AZ EMBER TRANSZPERSZONÁLIS DIMENZIÓI 5.

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, és a fordítóé!

  Az elôzmények itt!    A bevezetô itt! (A KÖNYV 1.)

A KÖNYV 2.    A KÔNYV 3.    A KÖNYV 4.

(KÖZBEVETÔLEG)

A könyv MÁSODIK FELE

A további fejlôdés sora

ÖTÔDIK RÉSZ

A transzperszonális fejlôdés dimenziói

           

            Az emberi természet legmagasabb tartományainak és legszélsôségesebb lehetôségeinek kutatása... számomra azt jelentette, hogy folyamatosan ki kellett írtanom nagyra tartott axiomákat, megállíthatatlanul küzdenem kellett látszólagos paradoxonokkal, önellentmondásokkal, bizonytalansággal, és esetenként az engem körülvevô hosszú ideje elfogadott, igaznak tartott és láthatólag támadhatatlan törvények összeomlásával.

(Abraham Maslow1)

                Minden változik, a fejlôdésrôl alkotott elképzelések is. A régóta elfogadott felfogással ellentétben a pszichológiai fejlôdés egy emberéleten keresztül tarthat. Motívációk, érzelmek, morál, elismerés, életmûvek és az identitáshoz való érzék, mind fejlôdhet az ember érett korában. Egyre tisztábban látszik, hogy a konvencionális felnôttkor nem reprezentál teljes pszichológiai érettséget. Az elôrehaladott érettségre olyan példákat találunk, mint Abraham Maslow metamotívációi, Lawrence Kohlberg posztkonvencionális morális gondolkodása, és Ken Wilber posztformális operacionális megismerése. Ehhez jön még, hogy a világ vallási tradíciói áttekintést nyújthatnak a kontemplativ technikák fejlôdésérôl.

            Itt van nekünk a mentális fejlôdés térképe a gyermekkorról, a felnôtt korról, és a kontemplatív forrásokból származó beszámolók. Ken Wilber nemrégen egymásba vonta ezeket, hogy be tudjon mutatni egy "full-spectrum" fejlôdéselméletet. Ez az elmélet összeköti a három fázist egyetlen spektrumban, és arra utal, hogy a fejlett konvencionális stádiumok a személyiségi és pszichológiai fejlôdés során egymásba mennek át a transzkonvencionális, transzperszonális, és spirituális állapotokban. Noha az nyílt kérdés, hogy szükség lesz-é jelentôs kutatásokra az elmélet kipróbálásához, és finomításához, de egy ilyen átfogó spektrum-teória ütôs implikációkat hozhat napvilágra a normalitást, a patológiát, a kontemplatív prakszist és az emberi lehetôségeket illetôen.

            Az egyik döntô implikáció az, hogy amit mi "normálisnak" tartunk az tény szerint a leállt fejlôdés egy formája. Ez a gondolat ugyan nem új. Ez inkább csak egy kicsit pontosabb megfogalmazása Abraham Maslow megjegyzésének: "Amit normalitásnak ismerünk el a pszichológiában az valójában pszichopatológia az átlagembernél, és ez olyan elterjedt és drámaiatlan, hogy észre sem vesszük."1 De ha ez a leállott fejlôdés egy formája, akkor az a kérdés, hogy mi állította le? Úgy néz ki, hogy retardáló [hátráltató] erôk mûködnek mind az egyénekben, mind a társadalomban.

            A növekedés azt jelenti, hogy az ember elôremozog az ismeretlenbe, és ehhez fel kell adnia az ismert létmódokat. Ezért félünk a növekedéstôl. Az a gyászos eredmény, amit mind a pszichológusok, mind a filozófusok elismernek, hogy megtagadjuk és védekezünk a saját nagyságunk és lehetôségeink ellen. Ez a metavédekezésnek hívható dolog sokféle módon megfogalmazódott már. A humánpszichiáter Erich From "kitérési mechanizmusoknak" látta ôket, míg Maslow ezt a gátló mûködést "Jónás komplexusnak" hívta, a bibliai Jónás után, aki megpróbált kitérni az isteni feladat elôl. Søren Kierkegaard az egzisztencialista filozófus leírja miképpen is keresünk "megnyugvást a triviálisban", míg más "a magasrendû elnyomásáról" beszél. A döntô tény az, hogy transzperszonális képességeink nem csak kifejletlenül maradnak, de aktívan ellenük is dolgozunk. 

           A transzperszonális fejlôdés elleni védekezés a társadalomban is mûködik. A kultúrák nem csak tanítják a hozzájuk tartozókat, hanem kollektív konspirációként behatárolják a tudatot. Imígyen tükrözve és fölerôsítve a személyes ambivalenciát a határátlépéssel szemben.

            Egy a lehetséges mechanizmusok közül ebben a fejlôdést érintô szociális beavatkozásban a "a bio-szociális átlagosság kényszere", egy olyan jelenség amikoris a szociális erôk kompenzálják a genetikai szélsôségeket. Egy ember valamely erôs genetikus dominanciára való hajlammal szociális bíztatást kap az önkorlátozásra, míg egy alázatos embert önmaga megerôsítésére ösztönöznek. A társadalomnak hatalmas befolyása van arra nézve, hogy a népség a szociális normák keretei között maradjon.

            Úgy néz ki ugyanez a princípium mûködik a vertikális fejlôdési dimenziót illetôen is. Más szóval a társadalom a normái betartására ösztönöz, de megakadályozza az ezen túllépô fejlôdést. Erre jó példa a tehetséges gyerekek frusztrációi és viselkedési problémáik, amikor normális de a számukra lapos szívonalú iskolába küldik ôket. Mindez azt a sorsot is megmagyarázza, amin oly sok szent és bölcs osztozott a történelem folyamán akiket megmérgeztek, keresztrefeszítettek vagy máglyára kerültek. 

            A végsô eredménye mindennek az, hogy a latens képességeink és zsenialitásunk burkoltan elfojtódik ahelyett, hogy a kifejtésükre ösztönöznének bennünket. A társadalom mentális fejlettségének szintje imígyen határokat állít tagjai elé mindegy milyen tehetségesek is legyenek. Erre hozott Aldous Huxley klasszikus példát amikor azt a kérdést tette föl, hogy ugyan "Miként nézne ki egy CroMagnoni zseni?" A Cro-Magnoni emberek koponyaûrtartalma hasonló volt az akkori idôk Homo sapienséhez, talán egy kicsit még nagyobb is. Ezért feltehetôen megvoltak számukra a mi lehetôségeink mind pszichológiailag, intellektuálisan és a vallási fejlôdést tekintve is. De amint Huxley kifejtette a Cro-magnoni zseni biztosan jó vadász és gyüjtögetô lehetett, de semmi több.

            Vajh milyen erôk rejlenek bennünk felfedezetlenül? Milyen felfoghatatlan lehetôségek hevernek még mindíg alva, és mit tudunk tenni, hogy fel tudjuk ébreszteni ôket? Ez csak egy szerény kérdés, ami arra emlékeztet minket, hogy dacára annak mi mindent is tudunk már az igazi képességeink túlszárnyalják a legvadabb álmainkat. Plotinosz szerint az ember félúton található az állat és az istenek között. Ez talán csak más mód annak kimondására, hogy félúton vagyunk a fejlôdésünkben az evolúciós életvonalunkon a teljes emberi potenciálunk kifejtéséhez.

            Ha olyan lehetôségek vannak bennünk amikrôl még csak nem is álmodtunk, ha a normalitás valójában lefagyott kibontakozás, és ha az egyéni, szociális, és globális szenvedés nagy része ezen frusztráló 'fejlôdés' következménye, akkor csak egy kérdés marad hátra. Miképpen jutunk át ezeken az akadályokon, hogy egyénileg és kollektíve érettebbek legyünk? Ez az egyik legdöntôbb kérdés a mi idônkben, a bolygónk és a mi sorsunk jövôje függ a választól.

             Miután a visszatartó erôk mind személyes, mind társadalami szinten mûködnek ezért nekünk is mindkét szinten kell válaszolnunk. A személyes fronton a pszichoterápia és a meditáció felolvasztja és katalizálja a fejlôdési folyamatot. Ezek a fogások olyan fontosak, hogy két külön fejezetben tárgyalandók majd.

            A szociális szinten mind az oktatásnak, mind a körülményeknek döntô jelentôségük van. Az oktatás során informál-ód-hatunk a kibontakozási lehetôségekrôl és a transzkonvencionális létmódokról. Vitális jelentôsége van ezen lehetôségek bemutatásának, hogy valósággá tehetôk kiváló gyakorlatokkal, no és hogy kielégítôbbek mint az a futó kielégültség ami "a materiális triumvirátussal" jár, vagyis amihez a pénz, szex és hatalom révén jutunk mely 'örömöket' isteníti a média és az ügyesen manipulált reklámok.

            A legdöntôbb oktatási kihívás ezért nem az amivel a politikusok és pedagógusok olyannyira el vannak foglalva a nyugaton, vagyis miképpen javíthatóak fel a jegyek matematikából és kelthetô fel az érdeklôdés a tudomány iránt. A fô kérdés a mi idônkben globális és transzperszonális perspektívából is, hogy miként tehetô az oktatás elérhetôvé a világszintéren mint kultúrális segédeszköz az élethossziglani érlelôdés elôsegítôjeként a gyermekkor gazdagításától a transzperszonális kibontakozásig.

            Nehéz lenne túlbecsülni az oktatás formáját amikoris, mint H.G. Wels aláhúzta: "Az emberi történelem egyre inkább versenyfutás az oktatás eredményessége és a katasztrófa között." Ebbôl a transzperszonális globális nézôpontból még az is lehetségesnek tûnik, hogy végül a "a tanulás, mûvelôdés lesz az emberi élet fô feladata", amint ezt Lewis Mumford jósolja.2

            Egy másik szociális eszköz lehet a transzperszonális fejlôdés elôsegítésére amit Abraham Maslow eupszichonális [?] környezetnek nevez, vagyis olyan körülmények amik elôsegítik a pszichológiai kibontakozást. Szociálisan ez annyit tesz, hogy az ember azokkal találkozik sûrün, akik értékelni tudják a transzperszonális utat, akik gyakorolnak ennek érdekében, akik képesek az interperszonális biztonság atmoszféráját megteremteni amely helyet ad a védtelenség érzésének is a kísérletezéshez. Történelmileg az ilyen emberek az elvonulásban, illetve vallásos közösségekben gyûltek össze. A mi idônkben is összegyûlnek szemináriumokon vagy workshopokon, vagy nemzetközi kollektívákban aholis segíteni tudják egymást rituálék, képzések révén, példamutatással és szociális megerôsítéssel.

            Egy teljes skálájú fejlôdési spektrum-teória magába foglalja azt is, hogy az ember megérti és kezelni képes a pszichopatológiai jelenségeket. A kibontakozás hibás is lehet és több szinten torkollhat pszichés betegségbe. A diagnózisnak és kezelésnek az élet ezen tényeit is számításba kell vennie. Például nagyon sok zavar volt a pszichoterápia és a meditáció relatíve negatív hatásai és elônyei körül. Akadt olyan is, aki a meditációt egyetemes  pszicologiai és spirituális csodaszerré nevezte ki. A meditáció különben nagyon hatékony lehet a transzperszonális kibontakozás szintjein, de kevésbé olyan embereknél, akik elakadtak a korábbi állomásokon. Ez okos következtetésnek tûnik ha emlékszünk rá [  A KÔNYV 3.  ], hogy a kontemplativ gyakorlatokat speciális katalizátorként használták a transzperszonális ösvényen. A transzperszonális fejlôdés ugyanis rávesz bennünket annak belátására, hogy sok vallás kontemplativ magjában megtaláható a térkép és a technika ami - igen - a transzperszonális növekedéshez vezet.

            De míg korábban az ember olykor azt mondta, hogy a különbözô eljárások és hagyományok csupán eltérô utak amelyek ugyanarra a hegycsúcsra vezetnek, mostanra egyre tisztábban látható, hogy a különbözô tradíciók és csoportok a hagyományokon belül is különbözô fejlôdési szinteket céloztak meg. Vagyis ezek nem csak eltérô típusok, hanem különbözô lépcsôfokok is a transzperszonális tapasztalatokat illetôen, keresztül-kasul a hagyományokon.

             Míg az elôrehaladó fejlôdés célja az a transzperszonális tapasztalat amit a kontemplativ eljárás hoz létre, ugyanezen tapasztalatok maguk elôsegíthetik a fejlôdést. Egyetlen transzperszonális élmény igazán meg tudja változtatni egy ember életét. Egy sámántanítvány például, aki megvilágosul a "a sámáni fénytôl" ezáltal maga is sámánná lesz. Ehhez hasonlóan egy átmeneti halál-közeli élmény úgy meg tudja változtatni egy ember elméjét, hogy a személyisége is radikálisan átalakul.

            Miképpen is kategorizálható a mélyre ható transzperszonális tapasztalat? A szavak különbözôek, de az egész világon egyetértés mutatkozik abban, hogy a központi felismerés átható betekintés a saját identitásba. Ez a lény nem csak transzperszonális, de transzverbális, azaz kimondhatatlan, túl  idôn téren és minden határon, és határozottan túl van mindazon, amit szavakkal, vagy gondolatokkal fel-meg lehetne fogni. Amint Yasutani Roshi hangsúlyozta: "Igaz természetünk túl avn minden kategórián. Bármit ért, vagy képzel el az ember az csak egy töredéke saját magának."3 Többek vagyunk annál, amit hiszünk, de annál is többek, mint amit tudunk. Radhakrishnan indiai filozófus így fogalamazott: "Az igazi transzcendencia ami körül [belül] ölel bennünket messze meghaladja a szegényes kategóriáinkat."4

            Ha szavakat vagyunk kénytelenek használni, akkor az igazi természetünk végtelen, feneketlen Szellem, Elme, tenMAGa [selv], Buddhatermészet, Atman, az Egyetlen, Szat-Csit-Ananda. Ezen Szellem, vagy az Egyetlen mindazon kijelentés forrása, mint például az alábbiak, amik a nagy vallási hagyományok misztikus magvát mutatják be:

            Ô és ô eggyé lesznek (abulafia, judeaizmus).

            A Mennyei Birodalom bennetek van (kereszténység).

            Nézz magadba, te vagy Buddha (buddhizmus).

Atman (individuális tudat) és Brahman (egyetemes tudat) egy (hinduizmus).

Ha az ember megérti tenMAGát, megérti az egész univerzumot (Upanishádok).

Aki ismeri magát ismeri az Urat (iszlám).

Az Ég, a Föld és az Ember egy test (újkonfucionizmus).

Az élmények jönnek, mennek, kezdetben fényvillanás és illumináció, de bármely méyre hatóak is legyenek végül ezek is eltûnnek. És akkor még egy célt kell elérni, állandóvá alakítani az ideiglenesen megváltozott tudatállapotot, a pillanatnyi csúcsállapotot magaslati élménnyé változtatni, avagy amint Huston Smith oly szépen fogalmazta: a fényvillanásokat állandó fénnyé kell tenni. Tradicionális hindu megfogalmazásban a nirvikalpa samadhit sahaj samadhivá kell bôvíteni, a TM meditáció transzcendens tudatát kozmikus tudattá, a keresô buddhista tudatot nem-keresô, vagy spontán tudattá alakítani, és a klasszikus keresztény misztikus elragadtatását istenivé kell állandósítani. Az átalakult tudat stabilizációját hívják megvilágosodásnak, megszabadulásnak, megváltásnak, wu-nak, moksha-nak, és a szenvedés végének.

No és akkor evvel a stabilizálással még csak nem is értünk a feladat végére. Amikor az ember választ kapott egzisztenciális kérdésére, és a személyes szenvedést felszámolta, akkor a többiek szenvedése közelebb kerül ami együttérzést generál. "Amit az ember megkap a kontemplációban azt tovább kell adnia a szeretetben." - mondta Mester Eckehart.5 A kezdô illuminációtól fogva, és a maradandó fény esetében is a feladat a fény továbbadása a világban.

Errôl sokszínû metafórák tanuskodnak. Platónnak ez a barlangba való újrabelépést jelentette. A zenben az ökörpásztor sorozat azon képe amikoris "a piacra segítô kezekkel kell újra belépni". A kereszténységben ez "a lélek termékenysége", amikoris a misztikus menyegzô isteni egysége hoz gyümölcsöt a világ számára. Joshep Campbell errôl a záró felvonásról úgy beszélt, mint a "hôs hazaérkezésérôl", míg Arnold Toynbee leírta az egész ciklust, és a külsô szolgálatot "visszavonulásnak és visszatérésnek" nevezte, és azt mondta, hogy ez azok életére volt jellemzô, akik a legtöbbet adták az emberiség számára. A transzperszonális fejlôdés ezért számos lépcsôböl áll: Ahhoz, hogy átlássunk a konvenció szûk határain, és felfedezzük a sokkal nagyobb kibomlási lehetôségeket. Ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni gyakorolni valamit, ami alkalmas mindezt lehetôvé tenni. Ahhoz, hogy a felvillanó fényt állandósítani tudjuk, és kivigyük ezt a fényt a világba mindenki hasznára. A nagy bölcsességtradíciók szerint ez a legmagasabb cél, és az emberi létezés legnagyobb ajándéka.

Ebben a fejezetben az írások a transzperszonális fejlôdés számos dimenziójáról tudósítanak. Abraham Maslow számára a transzperszonális tapasztalatra való vágy az emberi természet lényeges eleme. Ez éppolyan reális, mint amennyire biológiailag megalapozott, és végülis ugyanannyira jelentôségteljes az emberi fejlôdés szempontjából, mint az, hogy enni és lakni kell valahol. Azt állította, hogy ennek elhibázott értékelése, és az ha nem követjük a transzperszonális vonzalmunkat pszichés szenvedéshez vezet, vagyis "metapatológiához" ha az igazi lény és igaz céljai csak ritkán ismertetnek el. Bizony meglehet, hogy a mai nyugat rosszul-léte mögött ilyen metapatológia gerjed, miután az egyének kielégülés helyettesítôként vigaszfogyasztanak, hogy kitöltsék az ûrt, amit a kielégületlen transzperszonális szükséglet teremt. A transzperszonális filozófiai és esztétikai dimezniókat életben tartani és értékelni tudni, jelentôségteljes mind az egyén mind a kultúra egészsége számára.

A The spectrum of Transpersonal Development címû írásában Ken Wilber áttekinti a világ pszichológiáit és vallásait, az emberi fejlôdés magasabb szintjeire adott magyarázataikat, és a nagy tarnszperszonális állomásokat, amik mindegyike mindegyik tardícióban felbukkan. E könyv késôbbi fejezetiben pedig ismerteti azon patológiákat amik ezen állomásokon felléphetnek, és ezek lehetséges terápiáit.

Ezen magasabb fejlôdés közös vonása, hogy identitásunk, egónk megváltozik, és végülis elveszti betokosodott szilárdságát és elkülönültség érzését amint transzperszonálissá lesz. Nagyon sok szó esett az egó elvesztésérôl, áthatolhatóságáról, avagy meghaladásáról. De a szó, ego oly sokféleképpen, és rosszul definiált módon bukkant már fel, hogy nem mindíg tiszta mit is értünk az egótlanság alatt. The Varieties of Egolessness címû könyvében Mark Epstein megmagyarázza, hogy milyen módon is használható az egótlanság fogalma.

A Becoming Somebody and Nobody: Psychoanalisis and Buddhism címû mûvében John Engler mentális fejlôdési összehasonlítást vázol a pszichoanalízis és buddhizmus, pszichoterápia és meditáció között. Különbözô szempontjaikat a tenMAGát [selv], az egészséget és a patológiát illetôen szembe állítja egymással együtt a különféle betegségekkel és életállomásokkal együtt úgy ahogy az a legtöbbet ígérô.

A The Pre/Trans Fallacy címû írásában Ken Wilber kimutatja, hogy az ember gyakorta összetévesztette a transzperszonális élményeket korábbi regresszív tapasztalatokkal. A redukcionisták félresöpörték a transzperszonális tapasztalatokat, mint betegeseket, míg az "evolucionisták" infnatilis, primitív, vagy patologikus tapasztalatokat neveztek ki transzperszonális állomásoknak. Wilber beszámol néhány ilyen pre/transz formátumról, és arról hogy az ilyen hibás megítélés milyen káros is tud lenni.

Ken Wilber

A trasznperszonális fejlôdés spektruma

1. Vízíós logika. Számos pszichológus (például Brunner, Flavell, Arieti) mutatott rá, nagyon sok minden szól amellett, hogy Piaget "formális operációs" rendszerén fölül, avagy mellette léteznie kell egy kognitív [megismerô] struktúrának is. Amit hívtak már "dialektikálnak", "integratívnak", "kreatív szintetikusnak", stb. Jómagam elônyben részesítem a "víziós logikát". Ez legalábbis annyit megmutat, hogy míg a formális elme relációkat teremt, a víziós logika ezen kapcsolatok hálózata. Egy ilyen vízió, avagy panoráma logika ideák tömeg-hálózatait foglalja magában, és hogy miképpen is vannak kapcsolataban, valamint milyen befolyással bírnak egymásra. Így beszélhetünk a kezdetben egy magasabb rend valódi szintézis teremtô kapacitásáról, amely kapcsolatokat hoz létre, igazságokat viszonyít, ötleteket koordinál, és fogalmakat integrál. Érdekes, hogy ez majdnem pontosan megfelel annak, amit Auribindo "magasabb elmének" hívott, amely "szabadon ki tudja fejezni magát egyszerû ideákban, de a legjellemzôbb vonása a tömeg-elképzelés, az igazságfelfogás rendszere, avagy totalitása egyszerû látványként, idea kapcsolása ideához, igazságé igazsághoz." Szemmel láthatólag egy magasabb integráló struktúra, ami felfogásom szerint a legmagasabb a személyes tartományban, efölött fekszik a transzperszonális kibomlás lehetôsége.

2. Psziché. Úgy kell elképzelnünk a psziché szintjét, mint a víziós logika, és a vizionárius betekintés kulminációját. Talán jobban látható, mint a hatodik csakra legjobb reprezentánsa, "a harmadik szem", ahol kezdôdik, illetve kinyílik a transzcendens, transzperszonális, vagy kontemplatív fejlôdés kapuja. Az egyén megimerô képessége és fogalmi kapacitása megtöbbszörözôdik és általános érvényûvé válik, így kitágul a szûk személyes perspektíva, és ügyeinek jellege is megváltozik. A leginkább kontemplatív tradíciók szerint ezen a lépcsôn az egyén kezdi megtanulni finoman megvizsgálni az elme megismerési és fogalmi kapacitását, és ebbôl következôen ezek határainak túllépését. Ez Auribindo "megvilágosult elméje", "a bevezetô állomások" a meditációba a hinduizmusban és a buddhizmusban - szerinte:

A belsô (pszichés) látás fogalmi képességei nagyobbak, és közvetlenebbek, mint a gondolatok fogalmisága. Éppúgy, mint a magasabb elmeszint (víziós logika) tágabb tudatot teremt, mint az idea és ennek igazság készsége, a megvilágosodott elme (a psziché szintjén) teresebb tudatot nyit... amint illuminálja a gondolat-elmét egy direkt vízíóban.

3. A szubtilis (finom). A szubtilis szint a tulajdonképpeni archetipusok székhelye, a platoni formák, a finom hangok, a transzcendens belátás, a hallható illuminációk (nada, shabd) abszorpciós helye. Bizonyos tradíciók, mint a hinduizmus és a gnoszticizmus azt állítják, hogy ez a szint a közvetlen jelenségértés szerint a személyes istenforma (ishadéva a hinduizmusban, yidam a mahayanában, demiurgosz a gnózisban, etc.) ami egy olyan stádiumban fogható fel, amit savikalpa szamádhinak hívnak a hinduizmusban. A theradavin buddhizmusban ezt a területet a négy "jhana forma" névvel illetik, avagy az archetipikus "illuminációs" kontemplatív meditáció négy stádiumának, vagy "Buddha-világoknak" nevezik. A vipassana meditációban ez a pszeudó nirvána terület-állomása, az illumináció, az elragadtatás helye,  a transzcendens belátás itt dereng fel elôször. Ez Auribindo "intuitív elméje", geburah és chesed a kabbalában, etc.

4. Kauzális (oksági). A kauzális szint a meg nem nyilvánult forrása, vagy transzcendens oka minden kisebb struktúrának, a gnoszticizmusban abyss, a mahayana üressége és a védanta forma nélkülisége. Ez a hinduizmusban nírvikalpa szamádhinak nevezett tudatállapotban valósul meg, a védantában jnana szamádhi, a zenben a nyolcadik kép az ökörpásztor sorozatban, a hetedik és nyolcadik jhanas, a nehézségek nélküli belátás, ami a nirvánában (vipassana) kulminál. Auribindo "felettes elméje". Ezt az állomást úgy is be lehet mutatni, mint az általános forma nélküli tenMAGát (Atman), ami/aki azonos minden lényben. Auribindo azt mondja: "Amikor a felettes elme (a kauzális) leereszkedik, a központi ego érzék, ami eddig dominált legyôzetik, elveszti a létlehetôségét, és végül eltûnik, és behelyettesítôdik a határtalan tenMAGa kitárult kozmikus érzékelésében... egy egységtudat határok nélkül, ami mindent áthat... olyan lét, ami lényében egy Legmagasabb tenMAGával."

Az ultimatív. Amikor a tudat túllép a meg nem nyilvánult abszorpció stádiumán úgy mondják olyan, mint felébredni az eredeti és örök 'lakhelyünkön', az abszolút szellemben ami ragyog és mindent áthat, egy és sok egyszerre, a teljes integráció és azonossság megnyilvánult formájában a meg nem nyilvánuló forma nélküliségnek. Ez a klasszikus sahaj és bhava szamádhi, turiya és turyatita stádium, az abszolút és meghatározhatatlan TUDAT mint olyan, Auribindo "felettes elméje", a zen "Egyetlen Elméje", Brahman-atman, Svabhavikakaya. Egészen pontosan azt lehet mondani, hogy a legvégsô nem valamely nívó a többi között, hanem a valóság, alapfeltétel, és minden szint olyansága [ilyensége:].

John H. Engler

Valakivé lenni és senkivé:

pszichoanalízis és buddhizmus

Mind a buddhista pszichológia, mind a pszichoanalitikus objektum-reláció-teória hasonlóan definiálja az egót: mint szintézis és adaptációs processzust a belsô élet és a külsô valóság között, amibôl a személyes folyamatosság érzés származik, az hogy az élményt átélô valamely "tenMAGa" (selv-self). Ezért azután mindkét pszichológiában az én-érzés - a személyes egység és folyamatosság, mint változatlan ugynaz a "selv" idôben és térben, keresztül a tudatállapotokon - úgy kezeltetik, mint ami nem veleszületett a személyiséggel, vagy benne 'lakik' a pszichológiai, spirituális összetételekben, hanem a dolgokkal kapcsolatos élményeinken keresztül alakul ki. Ez a bizonyos "selv" szó szerint az objektumokkal való találkozásainkban konstruálódik. Amit tenMAGunknak vélünk, és oly közelinek és valóságosnak tartunk, az valójában egy kép, amit bennsônkben alkottunk, valamely összetett reprezentáció, ami szelektív és imaginatív "emlékképe" az objektív világgal való korábbi találkozásainknak. Ez a "selv" valójában pillanatról pillanatra konstruálódik ismét, és ismét. Viszont mindkét felfogásmód egyetért abban is, hogy ezt a selv-et általában nem így éljük meg. Sokkal inkább valamely állandó folyamatosság érzés kíséri, valamivel kapcsolatban, ami mindíg ugyanaz marad az idôk során.

Ennek az "selv"-nek a sorsa a központi klinikai témája mindkét pszichológiai rendszernek. De a sorsot illetôen azután a két megközelítés bizonyos pontokon szöges ellentétben áll egymással. A pszichoanalitikus objektum-reláció-teória nézôpontjából a tényleges pszichopatológiai probléma a selv-érzet távolléte. A legkomolyabb klinikai szindrómák - infantilis autizmus, szymbiotikus és funkcionális pszichozis, határesetek - olyan hibák, leállás, visszafejlôdés kifejezôdései, ahol csak egy összefüggô integrált selv létrehozása segíthet.

Ezzel ellentétben a buddhista szempont szerint az alavetô pszichopatológiai probléma a selv jelenléte, illetve ennek érzete. A buddhista diagnosztika szerint a szenvedés voltaképpeni oka annak erôltetése, hogy a selv megmaradjon, haszontalan önbecsapási kísérlet. A pszichopatológia legkomolyabb formája szerintük az attavadupadana, vagyis a személyes egzisztenciához való ragaszkodás. 

A terápiás fôkérdés a pszichoterápiában és a pszichoanalízisben az, hogy miképpen lehet az alapvetô selv érzetet "újra növeszteni", valamint hogyan lehet integrálni valamely stabil, állandó, tartós selv-reprezentációt. A buddhizmusban a fôkérdés az, hogy miképpen is lehet "keresztüllátni" ezen az illuzórikus selv-igényen.

[Amint látjátok feleim itt igencsak bírkózom a, én, egó, tenMAGa, selv, self fogalmak magyarításával. Lehetséges, hogy a késôbbiek során fény derül majd 'árnyalatnyi' különbségekre a fenti dolgozatot illetôen, de egyelôre ennyire futotta. Remélem azért azt mindenki sejti legalább, hogy itt alapvetôen "ôróla", vagyis az önmagáról alkotott képrôl van szó!:]

Kizárja ez a két terápiás cél egymást, amint kinéz a dolog? Vagy ténylegesen egyesíthetôk egy magasabb nézôpontból? Lehet egyik a másik feltétele netán? Ez  utóbbi szempont mellett állok ki. Nagyon egyszerûen fogalmazva: az embernek valakivé kell lennie, mielôtt senki lehetne.

A buddhizmusnak nincs fejlôdés-pszichológiája nyugati értelemben. Semmi gyermekfejlôdési elmélete. A buddhista pszichológia és gyakorlata ehelyett elôfeltételez egy többé kevésbé normális fejlôdési folyamatot, és egy intakt "normális" egót. A kezelés során feltételez valamely szintet a személyiségorganizációban amin belül az objektív relációk kifejlôdnek, és ahol speciálisan egy integrált én-érzet máris teljes. Természetesen veszélyes lehet, ha az ember nem érti ezt a normális énséget. A tanítóknak olyan technikákat kell oktatniuk, amely netán a személyiség-organizáció egy másik szintjére 'készült', és ez szerencsétlen hatással lehet néhány tanulóra.

A belátás-meditáció [éberség-meditáció?] épp úgy mint a pszichoanalízis egy "feltáró-technika", noha ami feltárul természetesen különbözô. Az olyan ember, akinek gyér, gyenge a rész-objektum relációi integrációja, nem tûri a feltárás-technikákat. A feltárás és a feltárt értelmezése sikertelen lesz, ha a vizsgált egó - hibás selv-objekt megkülönböztetés miatt - nem tud távolságot teremteni attól, amit vizsgál.

Az éberség-meditáció ezért kockázattal terhes azon tanulók részére akik ezen a szinten próbálkoznak. Valahány intenzív és/vagy nem konstruktív terápia jelentôs veszélyeket hordoz olyan embereknél, akiknél további töredékesség érzést okozhat  egy már elôzôleg törékeny és sebezhetô énben.

De azt hiszem szerencsére a legtöbb ilyen esetben a gyakorlat szigorú elôfeltételei miatt nehéz, ha éppen nem lehetetlen az ilyen tanulóknak keresztülvinni a tréninget. Valószínûleg található valamely beépített ön-szelektáló, önvédelmi mechanizmus erre.

A meditáció nem alkalmas a pszichopatológia ilyen eseteiben, ez nem olyanoknak való akiknél ez valószínûleg ellenkezôleg mûködne, noha bizonyos gyakorlatok segíthetnek néhányuknak.

A mentális zavarodottság három szintje

A buddhista diagnózis a szenvedés három szintjét különbözteti meg; mindhárom az objektum-reláció-élmény más-más szintjén lép fel. 1. Dukkha-dukkha, vagy "általános szenvedés", ami megfelel a neurotikus konfliktusnak valamely impulzus és tiltás között egy amúgy stabil selv-struktúrában, teljes objektum relációval, mint "általános emberi boldogtalanság érzés", amit Freud annak idején a neurotikus 'megoldás' helyettesítôjének nevezett ki. 2. Dukkha-viparinama vagyis "a változás okozta szenvedés" ami megfelel a határeset állapotoknak, és a funkcionális pszichózisoknak, amikoris a selv-folyamatosság megzavarodik, és az indulatok valamint a mûködés ugrál, ingadozik., ellentmondásos, és összefüggéstelen egó állapotok jellemzik. A hiányzó stabil sev-struktúra, és az állandótlanság a tuljadonképpeni probléma. Ezen a szinten a személyiség állapotát, identitás képzését az objektív-állandóságot tekintve a változás a legátfogóbb fenyegetés a törékeny selv ellen. 3. Sankhara-dukkha, avagy "szenvedés a feltételes állapotoktól" a nyugati pszichológiában egy teljesen új pszichopatológiai kategóriának felel meg ami áthat minden szintet mind a normális mind az abnormális személyiség struktúrában. Ezen a szinten az ember objektum keresése maga patológikusként tapasztalható, bármilyen ellentmondásosnak is tûnjön ez az éppen érvényes fejlôdéselmélet szerint. Már csak annak kísérlete is, hogy valamely selv-et kapcsolatba hozzunk bármilyen objektummal ami folyamatosan állandó, terápiás problémaként mutatkozik. A két döntô prezentáció az objektum-reláció-fejlôdést tekintve, - az identitás és objektum-állandóság - még mindíg bizonyos fixálást és berögzöttséget jelent. Ebbôl a perspektívából a "normalitás" a fejlôdésben való megállásként mutatkozik.

A pszichopatológia harmadik szintje a személyiségösszetétel, és az a pszichopatológia amire speciálisan az éberség-meditáció [satipatthana] a 'gyógyszer'. Ezt nem igazán tisztán érti sem a buddhista, sem a pszichoanalitikus pszichológia, de a szokásos kutatói paradigmák sem érintik. A két szisztémát a legroszabb esetben konkurrensként, a legjobban alternatív kezelésmódszerekként fogják fel ugyanarra problémára; de nézték már ôket egymás kiegészítôjeként is.

[Mint Jes Bertelsen dán dzogcsen mester és csoportja. Az alábbi idézet a Tudat megszabadítása címû könyvébôl való:

"A Freud paciensek incesztusról álmodnak. A Jung által analizáltak az árnyékról, animáról/animusról és a bölcs archetípusáról. Reich paciensei orgazmusreflexeket produkálnak, a nárcizmus terapeuták kliensei nárcisták lesznek, a sokkterapeuták betegei ppedig mind sokkot kapnak. Minden Grof terapeuta felfedezi a mátrix fixációt. Mindez ismert dolog. A modellektôl függ mindez, amivel az én-ség-ek dolgoznak. E modellek tapasztalatokkal járnak. Avagy a modellek modellezik a vizsgált anyagot a modell formájára. A tudat igen kreatív. Társteremtôje a valóságnak sokkal nagyobb mértékben, mint ez általában tudott."

Ellentében avval, amit az idézet sugall-na J.B. szerint a nyugati - különösen az északi 'protestáns' - ember nagyon jól teszi ha aláveti magát a fenti módszereknek, avgy legalábbis egyik-másikuknak, leginkább akkor, hogyha a TUDATa megszabdulására áhítozik - mielôtt komoly gyakorlatozásba fogna. Magam részérôl kételkedem benne, hogy ez mindenkinek kivétel nélkül ajálnható lenne, sôt kötelezô, amint a mester feltételezi. De még gondolkodom a dolgon...:]

 A tudat megszabadítása / Meditatív betekintéssel a tudat forrásába

Középen a RIGPA, tibeti fogalom a tudat forrására

Az objektum-reláció fejlôdésének teljes spektruma

Az embernek valakinek kell lennie, hogy senkivé válhasson. A személyiségfejlôdés fô kérdése nem a selv vagy nem-selv, hanem a selv és nem-selv. Mind a selv-érzet, és ennek látszólagos folyamatossága, és szubsztancialitása végsô illúziójának belátása a szükséges cél. A józan és teljes pszichológiai jól-léthez mindekettôre szükség van. Az a kísérlet, hogy kikerülendô a fejlôdés feladatait az identitás teremtéssel és az objektum állandótlansággal kapcsolatban valamely sikertelen spirituális "egó kiirtással" próbálkozzunk sorsdöntô patológikus következményekkel járhat. Pedig ez az, amit sok tanuló, sôt némely tanító is a meditációs gyakorlatozás vonzó bûvkörében megpróbál. Szükség van a mind klinikai, mind meditatív nézôpontból hiányzó mentális fejlôdési pszichológiára amely magában foglalja az egész mentális fejlôdési spektrumot.

A megszokott klinikai felfogás szerint, a régi kraepeli [Emil Kraepelin német orvos, a pszichiátria 'atyja' 1800-as évek vége] szabályok szerint a terápia nem alkalmazható egy elmebeteg emberrel kapcsolatban, hanem a feladat újraéleszteni egy kisiklott, megtorpant, vagy eltorzult mentális fejlôdési folyamatot. A vipassana is a mentális fejlôdés folyamatával foglalkozik, amit megtorpanni lát az objektum-relációs-szinten az identitás és objektum változatlanság' [hitében?] és úgy indítja be újra, hogy elérhetô legyen a selv és a valóság ultimatív, teljesebb felfogása.

Mind a selv és ikke-selv (ebben a sorrendben) érzékelése szükségszerû, ha az ember el akarja érni az optimális pszichológiai jóllét álapotát, amit Freud anno úgy foglamazott, hogy "az ideális fikció", és Buddha sokkal korábban "a szenvedés végetérésének" nevezett, és csak ezt tanította, mint mondta.

Mark Epstein

Az egótlanság sokszínûsége

Pillnatnyilag ['70-es-'80-as évek] nagyon sok a félreértés a buddhista kulcsfogalom anatta, vagyis egótlanság körül. Elôszöris nagyon sok új meditáló összetéveszti az egótlanságot a freudi egó föladásával. Az egó konvencionális felfogása szerint, mint amely a szekszuális és agresszív viselkedést modulálja, sok embert arra bírt, hogy az egótlanságot valamely elsôdleges harcnak lássa, aminek végére megszabadítja magát minden gátlástól. Ílymódon az egótlanság megfelelésbe kerül Wilhelm Reich orgazmus-potencialitásával, és az egó a testet megfeszítô olyan erônek tûnik, amely meggátolja ennek kellemes kibontakozását, vagyis a "szabadság" érzésének elérését. Miután ezt így népszerûsítették a hatvanas években ez gyökerezett meg a széles közvéleményben. Ilymódon az út az egótlansághoz úgy mutatkozik, mint valami felszabdítási folyamat, aminek során letörik a civilizáció bilincseit és visszatérnek a gyermeki egyensséghez. Mindehhez jön a regresszió, pszichózis és minden gátlástalan érzelmi kitörés egyfajta romantizálása.

Egy másik népszerû félreértés szerrint az egótlanítás az egység elérése a selv elfelejtésével, mig egyidôben azonosulás avval, ami az egón kívül fekszik, és transzállapotot, vagy eksztatikus egyesülés érzetet okoz. Freud ezt az "óceán-érzést" úgy diagnosztizálja, hogy ez kísérlet "a határtalan nárcimus helyreállítására", és "az infantilis kiszolgáltatottság érzés újraéledése". E módon az egótlanság egyenlôvé nyilváníttatik avval az infantilis állapottal, ami megelôzi az egó kifejlôdését, vagyis a csecsemô az anya kebelén, aki nem tud különnbséget tenni maga és az anyja között, hanem szimbiotikus és differenciátlan egyesülésben leledzik.

Ezt a megfogalmazást nehézkessé teszi az a tény, hogy a meditációban valóságosan elérhetôk olyan állapotok, amelyek igenis megteremtik a harmónia ezen érzéseit egy magasabb egységben és az egó határainak elvesztésével, de ezek az állapotok nem azonosak a buddhista egótlanság leírásaival.

Az egótlanság nem visszatérés a csecsemô állapotba - ami egy differenciátlan üdvösségérzetben egybeolvadás az anyával - noha sok ember keresi a hasonló érzéseket amikor elkezd meditálni, sôt sokan találnak is valamit, ami erre hasonlít.

Egy harmadik és inkább személyközi szempont az egótalansággal kapcsolataban az egyik selv alárendelése egy másiknak. Olyan ez, mintha az egyik idealizált önérzése "valakiben" kivetíttetik a személyközi kapcsolatba, amit a gestaltterapeuták "összeolvadásnak" hívnak és ami a személyközi egóhatárok elvesztése. Ez igazából egy fajta álcázott mazochizmus.

Anne Reich pszichoanalitikus klasszikus cikkében a nôi ön-kép-regulációvál kapcsolatban így fogalmaz: "A nôiséget gyakorta komplett önfeláldozásként jellemzik". A szükséges selv-image visszanyerésének egyetlen módja eggyé válni egy glorifikált, vagy idealizált másikkal, akinek nagyságát és erejét a nô megtestesíti. Szellemi körökben hasonló történik mindkét nem esetében. A meditálók evvel a félreértéssel sebezhetôek a tanárhoz, guruhoz, vagy más bizalmashoz fûzôdô erotizált kötôdésükben, aki-k felé irányul az a vágyuk, hogy szabaddá legyenek az "odaadásban".

Egy negyedik általános félreértés, am transzperszonális körökben sûrûn elôfordul, Ken Wilber és Jack Engler cikkeinek félreolvasásából ered. Az itt a felfogás, hogy az egótlanság az egy fejlôdési állomás túl az egón, amikoris az egónak egzisztálnia kell elôször, hogy azután elhagyható legyen. Ez a hátoldala annak a felfogásnak, hogy az egótlanság fontosabb az egó kifejlôdésénél - és itt ez úgy értendô, mint ami az egó után következik.

Ezen megközelítés szerint az egó, ami fontos a tudatfejlôdés során, valamilyen módon túlléphetô, vagy elhagyható. Itt azután belefutunk egy szerencsétlen szógabalyodásba. A rendszer, amire itt céloznak a nyugati pszichodinamikus pszichológia egó-fejlôdési felfogása. De miután átugrunk a keleti spirituális szóhasználatra kezd úgy kinézni a dolog, hogy a kialakult egó egyezik avval, ami elhagyandó. Figyeljük csak mit mond a Dalai Láma: "Az ön-zetlen-ség nem azt jelenti, hogy valami, ami egzisztált elôbb mostmár nem egzisztál. Többrôl van szó, ez a fajta "selv" soha nem is egzisztált. Az szükséges, hogy úgy azonosítsuk be, mint ami soha nem is létezett."

Nem a freudi értelemben vett egóról beszélünk itt, a buddhista alapállásból nézve sokkal inkább valamely ön-értésrôl van szó, az egó reprezentatív komponensérôl, a selv bensô felfogásáról.

Amit meghaladunk itt az nem az egész egó, hanem sokkal inkább az ön-reprezentáció az ami nélkülöz bármi konkrét egzisztenciát. Tehát nem valami létezôt szüntetünk meg, hanem egy alaptalan 'lényt', amit annak nyilvánítunk, ami mindíg is volt. A Dalai Láma szavaival: "Ez a látszólag állandó, konkrét, független, önteremtette Én önmaga birtokában, amint látható ténylegesen egyáltalán nem egzisztál."

A meditálók, akik férleértik ezt gyakran nyomás alatt érzik magukat, hogy megtagadják bizonyos vonásait saját lényüknek, amiket evvel az "egészségtelen egóval" azonosítanak. Legtöbbjük számára ez a szekszualitás, agresszió, mások kritizálása, netán felhagynak az egyes szám elsô személyes névmás használatával, abban a hitben, hogyha ezeket a dolgokat elhagyják, akkor elérik az egótlanságot. Az ember saját maga bizonyos aspektusait ellenségként kezeli, és a meditációban próbál ezektôl megszabadulni. Csakhogy ezek az erôk amiket egészségtelennek neveznek ki, valójában csak felerôsödnek a kiirtásukra tett erôfeszítésektôl.

Az egótlansággal kapcsolatos utolsó félreeértés az amikor úgy tekintünk rá mint valami dologra, olyan állapotra, amit el kell érni, de legalábbis ezt remélni. Látható az a sóvárgás, hogy beazonosítsunk valamit, ami önmaga birtokában egzisztál, és így az egó, mint konkrét létezô most átalakul az egótlanságban való hitté, és ez lesz a konkrét létezô. A valóságban nem így tûnik el az egó; a szolídságába vetett hit, az egó reprezentációjával való azonosulás amit elhagyunk, amikor az egótlanság realizálódik.

Ken Wilber

A pre/transz tévedés

A fogalom (pre/transz tévedés) egyrészt a mentális-fejlôdés-filozófiából - nyugaton leginkább Hegel képviseli, keleten Auribindo - másrészt pedig a mentális-fejlôdés-pszichológiából származik, amit Baldwin és Piaget foglalt össze nyugaton, és a kundalini-jóga képvisel keleten.

Ha az ember mentális fejlôdési szempontból néz a világra általában, akkor úgy néz ki, hogy egy határozott irányba fejlôdik, éspedig a fejlettebb struktuális összetétel, az átfogóbb teljességlátás, integráació, éberség, tudatosság, stb irányába. Egy rövid pillantás a fejlôdéstartományra határozott növekedést mutat a növekvô komplexitás és az éberség vonalán.

Nagyon sok filozófus és pszichológus, akik figyelik ezt a fejlôdési menetet úgy összegzik, hogy maga a fejlôdés iránya tisztán a noumenon [amit nem érzékekkel fogunk fel; a fenomenon 'ellentéte'] felé mutat. Mindannyian ismerjük Theilhard de Chardin mentál-evolúciós kulcsfogalmát az omega-pontot, és Auribindo fejlôdést hajtó-erejét a szuperelme irányába, de hasonló felfogást képviselt a nyugaton már Arisztotelész és Hegel is. Az a "befejezés" amirôl Hegel beszél nagyban hasonlít a szuperelemére és az omega pontra - ami "az abszolút tudás" állapota, amikoris "a Szellem felismeri magát Szellem formájában".

A történet (evolúció) az volt Hegel számára, mint az örök filozófia általában, a Szellem processzusa tenmaga aktualizálására. Jelentôs, hogy Hegel kitartott amellett, hogy ez a mentális fejlôdési folyamat három nagy állomáson keresztül történik. Kezdôdik a természettel - az anyag és az egyszerû testi érzékek felfogásának területén. Ezt fogjuk személy-elôtti [pre-], avagy a tudatalatti tartományának hívni. Hegel gyakorta úgy nevezte meg a tudatalatti természetét (vagyis a személyiség elôtti tartományát) mint "lehullást" (Abfall) [szó szerint a fogalom ugyan, Hull-a-dékot jelent, amivel nem tudok mit kezdeni pillanatnyilag:], de itt nem a természet, ami fellázad a Szellem ellen, avagy elszabadul tôle. A természet leginkább az "alvó Szellem", vagy "Isten a maga másságában". Még pontosabban a természet az "elidegenedett Szellem".

A  Szellem visszatérésének, avagy az ön-elidegenedettség-e legyôzésének második fázisában a fejlôdés elôre mozog a (személy elôtti) természetbôl a Hegel által ön-tudatosnak hívott stádium felé. Ez tipikusan egoista vagy mentálisan éber állapot - olyan, amit mi személyes, mentális és ön-tudatos tartománynak fogunk hívni.

Hegel szerint a fejlôdés végül abban kulminál, hogy az Abszolút, vagyis a Szellem [újra?!] felfedezi, hogy Szellem, ezt az állapotot hívjuk transzperszonálisnak, avagy szuperTudatnak.

Figyeljük meg a fejlôdés sorrendjét a természettôl az emberin keresztül az istenségig, a tudatalattitól az ön-tudatin keresztül a szupertudatig, a személyiség elôttitôl a személyiségen keresztül a transzperszonálisig. Ezt illusztrálja az ábra:

Mostmár csak egy utolsó elméleti munkaeszközre van szükségünk. Ha az alsó szintrôl a felsôbbek felé mozgás evolúció, akkor az ellenkezô irányú fentebbrôl lefelé irányuló folyamat involúció. Nézzük csak az ábrán:

A természet "aláhullott", vagy az "alvó Istenné" lett, vagyis "ön-elidegenedett Szellemmé" vált az involúciós processzusban, avagy a leszállásban és a magasból a mélybe "zuhant". Hívhatja az ember ezt "big bangnak", amikor az anyag - a legalacsonyabb terület - az 'Ürességbôl' (sunyata) a létbe dobódik. Az evolúció ezért a Lehullás ellentéte, a Szellem visszafordulása a Szellembe e fejlôdésen keresztül.

Miután a fejlôdés a személy elôttiségbôl a személlyé váláson keresztül a transzperszonális felé 'mozog', és miután mind a személy elôtti, mind a transzperszonális a maga módján személytelen, így hasonlitanak egy bizonyos módon egymásra, a tanulatlanok számára identikusnak is látszhatnak. Más szóval létezik egy olyan tendencia aminek során összetévesztôdik a pre és a transzperszonális dimenzió, és ez a tévedés a magva a ptt-nek [pre/transz tévedés).

E tévedésnek két fô jellemzôje van: a transzperszonális leértékelése személyelôttiségre, amit ptt1-nek nevezünk, és a személyelôtti felértékelése transzperszonálissá, ez a ptt2. Amikor az elsô ábrát nézzük [alább!], azt látjuk, hogy az A és C közötti különbség nem ismertetik fel, ezért a fejlôdési lehetôség két véglete egymásba dôlt, illetve A-vá redukálódott (és ilymódon megszûnt C-ként egzisztálni). A ptt2-ben az A emelkedett C-vé(és ilymódon megszûnt A-ként egzisztálni) A fejlôdés két pillére ['lába'] helyett így csak egy 'tengelyt' kapunk.

Ez a két egybeesés amúgy két különbözô világfelfogásra ad lehetôséget. Miután a valóság A-t, B-ét és C-ét is tartalmaz, mind a ptt1, mind a ptt2 állandóan ütközik a lét teljes spektrumával, de mindkettô szükségszerûen a saját hiányosságának fényében értelmezi a világot. És imígyen jött létre a két nagy különbözô világszemlélet, pontosan amint az ábra mutatja.

Minkét világnézet elismeri ugyan a személy területét, és mindkettôben a személyben kulminál a fejlôdés.

Az egyik világfelfogás (WV1) a fejlôdési folyamatot úgy látja, hogy a természetbôl egy személyelôtti állapotból csírázik ki, majd több lépcsôn keresztül eléri a evolúció csúcspontját, az emberi értelmet. Nem ismer el további magasabb célt, és szenvedélyesen tagadja a szükségességét - akár csak névleg is - valamely feltételezett "magasabb" szintnek. Az ember észlény, és az értelem minden ami csak szükséges az univerzum megértéséhez, és 'kezeléséhez'. Mindez nagyon hasonlít a tudomány álláspontjához.

A másik világfelfogás (WV2) viszont úgy tekint az evolúcióra, mint ami egy szellemi szintrôl ("menyország") kulminál egy "mélyponton" az elidegenedésben, a bûnös emberiségben, avagy az egyedi egóban. A történelem itt a magasból leesés, nem pedig felfelé mozgás, és az emberiség (vagy a személyes egó) ezen zuhanás végpontja. Ez nagyon emlékeztet a vallások alapállására.

A bonyodalom és nehézség most az, hogy a pre/transz hiba nyomán mindkettô egyszerûen tévelygés, mert mindkét világfelfogás úgy jött létre, hogy a két ptt félig igaz, és félig hamis, és igen nehéz megítélni ôket a relatíve jó oldalaik szerint. Igaza van mindkettônek a fejlôdés felét tekintve, amit se nem értékeltek magasabbra, se nem csökkentették az értékét, de a másik felét rosszul kezelték. Pontosabban: mindkét világnézet tartalmaz két fontos igazságot, és két nagy hibát.

A WV1 korrekt, amikor ahhoz tartja magát, hogy van egy személyelôtti, irracionális és tuadalatti komponensünk, ami tényleg megelôzi a racionális és személyes evolúciót, és a történelmi folyamat valóban az alsóbbtól a felsôbb felé irányul. De hibázik akkor, amikor tagadja a transzperszonális elem létét, és ezért nem fogadja el, hogy beszélhetünk egy szintén valódi lefelé tartó mozgásról is, avagy a Szellem alászállásáról, egy involúciós Abfall-ról az egységbôl, az istenibôl és vele.

A WV2 korrekt, amikor határozottan azt állítja, hogy a kozmosznak van egy transzperszonális összetevôje, és ezért valamilyen módon mindannyian "a bûnben" élünk, vagyis elszakadtunk, és elidegenedtünk a legmagasabb identitástól, a Szellemtôl. Ugyanakkor hibádzik abban, amikor kitart amellett, hogy az egyéni egó, vagyis a racionális személyiség a csúcspontja a Szellemtôl való elidegenedettségünknek, és az is hibás, hogy azt állítja volt egy igazi Éden, ami elôbb létezett volna az evolúcióban, mint az egó (vagy, hogy a személyes egó az ôsbûn felelôse).

Amint Hegel és Auribindo is rámutatnak az eredeti elidegenedettség, avagy az elidegendés csúcspontja az anyagi természettel kezdôdik. A természet, a személyelôtti világ már ön-elidegenedett Szellem, bármiféle egó segítsége nélkül. Továbbá a természet a Szellemtôl való elidegenedettség legszélsô pontja. Az egó (B) csak az elsô struktúra, amely eléggé kifejlôdött ahhoz, hogy tisztába jöjjön avval, a világ elszakadt/lehullott a Szellemtôl/bôl.

A WV2 összekeveri az igazi leszállást, ami az involúció során történik, egy olyan feltételezett lehullással, ami az evolúció során esik meg. Imígyen azt mondja, hogy a Szellem az egó evolúciós megjelenésében éri el az elidegenedettség tetôpontját, miközben a helyzet az, hogy az egó kialkulásában a Szellem félúton van hazafelé. A természet személyelôtti tudalalattiságából vándorol az egó-elme személyes öntudatán keresztül a Szellem transzperszonális szupertudata felé.

Az ember pszichológiai fejlôdésére tekintettel két fô példa Freud és Jung tévedése. Freud elismerte korrektül a személyelôtti id-et (A) és a személyes egót (B), de minden szellemi és transzperszonális tapasztalatot (C) a személyelôtti szintre redukálta; a transzperszonális tapasztalatokat prenatalis id-impulzusokként értékelte [id= koordináltalan ösztön impulzusok készlete]; a transz-szubjektum/objektum-szamádhi nála visszaesés volt a pre-szubjektum/objektum-nárcizmusba, a transzperszonális egység pedig szemelyelôtti fúzió élmény. Freud a WV1 híve. Ez persze nem csak rá jellemzô. Ez az egységes, ortodox, vitathatatlan nyugati hithûség - Piaget-tôl Kohlberg-ig, és Koevingertôl Arieti-ig.

              Szerintem Jung viszont következetesen a másik irányba-n hibázik. Következetesen, nagyon korrektül és világosan kifejtve elismeri a transzperszonális és numinôz dimenziókat, de gyakorta összekeveri és összetéveszti személyelôtti struktúrákkal. Jung számára csak két fô terület létezik: a személyes és a kollektív. Imígyen Jungnál elmosódik a nagy és jelentôs különbség az alsóbb szintû kolektív tudattalan és a felsôbb szintû kollektív tudattalan között; vagyis a személyelôtti kollektív és a transzperszonális kollektív terület között. Ezen a módon esetenként glorifikál bizonyos infantilis misztikus gondolatformákat, de gyakran kezeli a szellemet regresszíven. Mindenesetre Jung és követôi hajlamosak csak két területet elismerni - az egót és tenMAGát (a Selv-et) - ezért azután szerintük az emberi fejlôdés az egó-Selv vonalon mozog. Ez így egy tiszta WV2, és nagyjából elfogadott a transzperszonális pszichológusok által, még azok által is, akik próbálnak távolságot tartani Jungtól.

              Esetenként a jungiánusok is elismerik, hogy a fejlôdés két fô fázison megy keresztül, az egó kifejlôdése majd ennek transzcendálása során. Ez így rendben is volna. De miután többé-kevésbé csak egy fejlôdési 'lábbal' dolgoznak (B-C) kénytelenek ennek a tengelynek dupla jelentôséget tulajdonítani. Ahelyett, hogy belátnák, a fejlôdés A-tól B-éig majd tovább a C-re vezet, úgy veszik, hogy C-tôl B-ig tart, majd vissza C-be. Semmi személyelôtti tudattalan, hanem tudattalan transzperszonális a személyen keresztül a transzperszonálisba.

              Ezekben az elméletekben a személyelôtti területnek semmi jelentôsége. Ami azonban e teoretikus színpad díszletei mögött zajlik egyszerûen az, hogy a személyelôtti állapot kvázi transzperszonális státuszt kap. De míg nyugodtan bemerjük vallani, hogy a gyermekkor mentes bizonyos fogalmi nehézségektôl szerény véleményem szerint ez a "szabadság" nem valamely transzperszonális védelem, hanem személyelôtti tudatlanság, amely szempont mellett Maslow is igen erôteljesen érvelt.

             A ptt-2 félreértés ami leértékeli az egót és/vagy felértékeli a személyelôttit szerencsétlen dimenziókat idéz, amikor ezek bizonyos (de persze határozottan nem minden) formájukban "avantgardá", avagy "emberi lehetôségekké", netán "humán/transzperszonális" pszichoterápiákká avanzsálnak. Röviden szólva a gond az, hogy a sok, ha nem a legtöbb ember, aki keresi, vagy tényleg szüksége van terápiára a legtöbb esetben személyelôtti fixációktól, disszonanciáktól vagy megszállottságtól szenved, és nincs elég egó-ereje, hogy áttörjön a haragnak, impulzusoknak, hajtóerôknek ezeken az ember alatti formáin, amik ezért teljes egzisztenciája felborításával fenyegetnek. Egy WV2 terapeutához beutalva arra szólíttatnak fel, hogy "engedjék el magukat", vagyis struktúrájukat - az egó önértését és integrációját feladva - miközben olyannyira önmaguk megerôsítésére vannak szorulva.

            A legtöbb neurotikus nem az egó-transzcendenciája hiányától szenved, hanem elôrehaladott egó-értékelés hiánytól, amiért is aterápiának elsôsorban az egó erôsítésérôl kellen szólnia, és csak utána lehet megpróbálni az egó-transzcendeciát elôsegíteni.

A KÖNYV 6.

Csapdák az úton:

Klinikai ügyek