így volt.
Talán nincs is benne semmi racionális. Amit nehéz és provokáló elfogadni az identitás érzésünk, és igazságérzetünk okán. Ez is sokkal könnyebben megy a lépcsôzetes pedagógia szempontjából.
Ha szembenézünk avval a kijelentéssel, hogy a spirituális elôrelépés irracionális azt gondolhatnánk, hogy: Nem olyan ez, mint a lottó? No és mit gondoljunk arról, hogy ha közelebbrôl megnézzük, mégcsak viszonylagosan sem csak a példamutatók nyernek, hanem a gazemberek is?
Igazán nagyszerû lenne, ha a szegényeket elônyben részesítené a szerencse, és ôk nyernének a lottón. De hát ugye ez nincs így. Véletlen az egész és irracionális.
Van egy hírhedt história Északjyllandról a szemetesemberrel. Egy faluban üríti a kukákat, és látja az egyik mellett hever egy frissen leadott lottószelvény nyugtája. Bekopog a házikóba, és átadja a tulajnak a kupont. Az szépen meg is köszöni. Azután nyer 8 millió koronát… és a szemetesembernek ajándékoz két üveg bort.
Ez egy igaz történet, ami meglehetôs fefordulást okozott a falu életében.
Valamit bemutat abból, hogy a lottó, és a racionalitás, netán igazságosság nem igazán függ össze. Nem éppen igaz ugye, hogy ha valaki nyer nyolc milliót a lottón, akkor megnyílik a szive. Egyáltalán nem nyílt meg. Ha megnyílt volna, akkor legalábbis a szokásos megtalálói díjat, ami tíz százalék adta volna oda. Mint amikor valaki pénztárcát talál, és átadja a rendôrségnek. Ez lett volna az igazságérzet, és a hála kifejezésének a minimuma.
Ennél is nehezebb persze elfogadni a spirituális igazságtalanságot, ami a hirtelen megvilágosodást illeti.
Ezért találja fel az ember a karmát. Avval próbál érvelni, hogy: Igenis van igazságosság, de csak több életen keresztül lehet észrevenni a mûködését.
Amint nem tudjuk megemészteni, hogy például Aksel, akirôl soha nem voltunk valami magas véleménnyel egyszercsak behivatik a tanító által, hogy ’különleges gondoskodásban’ részesüljön (special care). Arra gondolunk, hogy lehet valami a fickó karmájában, tréningjével, és jótetteivel korábbi életeiben. Merthogy ebben az életben senki soha nem látta, hogy bárkiért tett volna bármit.
Megértenénk, ha Kaj-ról volna szó gondoljuk. Aki oly sokat praktizált, és gürcölt az ügyért, ráadásul minden pénzét a közösségnek adta. De Aksel…
Nem így gondolkodunk mindannyian? Dehogynem!
Úgyhogy nem könnyû a hirtelen, láthatólag megmagyarázhatatlan tudati áttörés lehetôségéhez viszonyulni. Kihívja szokásos elképzeléseinket az igazságosságról, az etikáról és a józan paraszti észrôl.
Az is lehetséges, hogy a tanulási folyamataink mélyebbrôl nézve ugrászerûek és irracionálisak. Csak úgy néz ki, mintha a fokozatosságot gyakorolnánk, de ha mikroszkóp alá tennénk észrevehetnénk, hogy a fokozatosság csak egy értelmezési keret, amit a kicsi irracionális ugrások, amik a folyamat igazi ’lényei’ köré kerítettünk, pontosan azért, mert ez az irracionalitás elviselhetetlen.
Személyesen elônyben részesítem a hirtelenség leírására azokat a képeket, amikkel a kvantumfizika iránti hobby szerû érdeklôdésem lát el.
Amennyire értem, a kvantumfizika világleírása nagyon döfi a klasszikus fizika szemét, és törvények és szabályok béklyózta leírását az univerzumról. A kvantumfizikai univerzum irracionális, paradokszális, és kibújik a szabályok alól. Valószínûségekkel operál, amik gyakran nem pontosíthatóak. Sok látszólag abszurd elképzeléssel spékelve.
Talán megengedhetjük magunknak, hogy a prakszis instant felfogását úgy tárgyaljuk, mint valamely kvantumfizikai weirdness-t (különlegességet).
Személyesen ezt részesítem elônyben a lottó hasonlattal szemben.
Egyszer próáltam rávenni Tulku Urgyent, hogy magyarázza meg a dzogcsen hirtelen ugrás aspektusát. Az elsô nagy megnyílásom volt az apropó. Igencsak le voltam nyûgözve, és kész voltam akár felépíteni valamely históriát a Tulku és jómagam korábbi közös karmáját illetôen.
Természtesen átlátott rajtam. Így amikor rákérdeztem, és végighallgatta a tolmácsolást – ami magától értetôdôen arról szólt, hogy ugyan miképpen is volt lehetséges, hogy a ’rámutatása’ (point out) éppen nálam volt sikeres – mosolyogva azt válaszolta, hogy: VÉLETLENÜL.
Biztosíthatok mindenkit arról, hogy az énem ezt igen nehezen emésztette meg. De hát így megy ez a kifinomult spirituális gyakorlással. Hiányzik belôle a logika, ami kétségeket ébreszthet az emberben a kozmosz ’beépített’ jóindulatával kapcsolatban. Olykor pokolian érthetetlen! Értitek?
Az instant leírásnak vannak ugyan pozitív oldalai is. Mindenek elôtt az, hogy kijelenti, az elôrelépés lehet ugrásszerû is. Aminek során a helyzet irracionalitása is hozzásegít ahhoz, hogy az ember kizuhanjon az identitásából. Ami sokban abból is áll, hogy azt gondoljuk: Így és így csináltam sok éven keresztül, és ezért tapasztaltam nyugodt, és érthetô elôrelépést.
Egy hozzáállás, ami természtesen konstruktív. De ugyanakkor fogva is tart az egyén szokásos, önigazoló, racionális önképében, másokkal kapcsolatban, és a prakszis felfogásában. Egy merev világfelfogás fogsága.
A buddhizmuson belül pont úgy magyarázzák a fokozatos út eksztrém rugalmatlanságát, ahogy jómagam kedvelem. A fogalmazás a mahayana-ból származik, ami a buddhizmus második nagy hulláma. Azt mondják ahhoz, hogy az ember kapcsolatba kerülhessen saját megvilágosodási szintjével egy eonon keresztül kell gyakorolja a fokozatos prakszist. Ami bizony igen hosszú idô, még indiai viszonyok között is. De ennyi idôt követel a dolog, mondják.
E gondolkodáson belül örvindhetünk annak, hogy összehasonlíthatjuk a prekambrium korát mondjuk a szénkorszakkal. Ezen az idôszakon belül hatalmas progresszió ment végbe az egyik oldalon. A másik oldalról nézve viszont az az egyetlen pici amôba, amely a prekambrium során kever, és fejleszti a metabolizmusát, sejtosztódását, stb nem sok jót kap ki abból az evolúciós elôrelépésbôl ugye, ami csak fél milliárd évvel késôbb lesz aktuális.
De a mahayana-ban azt mondják: Így biztos az elôrelépés. Ha türelmesen kivárjuk, hogy beteljenek az idôk, be is telnek.
Ez miránk is érvényes. A fokozatos út lassú, az evolúció kitartó, nyugodt, és megelôzhetetlen tempójában mindannyiunkat elvezet a megvilágosodáshoz. Ami megnyilvánul valamely idôpontban, valamely galaxisban…
De mi van a türelmetlenségünkkkel itt és most? Ha elképzeljük, hogy csak a fokozatos út nyitott a számunkra, és visszanézünk az életünkre? Egy olyan életre, ami a spirituális progresszióról kell szóljon. Mindannyian azt gondoljuk, hogy: Átkozottul lassan megy! Nem lenne ez egy sötétebbb perspektíva? Mint az, hogy legalábbis teoretikusan lehetséges ugrászerû elôrelépés is?
Együtt vagyunk még mindig? Senki nem szállt ki?
Szóval nem kéne hurrát kiáltanunk az ugrászerû elôrelépés lehetôsége okán? Ez megnyitja – az evolúció nyelvezetét használva – azt, ami a biológiai mutációra emlékeztet. Ami ugye a természtes fejlôdés ugrása. Így értem legalábbis a biológiai fejlôdést. Amely felfogás szolídan le van horgonyozva a Képes Tudomány (Illustreret Videnskab) cikkeibe.
Na a viccet félretéve. A kvantummechanika ’képeit’ használni a spirituális fejlôdés bemutatására lehetôvé teszi a hirtelen kibontakozás megértését, ami kevésbé elviselhetetlen, mint a lottó hasonlat. Amikor van egy tapasztalati mezônk, ami minimum 1000 ember 20 éven át végzett nyugodt, türelmes, és okos fokozatos gyakorlásán alapul nem elképzelhetô, hogy elértünk egy fokozatot, amit ha jól emlékszem ’kritikus tömegnek’ hívnak? Vagyis egy tudati telítettség, ami elkezdhet ugrásokat generálni. Amint a kritikus tömeg a kvantumfizikában láncreakciókat indíthat el. Képes lehet ez a metafora hidat építeni a prakszis fokozatos és hirtelen megértése között? Adhat reményt arra, hogy ezek az ugrások gyakoribbá válnak a jövôben? Igaz, hogy nem értjük igazán, hogy ez miért Aksel-lel és Yrsa-val történt meg, és nem azokkal, akik szerintünk tényleg megszolgáltak érte. De legalább megesett!
Az egész csoportot tekintve talán ez a rezonancia kell, hogy miután ennyi ember megfelelôen gondosan gyakorolta ezeket a prakszis formákat, oly sok éven keresztül, most jöhetnek ezek az irracionális – és nem mindig igazságosan elosztott - ugrások némelyek számára. Ez pedig megnöveli az egyesített energia szintet a csoport számára. Ami az egész mezôt magasabb szintre emelheti.
Ez persze nem válaszol arra kérdésre, hogy a nyitások miért nem az ’igaziakkal’ történnek meg elsôsorban. Ami arra bír bennünket, hogy karmikus meséket költsünk. Ebben az életükben valóban nem tüntették ki magukat semmivel, sôt kiválnak a többiek közül passzivitásukban. De korábbi életeikben nyilván nagyon szépen viselkedtek, ami miatt most jött az áttörés.
Amit viszont muszáj elfogadnunk – és ami úgy vélem a maga módján lenyûgözô is – amikor a prakszis elmélyül, akkor az ember egy olyan dimenzióba kerül, ahol más rend uralkodik. Egy olyan dimenzió, amiben nem csak az okos, fokozatos progresszió található meg, hanem ahol csodák is történhetnek.
Ez persze nem csak a dzogcsenre érvényes. Minden nagy vallás misztérium-tanításának vannak tapasztalatai a prakszis irracionális aspektusairól. De szerintem pontosan ez, különlegesen precízen fogalmazódott meg a dzogcsenben. A kettôs irányú tudatgyakorlat éppen ez: Egy mód arra, hogy megnyissa a saját szisztémát, egy másmilyen készenléti állapotra, a meglepetések lehetôségének új rendjében. Márpedig íly módon valaki prakszisa radikálisan felfokozódhat pillanatok alatt. Ami által az illetônek lehetôsége támad például egy perc alatt arra szintre eljutni, ami megfelel annak, ahová 20 – 30 évi fokozatos gyakorlás juttatná.
Hadd használjak egy kicsit kockázatos képet: Ha az ember havonta egyszer vesz egy lottót akkor nem nyerhet igazán. Teljesen leegyszerûsítve, a szerencsének esélyt kell adni. Meg kell próbálni olyan helyzetbe manôverezni magunkat, hogy a kvantummechanikai lehetôségek elkezdôdhessenek megnyilvánulni.
Ez az, amit a dupla irányultságú tudatgyakorlatozással teszünk. Növeljük a frekvenciát, élességet, és a szabadságot a prakszis pillanatokban. Azért, hogy esélyt adjunk a rendszernek a megnyílásra, ott ahol az irracionális ugrás átveheti a ’stafétát’. Amire nem sok esély van, ha csak a fokozatos, racionális, lépcsôs szinten munkálkodunk.
Ha ezt a két értelmezést tisztázzuk, akkor talán megnöveljük annak esélyét, hogy még inkább fenntartás nélkülivé, és szabadabbá váljunk. Ehhez egy határterületre kell kiérjünk. A fenntartás nélküli nyitottság megnöveli az instant dimenzió megjelenésének esélyét. Tulku Rinpoche írt az emlékiratában (Blazing Splendor) egy fiatal emberrôl, aki anélkül, hogy valaha gyakorolt volna, ’belülrôl’ rábredt a rigpára. Ritka jelenség, de egy sor történelmi példát ismerünk. Ramana Maharsi, és Eckehart Mester például. Az említett fiatalember egész hátralevô életében elutasította, hogy tanítson. – Nem tudom elmagyarázni, mondta, - mert egyetlen ugrással értem el. Nem tudnám a fokozatos megközelítést instruálni, amire az embereknek normális esetben szükségük van.
Lenyûgözött ez a történet. Bemutat valamit az ultimatíve irracionalitásról. De arról is, hogy mennyire haszontalan tud lenni az ugrásszerû tapasztalat. Legalábbis bizonyos szempontból. Merthogy nem nyit szükségszerûen rá a megfontolt, fokozatos tanításra.
Természetesen a szerencsés, akirôl a történet szól megmaradhat a rigpában. Amint ez így is volt. Amíg egy bizonyos értelemben viszonylag tragikusan, fiatalon meg nem halt. Az egészet tekintve segített növelni a rigpamegnyilvánulások frekvenciáját. De közvetlenül nem tudott segíteni senkinek. Például nem tudott keresztül vinni egy pointing out-ot.
A legsajátosabb az egészben, hogy amikor meghalunk, kilélegzünk utoljára, akkor megtörténik az irracionális ugrás ’magától’. Nem kell 20 éves fokozatos gyakorlás az utolsó kilégzéstôl addig, amíg találkozunk a rigpával. Azonnali a dolog, mondhatni.
Úgyhogy elkezdhetünk örülni, amint Urgyen Tulku mondta volt.
Kontroll és megértés
Longcsen Rabjam – a nagy tibeti misztikus 1300 körül – leír egy módot arra, hogyan növelhetjük annak valószínûségét, hogy az irraconális megnyílás bekövetkezzék, megfigyelve miként is épül be a praxisunkba mélyen a világot és megmutatkozásait megérteni akaró kényszer.
Azt javaslom, hogy most pontosan ezt tegyük.
Az egész bevezetés a fokozatos és azonnali hozzáálásunkról a praxishoz mélyebben nézve arról szól, hogy figyeljünk oda arra mennyire vágyódunk valamely rend, kontroll és struktúra után. Hogy azután magában a gyakorlási helyzetben el tudjuk engedni ezt a sóvárgást.Ami nem könnyû, mert ez nagyon szubtilis. Próbáljátok lehallgatni, megérezni, avagy odaadni magatokat az éberségnek. Most próbáljátok felfogni, miként is van, hogy ebbe az odaadásba mégiscsak beleszövôdik az igény, hogy megmaradjon valamelyes kontroll a megértést illetôen. Egyidejû kíván lenni a pillanattal.
Ezt a kifinomult kontrolligényt el kell engedni. A megértés és a kontroll az elme rokon hajlamai, mondhatni házasok egymással. Ha nem érzi az ember a megértési kényszert, akkor talán a kontroll megtartásának igényét érzi, vagy fordítva. Ha sikerül is az embernek egy pillanatra megszabadulni a kontrollkényszertôl, akkor evvel egyidejûleg elvész a megértés is. Ebben a pillanatban rányitunk az irracionálisra, miáltal jelentkezik a szorongás.
Mindannyan összerándulunk a praxis elengedés során, és ezt a megértés és kontroll hiánya okozza.
Ez nem csupán mentális esemény, nem tartozik kizárólag a fejhez, ha utána érzünk, akkor regisztrálhatjuk a szívben, az érzelmi rendszerünkben, majdnem tisztán fizikai is, az egyes sejtekben is megjelenik.
Három különbözô helyen is elkezdhetünk evvel dolgozni. 1) Magával a kontrollal. 2) A megértés igénye kombinálva a kontroll igényével. 3) Magával a megértés kísérletével.
Elôszöris tisztában kell lennünk avval, hogy az énnek azok a részei, amelyek megpróbálják kontrollálni a praxist ezzel vannak elfoglalva, úgyhogy nem tudnak résztvenni a pillanat visszaható (reflexiv) folyamatában. Az a rész, amely érteni akar nem képes ugyanabban a pillanatban odaadni magát. Ez azt jelenti, hogy a praxismomentum nem lesz eléggé nyitott, vagy irracionális.
Most próbáljatok miközben befelé ’néztek’, ráérezni arra a részre magatokban, amely meg akarja tartani a kontrollt. Majd elengedni ezt a részt.
Próbáljátok magát a praxist, az odaadó elengedést a személyiségetek ama részébe helyezni, ami kontrollálni akar.
Olykor segít, ha együtt próbáljuk. Mint amikor egy mólón állunk sorban és háromig számolunk vízbeugrásra készen, és ugrunk. Most számolni fogok háromig, és elengedjük. Mind az értéskényszert, mind a konrollt.
Egy, kettô, most…
Ha az ember belemegy egy ilyen játékba, akkor lehetôsége lesz arra, hogy ne csak a csodát érzékelje, hanem egy kicsit mélyebb ellazulást, esetleg egy kissé mélyebb odaadásba zuhanást, bele a most intenzitásába.
Ha sikerül, akkor ez egy új tapasztalat a tudatban. Ez az elengedésnek köszönhetô, ami, mint minden ellazulás energiát szabadít fel. Ez a megnövekedett energia mennyiség pedig valamilyen formaképzéssel kívánja kifejezni magát.
Na most, nem kell agyonstresszelni magunkat. De ez a formaképzôdés olyan, hogy amint észrevettük el kell engedni. Csak így tartható fenn az odaadás, és az én leszerelése éppen hogy.
Ha nem gyakoroljuk be a jelenségek elengedését, a pontos praxis mellett, akkor annak foglyai leszünk, ami az odaadás legelmélyültebb pillanataiban árad az elménkbe.
A praxis nyitottabb pillanataiban azt az energia tengert, vagy tudatot érintjük, amiben mindig is vagyunk. Olyan csábítás ez, – teljesen érthetôen – ami arra ösztönöz, hogy azonosuljunk evvel az áradó energiával. Ami formálódni fog egy pillanat alatt és automatikusan. Éppenséggel ezt a formaképzôdést követi az automatikus azonosulás.
Erre egy példa lehetne a belsô hô élménye. Vagy egy érzelemtágulás a szívben, a hála és odaadás formájában.
Figyeljük csak meg mi is történik, és milyen gyorsan és spontán, és szükségszerûként lép föl: Elôször az energia melegként formálódik meg, vagy szívbéli érzelmekként. Egyáltalán csak most, hogy a formaképzôdés megtörtént vesszük észre az egészet. Az energia, ami felülrôl érkezik, mint a belsô szintek csöppje az alacsonyabb szinteken csakis a formaképzôdés után integrálható. Csakis a belsô szintek praxisa teszi, hogy az ember képes találkozni, és felszabadítani az energiát elôbb, vagy magában a formaképzôdés pillanatában.
Ezután nyelvivé is tesszük a formaképzôdést. Vagy durván, azaz magunkhoz szólva: Ez egy szívbéli érzelem, hála és odaadás volt, vagy: Ez egy melegáradás volt. Vagy kifinomultabban, talán képileg elhelyezve egy belsô térképen.
A folyamat következô spontán, automatikus lépése az, hogy az ember a hôt, illetve szívbeli érzéseket az énjéhez kapcsolja. Mondhatni felhívjuk azt a részünket, ami az identitásunkat tartalmazza, és elmeséljük: - Meleg öntött el, vagy: [dánban mindig ott az ’én’ elöl] Átéltem egy szív megnyílást.
Ezt a dupla automatizmust kell elengedni abban a pillanatban, amikor a formaképzôdést észrevesszük. El kell érnünk, hogy a belsô hangot elhallgattassuk, mielôtt kimondná: Meleget élek át, energiaöblítést, vagy szívbéliséget. Csakis így kerülhetjük el az élménnyel való azonosulást.
Nem megnevezve, elkeresztelve, vagy megtartva a felbukkanó formát, vagy pillanatot megtarthatjuk a tudat szabadságát, ami lehetôvé teszi a folyamat további elmélyülését.
Amennyiben viszont azonosulunk valamely formaképzôdéssel, akkor az fokozott jelentôséggel fog bírni. Ezáltal olyan jelenség lesz belôle, ami sokat elárul arról ki, hol is tart a folyamatban.
Valami, ami elkerülhetetlenül vissza fog térni ismét. Valami, amit keresünk, mint valami útjelzôt. Talán, mint egy bíztató jel kap státuszt a folyamatban. Mi által az élmény korláttá válhat, ami lefékezi a folyamatot.
Mindez az elengedéssel kerülhetô el, avval, hogy az odaadásunk elfordul a formaképzôdéstôl. El a kereszteléstôl, és megértéstôl.
Semmi baj az olyan jelenségekkel, amelyek természetesek és elkerülhetetlenek. Az, hogy megnevezzük ôket és azonosulunk velük elmebéli szokás, ami a kezdetben leküzdhetetlennek tûnik, mint valami természeti törvény. De amikor felfedezzük, hogy ez valami megszokás, akkor rájövünk, hogy ez is elengedhetô.
Longcsenpa ezt így fejezi ki:
„A referencia [kommentár?] nélküli rigpa a hatalmas, mindent átható áttetszôség.”
És most jön az igazán heves poén:
„Pihenj el a nem-értés rigpájában, mint a bolond.”
Az elsô idézet a kommnetár nélküli rigpával és az áttetszôséggel rámutat a ’helyre’, ahol megpróbálható a kontroll, és megértés feladása.
Longcsenpa azt mondja, hogy összehasonlításokkal és referenciákkal tákoljuk öszze a megértést. Nem merünk, mondja az irracionalitásban találkozni a nyitottsággal.
Úgyhogy hivatkozunk ’Istenre’, ’nyitottságra’, vagy ’szeretetre, esetleg ’áttetszô kohézióra’. Hivatkozunk valamire. Nem merünk találkozni az azonnali nyitottsággal, a kozmikus szakadékkal, aminek közepében üldögélünk.
Ahogy itt ülünk a teremben valójában a nyitottságban lebegünk. De nem merünk evvel találkozni.
Ezért hivatkozásokat kreálunk, és kinevezzük ’menyezetnek’, illetve ’padlónak’, ’szeretetnek, vagy ’kettôs tudatirányultságnak’. De ha elmerjük engedni a referenciákat – a kontrollt, és az értés kényszert - amit Longcsenpa speciálisan kiemelt – akkor szabadok vagyunk. A nem-értésben nyugszunk ’mint egy bolond’.
A fokozatos út szükséges mindannyiunk számára, bármilyen szinten is vagyunk; - világos?
Ez bíztat, vigasztal, és ad egy – jó értelemben vett – a praxist érintô önbecsülést, ami nem egoizmus. Nyugodtan mondhatjuk magunknak, hogy már 20 éve, vagy több óta járjuk az utat, és jókora és szép munkát végeztünk.
Nem jutunk messzire egy olyan felfogással, hogy ’ez nekem nem használ egyáltalán’.
Nem is igaz! Spirituálisan ez úgy igaz, hogy ebben a helyzetben elvégeztünk egy hosszú, alapos, kitartó munkát kedves mindannyian, és még igazán sokan, és ez a munka ésszerû haladást tett lehetôvé.
Ez az elismerés természetesen nem használható más, a mi utunkon kívülálló ellen. Például, hogy a mi praxisunk a legjobb, és mi különösen üdvözültek, vagy elôl járók lennénk. Nagy butaság lenne! És igaztalan. De ki kell állnunk az utóbbi 20 évben elvégzett munkánkért – és a többi kb. 1000 társunkért.
Túl ezen, mindannyian annak a ténynek árnyékában dolgozunk, hogy a kicsit nagyobb megnyilások irracionálisak, és gyakran ütköznek az igazságérzetünkkel. Muszáj együttélnünk avval is, hogy senki közülünk nem értheti a totális kozmikus tudatot. Ezt nyugodtan fel is adhatjuk.
Most esik le nekem, hogy az egész délelôtti elôadás Longcsen Rabjam fentebb idézett két versorára épült. Ô egyébként írt egy trilógiát Rang drol Korsum: Az önfelszabadítás trilógiája címmel.
Az elsônek címe: Semnyi Rangdrol, Az elme önfelszabadulása. Ebbôl származik a két vers.
A következô címe Chönyi Rangdrol, A dolgok lényegének önfelszabadulása. A harmadik a Nyamnyi Rangdrol, Az azonosság önfelszabadulása.
Mindennapi nyelven: Az elsô a szubjektum önfelszabdulása, a második az objektum önfelszabadulása. A harmadik a szubjektum és objektum azonosságának önfelszabadulása. Azaz a kettôs tudatirányultság önfelszabadítása.
Ez három fantasztikus mû! Mindhárom azonos módon épül fel. Bevezetôként egy-egy vers a dzogcsen alapvetô versformájában, ami kilenc szótagot jelent minden sorban. Ezeket hívjuk gyökérverseknek. Ezeket követi az értelmezés, vagy kommentár. A gyökérversekbôl való a két vers, amit idéztem.
Longcsenpa nem használja a ’kettôsirányultság’ kifejezést. E helyett azt írja: ’a szubjektum és objektum azonossága’. Nyamnyi rangdrol az azonosság önfelszabadítása. A nyam jelenthet sok félét. Ebben az összefüggésben az elsô szöveg az én, a szubjektum, vagy az elme – sem’s -önfelszabadításával foglalkozik, a második a tárgyak, objektumok – chö’s – önfelszabadításával. Míg a harmadik az egyensúllyal, az azonossággal – nyam – a kettô között.
Longcsenpa rengeteg egyedülálló mûve közül is kiemelkedik néhány, ami vélhetôleg a legmélyebbek közül való. Ez pedig a Chönyig Dzö, angolul The Precious Treasury of the basic Space of Phenomena. Egy másik a Nélug Dzö, A természetes állapot kincseskamrája. A harmadik az a trilógia, amit elôbb említettem.
Nemrégen olvastam egy francia doktorátust – Profusion de la vaste sphére – amit a dzogcsen gyakorló Stéphane Arguillére francia filozófus írt, aki kapcsolatban volt az azóta megboldogult Nyoshul Khen Rinpocséval, az egyik nagy dzogcsen mesterrel.
Ez egy igen érdekes dolgozat. Költôi mû, amely referál Loncsenpa Chönyig Dzö címû mûvére, de ezen keresztül az egész életmûre is. Egy helyen az író ara a következtetésre jut, hogy a tradicionális akadémikus feltételek szerint is a Rangdrol Korsum, az önfelszabadulás trilógiája a mélyben mintegy válaszol a Nyingthig yabzi címû ezoterikus praxisszövegre, ami Longcsenpa munkájának esszenciáját tartalmazza.
E mellett arra is rámutat, hogy gyökérvers és a kommentár elválasztása újítás volt Longcsenpa idejében. És pontosan a megnevezett három mû, a valószínûleg legmélyebbek, amikhez ezt az eredeti formát választotta.
Az empatikus érzelmek jelentôsége
Mindannyiunkban összefügg a kontroll vágya, és a határállítás igénye az identitásérzéssel, egy átfogó belsô hálózatban.
Emiatt annyira nehéz transzcendálni ezt a komplexumot.
Megérteni valamit, még azt is, hogy az ember ragaszkodik valamihez, amit képtelen elengedni, olyan érzést ad, hogy valaki, vagy valami vagyunk. Ezen a barrikádon próbál a praxis áttörni.
Nem lebontani és eltüntetni végleg. Ez elmebajhoz vezethet. Azt kell elérni, hogy ne ez a korlátozottság legyen az állandó és egyetlen elôtere a pszichénknek. Ne dominálja kényszeresen azt, hogy mit hogyan értünk, és miképpen élünk a világban.
Egy olyan funkciót keresünk a tudatban, ahol ez a megértés-kontroll szerkezet a háttérbe húzódik, ideiglenesen félreáll, és helyet ad az odaadás, nyitottság, világoság nagyobb volumenének, amit csak ezek a minôségek elérhetnek, anélkül, hogy egész idô alatt idomulnának ahhoz a szokásunkhoz, hogy állandóan érteni és konrollálni akarunk az identitásunk megôrzése érdekében.
Az empatikus érzéseknek helyet adni a tudatunkban azért annyira döntô, mert a szeretet és együttérzés mélyén ott sejtlik az, hogy mindannyian összefüggünk valamiképpen.
Egy sejtelem arról, hogy nem úgy áll a dolog, amint az identitásunkba beépült elhatárolódás kívánná elhitetni, azaz, hogy elválasztottak vagyunk egymástól, az identitásunkba zárva. Hanem azt sejteti, hogy nem vagyunk egymás között elzárt identitás buborékok, amelyek soha komolyan nem képesek leküzdeni az akadályokat, emelyek elválasztanak minket.
Ez a mély, és mélyebben véve illuzórikus fundamentális magányosság érzet, mintha ebbôl soha nem tudnánk kitörni, egy saját követelés, amit mi tartunk fenn másodpercrôl másodpercre avval, hogy mindent meg kívánunk érteni, ami történik.
Minden megértés alapstruktúrája, még a nagyon árnyalt és mély intuitív megértésé is elválasztódás.
Ez az alapstruktúra fenntartja a kozmosz egyik nagy ajándékát, amit mindannyian megkaptunk, az indivídum egyedülálló lehetôségeit. De ez a másik nagy ajándék kárára folyik, ami a nagy összefüggés megismerését jelenti.
A megértésem kibillent a közvetlen összefüggésekbôl az emberekkel, állatokkal, és növényekkel kapcsolatban, és azt az élményt teremti, hogy be vagyok zárva magamba. Steiner szépen megfogalmazza: ’A 20. és 21. századi emberek el vannak átkozva avval, hogy az énjük felmérhetetlenül el van zárva a külvilágtól.’
Túl ezen, a modern élet a nyugati civilizációban extrém fokon kiemeli a legindividuálisabb oldalainkat. Ami kollektív szenvedést okoz, egy általános lehasítottság és elszigeteltség érzést, még a legközelebbi hozzátartózókat, mint a gyerekeket és szerelmi társainkat illetôen is.
Hogy ki tudjuk egyensúlyozni ezt a tendenciát szükséges, hogy a praxisunk sokkal inkább az empatikus érzéseinken nyugodjon. Hogy ezeken keresztül vegyük a sejtelemben kiindulásul, hogy mélyebben nézve minden egy tudatban nyugszik.
Ennek a praxisnak természetesen nem kell eltávolítania annak örömet és értékelését, hogy mi mindannyian, a legkisebb gilisztáig unikum vagyunk. Ám az egyedülálló individualitás egyoldalú felmagasztalásának magány az ára.
A modern gyakorló élete arról kell szóljon – amint korábban már beszéltünk róla – az egyik oladalon, hogy értse, élvezze és ünnepelje, hogy egy megismételhetetlen, kreatív unikum, ám – a másik oldalon – ezt a ceremoniális megértést ki kell egyensúlyozni avval az igyekezettel, amivel befelé törekszünk, afelé az esszencia felé, ami mindannyiunkkal közös.
Ebben az igyekezetben pedig az együttérzés, a hála és a szeretet a döntô.
Ha ezek az empatikus érzések nincsenek a gyakorlásunk középpontjában, akkor a praxis csak megerôsítése lesz az izoláltságunknak, ahelyet a közös lélegzés helyett, ami összeköt minden életet ezen a bolygón. Egoista önkielégítés lesz, amikoris mindenki ül a saját individuális tornyában, és próbálja a privát látókörét kitágítani.
Annak feltétele, hogy az ember megszabaduljon attól az értéskényszertôl és kontrolltól, ami távol tartja az egységtudattól, kiindulásul annyi, hogy el tudjunk nyugodni az egybetartozás sejtelmében. Ez a sejtelem az, ami enyhíti a félelmet, hogy az ember valami vákumba zuhan, ha elengedi magát.
A veszteségtôl való félelem jelentôs akadálya annak, hogy merjünk elengedni. Úgy érezzük, hogy elveszítjük magunkat, és valami hideg ürességben végezzük.
Az empátia érzésének, amirôl itt beszélünk nem szabad mesterségesnek lennie. Nem mûködik, hogyha csak egy elgondolt érzés. Spontán kell elôállnia.
Az ilyen szívbéli érzéseket ismerjük mindannyian. Amikor megjelennek megvan a lehetôsége annak, hogy a praxis beljebb visz. Persze, hogyha nem felejtünk el praktizálni közben. Ezen az úton érhetô el a nonduális.
Pontosan az empatikus érzések óriási jelentôségére tekintettel fektetünk olyan nagy súlyt a szerelmi életre. Olyannyira, hogy azt is mondhatnánk a szeretetrôl, együttérzésrôl és éberségrôl szól az egész.
Ezért annyira fontos a gyerekeinkhez, szüleinkhez, szerelmeinkhez és barátainkhoz fûzôdô viszonyunk. Mindennek ellenére evvel gyakorolunk ugyen némi együvé tartozást. Amint próbáljuk egy kevésbé birtokló változatát tenni alapnak a tanítóhoz való viszonyunkban is.
Konkrétan úgy van ez, hogy elôször felidézzük az együvétartozás érzést a legközelebbi hozzátártozóinkat illetôen. Ezen az úton aktiváljuk az empatikus funkciót, ami a szívben lakozik. No és feltehetôen a szívkörüli ideghálózatban is. Mindez pedig feltehetôen az agy által egyeztetetett. Legalábbis így néz ki a dolog.
Amennyiben ezt a szeretet teret aktíváljuk magunkban, akkor ki tudjuk nyitni a tanító és a tanítás felé is, miközben saját magunk maradunk, és amint a dzogcsenben mondják pontosan úgy vagyunk beállítva, ahogy csak lehet. Elôáll az optimális gyakorlási helyzet.
Ez nem az egyetlen lehetséges kiindulás a döntô elengedéshez. Ám a dzogcsen – és magam is – ezt tartom a legjobbnak.
Az irrationális, szakaszos prakszis rész titka mélyebben nézve az, hogy az ember egy pillanatig nem különbözik egy olyan valakitôl, aki aktualizálta a rigpa állapotot.
Amennyiben különbözik, akkor nem kapja meg azt a segítséget, amit a mentorral való együttlét képes adni. De ha képes elengedni a kontrollkényszert, ami a mélyebb empátia útjában áll, akkor kapcsolatban a tanítóval megkapja a segítséget saját legbennsejétôl. Ahol a rigpa kész, csak eddig nem fedezte föl. A megvilágosodott tudat a szívben nyugszik, a szeretetérzés, és az éberség legbennsejében. Ha az ember segítséget kíván valakitôl, aki ralizálta a rigpát, akkor képesnek kell lennie, legalábbis pillanatokra feladni az elkülönülési procedúrákat, amikkel védjük magunkat egymástól. És úgy, hogy ne csússzunk át a tanítóval való szimbiózisba, vagy kinyúlni felé, netán elképzelve valami eggyéolvadást.
A tanítóval való kapcsolat nem valami imádat, vagy szimbiózis. Hanem kiegyensúlyozott, felelôs megnyílás, ami megengedi a nyelv nélküli kommunikációt – a nem-nyelvi közvetlen tudat interferenciát.
Közbe lehetne vetni, hogy amikor mi praxis helyzetben empatikus érzelmeket gerjesztünk a gyerekeinkre, szerelmünkre, a lovunkra, kutyánkra, macskánkra gondolván, akkor voltaképpen fabrikálunk valami utánzatot.
Ez igaz. De ez a fabrikálás elô fogja hozni a spontánabb érzelmek visszhangjait. Ha nyugodtan tovább gyakorolunk el fog vezetni bennünket egy olyan térbe, amit áthat a bizalom. Olyan bizalom, amelynek kiindulópontja és alapja mélyebben nézve a bizalom a saját szeretetünkben azok iránt, akik közel állnak hozzánk. Ez a bizalom aktualizálódik újra, amikor rájuk gondolunk.
Amint ez a tér megnyílik nem kell a tartalmát szortírozni. Ha a bizalom engem és Tulku Urgyenhez fûzôdô viszonyomat is magába foglalja, akkor jó. De ha valakiben erre föl megjelenik a Szent Szûz is, természtesen ô is szívesen látott. Az a lényeg, hogy ezt a teret annyira árnyaltan hitelessé kell tenni, hogy lefedje az egész érzelmi életünket. Jobbá tegye az elengedéshez, jobbá, hogy merjünk szembenézni a racionalitás összeomlásával.
Ez az összeomlás közelebbrôl nézve az egzisztenciánk folyamatos történetének összeomlása, amit minden pillanatban igyekszünk fenntartani, evvel kívánván biztosítani, hogy ismétlôdhessen.
A rigpával való találkozásban ez öszeomlik.
Természetesen ez nem végleges. Inkább egy félreállítás. De amikor elôször éljük meg, akkor olyan ijesztô és provokáló, hogy véglegesnek tûnik. Mintha minden összezuhanna egyszerre, az identitás, a kontroll és az értéskényszer is.
Az erre vonatkozó tibeti kifejezés – úgy betûzve, ahogy kiejtik – a ’hédewa’ [?], vagyis ’legyôzetni a csoda által’. Kiüti az embert, teljesen küti. Ebben a pillanatban teljesen ki vagyunk téve a magasabbnak. Amit csakis akkor engedhetünk meg magunknak, ha abban a biztonságban nyugszunk, ami a saját empatikus érzéseink iránti bizalomra épül.
Az empátia állapotában való elmélyülés
Amikor sikerül létrehozni az empatikus atmoszférát, akkor további segítség lehet, ha figyelmünket a körülményeink érzékelése helyett magára a tudattérre irányítjuk.
A padló, a többiek, a szinek helyett próbáljunk figyelni arra, hogy belenyugodhatunk e magába a térélménybe.
Nem taszítjuk el az érzékelést, jöhet. De próbáljuk felfogni magát a terességet, a saját tudatunkban is.
Ha már megnyugodtunk az empátia atmoszférájában segíthet egy ilyen tér koncepció. Ez a beállítottság megadhatja a praxisnak azt a dinamikát, ami egyébként elveszhet a kellemes empatikus állapot befogadásában.
A praxisnak mozgásban kell maradnia. Ez egyfajta vizsgálódás, vagy csodálkozás processzus, az odaadásra hangolva. Nem statikus, nem egy létforma.
Nem hisztis, vagy ambíciózus, hanem fenntartja az éberséget, ami megakadályozza, hogy pangani kezdjen.
A pangás akkor jön, amikor megpróbálunk fenntartani valami struktúrát, vagy mintázatot. Ami által befagy a dinamika. Ez a pangás nagyon kellemes tud lenni, ami tartalmaz annyi békességet és ellazulást, hogy benne kívánunk maradni. Ami által elvész a lehetôség, hogy mélyebbre hatolhassunk.
Általában érvényes, hogy az egyik leghatékonyabb eszköz állapotokat megtörni, azaz a lagunákat a praxis flow-ban, hogy azokról az elemekrôl és tapasztalatokról, amik ezt az állapotot létrehozzák áthelyezzük a figyelmet magára a térélményre.
Ez az állapot leggyakrabban valamely koncepció körül, azaz egy nyelvi, vagy szubtilis-nyelvi formaképzôdésbôl bontakozik ki, amit nagyon nehéz tudatosítani, de igen fontos a megpillantása. A koncept lehet ellazulás, béke, barátságos bensô elfogadás, avagy gondolat nélküliség. Aminek az ember szubtilisan örvend, és dagonyázik benne, de ami általában valamely konceptuális formaképzôdés egy nagyon finom nyelvi fátyollal, vagy nyelvi elôformával maga körül. Értitek, hogy miért olyan fontos ez?
Ha sikerül ezt felfedezni, és utána a figyelmet átirányítani a tudattérre, amiben ez az elgondolás is lebeg, akkor megújul a dinamika, és sikerül megszabadulni ettôl az állapottól.
A koncepciók nem tartanak ki a nyitott tudattérben. Felolvadnak, mint hópelyhek a vízben.
Hagy fûzzem hozzá, hogy az egyetlen reális érzelemkapcsolat közöttünk, emberek között, a szeretet, együttérzés és hála, ami biztosítja, hogy a praxis ’bemozdul’ a közös tudat, és az egységtudat felé.
Egy mélyebb megnyílás nem valami magányos ügy, saját magunk körül forogva. Kapcsolatból, közösségbôl ered, pattan ki.
Egy ilyen kommunikációs helyzetben hámozza le a praxis az utolsó elfátyolozó réteget, úgyhogy a két tudat teljesen csupaszon vibrál egymás elôtt. Magunkban nyugszunk, de nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk elválasztva. És akkor felfedezzük mirôl is szól az egész.
Ez a védtelen, vagy meztelen pozíció valakivel szemben veszélyesnek érzôdik. Ez érvényes azokkal kapcsolatban is, akiket szeretünk, noha többnyire nem vagyunk ennek tudatában. Még a legközelebbiekkel szemben sem tudjuk teljesen elengedni magunkat. Még egy anya sem meri teljesen elengedni magát a gyerekével kapcsolatban. Maga Júlia sem képes erre Rómeóval kapcsolatban, vagy fordítva sem. Ha képesek lennének erre, akkor elérnék a rigpát.
Az egész dzogcsen tanítás építménye, a prakxis eszközöktôl a tanítóval való kapcsolatig valójában egy kommunikációs eszköz, amivel hozzá kívánjuk segíteni a tanulót, hogy merje magát elengedni fenntartás nélkül valamely emberi kapcsolatban.
Tanulhatunk valamit a gyerekeinkkel való kapcsolatból. A szerelmi partnerünkkel való kapcsolatból. Minél mélyebb szeretetet ’gerjesztünk’, abból tanulhatjuk meg a szeretet-szerelem pozitív lehetôségeit, na és a visszaélés és elárulás veszélyeit is.
Ám ezeket az érzelmeket nem lehet közvetlenül a tanítóra átvinni.
Rumi olyan szépen mondja: ha minden szeretet-szerelmi kapcsolat egy rózsa, egy narancssárga, egy piros, fehér, szilvakék, mind saját nevén, szülôi szeretet, az erotika bimbója, a barátság rózsája, akkor a tanítóhoz fûzôdô kapcsolat az összes rózsa illatának esszenciája.
Azonban minden szeretet kapcsolatba bekever az identitás. A szülôi büszkeség jó és rossz értelemben is stabil szeretetviszonyon alapul. Az identitás asszerint alakul, hogy valaki jó szülôkkkel nôtt fel, vagy valamely keményebb sorsú családban.
Minden szeretet kapcsolatban ott a határvonal meghúzása, a gyerekeinkkel kapcsolatban is. Te vagy te, én vagyok én, különbözô szükségletekkel, ám találkozhatunk valamilyen kiegyezés szintjén. Ez a megszokott. Sokan közületek ki mernek emelkedni errôl a szintrôl, mernek kockáztatni azért, amivel több fekszik a szívükön. De egy részünk még mindig fél attól, hogy valaki elfoglalja, vagy kontrollálni kezdi.
Ez a félelem pedig lehatárolja a tanítóval való kapcsolatot.
A tanító és tanítvány között igyekszik az ember úgy ’kitágulni-tágítani’, hogy az energia akadály nélkül áramolhasson a kettô között. Identitás, határok, fátylak, kontrollintézkedések, és feltételek megzavarják az empatikus médiumot kettejük között, megzavarják a spontán egységtudatot, amit íly módon nem is lehet felfedezni. A feltételek eltávolítják egymástól az embereket, buborékot teremtenek köréjük. Errôl pedig le kell mondani, mégpedig teljesen. Merni kell teljesen feltételek nélkül lenni.
Ebben a helyzetben persze nincsenek garanciák. Az ember tudja, hogy azt kockáztatja lerohanhatják. Manipulálhatják, visszaélhetnek vele, vagy hipnotizálhatják. Tudja, hogy a lehetôség fennáll, de mégis mer megnyílni. Mégis megtartja a kapcsolatot legbensejével és praktizál tovább.
Napjainkban, ebben a szuverén akaratos modern világban – legalábbis így tekint magára ez a világ – a feltétel nélküli odaadás kényes ügy.
Tudjátok, azt hiszem, hogy Tibetben, ahol ezek a stratégiák virágzottak egyfajta klán érzület dominált. Nem voltak ilyen hatalmas egó tornyaik, mint nekünk.
A tibeti buddhisták – akik próbálták átadni a magas meditációs formákat Nyugaton, a dzogcsent, mahamudrát és a madymaikát, The Middle Way – tisztában is lettek evvel. Szembe kellett nézniük avval, hogy ôk középkori, hierarchikus klán struktúrákból jönnek, és a pedagógiájuk ebbôl nôtt ki.
Ami a legnagyobb nehézségeket okozta és okozza.
Mi, akik itt üldögélünk nem élünk a középkorban, hierarchiában vagy klánokban. Mi sokkal inkább brutálisan elválasztottan élünk, mint egyének, és sokkal izoláltabban az egóinkban. Úgyhogy a pedagógiát passzítani kell, belive me!
Amikor Tibetben a kapcsolat mûködött a tanító és a tanuló között, akkor nem kellett kipiszkálni az érzelmeket olyan fokon, amint mi tesszük. Az ember közvetlenül a nyitottabb ’klánságra’ épített, és a praxisra is volt idô bôven.
Tizenkét év, mondták Tibetben, ennyi volt az átlag idô arra, hogy a bizalom taníto és tanuló között kiépüljön. De nem is volt szükség annyit árnyalni az érzelmi részleteket, és dolgozni velük, amint mi tesszük. Amint muszáj tennünk. Nem tudunk elszökni a modern énünk elôl – aminek sok szép oldala is van – és a családi kultúránk elôl sem, ami hiperérzékennyé tett bennünket a visszaélésekkel és határáttörésekkel kapcsolatban.
Ez a terület sokkal ártatlanabb volt, ha visszanézünk 1850-re, vagy 1950-re Tibetben. Másrészt viszont, amikor megkísérlünk kölcsönös bizalmat kiépíteni akkor velünk tart az identitásunk, velük pedig az összefüggô elvárások és elképzelések az emberek közötti szeretetrôl. Hatalmas és komplex tájkép, ami sokkal egyszerûbben nézett ki Tibetben 200 éve.
Azoknak a tanulóknak, akik elértek a dzogcsenhez tiszta énjük volt. Másként ez a gyakorlás lehetetlen. Az igaz, hogy az elszigeteltség érzés az egyéni énekben kisebb volt. Amiért azután inkább készen voltak az elengedésre.
Mind e mellett a tanuló elválasztotta a tanítóhoz fûzôdô viszonyát az összes többi szeretet-viszonyától és privát életétôl, sokkal élesebben, mint amire mi képesek vagyunk – egyelôre.
Vagyis be kell állítanunk magunkat arra, hogy az empatikus médium felfedezése, kutatása közben, amin keresztül kommunikál a dzogcsen, muszáj egy sérülékeny tájon átkelnünk. Aholis találkozunk a traumáinkkal, avval amire magunk is képesek vagyunk, és magunk is akarjuk, nehézségeinkkel az autoritásokat illetôen, és a szabadságban való hitünkkel. Mind olyan struktúrák, amelyek szükségesek és szépek, messzire vezetnek az úton, de amiket tudatossá kell tennünk.
A tanító a dzogcsenben nem imádnivaló, és nem azért van, hogy szeressék. Hanem eszköz, egy kommunikációs eszköz, egy híd, amin a tanulónak át kell kelni, hogy felfedezhesse a rigpát magában. Nem kell virágcsokorral és udvarlással megközelíteni. Be kell vetni magunkat. Mind a tanítónak, mind a tanulónak be kell vetnie magát, ha megnyílást akarunk.
A tapasztaltak kétségei
Van egy fogalom, amit a Tulku nagyon igyekezett pontosítani. Angoloul jaded-nek fordították, azaz ’elfátyolozott’, ’tompa’, ’kimerült’, vagy ’belefáradt’.
Ez egy olyan állapotot ír le, amit mindenki kockáztat, aki vagy 20 évig praktizált. Ilyen hosszú gyakorlás után csökkenhet az éberség, elôállhat a feladás hangulata, ami abból ered, hogy az ember annyit üldögélt, oly sok tanítást hallgatott, annyiszor ment keresztül a pedagógián, hogy azt gondolja: Nem hat ez rám, hiszen egyáltalán nem mozdított rajtam semmit.
Ez a kétség processzusa. És elvezethet a gondolathoz: Vajon egyáltalán nekem való ez? Nem kéne találnom egy nôi tanítót esetleg? Vagy inkább szufinak kellett volna mennem?
Ezek a kétkedô folyamatok nem ugyanolyanok, mint a kezdetben. Azok elôbb jönnek, még mielôtt elkezdôdik a napi praxis, és kialakul valami mélyebb kapcsolat egy tanítóval.
Ez a másik – bizonyos értelemben veszélyesebb, vagy komolyabb – kétely egy nagyon, nagyon hosszú tanító-kapcsolat tapasztalatai után jön. Olyan tapasztalat nyomán, amikor amúgy nincs kétség a tanító hitelességében, és a praxist illetôen sem. De az ember abban kezd kételkedni, hogy ô maga képes-e tovább lépni.
Ezt a kétséget alaposan leírták ebben a hagyományban.
Gyakran olyasfajta élmény kíséri, hogy az ember egy üvegfal elôtt reked meg, amit képtelen áttörni. A fal átlátszó, ami azt jelenti, hogy a megrekedt nagyon sokat megértett és megélt. Megnyílásai is voltak. De olyan okok miatt, amit nem ért, nem tud áttörni.
Eza kétség fel fog bukkanni, közöttünk is.
Meg kell tanulnunk együtt élni vele. Merthogy természetesen nem találtunk fel valami egyenesebb, vagy rövidebb utat Nyugaton a megvilágosodáshoz. Merthogy nincs is ilyen. Nem lehetséges átugrani valamely sövényt sehol.
Az athosi ambíció szint, ami ugye úgy fogalmazódott meg, hogy ha egy kolorstor 1000 év alatt egy megvilágosodottat kinevel, akkor az kielégítô, sajnos úgy néz ki reálisnak tekinthetô.
Ezért van az, hogy amikor annyi évig gyakoroltunk, amint sokan közülünk, akkor szembe kell néznünk az ilyen kétellyel. Ami úgy kezdôdhet, mint amikor az ember elkezdi magát nézegetni a tükörben, úgy kicsiben tudjátok, elôször az egyik szemmel, azután a másikkal. Amiután azt gondolja: Isten tudja, lehet, hogy elérem a megvilágosodást a következô hétvége elôtt?
Az ilyen józan értékelés okos dolog lehet. Ha el tudjuk kerülni, hogy rezignáltsághoz vezessen. Érthetô?
Teljesen komolyan, a kérdés azt is jelenti, hogy: Tényleg át akarok törni? Mert akkor bizony merni kell átmenni a feltétlen bizalom dimenziójába. Merni kell fenntartások nélküli kapcsolatba kerülni egy másik emberrel.
Ez a szívbéli bátorság az ami, így hiszem, a döntô feltétele a rigpa elérésének.
Velem is ugyanúgy esett.
Mert nem úgy volt ám, hogy a lehetôség [Tulku Urgyennel] valamely ajándék sütemény felkínálásának mutatkozott, de nem ám. Azt gondoltam, hogy belehalok, vagy megbolondulok!
De ezekkel az érzésekkel is merni kell fenntartani a kontaktust, és gondolni, o.k., akkor elmebeteg leszek, vagy meghalok, de come on!
Könnyûnek hangozhat, de nem az.
Miután a legtöbb közületek jól él, és jókat praktizál, úgy hiszem a gát ebben található. Abban, hogy mélyebben nézve egyáltalán nem akarjátok ezt a feltétel nélküliséget.
Amiért azután fontos nem föltartani az ultimatív cél tábláját, és negatívan elgítélni magunkat, mert nem azt célozzuk be. Ehelyett megelégedhetünk a a jó helyünkkel, ahol vagyunk, ahol tartunk a praxisban és egzisztenciálisan.
Na de az idô 11:34. Nem jó. A dzogcsen szakszervezet szerint nem szabad túl lépnünk az idôt. Ha nem akarunk pénzbüntetést kapni. Inkább tartsunk szünetet.
Tavaly Marianne-vel [J.B. neje] Északnorvégiában jártunk tanítani. Elsôsorban felnôtteket, de összegyûlt egy maroknyi gyerek is. Levezényeltünk némi fizikai tréninget ellazító gyakorlatokkal, és elbeszélgettünk velük. Kis kettôs tudat-irányultságot tanítottam. Jó részét felfogták.
Amikor készen voltunk odajöttek hozzánk elbúcsúzni. A kis Andrea is. Hét éves. Szemüveges, kékszemû, copfos. Elémállt: - Viszlát mondja. Ott maradt állva. És megnyílt.
Már kész voltam megsimogatni a fejét búcsúzás képpen. De megéreztem, hogy ezt semmiképpen nem szabad tennem. Praktizálni kezdtem. Hirtelen sûrû lett az atmoszféra a teremben. Teljes csönd. Többen a felnôttek közül elsírták magukat. Az egész talán úgy három percig tartott. E néhány perc alatt sikerült a kislánynak demonstrálnia valamit abból, hogy mirôl is szól ez az egész.
Természetesen biztos, nyugodt családi háttere volt. Talán emlékeztettem egy barátságos nagypapára. Na és elfogta valahogy a bizalom.
Ez a nyitottság amirôl szó van a dzogcsenben. Akkoris, amikor praktizálunk. A kis Andrea nem ezt csinálta. Ô csak várta a csodát. Végül azután ezt a várakozást is feladta. Csak megnyílt. Tökéletesen fenntartás nélkül.
Ez volt a legerôsebb kontaktusom ezen a kurzuson.
Neki pedig csak csinálnia kellett volna egy duplairányultságot és máris rigpában lett volna.
Tulku Urgyen két alkalommal is beszélt a gyerekek tanításáról. Arról, hogy miért is voltak annyira gondosak éppen ezt illetôen Tibetben, és miként is áll a dolog a gyerekek különleges lehetôségeivel.
Nekünk felnôtteknek üldögélni kell 20, vagy 30 évig, kimûvelni az énünket, terápiára járni, dolgozni az etikán, és mégis olyan nehéz az egész.
És egy nem is különösebben speciális hét éves képes rá!
Persze egy ilyen gyereknek jó körülmények kellenek a családban, mentesnek kell lennie a visszaéléstôl vagy elhanyagolástól. De hát olyan gyerekek, akik biztonságban nônek fel vannak bôven a köreinkben.
A szívrôl van itt szó. A gyerekek nyitottsága velük születik, a bölcsôben megkapták, és ez el is tart, mígnem a felnôttebb, vagy érettebb személyiség el nem kezdi bezárni.
Találkoztam olyan gyerekekkekel, akik meg tudtak nyílni, ha nem is annyira, mint Andrea, de igazán nagyon. És még praktizálni is tudtak. Egyenesen az ötödik, hatodik szinten.
Persze, hogy nem kell gyerekké vánunk ismét. De megpróbálhatunk emlékezni arra a szívbéli nyitottságra, amilyenek voltunk. Miközben egyidejûleg felelôsen nyugszunk magunkban.
Felnôtten és felelôsen, teljesen nyitott szívvel, tessünk gyakorolni akkor! Elérjük a rigpát. Garantálom!
A nem-tevés határán
Amikor létrehozzuk az empátia hangulatát magunkban, mint egy kis feladatot úgy, hogy a szeretteinkre gondolunk, amint mondtuk ez egy csinálmány. Értelmes, gyakran szükséges, de akkoris csak csinálmány.
Lassan, hosszú idô alatt ugyan megtörténhet, hogy a csinálmány szükségessége elhalványul. Az empatikus érzések egyre természetesebben és spotánabbul jönnek, amikor gyakorolunk.
Amikor ez van, akkor ebben a természetesen létrejött atmoszférában a praxismomentumoknak olyan ambíció nélkülieknek, erôlködés mentesnek, és kedvesnek kell lenniük amennyire csak lehetséges.
Amikor pedig oda érünk, ahol a spontán együvé tartozás érzése integrálódik egy tágulásban a gyengéd praxissal, akkor tovább magunktól már nem léphetünk. Valóban. A többi kegyelem.
Ez fontos. Lényeges, hogy tisztába legyünk vele, hol van annak a határa, ahová magunk elérhetünk, és ahonnan mondhatni kívülrôl kell várnunk a segítséget.
El tudjuk a testünket lazítani. Végre tudjuk hajtani a gyakorlatainkat. És gyöngéden elôhívhatjuk, vagy aktiválhatjuk az empatikus érzéseket. És akkor evvel összeszôhetjük a tudatpraxisunkat. Ami annyit tesz, hogy megpróbálkozhatunk a semleges megfigyeléssel, és – gyengéden – beindíthatjuk a praxis pillantokat. Amiket ugyan mélyebben nézve nem tudunk csak úgy elôhívni, de kivált, ha szándékunkban áll a praxis, egyszer-egyszer elôállnak.
Ennél többet nem tehetünk.
Ezt a határt a nem-cselekvéshez fontos beazonosítani.
Itt próbáljuk elenegedni az ambíciónkat és a kontrollt. Megkíséreljük tovább csökkenteni a cselekvésünket. Hagyjuk az empatikus atmoszférát, amit létrehoztunk elmélyülni tenmagában. Nem nagy érzések – bár felbukkanhatnak – hanem inkább valamely érzékeny, pasztellszínû érzelelemtájkép, hála, együttérzés, szeretet.
Ez a táj, ez a nyitottság az optimális gyakorlás feltétele. Ennél jobb nem is lehet.
Megmaradani ebben a nyitottságban, a lehetô legkevésbé manipulálva, olyan kényesen vagy nôiesen, amennyire csak lehetséges, próbálva ráérezni, mint áll le minden cselekvés, hogy természetessé váljon, mesterkéltség nélkül, magára hagyatva, de pontosan úgy, ahogy van, ezt próbáljuk. Ez az igazi hely.
Itt kell azon is próbálkoznunk, hogy azon elvárást is eleresszük, miszerint történnie kéne valaminek. Mert ez az elvárás is fátyol.
„I sat several hours every day, waiting for meditaion to happen.” Így írja Krishnamurti a Notebook-jában. De jól tudom Longccsen Rabjam mit szólna ehhez. Azt kérdezné, hogy: Ki üldögél? Ki várakozik?
Természetesen Krishnamurti evvel is tisztába jön – sokkal inkább, mint bárki közülünk – fejlôdésének egy késôbbi fázisában. Meggyôzôdésem, hogy a dzogcsen felfogásával is egyetértett volna, ami szerint bármely elvárás csak eltolja maga elôl, amit keresünk. Ami amúgy mindig is jelen van.
A különféle tennivalók, amik felvezetik a meditációt, az alapbeállítások felvétele, a fohászok, és továbbadások, az empatikus atmoszférea kultiválása mindez az egyén cselekvô erejébôl és ambíciójából szolgálja ki magát, abból a mély szükségletbôl, hogy tenni kell. Ahonnan azután lassan megközelíti a nehezebbet, annak irracionális beismerését, hogy a lehetô legkevesebbet, míg végül lehetôleg semmit sem.
Amikor mindent megtettünk, amit kell, akkor valójában ugyanabban a helyzetben üldögélünk, mint Krishnamurti: Ülünk és várunk. Az a meditációs lépcsô, amin vagyunk, nyitva hagyja az empatikus érzéseket, úgyhogy vigyázva elkezdjük a praxis bevezetését ebbe a hangulatba. Ezután semminek nem kell történnie. Semmi remény. Semmi elvárás. Semmi szorongás. Semmi féle
lelem. Csak ebben maradni. Ebben a nyitottságban. Aholis a momentumok maguktól jönnek létre. Annira egyszerû!
Az empátia biztosítja, hogy nem vagyunk egyedül a saját univerzumunkban. Anélkül, hogy feladatot végeznénk, áthallgatunk az empátián, és az együttérzésen keresztül próbáljuk felfogni a többieket. Akik mi vagyunk.
A többiek nem valami absztraktumok, hanem mi vagyunk együtt, amint itt üldögélünk.
Az ember nem szerethet mindenki mást, és ez nem is szükséges. Ám az alapfokú barátságosságon át meg lehet érezni az alapvetô együvé tartozást. Legalábbis többekkel. Az együvé tartozás érzése a körülvevôkkel felfogható a belsô barátságos hallgatással.
Az, hogy együtt üldögélünk különös lehetôséggel jár. Az empátiát nehezebb felébreszteni, ha egyedül ülünk, merthogy ez ugye a valós kapcsolatainkból nô ki. Ezért azután, amikor a praxist hagyjuk beindulni, akkor a folyamat, éppen a jelenlévôk kohéziója okán a közös tudatba, illetve az egységtudatba torkollik.
A tudat sokoldalú, hihetetlenül sok irányba képes nyitni. Irányítani nem tudjuk, de a szívbéliségre apellálva fel tudjuk építeni a szándékot, ami a közös tudatba nyit.
Ez pedig direkt út az egységtudatba, a rigpába. Ez a mód a legjobb és legközvetlenebb az egyesülés lehetôségét megközelíteni. Lehetôvé válik a függôleges instant dimenzió megnyílása.
Érzékelhetitek ezt a megnyílást éppen most. Mint elmélyülô kapcsolódást a tudathoz, a szívhez, a nem-egyedüllétet, egy connectedness-t. Mint nagyobb világosságot, érzelmi bennsôségességet.
Bírjátok még? Nem túl sok ez nektek?
Amikor praktizálunk meg kell ôrizni a játékos ártatlanságot. Nem szabad túl felnôtté, na-most úton-vagyokká tenni. Nem szabad erôlködni.
A rigpa egy másik dimenzió
Megértettük a szív és tudat közötti egyensúly szükségességét, és ráéreztünk mikoris érjük el a legszélsô határát annak, amit magunk tehetünk meg.
De kitartunk egy határozott háromdimenziós világkép mellett. Azt képzeljük, hogy benne lakunk a testünkben.
Ettôl az illúziótól is meg kell próbálnunk megszabadulni.
Megkísérlem illusztrálni ezt evvel a papírral, ami egy kétdimenziós síkot reprezentál.
Most még egy almára van szükségem, hozna nekem valaki egyet? Te? Csodálatos! Ha egy hideg sört is hozol megígérem, hogy mindannyian eljuttok a rigpába.
Köszi! Kitaláltátok, hogy most mi jön? Senki? Az amúgy ragyogó intuíciótokkal nem is sejtitek mire is fogom használni ezt az almát?
Ez az alma egy matematikai gömböt szimbolizál, egy szférát. A papír, mint mondtam egy kétdimenziós sík. Most hagyom ezt a matematikai gömböt felülrôl megközelíteni, érinteni a síkot, és áthatolni rajta.
Miként is fogja az alma, vagyis a gömb átkelését átélni egy kétdimenziós lény, amelynek érzékei és képzelô ereje lehatárolt a papír felszínére?
Egy ilyen lény - hívhatjuk kétdimenzionálénak – elôször is, amikor a gömb megérinti, pontként fogja fel.
Egyetértünk? No most tovább halad a gömb keresztül a síkon, miként éli ezt meg egy kétdimenzionálé?
Mint vonalat, igen teljesen igaz! A lapos lény oldalról fogja látni a gömböt, vagyis vonalként.
Ha körbe járja a gömböt, és jó matametikából, akkor ki tudja számítani, hogy ez egy kör, amit körbe követett. De képtelen lenne a körbe lépni.
Értitek ezt a képet? Most teljesen áthalad a gömb a síkon. Oldalról nézve elôször egy pont, azután egy vonal, ami kiszélesedik, amíg el nem éri a maximumát, azután egyre rövidül, míg egy pont lesz végül, mint elôször, majd amikor a gömb elhagyja a síkot eltûnik.
Íly módon éli meg egy kétdimezionálé a gömb áthatolását.
Mindenki érti? Mindjárt ott vagyunk. Igen, jó.
Ez a kép, ez az analógia átvezet egy rigpát magyarázó kísérletbe.
A harmadik dimenzió – ami ugye ebben a példázatban a rigpa, míg mi kétdimenzionálék vagyunk – a harmadik dimenzió jelen van az egész papíron. A sík minden pontjáról elérhetô a harmadik dimenzió. Már ha valaki képzelete nem tagadja a kettônél több dimenzió lehetôségét.
Az alma áthalad egy kétdimenziós síkon.
Ha az ember elég bátor és bizalomteli, akkor elôbb utóbb ki mer halni a három dimenzióból.
Mint kétdimenzionálék kétdimenziós világotokban éltek, ám háromdimenziós az univerzumunk. Magunkat testileg háromdimenziósnak éljük meg, és úgy véljük, hogy tudjuk és érezzük, benne lakunk valahol a testünkben. Pontosan hol és miként nem könnyû pontosítani, de messze a legtöbbünk szerint a testünk határai nagyrészt egybeesnek a személyiség korlátaival. Nagyon kevés ember élte át igazán, hogy kívül volt a testén. Ahogy a tudatuk egy sarokban volt, vagy a fejük felett, ahonnan azután láthatták a testüket.
Egy ilyen élmény rendszerint nagyon sok gyakorlást kíván. De elôhívhatja egy sokk is, és ilyenkor a test általában kataton, vagyis mozdulatlan és kivont az ideghálózat kontrollja alól.
Az ilyen állapot hasonlíthat a kómához, vagy lehet asztrális, de minden körülmények között ijesztô. És még mindíg háromdimenziós világban marad.
Tréninggel is meg lehet közelíteni az ilyen állapotot. Nem mintha a dzogcsenben ez ajánlott volna, inkább kerülô útnak számít, de begyakorolható az igaz. Bob Moore foglalkozott egy külön csoporttal ez ügyben. A gyakorlás fô része az, hogy az ember követi a lélegzetét lentrôl egészen a test legaljától felfelé a középvonalon, hogy azután a tudatát ’kilôje’ a gerincvelôn (medulla) keresztül.
Így kerülhetünk az asztrális dimenzióba. Ahonnan az ember láthatja a saját és mások testét kívülrôl. Ahol a fény sárgás, a háromdimenziós világ formái gyakorta felismerhetôek, de gumiszerûen deformáltak. Ami az asztrális vibrációnak köszönhetô. Ez különbözik, de emlékeztet is arra, amivel normálisan tájékozódunk.
Ezek a tapasztalatok mind háromdimenziósak. Az éberség szintje nem magasabb, mint a normál napi tudatállapotban. Egy alternatív dimenzióban folyik le az egész. Ami duális, és amúgy ugyanolyan sajátosságokkal bír, mint a normáltudat.
Ehhez képest a rigpa egy negyedik dimenzió.
Ehhez képest a rigpa egy negyedik dimenzió.
A rigpadimenziónak nincs hossza, szélte, magassága. Nem olyan, mint az asztrális dimenzió. De nem is magasztos asztrális feldíszítve arannyal, angyalokkal, mesterekkel, és-így-tovább. Merthogy az összes úgynevezett magasabb tapasztalatok még mindig szimbólumképzések, és még mindig háromdimenziósak.
Minden spirituális élmény, mindez a fény és empátia, mesterek és istenek és Szûz Máriák, angyalok Buddhák és Buddhamezôk, és you name it mindannyian háromdimenziósok.
A rigpa ellenben egy negyedik, vagy ötödik dimenzió.
Ami átjárja, vagy lényünkben érinti minden porcikánkat. De ahol ez a legvilágosabban érzékelhetô a tudat.
A rendes tudatunkban, abban, amiben itt üldögélünk ippeg most, minden további nélkül, pontosan ez a bizsergés, a rigpabizsergés, az a pont, ahol a rigpa érinti a háromdimenziós valóságunkat.
Amint a gömb a papír kétdimenziójához viszonyítva, a rigpa ehhez a valósághoz képest egy teljesen más dimenzió.
Bizonyos értelemben ez a másik, megvilágosodott dimenzió megváltoztathatatlan. De egy másik értelemben, ami ugyanúgy igaz, ez az a szüntelen kreatív dinamika, amibôl a háromdimenziós valóság folyamatosan kivetül.
A rigpa nem található valami határozott helyen. Nem elsôsorban a szívben, vagy a tudatban tanyázik. Éppen úgy ott van a kisújjunkban, mint ebben a kristályban itt. Nincs olyan hely, ahol nincs ott a rigpa.
A kis játékunkban elôbb a háromdimenzionalitást egy alma reprezentálta. Azt képzeltük el, hogy az alma átkelt egy kétdimenziós síkon. Aholis elôször egy pontként, késôbb megnövekedô, majd rövidülô vonalként jelent meg.
Ám a valóságban a háromdimenzionalitás minden pontban lehetséges. Minden ponton ezen a kétdimenziós papír felületen fel lehetne állítani valamely magasságot, és ez által létrehozni a teret.
Ugyane módon egyetlen porcikánkból sem hiányzik a rigpa. A rigpa mindenütt van.
Amit keresünk ezek szerint mindenhol és mindenben ott van. Ami keres rigpa. Amit keresünk rigpa. A keresés is rigpa. Ami nem rigpa az is rigpa.
Nem található olyan ember, aki nincs 100%-ig, mindíg, minden hely-zet-ben a rigpadimenzióban.
Ezt felfedezni, ez a játék. Felfedezni ezt a negyedik, avagy ötödik dimenziót, amibe helyeztettünk, és amiben kiéljük a három dimenzionalitásunkon keresztül, hogy mirôl is szól a tudat természetének felismerése.
Nem úgy van az, hogy bizonyos emberek, valami különlegesen finom karmával, vagy nagyon szerencsés génekkel közelebb vannak a rigpához, mint mi. Ezért muszáj ezen idegesítô teóriák felé fordulnunk az azonnali (instant) áttöréssel kapcsolatban. Meg kell magyaráznunk, hogy akkor miért is esik meg valakikkel, és másokkal miért nem.
Ebben része van az igazi véletlen egy momentumának ebben biztos vagyok. Van egy részletes beszámolónk egy ilyen áttörésrôl a megvilágosodás dimenziójába (The Darkness og God. Journal of Humanistic Psychology, 1988). Egy John Wren-Lewis nevû angollal esett meg. Thailand-on utazott busszal. Ô és felesége is kapott egy-egy cukorkát egy utasttárstól, amit ô el is szopogatott, míg felesége kiköpte gyorsan. Késôbb kiderült, hogy a cukorkák euforizáló droggal voltak befújva. A cukros utas célja az volt, hogy a házapár elkábítása után kifossza ôket. John Wren-Lewis gyorsan rosszul lett, le is szálltak a buszról. Össze is esett, de a feleségének sikerült még idôben egy kórházba befektetni, ahol azután több hétig kezelték. Valószínûleg közel volt a halálhoz, mert a befektetése idején alig mutatott életjelet.
Amint kezdett tudatához térni rigpa élménybe dobatott. Amikor jobban lett, kiírták, és egészséges lett, még mindig megvilágosodott volt. Egy harminchét éves férfiember. Na nem éppen akárki, mert nagyon is el volt foglalva a spiritualitással – éspedig nagyon szkeptikusan – élete nagy részében. Ám semmi féle gyakorlatot nem végzett. Ilyenkor gondolja az ember: karma, meg a csupasz seggem. Hiszen ez maga a Lottó! Tiszta véletlen! Pontosan a megfelelô módon esett meg vele. Miközben sok százezren fogyasztottak meszkalint, lsd-ét, és you name it, és semmit nem kaptak ki belôle, mint némi bulizást, szineket, vagy szerencsés esetben azt a tapasztalatot, hogy lehet a világ másmilyen is. De bármilyen tartós jobbulás, kiegyensúlyozottság, vagy spirituális státuszváltozás nélkül.
A dzogcsenben a halucinációs szerek nem részei az útnak. Ez az egyetlen ember, akirôl valaha is hallottam, hogy áttört ilyen módon. Nem éppen követetendô példa. Azért meséltem róla, mert – talán – illusztrációja a véletlen aspektusnak.
Természetesen nem tudott pointing outs ’rámutatást’ sem adni, vagy netán tanítani késôbb. Hiszen nem tudott leírni egy utat, amit követett. Ebben az értelemben emlékeztet arra a – korábban említett – gyakorlóra, akirôl Tulku Urgyen írt a Blazing Splendor-ban [Lángoló ragyogás, ’önéletírás’], aki fiatalon spontán, belülrôl érkezett meg a rigpába.
Mindezt azért adtam elô, hogy jobban megvilágítsam azt a kiváló szintet, amit praktizáltok. Aholis a praxis precíz, a hangulat lágy és empatikus. Ám ahol fenntartotok egy háromdimenziós, érthetô univerzumot. Ami által megnehezítitek magatoknak új dimenzió felfedezését.
A praxis pillanataitok ott tartanak, ahol az alma háromdimenzionalitása megérinti a valóságotokat. A praxisotok flow-ja pedig olyan, mint amikor az alma érintése egy vonalban nyilvánul meg. Lehet érzékelni, hogy történik valami, a térben, és belül is. De ha nem tudjátok elengedni az alapvetô ragaszkodásotokat ehhez a valósághoz, akkor továbbra is mondhatni kívülrôl élitek meg a praxist. És nem tudjátok elkerülni az akasztottember érzést.
Ha az ember elég bátor és bizalomteli, akkor elôbb utóbb ki mer halni a három dimenzióból. Itt, ebben a sokkal kedvezôbb helyzetben, mint amiben az ember a buszon volt.
Marianne és jómagam most olvassuk Franklin D. Lewis könyvét Rumiról, Rumi – régen és ma, kelet és nyugat. Nagyon alapos kutatás, bemutatja, hogy a források tudományos vizsgálata alapján mit is tudunk Rumiról.
Aki napjainkig erôsen mitologizált figura volt. Ám ez a könyv olyan forrásokból is idéz, amihez, legalábbis Nyugaton ezidáig nem fértünk hozzá. És amikben Rumi és tanítója, Shams af Tabriz találkozója nagy szerepet játszik.
Láthatólag egy olyan találkozó, amiben az instant, azonnali aspektus a döntô. Ami körül azután szintén mesék köde, és sejtelmek támadtak. Egy olyan köd, amiben ez a könyv talán világosabban eligazít majd. Csak példaként említettem ezt itt, hogy a nagy tradíciókban is annyi az elragadtatás, babona és mitológia a rigpa megnyílasa körül, hogy komolyan nehéz világosságot teremteni benne.
A dzogcsenben, mint tudjuk, nagy súlyt fektetünk a tanító és tanítvány személyes kapcsolatára, a kommunikációs helyzetre. Tulku Urgyen többször is aláhúzta számomra, hogy messze a legyakoribb esetben a tanítóval való konkrét kapcsolatban ismeri fel a rigpát a tanítvány.
Amikor próbálok úgy fellépni, mint játékos kedvû nagybácsi ceruzával, papírral és kétdimenizonálékkal, akkor evvel próbállak benneteket felkészíteni, hogy a rigpa idegen azokhoz a viszonyokhoz képest, amit ismertek. De evvel együtt ez az idegenség az, ami áthat és teremt mindent, amit felfogunk magunk körül.
Azaz, praxisunk teljességét, a fokozatos fogalmi apparátusunkat értékelni kell és használni. De ugyanakkor arra is be kell állítani magunkat, hogy instant megnyílások és csodák is megeshetnek. Aminthogy idônként tényleg meg is esnek, itt a Limfjorden [a tengerszoros, aminek mentén fekszik az elvonulási helyük] partján is olykor. A kommunikáció, avagy még mélyebben egy kommunio, egyesülés révén.
Ezért olyan nagyon fontos, hogy az ember a gyakorló csarnokon kívüli életében is helyet adjon a barátságosságnak és hálának, amikor ezek spontán jelentkeznek a napi életben. Ez fontosabb, mint a kompjúter, a kaja, együttérzésnek és a pénz, sokkal fontosabb!
Nem kell ehhez feltûnôsködni, nem kell megragadni az idôs hölgyeket, hogy átsegíthessük ôket az úton. De ha ilyen helyzetek elôállnak maguktól, amelyek megkívánják a baráságosságot, és segítôkészséget, akkor legyetek nyugodtak, jelenlévôek, és közben csendben, diszkréten hagyjatok egy kis helyet a praxisnak is.
Együttérzés, hála és a szeretet ézése, együtt a tudat közönséges éberségével, akkor a legközelebb vagyunk a rigpadimenzióhoz.
Longcsenpa azt mondja, hogy feltehetôleg a tér a rigpa legjobb analógiája. Ám ez csak egy analógia, az is marad, egy kép. A térérzékelésünk háromdimenziós és az idôhöz kötôdik. A rigpa
A rigpa se nem a belsô tér, se nem a külsô, a space. eléréséhez át kell törnünk mind az idô, mind a térfelfogásunkon.
Egész pontosan rámutathatunk a megvilágosodott dimenzióra, ha azt mondjuk, hogy a tapasztalat hasonlít a meghaláshoz.
Amikor valaki meghal, dimenziót vált. E váltás során találkozik a rigpával. Elkerülhetetlenül.
A legtöbben ugyan elájulnak a halál pillanatában, vagy egy pillanattal késôbb, és nem érik meg felfogni a rigpát, mert a helyzet olyan vad és intenzív. Hirtelen egy az ember a kozmosszal. Intelligens, fényes és együttérzô formában, de olyannyira lehengerlôen intenzíven, hogy a legtöbben nem bírják befogadni. Puff, az ember megint kiszáll.
Ám egy pillanatra, az utolsó kilégzés után a testtel, és a háromdimenziós valósággal való azonosulás megszûnik.
Ezért van az, hogy a felébredési helyzet, amikor egy tanuló a tanító közbenjárásával felfedezi a rigpát olyan, mint meghalni. A zenben azt mondják: - Ülj a párnán és halj meg! Goethe szerint pedig: - Halj meg, és akkor soha többé nem kell meghalnod!
Minden ismertet el kell engedni.
A józanság megôrzése
Egy ilyen csoportban, mint ez, és abban a gyakorlási formában, amiben vagyunk óhatatlanul elôáll egyfajta kollektív eufória. Ami rendben is volna. De szemmel kell tartani ezt is.
Nehogy túlpörögjünk, és smegôrizhessük a józanságunkat azt javasolnám, hogy idônként gondoljunk arra, miként is láttuk korábban a lehetséges spirituális progressziónkat. A Tulku Urgyennel való találkozásom elôtt a megvilágosodási szint úgy mutatkozott, mint egy – ugyancsak távoli, ám reális, lehetséges – horizont a gyakorlók elôtt a mi köreinkben.
Természetesen ti is, és sokan mások az elôtt is sóvárogtak valamely megszabadulás, Isten után, vagy aminek hívtuk akkor. De a megvilágosodás… tényleg ez lett volna az ultimatív célunk anno?
Na és ha nem ez volt, és ha az ember mégis évrôl évre égett a haladásért, és mély szükségét érezte a több órás gyakorlásnak minden nap, miért kéne most hirtelen, csak azért mert a Tulkuról és a rigpáról mesélek megbolondulni, és arra kényszeríteni magát, hogy felugorjon ilyen vagy olyan jármûre, ami a rigpához és a megvilágosodáshoz visz?
Nem lehetne e helyett megelégedni a finom életünkkel, és hálásnak lenni azért, hogy ezután kapcsolatban leszünk egy autentikus praxisformával? Ami az életnek értelmet ad, ami megtámogathatja az etikánkat, és azt a kísérletünket, hogy valamit rendesen tehessünk embertársainkért?
Ha a figyelmünket arról a kérdésrôl, hogy pontosan én vajon átjutok-e, áttereljük arra az örömre, amit a fokozatos haladásunk okozott bennünk, és a köreinkben – nagyon, nagyon sok ember hasznára – akkor egy jóval ösztönzôbb perspektívát kapunk; - ti is látjátok ezt?
Azt javaslom, hogy mindkét szemponttal éljünk. A széles, általános emberi, fokozatos perspektívával, ami a legtöbbünket megszólít. És a meredekebbel, irracionálissal is, ami csak keveseket kapcsol be.
Úgy hiszem akkor jutunk a legmesszebre, ha próbáljuk józanul felmérni a saját motivációink sorrendjét. Azt, hogy nagyjából milyen árat vagyunk hajlandók áldozni egzisztenciálisan és a praxist illetôen, hogy messzebre juthassunk. A legjobb életet akkor kapjuk spirituálisan és amúgy is, ha megengedjük magunknak a létezés örömeit, de ugyanakkor éberek és kíváncsiak is vagyunk. Ha sikerül fenntartanunk a felfedezôi beállítottságot ehhez a közös feltáró utazáshoz a tudatban.
Talán messzebbre jutunk, talán nem. De mindenesetre élvezzük és kihasználjuk az utazást.
Sokan azok közül, akik a Növekedésközpontban laknak, és azok között is, akik a tanításokat követik, maguk is emberekkel foglalkoznak. Megpróbáltuk kiszámolni, hogy mekkora lehet az összesített érintkezési hányadosunk, és arra jutottunk, hogy legalábbis százezerre tehetô azok száma, akik ilyen, vagy olyan felhígult változatban, de örömüket lelhetik az itt folyó gyakorlást illetôen. Százezer ember valamilyen formában kapcsolódik az itt folyó tanításhoz, ami végsô soron Tulku Urgyenhez köthetô.
Ez az általánosan kiterjedt kapcsolódási felület teszi ki a vállakozásunk grounding-ját (alapját). Ez biztosítja, hogy az a meglehetôsen kevés résztvevô, aki teljesen beszállt, aki igazán bevet mindent, és amennyire csak lehetséges tovább szeretne jutni e pedagógia szerint, hogy ezen az úton valamivel többet tehessen másokért is, ez az alap teszi, hogy néhányuknak talán van is esélye.
Bizonyos értelemben ez a mi vállakozásunk olyan, mint egy organizmus, ami a hajszálerein elér olyan emberekig, akik talán soha nem hallottak a dzogcsenrôl, mégis kapnak egy impulzusnyi barátságosságot, inspirációt, vagy bíztatást.
Ez az organizmus egy teljesség, semmilyen része nem nélkülözhetô. Ez a grounding egy szélesebb szociális rétegen keresztül biztosítja, hogy nem végezzük elefántcsonttoronyban. Ez biztosítja, hogy változatlanul párbeszédben vagyunk a kultúra és társadalom fôáramával.
A Képes Tudományban – amire természetesen itt is elôfizetünk, és amibôl, mint már említettem a legtöbb tudományos ismeretem származik – olvastam, hogy amikor két kvantum részecske találkozik, egy meghatározott módon érintkeznek egymással, és azután elválnak, mégis tartós kapcsolatban maradnak. Noha eltávolodnak egymástól – képzeljünk el két fotont, két fényrészecskét – még ha egymilliárd fényév is választja el ôket akkoris együtt táncolnak tovább. Fáziskésés-kiesés nélkül.
Ez a kvantumfizika egyik nagy paradoxonja – olvastam.
Arra emlékeztet, úgy hiszem, hogy ugyanez érvényes, amikor két elme találkozik a rigpában. Ezt követôen mindig megörzôdik a kapcsolat. Akkoris, amikor elôbb az egyik, majd a másik is meghal.
Hitem szerint ez egy olyan lehetôség, ami két önkényesen kiválasztott ember között is létrejöhet. Két véletlenül összefutott ember képes, ha akar, és ha elér egy szeretet-praxis találkozón a rigpáig olyan kapcsolatot, nexust ’alapítani’, ami innentôl kezdve örök és idôtlen. Bizonyos értelemben soha többé nem válnak el egymástól.
Praxis és archetípusok
A kollektív tudattalan, amit Jung feltalált, megtalált, vagy leírt – ki ahogy akarja, hiszen mind a három kijelentés igaz ugye – az ô értelmezésében egy fajta közös emberi kollektív érzékszerv, ami próbálja tükrözni az ember aktuális helyzetét valami sokkal nagyobb idôperspektívából, mint amire a személyirányultságú és biográfiánkra épülô pszichénk képes.
Mi ugye nem tudjuk ezt megtenni olyan tapasztalattal, ami nagyobb lenne, mint amihez ebben az életünkben jutottunk. Ebbôl a megértési keretbôl megpróbáljuk olyan jól, amennyire csak képesek vagyunk tükrözni és felfogni az örömöt, születést és halált, spiritualitást és szeretetet, az értelmét, vagy értelem nélküliségét.
A kollektív tudattalannak, magyarázza Jung, egy jóval nagyobb tapasztalati anyaghoz van hozzáférése. Egy szemináriumán a következô képet használta:
Képzeljük el, hogy a kozmosz egy nagyon magas kilátójában üldögél két ôsöreg ember, egy férfi és egy nô, akik teljesen tisztázottak és bölcsek. 5000 éves tapasztalatuk van.
Átéltek gyerekszületést, latták az életet kibomlani, majd lehanyatlani, láttak szerelmet és magányt, háborút és éhezést. Megismerkedtek természeti katasztrófákkal, birodalmak alapításával, majd összeomlásával. Látták katedrálisok építését, és lerombolását. Láttak városokat kivirágzani, majd látták elpusztításukat, családi dinasztiák kialakulását és kihalásásukat. A tapasztalataikban összegzôdik 5000 év szépsége és szenvedése. Mostmár csak csendben üldögélnek és figyelik a világ folyását.
Ennek a két ôsöreg embernek a ’tükrében’, amit látnak, az a kollaktív tudattalan archetipikus álma.
Amikor az ember képes praktizálni a kollektív tudattalan és archetípusai megnyílásakor, akkor ez a hatodik tudatszinten történik.
Az ötödik szinten egy archetípus van, amiben, avagy aminek szine elôtt praktizálunk.
A hatodik szint több archetípus, és a praxis.
Egyetlen archetípus több energiát tartalmaz, mint az összesített énszemélyiségek.
Mindannyiunkat körülvesz az archetípusok egy konstellációja, százféle különbözô lehetôségbôl válogatva. A mutatványos archetípusai, a halász archetípusa, az oroszláné, az emberé, a rendôré, a háziasszonyé, az orvosé, a gyógyítóé, a muszikus archetípusa stb, és ebbôl a százféle lehetôségbôl a sorsunk, és életünk kiválaszt néhányat, amihez különösen kötôdünk.
Ezeket azután általános struktúrákba rendezzük: árnyék, ellenkezô nemûség, bölcsesség és a selv (tenmaga?).
A fôkategóriák sematikusak, ez egy leegyszerûsítés. Ha megvizsgálunk egy nagyobb csoport embert alaposabban, akkor minden további nélkül találhatunk például 100 különbözô archetípust.
Azt is mondhatjuk, hogy csak egy archetípus van, a selv. Amiben az összes többi egybeolvad. A Krisztus és a Buddha archetípus Jung szerint jó példája ennek.
Azt is mondhatjuk, hogy csak egy archetípus van, a selv. Amiben az összes többi egybeolvad. A Krisztus és a Buddha archetípus Jung szerint jó példája ennek.
Ha valaki totálisan egyesül egy archetípussal, akkor azonosul vele. Amint ez megtörténik, kívûlrôl és belülrôl elkezd áradni a kollektív energia sok ember tapasztalataiból és elképzeléseibôl az archetípust illetôen.
Ha például egy ápolónôrôl van szó, aki teljesen beleéli magát a hivatásába, akkor egy Florence Nightingale lesz belôle. Kép lesz.
Amennyiben valakinek olyan a szerkezete, hogy kibírja a kollektív energiát mind pszichikailag, mind fizikailag, akkor szimbólum lesz belôle a kollektív tudatban. Bejárása lesz ahhoz az energiához, ami készen várt arra, hogy feltöltsön egy embert, aki mondhatni felajánlkozott, mint használható vetítôképernyô.
Fontos, hogy kicsit másképp is elmondjam. Ha az ember nagyon közel kerül egy archetípushoz, legyen az ápolónô, katona, mûvész vagy futó bajnok, ha mondhatni inkarnálja az archetípust, megengedi magának, hogy egyre jobban azonosuljon vele, megengedi, hogy mások összetévesszék vele, úgyhogy már nem is a különleges egyént látják benne, hanem a kollektív maszkot, amivel arcát betakarta, akkor az az erô, ami az archetípusban nyugodott kezd áttörni benne. Amit mások is egyre inkább megéreznek.
Itt egyetlen archetípusról van szó. Egy spirituális folyamatban az elsô döntô lépés az, hogy viszonyulni próbálunk egy archetípushoz, azaz a bölcsességéhez, amit a tanító személyesít meg.
Ami azt jelenti, hogy elôszöris találni kell egy tanítót, legyen férfi vagy nô. Azután fel kell fedezni, vagy meglátni, hogy a bölcsességarchetípus miként is vetül egy élô emberre. Azután pedg – amint már beszéltünk róla korábban – gyakorolni kell, hogy praktizálni tudjon vele kapcsolatban, az ájtatos érzései, csodálata, és/vagy ezek negatív változatai közepette, amiket egy ilyen projekció felébreszt benne. Ezáltal megérezheti, hogy azok az érzések, és a fény, amit rávetített a tanítóra benne magában találhatóak.
Amikor a folyamat idáig elért, akkor a tanítóval való kapcsolat már nem csak projekció. Elérkezett az ötödik szinten való praktizálás ideje. A tanuló lassan kapcsolatba lép a bölcsességarchetípus erôivel. Amely archetípusnak egyébként, mint mindnek, van egy férfi és egy nôi oldala.
Amit próbáltunk leírni ’a három bensô tudatszint’ kifejezéssel – ami ugyan a dzogcsenen kívül általánosan is használt, hogy csak Aurobindo-t, és Ken Wilber-t említsem – amint magam látom, pontosan ez: A bensô szinteket elérni azt jelenti, hogy a gyakorló elkezd nem csak ahhoz az energia tömeghez viszonyulni, ami az énje és identitása, hanem kezd rányílni az archetipikus energiára is.
Elôször csak egy archetípushoz visoznyul, a bölcsességéhez. Ami mindjárt ad egy feladatot, vagy játékot: nem azonosulni vele.
A bölcsességgel való azonosulás – például – kifejezôdhet abban, hogy valakit úgy felizgat egy tanító, vagy spirituális szisztéma, hogy spontán igehirdetésbe kezd. vagy ellenkezôleg, ha a negatív archetípussal azonosult, ami szembe száll a tanítóval, akkor belesülhet olyan érzésekbe, mint az elutasítás, vagy a düh, ami átláthatatlan függönnyé szilárdulhat az illetô és saját bensô bölcsessége között.
A spirituális progresszió kulcsa az, hogy elkerüljük az azonosulást az archetípusokkal. Meg kell tanulni táncolni az energiával anélkül, hogy beszívna magába.
Ezért épül a praxis úgy fel, hogy váltakozik a formaképzôdés engedélyezése azok sürgôs elengedésével, miközben a nem formaképzô nyitottság felé orientálódunk. Az átélôtôl és a tartalomtól az átélô tartalom nélküli nyitottsága felé.
Vegyük például – ismét – mi is a dzogcsen felfogása az archetipikus álmokat illetôen. Ebben a tradícióban semmilyen formában nem ajánlják az ilyen álmokkal való foglalkozást. Nem ajánlják az álmokon való meditálást sem, mint annyi más tradícióban. Mert ha az ember ezt megteszi, akkor bevonz a szisztémájába egy adagot a kollektív energiából, ami az ilyen álmokkal jár, és a személyiségébe fekteti. Ami egyfajta identitást fog képezni.
A dzogcsen ehelyett azt ajánlja ilyen erôs formaképzôdések esetére az álomban, vagy meditáció közben, hogy ismerjük el ôket, majd praktizáljuk a kettôs tudatirányultságot. Ami által a folyamat során az ember beazonosítja és feloszlatja az elme természetes hajlamát arra, hogy ezeket a tapsztalatokat begyûjtse, és színes tollakként a kalapajára tûzze ôket.
A sprituális folyamat egész elsô hosszú része, az egész mozgás befelé és át az úgynevezett ötödik spirituális szinten abból áll, hogy megtanulunk manôverezni a kollektív bölcsességarchetípus sajátos kiadásaként. Anélkül, hogy azonosulnánk vele.
És megint és ismét arról szól a dolog, hogy az ember életében, és kiváltképp praxisában megéli, hogy megnyílik az archetipikus energiának, ami szeretne megképzôdni, mint fény, vagy érzés, vagy kép, pozitív csakúgy, mint negatív, - és akkor elállunk a folytatásuktól.
Ezt a lépcsôt persze nem lehet elérni azelôtt, hogy ezek a megnyílások tényleg megtörténnének. Nem lehet gyakorolni elengedni olyan tapasztalatokat, amiket még nem tapasztaltunk. Amikor pedig megjönnek ezek a tapasztalatok, akkor a kezdetben nincs olyan ember, aki ellen tud állni nekik. Lenyûgözik a formaképzôdések, legyenek azok pozitívek, avagy negatívok.
Ez olyan fontos, hogy nem lehet elég gyakran mondani: Az elsô nagyon sok esetben ekkora energia bevétele azonosuláshoz fog vezetni. Lehet például, hogy a megnyílás, ha pozitív olyan dagályos napi álmodozást indít be a következô spirituális lépcsôt illetôen, mintha az már következô sarkon elérhetô lenne. Kezdetben ezeket a fantáziálásokat nem lehet leállítani, és ha a nyitás nagyon erôs volt, és ha az ember nem praktizál, akkor napokig eltarthatnak.
Amennyiben pedig az archetipikus formaképzôdés negatív karakterû, az elvadult negatív érzelmek, például a düh, vagy reménytelenség oda vezethet, hogy az ember közel kerül ahhoz, hogy teljesen feladja.
Általában érvényes, hogy ha a formaképzôdés negatív, akkor gyakorta jobban motívál az azonosulás megszüntetésére, mint a pozitív esetében. Egyszerûen jobban vágyunk arra, hogy megszüntessük a kellemetlenséget.
Amikor megtanulunk praktizálni, miközben az ötödik szint nyitva van, akkor megfeleltünk egy tesztnek, ami lehetôvé teszi, hogy a szisztéma még inkább megnyíljon.
Remélem, hogy annyira sikerült elmagyaráznom a dolgot, hogy megbocsájtjátok, ha ismétlem magamat, mert nagyon fontos: A kezdetben elkerülhetetlen, hogy lenyûgözzön az élmény. Olyan erôs az energiaáramlás, mint egy orgazmus. Ha az ember szerencsés, és pozitív forma jön, amint ez a leggyakrabban így is van szabály szerint – jön a negatív is, de a kezdetben a pozitív a gyakori – akkor ez olyan, mint az üdvözülés. Amikor az energia megnyílik az ötödik szinten, akkor a lábújjakon kezdve végigárad a lábakon. Fel a felsô testen keresztül. Egészen a fej korona központjáig. Ki a karokba. Az ajkakba. Égnek áll a haj. Mintha az orgazmus állapota állandósulna. Nem csak egy pillanatig tart. Valószínû, hogy úgy tíz másodperc, és két perc között folytatódik. Extrém boldogság.
Amikor ilyesmit élnek át emberek, akkor nem praktizálnak. Ha visszagondoltok most egy nagyon erôs orgazmusra; - találtok mindannyian egy ilyet? Igen, nincsenek apácák és szerzetesek ebben a csoportban? Jól van. Igazat adtok abban, hogy amikor ilyet átéltetetek akkor nem túl sokat praktizáltatok közben? Hány olyan alkalomra emlékeztek, amikor mégis praxissal együtt esett meg?
A játék, itt és a tantrában, hogy elôször el kell érni. Azután praktizálni. Nem segít, hogyha a pezsgôbôl elôször kivesszük a buborékokat, és azután praktizálunk a veszélytelen folyadékkal, ami visszamaradt. Éppen, amikor a dugó kirepül, és bugyog kifele az üvegbôl. Ezt kell praktizálni. A pezsgôs flaskát. Értitek?
Ugyanez a praxis a meditációs párnán. Az a belátás, amit a tibeti buddhizmusnak köszönhetünk nagyon mély: Elôször meg kell nyitni a zsilipeket ahhoz, amit itt a mi nyelvünkön archetipikus, kollektív, orgiasztikus, vagy halálos energiának hívunk. Szeretetenergia. Isteni energia. Démoni. Meg kell nyitni a zsilipeket és praktizálni, amikor az energia kiárad. Ez a trükk, ez a feltétele annak, hogy az éberség megnôhessen.
Ha az ember józan tud maradni ebben az áradatban, akkor lép tovább. Rumi szerint 100 módon rughatunk be, 100 különbözô fajta bortól, de a legerôsebb, messze a legeslegerôsebb a spirituális bor. Ez a legerôsebb, legmámorítóbb szer, ami csak létezik.
Nekünk, nyugatiaknak a spiritualitás egy olyan út, amin részegebbek leszünk, mint voltunk elôtte. Fényt élünk át, áramlásokat, gyógyulást kanalizálunk, válogatott mesterekkel találkozunk. Vége-hossza nincs, mi mindent fogunk átélni. Na és akkor majd Firenzébe megyünk nyaralni. Az egészet akarjuk, ugyebár, vagy nem?
Magától értetôdik, hogy akarjuk. Személyiségünk vágyai célpontjává tesszük, felírjuk a kívánságlistánkra, amint mindenki csinálta, minden tradícióban, minden idôben. De mi egy eddig Nyugaton nem látott erôvel tesszük ezt. Fogyasztói mentalitással nôttünk fel, amit most adottnak tekintünk. Többet akarunk, több intenzitást akarunk megélni, és ehhez egyfajta jogunk is van.
De bocsánat: Evvel a beállítottsággal fel sem fogtuk mi a spiritualitás. A spiritualitás mélyebb értelmét csak akkor érjük el, ha feladjuk az azonosulásainkat, és végül az élmények utáni vágyakozásunkat is.
Az igazi processzus akkor kezdôdik – számunkra és másoknak is – ha elérjük azt a helyet, ami kissé elôrébb fekszik az úton, mint ahol most vagyunk. Akkor kezdôdik, amikor ténylegesen megnyílik, érezzük az isteni jelenlétet, az áramlatokat, érezzük, amint a szívünk megnyílik a nagy szeretetre. Amikor fényeket látunk, érezzük az ürességet, archetipikus konstellációkat érzékelünk, és hologrammokat látunk a térben.
Amikor ez a szint megnyílik, akkor teszteljük a praxisunkat igazán. Itt kell kiszállni. Nézni a jelenségeket, és kiszállni. Nem kell lezárni ôket, és nem is kell ellenállni nekik. Ám kerülendô a velük való azonosulás.
A dzogcsenben azt mondják, hogy amikor fényt látunk, lenyûgözô fényt, akkor a nem-fény felé kell fordulnunk. Amikor lenyûgözô szeretet hullámzik keresztül valakin, akkor az a gyakorlat, hogy hagyni kell tovább hullámzani, és kapcsolatba lépni a nem-szeretettel. Amikor ürességet éreztek, és szabadon lebegtek a kozmoszban, ami nem hideg, és végtelenül tágas, akkor a gyakorlat a nem-tágasság.
Ezt mondom 20 éve. De ez alkalommal mintha mélyebbrôl hallgatnátok. Jól érzékelem?
A legsajátosabb a spirituális tréningben, hogy elôször a tanító átnyújtja a tanítást, és az eszközöket, amiket használnunk kell, hogy befogadhassuk, amit átadott. Ami az isteni bor. Ez az elsô lépcsô. Itt tart a Nyugat. Felfedeztük, hogy a tanítók bort osztanak, és most akarjuk a mámort.
A következô, és igazi lépcsô az, hogy elkezdünk a józansággal dolgozni. Amikor ezt megvalósítottuk, akkor kezdôdik a valódi folyamat. Ami a felébredésrôl szól.
Ha vázolni akarjuk egy ember spirituális processzusát egészen a kezdetetktôl, akkor ez így néz ki: Elôször jön az énkibontás, önfejlesztés és terápia és önismeret, mindösszesen azért, hogy kialakítsuk a szükséges egyensúlyt a szisztémában. Ezt követôen kapjuk meg a gyakorlási eszközöket a tanítótól. Meg lehet nyílni az isteni bor és az isteni eledel befogadására. Ezután jönnek az élmények, formaképzôdések, a bor és az eledel. Ezt követi a valódi harmadik lépcsô: a józanság megalapozása. És csak ezután kezdôdik a tulajdonképpeni gyakorlás.
Karizma
A kérdés, hogy miként örizzük meg a spirituális józanságunkat tovább visz ahhoz a kérdéshez, hogy az ember, mint oktató miként áll a karizmájához.
A legtöbben közületek ilyen, vagy olyan módon emberekkel foglalkoztok. Ismeritek, hogy milyen szemtôl szemben állni egy csoporttal, amikor elindul egy inspirációs hullám. Az áramlat érzése.
Az ilyen élmény pozitív az oktatónak, és azoknak is, akik fogadják a tanítást.
Az ilyen örömteli isnpirációs hullámról elmondhatjuk, hogy aki fogadja ezt, az ilyen, vagy olyan értelemben mámoros.
Ez a részegség pedig pedagógiai használatában elkerülhetetlen és szükségszerû.
Ez az áramlat az, ami karizmatikus oktatókat teremt minden vonalon. Legyen az iskolai tanár, színházpedagógus, rendezô, vagy zeneszerzô, ezek a karizmatikus áramlatok azok, amik megteremtik a pedagógiai, vagy mûvészi átütôerôt.
Pedagógiai és mûvészi összefüggéseiben a karizma tehát valószínûleg szükséges, és hosszabb távon is pozitív jelenség.
Ám egyúttal szükséges, hogy az ember, amennyire csak lehetséges tudatos legyen a karizmáját illetôen. Sok karizmatikus emberrel találkoztam. Ám csak nagyon kevesen voltak teljesen, mondhatni reflektáltan tudatában saját karizmájuknak.
Ez volt az egyik elsô dolog, ami teljesen ’eszméletlen’ (mindblowning) volt a Tulku Urgyennel való találkozásomkor. Ezidáig úgy hittem, hogy az ember a karizmája áldozata. Hogy ennek nem lehet ellenállni, sem a sajátunknak, sem a másokénak, amikor kívül találkozunk velük.
Eltévedtem azt hivén, hogy az inspirált, avagy karizmatikus viselkedés Isten kifejezési formája, hogy kicsit nagasröptûen fogalmazzak. Ám a Tulkuban olyan valakivel futottam össze, aki teljesen szabad volt a karizmájától.
Elôször láttam ilyesmit.
Jómagam próbáltam – azóta pedig különösen – gyakorolni, amikor éreztem, érzem, hogy éppen egy inspirációs flow-ban vagyok. Vagy, amikor más kisugárzása nyûgöz le. De ismételten csak azt látom, hogy ezekben a helyzetekben a praxis olyasmi, mint szabónak lenni a pokolban (dán szólás-mondás valami lehetelenül nem odaillôre:).
De Urgyen Tulkunál az elsô naptól érzékeltem, hogy szabad. tökéletesen kiszállt! A karizmatikus erejével semmi identitás nem járt!
Senki férfival, vagy nôvel, a magam korlátozott formátumát is beleértve nem találkoztam, akinek bejárása van a karizmatikus erôforráshoz, és aki ki tud-ott szállni ebbôl. Ez volt az elsô, amiért azt gondoltam, hogy tanulni akarok ettôl az embertôl. Az elsô napon. És ez az elôtt volt, hogy megtette velem a rámutatást (pointing out). Amitôl csak mélyebben megértettem, és amely helyzetben egyszerûen közvetlenül láttam is mindezt.
Szóval mindannyian berúgunk, ez elkerülhetetlen és nem kell büntetnünk magunkat e miatt. Minél öregebb a bor, minél istenibb a származása, annál intenzívebb az illumináció, és annál nehezebb kiszállni belôle.
Minden körülmények között nehéz kiszállni, a részegség durvább formáiból is. Amikor a ’Népstadionban’ (Parken) 10 000 ember között állunk, és Leonard Cohent hallgatjuk, akkor bizony kolosszálisan nehéz kiszállni. Azt érzi az ember, hogy ugyan mi az ördögért kellett jegyet vennie és felutazni a fôvárosba, hogy azután itt álljon józanul!?
Úgyhogy nem szállunk ki. Mindent át kell élnünk, nem igaz?
Vagy bemegyünk egy templomba, hogy a h-mol misét meghalgassuk, csodálatos kórusuk van, úgyhogy együtt szállunk velük, nem igaz? Dehogynem!
Na és minél magasabb helyrôl jön az inspiráció, annál tisztábban hat át, és minél kevésbé áttételes annál mámorítóbb. Mit gondoltok, miért járulnak az emberek az oltárhoz? Ez itt Krisztus teste, ez itt Krisztus vére. Mit gondoltok, mirôl szól ez? Minek a képe ez?
Templomokat építünk, hogy hozzájussunk az isteni borhoz, és az isteni eledelhez. És a nehéz az igazi spiritualitásban, hogy elôször meg kell tanulnunk rányílni erre a szintre, anélkül, hogy szimbolizálnánk. Anélkül, hogy ráhagynánk a tanárra, papra, nagymuftira, a Dalai Lámára, vagy a pápára dolgot. Meg kell tanulnunk rányílni magunk, és ehhez megvannak az eszközeink, az ima és a meditáció.
Amikor pedig megnyílik, berúgunk természetesen. Azután illumináltak leszünk a spirituális élményeinktôl öt évig, és azt hisszük, hogy egyszercsak belefáradunk, és a serleg kiesik a kezünkbôl magától. De ki kell jelentenem, hogy sajnos ez nem így mûködik!
Ekkor van a legnagyobb szükség a tanítókra. A Tulkura, és a többiekre az ô szintjérôl: Eckehart, Rumi, Tereza af Ávila. Az igaziak.
A legfôbb céljuk az, hogy az isteni bortól és szomától megittasultakat felébresszék, és rábírják a kiszállásra. Ez az igazi tanítók szerepe.
Minden egyéb bevezetô gyakorlatozás: átadni és instruálni az eszközöket, kiosztani a bort és az ostyát, és követni a tanulók ittasságát. Mindez felkészülés. Ezután jön az igazi tanulási processzus. Ami a kiszállásról szól. Ez pedig nem megy magától. Az ember nem tud kiszállni önként, segítség nélkül. Kínomban megkérdeztem egyszer Urgyen Tulkut, hogy: - Mennyi ideig tarthat egy spirituális tapasztalat, meddig lehet ettôl lerészegedni?
Magam is küzdöttem ugye, hogy kijózanodjak. Foglya lettem az élménynek, úgy tûnt végtelenül…
- Ismerünk tibeti esetet, hogy a meditációs tapasztalat hatása 12 évig tartott! – válaszolta a Tulku.
12 év részegség! A rigpa egy bevillanásától! Amibôl a villanás autentikus volt. De a 12 év ami követte illúzió lett!
Fontos ezt jól megérteni. Mondjuk az ember felismeri a rigpát. Ezentúl maga is képes a megvilágosult állapotba kerülni. Nem muszáj templomba járnia, nincs szüksége a nagymuftira, vagy a Koránra. Csak úgy üldögél, ’benyílik’ a rigpába, és ez az állapot eltart úgy fél pecig. Harminc autentikus másodperc az egységtudatban.
Ám ezután kilenc és fél percig forr az elragadtatástól. Ennyi idôbe kerül, hogy magához térjen abból a löketbôl, amit a 30 másodperc berobbantott az ereibe. És ez alatt a kilenc és fél perc alatt el is veszíti, amit a 30 másodperc alatt nyert. No és sokkal többet ennél!
Ez az, amire a tanítót igazán használni lehet: arra, hogy figyelmeztessen.
Több lelkész is van a csoportunkban. Javasolhatom, hogy figyelmeztessétek legközelebb a gyülekezetet, amikor kiosztjátok a bort és az ostyát?
Na de a viccet félretéve: szükségünk van rá, hogy átéljük a numinózust [„az isteni megnyilvánulás egy titokzatos és magasztos jelenléte”] az úrvacsorán. Hogy hozzájussunk ahhoz, amit Kierkegaard az istenihez való közvetlen kapcsolatnak hívott. Megérezni, amint a magasabb áramlik keresztül rajtunk. Ez után pedig arra van szükségünk, amit Eckehart kijózanodásnak nevezett.
Tilopa azt mondja egy angol fordítás szerint, hogy: Be like a hollow bamboo. Légy egy bambusz furulya. And let the divine melody flow trough you. Csak hagyd az isteni melódiát átáramlani magadon. Ezután elmondja, hogy miként is lehet ezt összehozni. Mahamudrát kell gyakorolni; - ami a bármiféle tulajdonlásról való lemondás legmélyebb formája – miközben szól, áramlik az isteni melódia.
A dzogcsen tantrikus. Az alapideája, hogy hagyjunk megnyilvánulni minden természetes megnyilatkozást, minden spontán formátöltést. De az is, hogy gyakoroljunk, miközben az egész kibomlik. Miáltal az ember megtanulja, hogy nem tulajdonol ebbôl semmit. El kell tudni érni, hogy miközben az inspirációs flow nyitott, a spirituális élmény formát ölt, legyen egy ’szál’ [a jelenlétben], ami teljesen szabad mindeközben.
A cselekvés és a nem-cselekvés a kettôs tudatirányultság praxisában
A mi praxisunk, hogy utána hallgatunk, érzünk, vagy nézünk az átélônek – egy olyan fordulat, amibôl talán hiányzik az elegancia, de nem találtunk jobb alternativát, ahogy mi hívjuk, a kettôs tudatirányultság gyakorlata – praktikusan a kezdetekben, és hoszzabb ideig egyfajta cselekvésnek fog tûnni.
Több éven keresztül megköveteli az emlékezést, emlékeztetést, hogy belefogjunk.
Ez összefügg avval, hogy a tudat forrása után való figyelés túl távoli, nagyon más, mint a mi kifelé fordult kultúránk, és a kifordult tudat klíma, amiben élünk.
Ebben a praxisban az paradoxon, hogy noha megkövetel egy cselekedetet, de ez az elgondolható legmélyebb nem-cselekedetet célozza, és úgy írható le mind a mi, mind más kontextusában, mint ellazulás.
Ha meg akarjuk élni e helyzet feloldását, akkor türelemre van szükségünk. Normálisan évekbe telik, mire e praxis elkezd spontán beindulni, és fenntartja saját magát.
Egy további oka annak, – a szoktalanság mellett – hogy ez a gyakorlás különféle formájú reaktiválást és fenntartást követel az, hogy a praxispillanat, az a pillanat, ami kezd elmélyülni – ami veletek már jó régóta megesett – kezdi félretenni a fény, áramlás, szívbéli érzelmek, csend és üresség formaképzôdéseit, amirôl beszéltünk a napokban. Ezen jelenségek lenyûgözô ereje a praxis révén gyöngül, vagy eltûnik a spirituális mámorban. Akkor miért szükséges egy akarati cselekvéssel újra beindítani ezt ismét?
Nem szabad, hogy megzavarjon bennünket az a látszólagos paradoxon, hogy muszáj tennünk valamit azért, hogy elérjük a semmit nem-cselekvést. A gyakorlatban ez nem paradox. Mindannyian pontosan ezen a megoldáson munkálkodtok.
Amit tesztek azt kell tenni. Azt gyakoroljátok, hogy amikor a praxis egyszer-egyszer spontánul bejön, akkor magára hagyjátok. Megpróbáltok megpihenni a pillanatnyi bizalomban, hogy elmélyül spontán, mondhatni automatikusan. Miközben hagyjátok a praxisbizodalmat váltogatni egy kis megfeszüléssel, hogy úgymond elôhívjátok, csalogassátok a pillanatokat. Netán hagyjátok ôket szinezni és inspirálni a tanításban hallottakkal.
Idôvel beállítódik a praxis. Olyasmi, ami spontán beindul. Avagy egy folyamat jellegû valami, ami ugyan talán követel némi beindítást, de azután folytatódik magától.
Amikor elértük azt a lépcsôt, amirôl korábban beszéltünk, aholis az intenzívebb tapasztalatok kezdenek jönni, akkor figyelmeseknek kell lennünk arra, hogy a formaalkotás egy energia, fény, vagy boldogság folyó karakterét is magára veheti.
Ha az ember hagyja magát lebegni ebben a folyóban, akkor ez járhat olyan érzéssel, hogy nem-cselekvô állapotban van, miután ugye csak passzívan vesz részt a dologban.
Ám ez az érzés illúzíó. A szállított állapot egy nem spirituális cselekmény következménye: Az élménnyel való azonosulásé.
Vagyis: Noha azt célozzuk, hogy a kettôs tudatirányultság momentumai a lehetô legkevesebb cselekvéssel járjanak az éberségbe mintegy odaadással beleolvadva, ám mégis szükségszerû ismételten valamely cselekvôkész éberséget, vagy mindfullnest hozni a folyamatba.
Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy találhatóak alapvetôen más módok is a spiritualitás elérésére, mint a miénk. Vannak utak, aholis a pedagógia részeként az ember belevész az élményeivel való azonosulásba. De ez nem a dzogcsen útja.
Vagyis dogmatikus igazság nincsen. Viszont muszáj választani, egy idôpontban el kell határozni milyen úton akarunk járni. Ha ezt nem teszük meg az csak zûrzavart okoz bennünk. Az egyik pillanatban ezt akarjuk tenni, a másikban azt. Amivel azután sehová nem jutunk.
Tájékozódnunk kell néhány spirituális pedagógiai rendszert illetôen, hogy egy idô után igent mondjunk arra, ahol mélyebben nézve a legjobban érezzük magunkat.
A dzogcsen jellemzôje, hogy egész idô alatt próbálunk elengedni bármely azonosulást, bármilyen jelenségrôl, vagy élményrôl legyen szó, és egész idô alatt próbálunk váltani – a lehetô legkevesebb cselekvéssel – az átélôre. Az ürességre, nyitottságra és a minderrôl való természetes tudásra.
Ez az üresség és nyitottság nem hideg vákum, hanem empatikus vákum. Ezért kell mindíg a szívbéli érzelmekbôl kiindulni.
Hosszabb távon közeledni fogunk a nem-cselekvéshez. De ennek a közeledésnek bölcsességgel kell történnie. Mert az úton ismételeten szükséges lesz cselekedni. Muszáj emlékeztetni magunkat: Hoppá, itt esek bele a csapdába.
Ezek az emlékeztetések nem mindig nyersen nyelvbéliek. A gyakorlás során ez inkább egy nyelv-nélküli beállítottsággá válik, amely tudja, hogy úton van valamely nyitás felé, és most fokozni kell az éberséget, nehogy kiessen a menetbôl.
A dzogcsenben a tudást és emlékeztetést a praxisról mintegy bevisszük a spirituális megnyílásba, hogy elengedhessük az azonosulásokat. Csakis így haladhatunk tovább.
A taóban van egy formula, ami állítólag Lao Cse-tôl ered: ’A cselekvés, mint nem-cselekvés.’
Ezt a fogalmat a zenbuddhizmus is magáévá (nem-) tette. Ez pontosan leírja azt, hogy a kettôs irányultság egy cselekedet, aminek nem-cselekvésként kell végzôdnie.
Közvetlenül nem tudjuk elérni a nem-cselekvést arról a szintrôl, amin praktizálunk. Ha mégis úgy érezzük, hogy elértük, akkor ez illúzió. Anélkül, hogy tudatában lettünk volna azonosultunk valamely élménnyel, például a békével, csenddel vagy ürességgel. És ebben az azonosulásban benne van egy finom cselekvés. Ez abból áll, hogy egész idô alatt folyik valami észlelhetetlen processzus, ami megteremti az élményt: Ürességben vagyok, ürességben vagyok…
Ezt a szinte észrevehetetlent kell észrevennünk.
A dzogcsen konkrét. A dzogcsenben nem lôjük ki a létezésben legnagyobbat az ûrbe, vagy nyelvi absztraktciókként a légbe. A legnagyobb, avagy legmagasabb a dzogcsenben két ember közötti kapcsolatban bontakozik ki. Amit elvileg mindenki átélhet.
Elmémben semmi kétség afelôl, hogy két véletlenül összefutó embernek lehetôsége van egy tudatösszeolvadásra, amint ez megesett velem és Urgyen Tulkuval. Ám az emberiség még nem érte el azt a szintet, hogy ezt meg is merje engedni. Szerelmespárok sem merik ezt – tjah, talán speciel a partnerükkel nem.
A dzogcsenben a tanító és tanuló konkrét viszonyán dolgozunk. A tanuló használja az eszközeit, a tanító próbál rigpában lenni a praxiskonzultációk során, és valószínûleg ennél többet sem a tanító, sem a tanuló nem is tehet. Ezután csak várakozni lehet. Várni és figyelni, hogy létrejön-e valami elmélyülés a kapcsolatban. És a várakozási idô alatt benézni ahhoz, aki-ami vár.
No és talán mégis tehetünk valami kicsit, itt a mi kísérletünk során, hogy a praxist átültessük Nyugatra. Mepróbálhatjuk pontosítani a kommunikációnkat. Mint amikor az autonóm nyugati egókról, és a tibeti személyiségek klán érzületérôl beszéltünk. Tudatosíthatjuk, hogy a gyakorlás Tibetben férfiúi hierarchikus struktúrában folyt, amit mára elfogadhatatlannak találunk. Az egyenlôség tanító és tanuló között, amihez ma ragaszkodunk Tibetben nem volt adott. Fokozatosan és spontán növekedett.
Ez az egyenlôség szükséges, ha két ember viszonya a rigpáról szól. A tibeti modell, ahol az ember lesúnyja a szemét a guru elôtt, és meg sem nyikkan, amíg nem kérdezik, számunkra nem mûködik.
De sokba kerül nekünk ez az egyenlôséghez való ragaszkodásunk. Mert a ragaszkodásunkban benne van a személyiségünk és testünk határaihoz való ragaszkodásunk is. Ez a határállítás pedig problematikus lesz, amikor az ember be akar találni ahhoz a fogadókészséghez és nyitottsághoz, amivel a tanítás mélyebb szintjeihez eljuthatunk, ha tovább akarunk lépni. Ezeken a mélyebb szinteken ugyanis kénytelenek vagyunk elfogadni az asszimetriát. A tanító realizálta a rigpát, a tanuló nem. Egyelôre.
A lehetséges hibás elképzeléseket, amikre ez az asszimmetria alkalmat adhat így próbáljuk meg leszerelni: az elképzelés az, hogy a tanító a jóság ideálja, nem dohányzik, nem iszik, nem jár nôkkel, és soha nem hibázik. Amely elképzelés spirituális képtelenség.
Próbáljuk tisztázni, hogy egyenként mennyire is jutottunk a folyamatban. Azt is milyen messzire – vagy, mint esetemben milyen kevéssé – ért el a tanító. Ám az asszimetriát nem tudjuk eltüntetni. Ezt a mélyebb kapcsolatban el kell tudni fogadni. Egész addig, amíg ti is eléritek a rigpát, és felfedezitek, hogy ez a ’szint’ mindig is létezett bennetek. Akkor pedig beáll az új egyenlôség.
Amit ebben a helyzetben tehetünk az a tapasztalatok cseréje. A ti oldalatokról beszámoltok arról, hogy szerintetek mi gátolja a folyamatot, én meg elmondom, hogy is néz ez ki felôlem.
De nem kell túlhajtani ezt a részt sem. Az embernek ugye maga ellen kell fordulni, az alapjai ellen, az önvédelmi alapeszközei ellen, amik megvoltak három éves kora óta, kettô éves, talán még korábbról. Ezekre bukkanunk már a kevéssé elmélyült praxis során is. És ezektôl nem lehet szövegeléssel megszabadulni. Többen terapeuták vagytok, és mindenki keresztülment terápián. És ez most alig segít!
Nem igaz? Egyetértünk ebben?
Az a távolság, ami az éneteket, az önértelmezéseteket elválasztja az esszenciátoktól ugyanakkora, mint ami köztem és köztetek van.
A rigpa állapotból ez a távolság, és a fátyol, amit létre hoz, közvetlenül érzékelhetô. A rigpa ugye nem valami határozott hely, a rigpa mindenütt itt van, kívül ugyanúgy, mint az emberekben. És ebbôl a tudatállapotból az emberek elválasztottsága esszenciájuktól nyilvánvaló.
Egy pillantás a Növekedésközpont Limfjord menti elvonulási helye Kék Termének kupolájába.
A folytatás
Az elvonulás folyamata
Most azokról a változásokról szeretnék szólni, ami azt érinti, amit mi elvonulási folyamatnak hívunk. Ez egy olyan fogalmazás, ami fedi az értéknövekedés megértését is abban, hogy – alkalmanként – védettebb körülmények között is gyakoroljunk, mint amit a mindennapjaink kínálnak. És azokat a kezdeményezéseket is, amire ez a megértés alkalmat ad.
Marianneval együtt felfedeztük, hogy az utóbbi években, amikoris tartottunk egy sor intenzív kurzust itt, a Növekedésközpont Limfjord menti elvonulási helyén, egyre többen a résztvevôk közül közvetlenül egy hosszabb elvonulásról érkeztek, vagy úton voltak egy ilyen felé. Például három hónapos idôtartammal.
Számunkra ez egyrészt természetes, másrészt pedig örömteli hír.
Természetes mert – majdnem azt mondtam magától értetôdôen – kedvezô összekötni azt a löketet, amire egy rövid, intnzív kurzus, mint ez ki van találva, a lehetôséggel, amit a meghosszabbított személyes elmélyülés jelent, amit viszont csak egy elvonulás tud megadni.
Örömteli is, mert a közös energia szint – egy olyan összefüggésben, mint ez itt – gyorsabban emelkedik így, egyúttal a csoport kohéziója is elmélyíthetô. Ami által növekszik annak lehetôsége, hogy jól kihasználhassuk azt az esélyt, amit egy ilyen kurzus ad.
Ennek a csoportnak több mint fele éppen ebben a tanulási összefüggésben kezdett el egy három hónapos visszavonulást.
Ez egyébként azt is jelenti, hogy figyelmeseknek kell lennünk azok felfokozott érzékenységére, akik erre az idôpontra már hosszabb ideje üldögéltek egyedül.
Anélkül, hogy túlhajtanánk az érzékenységet – merthogy mindannyian érzékenyek vagyunk ugye – figyelmesek lehetünk arra a kicsivel kifinomultabb állapotra, amit egy ilyen hosszabb elvonulás elôhív. Az ember elkerülhetetlenül nyitottabb lesz, amikor az ilyen kurzus során – még egy ilyen ötnaposon is, mint ez – leszereltetik némely védelmi rendszere.
Bob Moore mondta mindig: We will try to do the course in an open og friendly atmosphere, megpróbáljuk a kurzust nyitott és baráti atmoszférában lebonyolítani.
A Limfjordnál fekvô épületkomplexum használata és a benne folyó tanítás több fázison ment keresztül.
Az elsô periódus 1996-tól kezdôdött, amikor megvettük a helyet, és 2000-ig tartott.
Ebben a periódusban Marianne és jómagam mindösszesen úgy 1000 napot töltöttünk itt elvonulásban. Úgy épült föl, mondhatni tanítási falatonként: egy hosszú sor tíznapos elvonulással (35 ilyen volt, hogy pontosak legyünk) – amiket intenzív tanítási folyamatnak hívtunk – egy sor 21 napos visszavonulás, és néhány 40 napos. Minden alkalommal nagyjából 20 résztvevôvel.
Ez a kombináció az 1000 napos tanítással, és 1000 napos visszavonulással megteremtette az alapot, és az elmélyült megértést a kettôs tudatirányultság praxisát illetôen, és ílymódon alapja lett az igazi dzogcsen megközelítésének is. Mindenestôl a gyakorlási, egzisztenciális és tisztán fizikai munka háttérrel, amit az emberek a Növekedésközpontban, és egyéni életükben áldoztak erre.
2000 körül kezdôdött a következô periódus. Ettôl az idôponttól kezdve Marianne és én minimum három összefüggô hónapig tartó visszavonulásokat vittünk.
A kezdetekben nagyrészt csak magunk voltunk. De úgy öt évvel késôbb többen elkezdték ugyanezt. Mostanra pedig a csoportunk, úgy 50 ember összesen 80 darab három hónapos visszavonuláson van túl.
Ami a tanítást illeti ezt a második fázist az jellemezte, hogy az emberek állandóan hosszabb és hosszabb ideig üldögéltek egy húztomban egyedül, vagy kisebb csoportokban. És evvel a háttérrel személyes elhatározásból és tapasztalataik alapján jöttek rövidebb tanítási kurzusokra, hogy inspirációt kapjanak. És egyre többen kotlottak egyre hosszabban a saját energiájukon, ahogyan mi hívjuk ezt.
Mindazzal szemben, ami akár csak pár éve is még általános volt. Amikor a csoportos tanítás viszonylag sokkal többet töltött be az összesített praxisban.
Evvel a háttérrel a harmadik fázis, egy további váltás kezd láthatóvá válni.
Ez a harmadik fázis feltehetôleg 2008-ban kezdôdött, amikoris Marianne-val és egy 14 fôs csoporttal ültünk egy három hónapos visszavonuláson, intenzív gyakorlás közepette. Azért mondom, hogy feltehetôleg, mert – szemben avval, amit sokan hisznek – nem én vezényelem le ezeket a váltásokat. Sokkal inkább ritmusként látom ôket, amiknek megvan a maguk önszervezô törvényszerûsége. Mindannyian utána hallgathatunk, és aminek sok lehetôségét és kockázatát mindannyian formáljuk, használjuk és respektáljuk.
Ez a harmadik fázis azt hiszem a következô évtôl lesz igazán érzékelhetô, amikor Marianne-val egy évre visszavonulunk, miközben egyidejûleg egyre többen vesznek részt hosszabb idejû visszavonuláson három hónaptól fél éves idôtartamban. Ami alighanem sebességváltást hoz, vagy közremûködik ebben.
Túl ezen a három fázison folyamatosan növekedett az intenzitás, amit biztos vagyok benne többen érzékeltetek már.
Mindez, avval a háttérrel, hogy a csoport fele itt egy három hónapos visszavonuláson van, fontos információ azokat a napokat illetôen, amiket most együtt fogunk tölteni.
Személy szerint nagyon örülök neki, hogy a közös vállalkozásunk ki tudott bontakozni, és elmélyülni ezen a módon. Ez alatt a mindennek ellenére csak néhány év alatt.
Nehéz – sôt nagyon nehéz – továbbítani, vagy átformálni a dzogcsent, hogy ez a csodálatos gyakorlási forma használható lehessen a számunkra nyugati ember létünkre. Hogy megkaphassuk a dzogcsen tradíciót megszabadítva a hívô és vallásos elképzelésektôl. Hogy pontosítsuk a Nyugat filozófiájához, pszichológiájához, tudományosságához és a demokráciértelmezéshez viszonyítva.
Ez egy hosszú folyamat, aminek csak a kezdeténél tartunk. Ám, amint átélem mégiscsak tettünk néhány szép lépést elôre. Arra a munkára gondolok itt, amit a Növekedésközpontban végeztünk a huszonvalahány év alatt, amióta létezik, és erre a visszavonulási helyre itt a Limfjorden mentén. A három hónapos visszavonulási fázisokra, és a növekvô elmélyülésre, amiben máris benne vagyunk.
Úgy gondolom, hogy nagyon örömteli, hogy mindez megtörténhetett, ha belegondolunk milyen óriási egzisztenciális befektetést követelt és követel a dolog. Tôletek és mindazoktól, úgy 500 és 1000 között, akik részvesznek ebben a folyamatban.
A kövekezô napok a vázolt háttér alapján arról fognak szólni, hogy lehetôséget kaptok tovább mélyíteni a praxisotokat.
The Wiew (a nézet, a rámutatás)
Amikor Urgyen Tulku pointing outs, rámutatást gyakorolt, amit állandóan csinált – jómagam meg voltam olyan szerencsés, hogy igazán sokszor átélhettem, részben, amikor velem volt dialógusban, részben, pedig amikor a rámutatás másoknak szólt – mindig akkor, amikor a feltételek a legjobbak voltak, és három fázisban adta át:
Elôször szóban. Vagyis elmondta, felépítette a hangulatot és a kapcsolati felületet szavak segítségével. Elmesélte, hogy a dzogcsen miként látja az emberi esszenciát, vázolta a perspektívát, amit ôk The Wiew-nek hívnak, ami voltaképpen egyfajta ’látás’, idézôjelben a ’látás’, olyan nézet, amiben a tudat és a szív egyként ’néz’. Így kell ’látni’ a tartalom nélküli nyitottságot.
Elmondta miként is értendô a meditáció a dzogcsen összefüggéseiben, egy olyan felfogás, ami különbözik nagyon sok másfajta felfogástól. A meditáció mondta nem más, mint fenntartani a ’látás’ igazi módját, a tudat és a szív egységében. Ez a meditáció, nem valami más! Megmaradni ’látónak’ egyszerre a tudattal és a szívvel. A jelenlét éberségében nyugodva.
Akkor mi is a cselekvés, mi az eredmény, mi az egzisztenciális dimenzió ebben? – kérdezte. Úgy kapcsolatban lenni az emberekkel abban, amit éppen csinál az ember, hogy fenntartjuk a The Wiew- nézetet. Ezen a módon kapcsolatban lenni a szívvel és a tudattal, és innen kapcsolatba lépni másokkal a cselekmény spontán együttérzô és tanító. És errôl szól a dzogcsen.
Nem más. Éppen ez! Mondta.
No, akkor hogyan is magyarázza az ember mi is a döntô? Miként is kell az embernek egyszerre látni a tudattal és a szívvel, hogy felfedezze saját esszenciáját?
A kérdés az, hogy miként adja át az ember ezt másoknak, miként ad eszközöket a kezükbe, miként inspirálja ôket, hogy azután maguk induljanak felfedezô útra.
Urgyen Tulku ezt csinálta. Amit én itt próbáltam jyllandi [a nagy dán félsziget lakói – ’földközeli’] módra és óvatosan, az volt, amit ô is csinált a kezdetekben. Amikor azután a hangulat megteremtôdött, akkor leállt a beszéddel, és nem használt mást csak gesztusokat.
Egészen pontosan csak néhány alkalommal láttam ôt ’gesztikulálva’ tanítani. Normálisan addig beszélt, amíg úgy nem ítélte, hogy elérte a legsûrûbb atmoszférát az éppen aktuális csoportal ahhoz, hogy a lehetô legközelebb legyenek a csupasz tudathoz. És akkor elengedte...
De olykor, amikor a hangulat nyitottabb volt, vagy több volt a praxisrutinjuk azoknak, akikhez beszélt, akkor áttért a nyelvi kifejezésrôl a gesztusokra. Ami leggyakrabban nagyon kurta volt. És lenyûgözô! Miután beszélt úgy tíz percig, vagy fél óráig elhaltak a szavak. Ezt követte az egész kommunikáció esszenciája gesztusokban. Nagyon sokkal pontosabban, mint a nyelvi változat.
Ha az ember megpróbálta követni és kivitelezni amirôl beszélt, ’benézve’ a tudatra és a szívre egyszerre, anélkül, hogy keresne valami választ, és jól ’beállt’ addigra, amikor elkezdte a gesztus rámutatást, és teljes csend volt a teremben, akkor… rámutatott.
Nem tudom másként leírni ezt, minthogy nem volt telepatikus. A telepátia azt a benyomást kelthetné, hogy ilyen-olyan módon nyelvileg a tudatunkba közvetítette a tanítást. Egyáltalán nem errôl volt szó.
Közvetlen rámutatás volt a szívben, a tudatban és az érzéseinkben. Úgy éltük meg, mintha összefüggenénk vele, öröm, hála, respekt, szeretet és kíváncsiság öntött el bennünket. Az érzés kontrolltérben az egyén és közte megmutatta közvetlenül mirôl is van szó. Semmi gesztus, semmi szó. Elbûvölô volt!
Ez a szint volt mondta, ez a kommunikációs szint, amikor egy tanulónak sikerül felfedezni az esszenciáját.
Arról szól ez, hogy minden sejt a testben, a szív és a tudat befelé ’néz’és rákérdez: - Kicsoda is ül itten?
Ez a kettôs tudatirányultság, és felthetôleg nem is juthatunk messzebb ezen az értô, nyelvi szinten. (Jes itt bemtatja egy gesztussal, hogy fordul a tudat befelé, amit követ egy hosszú silent pointing out.)
Így csinálta. Egy gesztussal jelezte az átmenetet a csend terébe. Ezt követôen pedig rámutatott egészen bent a szívben és az érzésekben. Igen, a saját szívben és saját érzésekben, ez volt a misztérium. Hirtelen érzékelni kezdte az ember…
(Jes bemutat egy tudattágulásos gesztust.)
Ilyen módon építette föl: elôször nyelvileg, azután gesztusokkal, és végül némán, a közös tudatban, az esszenciában, ami mindannyiunkké, ott mutatta be.
Úgyhogy mi most megpróbáljuk ezt egy öt napos menetben, ami elôttünk áll, hogy olyan messzire jussunk a nyitott kommunikációban, hogy lehetôséget teremtsünk elmélyíteni és pontosítani mindenki praxisát oly módon, ahogy egyenként dolgoztok rajta.
Ugyanis nagyon különbözôen praktizáltok. Annyi éve elkezdtétek, és különbözô módon mindannyian jó kapcsolatban vagytok magatokkal, – igazán jóban, tényleg – hogy individualizáltuk a módokat, amint praktizáltok.
Így kell ennek lenni. Mindenki megtalálja idôvel a saját útját. Persze odahallgat, és hagyja magát inspirálni, de az embernek mindíg a saját útján kell befelé indulni. Követve az alapvetô sejtéseket és inspirációt ami elôjön a tanítás folyamán.
Ha így teszünk, akkor elôbb-utóbb olyan messzire érünk az esszenciánkban, hogy túljutunk a személyes különbségeken az emberek között. Akkor beérünk és felfedezzük, hogy mirôl is van szó. Elôbb-utóbb. Lehet, hogy már holnap…
A természetes állapot
Van itt egy olyan viszonylat, amit szeretném, ha a szokottnál kicsit magasabb szinten értenénk meg.
Amint mindannyian tudjátok, négy alapbeállítás képezi gyakorlásunk alapját.
1) A testtel kapcsolatos tudatosság, például a lazítás, és a légzőgyakorlatok során.
2) Semleges megfigyelői állapot, az a dimenzió, ami magában foglalja a ’tanúmeditációt’, a mindfullnes-t, stb.
3) Kettős irányú tudat. [’egyszerre irányul a szubjektumra és az objektumra’]
4) A szív ébersége.
Ez a négy alapbeállítás, vagy gyakorlási terep tovább finomodik a már korábban említett pentagrammal, avagy ‘empátia csillaggal’, amint könyvünk német fordítója oly szépen elnevezte.
A négy alapbeállítás az ötszög által különös hangsúlyt fektet a tudataspektusra, vagyis olyan formula, ami rámutat a további gyakorlás útjára. Amúgy pedig egyazon valóságot írja le.
Erre a négy, vagy öt útra osztjuk fel az emberi teljességet, hogy a lehető legnagyobb területre lehessünk figyelmesek, amikor a meditációs párnán ülünk. No és azért, hogy a gyakorlásnak a legszélesebben és legmélyebbre ható lendületet adhassuk.
Az, hogy alapunkat öt, avagy négy alapbeállításra osztottuk esetleges, ez egy torta felvágásának módja. Lehetne hat, vagy nyolc része is. A lényeg annak megértése, hogy amit a figura ábrázol az mind természetes képességünk, velünk született lehetőség.
Ezt a megértést gondoltam szabadon kiemelni a megszokott keretek, és szóhasználatok közül és bevezetni a dzogcsenbe.
Mind a pentagram, mind az alapbeállítások azért formálódtak, hogy azt az embert segítsék, aki valahol úton van az elme esszenciájának felismerésében, de még nem érkezett meg. Ily módon gyümölcsözőek ezek a formulák és térképek. Nem szabad őket dogmává tenni, de hasznunkra lehetnek.
Fontos ugyan arra emlékezni, hogy ezek [a pedagógiai próbálkozások] olyan emberek leírásainak származékai, vagy leegyszerűsítései, akik képesek rigpa állapotba kerülni.
Arra készülök, hogy megpróbálom leírni ezen gyakorlók értelmezési kereteit és tréning stratégiáját.
Ezek a hozzánk képest kifinomult gyakorlók is dolgoznak ám. Ráadásul sokkal keményebben, mint mi, akik szintén a rigpa állapot stabilizálását céloztuk meg ugye. Nem négy periódusban üldögélnek ugyan, hanem 12, 15 netán 20 alkalommal egy 24 óra alatt.
A dzogcsenben azt mondják, hogy a spirituális praxis első nekirugaszkodása az általános természetes állapotba hozni a tudatot.
Ez pedig a test, elme és tudat nyugalomba hozása a pentagram, avagy a négy alapbeállítás révén.
Ez a természetes állapot természetesen nem a rigpa, nem a megvilágosodás állapota. De ez egy nagyon fontos lépés a megfelelő irányba.
Nem is a legkönnyebb lépés. Az általános természetes állapotot nem könnyű elérni. De engedjétek meg nekem, hogy próbáljam leírni a hozzá vezető utat.
Az első lépés az, hogy tisztázzuk az elme aktivitásának három forrása vagyon.
Ezek közül első a test. Megállás nélkül tölti az elmét a testi folyamatok jelzéseivel, millió processzus, elektrikus, kémikus, biológiai, mindannyian tudjuk, ez a működés leállíthatatlan. Persze, ezeket a jeleket letompítja, szűri, és kiválogatja a rendszerünk, úgyhogy végülis csak az összefoglalók érik el a tudatosságunk küszöbét.
Ezek az összefoglalók pedig az elmében, mint alapérzelmek lépnek fel: mint például, amikor úgymond jól, vagy rosszul érezzük magunkat a testünkben. Érezhetjük magunkat nehéznek, vagy, mint akin átárad a világ, élőnek, avagy halottnak.
De még ezeknek az összefoglaló érzéseknek a kicsit világosabb megtapasztalása is tréninget igényel általában. Például sok ember egyáltalán nem érzi a szívét dobogni, nem találja a pulzusát. És ha egy kicsit még mélyebbre merülünk a fizikumunkban, ugyan hányan képesek a máj működésének ritmusát követni? Nagyon kevesen.
Azaz: A mi nem igazán árnyalt, gyenge testimpulzusaink mögött – amikhez igazodunk ugye pillanatról, pillanatra –kolosszális adattömeg áramlik megállás nélkül.
Az elmeműködés másik forrása az az érzékelő apparátus, ami kifelé irányul a világra. Mindaz az információ, amit a külvilágról és más emberekről kapunk a látáson, halláson, tapintáson, szag és ízérzékelőinken keresztül érkezik.
Ez a második érzékelő áramlat kreatív. Állandóan változik, és újra és újra átértékelődik az idegrendszer és a tudat által.
Nézzük például ezt a padlót, amin ülünk. Az ember azt gondolhatja – nem tudom így gondolja e valaki, de gondolhatná – hogy amint helyet foglalunk, egyszer és mindenkorra ‘megérzékeltük’ a helyet. És ezen érzékelés valami olyan formát ölt, ami változatlan marad, amíg itt üldögélünk.
Nem így van persze, ezt megérzi az ember, ha kicsit jobban figyel.
Noha a padlózat stabil struktúrának mutatkozik, mi folyamatosan dolgozunk azon, hogy fenntartsuk a benyomást, amint ezt a percepció és agykutatás kimutatta. A dzogcsen legalábbis kimutathatóan vagy 1200 éve tudja, és mindenki, aki meditál maga is megtapasztalhatja.
A dzogcsenből nézve minden formaképződés, bármilyen stabilnak is tűnjön, mint például ez a padlózat, egy folyamat.
A tudatműködés tartalmainak harmadik forrása maga az elme. Spontán gondolatok, érzések, intuíciók, és emóciók, valamint az egyesült csakra-működés benyomásai.
E három forrásból, a testből, a kifelé irányuló érzékek adataiból és az elmeműködésből táplálkozó áramlat spontán, ami magától alakul anélkül, hogy a személyiség, avagy az én be kellene avatkozzon.
Ez a megértés, ez a tény döntő jelentőségű a dzogcsenben.
Az elsődleges impulzusok, amik spontán formaképződések, és a másodlagos impulzusok, a gondolatok, érzések és asszociációk, - amivel a személyiség és az én járul a dologhoz, amikor megért, rendez, választ valamit - elválasztása, és szelektálása alapvető fontosságú a dzogcsenben.
Az a megállás nélküli természetes, kreatív személyiségáramlás, amit nem az énünk fabrikál az általános természetes állapot tartalma.
Ennek ellentettjeként a másodlagos impulzusok arról ismertetnek meg, hogy ezek tudatcselekmények következményei, amint rendezgetjük az elsődleges áramlatot.
Egy kigondolt példa: Úgy érzem, hogy fájdalom képződik a térdemben. Ez az elsődleges impulzus. Ami valami választ hív elő belőlem. Esetleg azt gondolom ki gyógyírként, amit Bob Moore ajánlott, hogy az esszenciapont rózsaszínt ‘inhalál’; vagy netán válasszak valami más színt?
Ez az egész spekuláció egy másodlagos impulzus, az én kísérlete arra, hogy megoldja az elsődleges, spontán élményét a fájó térddel.
Vagy támad egy jó ötletem. Óh, arra gondolok, hogy le kéne írni, mert tovább gondolásra érdemes…!
De lehet, hogy valamely érzelem jelentkezik. Ő ott, az a nő, miért ül ilyen ferdén, irritáló, mondjam meg neki, vagy menjek oda, hogy megmozdítsam?
Mindez már nem spontán. Ez kísérlet az igazgatásra, válogatásra, az eredeti anyag, az elsődleges impulzus megváltoztatására.
Veszitek? A másodlagos impulzusok olyan operációk, amikkel megpróbálunk irányítani, megfogni, vissza-asszociálni a múltba, és amik alapján elkezdhetünk tervezgetni. Mindezen aktivitás pedig a dzogcsen szerint nem tartozik az általános természetes tudatállapotba, ami egyszerűen spontán.
Akik hosszabban képesek rigpában lenni azt ajánlják, hogy: Hagyd magára az elmét, amíg bele nem lazul az általános természetes állapotba!
Hagyd az elme és test spontán impulzusait békében, ne avatkozz be, ne ítélj! Nincs megértés. Semmi stratégia. Még kettős irányultságú tudat sincs. Bármi nélkül.
Hagyd a testi, érzékelési, és elme impulzusokat spontán áradni, ahogy csak akarnak.
Ennek az áradatnak mélyebben nézve nincs is alanya (‘selv’). Az ember csupán egy nyílás, amin keresztül árad…
Ez az általános természetes tudatállapot. Erre mondja a dzogcsen, hogy ez a legjobb kiindulópont a praxishoz. Ide akarunk eljutni, amikor arra szólítunk fel, hogy ‘nézzük át’ a testünket. Meg, hogy figyeljük a légzésünket, a szívet se hagyjuk ki, érezzük az alapkreativitást, a természetes változásokat, és próbáljunk meg semlegesek maradni a tudatban.
Ezek az aktivitások elkerülhetetlenül szükségesek. De ezek stratégiák. Ezért pedig a dzogcsenben nem soroljuk őket a természetes állapot összetevői közé.
Amint a természetes állapot nem törekszik ‘éber önirányításra’ (mindfullness) sem, mert ez a dzogcsen szempontjából beavatkozás.
Ugyanakkor az ember nem igen érheti el a természetes állapotot anélkül, hogy rengeteget gyakorolja a mindfullness-t, a semleges megfigyelést, és a vipassana-t, a tanú-meditációt.
De talán mégis, néhányan.
Lássatok magatok előtt egy halászt, amint a mólón ül. Mostanában szállt partra, 68 éves, és most pecázik a mólóról. Magam láttam. Jelen volt, mindfullness- ben-n.
Vagy képzeljetek el egy gyereket, amint csak úgy maga elé néz. Még nem talált ki semmit, talán három éves, nem aktív, de jelen van.
Ez a gyerek és a horgász vélhetnénk kész a semleges megfigyelésre. Ezek szerint ez lehetséges a nem gyakorló, bizonyos értelemben felkészületlen emberek számára is.
Mennél kifinomultabb tudattal terhelt az ember, annál kisebb az esélye, annál ritkább, hogy a semleges megfigyelés állapota magától fellépjen.
Ezért alkalmazzuk a négy alapbeállítást – vagy ki, amit éppen. Hogy megnöveljük az általános természetes állapot elérésének esélyét. Mert ez a dzogcsen kiindulópontja.
Mond ez valamit?
Jó!
Tényleg megértettük, hogy a mindfullness, a tanúmeditáció, és a semleges megfigyelés olyan eszközök, amelyek mesterkéltek, és ezért nem lehetnek a dzogcsen kiindulópontjai?
A legmélyebb dzogcsen-praxisban az ember semmit sem csinál.
De ez, amikor a kifinomult gyakorló semmit sem csinál, csak akkortól lesz ‘aktuális’, amikor az általános természetes állapot állandósult.
Általános elmeállapotunkban a természetes, spontán impulzusáramlat összekeveredik a rendezési, elhárító, megérteni kívánó és igazgatási kísérleteinkkel. Ez az állapot nem neutrális, mert stratégiákkal áthatott.
Na, most akkor kimondom mire is akartam kilyukadni az egésszel.
Ha az ember megértette a természetes etika egzisztenciális egyenletének jelentőségét – annak fontosságát, hogy egymásnak megfeleltessük azt, amit legbelül érzünk, avval, amit mondunk és teszünk – és ha megértettük, hogy a gyakorlás végső célja a test, szív és tudat kiegyensúlyozása, miáltal lehetővé válik megközelíteni az általános természetes állapotot; és ha evvel a megértéssel gyakorlunk, akkor közel vagyunk, sőt, szörnyen közel vagyunk a rigpa állapothoz. Olyannyira közel, amit az ember el sem tud képzelni.
Egy helyen azt mondja Longcsenpa – azt hiszem jogosan – hogy feltehetően az ember akkor fedezi fel csak mit is jelent a természetes állapot, amikor már volt rigpában.
Halljátok ezt a paradoxont? A rigpa elérésének feltétele az, hogy az ember állandósítja az általános természetes állapotot. Amit mélyebb értelemben először akkor fedez fel a gyakorló, amikor már elérte a rigpát.
Ezt mondja Longcsenpa. Alig titkolt mosollyal.
Szóval mi is lenne e paradoxon tudatában a legjobb stratégia?
Magától értetődően használatba lehet venni az alapbeállításokat, vagy whateveryoudo, csak tartalmazza a befelé vezető utak szükséges integrációját.
Azaz, hát: A gyakorlás során soha nem kíséreljük meg megállítani, átszerkeszteni, vagy megváltoztatni az impulzusokat. Mindegy, hogy a testből, a szexualitásból, a gondolat-üzemből, intuícióból, szívből, avagy a kreativitásból jönnek.
Amint soha nem kell megkísérelni blokkolni azt a benyomást, amely valamelyik érzékszervből ered, hanem engedni kell a szabad áramlást. Semmi beavatkozás.
E az általános természetes tudatállapot. Ami aranyat ér. Amihez nagyon nehéz eljutni. De mi megpróbáljuk. Sokan kísérleteznek; csaltok. Miközben erről beszélek az alatt is. Itt ültök és megkíséreltek ezt, azt…
Na, hagyjuk ezt. A játék az, hogy direkt belelazuljunk az állapotba. Ennek mennie kéne ennyi tréninggel, semleges megfigyeléssel, és a hátatok mögött lógó pentagrammal való gyakorlás után. Úgy üldögélni, mint egy ártatlan kisgyermek, teljesen nyitottan, mindenfajta mérlegeléstől szabadon.
Menni fog? Gondoljátok, hogy el tudjátok kapni az illatát annak, amiről szó van? Érzitek, hogy ebben az állapotban még kevesebb tennivaló van, mint a semleges megfigyelés, vagy a mindfullness esetében? Bár még mindig megtalálható egy finom erőfeszítés.
>> A fehér homokban
Üldögél kis Hansemand
(…)
Hüvelykujjának körmén
Egy pici csiga üldögél.
Hajában, mi aranyszőke
Kapaszkodik egy lepke
Ha köhögne, vagy nevetne
Nem üldögélnének tovább
Ezért ül Hansemand mozdulatlan
Csendben, a fehér homokban.
(Halfdan Rasmussen: Gyerek mondókák (1964)
Nagyon közel kell lennie az általános természetes állapothoz.
Lemond ugye arról, hogy anyjának, vagy apjának kiáltson: - Nézzétek!
Miután pedig erről lemond, sebességet vált, így megszabadul a másodlagos impulzus csábításától, és hagyhatja az elsődleges impulzusokat – a csigabiga látványát, és a pillangó érzetét – békében.
Érthetőnek találjátok, hogy az alapbeállítások, és gyakorlatok, amiket a pentagramba gyűjtöttünk egyedül arra valók, hogy ebbe az állapotba jussunk? Érthető?
Örvindek!
Merthogy, ha ezt megértjük, akkor eloszlathatunk valamit abból a hipnózisból, ami minden sematizálást követ, egy olyan hipnózis, ami oda vezethet, hogy dogmatikusan előnyben részesítünk valami eljárást minden más rovására. Ami ellenállást, és tiltakozást válthatna ki. Mert miért is ne lehetne más módon is elérni, amit akarunk?
Most, hogy idáig elértünk együtt, tisztába tehetünk egy elsődleges kihívást a praxist illetően:
Az általános természetes állapotban a rigpa állapot olyan közel fekszik az általános tudatállapothoz, amennyire feltehetőleg egyáltalán lehetséges.
Az általános természetes állapot alighanem a legpontosabb pozíció a megvilágosodás szintjéhez viszonyítva, amit az elménk általános állapotában elérhet. Feltéve, ha az ember valamely integrált állapotban éri ezt el, ami annyit tesz, hogy a tudat, szív, test és légzés kiegyensúlyozott viszonylatban van.
Vagyis: A test érzékelés, tudat-tisztaság, és az empátiás érzelmek úgy működnek, mint valamely atmoszférikus háttér az általános természetes állapothoz képest, hogyha ez egész, és egyensúlyban van.
Ebben a helyzetben nyitott a szív, lásd kicsi Hansemand, aki teljesen felindult a pillangó jelenlétén, belive me! De mégis ellen tud állni öt éves Hansemand természete csábításának, hogy reagáljon erre a rendkívüli eseményre. Amit éppen a megindultsága tesz lehetővé.
Ebben az állapotban nincsenek másodlagos impulzusok, csak elsődlegesek, amik jönnek, vannak, mennek, mert az ember békében hagyja őket.
Ebben az állapotban olyan közel a rigpa, hogy a nagy Longcsenpa, de TulkuRinpoche is például kimondták, hogy ez biza a rigpa!
Ezt kimondva azonban hozzá kell tenni, hogy ha valaki azt hiszi, ha úgy üldögél, mint Hansemand az általános természetes állapotban, akkor rigpában van, akkor nem értette meg a dolgot.
Veszitek a paradoxont? Ha azt hisszük ez a rigpa hibát követünk el. De az állapot tényleg rigpa.
Amit a következő képpen kell érteni: A természetes állapotban az ember a rigpa közvetlen kifejeződésében van.
’Közvetlenül’ azt jelenti, hogy nincs fátyol, vagy szűrő. Ám mégis van egy korlátozás. Ez pedig annyi, hogy az ember nem fedezte ezt fel még. Nem fedezte föl az egyetemes nyitottságot, és identitás-mentességet, aminek ez a konkrét, ellazult, áramló állapot a kifejeződése.
Mindkét kijelentés igaz: Az általános természetes állapot rigpa. Egyúttal mégsem rigpa, mert hiányzik egy összetevő, a gyakorló megértése, amit nevezhetünk a látomás-nak, vagy The Wiew-nak, ami se nem mentális, se nem intellektuális. Ami a realizálás maga, ami azt jelenti, hogy az egész létállapotunk felfogja, hogy ez a rigpa.
Ami után el lehet engedni a kifejeződést, vagyis az általános természetes állapot formaképzését, és egyszerűen rigpában lehetünk.
Vagyis a legjobb, amit tehetünk – miután nincs bejárásunk a nem kettős állapotba – hogy alkalmazzuk a stratégiáinkat, mint a semleges megfigyelés, mindfullness és az ötszögben kifejezett gyakorlatokat, hogy megközelíthessük az általános természetes állapotot.
Amint ezt elértük – annyira integráltan és kiegyensúlyozottan amennyire csak képesek vagyunk – annyit tehetünk hozzá, hogy megengedjük egy praxis-momentumnak a fellépését itt. Ami annyit tesz, ’emlékszünk’ arra, hogy éberek vagyunk ebben az állapotban, avagy ’ránézünk’ ki is éli át mindezt.
Vagyis még egy elemet fűzünk be, a kettős irányultságú tudatállapot praxisát.
Ez természetesen csak a második legjobb megoldás. A legjobb mindennel felhagyni, ami által a megvilágosodás tudatállapota eljövend. De erre egyelőre nem vagyunk képesek. A második legjobb megoldásra vagyunk utalva. Az általános természetes állapotba befűzünk egy praxis-momentumot.
Az alapidea ugye, hogy az ember trenírozza az elme azon képességét, hogy ’emlékezzék’ tenmagára, vagyis a tudatra, a reflektív funkciójára, azaz érezze, lássa, avagy kérdezzen az után az állapot után szótalan, amiben éppen van, olyan gyakran, hogy elmondható legyen, ez immár egyfajta szokássá lett.
Vagy talán még jobb, hogyha az ember akkora teret enged ennek a természetes, de némileg követelő hajlamának, hogy az felnövekszik erősen, és idővel spontánul kezd működni.
Nem jutunk tovább e napon. Engedtessék meg nekem, hogy összefoglaljam az eddigieket. A délelőtti tanítás a körül forgott, hogy emlékeztessen bennünket arra, az az állapot, vagy ’hely’, amit keresünk, mindannyiunk számára adott, nem valami különlegesség.
Túlságosan gyakran összetévesztjük a rendkívüli jelenségeket, amik gyakorta fellépnek a magasabb tudatállapotok megnyílásával – úgy, mint fények, színek, energiaáramlatok a testben – magának a rigpának a kinyílásával.
Ezek a jelenségek lenyűgözőek, és ezt el is kell fogadnunk, azoknak a drámáknak a részeként, amikkel a spirituális ösvényen találkozunk.
De nem ez a cél. És nagyon fontos, e tapasztalatok nyomán senki ne higgye, hogy a megvilágosodott állapot valami drámai, vagy nagyhangú jelenség, mert nem az!
Hogy valamivel pontosabb képet formálhassunk a rigpáról képzeljük el, hogy ennek a teremnek, amiben üldögélünk, vasbetonból vannak a falai.
Nincsenek nyílások rajta, és nincs világítás. Ellenben mindannyiunknak erőteljes szerszámok állnak rendelkezésünkre, úgymint légkalapácsok és lángszórók, amikkel át tudjuk törni a falat. Ezekkel dolgozunk, hogy megnyissuk ezt a héjat körülöttünk.
Természtesen pokoli a lárma, kavarog a por, üvöltenek a szerszámok. Hirtelen baingg… támad egy nyílás.
Önmagában nem különösebben drámai, csak egy nyílás.
Az a látvány, the wiew, amit a nyíláson keresztül kapunk, amikor hirtelen látni kezdünk, a betonhéj sötétjében való szundikálás után; az igen. A lyuk maga nem drámai egyáltalán.
A megnyílás körülményei vadak, erőszakosak.
Amikor a héjunk engedni kezd, az én-házunk, identitásunk, testi páncélzatunk, nyelvbetonunk feladja, és végülis áttöretik, ez az, ami annyira lármás.
Amikor a kettős irányultságú tudattal dolgozunk, akkor ez annak felel meg, az ’eszköz’ kifinomult precizitását tekintve, mintha légkalapácsot használnánk az egótlanításra.
Ez dramatikus reakciókat hoz magával. Olykor ugrálni kezd az ember, olykor ordítozik, vagy sikoltozni kezd, máskor pedig ömlenek a könnyek. Mindezen kifejeződésnek természetesen helye van, magától értetődően nem szabad elnyomni őket. Nem kell összeszorított foggal elhallgatni semmit.
De olykor hibát is vétünk, ezt nem tagadhatja senki, többeken érzem ezt közületek. Sokan gondolják, hogy közelebb vannak a rigpához, amikor valami drámait élnek át.
Egy bizonyos értelemben ez persze igaz is. Amikor a lángszóró, a lézerágyú, légkalapács is működik, és közel vagyunk az áttöréshez, mivel már csak egy vékony vaslemez van vissza, és egy centiméternyi beton, hatalmas a zaj, lendületben a rendszer, kavarog a por, és meggyűlik a torokban!
De ismételten: Pontosan itt torpanhatunk meg a jelenségek lenyűgöző voltából kifolyólag. Amik nem szólnak semmiről. Ugyanis pontosan ezen eszközök működése mutatja, hogy még nem vagyunk az ’orkán szemében’. Aholis teljes a nyugalom, tökéletes a szabadság, és az anonimitás.
Nem lehet kihagyni a drámát a spirituális tréningből. Muszáj elfogadnunk ezt. De nem erről szól az egész.
Amiről szó van, és amiről egész délelőtt beszéltünk az, hogy próbáljuk az irányt megtartani az általános természetes állapot csendes, és anonim egyetemes emberi lét-karaktere felé ’haladtunkban’.
Ezen létállapot érdekében kívántunk tenni e délelőttön valamit. Már csak azért is, hogy felkészülten léphessünk tovább a kurzusunkon, amikoris az energiaszint megemelkedik majd.
Rendben van?
Egy módon akár most is lezárhatnánk ezt a kurzust, nem érződik így egy kicsit?
Ha csak kissé előre nézünk közös ügyünk haladását tekintve, akár már néhány év múltán, ebben a helyzetben elválnánk egymástól, hogy mindenki egyedül üldögéljen a saját szobájában 14 napon át, hogy feldolgozza a fentieket. Enni kell persze, és gondosan követni a fizikai tréningeket, futást, úszást, jógát, vagy amit éppen előnyben részesít valaki. De a lényeg a meditációs ülés, kinek négy periódus, kinek tíz naponta, azután pedig találkozunk újra – komolyan csak 14 nap múlva – hogy átvegyük a következő leckét.
Egy ilyen tanítás után, amin most keresztül estünk, egy olyan csoport, amely olyan éber, mint ti, és oly sok gyakorlással a háta mögött egészen biztosan annyi információt szívott magába, hogy minimum 14 nap kéne a kipróbáláshoz.
Csak az egyenlet [belső kérdések] kiformálásához: Mit érzek legbévül, mit gondolok, és mit mondok, miképpen képzelem el a tanításomat, az írásaim tartalmát; röviden szólva: miképpen feleltethető meg a bensőm az életvitelemnek? Ennek az egyenletnek a megoldására egyedül el lehetne használni a 14 napot.
Amint ezen túl volnánk, a következő pointing out – ami arról szólna, miképpen is tehető meg a következő lépés az általános természetes állapotból a rigpába – sokkal nagyobb eséllyel bírna a megértést illetően.
Ha pedig ezután még egyszer 14 napot használnátok arra, hogy megemésszétek a semleges megfigyelés és a pentagramm mögött fekvő, a szokásosnál sokkal mélyebb összemberi állapotot, valamint jó lenne, ha valahányszor haraptok egyet a bio-répátokból, és bekaptok egy kanál bio-babot a bio-nokedlitekhez – van ilyen az étrendetekben? – a fentiek megértésére is törekednétek. Jól van. Ha mindezt megtennétek, akkor a következő 14 napon igazán messzire juthatnánk. Amikoris találkoznánk ugyanitt, ugyanezzel a csoporttal.
A helyzet ugyan nem így áll ebben a pillanatban. Most mindössze öt napunk van, és holnap reggel boldogan fogunk a következő leckébe. De valahogyan úgy néz ki, hogy repedésig vagytok tömve, mint a francia libák a májuk növekedése érdekében. Sokkal harmonikusabban is lehetne etetni benneteket.
Alighanem a következő lépésünk az lesz, hogy hosszú visszavonulásokra fogunk invitálni benneteket all year round, amitől az információk és megemésztésük sokkal organikusabb lehet.
A pillanat és a természetes állapot
Zeneértôk kedvelik ezt a zenét Hans Abrahamsen-tôl, amit most hallottunk. Nem tartalmaz semmiféle felismerhetô tematikus ismétlést, csak úgy folyik, nem állapodik meg sehol, és jó a meditációhoz.
Gondoljátok, hogy a zene alatt felbukkant – vagy szerencsétek volt elôhívni – egy, vagy több praxispillanat-ot? Azt, aki-ami regisztrálja a zenét, hallgat vagy magába néz.
Ez a ’példány’, aminek-akinek rálátása van, hallgatja a zenét, érzékeli a testét, látja mi történik az elmében és a térben. Egy megfigyelô, aki-ami tudja mi is történik. Aki-aminek ilyen, vagy olyan értelemben érzékelnie kell tenmagát.
Normálisan a tudatnak ez a ’része’ állandóan a tartalomra irányul. Szkenneli a testet, gondolatokat és hangulatokat, szemmel tartja a külvilágot. Mint egy tükör megállás nélkül tükröz mindent, ami eléri az elmét.
A poén a dzogcsenben, hogy az elmének ez a tükörfunkciója egy pillanatra elengedi a tartalommal való foglalatosságát, azaz a képeket a tükörben, és e helyett megpróbálja felfogni magát a tükröt, avagy a tükrözô képességet, mint olyat.
Ezt pedig a nyelv nem képes leírni. Ez a tapasztalat olyan mélyen fekszik a tudatban, annyira kifinomult, hogy egy bizonyos értelemben kívül van a nyelvi elérhetôségen.
Nem mondhatjuk, hogy a tükör tükrözi magát. Mert ahhoz, hogy a metafóra érthetô legyen, azt követeli, hogy két tükröt tételezzünk föl, amik tükrözik egymást, és itt nem errôl van szó. Itt csak egy tükör van, éspedig a megfigyelô tudat, amely nézi, avagy érzékeli tenmagát.
Szóval nem tudjuk leírni, és ez az egyik legnagyobb nehézségünk.
Alighanem a nyelv nem képes kommunikálni, hogy ez a praxis mélyebben nézve mirôl is szól. Mégis tudjuk, hogy ténylegesen, a párnáinkon üldögélve ilyen, vagy olyan értelemben képesek vagyunk elérni, hogy a figyelem a tárgyakról és a tartalomról saját magára irányuljon. Egy fordulattal magára az éberségre, és a tudat kifürkészhetetlen misztériumára.
Egy praxismomentum az egy ilyen fordulat.
Hányan éltetek meg ilyen, vagy hasonló pillanatot a zene alatt?
Bingó! Mindenki!
Maradjunk egy pillanatig ezeknél a momentumoknál. Lehetnek többé, vagy kevésbé mélyek és tiszták. Néha olyanok, mint egy lepkeszárny érintése, ami rövid és könnyed. Más alkalommal lehetnek – hogy mondjak egy extrém szélsôséget az ellenkezô végrôl – olyan mélyek, hogy a valóság megreped és eltûnik.
Vagyis a momentumok igen nagy spektrumáról beszélhetünk. A legrebbenékenyebbtôl – ami azért autentikus és fontos – a legmélyebbig, ami a valóság más és ismeretlen aspektusaira nyílik.
Volt valaki köztetek, aki a zene alatt átélt valamit, amit úgy gondol a praxis egy mélyebb szintje volt?
Igen, úgy tûnik ez stimmel avval, ahogyan innen néz ki a dolog.
Van valaki, aki úgy érezte a közelébe került az általános természetes állapotnak, amirôl tegnap beszéltünk?
Ha így volt, akkor ezt nem csak egy villanásként éltétek meg. Ebben az állapotban túl sok az elnyugvás a létben ahhoz, hogy pontszerû legyen. Vagy helyesebben: Ha pontszerû, akkor nem lehet elérni regisztrálni.
Ezt az állapotot egyfajta szétterülés jellemzi. Valami olyasmi, hogy itt-heverek-a fürdôkádban-a meleg vízben-és-semmi dolgom-és-minden jó. Enyhe és anonim, de eltart egy darabig, és megelégedés érzéssel jár.
Ez az állapot természetesen duális, alávetett az általános emberi duális alapfeltételeknek. A speciális az, hogy olyan kevés cselekedetet tartalmaz, amennyi csak lehetséges. A dzogcsenben ezt úgy fogalmazzák, hogy ’magára hagyják a természetes kreatív aktivitást’.
Ez egy finom kifejezés. Ez az állapot, amint mondtuk kevesebb beavatakozással jár, mint a semleges megfigyelés és a mindfullness, egy lépéssel beljebb a természetesség felé.
Ez nem azt jelenti, hogy amikor olykor elérjük ezt az állapotot fel kell hagynunk a semleges megfigyelés és a tanúmeditáció gyakorlásával. Meg kell maradni ezek mellett, akkoris, hogyha valaki messzebb ért el ebben, mint mi. Ám azt jelenti, hogyha valakinek sok ilyen gyakorlás van a háta mögött a testudatosságban, a lélegzés ellazulásában, a szívbéli nyitottságban, empátiában és tudattisztaságban, akkor megeshet, hogy az egyesített ’befektetés’ gyümölcseként megjelenik az általános természetes állapot.
Leggyakrabban a sok éves gondos gyakorlás eredményeként. A talán 30 éves kitartó munka a testtel és légzéssel, saját magunk kiegyensúlyozott félretevése, a praktizált empátia, a fény kibomlása a szívben, az ima, a mantrák és a semleges megfigyelés újra és újra, és újra, hívjátok bár semleges megfigyelésnek, mindfullness-nek, tanúmeditációnak, vagy vipassana-nak.
A 10, 15 vagy 20 éves munka olykor az általános természetes állapot áramlásában ’csapódik le’.
Amikor üldögélünk és praktizálunk. Amikor a buszon ülünk, a strandon, amikor megyünk, vagy állunk.
Avval jellemezhetô és úgy ismerhetô fel, hogy a tudat maga nyílik rá a saját általános természetes állpotára. Ami az egész alaptréning célja. Ami, ahogy említettük megfelel a tibeti ngöndro-nak. És ami hitem szerint az összes nagy spirituális gyakorlási rendszerben megtalálható ilyen gyakorlás célja is.
Ebben az állapotban – hadd mondjam ki még egyszer – csak egy minimális fabrikálás van. Semmi mesterséges, semmi beavatkozás, semmi program, semmi ambíció, semmi kívánság, semmi osztályozás, semmi választás, és semmi megértés. Ez az állapot totálisan természetes áramlás a testen és az elmén keresztül a legkisebb beavatkozás nélkül.
Arról szól, hogy ebben az állapotban egyáltalán nincs ego.
Halló!
Ebben az állapotban nincs meditáció, nincs ima, semmi stratégiát nem tartalmaz a dzogcsenbôl, vagy más helyrôl, ez egy természetes állapot, amibe az elménk néha ’belemerül’. Ami megesik – noha ritkábban – olyanokkal is, akik nem praktizálnak, és akiknek semmilyen spirituális ambíciójuk sincs.
A kovács, akinek éppen van tíz perce a kocsijában, mielôtt tovább kéne hajtania a következô munkához. Kinyitotta az uzsonnás dobozát, letekerte a kocsi ablakát, odakint ragyog a nap, csicseregnek a madarak.
Egy pillanat múlva tobábbindul a következô csôszereléshez a Glyptotek út 37-be. De ebben a pillanatban nem tervezget semmit, nem gondol a szexre, sem a focira, sem a munkára, sem a pénzre, a testére sem. Szabad a gondolatoktól, ám tökéletesen jelen van.
Ebben a pillanatban nincs kovács énje, elpárolgott, csak impulzusáramlás van.
Nem tart sokáig, rázáródik az egoval kapcsolatos világ, jön a gondolat: Mennyi az idô, húznom kell tovább, vajon hogy van az asszony?
Az éntelenség pedig eltûnt.
Az óriási tömegû praxis ami mögöttünk és elôttünk van, együtt minden formában a semleges megfigyeléssel csak azért van, hogy meg tudjuk engedni a természetes állapot létrejöttét. Merthogy ebben az állapotban hagyjuk el az ént. Bármiféle harc nélkül.
Valamely ’ügyintézô’ bennünk tudja, hogy ez az állapot mikor áll elô.
Kicsoda, vagy micsoda ez az ügyintézô?
Éppen nem lenne igaz ugye, ha azt mondanám: Én tudom.
Mondjuk, hogy a kovács késôbb megpróbálja megmagyarázni az állapotot. Ami kevéssé valószínû, hogy sikerül neki, mert a nehézség ugye, hogy ez annyira anonim, hogy normálisan valami gyakorlást követel, és egy nyelvet, hogy érzékelni tudja, beazonosítani, lehatárolni, és elmondani a többieknek. De most hagyjuk, hogy a kovács, - vagy egy valaki közülünk – beszéljen az állapotról. És akkor azt mondjuk: (Énnekem) volt egy speciális élményem, ami… [A dánban az ’én’ elhagyhatatlan, de magyarul is rögtön ott van ugye kimondatlanul!] És amikor ezt mondjuk, akkor az ’ént’ máris hozzáírtuk az élményhez.
Ám ténylegesen semmiféle énnek nem volt élménye, hiszen nem is volt jelen.
Ha ellenben az állapot reflekszivvé válik, ha annyiszor gyakoroltuk a kettôs tudatirányultságot, ami ugye azt jelenti, hogy emlékszünk, avagy benézünk az éberségbe, vagy abba, ami-aki regisztrálta az állapotot, hogy ez a beállítottság egyfajta szokássá lett, és pontszerûen megjelenik, amikor a természetes állapot létrejön, akkor az ember olyan jól és pontosan felkészült, amennyire csak lehet ahhoz, hogy felfedezze a rigpát.
Akkor pedig nagyon, nagyon közel vagyunk, hogy kapjunk egy illuminációs szikrát a megvilágosodott állapotból.
Az óriási tömegû praxis... azért van, hogy meg tudjuk engedni a természetes állapot létrejöttét. Merthogy ebben az állapotban hagyjuk el az ént. Bármiféle harc nélkül.
Kant koanja
Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor – magától értetôdôen – az általános természetes alapállapotban is ott van mintegy sejtelemként, az egyén énjének egy homeopatikus része aktíválva.
Mégpedig az a rész, amely kettéválasztja az élményt egy állapotra, és egy megfigyelôre, aki regisztrálja az állapotot.
De ez olyannyira felhígult, hogy ha a praxis spontán beindul, közel van a teljes feloszláshoz.
Ezen a határvonalon, ahol gyakorlatilag semmi tennivaló, mégiscsak lehetséges a tréning.
Ami abból áll, hogy az ember itt megnöveli az éberségét.
Megteheti úgy, hogy elképzel egyfajta mikroszkópot, amivel az állapotot vizsgálja. Egy képzelt mikroszkóp, egy képzelt kamerával, ami képes felvenni a tudatot, miközben filmezi a praxisunkat. Amiután tanulmányozhatjuk a lassított felvételt. Megnézhetjük mi is történik az általános természetes alapállapotban egy másodperccel azelôtt, hogy egy praxis-momentum [rigpa ’villanás’] fellép, mi is történik a momentum idején, és pár másodperccel utána.
Arról szól az egész, hogy felfedezzük, ez az állapot olyan közel van a rigpához, hogy ez már valójában a rigpa.
A mûszer, ami lehetôvé teszi ezt a felfedezést, a spontán fellépô praxis-momentum.
Zummoljunk most rá a lassított felvételre, hogy lássuk azt a két praxis beállítást, amik – ha az ember alapbeállítottságában szerepelnek – mindig meg fogják akadályozni a rigpa elérését.
Az egyik az a beállítódottság, érzés, vagy érzelem – ami gyakorta teljesen bévül lapul a momentumban, és úgyszólván szótalan – hogy a tudat egy érme, aminek a normális elmeállapot az egyik oldala, míg a rigpa a másik. Vagyis azon igyekszünk így, hogy megtaláljuk, vagy felfedezzük az érem hátoldalát.
Ez az egyik példánk.
A másik az az igyekezet, hogy úgymond a megfigyelônek mintegy befelé kell fordulnia és önmagába nézni. Azaz pontosan az a formula, amit ismételten használunk a kétirányú tudatosság praxisában. [Az objektum és szubjektum egyszerre ’figyelése’.]
Ez a két beállítottság soha nem vezet a rigpához. Mindkettô Kant koanjához vezet, ami szerint a tudat éppoly kevéssé tudja megfigyelni magát, mint amennyire lehetetlen a szemnek saját pupilláit látni. Ugyanis maga az, hogy a szememet, vagy a tudatot kívánom önmaga vizsgálatára bírni azt jelenti, hogy alá vagyok vetve a mûszer korlátozottságának. Ami abból áll, hogy valamilyen értelemben ketté kell osztania magát ahhoz, hogy bármit láthasson. Miáltal többé már nem saját maga.
Vagy, ahogy a jó dán szólásmondás fogalmazza a koant: Mindegy, hogy az ember milyen utat választ, a segge mindig hátrafelé fog fordulni.
Ez a koan azért bukkan fel, mert duálisan használjuk a tudatunkat, amikoris elválasztódik a szubjektum és az objektum.
Ha figyelmesebben megnézzük a lassított felvételünket, akkor láthatjuk, az oka annak, hogy nem robbanunk újra és újra a rigpába az, hogy mindannyiunk prakszis-momentumainak alapja dualisztikus felfogás. Feltehetô, hogy amit keresünk az valami más, vagy valahol máshol található, mint ami a pozíciónkból látható.
Utána nézek a szemlélônek. És ebben a mozdulatban, vagy elengedésben benne van az a finom feltevés, hogy valami különbség van a keresö, és a keresett szubjektum között.
Ez a félreértés olyan kifinomult, és a praxisunk olyan precíz, hogy olykor mégis megnyílik valami, és az az érzésünk támad, hogy kapcsolatba kerültünk az ismeretlennel, vagy az istenivel.
De ez a megnyílás nem ér el a rigpáig.
Érthetô?
Hordoztok magatokkal egy kifinomult duális elképzelést, ami engedélyez ugyan megnyílásokat, de megakadályozza az igazi áttörést.
Hogy ezen segíthessünk használhatunk két további instrumentumot. Amik ugyan szintén duálisak – nincs másra lehetôségünk – de talán mégis segítenek.
Az elsô egy kép, vagy egy metafóra, éspedig az, hogy valamely egybeolvadásnak, vagy odaadásnak kell történnie.
Két tükörnek kell tükröznie egymást és össze kell olvadniuk. Teljes odaadással az ember beleolvadhat magába a praxis-momentumba.
Vagy másként fogalmazva: miután nem tudom elkerülni a dualitást a formulában: ’a szemlélônek magába kell néznie’, meg kell próbálnom hagyni a szubjektumot és objektumot összeolvadni az odaadásban.
Tudjátok követni?
Ha ejteni tudnánk a dualizálás szokását, akkor könnyebb dolgunk lenne. De nem tudjuk. Ezen a lépcsôfokon akceptálnunk kell az elménk elégtelenségét, és figyelembe kell vennünk azt. Amit a legmegfelelôbben úgy tudunk, hogy belefûzzük az odaadási és összeolvadási elszántságunkat a praxisunkba.
Tessék csak kipróbálni!
Néhányan közületek lehetnek abban az állapotban, amikoris az éberség tud tenmagáról, vagyis egy viszonylag tartós kettôs irányultságú tudatállapotban. De itt még mindig fennáll egy finom dualitás. Ezt kell most felfedeznünk.
Semmi különbség a szív és a tudat között! Az odaadás és az elolvadás érzése az éberség tenmagáról tudása állapotában történik meg.
Okay, álljunk meg itt. Nem szabad erôlködni. Magatok is tudtok majd játszani és kísérletezni evvel.
A másik instrumentum egy hirtelen hang.
Az ötlet, hogy meg kell ütni egy gongot, vagy ordítani egyet olyan stratégia, ami minden tradícióban ismert. Ha ez a hang egy pointing out [’rámutatás’ a rigpára] folytatásaként érkezik, akkor remélhetô a lehetôség, hogy a gyakorlók, abban a pillanatban, amikor a hang eléri ôket még mindig a kettôs irányú tudatállapotban vannak. Vagy legalábbis egy ilyen állapot ’visszhangzik’ bennük.
Ebben a helyzetben pedig a hirtelen zaj lehetôvé teheti, hogy a finom dualitás mintegy összeomoljon, ami amúgy mindig megtalálható, amikor az ember nincs a rigpában.
De fontos tudni, hogy ez a stratégia csak akkor mûködhet, ha az, aki a hangot adja maga rigpában van.
Ez volt hát az a két stratégia, ami a kettôs irányultságú tudatállapotból tovább segíthet a megvilágosodott állapotba.
1) Az odaadás stratégia, amikor az ember a kettôs irányultságú tudatállapotból megkísérli a rigpába olvadást. Ami bizony sérülékeny atmoszférában történik, amikoris semmi különbség a tudati tisztaság és a szív között, ugyanaz a finom tér, és ebben a térben látja, érzi, olvadja magát a tudat tenmagába.
A másik lehetôség és stratégia 2) A kollapszus.
Építsük ezt most föl együtt: Érezzük a testet, szivet, és tudatot, próbáljunk különösebb nehézség nélkül besiklani az általános természetes alapállapotba. Most pedig kíséreljük meg lágyan ráérezni a tudatra, ami ezt regisztrálja. Pihenjünk meg ebben. (Jes rövid, éles hangot ad ki.)
Ezen a módon megkísérelhetô a ráijesztés valamilyen formája. Azt remélve, hogy a szubtilis dualitás konstellációja összeomlik. Ha pedig az ember tartani tudja éberségét ebben a helyzetben, azaz elkerüli, hogy az ijedelem gyengítse a jelenlétét, lehetôvé válhat valami.
Ez volt az eredeti idea a zen botütéssel. Késôbb ezt is ritualizálták, vagyis felkészítették a gyakorlókat arra, hogy jöhet az ütés, ami nagyrészt hatástalanította is az eszközt. De az eredeti ötlet az volt, hogy az aki kiosztja az ütéseket képes érzékelni, mikor kerül a gyakorló közel a rigpához. No és akkor kapott az illetô egy rendes suhintást a hátára, vállizmára. Olykor mûködött is a dolog.
Nagyon szeretem azt a tibeti históriát, amiben a tanító egy szakadék szélén áll a tanítványával. A mester érzékeli, hogy a tanítvány az általános természetes alapállapotban van. Hirtelen lelöki tanítványát a szakadékba, és utána ordítja: Ki zuhan? És ez a tanítvány eljutott a rigpába.
Egy törött lábba került. De egy áttörés a rigpába mindig belekerül valamibe.
A történet egyébként a régi Tibetbôl való. Ez nem az a tanítási stílus, amit szó szerint utánozni tudunk, vagy kívánunk.
Az elvárások megtörése
Van még három formula, ami – talán – segíthet abban, hogy olyan nyitottan találkozzunk a bensô szintekkel, amennyire csak lehetséges.
Az elsô a következô: A csupasz megvilágosodott éberséghez viszonyítva minden más tudatszintet fátyolosság jellemez.
Fátyol, amely ugyan minél közelebb kerülünk a megvilágosodás szintjéhez annál finomabb lesz.
Vegyük kiindulásul a negyedik tudatszintet, az általános szeretet dimenziót, csend dimenziót,a gondolat dimenzióját.
Ezen a szinten nagyon nagy és nyers különbség uralkodik a szubjektum és objektum között. Éppen most úgy érzem, hogy benne vagyok a testben.
Ti is?
Ez az élmény nagy és nyers különbségen alapul, nagyon erôs kettôsségen, ebben az esetben az én és a test, az én és a külvilág között.
Ehhez képest az ötödik szintet, a spirituális szintet, - vagy minek is nevezzük – egy sokkal finomabb dualitás jellemzi.
Ezért azután ez a szint, amikor megnyílik jellegzetes formákkal és élményekkel kapcsolatos.
Az ember például energiaáramlásokat érzékel. Ez azért van így, mert a tudat finomabban jelez, vagy ’érzékel’, mint általában. Az energia, amit regisztrálunk a megnyílásban, valójában mindig áramlik. De mi ezt csak akkor vesszük észre, amikor egy praxismomentum eléri az ötödik szintet, és a tudat egy pillanatra elég kifinomult.
Ugyanez érvényes a fény és tisztaság élményre a tudatban, amik szintén megjelenhetnek, mint formák az ötödik szinten. Természetesen ezek is ott találhatóak mindig. A tudatban mindig ott világol egy delelô nap. De általában távol vagyunk ettôl, ráborítunk egy vékát, vagy vödröt a fényre. Azután rá is ülünk. Ebbôl a pozícióból keressük azután mindenhol, csak ott nem, ahol tényleg megtalálható.
Amikor a tudat-atmoszféra az ötödik szinten elkezd kifinomulni, akkor felfedezzük például a boldogságot, férnyt, vagy szabadságot. Végül, amikor a különbség még kifinomultabbá válik, azaz a különbség a nézô és a nézett között, amikor az ember érzi az empatikus hálát, és tudatosodik a nyitottság, ahonnan a hála árad, amikor a megfigyelô és a megfigyelt elég közel kerül egymáshoz, akkor megnyílik a hatodik szint.
A hatodik szint nagyon intenzív. A tudat annyira kifinomult, hogy nagyon erôs energia bevitellel járnak a tudati és szeretet érzékelések. Olyannyira erôsek, hogy kezdetben szinte elviselhetetlenek. Az ember úgy véli, hogy most már közel kell legyen! Vagy úgy el van árasztva vadul hullámzó inspirációval, belátásssal, hogy a test és elme belereszket.
Amikor azután az ember – ilyen-olyan fokon – hozzászokott ehhez a vadsághoz, és ha a maradék dualitás is eltûnik, akkor jelenik meg a rigpa.
Ezért – és ez a második a formulák közül, amiknek segítenie kell bennünket, hogy ne fantáziáljunk hibásan a transzcendenciáról – használjuk a ’felébredés’ kifejezést a megvilágosodott állapotra. Ezért nevezzük felébredettnek, aki ezt eléri.
Ennek a képnek az az elônye, hogy mindannyian tudjuk milyen is felébredni egy éjszakai álomból. Az álomképek elhalványulnak és elôtérbe kerül a napi valóságunk. Talán még emlékszem az álomra, de az elefánt, a fügefa és a karaván már csak az emlékezetben található meg.
Megvan?
Ezt a képet – az ébredést – a rigpa felismerésére is használjuk. Mert ebben a helyzetben is elhalványul és eltûnik minden, amit adottnak vettünk, és ekkor is egy teljesen más realitásra ébredünk.
Egy másik, és talán még jobb kép a dimenzionalitás tudományos leírása. És evvel elértük a harmadik támogató formulánkat.
A rigpa egy teljesen más dimenzióban van, vagy fekszik, mint amiben mi vagyunk találhatóak, itt és most.
Nem szolgál semmi célt, ha képzelgünk a rigpáról, csak késlelteti a folyamatot. Bármiféle elképzelés ilyen vagy olyan értelmezésre épül, és ilyen vagy olyan értelemben az ismert megnyújtása csak. Miközben a rigpadimenzió semmilyen módon sem valami ismerttôl származik.
Összegezzük: Két gyakorlási stratégiánk van, hogy az általános természetes állapotból a praxis elmélyítése révén megközelítsük a rigpát.
1) Az a beállítottság mely szerint összeolvadásnak és odaadásnak kell történnie.
2) Lehetséges, hogy egy korrekten kiporciózott és precíz megrémítés összedönti a tudat szubtilis dualitását.
Túl ezen pedig van három képünk, vagy metafóránk, amelyek külön-külön beállítják a tudatot a rigpához vezetô kedvezô irányba avval, hogy megpróbálják letörni az óhatatlanul fellépô hibás elvárásainkat:
1) A tudat szintjei mind fátyol jellegûek, amelyek eltakarják a csupasz éberséget. Egy ütemben avval, ahogy befelé mozog az ember a tudat dualitása egyre szubtilisebb lesz, és egyre energiagazdagabb. Merthogy a kifinomultság egyre nagyobb tömegû energiát szabadít fel abból, amit a durva formaképzôdések megkötöttek.
2) A rigpa felfedezését leírhatjuk, mint egy felébredést.
És 3) A rigpa egy teljesen más dimenzióban van, vagy fekszik, mint amiben mi vagyunk találhatóak, itt és most.
Most pedig mutatok nektek egy kicsi szimbólumot, amit nektek rajzoltam ma reggel, a címe ’Aranyliba hercegnô’.
(Jes bemutat egy rajzot, ami egy hercegnôt ábrázol, aki egy üvegpalackban van.)
Itt van ô, a legjobb ajánlatom point out rámutatásra.
Aranyliba hercegnô kétdimenziós, ebben a síkban lakik és úgy éli ezt meg, mint aki be van zárva.
Nem tudjuk kivenni a palack nyakán keresztül anélkül, hogy ne kellene darabokra vágnunk. Amihez nincs szivünk, hiszen szeretjük.
Praktizál, a szive teljesen arany színû lett annyi együttérzô cselekedetet hajtott végre, na és sok szívgyakorlatot, sokat mantrázott is, om ah hung és la ilaha ila ha és kyrie eleison és you name it. Ezen kívül intenzíven munkálkodott a tudattal, ami egy kifejlett koronaközpontot hozott neki három dimenzióval.
Ám még mindig a palackban van.
Nagy spirituális élményei vannak, a szív kinyílik, óóooo miket lát, inspirációhoz jut, elmagyarázza, és elkezdett tanítani is.
De a palackban lakik.
Spirituális könyveket is ír. A palackban. És noha praktizálja az összeolvadást és odaadást a természetes általános tudattal nem jut tovább, mint itt hever és olvad a palackban, látjátok?
Ha összeomlik sem jut messzebb, mint a palackba omlás.
De amint felfogja, hogy nem csak két dimenzió van, hanem három, akkor huuppsz! kinn is van.
Akkor pedig azt is felfedezi, hogy a praxismomentum megnyit egy harmadik dimenziót. Azt, hogy a valóságban nincs is senki, aki belenéz valamibe, senki nem adja oda magát, és nincs is minek. Nem ébred fel senki, és nincs is mire felébredni. Ami van az alaptalan, irracionális manifesztációja egy teljesen más dimenziónak.
Így szabadul ki a palackból. Azért mert helyesen praktizált. Ez a rigpa.
Kivegyük? Így, kint is van.
És tea szünet.
A természetes beavatási folyamatok
A kettôs tudatirányultság praxisa – ami a tibeti trekcsö lefokozása a részünkrôl – mellett a dzogcsennek vannak további könnyítô intézkedései is a számunkra.
Az elsô ezek közül a rámutatás.
Ami azt jelenti, hogy a tanító, mentor végigmegy szóban a közönséges tudattól a rigpához veztô ’úton’, miközben egyidejûleg realizálja, ’megcsinálja’ ezt a tudatváltást, és rigpaállapotba kerül. Ideális esetben ô és a tanulók egyszerre, együtt végzik mindezt.
A másik stratégia a természetes beavatás folyamata.
A komolyan gaykorlók egy csoportjánál, egy sor év után elkezd fellépni a megnyílás az általunk kinevezett ötödik spirituális szintre, a selv (self) szintjére.
Kinél milyen gyorsan azt bizony nehéz megjósolni, a folyamatban van, amint sokszor mondtuk már egy irracionális momentum.
Ám ha az utolsó húsz év tapasztalatait nézzük, akkor a tendencia grosso modo mégiscsak világos.
Az ötödik szint, ahogy mondtuk sokkal szubtilisebb, mint a negyedik, mentális szint, ami a normális referencia keretünk.
A negyedikrôl az ötödik szintre váltást mindenki maga is tudja regisztrálni, mint a tudat megnyílásának élményét, ami jöhet, mint az együttérzés vagy hála erôs empatikus áramlata. Úgy is megélhetô, mint amikor az ember kapcsolatba kerül az emberi szenvedéssel, mélyebben az elviselhetetlenbe való beleélésként.
Ez az egyik kevésbé kellemes módja a regisztrációnak, de ugyanolyan autentikus, mint a pozitív tapasztalatok.
Lehet a megnyílás fényformáció, világosság, vagy archetipikus alakok megjelenése.
És mindez az elsô transzperszonális szinten, az ötödiken.
Az ötödik szint tehát természetes módon nyílik meg.
Mindannyiótoknak, akik itt ültök legalábbis már bevillant ez a karakter.
Amikor az ilyen megnyíláskor jelen van egy tanító vagy mentor, aki rigpában van, akkor ez az egybeesés megnyílhat egy lehetséges intenzívebb kapcsolatra a tanító és tanuló között, akinél az ötödik szintre nyílás megtörtént.
Ám ez csak egy lehetôség. Noha egy csoport gyakorló, és egy rigpában lévô tanító is jelen van, és noha többen megnyíltak az ötödik szintre, mégsem lehet garantálni, hogy ezáltal létrejön a mélyebb kapcsolat, azaz tanító és tanuló találkozik az ötödik szinten.
Pontosan errôl kikérdeztem Tulku Urgyent, aki azt válaszolta, hogy: Noha mind a tanító, mind a tanuló tudata nyitva van egyidejûleg, mégsem határozhat felôle az ember, vagyis akarattal nem lehet elôhívni egy ilyen találkozást. Létrejöhet, de a lehetôség alá van vetve az irracionális momentumnak.
Ez a momentum nem csak a karmából, vagy más okkult helyrôl származik. Hanem ugyancsak alá van vetve a reális statisztikai véletlennek. Ehhez komolyan ragaszkodott a mester.
Ám ha egy ilyen egyidejû nyitás, és a kapcsolat a tanító és tanuló között létrejön, és ez néhányszor megismétlôdik, akkor intézhetô egy formális beavatási helyzet.
Ez úgy történik, hogy gyakorló megpróbál kapcsolódni, mobilizálni és összegyûjteni a meghatározó erôket magában, miközben praktizál.
Az ember megpróbálja az akaratát, ami elég korlátozott része annak, ami fölött egyáltalán határozhatunk, összhozni a praxissal. Miközben kapcsolatban vagyunk egy tanítóval, vagy mentorral aki rigpában van.
Megpróbálunk elérni egyfajta belsô összfüggést (nexust), egyesülést a tanítóval való kapcsolatban, a határozó erôkben, és a praxisban az ötödik szinten.
Ez az, amit az elsô formális beavatásnak hívunk.
Egy ilyen beavatás segítheti a tanuló praxisának folytatását. De nem szükségszerûen. Egy elsô beavatás nem feltétlenül ad jegyet a spirituális folyamat gyorsvonatára, - messze nem így van.
Mi lesz ebbôl az effektusból, az a tanuló erőfeszítésén vagy kezdeményezésén múlik. Na és a sorson és véletlenen. Sajnos itt sincs semmi garancia az elôrelépésre.
Ha egy tanuló túl van az elsô beavatáson, és megtanult úgy-ahogy stabilan praktizálni az ötödik szinten – ami azt jelenti, hogy az illetô képes praktizálni, amikor a spirituális szint megnyílik felerôsödô energiával, és azokkal a formákkal, amiket ez az energia feltételez – akkor valamennyire megvan a lehetôség arra, hogy a hatodik szint is elkezd megnyílni.
A kezdetben villanásokban.
Fontos megérteni, hogy a hatodik szint olyan erôs, hogy ha egy ilyen elsô villanás csupán egy másodpercig tart, akkor azt kb. egy fél évbe tellik integrálni egzisztenciálisan.
A hatodik szint manifesztációja kezd megjelenni a csoportjainkban, azoknál is néhányuknál, akik itt vannak most velünk.
Korábban csak kevés emberrel fordult elô, és nagyon ritkán. Évek telhettek el két megjelenés között. Mostanában gyakrabban történik.
Ha a hatodik szint egy mentorral kapcsolatban nyílik meg, és ha ezt a megnyílást mindkét oldalon elegendôen pontosan és tisztán élik meg, akkor lehetséges formálissá tenni, és ezáltal összefüggést teremteni a tanuló praxisa, elhatározó erôi, és a holografikus struktúra között, ami minden olyan tanítás mögött áll, mint ez itt. Mindegy milyen tradícióban történik ez, legyen az buddhista, keresztény, szufi vagy hindu.
Ez a holografikus struktúra úgy értendô, mint a megvilágosodott tudatok kontextusa, ami az érintett tanítóhoz kötôdik, amikor autentikus.
Egyáltalán egy spirituális tanító autenticitásáról (hitelességérôl) szerintem csak úgy érdemes beszélni, ha beágyazódott egy ilyen hálózatba.
Így van ez minden tradícióban. Nem csak a dzogcsenben. Minden nagy spirituális gyakorlási út operál evvel, és sajátos leírási módjai vannak a tanítók ilyen ’szakterületi’ összefüggéseire.
A második beavatás során az ember megkísérli, hogy létrehozza a lehetô legpontosabban a kapcsolatot az érintett tanító mögött álló megvilágosodott hálózat és a tanuló elhatározási ereje között. Egy olyan kapcsolatot, ami elsôsorban az energiatöbblet továbbadására, és a többi emberrel való együttérzésre irányul.
A dzogcsen tradícióban réges régóta tudták, hogy a kifelé irányuló együttérzés spontán kezd megjelenni a tanulókban ezen a lépcsôn, a hatodik szinttel való kapcsolatba lépés során. Amint avval is tisztában voltak, hogy mindezt világosabbá lehet tenni, és így alátámasztani a folyamatot egy formális beavatással.
Amit megint csak, mint egy ajánlatot, egy lehetôséget kell felfogni. És amiben megintcsak semmi garancia a spirituális progresszióra.
Ezek a beavatások, amint már említettük volt, gyakorlási segédeszközként értendôk, a tudat esszenciájára való rámutatással és a kettôs irányultságú tudattal való praxissal egy vonalon.
Eszközök, amelyek együtt a teljes egzisztenciális és személyes elôkészületekkel, amikrôl korábban beszéltünk, hozzásegítenek ahhoz az elmozduláshoz, ami elvezet egy ponthoz, ahonnan elérhetô a valódi transzcendencia.
Aholis az ember nem kötött identitásában többé a testéhez, és ennek valóságához, ám ahol felfedezi, hogy van egy kolosszális és teljesen más valóságdimenzió, ami áthatja a fizikumunkat, elménket és elképzeléseinket a külsô valóságról. És ez a rigpa dimenziója.
Az összes stratégia, amit itt átvettünk mélyebben nézve arra irányul, hogy megadja az embereknek a lehetô legjobb feltételeket e rigpadimenzió megvalósításához.
Fontos volt a számomra megpróbálni biztosítani, hogy legyen közös intellektuális felfogásunk az ügyrôl.
Amint mondtam korábban, úgy élem meg, hogy a kommunkáció pontossága döntô az út közvetítéséhez, elérendô a tényleges transzcendenciát. A tanító és tanuló közötti praxis megbeszélések, rámutatás a tudat természetére, és ezek a formalizált beavatásai mind különbözô eljárások ennek a pontosságnak finomítására és elmélyítésére.
Kísérletek arra, hogy a tanuló végül megértse ezt a közvetítést, hogy maga realizálhassa, amit megértett. És ílymódon elérje a végsô transzcendenciát és megszabaduljon a testtel és elmével, valamint ezek világától való azonosulástól, amiben most élünk.
Louns - az elvonulás helye
A választott valóság feletti öröm
Kötelességem még egyszer elmondani a következôket:
Az utolsó 20 évben – 89-tôl máig (2013) – láthattuk, hogy sok, sok ember Dániában motívált, és vágyik rá, hogy elvégezzen egy jókora adag, okos spirituális munkát. Ebben a tradícióban, amiben mi lehorgonyoztunk, vagy más ugyanilyen mély és precíz gyakorlási irányzatokban.
Ha azokra koncentrálunk, akik kötôdnek a növekedés központhoz, és követik a tanításomat az a legáltalánosabb, hogy az ember egy idô után egy ’perióduson landol’, azaz 50 perc gyakorlás naponta. Alátámasztva egy ésszerû önfejlesztô keverékkel, amit itt tanult, vagy máshol.
Ôk azután egyszer egy éveben eljönnek valamely kurzusomra, hogy ihletet kapjanak a folytatáshoz.
Ez a kombináció a napi egyszeri periódussal, és egy vagy kettô inspirációs kurzussal évente kétségkívül ad kicsit mélyebb értelmet, kicsit világosabb egzisztenciális irányulást… És egyúttal mélyebb kapcsolatot önmagukkal, amit egyébként nem értek volna el.
Ezért azután úgy érzem, hogy igaz és pontos, amikor az emberek ezt részesítik elônyben, és így is cselekszenek.
Amint – és ez döntô fontosságú – az idejükbe is belefér. Ami nem követel többet, mint egy órát naponta, és azután egy, vagy két kurzusra is futja évente.
Messze a legtöbben, akiket tanítottam és tanítok, belenyugszanak ebbe a formába. Amit mélyen megértek. Egy ilyen – átlátható – elkötelezettséggel mindenki kap egy ésszerû hozamot: feljavított kapcsolat saját magával, mélyebb értelmet és spirituális progressziót élhet át.
Ami aligha drasztikus, vagy rohanó, ám mégis világos.
Az, hogy sokan tesznek így, úgy hiszem egy tágabb perspektívából nézve is pozitív.
Hogy az emberek idôt szánnak a napi, átlátható gyakorlásra egy spirituális gyakorlási rendszerben, ami lehetôleg ésszerûen megszabadított a vallási dogmáktól, az meggyôzôdésem szerint globális jelentôségû.
A ’királygondolatom’ amint ti is tudjátok az, hogy ember némi szerencsével taníthatná az alapokat – esetleg egy másik hasonlóan megfelelô – szív és tudat gyakorlást az iskolákban.
Így azután mindannyian már gyerekkorukban találkozhatnánk legalább egy hiteles szabad pedagógiával, ami megtámogatná a gyerekeket és ifjakat növekedésük alatt, és beérlelôdésüket a felnôtt életbe úgy, hogy fenntartaná a kapcsolatot az egyedülálló lehetôséggel, a szív és tudat nyitottságával, amivel mindannyian születtünk.
A következô lépés már nehezebb. Ez a lépés azoknál aktuális, akik motívációja és vágyakozása ’a valóság’, ’az értelem’, ’a szabadság’, ’Isten’vagy, amint tetszenek nevezni azt, ami után a legmélyebben vágyakoznak, a legerôsebb.
Ezek az emberek egyfajta bensô tûzben égnek, a vágyuk oly módon égetô, hogy ôket nem elégíti ki az évi egy kurzus, és az egy periódusnyi üldögélés naponta.
Ilyen személyiségek megtalálhatóak a mi körünkben is. Óvatos becslés alapján úgy tíz százalékra tehetô a számuk azok közül, akik követik a tanításomat.
Ezeknek az embereknek szükséges, és ez egy figyelmeztetés, hogy ha ebben a gyakorlásban messze többet akarnak elérni, mint az elsô lépcsô, vagy az elsô részcél, akkor bizony sokkal több energiát kell befektetniük.
Meg kell élniük, hogy szükségletté váljon az egy periódusnál több üldögélés naponta. És a visszavonulást illetôen is, amikoris ennek hosszát fokoatosan megnövelik öt napról tíz napra, majd 40-re, majd három hónapra…
Ez önmagában nagyon sok energia befektetést igényel: az idô a mindennapos meditáláshoz, idô a visszavonulásra, a munka energia is megnövekszik, hiszen valamilyen módon elô kell teremteni a visszavonulás költségeit, a lakbér költségeit, és így tovább, de az elvesztett keresményt is kompenzálni kell. Hogy ne is beszéljünk arról a veszteségrôl, ami egy ilyen választás nyomán a családdal és a barátokkal való kapcsolatot terheli.
Öt napot ülni évente a legtöbb ember számára megoldható. Ám elkezdeni egy hosszabb viszavonulást már komplikáltabb.
Tulku Urgyen szemében nem számított visszavonulásnak az, ami nem tartott legalább három hónapig. Tibetben ez volt az abszolút minimum.
Ôszintén: Meglehetôsen nehéz nagyot haladni onnan, ahol most tartunk. Ha minôségileg elôre akarunk lépni a napi egy periódussal, és egy kiegyensúlyozott élettel, szabályszerû inspirációval, és kielégítô jelentôségteljességgel, akkor nyilván több energiát kell a dologba fektetni!
Amennyiben pedig mégis belefogunk, figyelnünk kell arra, hogy csak addig terpeszkedjünk, ameddig a nadrágunk is bírja. Hogy ne halmozzunk fel tartozást a magasabbért. Egy követelést, ami kezdetben csak bévül suttog, de idôvel egyre hangosabb lesz. Ami azt modja: - Mostmár eleget ücsörögtem annyi perodusban oly sok éven át ideje, hogy történjen valami..!
Nagyon nehéz megmaradni to the point (a lényegnél), amikor intenzíven gyakorlunk.
Megmaradni to the point azt jelenti, állandóan biztosítjuk, hogy az alapot, amin ülünk naponta és a visszavonuláson, napról-napra jelentôségteljesként élhessük meg.
Ez az egyenletes ’árnyalás’ és bensô ôszinteség a saját gyakorlási befektetésünket illetôen nagy pontosságot és éberséget követel. Sokan a mi mezônkön, de idôben hátrább is olyan helyzetbe kerültek, hogy túl sokat ültek. Avval végzôdött, hogy úgy érezték a hozam nem áll egyenes arányban a befektetésükkel.
Egy ilyen élmény elkerülhetetlenül frusztráló. Kielégítetlen követelésérzés a léttel szemben. Avagy kire is kívánjuk ráterhelni a felelôsségt ezért.
Megintcsak ôszintén: Egyáltalán nem gondolom, hogy minôségileg könnyû elôrelépni onnan ahol vagyunk. Ebben az országban, ebben a történelmi idôpontban. Továbblépni errôl a szép helyrôl, amit az egy periódus jellemez naponta, és néhány kurzus évente, az innen kibomló élettel, kihasználva azt a sok lehetôséget, amit országunk kínál ezekben az években.
Úgy éreztem ezt el kellett mondanom.
A spirituális progressziónak nics kerülô útja. Nincs gyakorlási út, vagy irányzat, ami útnak indíthatná az embereket az igazi fejlôdés irányába, anélkül, hogy ez hatalmas mennyiségû gyakorlással és tisztulással járna.
Ha könnyû utat reklámoznak, akkor az hazugság.
Ez a valóság, hogyha józanon mutatjuk be. Mindegy, hogy az ember a hinduknál, vagy szufiknál van, a keresztényeknél Athoszon – voltunk ott, és ezt láttuk – vagy nálunk, buddhistáknál, ugyanazt a nóta szól: rengeteg munka. Nagyon erôs leegyszerûsítés, nagyon erôs diszciplína a meditációban, vagy imádkozásban, vagy amilyen technikát használnak. És hosszú elvonulások. Ezek az eszközök.
Azt mondom, amit semmilyen tanítónak nem szabadna mondania: Igazán jól gondoljátok meg. És ezt így is vélem!
Úgy gondolom, hogy elértünk egy bizonyos józanságot a mi Növekedés központunkban. Egymást támogattuk meg abban, hogy nem fektetünk több energiát a spirituális folyamatba, mint aminek folyamatosan értelme van.
Úgy tûnik nekem, hogy a legtöbben megtalálták az egyensúlyt ebben.
Mégis – a lehetséges kockázat tudatában – vannak, akik intenzívebb gyakorlást igényelnek. Követték is ezt a kívánságukat, és – idáig legalábbis – úgy néz ki meg is kapták ennek jutalmát.
Az ô processzusuk is közremûködik abban, hogy mi itt a Limfjorden partján úton vagyunk egy intenzívebb fázis felé. Egy olyan fázis jön, amiben igencsak vigyáznunk kell arra, nehogy ezen a radikalizmuson keresztül besettenkedjen a csábítás.
A kockázat megint csak, hogy netán bevezetjük magunkat és másokat olyan hosszú elvonulásokba, amiket azután nem bírunk el. Bevezetünk magunknak, vagy másoknak valami kísérletet, amikoris mondhatni lábujjon ingadozva gyakorlunk.
Az ilyen túlbuzgóságra minannyiunknak nagyon figyelni kell.
Könnyen érthetô a buzgóság. Az emberek azt gondolják, Jes most 65 éves, alighanem hamarost meghal, kihasználjuk a helyzetet, amíg lehet!
És ez a hozzáállás teljesen érthetô. De mégis támogassuk meg a józanságban egymást, hogy ne gyakorloljunk olyan sokat, és ne üldögéljünk annyit a hosszú elvonulásokon, hogy magunkra vegyünk valami nagy tartozást minden mással, az élettel kapocsolatban, hiszen arra is vigyázni kell.
Tegyük a csábító faktort olyan kicsinnyé, amennyire csak lehet! Avval, hogy tudatosítjuk a reális ’költségeit’ ennek a fejlettebb gyakorlásnak.
Vagyishogy: Megbeszéltük az alapeszközöket a dzogcsenben: rámutatás a tudat természetére, praxis megbeszélések velem-veletek, a kettôs tudatirányultság gyakorlása, és végül a formalizált beavatások.
Ezekkel az eszközökkel, szemben a lehetséges radikális elmélyüléssel kitartottunk azon valóság mellett, ami a legtöbbünknek így néz ki: Egy periódus naponta és egy jó élet.
Ez az a valóság, amit melegen ajánlok. Amennyiben ezen valaki túl akar lépni, akkor nagyon tisztában kell legyen magával, a dolog árával, és biztos a motívációjában.
Emlékszem egyszer Tulku Urgyen megkérdezte, hogy mennyit ülök.
Amúgy nagyon diszkrét volt, legalábbis velem kapcsolatban. Ritkán kérdezett felkérés nélkül, inkább hagyott engem kérdezni. Viszont mindig válaszolt. Gyakran olyan kérdésre is, amivel elôtte magam sem voltam tisztában, hogy van nekem.
De ez alkalommal megkérdezte, nagyon óvatosan, hogy mennyit ülök.
Mondtam, hogy négy órát naponta.
- Mhm, bólintott nagyon elismerôen, éreztem, hogy a tanítóm elégedett. Ám úgy folytatta, hogy:
- Nyolc óra sokkal jobb lenne!
Egy másik alkalommal megkérdezett a Növekedés központról – ô dharmaközpontnak hívta, és meg is ígérte, hogy meg fogja látogatni, aminek igen megörültem. Éreztem, hogy tényleg érdekelte a dolog.
- Ó, mondta, amikor elmondtam neki milyen is a központ. – Nagy dharmaközpont, nagyon jó!
Boldog voltam. Amíg hozzá nem fûzte:
- Semmilyen dharmaközpont még jobb!
Mostmár tudok valamit arról, hogyan is viszonyuljon az ember a tanítóihoz. Nézzétek csak meg miként is viszonyultam Bob Moor-hoz és Tulku Urgyen-hez!
A tanítóihoz oly módon viszonyul az emebr, hogy gondosan elkerüli a tanácsaik követését!
Ami ugye érthetô. Mert ha azt tettem volna, amit javasoltak, akkor igen rövid idô alatt átestem volna a megvilágosodott tudatállapoton.
Ilyet mi nem csinálunk! Nem igaz?
Elmélyülés a praxis révén
A kettôs tudatirányultság praxisa leggyakrabban a mentális mezôben kezdôdik.
Ahol az empatikus érzelmek, gondolatok, vagy csend van.
Ha a folyamat elmélyül, akkor a tudat tovább nyílik. Ami a redszerben áramló energia, avagy az érzelmek spontán hullámai révén regisztrálható. Gyász és fájdalom a szívben, talán hála és együttérzés, és ezek az érzelmek spontán jönnek, és erôsebbek, mint normálisan.
Ez pedig – amint tudjuk – az expresszív része az elmélyült praxisnak. Az expresszív egyszerûen azt jelenti, hogy az energia kiáramlik és megformálja magát világosan és érzékelhetôen.
Ugyanez a jelenség a tudatban úgy élhetô meg, mint növekvô világosság, és mint ami fény által jön létre, vagy fényben és szinekben találja magát.
Az áramlatokra érvényes – amint mondtuk – részben, hogy mindig jelen vannak, részben pedig, hogy nem mindig érzékeljük ôket. Amikor igen az annak a jele, hogy a tudat rövidebb-hosszabb ideig kifinomul és regisztrálja a bioenergiát, amit szankszritul pránának hívnak, más módon, mint szokásos.
Ritka, hogy ezek áramló élmények hosszabb ideig tartanának, mert ha igen, akkor bizony nagyon erôsek lehetnek. Normális esetben jön néhány ’öblítés’, és miután ezek lokalizáltak, a test valamely részén regisztrálhatóak.
Igaz, hogy néha totálissá válhatnak.
Amit ötödik szintnek hívunk, azon nem regisztrálunk ilyesmit. Az van, hogy az ember praktizál, miközben figyelmes az áramlatokra is.
Ha valaki érzékel ilyen megáradásokat, ám nem praktizál, akkor átélhet egyfajta expressziót a bensô szintekrôl, de ezt a közönséges duális tutaállapotában éli meg.
Csakis hosszú gyakorlás után tart elég hosszan egy ilyen helyzet ahhoz, hogy a tudat ténylegesen ’túltáguljon’ a normális szintjén.
Mindevvel tisztában vagyunk. Csak azért foglalom össze, hogy most együtt mozduljunk befelé, egy valamelyest részletesebb leírás felé a lehetséges formaképzôdést illetôen a bensô szinteken.
Egy nyitás – ha egészen pontosak akarunk lenni – az összes csakrában történik. Ami – ha ebben is pontosak akarunk lenni – soha sem csak a bioenergia megerôsödése, hanem mindig a poláris (bio-kémiai?) szinten is jelentkezik.
Ha valóban megnyílik és az ember nem próbálja szerkesztgetni, akkor megélheti a polaritást a két nem között, amit mindannyian ’viselünk’, és bévül magunkban érzékeljük.
Ugyanígy megnyílik – mindíg – az emocionális szint is, a szolár plexusban reflektálva.
Ez nem jelenti szükségképpen, hogy akkor majd vad érzelmek dúlnak, például öröm, gyász, vagy düh. Vagy az ember dalrafakad és elénekli a himnuszt,
Azt jelenti viszont, hogy archetipikus érzelmek vannak jelen, vagy archetipikus képek jelennek meg.
Azt érezhetjük például, hogy mindannyian egy idôtlen, archetipikus helyzetben üldögélünk, és egy olyan tanítótól kapunk tanítást, akinek bejárása van egy autentikus vonal hagyományába.
Ez az archetipikus kiadása annak a valóságnak, amiben ippeg vagyunk. Ez a kép – amint itt ülünk körben avval a szándékal, hogy elmélyültebb kapcsolatba kerülhessünk tenmagunkkal, és ebbôl a pozícióból próbáljunk tenni valamit a többiekért, miközben összekapcsolódunk másokkal, akik ugyanazt tették, vagy teszik, mint mi – egy olyan kép, amit nagyon sokaktól hallottam már, akik ezt átélték.
Ilyen képek jönnek elô, amikor a szolár plexus megnyílik. Ugyanis ez a kollektív tudattalan kapuja.
Ha a szív megnyílik, akkor bizony fájdalom és szenvedés is érheti. Ami lehet személyes és kollektív. Elôkerülhetnek emlékek minden olyan esetrôl, amikor az embert elutasították, vagy maga utasított el másokat. Avagy megjelennek képek és érzemek a kollektív szenvedést illetôen.
Ám a szív megnyílása arra is képes, hogy a szeretet érzését erôsítse, vagy a háláét, netán a szokottnál sokkal nyitottabb vallásosságot.
Amennyiben egy ilyen megnyílás erôsebb és spontánabb, és ha az ember praktizál, akkor sokkal precízebb módon érkezhet a bensô szintekre. Precízebb, mint amikor a bioenergia, a bensô nemiség vagy a szolár plexus expresszióin praktizál.
Általában amikor a szív megnyílik, van egy kis idô emlékezni és beindítani a praxist. Ritka, hogy egy szívmegnyílás pontszerû legyen. Normálisan van idô emlékezni a szubjektumra, és oda irányítani a figyelmet, ahonnan az érzelmi hullám kiindul.
Ha a kreativitás nyílik meg, akkor ezt intuitív-kreatív ötletek áramlásaként regisztráljuk. Akkor pedig természetesen, anélkül, hogy megszakítanánk a flow áramlását, beleérezhetünk az ötletek forrásába.
Végül pedig a tobozmirigy központ: Amikor ez a csakra nyílik, akkor a tudatban megjelenô képek sokkal élesebbek, mint az archetipikus képek a szolár plexusból.
Mondok egy példát: Ha egy kolostort látunk a szolár plexusból, akkor ez egy archetipikus kolostor. Nem világos, hogy Athoszon, vagy a Himalájában fekszik-e.
Viszont a tobozmirigybôl nézve teljesen biztos az is, hogy hol található a világban. Látjuk a hegyoldalt, a szerzeteseket az úton, még azt is tudjuk, hol ül a tanítójuk.
Netán látunk egy indiai gyereket Benares-ben. Az éhhalál szélén van, érezzük, amint meghal, látjuk az utolsó kilégzését.
Amennyiben ilyen élesen látunk, akkor biztos, hogy a tobozmirigy központ indult be.
A szolár plexus megnyílásakor közönséges képeket látunk, vagy általános szenvedést, háborút, természeti csapást, éhséget érzünk át, alapjában véve lehet bármi. Ám nem tudjuk lokalizálni térben és idôben.
Sokkal ritkább is, hogy részletes információt kapjunk a tobozmirigybôl, mint a szív, vagy a szolár plexus megnyilvánulásai.
Most pedig elhagyjuk a csakraexpressziót, és magához a tudathoz fordulunk.
Amikor a megnyílás eléri magát a tudatot, akkor ez világosságként jelenik meg. Ha fokozódik, akkor megerôsödik a szabadság érzése, a jelenlét és a fény.
Szabadság, jelenlét és fény a tudat formaképzôdményei. És persze ismét az a legfontosabb, hogy elengedjük ezeket a megnyilvánulásokat és praktizáljunk.
Nehéz. Az együttérzés, szeretet és intenzíven áradó bio-energetikai tapasztalatok, netán kozmikus erôsséggel és tágassággal nagyon vonzó élmények.
Éppen ezért nem is kell ellenük fordulni. ’Csupán’ emlékezni, hogy praktizáljunk, miközben megjelennek. Amint egy keresztény misztikus mondta: ’hátúszással Istenhez’.
A formaképzôdések áramlásában úszunk. Az úszástechnikánk a praxis.
Ez a legközvetlenebb út a rigpához, no doubt! Kétségen kívül!
Ha viszont nem praktizálunk a spirituális megnyílások alatt, akkor az én fogja birtokba venni ôket. Ami elkerülhetetlen, mert a tudatunk úgy mûködik, hogy ami az elménkben felbukkan, mint a gondolatok és érzékelések például, azokat magunkénak érezzük.
Most éppen kinézek az ablakon, én látom az eget odakint, a látás az én érzékelésem.
Ez rendben is van, elkerülhetetlen és természetes a szokásos tudatjelenségekkel kapcsolatban. Ám ha elfelejtünk praktizálni egy megnyílás alatt, akkor a spirituális formaképzôdés valami ravasz és átláthatatlan módon az éné lesz. Ami által az ember túl a szokásos énjén, megtámogatja annak a monstrumnak a növekedését is, amit spirituális énnek hívunk.
Evvel azután leállítódik az én ’lefokozása’ és átlátszóva tétele, ami ugye a spirituális progresszió valódi célja.
Amikor parktizálunk, akkor elállunk a jelenségek tulajdonolásától, amik közepette gyakorlunk. Meghagyjuk a megnyílásokat a kollektív szintnek, ahonnan származnak.
Ha viszont nem praktizálunk a megnyílások alatt, akkor satbilizáljuk az ént a spirituális dimenzióban.
Ezt látjuk a nyugati világban. Amit Nyugaton teszünk a spiritualitással kapcsolatban ezekben az években, az elsôdlegesen a spirituális élményeink tulajdonviszonyainak kimunkálása. Spirituális személyiségeket teremtünk.
Az összes nagy spirituális tradíciót jellemzi, hogy nagyon mélyen értik annak a fontosságát – és ezért mély és átfogó startégiáik vannak evvel kapcsolatban – miként is kell lemondani a spirituális jelenségek birtoklásáról.
Athoszon a tulajdonlást átengedik a tanítójuknak, vagy Istennek, amint a jelenség elôáll. Tibetben praktizálnak azonnal, amikor a spirituális formaképzôdés elkezdôdik.
Ideális esetben az ember egy megnyílás praktizálása révén egészen a rigpához érhet. Amikor ebben a mélységben van, egészen biztosan teljesen elengedett mindent.
Ha ez nem megy, akkor átadjuk a vonalnak, vagy a tanítónak a ’tulajdonjogot’. Ami azt jelenti, hogy az ember azt a hozzáállást választja, hogy a vonalból eredô magasabb tudatáramlás teremti a jelenségeket.
Íly módon próbáljuk elkerülni az inflációs fenoméneket.
Ezek közül a szubtilis infláció sok módon a legveszélyesebb.
A durva inflációt, elértéktelenedést általában könnyen észrevehetjük: Egyszercsak a tanító állandóan fehérbe öltözik, a teremnek teljesen tisztának kell lenni, csak gyógyteát iszik, nem érint többé pénzt, aranykoronája lesz, és úgy hírlik, az embereknek csak be kell lépniük az ajtón és máris meggyógyulnak és megtisztulnak.
Ez a durva infláció! Ezt mindannyian észrevesszük.
A szubtilis, finom inflációt már nehezebb felfedezni. Ez ugyanis az integrált személyiségben keletkezik, olyanoknál, akik mögött sok egzisztenciális munka van, esetleg nagyon sok terápián mentek keresztül. Amikor azután egy ilyen személyiségnek lesz spirituális élménye, akkor fenáll a kockázata egy olyan inflációnak, ami nem durva, vagy nyilvánvalóan egoista, és ezért nehezebb beazonosítani.
Tulku Urgyen elmagyarázta, hogy a tanulási folyamat legfontosabb része attól a pillanattól kezdôdik, amikor a rigpa felfedeztetik, vagy felismertetik és odáig tart, amikorra a rigpa stabilizálódik.
Ez a legkockázatosabb szakasza egy ember spirituális életének. Ebben az idôben jönnek a nagy megnyílások, nyüzsögnek a spirituális élmények. Árad az energia, mint valami folyó, boldogság van, látomások, és a karmikus belátások közepette az ember, mondta a Tulku nem tudja elkerülni, hogy ne azonosuljon a tapasztalataival. Így kezdôdik.
Innentôl addig, míg a Rigpa stabil lesz – vagyis a személy hosszabb szakaszon képes a rigpában ’tartózkodni’ anélkül, hogy birtokba venné a jelenségeket, amik elôállnak – egy nehéz fázis.
Amint a Tulku mondá, az embernek, anélkül, hogy akár kevéssé is biztosítva érezhetné magát az infláció ellen, el kell érnie egy olyan mély stabilitást, hogy akár 20 buddha állna a gyakorló elôtt és elárasztaná holografikus információval, akkoris teljesen elengedett, laza maradna, és egyetlen látományt sem hagyna identitásképzôvé szilárdulni, hanem praktizálna tovább, mintha mi sem történne.
Ezt pedig – hogy a legfontosabb gyakorlat egy rigpa áttörés, és ennek stabilizálása között jön – a nyugati spiritualitás még nem értette meg. Azt hisszük, hogy a gyakorlás legfontosabb része a megvilágosodott állapot elsô villanásáig tart. Ám a dzogcsentradícióból nézve ez még mindig csak ngöndro, vagyis bevezetô gyakorlat. A rigpa stabilizálása a kritikus feladat.
Ebben a fázisban találhatók a nagy és ijesztô példák is az inflációt illetôen.
Természetesen vannak tanítók, akik inflálódnak a rigpához vezetô úton. De a megjelenésük, kifejezésük olyan botrányosan harsány lesz, hogy rögtön leleplezhetôek.
Sokkal nehezebb ez olyan tanítók esetében, akik a rigpa felismerése után inflálódnak. Azért, mert az ô inflálódásuk sokkal kifinomultabban mutatkozik meg.
Olyan emberek, akik úgy éltek meg egy áttörést a rigpába, hogy a tanítójuk is jelen volt – Ken Wilber ezt ’karizmatikus transzmissziónak’ nevezi – már észrevehetôen vannak a nyugati tanítványok között jópáran. De úgy néz ki, hogy legtöbbjük esetében a folyamat nem vezetett ahhoz, amit Wilber ’technikai transzmissziónak’ nevez. Ez egy processzus, aminek folytán a tanító a tanítvány egosárkányának 995 fejét levágja, nehogy felzabálja, és birtokolni kezdje a spirituális élményeit.
Az, hogy ilyen kevesen érik el ezt a második, - és a fontosabb – processzust ahhoz valószínûleg köze van annak a szomorú ténynek, hogy ha valaki a modern nyugati világban megél egy ilyen áttörést, abból azonnal egy nagyágyú lesz.
Kivált, hogyha az ember kap egy bizonyítványt is az áttörésrôl a tanítójától. Akkor felkerül a slágerlistára Nyugaton az biztos. Teljesen mindegy milyen tradícióhoz is tartozik.
Számomra úgy néz ki, hogy a mi kultúránkban az egyetlen hely, ahol teljesen uralják ezt a rizikót a szívima tradíció Athoszon. Aholis úgy oldották meg a dolgot, hogy azokat a szerzeteseket, akik ilyen messzire értek, a köztársaság határain belül tartják.
Az a gyakorlási terület, ahol mi most tartunk – a dzogcsen perspektívából nézve – a ngödron belül van. Ami azt jelenti, hogy a bevezetô gyakorláson belül. Ahol egy nagyon precíz eszközzel – figyelemmel a szívre, együtt a kettôs tudatirányultság praxisával – próbáljuk ismételten villanásnyilag transzcendálni a közönséges személyiségünket.
Ez csak azokban a pillanatokban lehetséges, amikor praktizálunk, és az ötödik szint megnyílik. És ezrével kell megélni ezeket a pillanatokat ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan tovább léphessünk.
Értitek?
Azt hiszem igen. Úgy érzem, hogy kezdünk eljutni a közös megértéshez a spirituális progressziót illetôen. Miután az ember ezer számra megtapasztalta az ötödik szint megnyílását, akkor egyszercsak megnyílik a hatodik szint is.
Csak akkor lehetséges a praxissal dolgozni a hatodik szinten, amikor ez tényleg nyitva van. No és az elsô idôkben hosszan csak olyan villanások jönnek, amik túl rövidek ahhoz, hogy praktizálni lehessen.
Akiket eddig láttam közületek megélni momentumokat a hatodik szinten nem érték el, hogy praktizálni tudjanak. Ehhez azok a jelenségek, amiket az energia generált túl erôsek voltak, a rutinotok pedig túl gyenge. És megint: A hatodik szinten is ezrével kell elérni a praxis állapotot, amikor elég szerencsések vagytok praktizálni, mire megnyílhat a hetedik, rigpához vezetô szint.
Szóval ez egy lassú projekt. Világos, hogy miért is kell a hoszú visszavonulás?
Az embernek képesnek kell lennie megnyitni a rendszerét ezekre az állapotokra, és be kell gyakorolja annyira, hogy praktizálni tudjon bennük, mielôtt jön a tényleges progresszió.
Evvel kapcsolatban pedig meg kell értenie, hogy a formalizált beavatások is csak jelzések, ’itt egy ajtó’. Csak annyit jelent, hogy a tanító és a tanuló most egyetértenek abban – vegyük példának az elsô beavatást - , hogy a tanuló idônként kapcsolatba kerül az ötödik szinttel.
Innentôl kedôdik az igazi munka. Ami mindig a beavatás után indul.
A tanulónak mostantól ezrével kell megérnie az ötödik szint megnyílását ahhoz, hogy elég rutint szerezzen ahhoz, hogy elérje a hatodik szintet.
A második beavatás ismét csak annak megállapítása, hogy a tanító és a tanuló egyetértenek abban, hogy a tanuló képes belépni az ajtón. Egy felszólítás: - Érd el a hatodk szint megnyílásait, hogy begyakorold ezek alatt a pratizálást.
A hatodik szint megnyílásait elérni nehéz feladat. Csak három eszköz található ehhez: a tanítóval való kapcsolat, hosszú elvonulások, és a szexuális tantra ejakuláció nélkül: semmi orgazmus, ám expresszió a szívben. Túláradó szeretetérzés, ami az egész emberiségre kitágul. Fényár élmény. Na és most kell igazán praktizálni. Ehhez használja a tantrát a dzogcsen.
Ezt és a hosszú elvonulást. Amikoris az idô nagy része ’csak’ a rutin megszerzésérôl szól. Ami azt is jelenti, hogy a prakxis nem emelkedik a mindennapi szint fölé. Óráról órára. Azért, hogy egyszer egyszer eljöhessen egy megnyílás, a hosszú építkezés közepette. És akkor praktizálni, különben elvész az esély.
Használni a tanítót.
Amikor benne vagyok, igen, azt hiszem elérlek titeket.
Ugye most sokkal tisztább, hogyan is függ össze az egész?
Praxisállapotok
Mi is történik, miként is éljük meg, amikor elérünk egy praxisállapotot?
Ezeknek az állapotoknak, vagy a praxis flownak több fokozata, vagy lépcsôje van.
Az elsô lépcsôt úgy éljük meg, mintha a pontszerû praxis maga magát hozná létre. Kevés zavar, vagy szinte semmi nem zavarja a tudatot. Az elme és a test lágynak és nyitottnak érzôdik.
Ez az elsô lépcsô.
A következô akkor jön, amikor a kettôs tudatirányultságú momentumok meghosszabbodnak olyan állapottá, ami lehet a negyedik, ötödik, vagy ritkábban a hatodik szinten. Ez néhány másodperctôl ritkán ugyan, de percekig tarthat.
Értsük meg jól ezeket az állapotokat.
A negyedik szinten gondolatok és érzések dominálják a tudatot. Ezért a gondolatokról és érzelmekrôl kell elrugaszkodnunk.
Lehet az ötödik szint is, itt erôsebb benyomásokhoz kell viszonyulnunk.
Végül pedig lehet a hatodik szinten.
Egy praxisállapot – az ötödik és hatodik szinten is – még mindíg finoman duális. Csak amikor elérjük a nondualitást, a rigpát, akkor lehetünk olyan állapotban, ami immáron nem kettôs.
Erról a szintrôl, ahol most vagyunk, és az úton a rigpához hozzá kell szoknunk a váltásokhoz a pontpraxis és az állapotok között.
Ebben a folyamatban megvan a veszélye annak, hogy az állapotok fogságába esünk, mert annyira vonzóak. A kettôs tudatirányultság állapotaiban az ember egyfajta egyensúlyi állapotban lebeg a külsô nyitottság, az expresszió, és a bensô szubjektív nyitottság között.
Ez az egyensúly pedig nagyon kényelmes és vonzó, és természetesen hasznos is. A csapda itt statikus. Nehéz elmélyülni ebben az állapotban. Mondhatni magától mûködik.
Amit itt tenni lehet az a pontpraxis elindítása. Vagy megkísérelni egy összeolvadást, vagy egy szakítást, vagy egy ébredést, esetleg egy dimenzióváltást, amirôl korábban beszéltünk. De tudni kell, hogy ezeket a stratégiákat nehéz – valójában talán lehetetlen is – alkalmazni egy állapotból, állapotban.
Ezért muszáj, akkoris ha a kettôs tudatirányultság állapotában vagyunk, továbbra is váltani a pontpraxis és a megszakítatlan folyam között.
Saját kreativitásunkra kell hagyatkozni, és így találni megoldásokat e két forma közötti váltásokra. Ugyanis az ember nem képes praxisállapotban dolgozni ezeknek az állapotoknak finom dualitásával.
A nondualitást csak megszakításon és összeolvadáson keresztül lehet megközelíteni. Csakis a halálhoz hasonló élmények közepette, amikor az állapotok váltanak dolgozhatunk a nondualitással.
Ezt fontos megérteni. Nagyon sokan késleltetik a folyamatot avval, hogy az állapotokat kultiválják. Ezáltal olyan szokásokat alakítanak ki, amiket meg kell törni a pontpraxissal.
Esetleg fizikai mozgással. Bob Moore mindig ezt ajánlotta: Minden állapothoz tartozik egy pránikus energiaminta. A legjobban úgy lépünk ki az állapotból, ha felállunk és átmozgatjuk a testünket.
Különben az ilyen pránikus, vagy bioenergikus áramlatok esetén két dolgot figyelhetünk meg: Minél inkább praktizálunk, amikor áramlanak, annál inkább megnyílhat az ötödik szint.
Mi vezethet ahhoz az élményhez, hogy amikor az energiaáramlások találkoznak a központi csatornában olyan, mintha az ember úton lenne egy energetikai center of the cyclone, egy ciklon központjába?
Olyan élmények is várhatóak, hogy a bioenergia a körül a hely körül áramlik, ahol a praxis és a tudat nyugszik.
Amikor a szív nyílik meg, akkor a praxis nagyon pontosan beállított. A bioenergetikai nyitás esetén viszont csak kerülô úton juthatunk el ide, a központi csatornán keresztül.
Amikor a szív megnyílik és praktizálunk akkor viszont az áramlatok maguktól felerôsödnek. És amikor ebben a helyzetben tovább praktizálunk szinte elkerülhetetlen, hogy a tudat tovább tágul, vagy fényesebbé válik.
Ez pedig - amint Tulku Urgyen figyelmeztett rá, és amirôl több ízben beszélgettünk – illúzió csupán. A tudat mindig végtelenül ’ki van tágulva’. Csak mintegy magam köré szorítottam.
Amikor elkezdem kiengedni, akkor támadhat olyan érzésem, hogy kitágul. De ami valójában történik annyi, hogy kezdem elengedni a behatároltságaimat. Elkezdjük megengedni magunknak az érzést, hogy a tudat mindig kitágult, minden dogot, minden embert, az egész kozmoszt, és minden dimenziót áthat.
Ez az, ami fantasztikus! De hagytam magam a testembe szorítani, és tovább zsugorodni a személyiségembe, ami egy betonhordó, biztonságban vagyok benne, és itt üldögélek elégedetten!
Na de már: Ajánlásra méltó megtörni rendszeresen az aktuális praxisállapotot. Egyszerûen azért, hogy eloszlassuk a hipnózist, amit egy ilyen állapottal jár.
Önmegszabadítás
Amennyiben a kettôs tudatirányultság állapotában vagyunk, akkor a következô törvényszerûség érvényes: Felbukkan egy gondolat, - például: Hogy milyen jól megy ez! – akkor ez az elsô bevezetô spontán gondolat nem lesz alkalom egy újabb gondolat születésére.
Ebben a helyzetben nem billenünk ki az állapotunkból, nem hagyjuk el puszta lelkesedésbôl, amit az elsô gondolat váltott ki. Gondolatok jönnek, és azután el is mennek.
Technikailag úgy fejezhetnénk ki azt a törvényszerûséget, hogy az egyidejû külsô bensô nyitottság fentartása felszabadítja azt az energiát, amit a gondolat kisütne a mentális térben.
Maga a gondolat a bensô kreativitás terméke, olyan formájú, mint egy felkiáltójel! Elkerülhetetlen és nincs is gond vele.
De, hogyha utána az jön, hogy: Jujj, ezt le kellene írnom! Akkor kiestünk a praxisunkból.
Arról van szó, hogy vesszük a gondolatot, amint megjelenik – technikailag ez semleges megfigyelés – és nem ugrunk be neki, nem küzdünk ellene, hanem e helyett belelazulunk a nyitottságba, a szubjektivitásba, bele a gondolat forrásába.
Arról van szó, hogy megnöveljük az odaadásunkat, el a gondolattól abban a pillanatban, amint felbukkan.
Ezáltal felszabadítjuk a gondolat energiáját. A helyett, hogy ez az energia tovább formálódna, vagy asszociálódna, visszasüllyed a nyitottságba, amibôl jött. A tudat világossága megnövekszik.
Egy ilyen megszabadítás – ami lehet egy impulzus, vagy egy kép – annál mélyebbre hatol, minél hamarább képes a praxis elkapni a formaképzôdést.
Leginkább akkor kellene megszabadítani a gondolatot, amikor még csak intuitív sejtelem. Mintha megéreznénk, hogy van egy mellékelt fil. Egy fil, amit még nem nyitottunk ki.
Ha sikerül, akkor az impulzus visszasüllyed az általános energiatengerbe, és növeli a praxis elmélyültségét és tisztaságát. Megszabadítottuk.
Normálisan ezek között a körülmények között érzelmek nem jelentkeznek. Ha igen, akkor a gyakorló aligha tartózkodik a kettôs tudatirányultságban. Leginkább tiszta gondolatok bukkannak föl. Amik a praxis helyzetét kommentálják, amiben tartózkodunk. Például: Na, most egy állapotban vagyok, emlékeztetnem kell magamat a pontpraxisra váltásra.
Minden ilyen gondolatot fel kell szabadítani.
A dzogcsenben ezt a hozzáállást úgy fogalmazzák, hogy az ember hagyja a praxisállapotot magától elmélyülni avval, hogy minden formaképzôdést megszabadít, ami elôáll.
Ha pedig az ember megfelelôen éber, akkor ez a megszabadítás is magától történik.
Ez három szinten fordulhat elô: a negyedik-ötödik szinten, a hatodik szinten, és a rigpában.
Teljes mértékben megszabadítani a gondolatokat csak a nonduális állapotban lehet. De részlegesen a negyedik és ötödik szinten is lehetséges. A negyedik szinten a lehetséges hirtelen megszabadítás után ugyan egy pillanat múlva visszatérhet.
Ezen a szinten nem lehet a gondolatok, képek, érzések, intuíciók vagy más impulzusok gyökerét is megszabadítani. Félre lehet ôket söpörni, mint egy autó ablaktörlôje az esôcseppeket. De az ember nem tudja elállítani az esôt, csupán védekezni képes ellene valamennyire.
Az ötödik szinten kezdheti csak lebontani azt, aminek a tehetetlenség, megzavarodás és öntudat vesztés a megnyilvánulásai. Valamennyit a szokásos formaképzési kényszerbôl, keveset a kettôs automatizmusokból, a mintakövetô szokások egy részét. Mindezt le lehet tompítani az ötödik szinten.
Ha a gyakorló praxisállapotban van az ötödik szinten, és jön valamilyen impulzus – lehet fény, gondolat elôfutára, szeretet érzés, intuitív megérzés, vagy archetipikus kép – abban a pillanatban, amikor felbukkannak, akkor ’leszerelhet’ valamennyit a kollektív szunyókálásból, ami ezen formaképzôdések kifejezôdési kényszere mögött ’fekszik’.
Mindez még inkább érvényes a hatodik szinten. Aki meg tud
maradni praxisállapotban ezen a szinten, az elérhet egészen a formaképzôdés archetipikus
és karmikus gyökereiig, amik belôle magából erednek.
Ám ezen a szinten nem elérhetô a teljes megszabadulás.
Amikor a hatodik szinten praktizálunk és jönnek
gondolatok, képek, vagy érzelmek – mert bizony ezen a szinten is jönnek,
méghozzá archetipikus erô van mögöttük – és békén hagyjuk ôket, praktizálunk
tovább, akkor elmélyül a folyamat. Eloldjuk az archetipikus, velünk született hajlam
struktúrákat, amik a személyiség-képzôdésünk, az érzelmi szisztémánk, gondolkodásunk
és érzelmi életünk része.
De csakis a rigpa ’szintjén’ fordulhat elô, hogy teljes
személyiségünk növénye, az archetipikus gyökereivel, az összes tudattalan
táplálék a formaképzôdés gyökeréhez, a teljes szár fel a kollektív tudattalanig,
a gondolatok, megérzések és képek virágaiig, beleértve épp azt a kolostort
Tibetben, és azt a tanítót is – megszabadulhat.
A rigpában is jönnek gondolatok és érzelmek. Ám itt
spontán megszabadulnak, semmit nem kell tenni.
A hatodik szinten még van kicsiny tennivaló, az ötödik
szinten több is, a negyedik szinten pedig a praxisállapot együtt jár egyfajta munka,
és erôfeszítés érzéssel.
Patrul rinpocse azt is mondta, hogy mindennek megértése
nélkül a meditáció tévút.
A megértéssel viszont – a kettôs irányultságú
önmegszabadítás jelentôségének megértésével – a meditáció út a megvilágosodáshoz.
A lényeg: Teljesen mindegy mi bukkan fel az elmében, úgy
kell találkoznunk vele, hogy ellazulva szembenézünk avval ’aki-ami’ megéli a
jelenséget. Akár a legmagasabb, akár a legalacsonyabb mindig ugyanaz a ’válaszunk’.
Ingen kommentarer:
Send en kommentar